Cso Namdzsu - Született 1982-ben

„(…) milyen megosztó az emberek között a házimunka. Vannak, akik semmibe veszik, mintha csak szórakoznának otthon, mások felmagasztalják, létfenntartó munkának tekintik. Viszont senki sem próbálja kiszámolni a pénzbeli értékét, talán mert abban a pillanatban, hogy árcédulát kapna, fizetni kellene érte.”

Hogy őszinte legyek nagyon mérges és talán még annál is jobban szomorú vagyok, hogy egy ilyen könyvnek az alapjai – amiről éppen értékelést kívánok írni – valóságosak és sajnos a mai modern világban is megállják a helyüket. De mielőtt ebbe belemennék, szeretném megköszönni, hogy utazókönyvként olvashattam. Köszönöm.

Cso Namdzsu írónő 1978-ban született Szöul, Dél-Koreában. Gyermekkorát meghatározta a női elnyomás tudattalanul tudatos hagyománya, ahol míg a lány gyermek balszerencsét jelentett, de a fiú születését áldásnak vették. Ettől függetlenül kitartóan dolgozott egész gyermekkorában, melynek eredményeképpen az Ihva Női Egyetemen szociológiából diplomázott. Az ezt követő 10 évben televíziós műsorkészítőként dolgozott, ahol elsődlegesen aktuális eseményekkel vagy oktatással foglalkozott.  2011-ben jelent meg első regénye, amelyért megkapta a Munhakdongne Kiadó díját. Ezt követően jelent meg még két regénye, melyek közül a harmadik alkotásáért 2017-ben megkapta a Ma írója – díjat és 2018-ra elérte az egymillió eladott példányt. Született 1982-ben című könyvéről írtam utóbb, amely ráadásul nyersessége és őszintesége miatt, a nők életéről és társadalmi elnyomásáról szóló kíméletlen és hiteles forrásokat feldolgozva a koreai feminista irodalomnak és a helyi #Me Too mozgalom alap könyvének tituláltak.

Cso Namdzsu - Született 1982-ben című regénye 2019-ben jelent meg az Athenaeum Kiadó gondozásában. A könyv címe igen szokatlan már elsőre is, hiszen sokan úgy gondolhatják, hogy a dátum fontosságát jelzi, de ez cseppet becsapós, mert valóban van jelentősége némiképpen ennek az évszámnak, mégsem ez határozza meg a kötet értékét és fontosságát.

De nézzük is, hogy fülszöveg alapján miről szól a történet.

Történetünk főhősnője, Kim Dzsijong, aki egy három gyerekes család középső szülöttekként nő fel. Mivel lánynak született, így nővérével és a nagymamával közös szobában lakik, öccse pedig a szülőkkel egy légtérben tölti a napjait. A két nem között óriási szakadék húzódik ebben az időben, hiszen a két lánynak mindig mindenért meg kell küzdenie, míg a kisfiú automatikusan a jobbat és többet kapja. Ez akkor változik meg, mikor a nagymama eltávozik az élők sorából és az édesanya fellázad a családi „szokások” ellen. Sajnos ez a lealacsonyító nézet társadalmilag van jelen, így a két nővérnek komoly gondot jelentenek az iskolák elvégzése, valamint későbbiekben a munkavállalás és a családalapítás is. Vajon sikerül-e Kim Dzsijong-nak kitörnie ebből a sokszor megalázó helyzetből? És mi köze van mindehhez a gyereknevelésnek és a társadalmi nézeteknek?

„(…) a fiúk általában gonoszkodnak és bántják azokat a lányokat, akik tetszenek nekik.”

Szubjektív meglátásom szerint ez a könyv méltón nyerte el a különböző díjakat és lett a koreai feminista irodalom kiemelkedő története. Vérlázító volt olvasni hogyan bántak a nőkkel és mennyire méltatlan még ma is sok sorstársunk helyzete a világban.

Kim Dzsijong karaktere először szokatlan érzéseket hozott felszínre bennem, de ahogy cseperedett és kezdte érezni, hogy valami nem stimmel a vele való bánásmóddal, úgy nyíltam meg én magam is erre a mélységesen depresszív alkotásra és a főszereplő személyére. Bár nagy utat jártam meg általa, de a személyisége nagyon lassan, szinte alig észrevehetően változik a kötet háromnegyedéig, míg a végére megtörténik, amire nagyon vártam. Mégis döbbenten és kissé csalódottan csuktam be a könyvet az utolsó oldal után. Ezt az érzést elsődlegesen azért érzem, mert pontosan tudom, hogy a szerzőnek a sokkoláson kívül számos más mondanivalója és üzenete volt olvasója felé. Nehezen tudtam követni a sok idegenül hangzó név miatt, hogy ki kicsoda, de a folyamatosan visszatérő családtagokat, munkatársakat végül megszoktam, ettől függetlenül nem lettem tőle sokkal nyugodtabb vagy boldogabb. Bár alapvetően egy fikcióról van szó, a társadalmi probléma valós és rendkívül szép kutatómunka fedezhető fel, ahogy haladtam előre olvasásom folyamán.

„Pont azok várják el a nőktől, hogy viseljék örömmel a fájdalmat, a nehézségeket és a halálos rettegést, akik a legkisebb fejfájásra is kapkodják a fájdalomcsillapítót, és érzéstelenítő krémet kérnek egy anyajegy eltávolításához. Ezt nevezik ők anyai szeretetnek, és úgy terjed, mintha vallás lenne.”

Rendkívül fájdalmas ilyen könyvet kézbe vennem, pedig tudom, hogy olvasnom kell. Fáj a szívem, hogy még mindig ott tartunk, ahol több száz éve, pedig a modern világ adta fejlődésnek köszönhetően már régen le kellett volna vetkőznünk a faji, nemi, etnikai ítélkezéseket. Fogjuk már fel végre, hogy nő nélkül nincs szaporodás, nincs szeretet, otthon és nincs szórakozás sem, de ugyan ez érvényes a férfiakra is. Egyek vagyunk csak más külsőségekkel és hiszem, hogy egy életért küzdünk mindannyian. Ez a könyv remek példa arra, hogy mennyi hiba és felesleges agresszió van a társadalmakban úgy a nemek között, hogy egyik nem sem létezik a másik nélkül. Unalomig ismételhetem magam, de ennek az értékelésnek nem ez a lényege.

Összességében egy megrázó és rendkívül fájdalmas könyvet vettem kézbe, de nagyon hálás vagyok azért, hogy olvashattam.

Hogy kinek ajánlom? Mindenkinek nemtől és kortól függetlenül, mert nem mindegy hogyan bánunk egymással és igen is számít, hogy te mit gondolsz, és hogyan cselekszel! Hiszek az egy mindenkiért, mindenki egyért elvekben, de csakis egy közös, élhető világ tekintetében!

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha az Athenaeum Kiadó oldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy