Ákody Zsuzsa - Zazi

 

„– A gyerekek a játékaikkal nem ártanak senkinek. Gonddá csak aztán válnak, ha felnőttként továbbjátszák őket."

Őszintén szólva még most is keresem a megfelelő szavakat, hogyan is írhatnám le mindazt, amit kaptam ettől a történettől. Milyen érzéseket hozott felszínre bennem és hogyan is érzem magam olvasás után. Fontos mozzanatok ezek és maradandó életérzések. De mielőtt ebbe belemennék, szeretném megköszönni, hogy utazókönyvként olvashattam a könyvet. Köszönöm szépen.

Ákody Zsuzsa írónő neve nem ismeretlen számomra, hiszen még 2019-ben megvettem Lélekrablók című kötetét, ami persze azóta is olvasatlanul várakozik a könyvespolcomon. Azt gondolom, hogy most jött el az a pillanat, amikor előkeresem és elolvasom. Eddig tudtommal 6 könyvet írt, és kétség sem férhet hozzá, hogy mind a beszerzendők listájára teszem.  Az írónőről ezen a linken tudsz meg többet.

Ákody Zsuzsa – Zazi című kötete 2009-ben jelent meg először a Hét Krajcár Kiadó gondozásában. Azóta másodkiadásban már a Pen-Dent Kiadó oldalán is beszerezhető.

A borító bíborvörös alapon egy magába roskadt lányt ábrázol, aki áraszt egy bizonyos magányosságot és elveszettséget, amelyet először nem értettem, de végül rá kellett, hogy döbbenjek ennél kifejezőbb már nem is lehetne ez a kép. Szakács Dénes mind a borító, mind pedig az illusztráció készítője, megálmodója. Ezúton is minden elismerésemet szeretném kifejezni, hiszen rendkívül impozáns a maga nemében.

Ennek a regénynek a központi alakja Zazi – a címadó – három gyermekes anyuka, aki egy jól működő házasságban él és sikeres írói babérokat tudhat magáénak. Ám, ahogy lenni szokott, a külcsín mögött több ponton is foszlani látszik ez a perfekcionista kapcsolat, kezdve egy aranykalitkába zárt „madár” életétől, a múlt és jelen különböző pontjainak töredékein át. Vajon hogyan érezheti magát egy megtört lélek, akinek a múltja feledésbe merült, a jelene szétesőben és a jövője, mely oly megfoghatatlan, szinte kilátástalannak látszik? És vajon milyen élet az olyan, ahol a férjed a tökéletestől rosszabbat nem enged, ahol a gyökerek szétestek, a barátok pedig nem azok, akiknek mondják magukat? Nos, ezek a kérdések csupán a kezdete mindannak, amit az olvasó kap ettől a könyvtől. Minden felmerülő kérdésnek helye van, értelme és indíttatása jogos, még akkor is, ha először úgy érzed, hogy ez nem te vagy, nem belőled áradnak ezek az érzések, kérdések.

„Az ifjúság önző és kényelmes, amit nem akar, nem ért meg. Nem azért, mintha nem tudná megérteni: a fáradságot nem veszi, hogy más bőrébe bújjon.”

Szubjektív meglátásom szerint ennek a történetnek lelke van, lélegzik, érez, és bizonyos szinten haldoklik. Minden értelemben tükörképe egy verbálisan bántalmazó kapcsolatban levő életnek, amely bármelyikünkkel megtörténhet, még akkor is, ha társadalmilag nem ezen a lépcsőfokon élünk. Velem, veled, bárkivel, hiszen mikor szeretünk, nem látunk, nem hallunk. Hiszen, aki szívünk választottja, a maga tökéletlenségében tökéletes, vele lélegzünk, évről – évre éljük a hétköznapokat, szaporodunk és reméljük, hogy amíg csak élünk egy lélekként öregszünk meg. Ez a sorsunk, ezért létezünk, hogy társra leljünk egy hatalmas világban, amíg világ a világ. De mi van akkor, ha ez a társ nem az, akinek hisszük? És mi történik akkor, amikor szembesülünk azzal, hogy az eddigi évek törött tükörszeletek csupán, és éppen abban látjuk magunkat, ahova esik a tekintetünk? Ilyen kérdések merültek fel bennem olvasásom folyamán, amire többé-kevésbé választ leltem, de hosszú utat tettem meg érte.

„(…) a házaknak lelkük van. Ha laknak egy házat, de nem gondozzák, úgy csak lelakottá válik, szegényes formát ölt. A nem használt ház viszont a léte értelmét veszíti el, s meghal a lelke.”

Karakterek szempontjából Zazi egy hús-vér nő, akinek a három gyermeke már elérte a felnőtt kort és legnagyobb nyugalommal élhetné szerető férje mellett a hétköznapokat, mégis több szegmensből kezd „felébredni”, hogy akiket szeret és szeretett nem azok, akiknek mondják magukat. Mindenhol titok és ármány, ezért visszatér emlékeiben a múltba, hogy meglelje a megfelelő válaszokat. Imádtam a bőrébe bújni bármennyire is fájdalmas volt, hiszen annyira esendő és mégis értékes lelkű teremtés, akinek minden gondolata, tette – még ha nem is volt mindig ésszerű - elhitette velem, hogy jó úton halad és fel fogja fedni a régi titkokat. Nagyon sokat fejlődött és mégis megmaradt egy álmodozó lánynak.

Erik nagyon irritáló személyiség és egy percig sem voltam tőle nyugodt. Többször beolvastam volna neki a legszívesebben, ugyanakkor a végére egy hatalmas elismerést is kiváltott belőlem. Nem kedvelem továbbra sem, de ilyesmit csak is egy zseniális író képes véghezvinni.

A mellékszereplők közül kiemelkedik Bandi és Péter, akik két külön világ, mégis egyek. Míg az előbbi egy csupaszív lélek, addig az utóbbi csupa üresség és giccs. Mégis elengedhetetlenek ők így együtt, hiszen tőlük kerek egész ez a történet.

És nem hagyhatom ki Lindát sem, mert bár nem tudtam róla sem jót, sem rosszat gondolni, végül megértettem és azt hiszem nem kicsit éreztem át a vele történteket.

Események szempontjából nagyon kompakt a történet, nincs egy perc nyugta se az olvasónak és bizony az írónő végig az orránál fogva vezeti, egészen az utolsó lapokig. Persze lehet, hogy csak én vagyok ennyire naiv, mégis csak pislogtam és kerestem, hogy hol van még elrejtve pár plusz oldal. Hiszen így nem lehet vége vagy mégis?

Összességében elmondhatom, hogy egy igazi pszicho-thrillert kaptam, tele életigazságokkal és sok – sok fájdalmas emlékkel. Ennek a történetnek léte van, hitelessége és rendkívül nagy ereje.

Ajánlom a könyvet nemtől és kortól függetlenül, mert erről a témáról olvasni kell. És egy saját gondolat: Néha bele se gondolunk, hogy akik felismerik mások fájdalmát, maguk is gyötrődnek valaki miatt. Ha már szenvedtél valaha, felismered másokban a sérülések okozta sebhelyek nyomát. Ez pedig egy örök körforgás kezdete.

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha az Ákody weboldalra ellátogatsz.

Írta: NiKy