Simon Jimenez - Elveszett madarak

 

“Olyan korban élünk, amikor a hajók bele tudnak siklani az univerzum átlátszatlan hajtásaiba, majd elvitorláznak az idő peremét megülő hullámokon. Elő tudunk állítani izomszövetet, és a szálakat új végtagokká csévézhetjük. Egész kontinenseket törhetünk darabokra egyetlen YonSef robbanószerkezettel. Az élet megváltozott, de az értelmetlen kegyetlenségre való képességünk nem. Akármennyit is panaszkodtam amiatt, ahogy a szüleim diktálták a szabályokat, tudom, hogy kiváltságos gyerekkorom volt. Habár ritkán nevettünk, a családom sosem nélkülözte az ételt vagy a biztonságot. Nem szerettem régi otthonomat az állomás Sasfészkében, azonban nem vitathatom, hogy megfelelt az otthon fogalmának. És az enyém volt. A fiú számára az otthon a poklot jelentette.”

Simon Jimenez - Elveszett madarak című regénye az Agave Könyvek Kiadó gondozásában jelent meg 2022-ben. Utóbbi időben nem voltam túlzottan elvarázsolva a kiadó könyveinek külalakja tekintetében, de úgy érzem, hogy a mostani kiadványuk bőven túllépte a tisztességes iparosmunka korlátait. Lehet, hogy erőltetettnek tűnik mindig a borítúval kezdeni egy értékelést, de meggyőződésem, hogy mint ahogy minden árucikk, úgy a könyvek esetében is döntő jelentőségű lehet a külső csomagolás az érdeklődés felkeltéséhez.

A színpad ezúttal a nem túl távoli, még ésszel felfogható jövő, ahol az emberiség egy kiváltágos töredéke elhagyja az élhetetlenné vált Földet és kirajzik a világűrbe, hogy aztán azt, magát meg nem hazudtoló módon, az országok és kormányok helyébe lépő gigavállalatok által uralt szektorokra szabdalja. Virágzik a kereskedelem az egymástól egyébként sokszor teljesen elszigetelt világok között, amelyet egy újfajta technológia tesz lehetővé: az űrhajók a világegyetem Áramlatain, egyfajta gravitációs hullámokon sodródva képesek óriási távolságokat megtenni, ám míg a Zsebben tartózkodó legénység szubjektív idejében alig pár hónap telik el, addig “odakint” évtizedek repülnek el. A történet egy isten háta mögötti, szinte a feudális korban rekedt agrárvilágon kezdődik, ahova a hajók csak tizenötévente egyszer jutnak el és egy nap egy rejtélyes fiú hullik alá a meghasadt égből.

A fiúról azonban sokáig szinte semmit nem tudunk meg, csak azt, hogy valamiért nagyon fontos az “ezeréves” asszonynak, vagyis annak a zseniális, szinte istenként tisztelt tudósnak, aki még a régi Földön megtervezte az emberek csillagközi életét lehetővé tevő első űrállomásokat. A nő rejtélyes és egyben visszautasíthatlan megbízást ad annak a Nia Imani kapitánynak, aki a fiút a távoli bolygóról kimenekítette. A megállapodás szerint legénységével a gyermek gondját kell viselnie és el kell rejtenie, míg bizonyos képességek jelét nem mutatja…

Kép: NiKy m.i.

A kötet tulajdonképpen egy fejlődésregény, amelyben végigkísérhetjük, ahogy a kezdetben néma és zárkózott gyermek felcseperedik és szoros kötelék alakul ki közte és a legénység tagjai, különösen Nia között. Megismerjük ezt a furcsa, mégis ismerős univerzumot, ahol a vállalatok korlátlan hatalomra tettek szert és hiába az univerzum gyakorlati végtelensége, étvágyuk és gátlástalanságuk kiapadhatatlan, egész bolygókat szipolyoznak ki gazdaságilag. A könyv antitézise a többnyire arctalan, ezerfejű hidra, a határtalan emberi mohóság és ambíció. A könyv első felében a felnőttéváláson van a hangsúly, a múlt és önmagunk megismerésén és megértésén egy viszonylag veszélytelen világban. Szereplőink például látogatást tesznek egy olyan világon is, ami akár A kis hercegből is előbukkanhatott volna, ahol egyetlen ember él teljes elszigetelődésben. A regény logikai második felvonásában a korai felnőttkor elérésével aztán a világ hirtelen egy sokkal veszedelmesebb és kegyetlenebb hellyé változik.

Kép: NIKy. mi.i.

A cselekmény legfontosabb szála és mozgatórugója a Nia és a fiú között kialakuló rendkívül erős és különleges kapocs, mint egy fogadott anya és fogadott gyermeke között megbonthatatlan kötelék. Ennek megfelelően a könyv első 200-250 oldalán rengeteg belső monológgal, szorongással és melankóliával fogunk találkozni, mert minden szereplő őriz valamilyen csontvázat a szekrényében. Őszintén megmondva, számomra nehezen ment ezeknek az oldalaknak az olvasása a rendkívül lassú tempó miatt, szinte fojtogató volt ugyanzon érzések újabb és újabb megfogalmazása. Aztán az író a második 200 oldalra sebességet váltott és csak kapkodtam a fejem. Nehéz spoiler-ek nélkül leírni mindazt, ami a végkifejletben történik, ezért csak annyit javasolnék, hogy akinek, hozzám hasonlóan, nehezen ment az első fele, az tartson ki, mert a végére abszolút kárpótolva lesz szerintem. Vannak persze logikai bukfencek, a műfaj sosem volt teljesen mentes tőlük, de valami olyan érzelmi hullámvasútra leszünk felültetve, amely végül mindannyiunkban nyomot fog hagyni.

Kozmikus magány, a másik utáni sóvárgás, a minden logikát és józan észt meghazudtoló elementális remény tartja egyben a regény szövetét. Nem a még több és fejlettebb technológia fog önmagában bennünket társas lényekké tenni, hanem a végtelen távolságokat áthidalni képes szeretet és önfeláldozás.   

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed és kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha az Agave Könyvek Kiadó weboldalára ellátogatsz.

Írta: Süni