"Úgy gondolom, nem én közvetítek a verseim és a Költészet között, hanem az írásaim állítanak valakit közszemlére – a pellengért és a míves szobrot csak az idő dátumozza – az a valaki nem én vagyok, azok már ők maguk." - Interjú Fábián István grafikus, költővel

 

Fotó: Kállay Judit

Bevallom őszintén, hogy az elmúlt pár hónapban többször is elolvastam mostani interjúalanyom egyik verseskötetét (Fölsértett ég) és pár napja fejeztem be egy másikat is (Örökévad). Mind a két könyvről elmondható, hogy bizonyos kettőséggel mutatja be gondolatait a művész, hiszen az egyik oldalon a versek, míg elszórtan a másikon idiografikus képek helyezkednek el. De nemcsak ettől különleges számomra Fábián István munkássága! Erről és még sok érdekességről kérdeztem! Kérlek, fogadjátok az interjút sok szeretettel! Kezdjünk is hozzá!

Először is köszönöm, hogy elfogadta a felkérésemet. Kérem, mutatkozzon be a kedves olvasóknak pár mondatban! Hogy vált Önből költő és grafikus? 

Én köszönöm Önnek az érdeklődést! Rajzolni mindig szerettem. Már gyerekkoromban megfogott a tiszta fehér lap látványa, hogy az első vonaltól kezdve bármi megtörténhet, csak rajtam múlik. Szerettem a grafit alig érezhető, mégis jelenlévő illatát, a tinta, a tus illatát, tulajdonképpen szinte megállt az idő, ha rajzoltam, és ha elkészült a rajz, még ha suta és esetlen volt is, képzelet szülte lehetetlenség, akkor is igazi, megfogható volt, hiszen a zizegő papírlap kézbe vehető, valóságos tárgy.

A versekkel másképpen vagyok, írás közben nincs ez a teljes önfeledtség és öröm.  Sokan mondják, hogy nehezen érthetőek a verseim, amit én nem tudok visszautasítani, pedig – mivel hitem szerint képek egymásra építésével fejezem ki a mondanivalómat – írás közben teljes, tudatos és „jelenlévő” fegyelemmel igyekszem ezeket a képeket pontosan és élesen megfogalmazni, láttatni az arra tévedő olvasóval.

Szóval azt hiszem, a rajzolás mindig is hozzám tartozott, az írás pedig valamikor húsz éves korom táján kezdte karcolgatni a világhoz kötődésemet. Karátson Gábortól olvastam még kamasz koromban, hogy „a kort értő fiatalnak lenni és a művészet valamely ágával próbálkozni egy és ugyanaz”.  Ez is megfogott, meg persze a nyomdász ipari-tanuló évek alatt, majd azután meghatározó találkozásaim a nálam éppen csak idősebb, akkor már kész, felavatott költőkkel, Szervác Józseffel, Csajka Gábor Cypriannal, Tóth Erzsébettel, később Rákos Sándorral, Kormos Istvánnal, Nagy Gáspárral, Turczi Istvánnal…mondhatom szerencsémnek is, volt hatás elég!

Huszonhárom évesen, szilveszter előtt egy nappal vonultam be katonának, ijedtemben Kormosnak adtam át addigi verseimet, s mire leszereltem, ezek megjelentek a Madárúton c. antológiában. Zsengék voltak, mondhatom, de mégiscsak biztatást jelentettek, ettől kezdve viszonylag folyamatosan fogadták el munkáimat rangos folyóiratok, mint az Alföld, Palócföld, Mozgó Világ, ilyenek. Így indult ez valahogy.

Számos verset írt és illusztrált. Hogyan fér meg egymás mellett ez a két kreatív alkotó tevékenység a hétköznapokban? Illetve melyikkel foglalkozik szívesebben? 

A rajzolás korábban és valahogy természetesebben volt az időm része, a vers később lett kikerülhetetlen, akarati és indulati kérdés számomra. Ehhez persze hozzájárult, hogy nagyon sokat olvastam – furcsa módon prózát inkább – de tulajdonképpen bármit, Veres Pétertől Németh Lászlón, Füst Milánon át a „legvadabb” nyugati írókig-költőkig, Salinger, Updike, Gregory Corso, Ginsberg, minden-minden beszippantott, lehúzott azután földobott, mint az örvény, hogy csak kapkodtam levegő után. A rajz számomra – talán amiatt, hogy végül is fizikai történet – megnyugvás, néha még el is tudok bambulni rajzolás közben, az írás inkább koncentrált munkát jelent. És bár nagyon különböző alkotó állapotok, nem mondhatom egyikre sem, hogy kevésbé szeretem. Együtt működik a kettő, ha úgy érzem, jól sikerült a grafika vagy a vers, az öröm ugyanaz.

Jaj, és ami fontos: valóban jelentek meg verseskötetek, novellák a rajzaimmal kísérve (mostanában talán a legnagyobb öröm az AB ART Kiadó általam tipografizált Lyra Omnis és Prosa Omnis sorozata), de szándékom szerint a grafikáim a verseimmel párhuzamosan haladó, azokkal azonos indíttatású munkák, nincs köztük alá- vagy fölérendeltségi, függőségi viszony.

Számos művészről olvastam és hallottam is, hogy különleges ihletforrásból merítkezik alkotás előtt, vagy sajátos íratlan szabályokat követ. Csak, hogy egyet említsek, Virginia Woolf állítólag állva szeretett írni. Önnek is van valamilyen meghökkentő szokása vagy esetleg egy múzsája?

Hallottam én is ilyen hóbortnak tűnő módszerekről, hogy Goethe talán rohadt almát szimatolgatott, hogy alkotásra serkentse magát (mások ugyanezt barátjáról, Schillerről mondják), hogy Hemingway olykor pucéran írt, hozzánk pedig Woolfnál közelebbi példa a középkori kódexmásolókhoz hasonlóan állva alkotó Illés Endre. Én ilyen magasságba sosem merészkednék, egyetlen rendje van az írásra-rajzolásra fordított időmnek: miután kenyérkereső szakmám, a könyv- és folyóirattervezés ellát munkával, szigorúan csak a péntek és szombat délutánt-estét fordítom alkotásra, ez egyébként egy számomra nagyon alapvető hozzáállásnak is záloga: soha, egy percre sem akartam az úgynevezett művészetből megélni. Eddig ez egész jól működik, hálistennek!

Melyik versére a legbüszkébb?

Nahát, erre nemigen találok választ. Ha mégis, akkor a Szent Anna-tó lenne az, egy országnyi, Svájcnál is szebb haza elvesztésének értetlensége, és fájdalma. Itt kell megemlítenem Aczél Gézát, aki a már említett Alföld folyóirat szerkesztőjeként felvállalta 1984-ben(!) ezt a versemet. De legalább ennyire fontos számomra a Némulat c. vers, ami – bár megírásakor nem tudtam, mennyire így lesz – majd húsz évre megjósolta az elhallgatásomat. Mindkettő szerepel az Örökévadban, ugyanakkor a Némulat az 1990-ben megjelent kötetem címadó verse.

Számos értéket, tanácsot fedezhetünk fel a verseiben. Számomra a legkedvesebbek a Húsvét, 2013 vers sorai voltak. A versszakok rendkívül nagy erővel bírnak és be kell valljam, hogy már kívülről tudom, annyiszor olvastam, mert itt éreztem először a vidéki otthon szabadságát. Honnan merítette az ihletet?

Igen. A vidéki otthon szabadsága. Köszönöm, hogy szóba hozta! Pesti, belvárosi kölök mivoltom ellenére 17-18 éves koromig nagyon sok időt, évente több hónapot egy szinte középkori elmaradottságba rekedt faluban töltöttem nagyszüleimnél. Pénteken még a Károlyi-kertben, az Erzsébet híd alatti parkolóban, vagy a Bástya utcai Kistéren fociztam a barátaimmal, hétfőn már tengerit kapáltunk bátyámmal negyven fokos hőségben, végeláthatatlan kukoricaföldeken. Máig nem tudom, az a belvárosi kissrác vagy a klottgatyás lurkó vagyok egy fél évszázaddal öregebben, aki még mindig Budapesten élek, – de van egy házunk az ország egy nem is távoli szegletében. Kert is van, a kertben két 120 éves körtefa, fenyők, tuják, bokrok és minden évben hálásan újraéledő fű. Igen, a rigó!

Igen, most, 2021 tavaszán a múlt héten ült meg költeni a tornácunk keresztgerendájára rakott fészkében egy rigó pár. Szóval, a világ olyan amilyen, romlik és összedőlhet, az ég is bedőlhet, de a rigó fütyöl. Amig van, aki hallgatja, addig megvagyunk.

Térjünk rá kicsit a mai világhelyzetre. Egy ennyire sokrétű alkotót, mint amilyen Ön is, hogyan érintett meg a világjárvány időszaka? Mennyire befolyásolja az írásban? Inspirálja, vagy inkább letaglózza?

Mivel mindhárom elfoglaltságom, a könyvtervező-grafikai munkák, az írás és rajzolás ma már íróasztalhoz, számítógéphez kötődik, illetve köt, gyakorlatilag nem sokat változott a napi menetrend. Ami aggodalom van bennem, a családomért, akik nálam jóval mozgékonyabb, jóval gyakorlatiasabb életet élnek: az iskolás lányunokák, a nemzetközi cégnél dolgozó édesanyjuk és a feleségem, aki szíve szerint mindannyiunkat folyamatosan egybeterelne.

Ami pedig, ahogy a kérdésében fogalmazza, letaglóz: a pandémia ahelyett hogy összerántaná ezt az országot, szétdarabolja azt is, ami eddig egyben volt. Az egészségügyben küzdő dolgozóké minden megbecsülésem, tiszteletem, de ami rajtuk kívül van – az pokoli. Körkörös hazugság, vádaskodás, rágalmak, anyagi- és politikai- hatalmi haszonszerzés. Ez van.

A Fölsértett ég című könyve olvasása közben többször úgy éreztem, hogy tulajdonképpen egy naplót tartok a kezeimben. Verseiből árad – az adott témát tekintve – egy bizonyos kiáltás a világ felé. Mennyire van alapja ennek a gondolatmenetnek?

Van. Teljes mértékben. Engedje meg, hogy néhány nagyon egyszerű kijelentéssel foglaljam ezt össze – azután már többet nem idézek magamtól –, az Egyszerű című írásom soraival:

csillag forog ujjainkon: / semmit nem értünk

mérettettünk olajjal-arannyal: / semmit nem értünk

ha eljön is: / nem értünk

Nem akarnám túlmagyarázni, talán csak annyit: hatalmas kincs van az ember kezében, de a közöny mindent megmásít, a gazdagság elértéktelenít, s ha lenne is megváltás, nem mi leszünk a megváltottak. Éppen ma olvastam David Attenborough-tól, jobban járna a világ nélkülünk. Sajnos, régóta él bennem is ez a látomás, erről szól több írásom is. Úgy látszik, nem vagyok kifejezetten derűlátó.

Mi volt az életében a legnagyobb pozitív és negatív élmény, amelyről úgy érzi, hogy hatással volt annak a művésznek a megszületésére, akivé élete során vált? Voltak-e keresztutak az életében, amikor úgy érezte, hogy nem akar többet verset írni vagy rajzolni?

Pozitív hatásként egészen biztos, hogy az előttem járt költőket, képzőművészeket tartom számon, de annyira, hogy a lascaux-i barlangrajzokról éppúgy az alkotás, a megformálás jó értelemben vett hatalma jut eszembe, mint a reneszánsz nem-anyaszülte óriásairól. Amiről kérdez, a keresztút, igen, volt az is. Harminc évvel ezelőtt sokan sokat vártunk az úgynevezett rendszerváltástól, a „fényesnél” fényesebb szeleket, lélegezhető friss levegőt, szabadságot és – József Attilával szólva – szabadság szülte rendet. Azután másképp lett. Egészen másképp. Kiderült számomra, hogy a korábban maguktól értetődő „nem”-eket nagyon nehezen tudom „igen”-ekké fordítani, így lett a Némulat kötetem (1990-ben jelent meg) önbeteljesítő jóslat, nagyon sokáig nem írtam egy sort sem, nem húztam egy vonalat sem. Sokára találtam vissza az alkotás öröméhez, ma már hálistennek újra, mondhatom elszántan dolgozom, – úgy gondolom már nem adom lejjebb. Se föl.

Köztudott, hogy minél többet olvasunk, annál tájékozottabbak vagyunk. Ön szerint ki volt a legnagyobb hatással a munkásságára? Kit tekint esetleg példaképének?

Igen, igaz. De biztos ismeri azt az érzést is, hogy minél több könyvet elolvastunk, annál elkeserítőbb, ha a világ nagyvárosainak, ódon egyetemeinek óriás könyvtáraira gondolunk, a százévek alatt mahagónivá sötétült hatalmas polcokra, emeletekre felfutó csigalépcsők kifényesedett fakorlátaira, hány meg hány emberöltő írta, gyűjtötte, olvasta azokat a könyveket, amiknek töredékét sem tudjuk elolvasni! Nem beszélve a tóratekercsekről, Európa kolostorainak kódexeiről – szóval sok lenne a keserűség, ha nem lennének a mai világunkra közvetlenül ablakot nyitó művészek, írók, költők, zenei hatalmasságok, akik mind egy-egy külön, egyediségében is teljes világot tárnak elénk.

Ha bármikor a pályám kezdetéről kérdeznek, mindig a fiatalon meghalt Szervác Józsefet  említem (egy évvel volt csak idősebb nálam), nemzedékem legélesebb, legtisztább hangú költőjét, a magának otthont, országot, „mindenséget” engesztelhetetlen haraggal és konok szelídséggel követelő fiatalembert, és vele együtt azonnal az őt vitathatatlan irodalmi örökösévé avató Nagy Lászlót . És ha Nagy László, akkor rögtön Szécsi Margit „a világ női vagánya”, és ha Nagy László, akkor „nekem Ady Endre ostora tetszik”…ha Nagy László, akkor Kormos István, ha Nagy László, akkor Juhász Ferenc, az „ikercsillag”. Azt hiszem, megválaszoltam a kérdését!

Olvasóként többször éreztem egy bizonyos felelősségre vonást illetve haragot a világegyetemmel vagy egyfajta transzcendens rendező elvvel szemben. Helyénvaló-e ez az érzésem? Van –e esetleg kedve erről kicsit bővebben mesélni!

Örülök, ha így érzi, nem mintha maga a dolog örömteli lenne. Méltatlan és szerénytelen lenne visszafelé mutogatni, de a magyar költészetben évszázadok óta megvan a perlekedés a föntlévővel.  Volt idő, mikor sérelmeztem, hogy anyám-apám a ’vallástalanítás évei’ alatt nem loptak be bármi templomba, hogy titokban megkereszteltessenek – így pogány, kívülálló maradtam –, ma már inkább örülök ennek. Persze jó lenne valami transzcendens rendezőn, ahogy ön mondja (hívhatjuk így is akár, ebben legalább humor van) számonkérni az ember tökéletlenségét –, ha bárkit Uramnak szólítok az írásaimban, az Ő, aki nincs. Ha mégis létezne, majd el- és leszámol a szavaimmal, de addig legalább hadd kérdezgessem. És itt hadd csatoljak vissza korábbi, a keresztúttal, megtorpanással kapcsolatos kérdésére: nincs annál visszatetszőbb, mint mikor a hitnélküliség ájtatos arcot ölt. Most éppen nagyon ez történik.

A könyveiben a grafikák nagyon erőteljesek és kifejezőek. Tekinthetőek-e ezek pusztán az önkifejezés egy másik eszközének a költészet mellett, vagy szolgálnak egyfajta belső terápiaként is? Az a fajta kompozíciós munka, amely Önnél megfigyelhető, hatalmas mértékű figyelmet és koncentrációt igényel. Ami azonban igazán rejtélyes, az az, hogy mire összpontosul ez a figyelem. Nevezhető intellektuális figyelemnek?

Igen, beszéltünk erről korábban, a rajzaim valóban a versek mellett egy másik kifejezési eszközként működnek, együtt fut a kettő, egymás mellett, egyenrangúan haladnak, de igaza van, a rajzolást valóban mondhatjuk belső terápiának. Előfordul, hogy nem előre megtervezett céllal kezdek rajzolni, csak a már említett gyerekkori varázs kerít hatalmába, van úgy, hogy a sűrűbb-ritkább vonalak sokasodása magától alakul hirtelen továbbgondolható jelentéssé, és akkor már valóban a vadász fölajzottságával igyekszem elérni a véletlenek kusza szövedékén átsejlő célt. Az is gyakori, hogy két széttartó szándékú rajzomról napok múltán veszem észre, hogy ezek voltaképp összetartoznak, ilyenkor elektronikus segítséggel egymásra vetítem őket, mondhatjuk, néha így egyesül kompozícióvá a rejtélyes ösztönösség és az intellektuális figyelem.

Mindig is zavarba ejtett a költészet hatalma. Érezte-e valaha, hogy Ön egyfajta közvetítő a Költészet és a versei között?

Egészen biztosan: nem. Ennél sokkal inkább érzem magam jól körvonalazható valakinek, akinek a művészetek határmezsgyéjén közlekedő foglalkozása van. Az ország rangos könyvkiadóiban, szerkesztőségeiben dolgozhattam könyvtervezőként, művészeti szerkesztőként, a hazai- és világirodalom legnagyszerűbb alkotásait formálhattam könyvvé, és számos költő, író, fotográfus személyes ismeretségét, olykor megtartó barátságát köszönhetem a kenyérkereső szakmámnak. Életemnek ezt a részét tekintem közvetítésnek.

A vers, az írás más. Úgy gondolom, nem én közvetítek a verseim és a Költészet között, hanem az írásaim állítanak valakit közszemlére – a pellengért és a míves szobrot csak az idő dátumozza – az a valaki nem én vagyok, azok már ők maguk.

Térjünk rá kicsit a grafikusi oldalára is. Van-e olyan alkotás, esetleg elismerés, amire különösen büszke?

Tervezőgrafikusként mondhatok sikereket magaménak (MOB Média-díj, Szép Magyar Könyv díj és oklevelek), régebbi rajzaim közül kettőt említenék, a ’Magyarok királya’ címűt (ez egyben az Ebgondolat c. kötetem borítórajza) és a ’Sárkányfogveteményt’, úgy hiszem, mindkettő jól illusztrálja a beszélgetésünkben elhangzottakat. Egyébként épp a napokban, április 22-én van a ’Föld napja’, utóbbi grafikám erre is emlékeztet talán.

Tavaly jelent meg legutóbbi verseskötete: a Fölsértett ég. Elégedett volt-e az eredménnyel? Milyen volt a kritika illetve az olvasóközönség fogadtatása? Elárulja esetleg, hogy min dolgozik jelenleg?

Így, a pandémia eddigi másfél évében nem lehetek elégedetlen a verseskönyv visszhangjával. Az online térben igen sok elismerő visszajelzést kaptam, az Art7, a Holdkatlan, a Könyvelvonó web-es kulturális folyóiratok közöltek értékes kritikákat a kötetről, a Gondolat Kiadó élő beszélgetést, könyvbemutatót szervezett, amit ezernyolcszáznál többen tiszteltek meg figyelmükkel, az ÉS pedig egy teljes lapszámban mutatta be grafikáimat idén tavasszal.

Ami további biztató öröm, a Gondolat, ahol immár otthonra leltem, jelezte, jövőre várják egy újabb kötetem anyagát.

És ez munkatervnek több, jobb, mint remélhető.

Nagyon szépen köszönöm az interjút és további sok sikert kívánok! 

Amennyiben felkeltettem az érdeklődéseteket, keressétek fel az alkotó weboldalát, mert további érdekességeket és információkat találtok! 

Fölsértett ég és az Örökévad című köteteket, pedig a Gondolat Kiadó oldalán be tudod szerezni!

Írta: NiKy