Mohai V. Lajos - Rózsa utca, retrospektív

 

„A világ sohasem telik be a halálról szóló történetekkel.”

Valamikor régen olvastam egy emberről, aki nagy mesélő hírében állt. Történetei elsődlegesen attól váltak egyedivé, ahogy előadta meséit és hangjával meg tudta bűvölni hallgatóságát. A mostani kötet szerzője hasonlóan képes magához láncolni azon kíváncsi lelkeket, akik nyitott szívvel és nagy érdeklődéssel állnak neki az olvasásnak. Bár emlékezni a legtöbb alkotó képes, de varázslattá tenni mindezt a szavak által, csak igen kevés szerzőnek adatik meg, de mielőtt ebbe részletesen is belemennék, szeretném megköszönni a költőnek, hogy olvashattam a könyvet. Nagyon szépen köszönöm.

Mohai V. Lajos - Rózsa utca, retrospektív című könyve 2017-ben jelent meg a Prae Kiadó gondozásában. Az alig 92 oldalas kötet egy nagyobb zsebben kényelmesen elfér, ezért könnyen magával viheti bárki egy mélyebb elmélkedésre. Az olvasót elsődlegesen a borító letisztultsága ragadhatja meg, melyet Déri Erzsébet munkájának köszönhetünk. Ha rátekintetek a képre egy kissé megfakult órát láthattok, amely az időt és az örökkévalóságot jelképezi. A számlapon látható fa, pedig az életet tükrözi vissza, tehát máris egy párhuzamot figyelhetünk meg. Ennek a költő a verseiben az időszakos lebontással, valamint a bennük megjelenő emlékekkel állít sírhelyet, hogy az olvasó mindig visszatérhessen. 

„A Rózsa utca elvarázsolt kastély,

szívemben pulzáló szürrealista vitrin,

egy babonás kéz porcelánfigurákat rendez el benne,

nippek kuporognak a tükörfal előtt,

szűkösen élünk az elnapolt időben,

a melancholia pengéje az elvékonyodó percek

elevenébe vág,

az emlékezés csapda,

a régmúlt események rejtjeleinek megfejtése

mégsem a szemfényvesztés művelete.”

A könyv négy nagy fejezetre bontható, amelyek a következők.

1. A Százegyedik út

2. Hádész címere

3. Hádész parancsa

4. Melancholia nostalgica

Ezek a címek nagyon kifejezőek és sokat sejtetőek. A legtöbb esetben szét szoktam szedni fejezettenként megvizsgálva az adott belső tartalmat, de most csak szeretnék két részletet megmutatni, hogy mitől vált számomra nagyon szerethetővé és miért engedtem meg magam azt a luxust, hogy a könnyeim szabadon lefolyhassanak arcomon. Kérlek, hogy figyelmesen olvasd a sorokat.

„A temetőfal az összes könnyét elsírta,
a test batyuja üres csigaház,
rövid állomása Föld-utazás,
kőpogácsa meg ínyencfalat is,
önkényes szívdobogás,
az ember vezekel a könyörtelenségig,
a megoldásba mindig hiba csúszik,
mert képtelen a béklyóit oldani,
a szótlanság mágnese várakozásteljesen
odatömöríti ajkához a szavakat,
egyszer elfogy minden ok a maradásra,
és a Föld pora se való másra,
mint belepni nyomainkat.”

És egy másik:

„Ki vezeti kantárszáron őket,
hogy az istállók összedőltek?
Ha elnyelné testüket az emlék,
ki fogadna, ha innen elmennék?

Ahogy vonszolták a menetet,
a testek vonalkódja remegett.
Az árnyak lehasaltak a porba,
meszet lehelt ki a pincék torka.

Hidegen sorakoztak a házak.
Égi mezőn dobogtak a lábak.
Szerencsére, roppant út ez valóban.
Mérgét fújta az Isten a porba!”

Sokunknak a gyermekkor csupa móka és kacagás, de mégis ott vannak a fájdalmas emlékek. Az el nem mondott szavak, a meg nem élt pillanatok, amelyek a korral elmosódnak. De vannak időszakok, amikor kiélesednek az emlékek, mint egy elhagyatott padlás, ahol az idő pora alatt ott van minden elfeledett bútor és játék. Ez a rövid versrészlet adta meg lelkemnek azt az utolsó csapást, amelynél már a szemem sem maradt szárazon.

„A gyermekkor félreeső zugban

szomorúságról és megbántottságról beszél,

hepehupás Ég a vigasza,

odalopakodó titkát a felhők mészdarabjaival rajzolja

meg,”

Összességében egy nagyon nehéz, de annál értékesebb könyvet vehettem kézbe, amiért nem lehetek elég hálás.

Ajánlom minden költészetet szerető léleknek, hiszen a szavak által egy csodát élhetünk meg, és bár az emlékek sokasága nem a miénk, mégis a mi szívünk is egyként dobban a szerzőével. És egy saját gondolat: Van egy mondás, miszerint lakva ismered meg a lakásod. Ugyanígy, tapasztalatok útján ismerhetjük meg az embereket is. Egy lélek tűnhet ridegnek a felszínen, de nem tudhatjuk, hogy mi lakik igazán benne. 

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Prae Kiadó oldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Szöllősi Bernadett - Szív-garzon

 

„Hullám

Légy, mint a tenger,

hibád, mint homok: próbáld

tisztára mosni.”

Már megszokhattam volna igazán, hogy bizonyos szerzők, -akiktől már volt szerencsém korábban olvasni- nem tudnak rosszat alkotni, vagy csak nagyon ritkán. Gondolok itt elsődlegesen a stílusra, a mondanivalóság különböző formáira és arra a bizonyos emocionális többletre, amelyek olvasáskor előtőrnek bennem és nem eresztenek. Ilyen sokszínűséggel ritkábban találkozom, mint szeretném, de ha eljön a pillanat, nagyon tudom becsülni, ahogy tettem most is. De mielőtt ebbe belemennék, szeretném megköszönni, hogy utazókönyvként olvashattam a könyvet. Köszönöm.

Szöllősi Bernadett- Szív-garzon című verseskötete 2017-ben jelent meg az Underground Kiadó gondozásában. A borítót szemlélve először egy bizonyos gótikus irodalmi stílus érzése ötlött fel bennem, hiszen az illusztráció tartalmazza azon stílusjegyeket, amelyek ezt engedték feltételezni. Később persze ez a nézetem teljesen szertefoszlott, bár bizonyos szinten nem tudok elvonatkoztatni tőle. A könyvben több illusztráció is található, amelyeket a borítótervvel együtt László Maya munkájának köszönhetünk. Nem tudom ki, hogy van vele, de számomra nagyon impozáns a maga stílusában és remek hangulatteremtő volt.

A versek és haikuk két részre bontják a kötetet. Míg első szériában az előbbi, evidensen a másodikon az utóbbiak helyezkednek el.

A versek különböző formában mutatják be a megélt és meg nem élt eseményeket, a különböző érzelmi hullámzásokat és egy bizonyos üzenetet, amelyet a költőnő kíván átadni olvasójának. Ezekben az alkotásokban benne van az szerző lelke, véleménye és minden gondolata, amit egy fiatal művész megélt a létezése folyamán. Ez a kötet olyan, mint egy paletta, ezer színnel és élménnyel kecsegtet, az ecset az olvasó kezében van és az üres vászon az emberi lélek befogadására szolgál. Hiszen ha nyitottan állsz egy alkotóhoz, akkor a tiszta felület hatalmas és bármit alkothatsz, de ez igaz az ellentétjére is.

Én nyitottan és nagy kíváncsisággal fogadtam be ezen alkotásokat és két verset szeretnék megmutatni a számotokra. Nézzétek csak!

„Lennél-e mondd, torkomban ragadt szó.

és írásjel minden mondatom végén?

Törött lelkem részei közt ragasztó,

vagy a legkedvesebb kávéscsészém?

Lennél-e árnyék, mi sosem hagy magamra,

Lágy szellő, mi hajammal játszik?

Vagy fénykép, amit kiteszek a falamra,

és vastag sál, ha a nyakam fázik?

Mondd, lennél-e a semmi és a minden,

az üresség itt bent, ha ég a hiányod?

Szegénységben a legnagyobb kincsem

és bokámban a fájás, ha a lépést elhibázom?

Lennél-e arcomat simító verőfény,

és a csípőmön pihenő porszem?

De ha csak az az egy vagy – ennyivel beérem –

kivel így kezdődik a mesém: Hol volt, hol nem…”

És a másik:

„De jó lenne néha szív nélkül,

nem lenne, mi megszakadni készül.

Nem szeretni senkit… Ki vetne meg érte?

S, ha mégis megesne, érezni, hogy megérte?

De jó lenne néha gyereknek lenni,

fagylaltot nyalni és cukorkát enni.

Ha szakad a hó, a hidegnek örülni,

fodros kis szoknyában reggelig pörögni.

De jó lenne néha felnőttnek lenni,

és mindig jó döntést hozni.

Érteni, hogy ami fáj, néha szükségszerű

és tudni, hogy a borúra mindig jön a derű.

De jó lenne egyszer majd úgy meghalni,

- az életet a halállal egy kicsit megcsalni.

Jó emlékkel menni, haragban nem hagyni itt senkit –

és úgy nézni vissza, hogy nem bántam meg semmit.”

A második rész már sokkalta könnyedebb érzéssekkel olvasható, hiszen az apró versek, tehát haikuk, mindig egy finom érzést, vagy pillanatot örökítenek meg. Akár érzelmi foszlányról van szó, akár másról annyi értelmet nyer magának ahány olvasó. A saját lelkünk virágzásától függ, hogy miképpen is látjuk ugyanazon verseket és lehet, hogy amíg nekem valami borús, az addig számodra maga a fény.

Innen is hoztam két kedvencet.

„Legbátrabb a Hold,

mert van ám, hogy néha fél,

de sosem retteg.”

És egy másik:

„Látod, tehát van.

De néztél-e valaha

a tükör mögé?”

Összességében úgy gondolom, hogy ismételten kellemes, de annál tartalmasabb élményeket és gondolatokat kaptam a szerzőtől, amelyeket nem tudok elég hálásan megköszönni.

Ajánlom minden költészetet szerető léleknek, hiszen egy kis könyvben is rejtőzhetnek nagy csodák. És egy gondolat tőlem: a hiábavaló remény is remény. A hiábavaló szerelem, még mindig szerelem. Amíg nem változol meg ezek benned élnek!

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha az Underground Kiadó oldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Tiffany Reisz - Fény az éjszakában

 

Végre egy könyv, ami nem az én stílusom, semmiképpen sem, mégis elolvastam. Kezdetben megismertük a főszereplőt, aki férjnél van ugyan, de gyászol, és nagyon szenved. Jóformán észre sem veszi a mostani párját, kizárólag a volt férjét gyászolja. Ez a történetnek az a része, amiért tetszett. Csodálatosan írja le az egészet, ahogyan összetörik a lélek, és ahogyan megbénít a veszteség.

Ahogyan Faye kiszabadul a burokból egy munka által, akkor kezdődik el valójában a cselekmény és itt kapcsolódik be a többi főszereplőnk, Pat atya, Carrick és Dolly. Mind a három karakter nagyon szerethető, főleg Carrick. Igazán illik a korhoz ez a szigorú szabályok szerinti létforma, bár a könyv vége felé pont ennek a lazulása miatt érzem hiteltelennek is, mintha teljesen feleslegesen épített volna fel az írónő egy ilyen szereplőt.

Faye viselkedésváltozása is rettentő gyors nekem. Egyik pillanatban menekül a saját életébe, aztán pár nap alatt hirtelen otthonának tekint valamit, ami nem is lehetne idegenebb. Nekem kifejezetten undorító volt, ahogy Carrick-hez viszonyult, és ahogy vele viselkedett. Ez a része is érthetetlen volt a számomra.

Nagyon könnyű volt vizualizálni, egészen könnyen elevenedtek meg a sorok. Csodaszépen mesél az írónő világítótornyokról, örültem a sok háttérinformációnak, amit azért egy romantikus könyvben nehéz úgy előadni, hogy ne legyen elképesztően unalmas.

Ezeken az "apróságokon" kívül viszont fontos mondandója van a könyvnek a továbblépésről és ezt a részét imádtam. Hogyan fér el egymás mellett ennyi érzelem és hogyan alakul át a vérző seb gyógyult heggé.

Összességében nem volt rossz egyáltalán, nagyon szép szerelmes történet egy olyan nőről, aki már elvesztette a fényt.

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Művelt Nép Kiadó oldalára ellátogatsz.

Írta: Anett

Vibók Ildi - A szuperlétra

 

„Mi az, hogy átlagolódnak?

Ha valami igencsak nagyból meg valami egészen apróból egy közepes lesz, az az átlag. Szóval ha például Hamupipőke beleszeret Óriáslábba, nem kell attól rettegnie, hogy a születendő kislányuk lábmérete túlmegy minden határon. Üvegcipőt ugyan nem fog tudni hordani, de a lába nem lesz sem túl kicsi, sem túl nagy. A régi tudósok még nevet is adtak az elméletüknek, ez lett a keveredő öröklődés.”

Számomra nincs nagyobb öröm, amikor egy olyan könyvet veszek kézbe, ami a természettudományok egyik ágazatával foglalkozik érthető köznyelven. Ugyanis úgy hiszem, hogy sokkalta több embert érdekel például a saját teste és annak működése, csak sajnos kevesebb olyan alkotás lát napvilágot, amely jól érthetően és nem a szaknyelv zsargonján szemlélteti ezt olvasójával. A mostani értékelésem egy olyan mesekönyvről szól, amely jól összefoglalja a biológia azon ágazatát, amely a DNS-ről, öröklődésről és a genetikáról szól.

Vibók Ildi igazán testhezálló történetet álmodott meg olvasóinak, hiszen a szerző egyik szakismeretét állította a másik szolgálatába, tehát a mikrobiológus tudása nagyon jó alap volt ehhez a mesekötethez. A kötet számos érdekessége mellett, egy érthető és több oldalról vizsgálódó mesében adja át a tudást kis olvasóinak. Emellett Mayer Tamás rendkívül impozáns illusztrációi igazán kellemes és tanulságos szórakozást nyújthatnak.

Vibók Ildi - A szuperlétra avagy Mire jó a DNS? című mesekönyve 2021 egyik újdonsága, amely a Pagony Kiadó gondozásában jelent meg. Ez a történet az Emma és a… sorozat második része, amelyben egy „királylány” világszépe szeretne lenni, de sajnos nem felel meg a kritériumoknak. Emma egy csupaszív, kíváncsi leány, aki nagy rajongója a hercegnőknek. Ezért amikor megtudja, hogy aranyhaj és porcelán bőr szükségeltetik eme titulus eléréséhez, elhatározza, hogy már pedig ő is azzá válik. Édesanyja sajnos nem tud ebben megfelelő segítséget nyújtani, de sebaj, hiszen Doki majd megmenti. Vajon sikerült –e Emma vágyát teljesíteni? És mi köze van mindehhez a DNS-nek?

Aki már régebb óta követi a blogot valószínűleg már sejti, hogy számomra az ilyen mesekönyvek a szívem csücskei és nem is téved nagyot. Valóban már az első sorától elbűvölt és nem is eresztett az utolsó mondat végéig. Nagyon szerettem Emma bőrébe bújni és együtt kérdezni és felszívni mind azt a sok információt, amelyet éppen aktuális segítőnktől kaptunk.

„- A tulajdonságok apró részecskék segítségével vándorolnak át a szülőkből a gyerkőcökbe. Egyes tulajdonságok folyton látszódnak, mások meg rejtőzködnek, de néha azért előbukkanhatnak. Ha nem nyomja el az erősebb. (…) A részecskékkel történő öröklődés elmélete.”

A mese rendkívül részletes, de semmiképpen sem fullasztó, így a fiatal olvasók könnyedén befogadhatják az ismereteket.

A mese elsődleges erőssége, hogy játszva tanítja a gyerekeket és ebben a könnyedségben nem is lehet elfáradni, nem igaz?

„ Amúgy a tulajdonságot örökítő részecskék a GÉN-ek. És általában ugyanarra a tulajdonságra kettő van egyszerre bennünk: egy az apánktól, egy meg az anyánktól. Ők az ALLÉLOK, AZAZ EGY GÉN VÁLTOZATAI.”

Összességében egy nagyon érdekes és rendkívül részletgazdag mesét olvashattam, és mivel számomra a sorozat első része kimaradt, így most már biztos vagyok benne, hogy be fogom szerezni és el fogom olvasni.

Ajánlom a könyvet kortól és nemtől függetlenül, hiszen minden korosztálynak érdemes olvasni a genetika és öröklődés fantasztikus világáról. És ne feledjétek, a tudás hatalom. Minél szélesebb tematikában olvastok, személyiségileg annál többek vagytok.

Amennyiben elmerülnél ebben a csodálatos világban, megteheted, ha a Pagony Kiadó weboldalára ellátogatsz. 

Írta: NiKy