Gyerekkorom óta szerettem olvasni, szinte
minden témában faltam a könyveket, még akkor is, ha nem egészen az én
korosztályomnak szólt az adott írás. Valahogy azonban ez a szenvedély
egykettőre elpárolgott, amikor az iskolai kötelező olvasmányokra került a sor.
Egyik irodalomtörténeti csúcsteljesítmény nagyobb kínlódás volt a számomra,
mint a másik, nagyon kevés kivétellel. Persze nem volt más választásom, mint
végigküzdeni magam mindegyiken az utolsó oldalig, mert a fél osztály minimum
hasonló gondokkal küszködött és az olvasónaplómra pályázott. Emlékszem az
olvasástól vallásosan tartózkodó bátyámnak életre szóló betűundort okozott az
Egri csillagokkal töltött boldog nyár emléke. Mindig is úgy gondoltam, hogy a
kötelező olvasmányok többet ártanak, mint használnak, a kérdés csak az, hogy mi
okozta ezeknek a könyveknek a népszerűtlenségét? A kötelező jelleg? A követelményeket összeállító szakemberek és
a tanulóifjúság közötti érdeklődés- és korbeli különbségek? Egyszerűen túl
fiatal voltam a könyv értelmi-érzelmi befogadásához? Ideje felnőtt(ebb) fejjel
újra szembenézni a múlt démonaival!
Kíváló alkalmat ad erre Fjodor Mihajlovics
Dosztojevszkij - A játékos című 1866-ban íródott rövidebb regénye, amely a
Helikon Kiadó gondozásában jelent meg újra 2021-ben. Korábban is kifejeztem már
szimpátiámat a sorozat borítóival kapcsolatban, de most ez kivételen jól
sikerült és a témához kiválóan passzoló lett. A könyvkiadás sokszor névtelen
katonái a borítókat készítő grafikusok, ezért most emeljük ki külön Szabó
Levente nevét.
Mivel a világirodalom egyik kiemelkedő
alkotsáról van szó, ezért tartózkodnék a mélyenszántó kritikai megjegyzésektől,
elég elemzés született már róla nálam többre érdemesebb szakértők tollából,
ezért inkább csak a személyes élményekre hagyatkoznék.
A regény központi témája nem meglepő módon
a szerencsejáték függőség, amely gazdagon táplálkozik az író személyes
élményeiből. Főhősünk, egyben az író szócsöve is, Alekszej Ivanovics egy
idegenbe szakadt, eladósodott orosz tábornok kíséretéhez tartozó tanító. A
kompánia egy német kisvárosban várja hetek óta az utolsó forintjait is felélve
a sürgönyt a Moszkvában élő gazdag nagymama haláláról és az ezzel járó tetemes
vagyon megörökléséről. Felbukkannak körülöttük mindenféle kétes alakok,
legtöbben közülük a hagyaték körül spekulálnak. Alekszej reménytelenül
szerelmes a tábornok mostohalányába, a regény egyik központi eleme az ezzel
kapcsolatos vívódása illetve másik nagy szenvedélye, a rulettasztal.
A stílus hasonló a Bűn és bűnhődésben már
lefektetetthez, folyamatos önelemzés zajlik, a szereplő próbálja megérteni
saját maga és mások vele szemben tanúsított viselkedését. Igazi antihősről van
szó vagy csak a tomboló ifjúságról, mindenki döntse el saját maga, mindesetre
nagyon felelőtlen, sokszor az őrület határát súroló irracionalitás jellemzi
magatartását, mindez talán írható a magas időpreferenciával rendelkező
fiatalság számlájára is (erre enged következtetni az Egy fiatalember feljegyzései
alcím is). Az író szerintem nagyon jól érzékelteti, hogy a regény valamennyi
szereplője szerencsejátékos a maga módján, ki a játékteremben, ki az oltár
előtt próbálja megtalálni a boldogabb jövőt.
Könnyebben fogyasztható olvasmány volt, mint
amire számítottam, bár a szerelmi szál annyira nem kötött le, de a korabeli
kaszinók világának leírása, a szenvedélybetegség lélekrajza, vagyis az
önigazolás gyilkos visszacsatolása, amely a legszilárdabb jellemet is gyorsan
megsemmisíti, szerintem különösen jól és hitelesen sikerült, érezhető, hogy az
író itt saját tapasztalataiból is merítkezik. A cselekmény nem túl pörgős, de
hát mégiscsak a XIX. század derekán járunk, inkább a lelki dilemmákon, az
örlődésen van a hangsúly, a feszültség legtöbbször a rulettasztal körül
tetőzik.
Úgy érzem, hogy érdemes volt újra
megmérkőzni a régmúlt egyik kihívásával még ha csak egy rövidebb olvasmány
erejéig is, és örömmel jelenthetem, hogy az idő elteltével a kötelező olvasmány
is talán olyan lesz, mint a jó bor.
Írta: Süni
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése