Számomra mindig izgalmas, mikor egy új íróval ismerkedhetem
meg. Hiszen az újdonság varázsa mellett, ott a remény is, hogy az általa
megálmodott könyv elbűvöl és kiszakít a komor hétköznapokból. A mostani
interjúm alanya igazán különleges személy a számomra, mert valami olyasmit
kaptam a költeményei által, amit igen kevés műtől: hitet és nyugalmat. Kérlek,
fogadjátok érdeklődéssel Czikora Ildikó írónőt! Ha majd nem leszek… című
könyvéről és számos más érdekességről kérdeztem az alkotót! Kezdjük is el!
Kérlek, mutatkozz be az olvasóknak! Hogyan született meg a
Ha majd nem leszek… című versesköteted?
Czikora Ildikó vagyok, 1974-ben születtem, klinikai
szakpszichológusként dolgozom. Első könyvem megalkotását egy fájdalmas esemény
ihlette. 2019 márciusában elveszítettem az Édesanyámat. A fájdalom és a gyász
érzése pedig írásra sarkallt. Az írás megmentett. A gyászév alatt rímekben
gondolkodtam és rímekben éreztem. Csak úgy jöttek a sorok, és vele együtt a
könnyek is. Szinte módosult tudatállapotban dolgoztam. Az írás kezdetén még nem
gondoltam arra, hogy könyv születik a verseimből, csupán Édesanyám életét - születésétől
a haláláig - írtam ki rímekben, és ezzel párhuzamosan a magam megélte gyászon
is dolgozva a saját gyászverseim is csatlakoztak a kötethez. A költemények közé
később kerültek bele a prózai betétek, ezáltal érthetőbbé téve Édesanyám életútját,
s a bennem keletkező érzéseket. Célom nem elvont, absztrakt tartalmú írás
megalkotása volt, hanem mély érzelmekkel telített közérthető írásmód. Klinikusként
a pácienseimnél gyakran tapasztalom, hogy nehezen tudnak egyes szám első személyben
kommunikálni, félnek az érzéseiket kifejezni és megélni. Én erre is szerettem
volna - s remélem sikerült is - példát nyújtani kötetemmel. Mivel nagy
szeretetben nőttem fel, ez számomra evidens volt, és így, a könyvem olvasása
által, az abban megtapasztalt írásmód alapján talán az olvasók is közelebb
kerülhetnek saját érzéseikhez. Az írás közepe, vége felé kezdett körvonalazódni
számomra, hogy később kötetbe szeretném foglalni e verseket.
A könyved hátulján olvashatjuk, hogy: ”a versek egy klinikai
szakpszichológus gyászmunkájának egy szakaszát ölelik fel. Egy életutat
versekben megírni nem egyszerű feladat úgy, hogy komplex legyen, s mégsem
unalmas…” Mennyire volt nehéz félretenni a szakmai oldalad és magánemberként
megalkotni a verseidet? Hogyan tudtál koncentrálni a költeményekre és milyen
intenzíven jöttek az érzések, hogy most írnod kell?
Nem kellett félretennem a szakembert, mert magánemberként
írtam. A megfogalmazásaimban persze a hivatásom adta szóhasználat is
visszatükröződhetett, de ez a két dolog nagyon szépen tud együtt kézen fogva járni.
Nem keletkezett bennem ellentmondás ezzel kapcsolatosan. S mivel ösztönösen
jöttek az érzések, gondolatok, így a fenti kérdésre nem is gondoltam. Az írás
mentett meg, és éppen ezért tudtam koncentrált, összeszedett és rendszerezett
lenni. De ez sem tudatosan. Mivel az első nagy veszteségem volt Édesanyám
elvesztése, így nem tudtam magamról, hogy miképpen fogok minderre reagálni. Az
írás közben pedig, azzal párhuzamosan éltem meg az érzéseimet. Mindez
megkönnyebbülést és fokozatos tudatosulást, szembenézést nyújtott a gyászban,
az azon való munkán. Egymás után keletkeztek a versek, és valóban, ez egy
intenzív időszak volt. De úgy éreztem, mintha egy láthatatlan kéz segített
volna, hogy így tudjam túlélni ezt a veszteséget.
Olvasásom folyamán azt tapasztaltam, hogy nagyon szépen és
rendkívül precízen ismerteted, szinte memoár szerűen édesanyád fő életszakaszait.
Milyen forrásokból merítkeztél? Gondolok itt fotókra, régi levelekre. Esetleg
családtagokat, távoli rokonokat, barátokat is megkértél, hogy segítség
feleleveníteni a történteket? Hogyan képzelje el ezt az olvasó?
Úgy, hogy nagyon közel álltam Édesanyámhoz, s míg élt,
mindezeket elmesélte nekem. Azon magam is meglepődtem, hogy miután eltávozott
az élők sorából, én ilyen részletesen emlékeztem az életeseményeire, és ilyen összeszedetten
egyben és egyből tudtam papírra vetni a sorokat. Talán ez azért nem volt nehéz
számomra, mert érzelmekben gondolkodtam, én ugyanis csupán így tudok alkotni.
Szinte senkit sem kellett megkérdeznem, talán csak egyszer, kétszer Édesapámat
a Velük összefüggő eseményekről, de ott is csak megerősítésképpen.
Számomra teljesen egyértelmű volt a köztetek lévő
feloldhatatlan mély bizalom és szeretet. Eme érzéscsokor sajnos egyre ritkább a
világban. Kicsit olyan érzésem volt, hogy segítségként is szánod a könyvedet
azon olvasóknak, akik hasonló folyamaton esnek át vagy ismerik ezt a mély
gyászt. Milyen szakaszokon esünk át tulajdonképpen és ez a kötet miképpen tud
segíteni?
Valóban jól érzed, hogy segíteni szerettem volna másoknak is
a gyász megélésében, kifejezésében, és az azon való munkán. A lélektanban a
gyásznak valóban többféle szakaszolása létezik. Én mégis azt vallom, hogy ez
mindenkinél egyéni. Függ a gyászoló és az elveszített személy személyiségétől,
a kettejük között lévő emocionális kapcsolat minőségétől, a kötődésük intenzitásától.
A kötet az olvasók saját érzéseinek megélésében tud segítséget nyújtani. Azt
vallom, hogy ez nem csupán gyászkötet, annál többet nyújthat az önismereti igénnyel
is bíró olvasóközönség számára. Sokaknak párkapcsolatban, másoknak szülő-gyermek
kapcsolat megélésében adhat hathatós segítséget. Jó páran napokra elvonultak a
könyv olvasását követően azokkal a fájdalmakkal, amiket nekik hívott be a kötet.
Én elsődlegesen Édesanyámnak szerettem volna emléket állítani, másodsorban a
gyászon való munkám mellett mindebben másoknak is segítséget nyújtani különböző
élethelyzeteik megdolgozásában, elakadásaik kezelésében, hiányérzetük megélésében.
Számos értéket, tanácsot fedezhetünk fel a verseidben.
Számomra a legkedvesebb Anya-intelmek sorai voltak. A versszakaid rendkívül
nagy erővel bírtak és be kell, hogy valljam, hogy már kívülről tudom annyiszor
olvastam. Hogyan alakítottad a verseid rímelését? Inkább a tartalomra figyeltél,
vagy azért "csinosítottál" a sorokon? Végeztél -e
"utó"munkát a költeményeken?
Nem csinosítottam ezeken, szinte azonnal jöttek a rímek! Az
ún. anya- intelmeket még serdülőkoromban mondta el Édesanyám, de nem is pont
ugyanezekkel a szavakkal. Ezért volt meglepő számomra is a frappáns, találó rímek
sora. Talán az önismereti munkám, és Édesanyám szavai együtt hatottak a
sorokban. E versek valóban sok tanulságot hordozhatnak mások számára is.
Örülök, hogy így éreztél, így gondolod.
A könyvben számos fotó is szerepel, melyeken -legnagyobb
örömömre- édesanyád rendkívül szép „munkáit” is láthatjuk. Bámulatosan kreatív
és egyedi kézimunkákat csodálhatunk meg a fotókon. Ezt a kreativitást örökölted
tőle? És, ha igen miben mutatkozik meg?
Én nem gobelinezek, mint Ő, sőt hímzéseket sem tudnék olyan
csodálatosakat alkotni, mint Édesanyám. Kötni ugyan tudok, de inkább az írás, a
pszichológia, és a sport iránt érdeklődtem, érdeklődöm. Zenei általános iskolába
jártam, énekkaros voltam, talán ami közös bennünk, hogy a lakberendezés és a szép
ruhák szeretete mindkettőnkben fellelhető.
A kötet a Mogul Kiadónál jelent meg. Hogyan találtál rá a
kiadóra és milyen volt a közös munka?
Ez is ösztönös volt. Felírtam a szerintem akkoriban
megbízhatónak ítélt kiadók listáját, és a Mogulra esett a választásom, mert előszerződésben
rögzítették és biztosították a szerzői jogok védelmét. Ez elengedhetetlen és
szimpatikus volt számomra.
Beszéljünk egy kicsit a családról, barátokról. Hogyan
fogadták, hogy a verseid végül egy gyönyörű könyvben jelennek meg? Támogattak-e
vagy esetleg nehezményezték? Milyen visszajelzéseket kaptál eddig tőlük és természetesen
az olvasóktól?
Megingathatatlan és rendíthetetlen belső hittel dolgoztam.
Magamban bíztam, nem kértem senki megerősítését, csupán az Égiekét. Nagyon jólesett
ennek ellenére, hogy támogatott és bátorított kis családom is. Segítette Őket
is a gyászban a kötet, Édesapám egyesével olvasta 1-1 elkészült versemet, s
talán ez számára is segítséget nyújthatott. Az olvasóktól rengeteg pozitív
visszajelzést kaptam. Azoktól, akik Édesanyámat vagy engem, esetleg mindkettőnket
ismertek, és azoktól is, akik egyikünket sem. Ebből vonható talán le az a konklúzió,
hogy nem elfogultságból jeleztek vissza elismerő véleményt, és megerősítést
kaptam arra, hogy e kötet segítség lehet oly sok mindenkinek, oly sok
mindenben. Megállapítható volt a visszajelzéseikből, hogy nehezen írtak magukról,
a bennük keletkezett érzésekről, hisz az őszinte érzelemkifejezés sokaknál nehézségekbe
ütközik.
Hogy vagy most jelen pillanatban? Hiszen „túl vagy” egy
nagyon intenzív és nehéz időszakon. Megjelent a verses köteted is. Milyen érzésekkel
éled a mindennapjaidat? Könnyebb-e egy kicsit a lelked és szoktál-e még írni,
alkotni?
Folyamatosan írok, verseket, prózát. Most egy
novellásköteten és gyermekverseken is dolgozom párhuzamosan. Sőt, egy regény írásába
is belekezdtem. A veszteséggel kapcsolatban az a tapasztalat, - és én is így
éltem meg - hogy a gyászévben az elvesztett szerettünk nélkül a négy évszak,
benne a közös ünnepek átélése, megtapasztalása nehéz és gyötrelmes. A második
év a valódi tudatosulás arra nézve, hogy soha többé nem látjuk viszont ezen a
földön szerettünket. Ez pedig az idő előrehaladtával, ahogy letisztulnak az érzéseink,
a fájdalom mellett mégis egyfajta szembenézést is eredményez. Én azt vallom,
hogy életünk végéig dolgozunk azon, hogy elfogadjuk az elfogadhatatlant. De
mindez csakis intenzív munkával, az érzések megélésével, nosztalgiázással, a
szeretett személyről való beszélgetéssel oldható. Hogy a gyász ne konzerválódjon,
okozva testi tüneteket, pszichoszomatikus betegségeket.
Köszönöm az interjút és további sok sikert
kívánok!
Amennyiben felkeltettem az érdeklődéseteket, keressétek fel
az alkotó facebook oldalát, hiszen további érdekességeket olvashattok!
Ha majd nem leszek... című kötetét, pedig megvásárolhatjátok a Könyvmogul oldalán!
Írta: NiKy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése