Kis hazánk számos tehetséges alkotót rejt magában. Egy
közösségi felületen utazókönyvként került hozzám Hel Enai Dawn: Sunderon - Az
ördög vére című kötete, melyet nem csak megszerettem, hanem az idei évem egyik
legjobb fantasy regényei között tartom számon. Ezért nagyon örültem, amikor a
szerző elfogadta az interjú felkérésemet! A könyvről és sok más érdekességről
kérdeztem az írónőt! Tartsatok velünk!
Kérlek, pár szóban mesélj magadról! Hogy kezdődött az írói
pályafutásod és mikor szerettél bele az írásba?
Őszintén szólva nem érzem magam írónak. Ahányszor
szembesülök a megszólítással, nem érzem a magaménak, csak olyan „jó lenne”
érzés kap el… Úgy érzem, ehhez még nagyon, de nagyon keveset tettem le az
asztalra, így pályafutásnak sem nevezném a kezdeteket. Nyolc-kilenc éves
koromban kezdődött az olvasás iránti rajongásom a Harry Potter sorozattal. Addig
utáltam a könyveket és az olvasást is. Rosszul is ment, az írásról pedig ne is
beszéljünk… hiszen diszgráfiás vagyok. De a HP megváltoztatta a dolgokat.
Teljesen belemerültem a történetbe és rájöttem, hogy igazán üdítő elmerülni egy
fantáziavilágban. Egymás után „ettem” a könyveket nagyjából tizenkét éves
koromig. Aztán nem találtam kedvemre való könyvet. Így elhatároztam, hogy írok
egyet, hogy mégse unatkozzak, amíg nem találok megfelelő olvasmányt. Jó móka
volt agyalni rajta és felülni a fantázia hullámvasútjára. Nagyjából azóta
vagyok függője az írásnak, de tizennyolc éves korom óta foglalkozom vele
komolyabban. Lényegében már több ideje írok, mint amennyi időt írás nélkül
töltöttem.
Hogyan született meg a Sunderon című regényed? Mennyi ideig
tartott az írás folyamata?
Gyakorlós novellának indult, amiben egy gondokkal küzdő
fiatal lányhoz beállít az ördög fia és közli vele, hogy a rabszolgája, de nem
kell aggódnia, mert ők gyerekkori barátok. Akkor még Sun és Deron karaktere is
sokkal gyermetegebb volt, a történetvezetés pedig százszorta egyszerűbb.
Igazából egy sima romantikus szösszenetnek szántam, de ahogy egyre jobban
elmerültem a világban, és jöttek meg jöttek az új szereplők, akkor éreztem azt,
hogy ezt a történetet jobban szeretem, mint a többit. Ez volt nagyjából 11 éve. Azóta sokféle
verzió készült belőle. Úgy évente elővettem egyszer és átírtam az akkori
tudásomnak megfelelően, így bonyolódott a történet és értek a karakterek is.
Miért éppen fantasy témában íródott az első regényed?
Esetleg olvasol-e más írók munkáját ebben a tematikában? Van-e kedvenced, akár
példaképed? Ha igen, ki és miért?
Szeretem, hogy a fantasy-ben nincsenek határok. Szeretem,
hogy magam kreálhatom a szabályokat, és ha akarom, akkor zúdulhat a sivatag
közepén az égből lavina a szereplőim nyakába, ha nagyon unatkoznék írás közben.
Mert az írás nekem komoly szórakozásforma
is, nemcsak munka. Nagyon szoktam szenvedni az utómunkálatoktól és a száraz
javítások közben.
Ha úgy érzem, elvesztem a saját fejemben, akkor néha napján
előveszek egy könyvet és olvasni kezdek. Általában fantasyt. Néha rákapok és
olvasok egymás után egypárat, de ez nagyon-nagyon ritka. Mióta komolyabban írok,
azóta nagyon keveset olvasok, mert előfordult, hogy egy máshol olvasott dolgot
felhasználtam írás közben, ami egyáltalán nem tudatos, viszont nagyon bosszantó.
Nagyon igyekszem egyedi dolgokat kitalálni, és kerülni a kliséket vagy élni
mások találmányával. Nincs példaképem egyébként, de ahányszor kinyitok egy
könyvet, mindig rácsodálkozom, milyen frappánsan tudnak fogalmazni mások.
Ilyenkor mindig rájövök, hogy sokkal többet kéne olvasnom és bővítenem a szókincsemet.
A Sunderon egy több főszereplős, bonyolult eseményeken
alapuló fantasy könyv. Hogyan döntötted el, hogy nem a szokványos két fő
karakteres sablonhoz nyúlsz, hanem ilyen komoly kihívás elé állítod magad?
Mennyire nehéz volt követni a karakterekkel az eseményeket?
Nem szoktam előre tervezni vagy karakterlapokat alkotni.
Amikor elkezdek írni és megálmodok csak úgy egy karaktert, számomra szinte
azonnal életre kel. Meglesz a hangja, a külseje, a személyisége, ahogyan beszél
és persze a neve. Névmániában szenvedek. Amíg nincs meg a karakternek a
megfelelő név, addig nem vagyok hajlandó tovább írni róla. Képes vagyok akár
órákig bámulni a monitort és keresni a megfelelő nevet. Ha megvan, már csak
írnom kell róla, és teljesen megismerem. Ő beszél és gondol, cselekszik, én meg
leírom. Ahogy fentebb írtam, a Sunderon már legalább 8, ha nem 10 komolyabb
átíráson átesett, ezért ahogy ismét belekezdtem „ezúttal tényleg jó lesz”
alapon, a szereplők egymás után jöttek és követelték a saját hangjukat a
történetben. És ha már jól ismertem őket, úgy gondoltam, miért is ne? Mint
írtam, nekem szórakozás az írás. Ennyiszer átrágni magam ugyanazon a történeten
nagyon, de nagyon unalmas. Úgy, hogy felturbóztam, ahogy jónak láttam. Amúgy
sem szeretem az olyan történeteket, ahol a „rossz” karaktereknek nincs
értelmes, logikus oka a tetteire. Csak így mert „én vagyok a kétdimenziós
rosszfiú” oka van konfliktust generálni.
Az eseményeket követni még könnyű, az információ-adagolást
nehéz észben tartani olykor. Hogy ki mit is tud, és hogyan tudok építkezni az
egyik karakter részének infójából a másikéban. Ha nem tartom észben, írhatok
nagy marhaságokat is. Például elég rosszul festene, ha Sun rácsodálkozna a
második részben, hogy Deronnak a talpában karmok vannak…
Volt-e nehézséged írás közben? Gondolok itt elsődlegesen
arra, hogy voltak-e mélypontok vagy zsákutcák a történet alakításában vagy
gördülékenyen tudtad végig írni a befejezésig?
Á, dehogy ment könnyen. Ez sajnos nem így megy. Ha tiszta
lap lenne és nem kötöttem volna gúzsba magam rég kitalált szabályaimmal, akkor
lehetett volna gördülékeny a munka. De akkor meg az a baj, hogy nincs kerete és
kellően erős alapja a történetnek. Én vakvágánynak hívom a zsákutcákat és van
egy ilyen nevű doksim minden történetemhez. Ide vágom át ezeket a sehová sem
vezető vagy logikátlan részeket. A vakvágányok legalább másfélszer, ha nem
kétszer olyan hosszúak, mint maga a mű. Főleg a Sunderonnál szokott hosszú
lenni, mivel itt minden lépést át kellett rágni alaposan. Sőt az első könyvben
van egy törés a dinamikájában, amit valószínűleg más sosem fog észrevenni, de
engem nagyon bosszant, hogy ott van. Rossz megoldásnak látom, de nem tudtam
mást kitalálni rá. Egyébként ezzel a kezdéssel több verzió is készült, de végül
nem akartam „A gyűrűk ura” vastagságú könyvet írni elsőkönyvesként, így
lekurtítottam, meg elvágtam Areznál a történetszálat. Tehát az első könyv
nagyjából a fele, ha nem a harmada annak ahová szerettem volna eredetileg
eljutni.
Az értékelésemben már olvashattad, hogy nagy kedvencem lett Sun és Arez. Van-e kedvenc szereplőd, akivel könnyebben tudtál azonosulni? És melyik karaktert volt a legnehezebb megírni?
Mindenkivel tudok azonosulni, mivel mindegyik belőlem
született. Nem okoz gondot, hogy a helyükbe képzeljem magam. Az a nehéz, hogy
kifejezzem, mit is éreznek igazán és ezt az olvasó által is elfogadható módon
tálaljam. A legkeményebb dió, akivel volt, hogy vért izzadtam, az Sun
karaktere. Borzasztóan nehéz ellavírozni benne úgy, hogy valamennyire szerethető
is legyen meg érthető is. Sun egy ártatlan és kedves lány, aki bizonyos okok
miatt örömét leli mások szenvedésében. Olyasmi, mintha egyszerre lenne a
szörnyeteg és az áldozat is egy személyben. Őt nagyon nehéz jól megfogni. Nem akartam
egy vérszomjas állatnak ábrázolni, de azt sem szerettem volna, ha a
megtestesült jóságos angyal lenne, aki mindig helyesen akar cselekedni. Egyébként
félve a rossz fogadtatástól, ki is vettem belőle egy gyilkosságot, amit
elkövetett. De ki tudja, legközelebb már talán bátrabb leszek vele
kapcsolatban.
A kedvenc karakterem Deron. Belőle bármennyit tudnék írni.
Imádok a jellemfejlődésén dolgozni, és megfogalmazni a vívódásait. Szeretem,
hogy a legváratlanabb helyzetekben cselekszik helyesen és a látszat ellenére
nagyon is nagy szíve van. Az első részben még nem tudta nagyon megmutatni
magát, de ezt a másodikban pótolni fogom, hiszen az alapvetően róla fog szólni.
Nem csináltam titkot belőle, hogy nagyon nehéz helyzetbe
hoztál olvasóként a történet végére. És biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok
így vele egyedül. Ott fog folytatódni a következő kötet, ahol a mostani véget
ért? Illetve mennyire volt szándékos ez a nagyon pimasz, de felettébb izgalmas
lezárása az első kötetnek?
Rögtönzés volt a függővég. Én ott akartam elvágni, hogy Arez
átlép a másik világba. De a kedvesem szólt, hogy csináljak rendes lezárást
neki, így előrehoztam pár várható dolgot, mint egyfajta kedvcsinálót. Ahogy
írtam, ez egy feldarabolt első rész számomra, tehát igen. Onnan folytatódik,
ahol abbamaradt az első rész.
Mivel ez egy sorozat első része, hány kötetesre szánod a
történetet? Mikor várhatjuk az újabb részt?
Már szerkesztés alatt van a folytatás, ami Sunderon - Az
Ördög Szíve címet fogja viselni. A kézirat kész, már csak olvasóbaráttá kell
tenni, vagyis következetesen felfűzni a különböző szálakat és történéseket.
Kiszűrni a logikai bakikat szépítgetni a leírásokat stb. Nehéz meló, de tudom,
hogy megéri, mert ezt a részt sokkal jobban szerettem, mint az első részt és
reménykedem, hogy az olvasóknak is jobban fog tetszeni.
Eredetileg 6 részesre terveztem, de most elgondolkodtam,
hogy lezárom a következő, vagyis a 3. résszel, ami után pihenhetek egy nagyot
és az sem lenne gond, ha esetleg nem tudnám folytatni. Túl sok időt vesz el ez
a fajta írásmód, én meg már nem tudok annyi időt és energiát biztosítani az
írásnak, mint szeretnék. Egy ilyen sztori megírásához pedig körülbelül kötelező
magamra zárni az ajtót hónapokra és nyakig belemerülni, hogy mindent átláthassak.
Emellett a különlegessége ennek a könyvnek, hogy csak éjjel lehet jól írni.
Igazi éjszakai történet.
Térjünk vissza kicsit a megjelenéshez. Hogy fogadták a
családtagok, barátok, esetleg munkatársak, hogy könyved jelent meg?
Örültek neki és büszkék voltak. A legtöbbjük nem jutott
messzire az oldalszámokban, hiszen azért ez a történet nem a ”munka után
olvasok egy kicsit belőle” könyv. Ellenkezőleg. Ehhez nagyon kell figyelni.
Könnyen elveszik benne az ember, de voltak meglepetések és sok pozitív visszajelzés
is.
Gondolkodtál-e már azon, hogy más műfajban is kipróbálod
magad? Ha igen, milyen témában írnál?
Sokfajta történet porosodik a gépemen, amik átírásra aztán
megjelenésre várnak. Van romantikus-erotikus sztorim néhány bűnözővel meg
őrülttel, valamint iskolai életről is írtam, ami az ifjúsági korosztálynak
szól. Ezek egy jó nagy maffiauniverzumhoz tartoznak. Talán 20 kötetet is
kitehetnek. Ők a szívem másik csücskében laknak Sunék mellett. Én szeretem
őket, de a publikum nem tudom, hogyan fogadná ezeket a történeteket. Sokszor
megpróbáltam már felhúzni őket a mostani szintemre, talán egyszer sikerül. Terv
az mindig rengeteg van, a kivitelezés nem mindig sikerül. Mert ha nincs ihlet,
mármint azaz igazán jó ihlet, akkor azt nem osztom meg a publikummal. Ami
számomra nem tökéletes, az nem mehet nyomtatásba és legfőképpen nem kérhetek
érte pénzt.
Az idei év finoman szólva sem kíméli a világot. A járvány
már egyszer az otthonaink falai közé kényszerített minket. Te hogyan élted meg
ezt az időszakot? Illetve, most az újra fellobbanás szakasza mennyire hat rád?
Tudsz-e írni ettől függetlenül? Kihatással van-e egyáltalán az alkotói munkásságodra?
Nem zavar az alkotásban. Valószínűleg úgy éltem, élem meg,
ahogy mindenki más. Zavar és feszélyez, jó lenne túl lenni rajta. Nem a
legjobban, de mentségemre szolgáljon, hogy nem nagyon szoktam unatkozni, hiszen
a fejemben ott várnak a szereplőim, akik alig várják, hogy folytassam a
történetüket.
És végezetül, milyen további terveid vannak könyvek terén? Esetleg
találkozhatnak-e veled az olvasók, majd ha a világi körülmények megengedik egy
dedikálás erejéig?
Persze, tervezek majd egy közönségtalálkozót valamikor a 2. rész
megjelenése után, ha lecsengett ez a borzalom. J
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése