Tova Friedman – Malcolm Brabant - Auschwitz lánya

 

„Az emberi fajon belül sokfélék vagyunk, de több dolog köt össze minket, mint ami elválaszt.”

Néha úgy érzem, hogy túlvállalom magam érzelmileg olvasásaim folyamán. Nem a darabszámot figyelembe véve, mindinkább a témaköröket nézve. Évről évre egyre nagyobb számban nyúlok valamely tabunak számító vagy éppen emberi sorsokat feldolgozó kiadványok után. Tudatosan építem és keresem, mind az áldozatok, mind az elkövetők tekintetében a lelki okokat, a traumák feldolgozásának folyamatát, valamint azt az affektív torzulást, amely - létrejön parancsra vagy pusztán a hatalom megízlelésével - arra sarkallja az adott személyt, hogy bántalmazza a nála védtelenebbet. Ezért szinte borítékolható volt, hogy a mostani olvasmányom is a polcom egy lakójává válik idővel.

A Soá-ról (Shoah) vagyis köznevén a Holokauszról már mindenki hallott valamilyen formában. Ki szerencsésebb, az csak a történelemkönyvek lapjain találkozott vele, aki kevésbé, az pedig saját családján belül, a felmenőkről ismerhet történeteket. Ezek a „mesék” sokszor nagyon fájdalmasak minden szempontból, mégis az egyik legmeghatározóbb, az emberiség egyik legszörnyűbb időszakáról szólnak. Talán egyeseknek már sok lehet az a túlbuzgóság, amely a Holokauszt túlélőinek történetével, megélt vagy tiszteletből felelevenített rémeseményeivel foglalkozik, elvégre számos film, könyv látott napvilágot és valószínű, hogy mindig lesznek újabb és újabb alkotások, amelyek megemlékeznek erről az időszakról. A túlélők száma napjainkra elenyésző számot mutat, hiszen a „szerencsésebbek” is megöregedtek és lassan az következő nemzedéknek adják át az élet színpadát.  De akad még néhány olyan lélek, aki minden erejével azon van, hogy emlékeztesse utódaiit, vagy éppen más hon gyermekeit arra, hogy az ember bőre színe legyen bármilyen, több a közös bennünk, mint bárki képzelné.

Ilyen túlélő ennek a könyvnek az egyik szerzője is, aki gyermekként élte meg ezt a fájdalmas időszakot.

Tova Friedman 1938-ban született, 84 éves és jelenleg New Jersey-ben él. Négy gyermek édesanyja, valamint nyolc unokájának szerető nagyanyja. Talán elmondható róla, hogy az egyik legfiatalabb túlélője a Holokausztnak.  Azon szerencsések egyikeként távozott 1945-ben a haláltáborból, akiknek megadatott az emlékezés nehéz, súlyokkal és rémálmokkal terhelt joga, és ezáltal egész életét annak szentelte, hogy ez az időszak fennmaradjon az utókor emlékezetében. Az emberiség nagyon ügyes a feledés művészetében, pedig a vérrel borított évek pora még nem szállt el teljesen.

Malcolm Brabant brit származású újságíró, aki a BBC haditudósítójaként tanúja volt a boszniai népírtásoknak. Jelenleg az amerikai PBS Newhour külhoni tudósítója. Munkájáért számos díjat kapott és Birkenau felszabadításának 75. évfordulóján ismerkedett meg Továval, akivel azóta is jó barátok.

Tova Friedman – Malcolm Brabant - Auschwitz lánya című ismeretközlő irodalmi kötete 2023-ban jelent meg a Libri Kiadó gondozásában. A borítótervet Féder Márta álmodta meg, a képen maga a szerző látható szüleivel.

Ez a könyv, mint már sejthető, egy gyermek szemszögén keresztül meséli el azt a pár évet, amelyek a közép-lengyelországi gettóból egészen egy náci munkatáborba vezettek. Tova azon kevesek egyike, akik szüleikkel kerültek és „távoztak” a vérkorszak vérrel borított fagyos időszakából.

„A bűnösséget nem előítéletek, hanem bizonyítékok alapján kell megállapítani.”

A könyvet én négy fő részre osztanám, bár tudatosan nincs elkülönítve:

• Tova kora gyermekkori évei a közép – lengyelországi gettóban
• Tova öt -és hatévesen a haláltáborban
• Tova gyermekkora a II. világháború után
• Asszonyként, terapeutaként és alapítványigazgatóként

Tova kora gyermekkori évei a közép – lengyelországi gettóban

„Egy három éves gyermek is megérez és megért dolgokat, feldolgozza az információkat. A kognitív képességei szárnyalni kezdenek, bár az esetek többségében még hiányzik a szókincse a látottak megfogalmazásához. Ez az életkor a világ által kínált egyszerű örömökre való rácsodálkozás ideje. A gyereknek gyönyörködnie kell egy pillangó légi táncában. Éreznie és viszonoznia kell az anyja és az apja szeretetét. Mosolygó arcokat kell látnia, és biztonságban kell éreznie magát. Teli hassal, meleg ágyban kell elaludnia, hogy reggel, miután felébredt, izgatottan egy újabb ígéretes napot kezdjen.”

A könyv elején megismerkedünk a szülőkkel, a felmenőkkel, mindkét oldalról a zsidó hagyományokra épült családi élettel, szabályokkal, nézetekkel. Képet kapunk Lengyelország egyre tarthatatlanabb zsidó ellenes hozzáállásáról, a gyermek (Tova) megszületéséről és arról a gettói életről, amelyet a fiatal gyermek első emlékeiként tartanak számon.

Kép: NiKy m.i.

Tova öt és hatévesen a haláltáborban

„Az éhező gyerek számára a burgonyahéjleves volt az üzemanyag a szervezet önfelfalása ellen folytatott küzdelemhez, de a tojás a szeretetet jelentette.”

Miután Közép-Lengyelország megtisztításának végső időszakában azok a zsidók is feleslegessé váltak, akik addig gyárakban dolgoztak, végül Auschwitz-komplexum leghalálosabb részébe kerültek. Birkenau színtere a következő két évben meghatározó szerepet töltött be az akkor 5 éves Tova életében. A kezdetleges időszakban még édesanyjával lehetett valamelyik felnőtt barakkban, de később egy váratlan betegség következtében átkerült az egyik gyerekeket őrző bodegába. Ekkor került rá tetoválása is, amely azóta is ott „díszeleg” karján. Az akkor megélt és átélt borzalmakról részletes képet kapunk, valamint annak a felemelő pillanatnak dicső képéről rántja le a leplet, amikor először ébredhetett a náci fegyveres őrök nélkül.

Kép: NiKy m.i.

Tova gyermekkora a II. világháború után

„A félelem egy vírus, amely fertőző, gyakorlatilag mindenkit megbetegít, aki érintkezésbe kerül vele. Az immunitást nehéz, szinte lehetetlen megszerezni.”

Miután elhagyhatták a tábort, Tova és édesanyja új életet próbáltak kezdeni, azon kevés túlélő rokonokkal karöltve, akikkel összetalálkoztak, miután visszatértek a szülővárosba. Tova édesapja csak jóval később került elő, de nagy boldogságra ismét együtt lehetett a család. Számos atrocitás érte őket a háború után is, hiszen sehol sem nézték őket jó szemmel. Az antiszemita szemlélettel élők egészen Amerikáig üldözték a családot, ahol egy teljesen új világ tárult eléjük. Idegenként itt sem volt könnyű megállni a helyét senkinek sem, az évek múlásával egyre több akadályt legyőzve élte mindenki a szürke hétköznapokat. Tova soha nem tudta igazán élvezni szabad tinédzserkorát, mert a múlt fájdalmas árnyai mindenhova követték, ráadásul édesanyja idejekorán elhalálozott. Ez a megrendítő esemény számos mély, de annál fontosabb tapasztalatot hozott az életébe, míg végül férjhez ment és négy gyermeke született. 

Kép: NiKy m.i.

Asszonyként, terapeutaként és alapítványigazgatóként

„Az embernek megváltoztathatja az önképét, ha azt érzi, hogy valaki valóban látja, hallja és értékeli őt.”

Tova számos egyetemet és képzést elvégzett, így végül a pszichológia területét választotta, hogy segítsen a traumák feldolgozásában. Később létrehozott alapítványa igazgatójaként járta a világot és mesélte el történetét, hogy ez a borzalmas időszak soha többé ne fordulhasson elő. Munkája folyamán számos értékes kapcsolatra, barátságra tett szert, amelyeket kincsként őriz. Végül visszatért azon helyekre, amelyek megbéklyózták gyermekkorát. Minden alkalommal elkísérte valamelyik utódja is, hogy valóságtétellel szolgáljon történetének, hiszen a gyermekek és unokák feladata lesz később ezt az örökséget tovább vinni.

Mint olvasható egy igazi memoárt vesz kézbe mindenki, aki kíváncsi eme kötet tartalmára. Nem lesz könnyű olvasás, hogyan is lehetne az! Egy gyermek szemszögéből mindig nehezebb szembenézni a halállal, hiszen az ártatlan lélek védtelensége saját szekunderszégyenünk is egyetemben. Még ha nincs is közvetetten emlékünk a II. világháború népirtásairól, és ezáltal szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, mégis azt kell, hogy írjam, számos formában emlékek sokasága fog felszínre törni, hiszen életünk folyamán találkoztunk már eme történelmi idősíkkal, és a képek összefognak kapcsolódni lelkünkben.

„Visszatekintve rájövök, hogy a blokkban lévők többsége a „kegyelem-kényszerképzet” foglya volt.”

Saját megítélésem szerint ennek a könyvnek súlya van mind a tematika, mind pedig a lelki teher tekintetében. Az előbbit magyaráznom sem kell, úgy gondolom, de az utóbbi némi kitekintést érdemel. A legtöbb túlélő bizonyos szomnambulizmus és noktambulizmus paraszomniák, vagyis alvajárás tüneteit produkálták. A rémálmok rendszeres előfordulása kimerítő volt a nappalok teljes megélése mellett, így nem ritkaság számba ment az áldozatok depresszív állapotba kerülése. Ezt csak pszichológus segítségével lehetett normalizálni, de teljes tünetmentesítés csak nagyon kevés esetben járt sikerrel.

A másik fontos önmunka a gyász öt fázisának megélése. Mindenki gyászolt a maga módján akár tudatosan, akár tudattalanul és ezt az önmunkát nagyon kevesen tudták elvégezni hátralévő életükben. Bár az élet nem állt meg, és aki csak tehette újra családot alapított, de a transzgenerációval tulajdonképpen egy súlyos örökséget hagyott vagy hagy hátra az utódain keresztül a világra.

Kép: NiKy m.i.

Szubjektíven azt kell, hogy írjam nagyon megrázott a könyv olvasása. Nem egyszer félre kellett tegyem, hogy emészthessem az olvasottakat. Bizonyos szinten utána olvastam a leírtaknak, ezt nem tagadom, és amit az internet engedett, képekben is végig követtem. Nem először teszem ezt és pont ezért bizonyos helyekről készült fotók már „barátként” üdvözöltek. De minden egyes kiadvány, amely - egy túlélő életéből merítkezik - kezeimbe kerül, szükségessé teszi a fent említett folyamatot.

Összességében egy nagyon tartalmas és fájdalmas olvasásban volt részem, amely jó ideig még velem marad lelkemben. Sokszor elgondolkodtatott a mostani életünkkel kapcsolatban is és számos párhuzamot véltem felfedezni, amely nagyon elkeserített tagadhatatlanul.

Az én családom felmenői között tudtommal nincs közvetlen áldozata a náci népirtásnak, ellenben mégis úgy érzem, hogy kötelességem teljes vállszélességgel kiállni a rasszizmus ellen és a kutatásomat is többek között erre építem. Hiszek az egyenlőségben minden tekintetben és hiszek abban is, hogy a szavaknak súlya van, amelyek végül tettekké növik ki magukat. Ezért is olvasok ilyen sok fajsúlyos tematikában, hogy emlékeztessem magam és másokat is arra, hogy ez a borzalom bármikor megismétlődhet.

Szeretném azt írni, hogy mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, de nem vagyok benne biztos, hogy önszántából bárki is jó szívvel kézbe venné. Fontosnak gondolom, hogy Tova életéből is levonjuk a magunk konzekvenciáját, de ehhez az olvasáshoz erős lélek és nyitottabb szemlélet szükséges. Csak remélni merem, hogy idővel egyre többen olvassák majd, mert ami benne leírásra került érték és nagyon jó példa!

Ha úgy döntesz, hogy elolvasnád a könyvet, akkor a Libri weboldalán megleled.

Írta: NiKy