Manapság már szinte másról sem szólnak a hírközlési
csatornák vagy másnéven reklám oldalak, hogy a szépséget meg kell őrizni. Sok
esetben már a húszas évei elején járó fiatalokat is próbálják rávenni a
különböző „csoda” krémek használatára, hogy még „időben” védjék bőrüket,
szépségüket. De mi van azokkal a nőkkel, akik nem szülelettek a megfelelő
arcformával, netalán túl vastag vagy éppen vékony a szájuk, az orruk
kitüremkedik az arcukból és a szemük sem tompítja eme „szépségi” torzulást? A
szépség születésből fakadó genetikai örökségünk, és hogy ki jön a világra eme
külsőleg jól látható, és mások számára vonzó vonásokkal, senki sem tudja. Egy
biztos, ahogy a történelem folyamán, úgy az 21. századra is jellemző az a
társadalmi általános elvárás, hogy légy szép, szorgalmas, de ne túl okos. A
nőket különösen meghatározza ez a vonásjegy, akár annak megléte vagy hiánya. Az
előbbiből több előnyt kovácsolhat a fehérnép szülötte, természetesen a
megfelelő pikantériák mellett, míg az utóbbi miatt kénytelen elviselni a gúnyos
megjegyzéseket, és ha másképpen nem is, de eszével kitűnni széptársai köréből.
A társadalom már csak ilyen, „kegyetlen és felszínes”. Ám a valódi érték iránti
igény, csak igen szűk körökben dívik.
A mostani regény erről a témáról is szól és még számos
nagyon fontos tematikát érint, ilyen pl. a melegek helyzete az országban, a világban,
úgy általában a társadalomban, a szépség és intelligencia kérdése a nők
esetében, a gyász feldolgozása, a szexualitás és identitás keresése, valamint a
családon belüli őszinteség és hazugságok következménye. Ezek a témák önmagukban
is nehezen emészthetőek, de együttesen szinte fullasztóan hatnak az olvasóra.
Ákody Zsuzsa immáron hatodik regényét tarthatja kezében az
olvasó. Én először a Zazi című regénye kapcsán ismerkedtem meg az írónő
munkájával, amelyet akkor nagyon megfogónak találtam és meg is fogadtam, hogy
az összes fellelhető nyomtatott kiadványát megveszem és elolvasom. Ezt jelen
esetben is nagy örömmel tettem, hiszen a szerző volt olyan kedves és meglepett
egy tiszteletpéldánnyal, ezért szeretném kifejezni hálámat! Köszönöm szépen.
Történetünk három személy körül forog. Minden karakter
különleges, sokat megélt lélek, akiknek egy közös pontjuk van, ez pedig nem
más, mint az egyoldalú szerelem.
Nola csonka család gyermekeként, Keszthelyen nő fel szeretett
édesapja védelme alatt. A korán „árvaságra” jutó leány szorgalmas és nyitott
személyiség, aki először tizenkét évesen kénytelen ráeszmélni „hiányosságaira”.
Az első pofon után megváltozik az élete és tulajdonképpen a felnőtt létét is
meghatározza.
Oszkár intézetben nevelkedett, mivel édesanyja „betegsége” nem
tette lehetővé, hogy felnevelje gyermekét. A fiú korán megtanulja, hogy csak az
eszével törhet ki a nyomorból és adhat meg magának és édesanyjának mindent,
amit gyermekként nélkülöznie kellett. Ráadásul férfiként keresi az igazit, de
egy fontos kikötésből nem engedve, csak olyan nő lehet élete párja, aki
teljesen az ellentétje édesanyjának.
A szép Emma - Nola legjobb barátnője-, egyetemi tanárként
dolgozik a mindennapokban, míg a munkájában kiegyensúlyozott és határozott,
addig a magánéletéről ez kevésbé mondható el. Több sikertelen próbálkozás után
úgy néz ki, végre megtalálta a megfelelő férfit, ám a problémák sokasodnak
idővel és már nem érez erőt magában, hogy szakítson.
A három főszereplőnek különleges sors jutott, amely tele van
fájdalommal, könnyekkel, különös párkapcsolatokkal, megélt vagy éppen meg nem
élt érzelmekkel, testi és lelki fejlődésekkel. Sok lelki megrázkódtatás jut
mindenkinek, egy család szétesése majd újraépülése pedig csak a jéghegy csúcsa.
Vajon elérik –e szereplőink a boldogságot? És vajon tényleg csak nehézségek
árán fejlődhetnek?
„Az emberekre nem jellemző, hogy a dolgok mélyére ássanak,
amikor az ítéletüket alkotják, inkább csak a felszínt kapargatják, csakis azt
figyelik, ami látható.”
A könyv több szemszögből olvasható, ám a két főszál a
narrátor (író) – és Nola naplószerű sóvárgásai mentén húzódik meg. A jól eltérő
– dőlt betűs- szöveg könnyen követhető, sokszor tökéletesen illeszkedik az
aktuális eseményekhez. Ráadásul idősík tekintetében is két szálon futó, hiszen
felsejlenek a múlt emlékei és a jelen történései. Minden szál egy vég felé fut,
egy olyan végállomás felé, amely minden ember utolsó eseménye. Hogy ki hogyan
halad végig ezen az ösvényen egyedi, de a vég mindig ugyanaz mindenkinek.
„(…) a temetőkben sem egyenlők az emberek. Van, akinek
kicsi, van, akinek nagy, valakinek gondozott, másnak meg elhanyagolt a
sírhantja… Holott mindegyikük egyformán halott.”
Szubjektíven először arra gondoltam, hogy ez a történet
teljesen más, mint a fentebb említett Zazi című regény, hiszen ott is számos
fontos kérdést boncolgatott a szerző, de nem éreztem ennyire töménynek a
mondanivalót. Talán az is megkönnyítette az akkori olvasásomat, hogy nagyon
kedveltem a főszereplőt, most viszont pont az ellenkezőjét véltem felfedezni
magamban. Nola sokszor felidegesített, többször is jól megráztam volna, és nem
egyszer úgy éreztem, hogy nála életképtelenebb embert nem hordott hátán a Föld.
De egy idő után megnyugodtam. Tudom, hogy nem kedvelem a „szerencsétlenkedő”
embereket, de egy bizonyos szinten tükröt tartanak elém. Emlékeztetnek arra,
hogy én is halandó vagyok, és nem mindig tudok erős lenni. A gyengeség nem
mindig hátrány, ámbár Nola esetében ezt nem merem határozottan állítani.
Ugyanakkor bármelyikünk lehetne ő maga, hiszen nem mindenki születik előnyös
külsővel. Hogy én hova sorolom magam lényegtelen, de abból a tekintetből mégis
fontos, hogy ez meghatározta a karakterhez való viszonyomat. Az olvasó teremti
meg a szereplőket, általuk lesz egy adott karakter élő igazán, hiszen a
képzeletünk és belső érzéseink lehelnek életet a kötet szereplőibe,
eseményeibe. Akkor felmerül bennem a kérdés, én miért nem tudok megkedvelni egy
ennyire esendő, csetlő-botló leánykát? Nos, erre a kérdésre már tudom a
választ.
Oszkár már sokkal jobban tetszett, kedveltem a róla szóló részeket.
Tudtam, hogy nagyon nehéz sorsot húzott, felnőttként mégis helyén volt az esze
és a szíve is. Igazán sajnáltam az édesanyja iránti vegyes érzései miatt és a
végére nagyon fájt érte a szívem.
Emma bár bizonyos szinten ellentétje Nola-nak, mégis
hasonlóképpen vélekedtem róla is, mint elején barátnőjéről. Valahogy túl vaknak
gondoltam és nehezen viseltem, hogy nem látja a fától az erdőt. Végül úgy
döntöttem vele könnyebben tudok azonosulni, hiszen csak a szerelem rózsaszín
szemüvegétől nem látta a tényeket és ezt elfogadható indoknak véltem.
A mellékkarakterek viszont kiemelkedőek ebben a kötetben, ha
lehet ilyet írni, talán az általuk megteremtett közeg és események hozták
igazán lázba az olvasói lelkem. Kimondottan szerettem olvasni egy bizonyos
meleg párról és igen, felvállalom, hogy örömmel töltött el létezésük és
esendőségük.
„Miért is működne másként a homoszexuális, mint a
heteroszexuális ember? A másságuk csupán a szexuális orientációra vonatkozik. A
rokonaikkal, barátaikkal, vagy éppen a szállóvendégeikkel nem más a
kapcsolatuk.”
Események szempontjából hullámzónak éreztem a kötetet,
hiszen hol lassan folyó, máskor szinte zúduló érzést kölcsönzött a történet,
ámbár ezek az érzelmek akkor változtak meg igazán, amikor a karakterek között
is tovább bonyolódott az emberi kapcsolatok sokszor pókhálószerű viszonya.
Ami kimondottan érzékenyítőnek találtam, az a gyász
feldolgozásáról olvasható pár mondat, amely valós, tehát hiteles forrásból
merítkezik. Jó tudni, hogy miképpen történik a fenti fogalom feldolgozása, mert
ezen szinte mindenki átesik akaratlanul is. Nézzétek csak!
„(…) a gyásznak különféle szakaszai vannak. Az első a sokk,
amikor az itt maradó nem hiszi el, hogy elveszítette, akit szeretett. A második
fázis a harag, amikor a gyászoló a felelősöket keresi. A harmadik stádium az
alkudozás: felsorolja, mit tenne meg, hogy még élhessen az, akit gyászol. A
negyedik periódus a depresszió, amelyre a tudatos emlékezés jellemző. Végül az
ötödik szakasz következik: az elfogadás.”
A szerző párhuzamot állít az élet és halál, a szerelem és
kiábrándultság, az őszinteség és hazugság, valamint a hetero és meleg identitás
között. Ezek az egymásnak ellentétjeit képviselő fogalmak megosztóan hahattnak
az olvasóra és igen nehezen fogadhatók be. Mégis azt kell, hogy írjam ettől is
olyan különleges ez a regény, hiszen felöleli a mai világunk főbb problémáit,
hibáit, vétkeit.
Összességében úgy gondolom, hogy újabb kedvenc regényre
leltem, még attól függetlenül is, hogy a karakterek szempontjából nehezen
illeszkedtem a történetbe.
Ajánlom a könyvet minden olyan olvasni szerető léleknek, aki
nyitott a társadalmi problémákra, legyen az identitás, gyász, nemi vagy éppen
faji kérdés. Egyszer érdemes mindenképpen kézbe venni és elgondolkodni
üzenetén. És ez szöveg különösen igaz: „Mennyire ismerjük a másikat? A
szerelmünket, a szüleinket, a gyerekünket? Az emberek nem is gondolják, mennyi
mindent nem tudnak a másikról, egymásról, rólunk… Nem tudják, hogy csaljuk a
férjünket, feleségünket, hogy irigyek vagyunk, nem kedveljük, ha becenéven
szólítanak, hogy nem élvezzük az ismerőseink társaságát, hogy megkívánjuk
felebarátunk férjét, feleségét. Kész fertő az életünk, mintha a bibliai
Szodomában és Gomorában élnénk.” Ezért felmerül bennem a kérdés, hogy te
mennyire ismered a párodat, a szüleidet vagy akár önmagadat? Amíg ezen
elgondolkozol és nyitottabban állsz a fent említett kérdésekre, addig a világ
is élhetőbb lesz.
Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Pen-Dent Kiadó weboldalára ellátogatsz.
Írta: NiKy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése