Oszlányi Kincső - Két élet, egy út

 

„– A félelmeink értünk vannak. Az egyetlen lehetőség a fejlődésünkre. Keresd a félelmeidet és menj bele. Ki ne hagyd, mert addig koslat utánad, amíg bele nem halsz.”

Sokszor eszembe jut, hogy vajon hol van a határa az emberi létezésnek? Vajon miért van a világban ilyen nagymértékű imparitás? Amióta kiemelkedtünk az állatok világából és öntudatunkra ébredtünk technikailag és társadalmilag is fejlődtünk, elvégre a barlangokból kijőve már városokban, falvakban élünk. A tűz, melyet anno „megszelídítettünk” a hétköznapi életünk elengedhetetlen segítőjévé vált, ahogy a természet adta többi elem is. Gondolkodásunk is fejlődött az hosszú évszázadok folyamán, de sajnos nem elég gyorsan. A technikai fejlődés gyorsasága nem vonja maga után az egyéni és társadalmi eszme növekedését. Bár a XXI. századra már elértünk egy bizonyos kényelmes jólétet a világ nagyobb részén, még mindig nagy a szakadék a valódi bölcsesség és a valóság között! Hinni és tudni nem ugyan az. Az előbbit bárki megteheti és teszi is a mindennapokban. Hiszünk egy jóban, egy elképzelt jövőben, vagy egy szakrális transzcendensben. Lehetünk bármely nép gyermeke, hívhatjuk oly sok féleképpen, mégis ettől az egy magasabb léttől várjuk a csodát, a segítséget. Nem tisztem bántani vagy lenézni bárkit azért, mert a hite más, mint az enyém, pusztán rá szeretnék világítani arra, hogy bár különbözőnek valljuk magunkat, mégis egyek vagyunk.

A tudás, melyet utóbbiként említettem, már más alapokon nyugszik. Sok tudományos kutatót és szakembert vádoltak meg már azzal a történelem folyamán, hogy ateista, pedig ez nem igaz. Ma már szerencsére szabadabban választhatjuk meg hitünk irányát. A tudást őrző emberek nem hiteltelenek, csak reálisabban élik meg és fogadják el ezt a nézetet. Ezek a tudósok segítették hozzá az embereket a mai jóléthez, hogy otthon például van illemhely és nem kell télen fagyoskodva az udvarra kimenni. Hogy most írhatom ezt a szöveget, azt is más okos embernek köszönhetek. Ennek a fenti szövegnek elsődleges célja, hogy rávilágítsak a hit és tudás nem ugyanaz, mégis e kettősség nem zárja ki egymást. Létezhet egy emberben ez a duál, az persze más kérdés, hogy ki melyiket engedi előtérbe éppen.

A mai értékelésem nehezen született meg, mert vissza kellett térjek az alapjaimhoz és át kellett gondoljam, hogy én melyik térfélen állok éppen. Meghatározza egy könyvről alkotott nézetemet mindaz, amit előtte megtanultam és tapasztaltam, de szerettem volna nyitott lélekkel és méltón megengedett, tiszta kíváncsisággal olvasni ezt a történetet. De erről kicsit később részletesebben is visszatérek.

Szeretném megköszönni a Mogul Kiadónak, hogy olvashattam a regényt. Többször írtam már, hogy keresem azon szerzőket, akik valami újat adnak sokat olvasott lelkemnek és most úgy érzem, hogy kaptam, nem is keveset. Köszönöm!

Oszlányi Kincső neve már önmagában is figyelemfelkeltő, elvégre nem minden nap hall az ember ilyen hangzatos nevet viselő egyénről. Nem sokat foglalkozom magánemberként a nevek jelentésével. De kivételesen utána néztem és kikerekedet a szemem, ugyanis az derült ki, hogy a Kincső Jókai Mór névalkotása. Jelentése: elképzelt őshaza magyar formájú neve. A 90-es években igen ritkának számított, mára állítólag benne van a száz leggyakrabban használt nevek között. A szerzőre visszatérve első könyves alkotóként üdvözöltem olvasásom előtt, de most azt kell, hogy írjam ez az út, melyre rálépet története megírásával egy olyan jövőbeli ösvény rejt, amely sok olvasót el fog bűvölni.

Két élet, egy út című regénye 2021-ben jelent meg a Mogul Kiadó gondozásában. Elsődlegesen a borító puritánsága, szinte már túl tiszta koncepciója fogott meg. A két kéz a borító alsó és felső részéből nyúlik egymás irányába, ami először egy mély meghittséget, majd később egy nagyobb erejű segélykiáltást szimbolizált lelkemben. A piros színű cím, pedig megadta a végső lökést, hiszen olvasás közben többször visszaléptem és újra-újra rátekintettem. Lehet többet látok ebben a képben, mint átlagban bárki tenné. De számomra elengedhetetlen a külcsín, elvégre ez fog meg, míg a belső megtart. A könyvekre is igaz lehet ez a közmondás, hiszen meglátni egyet jelenthet a megvenni szóval, de ahhoz, hogy a polcokon is maradjon, kell a belső tartalom. Ezt a képet is Takács László munkájának köszönhetjük, ami már kezd egy bizonyos megszokást kiváltani belőlem, elvégre a jó munkához könnyű hozzászokni.

„Az élet tele van reménységgel, örömmel és sok-sok kudarccal. Minden értünk van. Minden a mi fejlődésünk miatt szükséges. Még a félelmeink is. És mindezt, csak a szeretet gyógyítja, az önmagunk szeretete. Talán ezt a legnehezebb felismernünk és felfedeznünk…”

De nézzük is, hogy miről szól ez a történet:

A fülszövegből csak egy mondatot emelnék ki: „Vajon mikor dől el az ember jó vagy rossz sorsa?”

Elsőre bevallom nem értettem ezt a kérdő mondatot, mert cseppet hatásvadásznak éreztem, de később már jobban elgondolkodtatott.

Minden ember életében eljön az a bizonyos fordulópont, amikor úgy érezzük, hogy az eddig megszokott életünk egy mélyponthoz ért. Ennek a gödörnek az alján – éppen kinek mi jut eszébe – sár van. Ez a massza fullasztó és beterít mindent. A kosz nem csak a testre, de a lélekre is rátelepedhet. Egy ilyen határvonal eléréséhez sok mindenen át kell esnünk, ki többet kap, ki kevesebbet, de eljön a pillanat és számot vetünk. Ezt az élményt Sárlott is átéli, amikor tudatára ébred, hogy bár az üzleti életben kiemelkedő eredményeket ér el, anyagilag független, mégis csak a bulizás és szórakozás teszi ki a hétköznapjait. Egyedülálló anyaként, csak fia hoz számára némi boldogságot, de végül úgy dönt, hogy az önismeret és megnyugvás hosszú útjára lép. Az El Camino zarándokutat megjárva egy teljesen új szemlélettel tér vissza, amely a következő időszakának meghatározó elemévé válik. Önmagával és Istennel keresi a közös pontot, amely elsődlegesen a valláson, az egyházon és a gyülekezeten keresztül vezet.

Sárlott folyamatosan szembeszegül a társadalmi elvárásokkal, és nem rest ezt elmondani akár az egyházi vezetőknek is. Mégis hitének köszönhetően úgy dönt, hogy társadalmi munkát is szeretne végezni, hogy ne csak kapjon, de adjon is. Így ismerkedik meg végül Élivel, egy magányos férfival, aki egy elfekvőben tengeti mindennapjait. A két – egymástól teljesen eltérő hátterű és ezáltal személyiségű ember – lelkileg vonzza, és egyben taszítja egymást. Az idő előrehaladtával szépen lassan egy mély barátság alakul ki a két fél között, amely idővel elveszti határait. Egy nem várt tragédia mégis beárnyékolja ezt a kapcsolatot, amely végül Sárlott végső elhatározásához vezet. Vajon kialakulhat-e két eltérő korosztályú és társadalmi rétegzettségű személy között a tiszta érzelmek lehetősége? És vajon milyen döntést kell meghoznia Sárlottnak, hogy tovább tudjon menni az ösvényen? Ezek azok a kérdések, amik először eszembe jutottak, de hiszem, hogy számos más kérdést és gondolatot fog mindenki kapni, aki kézbe veszi ezt a könyvet.

„[…] az ismeretlenből jövünk, és halálunkat követően ugyanoda érkezünk vissza. Találgathatunk, hogy mi lehet utána, de nincsen földi halandó, aki erre biztos választ tudna adni. A teljes megsemmisülés és a túlvilági élet közötti intervallumban végtelen lehetőségek közül válogathatunk. Amennyiben megismételhetetlenek vagyunk, és képességünk van az egyediség megteremtésére, lehet, hogy mindenkinek máshogy fog alakulni a halál utáni létezése.”

Őszintén szólva meg vagyok lepve és nem kicsit. Ugyanis azt tudni kell rólam, hogy nagyon ritkán veszek kézbe vallással foglalkozó könyveket, mert elvből elutasítok mindent, ami meg akar győzni netán térítő szándékot vélek felfedezni – a rossz tapasztalat –, ezért mikor tudatosult bennem, hogy miről is fog részben szólni a könyv, nem tagadom, hogy idegenkedve fogadtam, de végül szerencsére semmi ilyesmit nem tapasztaltam.

Sárlott személye nagyon vegyes érzéseket hagyott bennem, hiszen erős személyiség, mégis bizonytalan a jövőjét és életét tekintve. Nehezen tudtam beleilleszteni magam a lelkébe és többször kizökkentem, mert megzavart nézeteinek kuszasága, összetettsége. Végül mégis azt kell írjam, hogy sokat fejlődtem általa, mert közelebb jutottam egy eldöntendő vitában a megoldáshoz magammal szemben. Nevetségesnek gondoltam először és a feltételezést is elutasítottam, de ezt az idézetet egy az egyben mondhattam volna én is. Nézzétek csak!

„– A hitemben a legfontosabb a tapasztalás. Ha az nincs, akkor nem lehet élő hit bennem. Akkor minden, amit tanulok, csak lexikális tudás. Erre nincs szükségem. Amennyiben a szövetségemet Istennel, egy egyházi ember dönti el, akkor én nagyon rossz helyen vagyok. A döntést én hozom meg, ha akarom, nem pedig kiérdemlem, ha megfelelően válaszolok a kérdésekre.”

Nem mennék bele a részletekbe, de úgy gondolom, hogy mindenki érti mire gondoltam fentebb.

Éli karaktere már másképpen érlelődött bennem. Először nagyon nehezen viseltem a rossz természetét és sokszor haragudtam rá. De nagy igazság van abban, hogy senkit sem szabad megítélni első kőrben, hanem meg kell jobban ismerni. Sárlott iránt való érzelmei nehezen követhetőek és sokszor hullámzóak, mégis a kötet végére jobban megértettem, mint a főhősnőt és nagyon sajnáltam. Tudom, hogy sok ember él át hasonló élethelyzeteket, de a gyermekkorban elszenvedett bántalmazások erősen meghatározzák, hogy egy emberből milyen felnőtt lesz. Ezt begyógyítani nagyon sok önmunkával és erős szerencsével lehet csak, és ez nem mindenkinek adatik meg.

Egy kicsit zavaró volt számomra, hogy a gyermek kimaradt szinte teljesen az eseményekből és ez az elején fel is bosszantott, elvégre egy anya nem passzolja le a csemetéjét, de végül megértettem és viszonylag el is fogadtam.

„[…] az ember a nagymamájától sokszor többet tanulhat, mint a közvetlen szüleitől.”

A könyv tulajdonképpen több fontos és vitatott tematikát bont szirmaira, ilyen többek között az emberi létezés mibenléte, a társadalmi elfogadottság és két magányos lélek közötti érzelmi határvonalak megélése.

Külön foglakozik a hit és vallás témakörével is, amely nem megtéríteni akarja az olvasóját, mint inkább bemutatni az eltérő gondolkodások nézőpontjait és egy bizonyos társadalmi nyomásra is felhívja óhatatlanul a figyelmet.

Nagyon szépen látható az élet és halál közötti párhuzam, ami elsődlegesen filozófiai értékkel bír, másodlagosan pedig egy indítókulcs az olvasó lelkében, a saját szemléletének és hitének vizsgálatához.

„A halál, valami megfoghatatlan ismeretlen jövő. Nem foglalkozunk vele addig, amíg nem toppan be a küszöbünkön. Kívülről látni az elmúlás pillanatát? Nem is tudom, talán olyan ez, mint a vasút.

Ülsz a vonaton, és kinézel az ablakon, elsuhansz az emberek mellett, csak pár pillanatig látod őket. Van, aki haldoklik abban az egy jelenetben, és van, aki ott áll mellette. Annak, aki ott áll mellette, tragédia, de neked, kívülállónak egy szomorú pillanat csupán. Talán megérint az adott helyzet, de a következő percben már nem foglalkozol vele. Amennyiben a vonaton melletted meghal egy hozzátartozód, akkor a pillanat hosszú ideig feltart, és leköti minden idegszáladat. A halált a közvetlen környezettedben nem tudod elfogadni, idegen anyagként kezeled. Nem tudsz rá felkészülni.”

És végezetül, de nem utolsó sorban megismertet egy elhanyagolt társadalmi problémával, az árvaság kérdésével. Nem mindenkinek adatik meg a biztos, szerető családi közeg és tényleg nagyon szerencsés az, aki törődő és féltő szülökhöz kerül. Születésünket nem mi határozzuk meg és sokáig – egészen az öngondoskodás képességéig – nem dönthetünk sorsunkról. Hogy mi történik egy gyermekkel, az mindig egy adott nemzet társadalmi nyitottságán, elfogadóságán és intelligenciáján múlik. Az árvaházak nagy segítségül szolgálnak évszázadok óta, de, hogy mi történik a falakon belül, az többnyire tabu téma. Ugyanakkor nem lenne szabad homokba dugnia senkinek a fejét, hiszen részben egy jövő nemzedéke is kikerül ezen intézményekből. Ha a nem törödömségünk és mások kegyetlenkedéseinek melegágyaként funkcionálnak ezek az létesítmények, akkor felmerül a kérdés, hogy vajon milyen felnőttek válnak később és milyen szerepet töltenek be a társadalomban?

Nem tagadom, hogy nagyon megrázott az a pár oldal, amit erről az időszakról olvastam és tulajdonképpen meg is sirattam rám nem jellemző módon. Empatikus lélekként nem tudok és nem is akarok felülkerekedni azon a tényen, miszerint rengeteg gyermek szenved és nem csak a szerető anyai ölelés hiánya miatt, hanem az intézményen belüli farkastörvények miatt is.

Viszont sajnos a kötetre rászorult volna egy figyelmesebb korrektúrázás és szerkesztés is. Nem tudom, hogy csak az én példányomban hemzsegtek-e a hibák, vagy a többi is ilyen, de nem jó érzés többször kizökkeni az adott történetből.

Ezektől függetlenül nekem meghatározó élményt nyújtó könyvet kaptam, ami még sokáig velem fog maradni.

Ajánlom a könyvet az erősebb idegzetű, vagy az élet kegyetlenségeit jól kezelő olvasóknak, mert ebben a csepp kötetben lesz része mindenkinek bőven belőle. Azok is jól szórakozhatnak, akik szeretik a nyomozást, az életről való filozofálást, vagy egyáltalán bármi érdeklődést mutatnak a társadalmi gondok iránt. És egy jó tanács a végére: „[…] a rosszat a legkönnyebb megtalálni a másikban, de ahhoz, hogy a jót lásd, meg kell ismerned.”

Amennyiben elolvasnád a könyvet, a Könyvmogul weboldalán megleled. 

Írta: NiKy