Talán kicsit furcsán hangozhat, hogy rögtön az értékelésem
elején egy kis „játékra” invitállak, de úgy gondolom a hangolódáshoz
elengedhetetlen. Kérlek, hogy helyezkedj el kényelmesen, csukd be a szemed és
lazulj el! Majd képzelj el egy világot, amelyben szívesen élnél. Töltsd meg
élettel, színekkel, illatokkal. Érezd a képzelet világát szó szerint! Engedd
meg magadnak azt a pár perces jó érzést, hogy belesimulsz ebbe a közegbe! Talán
a Nap melege ölel körül, vagy éppen a szellő simogatja arcodat. Lehet sok állat
vesz körül vagy éppen egy csodálatos tengerparton fekszel. Bárhogyan legyél is,
lásd az életet magad körül! Madarakat, bogarakat, vagy más nagyobb testű
állatokat. Miután körül ölel ez a bársonyos meleg érzés, most képzeld el, hogyan
szürkül el minden, a levegő hideg vagy éppen túl forró, a növények elszáradnak
és az állatok szépen lassan eltűnnek. Mi vesz most körül?
Csend és rothadás, a színek kifakultak és az emberi lélek
elsorvadt. Most pedig nyisd ki a szemed és realizáld, hogy hol vagy most és mi
vesz körül!
Ennek a „játéknak” az a fő oka, hogy megértsd, milyen
szerencsés vagy még most. Vonatkoztass el mind attól, hogy mire van pénzed vagy
éppen nincs. Élet vesz körül, színekkel, hangokkal. A szellő még fúj arcodra és
az állatok is veled élnek, de minden elpusztulhat, ha a világ így halad előre.
Ez a könyv a fenti játék hatását hozta felszínre bennem,
pedig nagyon sok rétegből épül fel. Oly sok mindent kíván megmutatni és az
érzékeny olvasónak megadatik a tudás, miként vethet gátat egy zord jövőnek.
Ezt a könyvet idén vásároltam meg, miután elolvastam egy
molytársam értékelését róla. Akkor megfogadtam, hogy bár disztópia, mégis
felvértezem magam és megismerkedek világával. Ezt a műfajt egyébként
érdeklődéssel fogadom, de a világról szóló vad „jövendölésekre” mostanában
érzékenyen reagálok.
Az utolsó vándorlás című regénye hazánkban 2021-ben jelent
meg az Alexandra Kiadó gondozásában. A kötet borítóját Tabák Miklós tervezte,
amely megadja a kezdő hangulatot olvasás előtt.
Valamikor, talán nem is az olyan távoli jövőben él egy Nő,
aki úgy dönt, hogy elkíséri utolsó útjukra a sarki csérek egy csoportját. A
jövő ugyan képlékeny, de a jelen annál kegyetlenebb. A tengerek és óceánok
egyre kietlenebbek, mert az ember mindent elpusztított maga körül. A túl gyors
éghajlatváltozással az állatok és növények nem tudnak megfelelő tempóban lépést
tartani és a következő generációnak esélye sincs a megfelelő asszimilálódásra.
Franny Lynch egy titokzatos lélek, aki nyughatatlan
természetével mélyen kötődik a madarak világához. Az eltökéltsége vetekszik a
természet rohamos pusztulásával, ezért egy utolsó nagy utazásra szánja el
magát, amely vélhetően a kipusztulás szélén álló sarki csér kolónia vándorlását
figyeli meg. Erre az útra egy hajó szükséges és egy olyan mindenre elszánt
halászcsapat, akik a nagyobb zsákmány reményében vállalkoznak erre a
veszélyekkel teli, lehetetlen vándorlásra. Vajon tényleg ennyi lenne az élet
vagy csupán hősnőnk túlzó feltételezéseinek csapdájába esünk? Vajon miért
hallgatnak rá az emberek, elvégre ezen az ösvényen nem vár más csak a pusztulás
és a veszély?
„Újra és újra figyelmeztették őket. Mindannyiunkat
figyelmeztettek. A halak elfogynak. Az óceán már majdnem teljesen üres. Csak
elvenni és elvenni, míg mostanra semmi sem maradt.”
A regény egy nagyon is valósághoz közeli, komor világot fest
le az olvasó előtt, hogy mi vár ránk, ha nem változtatunk. Az érzés, ahogy
haladunk előre a történetben, nem hoz megváltást, nem lesz könnyebb és pont
ezért nagyon fullasztó olvasási élményt kapunk.
A két részre bontható történet tulajdonképpen főhősnőnk
jelenét és múltját mutatja be. Az előbbit jobban szerettem olvasni, mert sokkal
kézzelfoghatóbbnak éreztem a történéseket. A múltban megismerjük a gyermeket,
majd a tinédzsert is és végül megértjük, hogyan is vált felnőtt nővé és milyen
mély sebeket kapok örökségéül.
A transzgenerációs vonal erősíti a karakterek közti
szakadékot, ámbár egy enyhe humort felfedezhetünk, ha figyelmesebben olvasunk.
A szerelem is megmutatkozik a lapokon, bár olyan, mint egy viharos éjszaka,
ránk szakad, tombol, majd úgy távozik, ahogy jött. Hogy mi marad utána? Üresség
és megkönnyebbülés. Hogy kiben milyen arányban oszlik meg e kettőség egyéni, de
többnyire ezen érzések kerülnek felszínre.
„Úgy sejtem, hogy sehová sem tartunk, semmik leszünk (…).
Olyan kevés közös idő jut mindnyájunknak, ez nem tűnik tisztességesnek. Mégis
értékes, és talán ez épp elég, mert testünk szétporlad a földben, visszaadjuk
energiánkat, a földben lakó kis lényeket tápláljuk, tápanyagot adunk a
termőföldnek, és talán rendjén való, hogy a tudatunk megnyugszik. (…) Ha
elmegyek, semmi sem marad utánam. Egyetlen gyermek sem viszi tovább a
génjeimet, egyetlen műalkotás sem hirdeti majd a nevem, sem könyvek, sem nagy
tettek. Elgondolkozom, hogy milyen hatása lehet egy ilyen életnek. Csendesnek
és aprónak, majdnem láthatatlannak tűnik. Mint a felderítetlen, láthatatlan
Nemo-pont. De tudom, hogy nem így van. Egy élet hatását lehet abban mérni, hogy
mit ad, és mit hagy maga után, de abban is, hogy mit lop el a világból.”
Őszintén szólva napok teltek el az olvasásom óta, mégis
fulladozom. Úgy érzem, mintha valaki erősen megszorítaná a torkomat és én
képtelen lennék kiszabadulni. Ahogy a levegő fogyatkozik testemből, úgy szűnik
meg körülöttem minden fény és csillogás. Talán így tudom igazán körül írni,
hogy mit is érzek, amikor erre a regényre fókuszálok lelkileg.
Csodálatos, mégis hihetetlen nehéz utazásra váltottam
jegyet, amikor megvettem ezt a könyvet. Azt gondoltam tudom, hogy mivel fogok
szembenézni, de tévedtem. Erre nem lehet felkészülni és pont ezért képtelenség
megfelelően reagálni.
Sokszor hangoztatom, hogy mennyire felelőtlenek vagyunk,
könnyelműen bánnunk a természettel, pedig igazán nem értem ennek okát. Ahogy
nem piszkítasz az asztalra sem, amelyen étkezel, úgy az otthonodat sem gyújtod
fel. Mégis ezt tesszük nap min nap, reggeltől estig. Minden pillanatban
mérgezzük a levegőt, amelyet beszívunk, öljük az állatokat, mert éhesek
vagyunk, letiporjuk a növényeket, mert kell egy új irodaház és kell a lakóparki
lakásunk erkélyére a medence, hiszen a tó már nem dívik számunkra. Mennyi
pazarlás és tartalék felélés feleslegesen.
Lehet, most azt gondolod, hogy itt egy új zöld mániás
tiltakozó, pedig nem erről van szó. Csupán rávilágítok arra, hogy jelen
pillanatban gazdag vagy. Van mit enned, van hol aludnod és valószínű, hogy a
legnagyobb kalandokat a könyvek lapjain éled át. De a jövő keserű képet fest,
és ott majd nem csukhatod be a fedelet, ha nem bírod már.
Ez a könyv romboló és mégis felemelő is egyszerre. Olyan
kérdéseket feszeget, amelyek az olvasót is érintik akár akarja, akár nem. Szól
rólad, rólam és mindenkiről. Az otthonunk ez a Föld és a gyermekeinknek is
élniük kell valahol, nem gondolod?
„A szemet szemért elv csak oda vezet, hogy végül az egész
világ megvakul.”
Azt elismerem, hogy én se vagyok teljesen ÖKO központú, nem
is élek úgy, ahogy kellene, de sokkal jobban odafigyelek a szelektív és bio
életmódra, valamint az újrahasznosítás is nagy szerepet játszik életemben.
Remélem, hogy elgondolkozol, és legfőképpen elolvasod a könyvet!
Ajánlom ezt a regényt mindenkinek, aki szeret olvasni és
hajlandó nyitottabb szemlélettel látni a valóságot, mert a szórakoztatás
mellett egy kéretlen jóslatot is kap mindenki. Hogy hiszel –e benne
lényegtelen, az üzenet átadásra kerül, csak rajta áll vagy bukik, hogy mit
hasznosítasz belőle. Mert ez a pár mondat nagyon igaz: „Két világ létezik. Az
egyik vízből és földből, kövekből és ásványokból épül fel. Magból, köpenyből,
kéregből áll, és belélegezhető oxigénből. A másik félelemből.” Remélem érted
ezt az üzenetet és elgondolkodsz rajta, mert amíg megteszed a világnak is
esélye van a reményre!
Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha az Alexandra Kiadó weboldalára ellátogatsz.
Írta: NiKy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése