Azt szokták mondani, hogy két féle olvasó létezik: az egyik
szereti a klasszikus irodalmat, a másik ódzkodik tőle. Szerintem én valahol a
kettő között helyezkedem el, mert bár a könyvtáram szép számban gyarapodott -
az elmúlt évekre visszatekintve - ilyen típusú könyvekkel, mégis úgy gondolom,
hogy sokkal kevesebbet veszek kézbe, mint szeretném. Ennek nagyon egyszerű oka
van, mégpedig az aggódás. Talán hétköznapi dilemmával küzdök és jó érzés lenne,
ha mások megerősítenének abban, miszerint szorongásom alapja nem is olyan
ritka. Feszengek minden alkalommal, hogy vajon mennyire leszek képes
belemerülni az adott kor szellemébe. Vajon a XXI. századi szabad gondolkodásom
képes lesz-e egy-egy karakter helyzetét megfelelően megérteni, érzékelni, látni
és empátiával fogadni? Nyilván ez felmerülhet a szórakoztató irodalmi
szférákban megjelent kötetekre is, de mégis úgy érzem, ott kevésbé vagyok
kitéve ennek a negatív előítéletnek.
Mindezt azért vázoltam fel már az elején, mert eme kötet is
„áldozatául” esett a fent említett dilemmámnak. Sokáig húztam az olvasását,
közel két éve már, hogy polcom lakójává vált, de egészen eddig váratott magára.
Most is elsődlegesen egy közös olvasói kihívás alkalmával döntöttem úgy, hogy
ezt a kötetet veszem kézbe. Hogy megbántam-e?
Herbert George Wells (1866. szeptember 1 – 1946. augusztus
13) angol szerző, akit a világirodalom egyik legtermékenyebb alkotói között
tartanak számon. Elsődlegesen science fiction stílusban írt könyveiről ismert,
de számos más műfajban is alkotott az utókor számára. Nyugati típusú,
szocialista nézeteket vallott, amelyeket nyíltan felvállalt a világ előtt,
ezért számos regényében találhatunk politikai vagy szociális jellegű utalásokat
is.
Az író természetesen nem volt számomra ismeretlen, hiszen
valamikor középiskolás koromban: A láthatatlan ember című regényét volt
szerencsém forgatni. Akkoriban pozitív véleménnyel csuktam be a kötetet, ezért
ebből az érzésből merítkezve, már bátrabban merültem el világában.
H. G. Wells – Dr. Moreau szigete című regénye számos
kiadást élt már meg hazánkban is. Az én könyvtáramban a Németh Gyula által
illusztrált kiadvány található, amely 2020-ban jelent meg a Cser Kiadó
gondozásában. Ennek a kiadásnak nagyon erős és kissé groteszk „díszei” azok az
illusztrációk, amelyek a történettel párhuzamosan haladva tárják az kíváncsi
olvasó elé magukat. A kiadvány végén található albumot érdemes külön is
részletesen szemlére venni, akár úgy is, miközben a történetet olvassuk éppen.
„Az állat lehet vérszomjas és ravasz, de hazugságra csak az
ember képes.”
Történetünk főhőse, Edward Prendick egy fiatal
természettudós, aki hajótörést szenved. Több napos hánykolódás után, amikor már
úgy érzi, hogy csak a halál lehet számára megváltás, nagy „szerencséjére”
megmenti egy különös férfi.
Montgomery „szokásos” beszerző útján talál rá Prendick-re, akiben
az élet már alig pislákol. A két férfi között kialakuló, kissé torz és
bizalmatlan ismeretség egy olyan szigetre vezeti el őket, ahol a halál
megváltás és a törvények szigorú betartása az élet kulcsa.
Dr. Moreau egy kissé torz lelkű orvos, aki hosszú évtizedek
óta tanulmányozza az állatok világát. Kísérletei által új fajok felfedezésére
törekszik, amelynek eredményei a szigeten garázdálkodó furcsa teremtmények.
Vajon az embernek mennyi joga van ahhoz, hogy beleszóljon az evolúció
körforgásába? Milyen szinten változtatható meg az ösztön, amely születésünktől
fogva magunkénak érzünk? És hol a határ, ha ezért a fájdalom és könnyek folyója
egyszer kitör medréből?
„Ha tudom, hogy mindez a szenvedés a szomszéd szobában némán
megy végbe, így visszagondolva, azt hiszem könnyebben elviseltem volna. Ilyen
szánakozás csak akkor tör ránk, amikor a szenvedés hangra talál, és az
idegeinket tépi.”
Őszintén szólva ez a regény sokkalta többről szól, mint azt elsőre
remélni mertem. Az emberi és állati ösztön párhuzam ennyire éles
szemléltetésével igen ritkán találkozom, úgy gondolom. A halál és élet közti
vékony határvonal számos szerzőt megihletett már, de a két biológiai kategória
közti eltérés és azonosság ebben a kötetben új értelmet nyer magának. Az ember
elsődlegesen attól egyéni, hogy egy igazi túlélő évezredek óta. Az állatok és
növények pusztulásával, vagy éppen reinkarnálódásával egy örök körforgás
részeként fejlődik. Ámbár a tudomány előrehaladás nem egyenlő az ösztön és
gondolkozás fejlődésével. Vajon mennyire vagyunk másabbak, mint századokkal élt
elődeink és az életünkért való harc esetén, döntéseink feljebb vagy lentebb
taszítanak minket a ranglétrán?
„(…) a szellemi berendezés képlékenyebb, mint a testi. Egyre
többet tudunk a hipnózis tudományáról, amely azzal a reménnyel kecsegtet, hogy
a régi ösztönöket újakkal válthatjuk fel, átprogramozhatjuk, kicserélhetjük az
öröklött beidegződéseket. Az úgynevezett erkölcsi nevelés jórészt az ösztönök
mesterséges idomítását és megcsúfolását jelenti, így lesz az önkényeskedésből
bátor önfeláldozás, az elfojtott szexualitás pedig vallásos ájtatoskodássá
szelídül.”
Szubjektíven vallom, hogy az állatkísérletek nélkül nem
tartana itt az orvostudomány, ugyanakkor nagyon paradoxon részemről ez az
állítás, hiszen állatvédőként elítélem ezeket a kínzási folyamatokat. Minden
élőlény teljes joggal él ezen a bolygón, ahogy az ember is. Bár az utóbbi faj
már szinte teljesen kizsigerelte a természet által „felkínált” élőlények
testét, lelkét. A habzsoló életvitel, a bőséges pazarlás egyenesági
következménye, amely minden életformát veszélybe sodort, beleértve az
egyeduralomra törő antropo fajt is.
Ennek a történetnek a horror oldala számomra nem maga a
szörnyekből álló szerzetek leírása és léte, mind inkább egy elborult – géniusz -
elme apoteózisa, aki a határok átlépését természetesnek véli és ezáltal egy új
világot teremt. Belegondolni is rémisztő, hogy való világunkban hány ilyen
„tudomány embere” él, aki a saját – torz - meglátásait más fajok gyötrelmein
keresztül kívánja megvalósítani…
„Tilos négykézláb járni: tiltja a Törvény. Hát nem
emberek vagyunk?”
Összességében úgy érzem, hogy alaptalanul „féltem” tőle,
hiszen nagyon magával ragadó volt. A történet több szempontból is kihívás az
olvasó számára.
Lényegében úgy gondolom, hogy az emberi természet még mindig
többnyire terra incognita és bőven vizsgálatra szorul. A könyv a klasszikus
irodalom egyik különlegessége és számomra a többször olvasós kategóriába került.
Ajánlom azon olvasóknak, akik szeretik a klasszikus science
fiction/horror irodalmat, nem rettennek meg a képzelet árnyékos oldalából
született teremtményektől és szívesen merengenek el az emberi ösztön és az
evolúció tematikáiról. És egy kis gondolkodni való a végére:
„Magam sem tudom megmagyarázni azt a furcsa ellentmondást,
hogy miért éppen akkor ébredtem rá, mennyire emberi teremtménnyel van dolgom,
amikor a legállatiasabb helyzetben találom: ahogy izzó szemét reám veti, és
vonásait eltorzítja a félelem.”
Amennyiben elmerülnél ebben a világban, vagy csak éppen egy
kis borzongásra vágysz, akkor érdemes megrendelned a könyvet a Cser Kiadó
weboldalán.
Írta: NiKy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése