Ritkán veszek kézbe szinte egymás után hasonló témakörben
íródott könyveket, ugyanis nem szeretek egy zsánerben megrekedni és a
sokszínűség nagyon jót szokott tenni olvasói lelkemnek, most mégis úgy éreztem,
hogy ennek a kiadványnak most jött el az ideje. Igen rövid, hiszen a maga
százhuszonhat oldalával egy óra alatt kiolvasható, számomra mégis több napig
tartott. Nagyon sokszor éreztem azt a bizonyos mély szomorúságot és egy erős
szorongást, amely arra kényszerített, hogy félretegyem és megemésszem az
olvasottakat. Hogy miről szól a kötet? Erről lentebb részletesebben is mesélek,
de előtte egy percig néma csendben tisztelettel fejet hajtok minden áldozat és
túlélő előtt, aki megjárta az emberiség egyik legsötétebb poklát. Sem
elfelejteni, sem feldolgozni nem lehet, még azok számára sem, akik a túlélők
tollaiból született alkotások lapjairól ismerkednek meg eme szörnyűségekkel.
Sosem szabad elfelejteni és a sok száraz könny adjon erőt a mai világ emberének
a béke, elfogadás és egyenlőség megtalálásához!
„Neked talán sikerül, mert fiatal vagy, én nem fogok
visszatérni.” – ezek voltak szeretett édesapja utolsó szavai leánya irányában
1944 tavaszán, mielőtt az auschwitzi, illetve a birkenaui haláltáborba
deportálták volna őket. Az leány ekkor a 16. életévét töltötte, szinte még
gyermeki gondolkodásával, kissé bohókás természetével és hihetetlen rajongással
tekintett felmenőjére és a világ irányába. A kötet egy kissé kaotikus érzetet
fog kelteni először, hiszen többször vissza-visszatérünk egy-egy múltbéli
eseményhez, érzéshez, emlékhez. Mégis ez a fajta csapongás teljesen
elfogadható, szinte természetesként ható, elvégre az érzelmektől túlcsordult
sorokat nehéz befogadni, hát még milyen súlyos teher lehetett azokat
lejegyezni.
A könyv hazánkban 2018-ban jelent meg a XXI. Század Kiadó
gondozásának köszönhetően. A borító egyszerű, letisztult képe egy magányos női
alakot ábrázol, amely megadja a kellő hangulatot és némi misztifikációt is
kölcsönöz.
„Még ma, hetvenöt évvel később is összerezzenek, ha akár egy
idegen szájából is azt hallom: papa! Ez a szó hamar eltűnt az életemből, és
annyi fájdalmat okoz, hogy csak lelkem mélyén tudom kimondani, a számon nem
bírom kiejteni. Hát még leírni!”
A könyv, mint már fentebb említettem, egy hosszú levél egy
halott édesapa irányába, amelyet maga a szerző megélt, vagy éppen remélt
életeseményeiből, egy széthullott család maradványaiból és egy romokban heverő
világ újra éledezéséből merítkezik. A nyolcvanhat éves idős hölgy számos
oldalról meséli el a haláltáborban elszenvedett eseményeket, megaláztatásokat,
meggyalázásokat. Emberek saját fajtársaik elárulásával próbáltak nyerészkedni
és a halál árnyékában élve egy fej hagyma és paradicsom már kuriózumként marad
fent az emlékekben.
„A tárgyak a halottakhoz tartoztak, mi pedig rabszolgák
voltunk, nem volt egyebünk, csak a varrásba, zsebbe vagy ruhapántba akasztott
kanál, meg egy kötél, a ruhánkból letépett szövetdarab vagy egy földön talált
vékony zsineg a derekunk körül, amelyekre a csajkánkat lógattuk.”
Szubjektíven először arra gondoltam, hogy túl sokat olvastam
mostanában ebben a tematikában, így már szinte belefulladtam a sorok között
megbúvó fájdalmas igazságokba, de végül rá kellett, hogy döbbenjek, hogy koránt
sem erről van szó. Csupán minden leírt kegyetlenség az eleven húsomba vájt,
minden ütés, sikoly, vagy élet elhullása, maga a gyötrelem lelkemnek, hiszen
bár semmit sem tehettem a karakterekért, mégis pontosan tudtam, hogy a valóság
lett leírva pőreségében.
Egy gyermek, akinek megadatott, hogy szeretett édesapjával
induljon el az utolsó útra, egy fiatal hölgy, aki már veszteségekkel és lelki
hegekkel telve tért vissza. Egy nő, aki kereste és remélte az új kor hajnalán
való változásokat és egy idős asszony, aki minden reményt elvesztett és csupán
egy hosszú emlékiratot hagyott hátra az utókor számára.
„Most már tudom, hogy az antiszemitizmus állandó,
hullámokban tör elő a világ viharaiban, minden korszakban, szavak,
szörnyetegek, módszerek sokaságával.„
Elveszteni a szeretteinket nehéz, elhagyni a lélek egy nagyobb darabját tragédia. Az életben maradáshoz nem kell sok állítólag, csak a legkeményebb és legkönyörtelenebb kel fel újra és újra, mégis felmerül a kérdés: vajon megérte túlélni? Milyen ember marad bárkiből is ezek után? Mikor fog elmúlni a rettegés és mikor kapja vissza bárki is a bizalom halvány fonákját?
Sok kérdésre megkaptam a választ, de bevallom őszintén
akadtak olyanok is, amelyekre nem. Ezek a megválaszolatlan kérdések még most is
keringenek bennem, de tudom, hogy ezekre választ hiába remélek.
Visszatérni az életbe és hinni újra a szabadságban, elfeledni
a ránk kényszerített szörnyűségeket és újra felvenni az élet ütemét, elfogadni,
hogy sosem lesz már minden a régi, mégis fel kell kelni minden egyes reggel:
vajon bárki képes erre igazán?
Tudom, hogy csak egy ábránd az a téves álmom, hogy ez a
szörnyűség elég volt a világnak ahhoz, hogy többé ne kelljen félni sem
identitásunk, sem etnikai hovatartozásunk, bőrünk színe vagy nézeteink miatt.
Hogy mosolyoghatunk egymásra félelem és gyűlölet nélkül valaha. De amíg
álmodok, remélek és az ilyen könyvek adják az erőt, hogy sose féljek!
„Ha túl sokat gondolok rá, az utat enged a hiánynak,
sérülékennyé tesz, emlékeket ébreszt, meggyengít és megöl. Az életben, a
valóságos életben is felejtünk, hagyjuk elillanni a dolgokat, válogatunk
köztük, érzelmeinkre hagyatkozunk. Amott viszont éppen az ellenkezője történik:
elsőként a szeretet és az érzékenység veszik ki belőlünk. Az ember bensője
megfagy, hogy bele ne haljon. Tudod, mennyire összeszorul ott a lélek, a jövő
öt percre szűkül, az ember elveszti az öntudatát.”
Egyetlen apró negatív megjegyzésem lenne, amely inkább a
kiadónak szól, sem mint a könyvnek. Mégis miért kellett a következő ajánló
szöveget ráhelyezni a borítóra: „Egy lány szerelmes levele az Apjának.” Mégis
ki volt az a „jóérzésű” teremtmény, aki ezt a szöveget megfelelőnek, sőt meg merem
kockáztatni, hogy ígéretesnek gondolta? Szerintem egy rossz vicc és borzasztóan
szomorú vagyok tőle. Nem szerelemes levél, még akkor sem, ha a groteszk
kifejezés nem a szó hagyományos értelmében értendő.
Összességében egy megrázó történetet olvashattam, amely
felkavaró és nagyon fájdalmas minden jóérzésű ember számára. Mégis úgy
gondolom, hogy kár lett volna kihagyni és értékes darabja a könyvespolcomon ülő
gyűjteményemnek.
Ajánlom a könyvet minden olvasni szerető léleknek, aki
nyitott a múlt szörnyűségeire, de képes hinni és remélni, tehát nyitott szívvel
látja olyannak az embert, amilyen az a valóságban. Mert ne feledjétek: „Meg
kell öregedni ahhoz, hogy eljussanak hozzánk szüleink gondolatai.” Remélem lesz
kedved kézbe venni ezt a könyvet és talán te is teszel azért a jövőért, amiért
én is küzdök minden egyes nap. A szeretet és elfogadás nem nehéz, ráadásul
felemelő és különlegessé tesz!