Nem tagadom nagy rajongója vagyok a versek és haikuk
világának és nagyon örülök, hogy egyre szélesebb körből olvashatok műveket. A
mostani verseskötet számomra az idei év egyik legnagyobb meglepetéseként tartom
számon, ugyanis nem csak külsőleg, de belsőleg is jellemzi egy bizonyos művészi
látás és arisztokratikus él. Mirejla Boglaar – Tollászkodás című verseskötete
nagy kedvencemmé vált, ezért nagyon köszönöm az alkotónak, hogy elfogadta az
interjú felkérésemet! Sok érdekességről és a kötet háttérmunkálatairól fogunk
beszélgetni. Vágjunk is bele!
Kérlek, mutatkozz be az olvasóknak! Hogyan született meg a
Tollászkodás című versesköteted?
Először is: köszönöm szépen az interjú lehetőségét! Egy kis
könyv kis szerzőjeként ez a megkeresés nagy öröm és nem mindennapi meglepetés
számomra.
A kötet valószínűleg pont úgy született, mint az írások a
grafomán emberek egy részénél: először csak gyűltek, évekig. Némelyik elment
olykor egy-egy verspályázatra, mások pedig pihengettek (az egyik
legemlékezetesebb pályázaton pl. zempléni szállást lehetett nyerni néhány napra
– ide az A trófea (fortepiano) című verset neveztem be). Egyszer a kezembe
akadt egy kb. elfelejtett nagyobb íráskupac. Itt-ott elsárgult papírra, olykor
kézzel skribáltakra (micsoda nosztalgia az ilyen! ma már kevesen írnak papírra,
kézzel..., legfeljebb a kisiskolában vagy áramszünet idején). Szóval elkezdtem olvasgatni
és szelektálni is őket. Mondhatnám, hogy a kötet a kiszelektáltakból lett, de
sajnos vagy inkább szerencsére nem. Szóval a válogatás során – mert az írásokat
is szelektálja az ember lánya időnként, nem csak a ruhatárát – a megmaradt maradéknál
előjött az az ötlet, hogy kellene valamilyen elv, egy nézőpont, ami segíti a
témák köré rendezésüket. Amúgy egyszer egy Tiziano-ról szóló regényben
olvastam, hogy a mester az éppen elkészült festményeit háttal a falnak
támasztotta jó pár hétre, és amikor újra elővette azokat, akkor friss szemmel,
szinte idegenként nézhetett rájuk és rögtön meglátta, hol kell rajtuk még
dolgozni, javítani. Ha egy zseni így tesz, akkor nyilván nekünk, többieknek sem
árt ez a módszer, még akkor sem, ha nem festmények az alkotások. És csináljuk
is. Lehet, hogy ez a szokás ösztönösen benne van az emberben? Ahogy Fodor Ákos
írta, „új szemmel nézni a régi képre”? De visszatérve a kiadós, nagy
szelektálásra és témák köré rendeződésre, valahogy hét csoportba kupacolódtak
az írások. Az már szinte adta magát, hogy akkor legyen hét fejezet, ami hét
variáció a szavakkal való játékra, mint a Scrable társasjátékban. De erről a
fülszövegben is lehet olvasni. A kötet címébe mindenképp szerettem volna játékosságot
vinni és eszembe jutott a tollászkodás szó, ami egyrészt utal az írásra, az
írással való bíbelődésre, szöszölésre, másrészt kicsit csajos is, mert mi mást
csinálnánk a tükör előtt nap, mint nap, mint tollászkodnánk (amikor épp ráérünk
ilyenre). Az alcím pedig - Kis játék betűkkel - szándék szerint segít helyre
tenni, hogy a kötet borítóját látva a tollászkodás melyik jelentésére kellene
inkább gondolni. A kis játék betűkkel alcím reményeim szerint nem csak az
olvasásra, hanem az anyanyelvünk adta lehetőségekre is ráirányítja a figyelmet.
Simone Weil-től idézik sokszor azt, hogy „Meg kell tanulnunk vágyakozni az
után, ami a miénk.” Az anyanyelvünkre talán nem is kell megtanulni vágyakozni,
hiszen ezen szólaltunk meg életünkben először (tisztelet a kivételnek) és azóta
is a miénk, de a hétköznapokban nem feltétlenül mindig nyilvánvaló az, hogy
mekkora kincs: telve szépséggel, varázslattal, talányokkal, meglepetéssel,
zeneiséggel, játékossággal. Szerintem nagyon érdekes elgondolkodni egy-egy szó
valódi jelentésén – sok szavunk, közmondásunk, kifejezésünk archaikus, eredeti
jelentésüket szinte nem is értjük már, csak használjuk. A magyar nyelv több
ezer évesre becsült léte ellenére szerintem sosem fog megöregedni, mert tele
van játékossággal. Szóviccet is könnyű alkotni vele. A szóvicc annyiban hasonló
a vershez, hogy sűrítve, tűélesen mutat meg valamit, legtöbbször érzésekkel telítve,
meghökkentve, megnevettetve. Amolyan kis katarzissal. De visszatérve a kötet
készüléséhez, még talán annyit szeretnék elmondani, hogy nyitó- és záróverset
mindenképp szerettem volna - lett is -, e mellett pedig, mint már kiderült, a
fejezetcímek rendezték maguk köré az oda passzoló írásokat.
Milyen időszakból merítkeztél írás közben? Hiszen elmondható
a költeményeidről, hogy sokszor személyekhez szólnak, vagy bizonyos
eseményekről mesélnek. Mennyire a személyes érzelmektől fűtöttség vagy inkább
egy általánosabb gondolatiság jellemzi-e az adott műveket?
A valamilyen időszakból merítkezés nem is annyira írás, mint
inkább a kötetbe válogatás közben jött elő kicsit, mivel egy-egy vers sok évvel
korábban íratta le magát, mint mások. A kötetbe való válogatást inkább a hét
fejezetbe rendezés elve jellemezte, a fejezetek címét pedig a bennük lévő
valamelyik vers adta. Valóban kb. úgy van, ahogy kérdezted. Vannak a versek
közt személyekhez szólók, vannak eseményekhez fűződők és filozofikus, esetleg
spirituális, tágabb nézőpontúak is. Kérdések (pl. az első fejezetben) életérzések
(szeretet, szerelem, gyász, hála), vágyak, létállapotok, létkérdések vagy épp
pillanatnyi hangulatok (pl. Lombozó), emlékek (pl. Capuccino praliné,
Átutazóban), de kalligram (Mandala) és játék a betűkkel, szavakkal jellegű is
akad (pl. Zönöge) és ott a város (pl. Leporello), napszakok (pl. Illanás),
évszakok (pl. Locspocs) és természet is (A trófea).
Az, hogy mi a versek mozgatórugója, nem mindig tudom, mert összességében
nálam legtöbbször intuitíven működik az írás. Sokszor valami apró, pici
mozzanat, jelenség, látvány, érzés mozdítja be az egész „lendkereket” és azután
már megállíthatatlan az egész. De van úgy, hogy valamilyen drámai történés
miatt zuhan át a mondandó. Ha a téma jönni akar, akkor jön és “leíratja” magát
függetlenül attól, hogy amúgy éppen mi van a mindennapi “táncrendemben”. Ez
nyilván nem azt jelenti, hogy az ember transzba esik és semmi egyebet nem képes
tenni, hanem azt, hogy a gondolatok, érzések, rímek ott lebzselnek az ember
körül és várnak a sorukra, arra, hogy leíródjanak. Akár egy újságszélre,
szalvétára, fecnire, telefonba, abba, ami kéznél van és nem tilos írni rá. Először
legtöbbször még nyers változatban születik meg, aztán valameddig még tovább
formálódik, mielőtt véglegessé válik a szöveg. De előfordul az is, hogy azonnal
megszületik, nem kell tovább szöszölni vele. Aztán simán lehet, hogy pár
héttel, évvel később átíródik, „kidobnád”, elsüllyesztődik. C’est la vie.
Hogyan született meg a borító? Hiszen egy egyedi művészi képet
láthatunk a külső fedőlapon!
A kötet kiadójától (ez a Könyvguru) megkérdezték, tudnék-e
borítótervezőt ajánlani, „hozni”? Óriási szerencsémre ismerem Soproni Kiss
Sándort, aki egy nagyon sokoldalú festőművész. Tudtam róla, hogy sokféle vizuális
műfajjal foglalkozott már a freskókészítéstől kezdve a boroscímke tervezésen át
a festészetig és új irányok felé is nyitott. Felhívtam és megkérdeztem,
érdekelné-e egy borítótervezés? Ő először el akarta olvasni az írásokat, hogy
lássa, elvállalhatja-e, adhatja-e a nevét ehhez, kap-e ötletet (borítókészítői
ihletet J)
olvasás közben. Éppen nagyon elfoglalt volt, több, egymást követő kiállításra
készülődött, de végül nagy-nagy örömömre elvállalta. Eleinte engem is
megkérdezett, van-e valamilyen elképzelésem, milyen legyen a borító. Volt ugyan,
de ő végül egész mást, sokkal jobbat alkotott. Nekem nagyon tetszik.
A kötet olvasása közben többször úgy éreztem, hogy tulajdonképpen
egy naplót tartok a kezeimben. Verseidből árad –az adott témát tekintve- egy
bizonyos kiáltás a világ felé. Mennyire van alapja ennek a gondolatmenetnek?
Annyiban bizonyára, hogy egy-egy írás befogadása,
értelmezése, átélése szubjektív, ha úgy tetszik, akkor az az olvasó alkotói folyamata
és ha az ő benyomása egy írásról, könyvről az, hogy naplószerű, akkor az ott és
akkor teljesen rendben van, még akkor is, ha az írói szándék esetleg más volt.
A kötet alapötlete, ha úgy tetszik célja az anyanyelvünk
szépségéhez, játékosságához, humorához, leleményeihez, zeneiségéhez, drámaiságához
és mélységeihez és azon át, annak közvetítő segítségével, végső soron a saját
lelkünkhöz, saját eleven érzéseinkhez, belső egyensúlyunkhoz való visszatalálás
és elidőzés előidézése, mondjuk egy-egy kávészünetnyi „versidőre” és – mivel az
anyanyelv valahol köztünk és az élet közti összeköttetés egyik formája - az
élet és a lét onnan való szemlélésére való bíztatás. Ha pedig tetszik az ott
levés, akkor szabad a pálya. J
A kötet magánkiadásként jelent meg? Hogyan jutottál el a
szerkesztéstől a megjelenésig? Mennyire nehéz ma könyvet kiadni és milyen
csapdái, vagy zsákutcái vannak szerinted?
Nem magánkiadásként jelent meg, hanem felvállalt kiadói
kiadás: az Ad Librum/ Könyvguru Sztorimondó jóvoltából: https://konyvkiadasa.hu/sztorimondo/
„A Sztorimondó könyvkiadási program elsőkönyveseknek
szól, továbbá olyan köteteknek ad lehetőséget, amelyek kritikai – irodalmi,
szakmai – sikerre számíthatnak. A könyvkiadók gyakran nem foglalkoznak az ilyen
jelentkezésekkel, mert az eladások várható nem tartják el a kötetet.”
Erre a programra jelentkeztem, a kiadó elbírálta és
elfogadta a kéziratot, utána pedig elkezdődött egy intenzív egyeztetési
folyamat.
Magánkiadást nem választanék, mert abból nem sejteném, hogy
„hol a helyem”. Nekem fontos, hogy legyen alapos elbírálás, megítélés, mert ha
így fogadják el az írásaimat, akkor azok remélhetően megütnek egy mércét, amit
egy könyvkiadó is szívesen felvállal. És fontos az is, hogy egy kiadó vállal-e
könyvterjesztést a saját boltján, webboltján kívül is, hiszen alapvetően
fontos, hogy egy könyv, ha már megjelent, eljuthasson az olvasókhoz
könyvesboltokon, könyvtárakon át is.
Hogyan fogadták a családtagok, barátok, esetleg munkatársak,
hogy könyved jelent meg? Támogattak vagy inkább az ellenkezője igaz?
A családom, a barátaim tudták, hogy „grafomán” vagyok,
korábban is látták, olvasták az itt-ott újságban, pályázati kötetekben
megjelent írásaimat. Ők örültek neki. Ennél a kötetnél a tavalyi könyvhétre
szervezett dedikálásra a szűk családom kísért el, amiért végtelenül hálás
vagyok nekik. (Az már egy másik életérzés, hogy a dedikálást 15 perc napsütést
követően elmosta a felhőszakadás. A természetnek is van humora. J)
A munkahelyemen csak egy-két, engem jobban ismerő embernek szóltam
róla. A munkahelyen nincs idő ilyesmiről beszélgetni, de ha volna, akkor sem
gondolom, hogy az említett egy-két embert leszámítva különösebben érdekelné
másokat az, hogy mivel foglalkozok szabadidőmben, mert mindenkinek be van
táblázva a saját élete, megvan a saját érdeklődési köre. Az önreklám pedig
végképp távol áll tőlem.
Milyen visszajelzéseket kaptál eddig az olvasóktól? Kaptál-e
negatív kritikát, és ha igen, hogyan fogadtad?
Ezidáig kevés visszajelzést kaptam, többet szóban, de akadt
írásban is, többek közt a moly.hu-n. Mindegyik nagyon becses.
Milyen érzés volt kézbe venned a könyvedet? Volt-e valami
elvárásod vagy az életre bíztad a fogadtatást?
Kézbe venni az általam írt, kiadott könyvet teljesen
ismeretlen és különös érzés volt. Megpillantani élőben az addig csak grafikáról
ismert, szépségesre sikerült borítót egy új, azelőtt sosem tapasztalt öröm,
amibe azért belevegyült néhány csodálkozó, kétségek felhangjaival tarkított
kérdőjel is: ez tényleg megtörtént? Most mi lesz, fog-e bárkinek tetszeni a
borítón belüli rész is?
A fogadtatást illetően az életre bíztam a kötetet, hiszen a
kiadással tulajdonképpen elkezdődött a saját önálló léte J. Azoknak szánom a könyvet,
akik megtisztelnek avval, hogy belelapoznak és ha megtetszik benne valami,
akkor lapozgatnak még benne egy kicsit, hogy elidőzhessenek mondjuk egy-két
kávészünet idejére az anyanyelvünkkel és önmagukkal. Akár tollászkodva, akár
nem.
Mennyire kellett a könyvet marketingolni? Ehhez kaptál-e
bárkitől segítséget, támogatást? Milyen jövőbeli terveid vannak? Várhatunk-e
tőled újabb könyv megjelenését?
A könyvkiadó eljuttatta a nagyobb könyvesbolt-hálózatokba,
kapható a saját webboltjában, e-book változatban is. A kiadói honlapon minden
új megjelenésről ismertető olvasható illetve interjú is készült.
Tervek, megvalósult ötletek minden alkotó ember esetében
vannak, nálam is. Egy illusztrált mesekönyv-kéziratom van készen és újabb
versek is készültek, készülnek, de hogy lesz-e belőlük valaha megjelenés, annak
nincs sok esélye. A magyar könyvpiac eleve kicsi, a jelen helyzet pedig úgy
tűnik, hogy nem igazán kedvez a könyvkiadásnak és -terjesztésnek. Az is
valószínű és egyben érthető is, hogy a könyvkiadók lehetőleg anyagi kockázatok
nélkül, biztosra akarnak menni, ezért ismert, népszerű szerzők vagy kirobbanóan
tehetségesek könyveit adják ki. Ezek egyikébe sem tartozok. Viszont szeretem a jó
könyveket. Olvasni is. J
Köszönöm az interjút az alkotónak és további sok sikert kívánok!
Amennyiben felkeltettem az érdeklődéseteket, keressétek fel
az alkotó kiadói oldalát, hiszen további érdekességeket olvashattok!
Tollászkodás című kötetet, pedig megvásárolhatjátok az Könyv Guru Kiadó weboldalán!
Írta: NiKy