Jurij Ritheu - Amikor a bálnák elmennek

„A legnagyobb boldogság mindig fájdalomból születik.”

Ezt a könyvet valamikor tavaly sikerült a polcom lakójává tennem, amikor egy könyvszekeres garázdálkodásom alkalmával a kezembe vettem. Elsőre a kötet időtálló jó állapota, majdan az az enyhe púderes illata és végül egy bizonyos hívóerő arra késztetett, hogy egy számomra –akkor- ismeretlen szerző alkotását megvegyem. Sajnos egy időre elkeveredett az olvasatlan köteteim tengerében, de végül pár napja ráleltem és végül úgy döntöttem, hogy ideje kézbe vennem. Mielőtt olvasni kezdtem, természetesen kicsit utánanéztem az írónak – de ez tőlem már megszokott -, hiszen szeretek új alkotókkal és életútjukkal ismerkedni. Ezek a kutatások két előnyhöz is juttatnak. Az első mindenképpen a tudásom és ismereteim szélesítése, a második pedig a remény, hogy egy új nemzet irodalmából is válogathatok olvasnivalót. Tudom, hogy ez a paletta soha nem fog megtelni és az emberi élet oly rövid, hogy mindent elolvashassak, de talán felfedezhetek olyan kevésbé ismert szerzőket, akikre mások is felfigyelnek általam.

Kép forrás 

Jurij Szergejevics Ritkheu csukcs író volt, aki szülőhazájában és orosz nyelven is publikált. 1930-ban Szovjetunió legészakibb területén élő kis nép, a csukcsok egyik vadász családjába született. Édesapja nagy tengerszerető és járó hírében állt, aki egyben vadászként is tevékenykedett. A felmenői és népi példát követve a szerző is így töltötte gyermekkorát, amely az ősközösségi társadalom hagyományait követő halász-vadász életformát részesítette előnyben. A gyermekkori élményei és a későbbi felnőttként megélt események egyesítése egy kiemelkedő tehetségű, letisztult, a hagyományokat és az ősi kultúrát tisztelő és átadni kívánó író több alkotásának alaptémája. Hazánkban két könyve jelent meg eddig magyarul (Amikor a bálnák elmennek és a Mert ​ez a föld nem kell senki másnak). Szemeit 2008. május 14.-én az oroszországi Szentpéterváron hunyta le végleg. Őt tartják a csukcs irodalom atyjának! Róla itt tudhatsz meg többet!

Amikor a bálnák elmennek című regénye 1978-ban jelent meg az Európa Kiadó gondozásában. A könyv borítója két totem rajzot és egy bálnát mutat be, amely egy férfit és egy nőt ábrázol a népi hiedelem díszletében. Ez a kép nagyon kedves lett a szívemnek, mert teljesen illeszkedik a történet főbb mondanivalójához. A borító képét és a regényben található rajzokat Veress Pál készítette.

Minden történetnek van egy „teremtés” oldala, egy pont, ahol minden elkezdődik. Így indul ez a mese is, ahol egy tünékeny szépség a természetet járva felfedezte a tenger végtelenjét. Megszerette a hullámok dallamát, a madarak és ott élő fókák színességét, a friss levegő zamatát és egy hívó erő vonzását. A tenger sok kincset ad a „rászorultaknak”, éltetve olyan különleges élőlényeket, mint a mélység óriásait is, a bálnák családját. Ennek a különleges közösségnek az egyik tagja kíváncsiságának engedve megpillantja ezt a szépséget, mely végül a partra hívva őt emberré formálja. E két különleges teremtmény Nau és Reu nevet választotta magának. A kettejük közös útján, a Végtelen Szeretet adományával feltöltekezve több utódot is nemzettek. Az első sarjak még bálna formában jöttek világra, míg a későbbi gyermekek már az emberi testben születtek. Ember és bálna családi szeretetben, egymást tisztelve és vigyázva éltek, míg egy életöltő után a férfi eltávozott az örök vadászmezőkre. Nau gyermekei körében élte tovább életét, nem feledve szerelmét és meséi által éltette a kezdeteket és a bálnák leszármazotti kötelékeit. De ahogy a leszármazottak élete fellángolt majd kihunyt, úgy kérdőjeleződött meg a tengerparti emberekben ez a mese, amelyet egy kortalan idős asszony mesélt minden alkalommal. Az emberi természet árnyékos oldala a nemzedékek által egyre felerősödött, míg végül elérkezett egy olyan időszak, amelyért még a bálnák is könnyeket ejtenek. Vajon mi igaz ebből a történetből? És milyen érzés lehet a Végtelen Szeretet? És végül mi lett Nau sorsa? Nos, ezekre a kérdésekre is választ remélhetsz, ha úgy döntesz, hogy kézbe veszed ezt a könyvet.

„A gyerekek, ha megnőnek, mindig elhagyják a családi fészket. Várja őket az önálló élet.”

Ez a történet egy felnőtteknek szóló mese, ahol a legalapvetőbb természeti ismeretektől, az eltérő faji különbözőségeken és azonosságokon át vezet az ösvény. Ez a kötet egy bizonyos szinten a teremtés története is egyben. Egy apró népcsoport kezdetéről mesél, amelyet átjárnak a hiedelmek, az ősök iránt való végtelen tisztelet és egy csodálatos, tiszta érzelem, amely csak igen kevesünknek adatik meg.

„Egyazon nép bálna, ember!

Testvérei föld és tenger,

Örökkön barátok leszünk!”

Talán írnom sem kell, hogy mennyire a hatása alá kerültem és ebben az évben immáron második alkalommal, könnyeztem meg egy porlepte gyöngyszem történetét. Nagyon erős érzelmi hullámzást éltem meg olvasásom folyamán, hol a szavak szépségében, az élet örömében fürödtem, hol pedig az elkeseredettség és düh fojtogatott.

Ez a történet gyönyörű és minden mondatával élet igenlő. A természet és ember kapcsolatát boncolgató, sokszor a végletekig elmenő sors könyv, amely időtálló abban a tekintetben, hogy a mai világunkra is átruházható. Az emberi lélek nem fejlődött még eleget ahhoz, hogy az önteltség, a természettel szembeni kizsákmányolás és tiszteletlenség fonákjait lerázza magáról és megértse, csak porszemei vagyunk a végtelennek. Az a képmutatás, melyet gyarló módon, napi szinten gyakorlunk csak egy tévhitből merítkezett viselkedési forma. Ha a természet „haragra” gerjed, ember nem éli túl, igazán tudhatnánk már.

Nagyon szépen megmutatja a család generációs szerkezetét és a tagok egymáshoz való viszonyát is.

„Testvérnek lenni, ez nem azt jelenti, hogy külsőleg hasonlítotok egymásra. A testvéri kapcsolat nem külső hasonlatosságban rejlik. Amikor felkapaszkodtok a tenger fölé magasodó óriás sziklákra, onnan hatalmas kődarabokat láthattok, sok közülük emberre emlékeztet. Mégsem jut eszetekbe, hogy testvéreteknek nevezzétek őket, s hogy arra gondoljatok: hideg kövektől származtok… Azért jöttünk a földre, mert van az életnek egy magasabb megjelenési formája, a Végtelen Szeretet. Ez változtatott engem emberré. És ha szeretni fogjátok testvéreiteket, akkor mindig emberek maradtok… A szeretet mindenható.”

Összességében egy számomra kiemelkedő történetet vehettem kézbe, amely bár megsiratott, mégis elérte, hogy szinte befejezés után rögtön újra olvasni kezdjem.

Ajánlom a könyvet nemtől és kortól függetlenül, hiszen egy csodás világról bárki szívesen olvas, és ki tudja, hogy számotokra milyen gondolatokat hoz felszínre Nau és Reu története. És egy érdekes zárógondolat: „a mese az az igazság, amelyben néha nem hisznek…”

Amennyiben el szeretnéd olvasni még pár példány erejéig a Libri weboldalán rá lelhetsz. 

Írta: NiKy