A Közel - Keletről szóló történetekről mindig Az Ezeregyéjszaka
meséi jutnak eszembe, pedig számos könyvet olvastam már, ami nem éppen a
boldogságról szólt. Az élet ezeken a tájakon teljesen eltér a számomra
megszokottaktól, hiszen, a kulturális különbözőségen kívül, számos olyan
tényezővel kell szembesülnöm - ha eme népekről hallok, olvasok -, amelyek
befogadhatatlanok számomra minden téren. A történelmük kaotikussága, a
végeláthatatlan háborúk után maradt pusztulások és az emberi elkorcsosulások,
valamint a vallás által félreértelmezett társadalmi nézetek szinte fojtogatóvá
válnak az olyan „szabad”, biztonságban élők számára, mint amilyen jómagam is
vagyok. Mégis úgy gondolom, hogy a sok negatívitás ellenére is vonz és
szükségesnek érzem, hogy mélyebben beleássam magam ebbe a témakörbe.
Atiq Rahimi író, filmrendező. 1962-ben született Kabulban,
egy magas rangú köztisztviselő gyermekeként, és a Lycée Esteqlal középiskolába
járt. A szovjet inváziót követően Rahimi elmenekült Afganisztánból, egy évig
Pakisztánban talált menedéket, majd 1985-ben, miután politikai menedékjogot
kapott, Franciaországba költözött.
A Sorbonne-on folytatott tanulmányai befejeztével egy párizsi székhelyű produkciós céghez csatlakozott, ahol hét dokumentumfilmet készített a francia televízió számára, valamint számos reklámfilmet. Írással a kétezres évek környékén kezdett foglalkozni, amellyel egy új izgalmas világhoz nyitotta meg kapuit. Első, perzsa nyelven írt regénye számos díjjal gazdagodott. Jelenleg kétlaki életet él, hiszen hol Párizs macskaköves útjait járja, hol pedig Afganisztán pulzálásában keresi a lehetőségeit.
Atiq Rahimi – Türelemkő című kisregénye a negyedik könyve a
szerzőnek és kis hazánkban 2010-ben jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában.
Valahol Afganisztán háborgó „gyomrában” egy füsttől és
vértől szennyezett, haldokló városban fekszik egy férfi magatehetetlenül. A ház
csendjét néhol gyermekei visongása, a külső világban zajló forrongások és felesége
hangja töri meg. Egy sebesült lélek, akinek egy „eltévedt” golyó megpecsételte
sorsát, hiszen az élet és halál peremére száműzte, akaratlanul is fültanúja
lesz, ahogy a magára hagyott asszonya szépen lassan elmeséli féltve őrzött
vágyait, titkait. Ezek az alkalmak először szorványosan törik meg a csendet,
később egyre hosszabban, míg végül az igazság otromba talppal tiporja szét a
hit legbiztosabbnak vélt mezsgyéjét. Vajon milyen titkokról hullik le a homály
fátyla és mennyit ér egy megfélemlített asszony szava, ha a legkisebb hibáért
is a halál ölelő karja várja a bűnbeesett lelkeket? És mit számít a múlt, ha a
jelen vörös ködén át csak az infúzió cseppjei jelentik az életet? Az idő lassan
folydogáló folyama egy letűnt időszak képeivel festi fel a díszleteket, amelyek
hol fájdalmasan, hol félelemtől átitatva ragadják el a lelkeket.
„Néhány hangya járkál a légy hullája körül, a szőnyegen.
Aztán rávetik magukat, és elviszik.”
A történet akár egy színházdarab is lehetne, ahogy az olvasó
előtt kibontakozik egy asszony tragikus sorsa. A két idősíkon mozgó kötet
számos meghökkentő meglepetéssel szolgál, amelyek nézőponttól függetlenül,
valószínűleg felháborítják, később pedig elborzasztják az olvasót. Ezeket
természetesen az asszony vallomásaiból ismerhetjük meg, amelyek pont olyan
lassan csordogálnak, ahogy az infúzió cseppjei eljutnak a férje szervezetébe.
Élet és halál, hit és remény, fájdalom és megváltás, hazugság és őszinteség
váltakozik a lapokon. Minden oldal nyomasztó hatással bír, rövid, tő
mondataival, kesernyés szájízt hagyva a kíváncsi „szemlélődőben”.
„Féltem, féltem mindentől, tőled, az ágytól, a vértől.
Ugyanakkor olyan félelem volt ez, amit szerettem. Ismered a félelemnek azt a
fajtáját, amely nincs messze a vágytól, ellenkezőleg, izgat téged és szárnyakat
ad, még akkor is, ha éget?”
Szubjektíven először arra gondoltam, hogy semmi újat nem
olvashatok majd ebben az alig 143 oldalas kiadványban, hiszen a csapból is a
nők eltorzítása, bántalmazása folyik, ha egy olyan országról kapunk
információt, mint amilyen maga Afganisztán is. Természetesen lázong a lelkem,
minden bántalmazott asszonyért, gyermekért, de a tehetetlenség fojtogatása
alatt, csak a levegőm és a reményem fogy el, hiszen mit tehetnék egymagam ennyi
szenvedő lélekért? Önsanyargatás, mondják sokan nekem, hogy olyan történetekről
szóló könyveket veszek kézbe, amelyekről tudom előre, hogy fájni fognak. De,
hogy értethetném meg bárkivel is, mennyire fontosnak tartom a széles
látásmódot, a sokszínűséget, hogy jómagam is értékelni tudjam minden egyes nap,
hogy hova születtem és hol élek. Amikor ilyen életekről olvasok – legyen igaz
történet vagy éppen fikció –, mindig arra a konzekvenciára jutok, hogy az én
gondjaim eltörpülnek mások fájdalma mellett és szerencsés vagyok.
Egy asszony fájdalmán át „láthattam” azt a majd 300 évvel
lemaradt barbarizmust, ahogy egymással bántak az emberek. A nőket oly régóta
tartják félelemben, és az önző birtoklás jogán elvesznek mindent, amit egy puha
szépség adni képes. A nemek közötti egyenlőségről papolhatnék napestig, de
semmi értelmét nem látom, hiszen nem itt kell leírnom ezeket, ellenben ezáltal
mindenki sejtheti, milyen nézetekkel élek.
„Az életemben két mesterem volt, a nagynéném és az apád. A
nagynénémtől azt tanultam meg, hogy kell élni a férfiakkal, az apádtól, pedig
azt, hogy miért kell velük élni.”
Olvastatta magát a kötet és hajtott az a kiapadhatatlan
tudásvágy is, hogy milyen titkokra láthatok rá egy ilyen elfojtó környezetben.
Megdöbbentem, ezt nem is tagadom bizonyos részeknél, de a végére őszintén
szólva elfáradtam, hiszen itt nem volt remény.
Ellenben kifejezetten bosszantónak találom, hogy még most is
azzal kellett szembesülnöm, hogy a trágárság felütötte fejét ebben a
történetben is. A drámai felhang így is adott volt számomra, semmi szükségét
nem éreztem erre az alacsony szintre való lesüllyedésre, miszerint csak az
obszcén kifejezés adhat súlyt a keserűségnek, haragnak. Számomra ezek a könyvek
elértéktelenednek egy idő után, mikor ezzel találkozom, és bár én magam is néha
elengedek egy – egy nem kívánt szitkot, azt gondolom, hogy egy nő szájából
nagyon lealacsonyító ez a fajta alantasság.
Összességében úgy gondolom, hogy nagyon megosztó könyvet
vehetettem kézbe. Talán írhatnám úgy is, hogy sokan unalmasnak fogják találni
lassú áramlásáért, a sok keserű emlékért és a valóság fájdalmas ridegsége
miatt, ugyanakkor szeretném megcáfolni a fent leírtakat, mert ez a tempó
kimondottan jót tesz a megértésnek és a kötet hagyj időt mindenkinek a
leülepedésre, feleszmélésre.
„Épp ezt nevezzük misztériumnak (…). Minden vég lehetséges,
de tudni, hogy melyik a jó és a helyes… Ebben van a titok.”
Ajánlani jó szívvel nem fogom tőlem szokatlan módon, de
csupán a gyötrelmes tartalma miatt, elvégre ezt jó érzéssel nem lehet olvasni.
Természetesen mindenki eldönti maga, hogy bátor és szembenéz az élet sötét
oldalának egy szegmensével, vagy inkább úgy érzi számára a napos, de
információkban szűkebb oldalt választja, elvégre a szabad döntés ajándék,
amelyet megbecsülni érdemes.
Amennyiben úgy döntesz, hogy kézbe vennéd a könyvet, akkor
látogass el a Libri weboldalára, hátha akad még egy szabad példány a számodra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése