2021. október 5., kedd

Péri Györgyi - Minden más

 

„Légy önmagad!
Mindenki más már foglalt!

(Gilbert Perreira)”


Ha létezik olvasó és történet között szerelem, akkor én most átéltem ezt a csodát, hiszen már ahogy kézbe vettem éreztem egy bizonyos vonzást. De mielőtt ebbe részletesen belemennék, szeretném megköszönni az írónőnek, hogy megírta ezt a könyvet. Köszönöm.

Péri Györgyi szerzővel már megismerkedtem egy pár hónappal ezelőtt, amikor volt szerencsém olvasni első regényét, Aki hétszer született címmel. Erről az értékelést itt tudod megtekinteni.

Bevallom őszintén, akkor már sejtettem, hogy olyan szerzővel „ismerkedem”, akiről biztosan állíthatom, hogy nekem írja a történeteit és igazam is lett. Minden más című könyve 2021 egyik újdonsága, amely a Péri Penna gondozásában jelent meg. Már az első pillanattól kezdve a kezeimhez tapadt és a tekintetemet alig tudtam levenni a borítóról. Rólam érdemes tudni, hogy a színek szerelmese is vagyok, így a vörös és bordó árnyalataiban tündöklő borító nagyon sokat ígért. Elsődlegesen szenvedélyt, másodsorban mélységet és végül a végleteket. De nézzük is, hogy miről szól a regény.

Fülszöveg alapján, az írónő őszintén elénk tárja mind azt az információt, amire szükségünk van olvasás előtt. Tehát megtudjuk, hogy tulajdonképpen ezek a prózák és novellák az életéből, vágyaiból, álmaiból, meg nem élt látomásaiból születtek meg. És valóban, a történetek sokszor már az események közepébe csöppentik az olvasót, mégis szépen kidolgozva fedik fel a titkokról a fátylat. Minden alkotás egy-egy életmozaik, amiben a dráma, a szeretet különböző formái, vágyak, el nem mondott szavak, és sok – sok könnycsepp adja a varázst.

 „A szép álmok ritkaságának melankóliája a grafit.”

Szubjektív meglátásom szerint ez a könyv attól olyan különleges, hogy mindenki megtalálja benne önmagát nemtől és kortól függetlenül. Mert mindannyian szerettünk és szeretünk most is, gyűlölünk és félünk. Rettegünk a még meg nem élt jövőtől, nem értjük a jelent és siratjuk a múlt emlékeit. Hogy azért, mert fáj vagy pont, mert nem, teljesen mindegy. Ami elmúlt már visszahozhatatlan, de a jelenünkre nagy hatással van, a jövő pedig bár alakítható, ha nem tudunk láncainktól szabadulni, semmi sem fog megváltozni.

„Ki gondolná kamasz fejjel, hogy a hibák ismeretében sem tudjuk azokat elkerülni? Sőt, hogy ezeket a hibákat, mint örökölt ruhát cipeljük magunkkal – magunkon. Ki gondolta volna, hogy ennyire nehéz? Senki nem gondolja akkor, hogy az elképzelt jövőkép szertefoszló illúzió csupán. S mintha ezzel együtt te magad is köddé válnál. Hát így lesz a lelkes „Majd mi!”-ből, „Hát mi se.”
Igen, Bárhogy fáj, be kell lássam: ÉN se."”

 A könyvben a vörös szín többször előtérbe kerül, számos formában, térben és időben. A másik pedig a fehér, melyről azt gondolnánk elsőre, hogy a tisztaság jelképe, de ahány kultúra, annyi értelem és tulajdonképpen a tiszta vászon még festhető, de ugyanakkor az elmúlást is jelenti-e tekintetben. Mindenki eldönti maga, hogy melyik jelentésnek ad helyet, de az tény, hogy ez meghatározza a későbbieket.

Karakterek szempontjából szinte senkit sem ismerünk meg igazán, de az adott események tükrében minden lélek megmérettetik, ki – ki a maga lelkiismerete által. Az életek lehetnek jók vagy rosszak, derűvel, vagy gyásszal teltek, de egy biztos, embernek születünk és akként is halunk meg.

 „A gyengére a tisztességesek is rátaposnak.”

Azt mondják a tudás hatalom és én hiszem, hogy ez igaz is. Ebbe a könyvbe a szerző beletette a teljes lelkét és testének egy nagyobb darabját is. A könyv lélegzik, mint az írónő gyermeke, hiszen őt neki köszönhetjük, de rajtunk áll olvasóként, hogy mivé „neveljük”.

És van egy igen komoly alkotás a kötetben, amitől nagyon elszomorodtam, majd megértettem, hogy lehetünk bárhol a világban, bizonyos emberek hasonló sorsot húztak, amikor a lélek esszenciális töltekezéséről beszélünk. Ebben a műben, melyet meg szeretnék mutatni nektek, benne van az én történetem is, csak nem ugyanazt a személyt szólítom meg. Nézzétek csak!

„… mert 59 éves volt és rákos…
Mert gyönyörűen tudott kötni…
Mert mindig pici volt és sovány…
Mert előtte is két hétig kórházban volt…
Mert a doktorok is csak az áttétet vették már észre…
Mert volt, aki megjósolta…
Mert tele volt véraláfutásokkal, úgy összeszurkálták…
Mert mégis jobban lett, és kipirult…
Mert életerős volt már és büszke…
Mert csak azon panaszkodott, hogy neki nem
mondanak semmit.

Mert utolsó szerdán nem vittem neki tiszta hálóinget,
Mert a fogasról szatyrostul ellopták, és
Mert ezért szégyelltem bemenni hozzá…
Mert nem láttam többé!
Mert nem hittem el.
Mert nem tudtam sírni.
Mert anyu már csak feketében jár…
Mert hallottam, milyen a boncolás…
Mert hamvasztani fogják…
… azért, mert ő volt a MAMÁM.”

Azt gondolom, hogy ezekhez a sorokhoz nem kell több magyarázat, ha valaki átélte, megérti, aki pedig nem, annak hiába mondanám.

Ezer érzelem tükröződik vissza a lapokról, amelyek vagy mélyre taszítanak vagy felemelnek. És a legnehezebb, hogy sose tudhatod, hogy éppen mivel találod szembe magadat.

Az írónő gyönyörűen bánik a szavakkal, mert az első sortól kezdve fogta a kezemet és az utolsóig el sem eresztette. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül, pedig néha rettegtem, hiszen ezek az életből merített el nem mondott igazságok, melyek egy prózai csomagolást kaptak. De semmit sem ér a külcsín belső nélkül, hiszen a kettő ad egy egységet.

Talán most értettem meg, hogy az írás valóban gyógyítja a lelket, de erre is születni kell. Csak akkor fogunk jobban lenni általa, ha a toll sercegése a papíron egy - egy szívdobbanásunkkal ér fel.

Köszönöm, hogy olvashattam és hálás vagyok az el nem mondott szavakért. Értem, megértem, átéltem. Tehát ilyen érzés, mikor az író megálmodja, az olvasó pedig vele álmodja tovább a történetet. Mese a mesében, lélek a lélekben, eggyé válva.

Összességében egy különleges könyvet kaptam, amitől több lettem és talán kicsivel könnyebb a lelkem is. Ezt az érzést keresem minden alkotónál.

Ajánlom a könyvet nemtől és kortól függetlenül, mert aki szeret álmodni, hinni és vágyakozni, annak ezen sorok otthonra lelnek lelkében. És egy saját gondolat a végére: A legtöbb ember azt mondja, hogy nem másoknak kell megbocsátani, hanem magunknak. De nem őszintén teszik ezt.  A megbocsátás nem olyan könnyű, mint ahogy hangzik és legbelül mindenki tudja ezt.

Amennyiben elmerülnél a könyvben, megteheted, ha a Péri Penna oldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése