Szőke Szabolcs - A bácsi zenél

„Jobb saskeselyűként egy csonttal beérnem,

mint nagy lakomákra senkikhez betérnem;

jobb árpakenyéren, mintsem mocskolva magam,

élősdi gyanánt senkik táljából élnem.”

Omar Khajjám (Halasi Zoltán fordítása)

Hosszú évek óta figyelem, ahogy Budapest szívében, a Nyugati pályaudvar környéke egyre jobban megtelik olyan személyekkel, akik a társadalmi kasztok alsó szintjén lézengenek. Sokuk kéregetéssel vagy éppen ármányos valótlanságokkal ámítják a járókelőket, mások valóban személyes tragédiáik nyomásától fulladozva lépnek eme nehéz sors útjára, bízva abban, hogy az aznapi kenyérre és tejre valót a járókelőkben mélyen rejlő empátia segítségével megkereshetik. Nem tudom, hogy ki miképpen látja ezt a társadalmi réteget, de számomra nagyon nagy bántatot okoznak, hiszen nehezen tudom megkülönböztetni a csalót a valóban rászorulótól és nem egyszer érzem becsapva magam, ha éppen segítséget nyújtok, ámbár az is igaz, hogy mostanra, a sok negatív tapasztalat árnyékában már csak élelmet vagyok hajlandó adni bárkiről is legyen szó.

De mi a helyzet azokkal az emberekkel, akik egy szót sem szólnak, sőt a maguk tehetségével kívánnak bevételhez jutni? Az utcazenész vagy más néven szabadúszó művész ugyanolyan gyakran előforduló „látványosság”, mint a koldus, ámbár nyilván nem lehet eme két társadalmi réteghez tartozó személyeket egy lapon említeni, mégis nagyon sokan egy szinten látják őket. A különbség bizony már első pillantásra is szinte „ordít”, mégis sok ember szemében azonossá válnak. A koldusról tudjuk, hogy többnyire fedél és munkanélküli személy, aki mások jóindulatán múló, úgy is mondhatni, hogy könyöradományokból tartja fent magát. Ezen belül is van magán- valamint valamelyik maffia hálózat rosszul fizetett alkalmazottja, de mind a két esetre igazak a fent leírtak.

Az utcazenész egy viszonylag rendezett körülmények között élő személy, aki szabad művészként tartja el magát. Bár a kereseti forrása megegyezik a fent említett személyekkel, mégis teljesen eltérnek lehetőségek és életkörülmények tekintetében. Ezek a művészek átlagban nagy tudású hangszerismerettel, jó hallásérzékkel és többnyire a zenei életben már elért eredményekkel rendelkeznek. Hogy önszántukból vagy éppen a rendszer általi leértékeltség és egyre nagyobb elhanyagoltság miatt döntenek az utca mellett, oly mindegy. A zenészek előadásáért fizetséget illik adni, és ezt a mesterséget az emberiség történelmét tekintve már az igen korai szakmák egyikeként tartjuk számon. A régi korok vásárjaiban is hallhattunk, láthattunk hasonló tevékenységet folytató művészeket, akik a szabadságért cserébe vállalták ezt az igen csak barátságtalan bevételi forrás lehetőséget. Csak Budapestet járva akaratlanul is találkozhatunk eme szakma képviselőivel, és bár nem mindenki mondhatja el magáról, hogy valóban művész, mégis érdemes meghallgatni, értékelni és némi honoráriummal megköszönni az adott előadást. 

Kép: NiKy m.i.

„Aki utcai zenélésre adja a fejét, számolnia kell vele, hogy a tevékenységét egyesek (talán nem is kevesen) koldulásnak fogják tartani, ahogy azzal is, hogy ha megfelelő hely keresése céljából járja a várost, ahol a műfajt űzni tudja, elkerülhetetlenül szembe fog találkozni a koldusokkal. Ezek sem egyformák, és sokról nem lehet tudni, miért is jutott erre a sorsra, és hogy magánzó-e vagy valamilyen koldultató maffia rosszul fizetett alkalmazottja.”

Erről a témáról fogok most mesélni kicsit részletesebben, segítségemül hívva a mostani könyvet, melyet nagyon szépen köszönök a Dr. Kotász Könyvkiadónak itt is. Hálás vagyok, mert egy remek utazásra váltottatok számomra jegyet, ahonnan bizony kelletlenül tértem vissza a valóságba.

Szőke Szabolcs zenész, képzőművész és színházi alkotóművész, aki főleg Budapesten tevékenykedik, ámbár élete folyamán folyamatosan járta a világot és hódította meg zenéjével a különböző kultúrák népeit, külön kiemelve Olaszországot. Zenei tanulmányait klasszikus hegedűn kezdte édesapja legnagyobb döbbenetére, mégis makacs ragaszkodással fordult idővel az egzotikus vonós hangszerek irányába, amely később kiegészült a különleges hangzású, főként keleti vonós hangszerek felé (gadulka, sarangi).  A művész úrról elmondható, hogy szórványosan hallott és kevésbé ismert hangszereket tervezett, melyek közül többet meg is valósított különböző színházi produkciókban és koncerteken is. Elsősorban tradicionális, ámbár mára már alig ismert, szinte a feledés homályába veszett hangszereket kutatott és készített el, amelyek később előadásaiban is fontos dramaturgiai szerepet kaptak. Elmondható a művész úrról, hogy igen sokrétű alkotó, aki képzőművészként is tevékenykedett, hiszen egyéni és csoportos kiállításokon is megmutatta tehetségét, valamint a látványtervezés a színházon belül is igen közel állt lelkéhez. Zenei pályafutása első fontos szakaszában a színház keretein belül kezdett el dolgozni, majd 1971-81 között állandó munkatársa és egyik alapítója volt a nemzetközileg is elismert Stúdió "K" Színháznak. Egy érdekes interjút olvashattok róla ezen a honlapon.

Kép: NiKy m.i.

„A szabadúszó zenésznek gyakran nagyon bizonytalan forrásokból érkezik némi jövedelme. Szinte állandósul a lecsúszás veszélye.”

A bácsi zenél című könyv 2021-ben jelent meg a Dr. Kotász Könyvkiadó gondozásában. A borító rajzát a szerző készítette, amely a maga naturista letisztultságában egy igazán kellemes hangulatot ad az olvasáshoz.

A kötet Szőke Szabolcs művész úr életének bizonyos szegmenseibe enged betekintést kisebb novellák által, amelyek bár az idősíkokon mozogva eltérnek, ráadásul sok – sok név kerül az olvasó elé, mégis egy nagy kerek egész történetté növik ki magukat. Ez a hihetetlen tapasztalatokkal gazdag élet számos komikus és szívszorító történést mesél el, amely arra enged következtetni, hogy a szerző egy sokat tapasztalt, mégis a világra nyitott lélekesszenciával rendelkezik, ráadásul különleges hangszerjátékokkal ismertette meg a világot. Ha valaki kíváncsi milyen műfajról is van szó, annak jószívvel ajánlom ezt a pár perces előadás részletet.

„A víz egyenlő az idővel, és hasonmásával gondoskodik a szépségről. Minthogy részben vízből vagyunk, mi is így szolgáljuk a szépséget. Ez a város (Velence) a vízközelségével javítja az idő kinézetét, megszépíti a jövőt. Ez ennek a városnak a szerepe a világegyetemben. Mert a város statikus, mi pedig mozgunk. Mert mi elmegyünk, a szépség marad. ( Joseph Brodsky: Velence vízjele)”

Kép: NiKy m.i.

Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy ennyire magával fog ragadni ez a könyv. Ugyan nyitott lélekkel tekintek a világ és más emberek élete irányába, de csak távoli szemlélőként tekintettem eddig a társadalom eme szegmensére. Bár az én életemet is mindig meghatározta a zene, hiszen fiatalként a tánchoz elengedhetetlen volt, majd később pedig a hangszerek iránti rajongásommal egyetemben a mindennapi életemhez szükséges árnytársammá nőtte ki magát. Ám, mint magánember csak csodálója vagyok ennek a világnak, de egy ilyen mély betekintés után szinte részesévé válhattam, még ha csupán az olvasottakon át tehettem ezt meg. Csodálatos volt olvasni azt a gazdag életet, amelyet megélt a szerző. Mind emberileg, mind pedig művészetileg bejárta a világot, olyan helyeken is zenélhetett, amelyek sokunknak csak a képes újságok lapjairól mutatkoznak meg. Sok negatív és még több pozitív élményről számol be eme kötet, ahol a zene érték, legyen szó bármely kultúra tekintetében. 

Kép: NiKy m.i.

A legtöbb feljegyzés illetve novella Olaszországhoz köthető, de ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen a művész úr második otthonaként emlegeti sokszor. Több családdal is örök barátságot kötött, akikkel az évek folyamán együtt zenélt, nevetett vagy éppen viselte el az élet árnyékos oldalát.

„Az utcazenészt, hiába érintkezik helyzete a kolduséval, Olaszországban mégis a kvalitása alapján mérik.”

Kacagtatóan üde a szerző fanyar humora, hiszen sokszor nem tudtam eldönteni, hogy azért nevetek, mert sírni lett volna kedvem, vagy azért, mert az olvasottak komikumát próbáltam elképzelni.

Többször meghallgattam a fent már említett előadást, hiszen jómagam sem találkoztam még eme különleges hangszerrel. A gadulka keltette fel legjobban az érdeklődésemet, hiszen nagy rajongója vagyok a vonós hangszereknek. Eme kötetnek köszönhetően biztos, hogy keresni fogom az alkalmat, hogy közelebbről is megismerhessem.

Ráadásul kissé panasszal szeretnék élni, ugyanis a sok finom bor és étel leírása következtében rendre éhessé váltam jómagam is. Persze remek recepteket is találtam pont ezért a kiadványban elrejtve, de ezt fedezze fel mindenki maga.

Szerettem olvasni ezt a könyvet, hiszen minden sorától felpezsdült a lelkem. Ráadásul egy olyan különleges művészti ágat és személyt „ismerhettem” meg, akivel személyesen is nagyon szívesen váltanék egy pár szót. Jó érzés kézbe venni ezt a könyvet és biztos vagyok benne, hogy nem utoljára tettem.

Ajánlom a könyvet a zene szerelmeseinek és minden olyan olvasni szerető léleknek, aki nyitott egy csodálatos, élménygazdag lélek életére és szívesen kalandozik a gasztronómia világában is. És egy fontos üzenet: „Az élet olyan gazdag, ha az ember szegény.”

Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a Dr. Kotász Könyvkiadó weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Alexander Starritt - Mi, németek

 

“Csak kevesen voltak közülünk, akik erősebbnek bizonyultak a kornál, amelyben éltünk. Én nem. Néhányan valamiképpen még akkor is túl tudtak lépni a korlátaikon, és ma utcák viselik a nevüket. Mi, többiek, egyenruhába bújtunk, kiástuk a korsókat, elvittük a savanyúságot, és befaltuk. Nehéz elválasztani az embert a körülményeitől. De őszintébb azt mondani, hogy ki voltam szolgáltatva a magam körülményeinek. A kor, amelyben éltem – az küldött éhesen azokba a kertekbe, kezemben a pajszerrel, ami persze nem jelenti azt, hogy ne tettem volna, amit tettem, hogy ne ettem volna meg, amit megettem. Ha azt kérdezem magamtól, hogy vajon valamennyien immorálisak voltunk-e, vagy hogy a rossz, amit tettünk, gonosz emberekké tett-e minket, arra jutok, hogy mások döntéseinek következményei mocskoltak be minket. Soha, senki sem kizárólagosan felelős saját erkölcsi mérlegéért. És a kérlelhetetlen igazság, a súlyos, ősi igazság az, hogy igenis bűnhődhetsz olyasmiért, ami nem rajtad múlott.”   

Külön választható-e teljes bizonoyssággal az egyén és a társadalom kollektív felelőssége? Mennyire vagyunk felelősek a magatartásunkért egy totalitariánus államban, ahol a normákat és a magatartási szabályokat a fejünk felett és a beleszólásunk nélkül alakították ki? Elvárhatjuk-e a sorkatonától, hogy megtagadja a hadifoglyok kivégzését, még ha ezzel alá is írja saját halálos ítéletét? Vajon jogosan és méltányosan követeli-e továbbra is a háborús jóvátételt a jelenlegi német generációtól Izrael vagy Lengyelország?  Szolgáltatott-e valaha a történelem igazságot, ha egyáltalán létezik az igazság, mint objektív kategória?

Alexander Starritt - Mi, németek című regénye az Európa Kiadó gondozásában jelent meg 2021-ben. A nem túl vastag, alig több mint 200 oldalas mű szép csomagolást kapott és külön ki kell emelni Konok Péter kíváló fordítói közreműködését.

Kép: NiKy m.i.

A mű gerincét egy idős német ember külföldön élő unokájának írt levele adja, amelyben összefoglalja a keleti fronton letöltött négyéves katonai szolgálata során szerzett tapasztalatait. Filmvászonra illő karakterek és jeleneteksegítségével elevenedik meg lelki szemeink előtt a háború pokla – és bár ez közhely a javából, de ritka az az írás. amely ennyire plasztikusan és hitelesen képes ábrázolni a borzalmakat. Végigkísérjük egy hadsereg diadalittas felemelkedését és teljes pusztulását, mind anyagi, mind erkölcsi értelemben. Azt gondoltam eddig, hogy már “mindent láttam” a keleti front kegyetlenségéről eddigi olvasmányaimon keresztül, de a könyv sajnos bőven tudott még újat mutatni az ember kegyetlen természetéről.

Alapvetően tehát egyfajta hadinaplóval van dolgunk, de a harci esemnyeken kívűl bőven jut hely morális filozofálásnak is. A bevezetőben is említett felelősségkeresésen kívül a szerző próbál magyarázatot találni a német nép önpusztító és minden remény nélküli kitartására, illetve rávilágít az egyéni sors igazságtalanságára is.

A gépesített, iparosított háború tüzében hánykolódó törékeny ember egyéni képességei szerint vetkőzi le vagy építi újjá saját normáit és prioritásait a túlélés érdekében. Honnan veszi az utókor a felhatalmazást, hogy újra és újra felelősöket keressen példátlan időkben elkövetett példátlan cselekedetekhez, miközben a saját korunkban megannyi gaztett megtorolatlanul marad?

Kép: NiKy m.i.

“Az igazat megvallva, fontos volt megértenem őt. A világtörténelem egyes életekben jobban, másokon kevésbé hagy nyomot. Mivel nem az 1920-as, hanem az 1980-as években születtem, számomra azok voltak a legrosszabb idők, amikor a 2008-as gazdasági válság miatt elvesztettem első munkahelyemet; engem nem küldtek Oroszországba, hogy gödröket ássak és embereket gyilkoljak.”

Nagyon tanulságosak az unoka által a hosszúra nyúlt levélhez fűzött reflexiók is, amelyek jól mutatják, hogy micsoda különbségek vannak két generáció között a megszerzett élettapasztalatok tekintetében, és hogy nem lehetünk elég hálásak azért a példátlan hosszúságú, több évtizedes békekorszakért Európában, amelynek több milliónyi emberélet volt az ára.

De most a mi generációnk is hallja már az ágyúk dörgését keletről, a történelmi kollektív emlékezet görcsbe rándítja a gyomrunkat és csak remélni tudjuk, hogy a forgatókönyv ezúttal majd más lesz és nekünk nem kell majd emberségünket úgy vásárra vinni, mint anno nagyapáinknak.

Nyugodt szívvel tudom ajánlani a könyvet mindenkinek, nemcsak a történelem iránt érdeklődőknek, bár itt-ott erős gyomor kell hozzá, de a szavak súlyát a történelem adja.

Ha sikerült felkeltenem az érdeklődésed, akkor az Európa Kiadó weboldalán megtudod rendelni a könyvet.

Írta: Süni