Tarja Kauppinen - A nép igazsága

 

„Ami népszerű, tetszetős és közkedvelt, korántsem biztos, hogy egyúttal üdvös is.”

Oh, te jó ég! Ezzel a gondolattal hagytam abba a mostani könyv olvasását és bizony ezt az értékelést már tízszer átírtam. Elsődlegesen azért, mert mindig eszembe jutott még egy – egy információ „morzsa”, amit úgy éreztem hozzá kellett, hogy írjak ehhez az értékelésemhez. De először is szeretném megköszönni a könyvet, mely utazókönyvként került hozzám. Hálás vagyok azért, hogy olvashattam és sok értékes gondolattal gyarapodhattam. Köszönöm!

Tarja Kauppinen írónőt a moly. hu oldalról „ismerem”. Lassan három éve is megvan, hogy aktívan olvasom könyves véleményezéseit, követem lelkesen sport tevékenységeit és immáron közel egy éve „társam” egy zsűriben is. Most biztos felvetül a gondolat a kedves olvasó fejében, hogy ilyen lelkes követőként biztos elfogult ömlengésben lesz része véleményezésem folyamán, de ki kell, hogy ábrándítsak mindenkit. Nem vagyok híve az elfogultságnak és bizony nagyon ügyesen szét tudom választani a magán és blogger véleményalkotást. Mégis fontosnak éreztem leírni ezeket a sorokat, megmutatva, hogy magas elvárásokkal kezdtem neki az olvasásnak, elvégre volt már tapasztalatom afelől, hogy milyen „munkákat” add ki a kezei közül az alkotó.

Az első, amivel mindig is foglalkozni szoktam, az a borító. Hogy őszinte legyek, nagyon tetszik a külső kép. Egy igazi „bad girl” látható képregényes stílusban megrajzolva. A kontúrok élesek, a színhasználat erős, ellenben megtévesztő, mert első benyomásra habkönnyű szórakozást sugallhat.  

Fülszöveg alapján: Havasfelföld ​a fertő és a métely világa, mely alantas, szentségtelen vidékként mutatkozik be a lapokon. Csak a legmegátalkodottabbak, leggaládabbak maradhatnak életben itt, s Leiden –egyik hősünk- nem tartozik közéjük, így hát bizony menteni kényszerül az irháját. Bár ne tenné… Szegény legényke a frontra kerülve egykettőre ráeszmél, hogy mindennél van rosszabb. És bizony a könyörtelen valóság gyakran felülmúlja a legmerészebb képzeletet is, valamint, hogy a sors a héroszok szerepét sem mindig a legrátermettebbekre osztja….

Elsődlegesen a karakterekről szeretnék pár mondatot írni, ugyanis Leiden és Globberina „Úrnő” volt számomra a két legjobban kidolgozott és szerethető szereplő. Az érem két oldalán állnak mind korban, mind pedig személyiségileg. Míg az egyik a pusztítás és káoszért rajong, addig a másik bár kalandokról álmodik, mégsem ettől lesz boldog. Mindkét szereplő egyénisége változó, fejlődésre képes. Rendkívül erős személyiségjegyeket hordoznak magukon és mégis bizonyos szinten „esendőek”. Természetesen sok más karakter is színesíti ezt az amúgy sem egyszerű történetet, de nekem rájuk esett a választásom, mert valahogy általuk csöppentem bele igazán a történet mélyébe, és sokszor csak kapkodtam a fejem, hogy mi is történik valójában. Minden szereplő, beleértve a fentebb kiemelteket is árnyaltak, hiszen mindenki bűnös, de mégis áldozat is egyben. Hiszen a saját képükre csak egy ideig lehet formálni a világot, de mivel semmi és senki sem állandó, így felülmúlni önmagukat kegyetlen nehéz és bizony szinte lehetetlen is.

Ami az eseményeket illeti, egyszerűen nem találom a szavakat. Az, hogy minden oldalon történik valami, hogy egy perc nyugta sincs se az olvasónak, se a szereplőknek az egy dolog, de, hogy még hasfájást is okozzon az írónő az több a soknál. Annyit nevettem, sőt sokszor már fulladoztam, és csak reméltem nyerek némi időt, hogy levegőhöz juthassak. Ráadásul senki és semmi nem az, aminek látszik. Bizony mindennek keresni kell a valóságalapját és többször is vissza-visszatértem egy korábbi fejezethez, hogy vajon jól gondoltam-e.

A történet egyértelműen szatíra a javából, mely fel lett pezsdítve számos fantasy elemmel. Elvégre ez a kettősség adja igazán a regény pikkantériáját. Arról már csak felszínesen merek írni, hogy milyen mélyen érinti a mai társadalomra is oly jellemző problémákat. Ilyen például az elnyomás, a diktatórikus eszme, a tömeg elvárásai stb. 

Három idézetet szeretnék megosztani veletek:

 „Hová fajult a világ, hová tűnt az erkölcs, az erény, miben is volna értelme reménykedni?”

A második:

„Kit érdekelnek a háborús bűnök egy kockahas viszonylatában?”

És a harmadik:

„Azt ígérte mindenkinek, amit azok hallani szerettek volna, a nép meg falta a szavait.”

Úgy gondolom, nem szorul magyarázatra, hogy miért is ezekre esett a választásom. Kérlek, gondold át őket! Köszönöm.

Külön ki szeretném emelni a regény nyelvezetét, mert bizony nem egyszerű. Rendkívül igényes, szinte nyelvújító kifejezésekkel tarkított. Kimondottan hangulatregénynek gondolom, mert kell hozzá egy bizony tiszta gondolkodás és nyitottság, ugyanakkor az első pár oldal után berántja az olvasót és nem is ereszti, amíg az utolsó sort el nem olvasta.

Úgy gondolom, hogy ez egy kiváló könyv, tele ízes és izgalmas szófordulattal, energiával, mely felpezsdíti az olvasói lelket. Az írónő stílusa és sajátos véleménye a világról egyöntetűen megmutatkozik a lapokról és igen, bőven azt kaptam, amit elvártam ettől a regénytől, sőt, még annál is többet.

Nagyon szerettem olvasni a kötetet, rendkívül izgalmas volt egy új oldaláról megismerni az alkotót és a legfontosabb, hogy maradandót alkotott a számomra. Anno sok tiltott könyv volt a felmenőim polcain, és ha akkor létezett volna ez a regény, biztos, hogy ott lett volna. Hogy csak egyet említsek a polc többi lakói közül hasonló témában: George Orwell - 1984 alkotása.

Összességében elmondhatom, hogy ideim évem egyik legjobb és legértékesebb olvasmányában volt részem. Mind nézetében, mind nyelvezetében megküzdöttem vele, mégis döntetlen lett, hisz elfogadtam, megértettem és megszerettem. Kell ennél több?

Ajánlom nemtől, kortól függetlenül, hiszen ez a történet maga a kifacsart élet, mely csak rajtuk áll, hogy szárnyra kél-e! Számomra hatalmas kedvenc.

Amennyiben felketettem az érdeklődésed, a Twister Média Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy