Tanulóévek a befejezéshez - Interjú Kállay Kotász Zoltán szerzővel

 

Fotó: Tóth Csilla Ilona

Számos verset és haikut volt szerencsém olvasni az elmúlt egy évben és bár mindegyik a maga nemében különleges, mégis most először találkoztam ennyire egyedi és eltérő szerkezeti felépítésű kötettel, mint amit Kállay Kotász Zoltán - Társasutazás Közép-Mámor földjére című könyve kapcsán tapasztaltam. Így vettem a bátorságot és felkértem az alkotót egy interjúra, amit legnagyobb örömömre elfogadott. A költészetről, haikukról és számos más érdekességről kérdeztem a költőt! Kezdjünk is hozzá!

Köszönöm szépen, hogy elfogadta a felkérésemet. Kérem, meséljen magáról! Hogyan vált Önből író, költő?

Szerencsésnek érzem magam, mert gyerekkoromban olyan felnőttek vettek körül, elsősorban a szüleim, akik nyitottak voltak a világ különlegességére, erre a varázslatra, amiben élünk, és engem sem rontottak el, hanem meghagytak rácsodálkozónak.

Édesapám gyakran olvasott fel nővéremnek és nekem könyvekből, Karl May és James Fenimore Cooper indiános regényeiből, és a történetek kalandossága, de maga a helyzet is, hogy itt ül közöttünk a mesemondó, és körben feszülten figyelünk, magával ragadott, ami idővel oda kanyarodott, hogy odarendeltem a kanapéra a családot, és mesélni kezdtem. Édesanyám felismerve a különleges humort a rögtönzéseimben –  vadnyugati sztorik imitációja keveredett egy ötéves gyerek világlátásával –  spirálfüzetbe golyóstollal leírta a mondataimat. Ez annyira tetszett, hogy sokszor esténként szabályosan nyomultam utána a lakásban, kezemben a füzettel és a tollal, és nyaggattam, hogy „írjunk”.

Évek során, amikor vendégek jöttek hozzánk, ezek a spirálfüzetek az est egy már kellően emelkedett pontján menetrendszerűen előkerültek, és a vendégeknek meg kellett hallgatniuk részleteket Zolika „regényeiből”. Vagy élveztek, vagy nem, nekem többnyire kínos volt, de mégis belém égett, hogy nekem műveim vannak, tehát író vagyok.

Hosszú út vezetett persze innentől odáig, hogy írónak talán az tekinthető, akinek érvényes közlendője van, illetve addig, sok buktatóval, hogy az egész íróság lényegtelen, szerep, méghozzá alaposan túlpumpált, amit félre kell tenni, de úgy, hogy a gondolatok azért ne rekedjenek benned, és ha papírra kerülnek, és ott megtalálják a legtisztább formájukat, jussanak el másokhoz, olvasókhoz, mert a megnemértettségbe és kívülállásba berendezkedni is szerep, ráadásul fülletegebb és önzőbb.

Számos könyvet köszönhettünk már Önnek, de mint fordító is rendszeresen közreműködik. Melyik alkotási folyamatot szereti jobban és mi igényel nagyobb időt és energiát?

Nem tartom magam fordítónak, nem értek hozzá, csupán belesodródtam – két alkalommal –, hogy fordítsak. Latzkó Andor esetében azt éreztem, hogy ha én nem  ültetem át újra magyarra és erőszakolom a kötetének a kiadását, akkor senki nem fogja, és tökéletes és méltatlan elfeledettségben marad továbbra is, a haikukötetnél pedig három-négy saját, ebben a műfajban elkövetett kötetközreadást követően egyszerűen kikerülhetetlenül elém tornyosult, hogy végre megértsem, vagy legalább megsejtsem, miről szól eredeti mélységében a műfaj. Ez csak úgy lehetséges, ha japánból próbál fordítani az ember. Szép és reménytelen kísérlet volt, amit rendkívül élveztem.

Mi igényel nagyobb időt és energiát? Nem tudom, de a saját műveimmel mindig keservesebben érek révbe, talán azért, mert tudom, hogy mit szeretnék, és folyamatosan látom, hogy milyen távol lapátolok még tőle, míg fordítás esetében homályban bolyongok, és ha valamire ott rátalálok, örömmel leteszem a tollat, mondván, hogy megvan, megérkeztem.

Eddig a Társasutazás Közép-Mámor földjére című kötetét olvastam, melyet őszintén szólva nagyon megszerettem. Az alapvetően sem szokványos könyv több meglepetéssel is szolgál a gyanútlan olvasó számára. Gondolok itt elsődlegesen arra, hogy a könyv 24 órát ölel fel és minden költemény harminc percet kapott, illetve a néhány oldalon elrejtett „kitekintő” sorokra, melyektől a humor sem áll távol. Mi alapján készítette így a könyvét és van-e az időbeosztásnak külön szerepe vagy fontos jelentése?

Arra törekszem, hogy a könyveim lépjenek túl formailag is a hagyományos megoldásokon, tehát például azon, hogy margótól margóig futnak a sorok, csak vízszintesen, csak balról jobbra, hogy az oldal alján számmal kiírt oldalszám található stb. Persze ha valami eltér a megszokottól, szabálytalan, az önmagában még kevés, nem képvisel értéket, tartalmilag is indokolni kell az eltérést. Az említett kötetben a széljegyzetes haikuk a „törzsállományhoz” képest azok, amelyekben én is megjelenek, cselekvőleg, és nem csak megfigyelőként, minél személytelenebbül közvetítve az élményt.

A klasszikus japán haikukról tudni kell, hogy mindig évszakokhoz kötődnek, kötetbe rendezve is évszakonként csoportosítódnak (öt évszak, mert a japánok újév napját is külön évszakként kezelik). Az időbeliséget, az évszakok körforgását bontottam úgy tovább, hogy egyetlen napot igyekeztem élményeken keresztül körbejárni hajnaltól hajnalig.

Fenti kérdésemhez kapcsolódóan emelném ki, hogy a kötet fő tematikája az idő, nem csak rendezési elvként, hanem mint jelenség! Mesélne arról, hogy honnan jött az ihlet?

Időben élünk, és szerintem az jellemez leginkább valakit, hogy hogyan viszonyul az idő múlásához. Folyamatosan tanításokat kapunk a létezésben, a többi embertől, a természet világától, és szerintem ezek a tanítások mind megjelennek szimbolikusan is az időben.

Az ihlet maga az élet, valami történik körülötted, észreveszed, megfogalmazódik benned, hogy mi is történt – itt már persze az ember óhatatlanul beleszövi magát az egészbe –, aztán ezen a megfogalmazáson észreveszed, hogy esetleg rögzíteni is  érdemes.

Rendhagyó a könyv címe is. Mesélne kicsit többet Közép – Mámor földjéről?

A címet jelképesnek szántam, konkrét földrajzi hely megjelölésére emlékeztet, Közép-Ázsiára, Dél-Amerikára, miközben érződik persze, hogy nem az, hanem egy lelkiállapot.

Gyerekkoromban természetközeli helyen nőtten fel, a Kis-Sváb-hegyen, ami akkor még, a ’70-es évek elején jórészt beépítetlen és kissé falusias környezet volt. Ahogy már mondtam, meggyőződésem, hogy a természetben, annak egy kis szeletében is, egy kertben megtörténik minden, az összes életdráma és életcsoda, ami aztán az emberi életben ilyen-olyan formában testet ölt és kibontakozik. Itt és ebben az „előjátékban” nőttem fel, és boldog gyerekkorom volt.

Aztán felnőttként átköltöztem egy művilágba (Pestre, de itt sem a hely a lényeg, mert számtalan művilágban létezhetünk, párhuzamosan is akár), ahonnan hosszú évtizedek után visszakerülni vagy inkább visszarobbanni a természetbe valóságos revelációként hatott. Ezt a feleségemnek, Csillának köszönhetem, akivel 2011-től rendszeresen jártunk Balatonszárszóra, egy kis nyaralóba, amihez eldzsungelesedett, ősvadonszerű telekrész is kapcsolódott. Itt új írói korszakot is kezdtem. Aztán 2018-ban Piliscsabára költöztünk, ami már végleges visszatérést jelentett.

A mámor nem jelent mást, mint azt, hogy egyszerűen jelen vagy az életedben, és az, hogy ez felelősséggel és következményekkel jár, nem béklyóz le. Egyszerre vagyunk porszemek és olyan testet öltött lelkek, akiken sorsok fordulnak meg – ezt az ambivalenciát csak derűvel lehet elhordozni, és olyan közegben, amely, hogy így mondjam, támogató közeg. Eredendően és megronthatatlanul, mint a természet világa.

Fordításai közül a Béka toccsan a tóba című könyvét olvastam Öntől. Bár erősen jellemző a stílusára egy bizonyos rend és fegyelem, ahogy a haikukat elrendezte, mégis megbúvik a lapokon némi játékosság is. Milyen tematika alapján kerültek összegyűjtésre a haikuk és van-e olyan mű, ami igazán kedves az Ön szívének?

Szigorúan szubjektíven válogattam, azok a haikuk kerültek be a kötetbe, amelyek kedvesek nekem, közel állnak hozzám. A humor nagyon fontos számomra, és éppen ezért Kobajasi Issza haikuit szerettem leginkább, aztán fordítás közben figyeltem fel Josza Buszonra, akinek a szelídebb, csendesebb, bölcs humora gazdagabb szövetűnek érződik számomra. Az érződik-et hangsúlyosan alá kell húzni. 

Azt mondják, hogy a versek és a haikuk a szabad gondolatok gyöngyei. Hogyan vélekedik erről?

Teljesen egyetértek. A haikura ez különösen igaz, mert rövid és tömör versformaként akár véletlenszerűen is megszülethet. Bárkiben megfogalmazódhat egy gondolat, amiről kiderülhet – ha ilyen szempontból nézed, ha van az észlelésedben ilyen szűrő –, hogy lám: haiku. Ahogy mondani szoktam, legalább egyetlen jó haikura az életében mindenki hitelesítve van. Ami akkor is megszületik, ha észrevétlen marad. És attól, hogy észrevétlen marad, még nem biztos, hogy nyomtalan és hatástalan.

A XXI. század korszellemét tekintve egyre kisebb teret kapnak a szépirodalmi művek, verseskötetek, pedig az emberi lélek és élet eszmei gondolatai és értékei elsődlegesen ezen alkotásokban mutatkoznak meg. Mit gondol, hogy lehetne megállítani ezt a dekadenciát és milyen jövőt jósol a költészetnek országunkban?

Optikai csalódásnak gondolom, hogy ma kevesebbet olvasnánk, mint mondjuk száz évvel ezelőtt. Mindig keveset olvastak, és mindig leginkább a lektűrt. Úgy képzeljük, hogy a múlt század ’20-as, ’30-as éveiben micsoda pezsgés lehetett, hiszen akkor élt Karinthy, Kosztolányi, József Attila, és a frissen megjelent írásaikat tömegek bújhatták. Alig olvasta őket valaki. Esetleg beszéltek róluk, ismerték őket, de nem olvasták a műveiket. Úgy mondanám, hogy a „diskurzus körülöttük” jó volt, de hát ez így megy most is, számos kortárs író körül jó a pletykaáramlás.

Versekre mindig lesz befogadóközönség, talán nagyobb is, mint ma, ám úgy jósolom, hogy inkább a köztes műfajokban. A slam poetry, a versértékű dalszövegek és a filmes versmonológok kora jöhet.

Egy kisebb kutatómunkának köszönhetően láttam, hogy több alkotása is megjelent már számos folyóiratban, irodalmi oldalakon. Mit gondol, milyen alapon kerülnek kiválasztásra a megjelent művei, mi lehet egy sikeres költő titka?

A ’90-es években jóval több írásom jelent meg folyóiratokban, mert akkoriban a jelenlétet rangnak gondoltam. Ami ebből megmaradt, és utólag hasznosabbnak bizonyult, a szerkesztőktől kapott tanácsok. Találkozhattam az életem során négy-öt szerkesztővel, akiktől nagyon fontos és jól adagolt kritikákat kaptam, most csak Horgas Bélát említeném, a Liget néhány éve elhunyt szerkesztőjét. Az egész alkotói hozzáállásomra hatással volt Béla néhány iránymutatása.

Természetesen a folyóirat-megjelenéseknek van árnyoldala is, mégpedig az, hogy a szerző idomulni próbál az elvárásokhoz. Ez már átvezet a siker kérdéséhez is, vagyis ahhoz, hogy a mai ízlésvilág – bár talán látszanak már ebből a kilábalás jelei – a depresszív, probléma-centrikus műveket favorizálja. Minél letaglózóbban ábrázolódik valami, minél fojtogatóbb a légkör, a mű annál „hitelesebb”. A harmonikus, derűs, meditatív alkotások értéke megkérdőjeleződik.

A történelemre visszatekintve, a Haiku költészet nagy mesterei közül ki vagy kik voltak Önre nagy hatással és miért? Kiket tekint a legnagyobbaknak és van-e a modern világunkban olyan alkotó, akiről azt gondolja, hogy kiemelkedő és érdemes tőle olvasni?

Josza Buszon és Kobajasi Issza mellé mindenképp ide kívánkozik Macuo Basó, Maszaoka Siki és Nacume Szószeki neve. A japán haiku nagymesterei mindannyian, és ezért számunkra, akik csak fordításban olvashatjuk őket, nehezen befogadhatók, a haikuiknak csak szűk jelentésrétege szivárog át. Ebből a megfontolásból inkább a magyar szerzőket ajánlanám, a hosszas felsorolásnak gátat vetve Sajó Lászlót és Babics Imrét említve.

Mit gondol a mai oktatási rendszer keretében kötelezővé tett régmúlt nagy alkotóitól mennyit tanulhatnak a mostani fiatalok és mennyire vannak helyén kezelve egy – egy költő szerzeményei? Gondolok itt elsődlegesen az adott mű mondanivalójának megértésére, üzenetének megfelelő átadására. Elég érettek-e Ön szerint a mai fiatalok a költészet megbecsüléséhez?

A XX. század második felének, a Kádár-kor puha diktatúrájának volt egy olyan hozománya, a bezártságból adódóan, hogy sokan a művészetekbe menekültek. Az irodalomtudomány is elmélyült, és szerintem alapvetően helyesen felmérte az értékeinket. Lappangó életművek, felismeretlen kincsek mindig akadnak, a már említett Latzkó Andort is ide sorolom. Herczegh Ferencet és Tormay Cécilet sem szabad félretolni, mert kiváló írók, de nem tehetők Móricz Zsigmond mellé a polcon. A szerkesztésemben megjelent 2015-ben a Napút folyóiratnak egy tematikus száma, Szellemidézés – Elfeledett költők címmel, itt kevéssé ismert lírikusok munkásságából válogattam, amihez megint csak hozzá kell tennem, hogy nem József Attilához vagy Pilinszky Jánoshoz mérhető zseniket próbáltam előcsalogatni az árnyékból. Jó költőket, de nem géniuszokat.

Az értő olvasásról – az olvasásban az a szép, hogy minden életszakaszban, élethelyzetben egy műből – jó műből – mást szűrhet ki az, aki mélyen belemerül. Nem biztos, hogy az érettség-megbecsülés tengelyén kell vizsgálni ezt az egészet. Annyi azonban bizonyos, hogy egy-egy művet évek, évtizedek múltán is érdemes újraolvasni, mert elképesztő meglepetések érhetik az embert. 

Mikor várhatjuk újabb könyv megjelenését Öntől? Milyen egyéb jövőbeli tervei vannak?

A következő kötetem ismét haikukötet lesz, és macskákról fog szólni. Vallom, hogy minden ember életében legalább két mesterének lennie kéne, egy kutyának és egy macskának.

Legalább harminc-harmincöt félkész kötetem van, ami abból adódik, hogy kisebb szünetekkel egész életemben írtam, de soha nem fejeztem be semmit. A feleségemnek köszönhetem, hogy néhány évvel ezelőtt rávett: tanuljak meg befejezni. Hasonlóan fontos készség ez ahhoz, mint ahogy minden szülőnek tudnia kell elengednie a gyerekét.

A félkész kötetek nagy részét mégse fogom már a fiókból előkotorni, mivel lépcsőfokoknak tekintem csak őket, van azonban kettő, amelyet nem engedhetek el. Ígéretet tettem a megírásukra valakiknek, és mivel mindketten elhunytak már, a szavam csak még erősebben köt. Két regényről van szó, de többet nem mondhatok róluk.

Két évvel ezelőtt létrehoztam a Dr. Kotász Könyvkiadót, mivel azt tapasztaltam, hogy bár rengeteg ilyen cég van, a tehetséges szerzők mégsem találnak oda hozzájuk. Vagy nem is akarnak? A könyvkiadás egyre inkább átcsúszik csupasz üzleti vállalkozásba, eltűnt a műhelymunka, a támogatás, amit egy szerkesztő nyújthat egy szerzőnek. Ha körbepásztázunk a kortárs megjelenéseken, rengeteg kidolgozatlan, elnagyolt, félresiklott – viszont szép köntösben, könyvészetileg igényesen tálalt művel találkozhatunk. Hiányzott a külső kontroll és a biztatás, hogy igen, igen, érdemes még dolgozni a kéziraton… A motivációt persze az adja, hogy szeretném továbbadni mindazt, amit én is kaptam.

A kiadás mellett irodalmi esteket is szervezünk, 2018 őszén kezdtük a sorozatot Piliscsabán, és vendégül láthattuk és bemutathattuk – elnézést, hogy nem sorolok fel mindenkit – Király Farkast, Tamási Orosz Jánost, Fedina Lídiát, Hegyi Zoltán Imrét. Az estekről videófelvétel készült, amit közzé fogunk tenni. Az ismert járványhelyzet miatt a sorozat szünetelt, de tervezzük a folytatást, és már a Dr. Kotász saját szerzői fognak sorra kerülni, Ásványi Tibor, Szőke Szabolcs, Szentmiklósi Tamás, Magén István.

Jelenleg a kiadó legfontosabb könyvterve Kádas Tibor fotóművész albuma, az Egyetemi Színpad 1968-74 közötti legendás előadásairól készített fényképfelvételeivel, cikkekkel és életútinterjúval.

Köszönöm szépen az interjút és sok sikert kívánok!

Amennyiben felkeltettük az érdeklődéseteket, keressétek fel a szerző Facebook oldalát, ahol további érdekességeket olvashattok!

Társasutazás Közép-Mámor földjére című könyvét, valamint más alkotásait is, a Napkút Kiadó weboldalán tudjátok beszerezni.

Írta: NiKy