2022. október 13., csütörtök

Laurie Halse Anderson - Shout – Hadd kiáltsak!

 

„A gondolat szabadsága nélkül
nem létezhet bölcsesség;
ahogy a köz szabadsága sem
létezhet szólásszabadság nélkül.”
(Benjamin Franklin, 1722)



Vannak könyvek, amelyeknek fáj az olvasása akaratlanul is. Persze természetesen nem fizikai értelemben, hiszen egy bizonyos fantomfájdalomról lehet szó csupán, mégis valóságos és nagyon maradandó élményt hozó. A lelkem üvöltözik a gyötrelemtől az elmondott vagy éppen elhallgatott álmoktól, amelyeket látomásként élek át minden egyes sorral, mondattal, pedig nemcsak rólam szólnak. Ezek lehetnek téveszmékből vagy egy erős szekunderszégyenérzetből fakadóak, amelyek nem engednek el, hiába küzdök ellenük. Ezért igyekszem ritkábban kézbe venni olyan alkotásokat, amelyeket a valós élet ihletett, talán kis túlzással írt is, hiszen a tollat tartó kéz a megélés forrása, a gyötrelem melegágya. Bár az ilyen kötetek részben gyógyítanak is, mégis elmondható, hogy minden sorral meggyötörnek is egyben, és senki sem akadályozhatja meg ezt a folyamatot sem. Persze felmerül ilyenkor a kérdés­; nem egy újabb feminista kiadványról van-e szó? Van benne, ez tagadhatatlan, ugyanakkor sokkalta több annál. Egy erős jellemű Nő kiáltása minden olyan erőtlen lélekért, akit bántalmaznak, elnyomnak és megerőszakolnak élete folyamán. Valakinek el kell mondania az elmondhatatlant, valakinek vállalnia kell a „rossz zsaru” szerepet. És ki lenne hitelesebb annál, mint aki maga is az áldozatok soraiból lép ki a porondra! Hogy miért érzem így? Azért, mert Nő vagyok a szó minden jelentésében, és mert ember is a maga esendőségében. Egy vagyok az áldozatok listájáról és egy megtépázott nemhez tartozom, amelyet a világ egy része elfed és meggyaláz, egy másik része felemel és dicsőit, és képviselőit egy harmadik oldalról pedig csak egyszerű futóbolondoknak tartják, akik már az anyatejjel magukba szívták az engedelmesség törvényét, amelyet indokolatlanul életük végéig hordozzák. Nőnek lenni Európában, Amerikában és Ausztráliában felemelő, a világ más tájain elfelejthető. Átok vagy erény, ezt eldönti mindenki, de ez a könyv nem csak rólunk és értünk kiált, hanem minden nemi erőszakot megélt gyermekért, nőért és férfiért egyaránt. Ha túl sok neked a téma, megértem és ne olvasd tovább, de a mostani értékelésem erről fog szólni részletesebben.

„Nemcsak az számít, hogy mit mondasz, hanem
az is, hogyan ugye?”

Hosszú ideje vártam erre a kötetre, pedig bármikor megvehettem volna, de be kell, hogy valljam, féltem tőle. Idén már egy szerző nagy hatást gyakorolt rám, és szinte naponta jut eszembe egy-egy versének részlete. Komikus kissé, hiszen először megvetettem ezt a költőt egy olyan alkotásáért, amit nem tudtam befogadni, de azóta további két könyvét vettem kézbe és minden megváltozott bennem. Rupi Kaur könyvei felemeltek egy elfelejtett sáros múltból, de eme kötet szerzője megtanította, hogy felemelt fejjel nézzek szembe a világgal.

Kép: NiKy m.i.

Laurie Halse Anderson egy amerikai író, aki elsődlegesen gyermek – és ifjúsági regényeiről ismert. Először szabadúszó újságíróként kezdte pályafutását, így első éveiben a The Philadelphia Inquirernél dolgozott. Ez idő alatt gyermek - és fiatal felnőttregényeket kezdett el írni. Annak ellenére, hogy elutasító leveleket kapott számos kiadótól, végül 1996-ban kiadta első gyermekregényét, az Ndito Runs-t, amelynek alapsztorija a kenyai olimpiai maratoni futókon alapul, akik minden nap az iskolába és a versenyeken futottak. Még abban az évben megjelentette a Pulykahimlő című történetét, amelyet lánya, Meredith ihletett, akin hálaadás napján tört ki a bárányhimlő. 1998-ban kiadta végre No Time For Mother's Day című könyvét, amelyben már „ismert” karakterek szerepelnek. A szerző pályafutása alatt számos fikciót is írt, amelyek a világ szemében híressé, a baráti és családi szűk körben pedig elismertté tették. Kis hazánkban először a Hadd mondjam el… ezt követően pedig a Jégviráglányok kerültek a könyvesboltok polcaira. Első szabadverselésben megírt memoárja 2021-ben látott napvilágot, a Könyvmolyképző Kiadó gondozásának köszönhetően. A szerzőről honlapján olvashatsz többet, amelyhez angol nyelvtudást szükséges.


Laurie Halse Anderson - Shout – Hadd kiáltsak! című szabadverselésben megírt memoárja egy olyan alkotás, amelyet kevesen fognak kézbe venni először. A vers manapság nem a „divatos” műfajokhoz tartozik eleve, így lényegesebben szűkebb réteg nyúl a kötethez. Pedig ebben a kiadványban hatalmas erő lakozik, csak bátornak kell lenni és némi türelemmel szemlélni.

A kötet három fő részre osztható, amelyek szépen elkülönítik az alkotásokat, mégis egy egységet képeznek.

Az első részt a szerző fiatalkora, a család bemutatása, az életviteli nehézségek és az idejekorán megtapasztalt nemi erőszak öleli fel. Ebben a szakaszban megismerjük a 70-es évek Amerikáját, egy olyan időszakból meritkezünk, amit a legtöbben hallomásból ismerünk, mégis újdonságként hat az olvasóra.

„A kép, ahogy apám megüti anyámat,
Picasso-festményként lebegett előttem,
mint a vasárnapi napfény, ami bevág
a templom ablakán, megtöri
és átrendezi a padló igazságát.”

Kép: NiKy m.i.

A szerző Frank A. Halse Jr. tiszteletes és Joyce Holcomb Halse gyermekeként a New York állambeli Potsdamban született. Ott nőtt fel húgával, Lisával. Diákként kezdetben érdeklődést mutatott az írás iránt, különösen a második osztályban. Anderson tinédzserként szeretett olvasni – különösen a sci-fit és a fantasyt –, de soha nem képzelte el, hogy író lesz.

„Akkor tanultam meg, hogy a szavaknak
olyan erejük van,
hogy valamelyiket ki sem lehet mondani,
és ezért sem hangjuk, sem igazságuk
nincsen.”

A kezdeti nehézségek nemcsak a családon belüli bántalmazások által mutatkoztak meg. Alsó osztályban nehezen tudott kiigazodni a betűk rengetegében és csak pár elhivatott (tanár) angyalnak köszönheti, hogy végül eredményes lett.

Kép: NiKy m.i.


„Utáltam olvasni. Gyűlöltem az oldalakon
nyüzsgő hangyákat, elveszítettem
az iskola iránti lelkesedésemet, küszködtem,
egy kirakós lett, csupa hiányzó darabkával.
Ha egyszer belénk égett, a butaság érzete sosem múlik el,
mindegy, hány érmet nyerünk.

(…)

És így, Leslie segítségével és a tanároknak
és könyvtárosoknak álcázott angyalok kórusával
éveken át tartó nagylelkű szeretettel és órákon
át tartó gyakorlással azok a hangyák végre
egyenes sorba masíroztak
szavakat formáltak, mondatok táncát járták, világokat
építettek egy lánynak, aki végre megtanult olvasni,
kinyitottam a kincsesládát
és szándékosan
lenyeltem a kulcsot”

Sokszor költöztek egyik városból a másikba, így a barátságok egyre nehezebben alakultak ki. Az otthon érzése elveszett és tulajdonképpen nem maradt semmi.

„(…) egy lelkész gyerekeként az ember
sokat költözik, nem festi ki a falát,
nem rak ki posztereket; a bútort az egyház veszi,
ők fizetik a jelzálogot, ők hozzák a szabályokat.”

Az erőszak után már semmi sem volt ugyanolyan az életében, mint azelőtt. Számos év telt el az önpusztítással, hogy végül egy kiüresedett héjként újra próbáljon egy kapaszkodót találni, amely végül visszavezeti az élebe. Nagyon kevés ember társ bármilyen formában is a sérült áldozatoknak, talán akaratlanul is érezhető egy megrontott élet fájdalma, ami ugyan nem fertőz, mégis sok erőt és kitartást igényel.

„A legtöbb kapcsolatnak szavatossági ideje van,
mint a tejnek és a kenyérnek. Némelyik
már a kóstolás előtt megsavanyodik.”

Végül igen komoly munkával sikerül visszatérnie az életbe, jó tanulmányi eredményei révén egy éves cserediák program keretén belül elutazhat Dániába, ahonnan végül egy erős fiatalként tér vissza.

Kép: NiKy m.i.


„Dániában, Skandináviában, Európában
a második világháború emléke lüktet, mint egy sebhely,
ha változik az időjárás vagy vihar közeleg
a régi országok hemzsegnek a harci sebektől,
amik felnyílnak, véreznek és új fájdalmat okoznak, ha nem kezelik
épp mint mi

a sebhelyek erősebbnek tűnhetnek, mint a sértetlen bőr,
de nem azok
ha egyszer sérültünk, könnyen sérülünk újra, sőt, rosszabb
elfog minket a kísértés, hogy pajzsok mögé bújjunk,
védekező állást vegyünk fel, belefulladjunk a bánatba
vagy drogokkal kísértett feledésbe merüljünk,
amíg a halál eltörli a reményt
Dán otthonom megtanított, hogy szólaljak meg
ismét, hogyan gondoljam újra a sötétséget és a fényt,
az erőt és a lágyságot
lehetőséget adott, hogy újratájoljam iránytűmet,
újraértelmezzem igaz északomat
és újrakezdjem"

Végül a szerző egyetemet végzett és saját családot alapított, de az igazi munka csak ezután várt rá.


A kötet második fő része már azokból az időkből merítkezik, amikor először szabadúszó újságíróként, később pedig íróként járta a világot és beszédet tartott az iskolán belüli és nemi erőszakról, a családon belüli bántalmazás súlyosságáról, hogy a szégyenérzet mellett van segítség és hogy mindenkinek jár a védelem. Több iskolában nemtetszést váltott ki beszéde a tanárok körében, akik valószínűleg tartottak a vezetőség dühétől, vagy éppen az elkövetők megtorlásától. De ennek ellenére számos helyről felkeresték és egy idő után megállíthatatlan levél dömpinget és megkeresést kapott, olyan személyektől, akik áldozatául estek valamilyen formában az erőszaknak.

„egyes fiúk arról mesélnek, hogyan lettek
férfiak áldozatai, öltözőbeli célpontok
hogy sosem használják az iskolai mosdót
egyszer sem a négy év alatt,
mert az veszélyes hely,
ha nem vagy alfa a megfelelő falkával”

Az utolsó fő szakasza a könyvnek a család egy-egy tagjának életébe enged betekintést, a múlt okozta károk rendbetételéről szól. Mesél a nevek fontosságáról vagy éppen a fák családjáról. Egy kicsike kincsesládát kapunk, elszórt bölcsességekkel, amelyek kincsek az élethez és örök érvényűek.

Kép: NiKy m.i.

„A legerősebb életben maradása
a magány receptje
suttogják a bükkök,
ha tudod, hogyan hallgasd őket.
csak undok, kegyetlen,
rövid életet szül. Ha egy
szenved,
mind elgyengülünk,
de ha mindenki erősödik,
táncra kelünk.”

Ez könyv számomra nagyon fontos üzenettel szolgál, hiszen egy gyermek gyötrelmén át, egy fiatal nő harcán keresztül mutatkozik meg, hogyan legyél nő vagy férfi, mindegy is igazán, hiszen egyek vagyunk az élet idővonalán. A farkastörvények az emberek civilizált életébe is betörnek akaratlanul is és a csendes fájdalom folyója mossa el a vétkesek bűneit. Minden lélek szabadnak születik, a teste saját magáé és senkinek sincs joga vele kereskedni, vagy akaratának gyönyörét lelni benne, ha a másik nem engedélyezi. A nők teste nem közügy, mindenki saját maga dönt sorsáról. Hogy ezt egyesek elfelejtik, az szomorú, de ha egy egész társadalom huny szemet felette, az szégyen.

Pontosan tudom milyen a szégyen érzete és a fájdalom, amely megváltoztatott engem is, de erővel és segítséggel nagy lépéseket lehet tenni, és végül egy élhető életet elérni.

Hiszem, hogy ennek a könyvnek abban van az ereje, hogy kézbe veszed és eldöntöd, hogy hiszel benne. Egyedül egy kiálltás elszáll a szélben, de több lélek hangos sóhaja egy egész égboltot betöltő vihar alapja.

Ajánlom a könyvet minden olyan léleknek, akit egyszer elért a bántalmazás fájdalma, de azoknak is, akiket sosem ért semmi ehhez hasonló erőszak. „Nemcsak az számít, hogy mit mondasz, hanem az is, hogyan ugye?” Amíg küzdünk, és segítő kezet nyújtunk a rászorulóknak, legyen az bántalmazott vagy szegénységből adódó, addig a világnak is van esélye egy elfogadottabb jövő reményére.

Ha szeretnéd elolvasni a könyvet, megteheted, ha a Könyvmolyképző Kiadó weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése