Borbély Szilárd - Nincstelenek

„Én is azt szeretném, ha nem félnék. Nem is hegedülni akarok megtanulni, hanem nem félni.”

Hogy őszinte legyek először nem akartam írni az erről a regényről, mert túl sok volt egyszerre, de végül úgy döntöttem, hogy mégis érdemes leírni a gondolataimat róla, hátha mások is észreveszik és elolvassák. Ennek a kötetnek lelke van és kicsit talán gyűjtő is egyben, emberi lelkeket gyűjt, mert aki kézbe veszi, az otthagy magából egy apró szeletet és azt már sosem kapja vissza.

Borbély Szilárd (1963.november 1.- 2014.február 14.)  József Attila –díjas magyar költő, író, egyetemi oktató, irodalomtörténész. Elsődlegesen versei által ismerhette meg a publikum nevét hazánkban. Első regénye, amely először 2013-ban, majd rá pár évre 2021-ben újra nyomással és egy új külsővel került ismét a könyvesboltok polcaira. Ezutóbbi kiadást jelen esetben a Jelenkor Kiadó - Borbély Szilárd-életműsorozatának keretén belül gondozta. A kötet címében az egyszerű, letisztultságot mutatja, hiszen rövid és érhető szót találunk a borítón. Az általam kézbe vett kötet borítóján Rozsda Endre – A tekintet című festménye látható. A címre visszatérve elsőre már sejtheti a kíváncsi olvasó, hogy nagyjából miről is szólhat ez a történet. A Nincstelenek cím ugyanis akaratlanul is egy vagy akár több társadalmilag az alsó kasztba tartozó embercsoportot juttat eszünkbe. Bizonyos szinten talán fel is készít a belső tartalomra, bár én inkább csak a sejtetés szót használnám, mert csak a felszínét kapargatjuk mindannak, amit eme regény magába foglal.

A történet egy rendkívül szegény, szó szerint nincstelen paraszti családot ismertet meg az olvasóval egy öt év körüli kisfiú szemszögén keresztül. Gyakorlatilag a gyermekkorának nehézségeit, lemondásait, némiképpen identitáskeresését és egy határtalan magányosságot mutat be a regény.

Az öttagú család minden napjait láthatjuk, a családi szerkezet romos és sokszor megvetéssel, rengeteg fertővel borított életét, ahol az anya végzi a napi teendőket a ház körül, az apa –jó esetben – a helyi téeszbe jár dolgozni, a legidősebb lány segít vigyázni a legkisebb öcsikére és maga a fent említett kisfiú lézeng a család, „barátok” körül. A család igen csak szerény körülmények között, egyszobás kis házban éli a mindennapjait, ahol bár jut hely majdnem mindennek, még sincs igazán semmijük sem. Megismerjük a teljes famíliát, a faluban élő embereket és az akkori – hatvanas évekbeli – hazai alsó társadalmi rétegek életét, a kor politikai elvárásait, valamint a falusi és családi szokásokat egyaránt.

A kisfiú kilátástalan körülmények között él, ahol mások levetett ruháit hordja, a legegyszerűbb étkeket fogyasztja és bizony az elmagányosodást már nagyon korán megismeri. Ennek tudatában teljesen érthető menekülési vágya, hiszen a felnőttek saját problémájukon kívül nem tudnak/akarnak a gyermek érzéseivel, kívánalmaival foglalkozni.

A regény valósága egy rendkívül kegyetlen világ, ahol farkastörvények uralkodnak, és a gyengék elhullnak. Ebben a közegben felnőni a legnagyobb lecke, amelyet valaha is adhat az élet. Embernek maradni egy embertelen világban.

„A végtelen nem osztható semmivel. Mert Egyetlenegy. Az Isten magányos, mert senkivel nem tud semmit megosztani. Egyedül kell cipelnie mindent. Az egész mindenséget.”, mondja anyám."

Miután befejeztem a könyvet, három gondolatom támadt. Az első, hogy ez gyomorforgató olvasmány volt. A második, hogy embertelen és a harmadik, hogy köszönöm, hogy így élhetek.

Azt hiszem, hogy a legelső gondolatom szorul csak némi magyarázatra, ugyanis nem attól fordult fel a gyomrom, hogy minden – de szó szerint minden le lett írva, hanem attól, hogy valóban kilátástalan volt a karakterek helyzete és a valóságban ezek mind megtörténtek és ma is jelen vannak bizonyos szinten.

Valóban gyomorszorító volt olvasni a sorokat és sokszor félre is kellett tegyem, pedig egy alig háromszáz oldalas kötetet egy-két óra alatt kivégzek, most viszont kereken egy hónapig olvastam a regényt. Mélységesen felháborított, elszomorított és mégis, nagyon nagy hálát is kiváltott. Hálát, hogy ilyen körülmények között élhetek, hogy van tudásom és erőm dolgozni, tanulni, megteremteni a mostani életemet Párommal karöltve. Bár én se könnyű sorsot húztam, mégsem panaszkodhatom. Ezek a regények mindig visszarántanak a valóságba és komoly pofonok is egyben, de tanító szándékúak.

Nem szeretnék ennél mélyebb elemzésbe kezdeni, mert igazán még most sem tértem magamhoz olvasásom után. Talán pár hónap múlva még visszatérek ide, és kiegészítem a leírtakat, de most csak a figyelmeteket szeretném felhívni erre a kiadványra, mert igen is mindenki kezébe belenyomnám.

Tehát ajánlom nemtől és kortól függetlenül, legalább egyszeri olvasás gyanánt, mert fontos üzenetet oszt meg velünk a szerző és a kötet valós könyörtelensége ellenére hálás érzéssel fogsz majd rá gondolni, hidd el!

Amennyiben elolvasnád a könyvet, nem kell mást tenned, mint a Libri weboldalára ellátogatnod. 

Írta: NiKy

Ésik Sándor - Sanyikám, én nem politizálok

„(…) mert politizálni nem csak azt jelenti, hogy állást foglalok egyik vagy másik párt mellett. Amikor a választásokon szavazunk, akkor valóban állást foglalunk, ám két választás között is véleményt kell alkotni a közélet kérdéseiben, környezetünk, közös ügyeink kérdéseiben. És fontos, hogy ez a vélemény a saját véleményünk legyen.”

 

Sokszor hangoztatom, hogy két témakörben nem szívesen olvasok: az egyik a vallás, a másik pedig a politika. Ugyanis ez a kettő sokszor agresszív felhanggal hirdeti az adott hitét, véleményét, meglátásait, és ha valaki eltér az általa kijelentettektől, akkor azt tűzzel - vassal támadják. Sokszor belekérdezek olyan dolgokba, ami nem egyértelmű és teljesen mindegy számomra az is, hogy ezzel pont azt a véleményt alakítom ki magamról, amely az ellentétek érzését kelti. Kérdezni emberi alapjogom, amelyet nagyon fontosnak tartok. Ennek tudatában, hogyan is lehetséges a mostani értékelés? Igen, ez egy fontos kérdés, ugyanakkor a válaszom is igen egyszerű.

Még valamikor 2021-ben jelent meg a könyv a Libri Kiadó gondozásában. Egy rövid, de annál hangosabb hullám, egy bizonyos hype vette körül a kötetet, amelyet bár taszítónak éreztem akkor, de végül mégis úgy gondoltam, hogy érdemes lehet foglalkoznom vele. Aztán egy nagyon kedves molytársam és barátom is olvasásra adta a fejét, így az lett a vége, hogy közös olvasást tartottunk. Ráadásul ez azért is érdekes, mert egy történelemimádó emberrel az én kis „laikus” véleményem fog szemben állni, amely egy izgalmas összehasonlítással kecsegtet, miszerint két egymást kedvelő ember véleménye mennyire lehet e kényes – politikai - tematikában azonos vagy ellentétes. Az Ő véleményét itt tudjátok megtekinteni.

Azt még le kell szögeznem, hogy elsőre egy kissé groteszk vicckötetnek gondoltam a cseppet gúnyos karikatúrákat ábrázoló borító miatt. Ezt ugyan nem egészen úgy kaptam, ahogy vártam, de sokkal kellemesebb élményben volt részem.

Először is tisztába akartam jönni azzal a talánnyal, hogy ki is Ésik Sándor. Mert igen, elolvastam a hátoldalon feltűntetett rövid ismertetőt, de valljuk be, hogy nem vagyok egy nagy Facebook guru és nem követem az általa vezetett csoportot sem. Igaz, ez azóta megváltozott, de ez persze más kérdés.  

Miután kicsit kutakodtam az interneten, megállapítottam, hogy elsőre szimpatikus úriember, aki mer véleményt alkotni, ráadásul a jó öreg humort is társául hívva. Nagyon pozitív számomra minden olyan személy létezése, bátorsága és igaz hite, aki fel meri vállalni ország - világ előtt véleményét és mentes az agresszió bármely formájától. Egyébként, ha valakit érdekel a Diétás Magyar Múzsa Facebook csoportja, annak érdemes hetente legalább egyszer arra látogatnia.

Ez a könyv egy jól érthető, szépen összeszedett és rendszerezett politikai összesítő, amely az eltérő fejezetek alatt humorral fűszerezve rántja le a leplet minden fontos témakörről.  Ilyen pl. a hazai korrupció hálózata, a szegénységben és nyomorban élők eltérő helyzete, a melegellenesség, az EU fogalma és szerkezete, valamint talán az egyik legfontosabb, az országot vezető  inkompetens politikusokból álló csorda „legelése” témakörei, de ezek természetesen csak az általam kiragadott példák, hiszen sokkalta többről szól a könyv.

„Ahhoz, hogy Magyarországon ne legyen korrupció, nagyon kevés, ha az állam csak látványos megtorlásokat rendez. Minőségi különbség nincs a határon zsebre dolgozó közrendőrök lekapcsolása és a milliárdokat lopó politikus elszámoltatása között. Sajnos a korrupció során elveszett pénzre nagyrészt úgy kell tekinteni, hogy az már nem jön vissza. Persze fontos rettegésben tartani a korruptakat, mert ezzel növeljük a korrupció igénybevételének kockázatát. Az illegális és kockázatos dolgok pedig mindig drágák.”

Szubjektíven először arra gondoltam, hogy végre valaki megírta ezt a könyvet. És igen, lelkes lettem, sőt mi több, kedvet éreztem a politika mélyebb tanulmányozásához. Ez pedig az esetemben hatalmas nagy szó, hiszen ez állt tőlem eddig a legtávolabb.

Nagyon hálás vagyok a szerzőnek azért, mert különbséget tett jól érthető formában a szegénység és a nyomor között. Nézzétek csak:

„Szegény az, akinek sakkozni kell minden hó végén a vásárlással, aki adósságot görget maga előtt, akinek minden ruhája turkálóból vagy a kínaiból van, aki csak az egyik szobát fűti, és azt is csak 17 fokra, a legolcsóbb parizelt veszi, és így tovább. Ő a társadalom peremén él, de még a peremen innen.

A nyomortelepen ezek a kérdések átalakulnak, hiszen a nyomorra a szegénységgel ellentétben a benne élők nem átmeneti állapotként tekintenek. A szegény ember tervez, álmodozik, keresi a lehetőséget. Adott esetben maradék vagyonát pénzzé teszi, és kivándorol. (…)

A nyomor reménytelen. Fontos tudnunk, hogy akik nyomorognak, nem terveznek, és nem reménykednek. A csodában persze hisznek, ezért szokták a szegénység adójának hívni a mindenféle legális és illegális szerencsejátékokat. A nyomorból tehát az ember nem kilábal, mint a szegénységből, hanem kitör. Nagyon ritkán. A nyomorgó leginkább belenyugszik, hogy ez így is fog maradni. A társadalom perifériáján fogja leélni életét, és a nyomort stigmaként fogja viselni. (…)

A nyomort a társadalom nem sajnálkozással és többé-kevésbé szolidaritással nézi, mint a szegénységet, hanem undorral. „

Külön öröm volt olvasni a „melegellenes” kampányolás témaköréről, hiszen végre valaki közérthetően különbséget tett a pedofília és a melegség fogalma között. Nagyon boldog vagyok, hogy talán ezzel a jól érhető és kiváló stílusú könyvvel egy jó pár olvasó fejében helyére kerülnek a fenti fogalmak és nem keverik össze, vagy akár nem mossák össze őket.

Mélységesen felháborítónak tartom a mai hazai társadalmi agresszivitást, a kizárásokat és megalázásokat egyaránt, legyen szó etnikai, generikus, vallási vagy éppen politikai nézetek tekintetében.  

Külön örömmel olvastam a híres és egyben hírhedt Trianon tematikáját is. A szerző egyértelműen kifejtette – történelmi kitekintésekkel – álláspontját és a valóságot is szépen felvázolta, pozitív és negatív oldalról is körbejárva.

Ami pedig a tanárok, egészségügyi – és rendőrségi dolgozók esetét illeti, teljes mértékben egyet tudok érteni, a következők miatt:

„A magyar társadalom egyik legnagyobb baja, hogy amikor a rendőrök, a tanárok, vagy akárkik felemelik a hangjukat, hogy „hahó, kérem, minket épp tönkretesznek, megaláznak”, akkor nem gondolkodunk el legalább nagy vonalakban azon, hogy ezeknek az embereknek tényleg rossz. Nem kell feltétlenül tisztában lenni a rendőri jelentések és intézkedések világával vagy a tantervkészítés nehézségeivel.

Meg kell becsülni a másikat, a másik munkáját, és tisztelni kell azt. Ha így teszünk, akkor a részletek nélkül is eljut az ember addig a felismerésig, hogy a másik munkája is kemény, becsületes munka, pont olyan kemény és becsületes, mint a mi munkánk. (…)

De az a szegény és keserű országok sajátja, hogy a másik munkájáról, életéről valamiféle keserű irigységgel beszélünk, és talán még kicsit örülünk is, ha őt vették elő. Aztán amikor minket vesznek elő, akkor csodálkozunk, hogy rólunk is keserű irigységgel beszélnek.  (…)

Ameddig ilyen dolgokon össze tudnak minket ugrasztani, ameddig úgy gondoljuk, hogy csendben meghúzódni vagy közömbösnek maradni jobb, mint a másikért kiállni, addig bármit megtehetnek velünk. Gondoljunk erre, amikor a következő szakma, társadalmi réteg vagy csoport kerül sorra!”

Azt hiszem, hogy napestig sorolhatnám a témaköröket és mutathatnék részleteket a könyvből. De úgy gondolom ebből ennyi bőven elegendő lesz. Számomra nagy kedvencé vált és szeretném, ha minél több ember kézbe venné. Sőt azt is megkockáztatom, hogy kötelezővé tenném a középiskolákban, de még a választások előtt is. Hihetetlen felszabadító és egyben nagy teher a tudás, de mindenkinek kötelessége az ország életét irányítani, a maga nézetei és saját véleménye szerint.

Ajánlom a könyvet nemtől és kortól függetlenül, mert ami ebben le van írva, egy humorban megforgatott valóság. Ráadásul minden meggyőzés ellenére hatással lesz az olvasóra. Mert én hiszek abban, hogy a politika mindenkié, ahogy a régi mondás is tartja: „Egy mindenkiért, mindenki egyért!” Ezért ha teheted, akkor járj ki tüntetésekre, állj ki a másik igazáért, hisz nem tudhatod, hogy legközelebb mikor lesz neked szükséged mások támogatására, megértésére! Ne dugd a fejedet a homokba, a Nap melege arcodat érje!

Amennyiben elolvasnád, a könyvet megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz. 

Írta: NiKy

Kyoichi Katayama - Kiáltsd ki a szerelmed a világ közepén

 

„Furcsa, de amikor azt hisszük, hogy nincs jövőnk, rájövünk, hogy sokkal erősebbek vagyunk, viszont amikor az egész élet előttünk áll, akkor ez az erő elhagy bennünket.”

Sokszor hangoztatom, hogy mennyire szeretem a keleti népek kultúráját. Hallgatom zenéiket, nézem sorozataikat, olvasom könyveiket. Azt el kell ismernem, hogy a japán társadalom cseppet távolabb áll tőlem, de elsőlegesen saját hiányosságomnak rovom fel ezt a tényt, sem mint annak az eshetőségnek, hogy érdektelen lennék e tekintetben. Amikor előolvasói lehetőséget kaptam a Művelt Nép Kiadó jóvoltából, - amit ezúton itt is köszönök -, nagyot dobbant a szívem, hiszen egy olyan történet nyitotta meg kapuját előttem, amely bár az ifjúságnak íródott, mégis sokkalta több annál. És valóban, az emberi pszichológia labirintusában jártam, megmásztam az élet legnagyobb hegyét, hogy levethessem magam a legveszélyesebb szakadékba. Hogy megérte-e? Gyere és fedezd fel velem és döntsd el magad!

Kyoichi Katayama 1959. január 5. (életkor 63 év), Uwajima, Ehime prefektúra, Japánban született, és a Kyushu Egyetemen végzett. A szerző első nagy könyve a Kehai (Jel) volt. A könyv elnyerte a Bungakkai Újoncok díjat. Kiáltsd ​ki a szerelmed a világ közepén című regényéből egy manga (illusztrálta: Kazumi Kazui), egy film és egy japán televíziós dráma készült. Ezt a kiadványát fordították le először angolra 2008-ban.

Kiáltsd ki a szerelmed a világ közepén című regénye 2022 nyári újdonságainak egyike lesz, amelyet a Művelt Nép Kiadó gondozásának köszönhetünk.

Az első, ami megfogja a leendő olvasó tekintetét, az a borító. Az anime hatású kép egy igazi csemege mind a szemnek, mint pedig a léleknek, egy olyan ígéret, amely minden tekintetben azt adja amit sugall.

De miről is szól a történet?

Adott két fiatal, akik miután egy osztályba kerülnek, a közös osztályfeladatok elvégzésével egyre több időt töltenek együtt.

Sakutaro különleges fiú minden tekintetben, hiszen eszes, kiváló a sportok terén és egy csodálatos lélek barátja lehet. A kezdeti barátság szépen lassan átalakul egy mély és erős szerelemmé, amelyet sem az idő, sem pedig ember fel nem oldhat benne.

Aki egy intelligens és kedves lány. Az osztálytársai kedvelik, hiszen szép és szorgalmas leánynak ismerik meg. A Sakutaro-val való harcai és elmélkedései egy gyönyörű érzelmi virágot eredményeznek, amelynek szirmaira bomlása két ember lassan áramló, mégis tartalmas kapcsolatát hozza létre.

De mi van akkor, ha az élet tartogat olyan meglepetéseket, amelyekre egyikük sincs felkészülve? Vajon milyen jövő vár bármelyikükre is a másik nélkül? Vajon képes lesz-e bármelyikük is egy félként létezni a világban, mikor a másik fele nincs vele? És mit tehet egy örök lánggal lobogó, igaz szerelem, ha a szél folyamatosan játszik vele, és csak addig létezhet, míg küzd és akar?

„– Az életben bizonyos dolgok megvalósulnak, bizonyos dolgok meg nem valósulnak meg. Ami megvalósul, azt azonnal elfelejtjük, ami nem, azt mindig féltékenyen dédelgetjük magunkban. Az álmok vagy a vágyak is ilyenek. Bizonyos értelemben maga az élet szépsége abban a szerelemben rejlik, ami sosem létezett. Így nem marad felesleges valami, ami nem is volt, mert a valóságban már, mint szépség létezik.”

Ez a történet nyomot fog hagyni az olvasó lelkében akaratlanul is. Felmerül majd mindenki életének jelenlegi képe, hogy mit ért el és hova tart. Megmérettetik az emberi lélek majd a létezés nagy csatájában, hogy a végén számot vethessen mindenki magával, jó és rossz döntései által. Mert a végén mindenki ugyan arra az ösvényre fog lépni, de a megtett út nem mindegy milyen élményekkel telik.

Szubjektíven úgy gondolom, hogy ez a történet gyönyörű, hiszen számos oldalról vizsgálja az emberi lelket, az élet értelmét és a két lélek közt megélhető tiszta szeretetet.

„– Azt hisszük, sokat fejlődött a világ, de valójában az érzések, amiket minden egyes ember a szíve legmélyén rejteget, nos azok talán soha sem változtak.”

Sakutaro karaktere kimagasló, hiszen hibázik, tehát esendő, mégis sokat tanul és végül elérkezik a megfelelő ösvényre. Nagy utat jár be, de minden egyes küzdelme egy nagy csodához vezető szükséges erőfeszítés, amely nélkül nem érhetne el a végcélhoz.

Aki minden tekintetben gyönyörű és ezt egész végig így éreztem.

A két karakter közti érzelmi térkép tele van buktatókkal, zsákutcákkal, mégis létezik az arany középút, csak meg kell találniuk a rávezető ösvényt.

Számomra még egy szereplő volt igencsak fontos, ez pedig a nagyapa. Az ő értékrendje és egy bizonyos kérése megfájdította a lelkemet és hirtelen úgy éreztem, hogy Sakutaro nagyon szerencsés ifjú, mert ilyen felmenője lehet.

Események szempontjából bár lassú folyású, mégis cselekménydús. Az olvasónak el fog szorulni a torka, talán szenvedni is fog, de senki szeme nem marad szárazon. Ráadásul egy szépen érzékelhető párhuzamot láthatunk a múlt és jelen, élet és halál, valamint Sakutaro és Aki között. Minden idősík nagyon fontos és meghatározó a történet alakulását tekintve.

Nagyon hálás vagyok azért, mert olvashattam ezt a történetet és egy új kedvenc szerzőre lelhettem.

Ajánlom kortól és nemtől függetlenül, mert legyél ifjú, vagy annak valló felnőtt, a lelked ezer színben fog pompázni, hogy végül megismerhesd az igazi sötétséget. Aki „túléli” ezt az utazást, annak pedig a jutalma sem marad el végül. És egy nagyon igaz gondolat: „A világegyetemben minden dolognak célja van, nincsenek rögtönzések vagy váratlan változások. Nekünk csak azért tűnnek váratlannak, mert nem értjük azokat. A gyakorlatban az embernek nincs meg a kellő intelligenciája, hogy felfogja ezeket.”

Remélem kellően felcsigáztalak, hiszen tényleg érdemes kézbe venni a regényt. Ha úgy érzed kíváncsi vagy rá, nem kell mást tenned, mint a Libri weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy

A kendőzetlen igazság - Interjú Koncz Mars János íróval

Úgy látszik, hogy az idei évben csupa olyan szerzővel ismerkedhetem meg, akik valamilyen formában alakítanak a világról vagy éppen az emberi pszichológiáról kialakult nézőpontomon. Hiszen sokan vagyunk és sokfélék, de nemcsak a természetben rejtőznek ragadozók. Ezt a témakört is járta körbe Koncz „Mars” János – Buborékember című pszichokrimije is. Ez a regény egy interneten „vadászó” ragadozóról mesél, aki bizony rendre visszaél az áldozatai naiv jóhiszeműségével. Mivel nagyon megfogó volt számomra a történet és több kérdés is felmerült bennem olvasásom folyamán, így kaptam az alkalmon és interjúra hívtam Koncz Mars János szerzőt. A vele készült beszélgetést olvashatjátok most!

Köszönöm, hogy elfogadtad az interjúfelkérésemet. Kérlek, mutatkozz be az olvasóknak! Hogy kezdődött az írói pályafutásod és mikor szerettél bele az írásba?

Üdvözlök mindenkit, én köszönöm a lehetőséget! A nevem Koncz János, de az inkognitóm megőrzése végett és hogy valóban senki se ismerjen fel, Koncz Mars János néven publikálok. 🙂

Igazából gyerekkorom óta szerettem írogatni, de a felnőttkorom javát vállalkozóként éltem meg, így nem nagyon maradt időm az írásra. A COVID járvány kibontakozásakor úgy gondoltam, hogy élnék a felszabadult időmmel és nekiláttam komolyabban foglalkozni az addigi vázlataimmal.

A történeted tulajdonképpen egy krimi, amit bizonyos szinten a valóság táplált. Kérlek, hogy mesélj kicsit arról, hogy honnan merítkeztél írás előtt? Illetve, hogy milyen sajátos források adták az ötletet, hogy végül megírd ezt a könyvet?

Valahogy többször is belefutottam olyan karakterekbe életem során, amelyről az antifőhőst mintáztam. A gimnáziumi éveim alatt, később a vállalkozásom során, az általam működtetett túraportálon és most, legutóbb egy kiadó révén. A végletekig manipulatív, erősnek, befolyásosnak mutatkozó, ám valójában gyenge karakter, aki belemenekül saját szelfjébe, buborékvilágába, tehát adott volt. Mivel érdekel a pszichológia, ugyanakkor nem akartam valamiféle szakmai anyagot írni - mivel nem vagyok szakmabeli - inkább szórakoztató formába próbáltam önteni a tapasztalásaimat.

Az utolsó eset, és az azt övező botrány, illetve a botrányban vállalt szerepem felbátorított, hogy sok konkrétumot felhasználva írjak egy ilyen történetet. Ahogy a valódi világban felvettem a kesztyűt a felháborító jelenséggel szemben, úgy a történetben is "le akartam győzni" a negatív főhőst. Megjegyzem, a könyvben könnyebb dolgom volt, hiszen rábízhattam a négytagú "csapatra" a munkát (vagyis a könyvbeli nyomozókra).

A karaktereid alapvetően teljesen hétköznapi, úgymond közemberek. Az olvasó ezáltal könnyedén beletud simulni a nyomozócsapat bármely tagja személyébe. Ellenben az Éjsötét Kiadó mögött meghúzódó szereplők, már sokkalta árnyaltabbak, úgy is fogalmazhatnék, hogy pszichológiailag megkérdőjelezhetőek. Van olyan személy az életedben akár közvetett vagy közvetlen ismeretségedben, akiről mintáztad a személyiség jegyeket? Miért pont egy négytagú csapatot állítottál a középpontba?

Először a négytagú csapatról ejtenék pár szót: A stáb tagjait részint létező személyekről mintáztam, részint saját karakterem részeit építettem beléjük. Mivel sohasem szerettem a latin sorozatok tisztán fekete vagy fehér szereplőit, úgy gondoltam, hogy a jellemhibáik felvállalásával közelebb viszem őket az olvasókhoz. Mivel imádom megfigyelni az embereket minden élethelyzetben, ezért nem volt nehéz dolgom velük. Csak arra kellett ügyelnem, hogy nehogy keverjem őket: mondjuk, nehogy a pszichológus kezdjen egyszer édességet falni vagy hasonló...

Az Éjsötét Kiadó karaktereinek megformálásában komolyan támaszkodhattam az imént említett, botrányba keveredő kiadó alakjaira. A velem való kommunikációjuk a többszörösen skizofrén, álprofilok mögé bújt támadásaik elegendő forrást biztosítottak, amihez már csak egy kis fantáziára volt szükségem. Bár valóban hihetetlennek tűnnek a negatív figurák, azt kell mondjam, hogy inkább finomítottam rajtuk, semmint hogy kiemeltem vagy kikarikíroztam volna bármit. Természetesen kitalált minden karakter, ezt fontos leszögezni, de kétségtelenül valós inspirációk vezettek.

Bizonyos szinten elbűvölt az a pszichológiai kidolgozottság, ahogy végig vezetted az olvasót az eseményeken. Gondolok itt elsősorban a levelezések egymásra épülésére, levezetésére. Mennyire vagy jártas az emberi természet vagy akár kérdezhetem úgy is, hogy mennyire ismered a pszichológia szerteágazó ösvényét? Jó emberismerő vagy?

Bízom benne, hogy igen. De persze erre mindig sikerül rácáfolnia a sorsnak, amikor előhúz a kalapból egy-egy olyan "nyulat", akit maximálisan félreismerek. 🙂

Bevallom őszintén, hogy olvasásom folyamán először olyan érzésem volt, mint ha egy amerikai sorozatba csöppentem volna. Elvégre részletes nyomozást olvashatunk a kötetben. Régen mennyire voltál híve ezeknek a sorozatoknak? Egyáltalán magánemberként szereted a krimit, mint műfajt?

Örülök, hogy így éreztél. Mármint, mintha egy sorozatba csöppentél volna.

A kérdésedre válaszul: a jó krimit szeretem, de nem vagyok nagy krimirajongó. A probléma, az ügy konkrét megoldásánál izgalmasabbnak tartom az odavezető utat. Éppen ezért kedveltem például Colombo hadnagy sztorijait, ahol az esetlen, néha ügyefogyottnak tűnő főhős zseniálisan bogozta ki az eseményeket. Ezek a történetek még úgy is szórakoztatóak voltak, hogy az első percben tudtuk, hogy ki a rossz fiú.

A frissebb kiadású zsánerfilmek már inkább az akcióra, a látványra helyezik a hangsúlyt, s így néha elsikkad a lényeg. Akkor pedig inkább egy kifejezetten akciófilmet nézek inkább...

Elég sajátos borító képet választottál, és nem tagadom nagyon ismerős volt valahonnan a férfi, aki a könyved elején szerepel. Ki készítette a képet és milyen szándékkal választottad ezt a karaktert?

A képet én készítettem. Vagyis rajzoltam. Ha a könyv hátoldalán lévő QR kódra kattintasz, akkor megnézheted a rajz kialakításának lépéseit is. 😉 Természetesen előtte több vázlatot is készítettem, de mindegyikbe szerettem volna valami olyan buborékot ábrázolni, amely kemény, rideg hatású, mintha fémből vagy más áthatolhatatlan anyagból készült volna. A végleges verziónál pedig először két embert akartam "belezárni" a felületbe, de aztán végül maradt Bárány József alakja.

Hogy emlékeztet valakire? Nem tudom. Lehet. 🙂 De rengeteg kopasz embert ismerünk, úgyhogy ez bizonyára csak illúzió.

Szerinted a mai világunkban, miért van még helye olyan átveréseknek, amelyeket a közösségmédia oldalakon megtörténhetnek? Elsődlegesen gondolok itt hamis profilokra vagy akár egy pályázat meghirdetésére, amelyre a gyanútlan, még kezdő írók jelentkeznek a siker reményében. Mennyire büntethető ez a fajta visszaélés és milyen módszereket javasolsz egy csaló lefülelésére? Egyáltalán kiszűrhető – e, hogy a valóság alapokon mozgó pályázatokra jelentkeznek-e a leendő szerzők? Te találkoztál már az életben ehhez hasonló esettel? És, ha igen mit tettél vagy tennél ellene?

Az ügyeskedők minden korban „ráhajtottak” a gyanútlan, jóhiszemű áldozatokra. Mivel a rendőrség rettentően túlterhelt és a létszámhiány miatt a "valódi" bűnügyekre is alig marad idő, így a törvény segítségét kérni naiv cselekedet.

A jelen kori csalók kihasználják a közösségi média adta lehetőségeket, hiszen egy kis trükközéssel bármennyi profilt alkothat valaki. A konkrét esetben például, amit az említett kiadóval kapcsolatban átéltem, előfordult olyan, hogy Újév hajnalán, amikor a normális gondolkozású emberek épp a bulizás utóhatásait szenvedik meg, addig az én könyveimet 22 (!) álprofil pontozta le gondosan nagyjából fél óra leforgása alatt a Google Play-en. Tehát, ha az írásból élnék, akkor egész pontosan kárt okozott volna az adott kamuprofil gyáros. Így csak annyit ért el, hogy tartalmat gyártottam az esetből.

Később az egyszerű gyanút egész konkrétan beigazolta az illető ügyetlensége, amikor saját magát buktatta le, amelyet újra csak a nagyvilág elé tártam a blogomban. Azt gondolom, hogy az ilyenek ellen csak ezen a módon lehet harcolni. Persze a valódi világban ehhez jó idegek kellenek, hiszen a kamuprofilos megalázási próbálkozásokon át, a jogi lépések megtételén át igen komoly támadások érhetik az embert. A könyvbeli szereplők is átmentek komoly viszontagságokon, de ahogy őket, úgy engem sem tántorítottak el az események.

Manapság nagy divatja van az úgy nevezett internetes trolloknak. Ez az elnevezés elég groteszk a maga nemében, de tulajdonképpen már sajnos kivédhetetlen a közösségimédia felületeken. Szerinted mi motiválja azokat a személyeket, akik, mások megalázásával próbálják többnek érezni magukat? Egyáltalán szerinted ki az a troll és hogyan védekezhetünk ellenük?

A trollok sok esetben ártalmatlan unatkozók (például a politikai vagy életviteli tanácsokkal foglalkozó kommentfalakon). Őket egyszerűen figyelmen kívül kell hagyni, úgy gondolom.

Akik mások megalázásával próbálják piedesztálra állítani önmagukat, azok nem igazi trollok. Ezek az emberek már minősített pszichopaták. Erre részletesen kitérek a "Buborékember"-ben. Az ezzel foglalkozó rész megírása előtt elég sokat konzultáltam szakmabeli ismerősömmel és ekkor vált világossá csak számomra is a különbség köztük és a "mezei" trollok közt.

Védekezni meglehetősen nehéz ellenük, hiszen olykor ugyanaz az ember mozgat sok tíz karaktert, akik végletekig lojálisak a "gazdájukkal", imádják őt és felnéznek rá.

De legtöbbször éppen ez a vak imádat, illetve a mesterkélt stílus ad okot a gyanakvásra. Ha ilyet tapasztalunk, akkor nyugodtan rá lehet menni arra a vonalra, hogy kamuprofillal társalgunk és ennek megfelelően lehet belekényszeríteni helyzetekbe, ahol esetleg lebuktatja magát. Persze ez elég sok idő lehet.

A könyved tulajdonképpen a saját kiadódon belül jelent meg. Miért érezted azt, hogy szükséges létrehoznod egy magánvállalkozást? Próbálkoztál kiadatni más kiadóknál is vagy rögtön belevágtál ebbe a nem kis projektbe? Milyen nehézségekkel kellett szembenézned a megjelenésig? Egyáltalán szerinted miért érdemes kiadókhoz fordulni? Milyen előnye és hátránya van az ilyen megjelenéseknek?

A magánvállalkozást nem én hoztam létre. Egy ismerősömé, aki konkrétan szerkesztőként, sőt tudtommal főszerkesztőként is dolgozik, dolgozott. A konkrét kiadó létrejöttét a téma indokolta. A megkeresett kiadók, tartva a korábban említett kiadó erkölcstelen és aljas húzásaitól nem merték nyíltan felvállalni a könyvet. Ez rettentően elszomorított, de teljesen megértettem őket.

A saját kiadó felépítése nem egyszerű, de a könyv elkészítéséhez nagyon sokan segítettek, amit itt külön megköszönnék nekik: ki csupán tanácsokkal segített, ki a korrektúrázás, szerkesztés trükkjeiben mutatott utat, de volt, aki a tördelést magyarázta el, illetve olyan kedves ember is akadt, aki a webshopunk GDPR részét nézte át, nehogy azzal támadhassanak be minket. Így összeállt a kiadó és a könyv is.

A nehézségekről: legrosszabb az volt, hogy sokan óvtak a megjelentetéstől, mondván, hogy vehemensebb támadások érnek, mint eddig: feljelentések, ilyesmik. Talán ez volt a legnehezebb. A többi csak munkaigényes volt, nem nehéz.

A kiadókkal úgy általában nincs problémám, bár sok helyütt érzem a "lehúzás" vágyát, illetve néha nevetséges feltételekkel kerestek meg önjelölt "segítők". Ha az ember magának ad ki, akkor ilyesmi értelemszerűen nincs. Az anyagi kockázatvállalás egyébként is jellemző, hiszen ma már talán nem is létezik a klasszikus könyvkiadás, ahol elég volt írni egy jó sztorit és eljuttatni valamely főszerkesztőnek. A nagy kiadók betagozódtak abba a létbe, ami korábban például az amerikai filmiparra volt jellemző: már csak a biztosra, csak a tutira hajtanak, ahol semmi kockázat nincs. Kezdő íróként tehát ők eleve kiesnek.

Az efféle megjelenés hátránya, hogy nem veszik annyira komolyan (holott a jelenlegi kiadók 90% nem más, mint egyszerű magánvállalkozás valami jó fantázianévvel).

Most kicsit személyesebb vizekre eveznénk, ha megended! Mint magánember, hogy éled meg a mai hazai közéletet. Mennyire érzed élhetőnek a folyamatosan emelkedő árakat? Mennyire befolyásol téged a könyvírás terén? Letaglóz vagy inkább merítkezel belőle? Egyáltalán van bármi hatással rád a jelenkori események mind politikai, mind egészségügyileg, elvégre még mindig nem zárult le a COVID kérdését sem?

Mindig izgatott a társadalom működése, belső dinamikája, így természetesen hatással van rám az aktuálpolitika és a hazai közélet is. Anélkül, hogy belemerülnék, nagyon veszélyesnek és helytelennek tartom a magyar belpolitika egypólusúvá válását, ám ennek okai sajnos nem csupán a kormány populizmusában keresendők, hanem az ellenzék inkompetenciájában, erkölcsi erodálódásában is.

Minden drágul, sőt a közeljövőben még durvább mértékű lehet az infláció, ami tovább nehezíti az életünket, egész konkrétan a könyvkiadást is: drágul a gyártás és fogyatkozik a vásárlóképes kereslet, hiszen akinek kenyérre kell a pénz, az nem vesz olvasnivalót.

Jómagam próbálok pragmatikusan hozzáállni a helyzethez, hiszen változtatni nem tudok rajta, így inkább igyekszem sodródni az árral (itt most a szó szoros és átvitt értelmében is). Az írást nem befolyásolja, sőt talán kicsit inspirál is. A "Buborékember"-en kívül főleg sci-fi-t írok, ám ezek a történetek sok esetben csak díszletül szolgálnak egy-egy valós probléma megjelenítéséhez. A most készülő "Paranoidia" a normalitás kérdését járja körül, illetve hogy mindezt hogy befolyásolja a társadalom, illetve korábbi - de még ki nem adott - kisregényem, az "Olasz történet" azt boncolgatja, hogy a robotizáció miként veszi ki a munkásosztály kezéből az érdekérvényesítés lehetőségét.

Az egészségügyet csak megélem, de próbálok nem foglalkozni vele és inkább egészségesen élni. Történetet pedig semmiképp sem kerekítenék például a COVID-ból, mert szerintem mostanság Dunát lehet rekeszteni az ilyesféle sztorikkal.

Gyermekként a legtöbbünknek kimondottan határozott álmai vannak. Egy elképzelés, hogy felnőttként milyen szakmát is szeretnénk majd csinálni. Ennek hátsó forrása többnyire a szülők, nagyszülők életéről vett minta, de mégis ilyenkor még határtalan a képzelet. Te milyen gyermek voltál? Milyen álmokat dédelgettél? Volt-e már akkor esetleg olyan ábrándod, hogy egyszer író leszel?

Rossz, vagyis inkább nehezen kezelhető gyerek voltam állítólag. Ez abból adódott, hogy nagyon jól tanultam, viszont nem voltam hajlandó semmiféle olyan szabályt betartani, amit "illett volna". A tanáraim nem tudtak beskatulyázni, így aztán igazából irányítani, terelni sem. Szóval a szüleimnek nem volt könnyű. Sajnos ez a fajta hozzáállás mostanáig megmaradt, így a környezetemnek sem könnyű.

Egyébként boldog, kiegyensúlyozott családban nőttem fel, a késői Kádár-korszak szokásos problémáit megélve. Sohasem tudtam eldönteni, hogy "mi leszek, ha nagy leszek" - még ma sem - így az életutam meglehetősen kacskaringókkal teli volt. Írni mindig szerettem, de ezt korábban csak saját szórakoztatásomra végeztem. Azzal, hogy kiléptem a fényre, egy újabb, izgalmas világ nyílt meg előttem: a könyvkiadás és az írói társadalom olyan szubkultúrát mutatott be, amelyről olvasóként nem is sejthettem. Érdekes, ugyanakkor néha kicsit lelombozó ...mint amikor rájössz a "varázsló" trükkjére és onnantól már csak egy illuzionista a krapek.

Szoktál-e olvasni, és ha igen, kik azok az írók, szerzők, akiknek a könyveit szívesen veszed kézbe és miért?

Szoktam és szeretek is olvasni, csak mostanság kevés időm van rá. Régen voltak kedvenc íróim, ma már inkább mindenevő lettem. Egy időben elolvastam mindent Ken Follett-től, mert lenyűgözött a részletekbe menő alapossága, ahogy egy-egy témához nyúlt. Aztán, ahogy picit több időm lett, faltam mindent. Mivel izgatnak az okok és előzmények, olyan "műveket" is hajlamos voltam elolvasni, mint a Biblia, Marx írásai, vagy egészen extrém - és sok helyütt tiltott - irodalomként a "Harcom". Úgy gondolom, hogy ezeket muszáj ismernünk ahhoz, hogy megértsük mi miért alakult így, ahogy.

A legutóbbi olvasmányaim az abszolút kortárs, magyar írók könyvei, akik javát csak most ismertem meg, amióta beléptem ebbe a világba. Itt nem mondanék neveket, mert az írók érzékeny emberek, de a lényeg: sok tehetséges szerzővel találkozom.

Család, barátok, hogyan fogadták, hogy könyved jelenik meg? Támogatnak, vagy esetleg nehezményezik?

Először meglepődtek: "te írsz?" Talán ez volt a legjellemzőbb.

De miután felocsúdtak, mindenki nagyon támogatóvá vált. Édesanyámat úgy kellett lefogni, hogy ki ne menjen az utcára méteres molinókkal, hogy a "kisfiam író lett"! ...na persze azért ez nem így volt, de látom rajta, hogy milyen büszke rám.

A párom hasonlóképp támogató, hiszen ő szokta elsőként átolvasni az írásaimat. Nagyon sokat segít, amit próbálok a könyveim elején megköszönni neki.

Ért-e már bármiféle atrocitás a könyved tekintetében. Ugyan még nagyon korai lehet ez a kérdés, de már egy-két blogger, előolvasó véleményezte az adott művet. Milyen érzés, ha kritika éri a könyvedet, ami nem feltétlenül pozitív? Hogyan kezeled ezeket a megnyilvánulásokat? Valamint már fentebb többször emlegettél egy bizonyos kiadót. Nem félsz attól, hogy esetleg hasonlóságot vélnek felfedezni a könyvedben szereplő Éjsötét Kiadó és köztük, amely esetlegesen valami negatív visszavágást, szépen szólva reakciót eredményez? Számítasz-e bármilyen kellemetlenségre?

Kamuprofilos beírogatás jött már a szerzői FB profilomra, de ezt kellő gúnnyal hárítottam, azt hiszem. Egyébként a kritikák eddig jók voltak, akik jeleztek bármit is, azoknak tetszett. Nyilván rengeteg gyermekbetegséggel küzdhet a könyv, hiszen sohasem készítettem még ilyet, így bármennyire is igyekeztem, bizonyára vannak hiányosságai, hibái.

Az építő jellegű kritikát általában jól kezelem, igyekszem tanulni belőle (még akkor is, ha adott esetben karcos stílusban öntik rám).

A korábban említett kiadó sok újdonsággal már nemigen szolgálhat, hiszen egy százharmincötödik álprofilos fenyegetés vagy egy huszadik, ügyfélkapun benyújtott rendőrségi feljelentés nagyjából annyira izgat fel, mint a korábbiak. Természetesen az aljasság tárháza túlmutat az emberi megismerés lehetőségein, így akár kitalálhatnak valami sokadik "poént", de nem vagyok ijedős.

Egyébként pedig mind az Éjsötét Kiadó főszerkesztője, mind pedig a tulajdonosa nárcisztikus pszichopata. Amennyiben ebben bárki magára ismer, hát lelke rajta, az ő dolga.

Mennyire vagy híve a ma már egyre jobban elterjedt E-book könyveknek? Gondoltál-e már rá, hogy így jelenteted meg írásaidat? Szerintem mi az előnye és hátránya ennek a formátumnak?

Kétségtelen előnyük, hogy olcsóbbak, nem kell hozzájuk erdőket kivágni, ám mivel nem anyagiasulnak, a legtöbben nem tekintik őket igazi produktumnak. Amíg a könyvesboltból az átlagember nem lop el egy könyvet, mert erkölcstelennek érezné a tettét, addig egy E-book-ot szemrebbenés nélkül letölt valamelyik torrentoldalról és/vagy átmásolja bárkinek.

Kezdő íróként tehát megvan az előnye, mert ha nem számít belőle bevételre az ember, akkor jó eszköz a marketingre: hamarabb megismerhetik az író nevét.

Sokan nem szeretik, bár jó olvasóval szerintem ugyanolyan jó olvasni, mintha egy nyomtatott könyvet tartanánk a kezünkben.

Egy baráti beszélgetés alkalmával szóba került a téma, ahol valaki azt mondta, hogy az E-book olvasóban nem lehet virágot préselni, illetve az olvasónak nem tesz jót, ha azzal ütik agyon a legyet. 🙂 Ez is szempont.

Van több E-book formátumban megjelent könyvem: a két legismertebb a "Felelőtlen próféta" és "A kártevő". Illetve a Google Play-en fent van néhány ingyenes olvasásra létrehozott rövidebb könyvem is (igaz, jól lepontozva... 😃 )

Milyen zsánerben olvashatunk tőled legközelebb? Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

Idén két könyvet szeretnék még megjelentetni. Az egyik a "Paranoidia", amelyet már említettem. Ez egy sci-fi lesz. A másik, amelynek még csak munkacíme van, egy életrajzi ihletésű kalandregény, amely Kolumbiában játszódik majd.

Köszönöm szépen az interjút és sok sikert kívánok!

Amennyiben felkeltettük az érdeklődéseteket, keressétek fel a szerző Facebook oldalát, ahol sok érdekes információt olvashattok!

A Buborékember című könyvet pedig, a Marsbook Kiadó oldalán tudjátok megrendelni!

Írta: NiKy

Kemendy Júlia Csenge - Az időlátók balladája

 

„[…] ami nem megy, azt nem kell erőltetni, de amit erőltetni akarsz, az biztosan nem fog menni.”

Oh, te jó ég! Ez volt az első mondat, ami elhagyta a számat, miután befejeztem a kötet olvasását. Tudtam, hogy jól ír a szerző, elvégre nem az első olvasásom volt tőle, hiszen idén –nem is olyan régen – volt szerencsém kézbe venni Az ​Anyacsalogató Hadművelet című meseregényét, amit akkor kedvencemmé is fogadtam és azóta is többször eszembe jutott már. Tehát ezek után, amikor abban a megtiszteltetésben lett részem, hogy az írónő felkért előolvasójának, kapva kaptam az alkalmon, és mint gyermek az új játékát, alig vártam, hogy olvashassam új regényét. Ezért először itt is szeretném megköszönni a szerzőnek a lehetőséget, hiszen egy csodálatos utazásra váltott jegyet számomra akaratlanul is. Köszönöm szépen!

Kemendy Júlia Csenge – Az időlátók balladája című ifjúsági regénye 2022 nyarának egyik friss megjelenése lesz, amely a Kalliopé Kiadó gondozásában kerülhet majd a könyvesboltok polcaira. A borító nagyon illik a történethez, hiszen pont annyit árul el a kötetről, amennyi a kíváncsi olvasót még jobban magához vonzza.

Remélem még emlékeztek Arany János híres balladájára? Hogy melyik is ez, oh igen, nekem sem most volt, de Ágnes asszony balladáját nem feledhettem én magam sem. Ennek az alkotásnak nagyon szoros köteléket font az idő húrja ehhez a történethez, amely végül egy felejthetetlen történelmi ifjúsági regényt eredményezett. No, de mit is takar igazán? Mindjárt elmesélem nektek!

Adott két idősík, mely bár százhatvanhét év eltéréssel létezik, mégis komoly kapocs két fiatal életében. Ennek a regénynek az időutazás az egyik központi témája és, hogy ebből mi kerekedik ki, csak az olvasó láthatja…

1853. január 12.-én egy álmos, nyolcéves forma kisfiút kelteget keresztanyja az éj leple alatt, hogy elmenekítse egy nagy tragédia elől. A gyermek ijedelménél csak zavara nagyobb, hiszen szeretett keresztszülője viselkedése megdöbbenti. A helyi templom lesz a közös útjuk célja, hiszen egy átjárón vezet az út a jövőbe. Miksa nem érti miért kellett ide jönniük, de azt tudja, hogy valami baljós esemény közeleg. Az asszony elmondja, amit tudnia kell és útjára indítja a gyermeket egy olyan világba, amely ismeretlen és sötét…

2020. február 1.-én Amália – aki ki nem állhatja, ha így hívják - kedvenc hobbijának hódol éppen, összetört tárgyakat illeszt össze, hogy „balesetük” után újra épen létezhessenek funkciójuknak megfelelően. A leány bár ügyes, mégis igen szerencsétlen az életben. Egy csonka család gyermekeként őrlődik két szülője között, akik rendszeres háborút folytatnak nyílt terepen. A lányka születésnapját ünnepelve reméli, hogy idén csak jobb lesz minden és nem ismétlődik meg a tavalyi óriási veszekedés, vagy mint az előző esztendőkben történtek. Az még hagyján, hogy a szülei így viselkednek, de három legjobb barátnői közül kettő szintén hódol a „parazsat az olajra” csata szellemének. Ráadásul hónapok óta látomások gyötrik, amit nehezen tud elrejteni a kíváncsi szemek elől, hiszen ki hinné el, hogy nem buggyant meg, nem igaz?

Egy gimnázium, némi időutazás, négy lány és egy új fiú igazán üdítő egyenlet, de vajon az eredmény pozitív vagy negatív lesz?

Miksa új iskolába kénytelen járni, hogy megtalálja azt a személyt, aki segíteni fogja őt és végre beteljesíthesse azt az egy feladatot, ami nyolc éven át lebegett szemei előtt. Vajon mi köze van Amáliának ehhez és miért fontos egy bizonyos kötelező olvasmány ehhez?

A sok kérdésre több választ is kaphatsz kedves olvasó, hogy éppen megfelelő lesz-e a számodra, azt eldöntöd majd magad. Egy biztos, aki sír nem biztos, hogy végül nevet, hiszen a nevetés is okozhat könnyeket…

„Mi lenne, ha valahogy legyőzhetnénk a halált? A világ minden idejét megkaphatnánk. A szülők ráérnének játszani a gyerekeikkel, a diákok nem lennének idegbetegek egy-egy dolgozat előtt, és soha nem kellene elválnunk a szeretteinktől. De milyen lenne az örök élet annak, aki éhezik, vagy akit bántanak? Örök szenvedés? És mi lenne a bűnözőkkel? Bármit megtehetnének.”

Hogy őszinte legyek nem erre számítottam, de, hogy mit vártam eredetileg már nem tudom felidézni nektek. Azt tudom, hogy belecsöppentem egy időutazós történetbe, amely örvényszerűen lehúzott magához és nem eresztett. Valahol most is ott kallódok, az idők síkjain, ebben biztos vagyok…

Egyszerűen imádtam a szereplőkkel együtt létezni. Amália számomra sokkalta több volt, mint egy átlagos tinédzser, aki éppen kihúzta a „peches” kártyás szerepét. Különleges volt szeme színei miatt – igen jól olvasod – és azért is, ahogy érzelmileg szépen lassan megnyílt Miksa előtt. És, ha már az úriemberről van szó, nem lettem volna a helyében, de bátorsága és igaz hű szíve megnyitotta az én lelkem kapuját is, hogy belépve együtt létezzünk az idők végtelenjén át. Köszönöm, hogy létezel, még ha csak a lapokon is és elmorzsolok most szemem sarkából egy könnycseppet, mert foglalt vagyok már én is…

A humotr félretéve hálás vagyok az írónőnek, mert bár egyik szemem sír, a másik nevet mégis imádtam ezeket a gyermekeket. Minden karakternek megvolt a maga helye és létjogosultsága, ráadásul vétkeztek, hiszen esendők voltak, mégis sokat fejlődtek.

Események tekintetében egy perc nyugta sincs az olvasónak, hiszen egyik kalamajkából a másikba csöppenünk éppen. Hol a szülőkkel és tanárokkal viaskodunk, hol egy lövöldözésből menekülünk, hol pedig a szívünket próbáljuk csillapítani, mikor egy igézően pofátlan szép szempár ránk tekint… mi ez, ha nem őrület?

„Mindig azt mondta, az elméjével kerekedjen felül az ellenségein, és ne a testi erejével.”

És van egy karakter, aki, bár némiképpen a negatív oldalt képviseli, számomra mégis nagyon kedvelhető volt mindentől függetlenül. Ez a személy fontos üzenetet adott mindenkinek, amely így szólt:

„– Hamis szerető az öröklét, kedves. Eleinte úgy érzed, az egész világ a lábaid előtt hever, megtehetsz bármit, következmények nélkül. Ám eljön az a nap, amikor rájössz, hogy az egész értelmetlen. Nézni, hogy a szeretteidből elkopik az élet, szemükben leáldoz a fény. Mindemellett az életnek kevés értelme van, ha nem fenyeget az elmúlás. Micsoda a kezdet vég nélkül? Mint a céltalan utazás. Minden súlytalanná válik, az ételek íze megszürkül a szádban, a zene zúgássá tompul, a könyvek egyformává silányodnak, a szerelem kiüresedik. Ahhoz, hogy valóban élni tudj, ott kell lebegnie a fejed felett a halál ígéretének.”

Azt gondolom, hogy nem szorul további magyarázatra elvégre, aki érteni akarja, tudja, hogy miről szól ez a „rövid” üzenet.

Viszont mélységesen fel vagyok háborodva. Mégis, hogy lehet így befejezni ezt a könyvet? Igen, kedves írónő, most nagyon kapja össze magát és rögvest mesélje el szépen, hogy hol a folytatás? Gondolkodtam rajta, hogy talán négy olvasás elegendő lesz, mert elsőre majd szívbajt kaptam, hogy így nem érhet véget a történet. De bizony olvashatom én napestétől napnyugtáig, ennek a kötetnek így lett vége… Mit tehetnék, egyelőre elfogadom ezt a tény és nagy őzike szemekkel nézek a távolba, hátha hamarosan olvashatom a folytatást is.

Összességében jól szórakoztam, sokat kacagtam és elszorult a gyomrom is. Aggódtam, szomorkodtam és nagyon szerettem én is. Köszönöm az élményt!

Ajánlom a fiatalságnak, vagy a fiatalnak valló idősebb korosztálynak. Legyél férfi vagy nő, tinédzser vagy éppen egy elsuhanó időutazó, egy biztos: olvasnod kell ezt a történetet! Mert igen, mosolyogni fogsz sokat, de a legfontosabb, hogy átértékeled az életed. Már csak azért is, mert ez a mondat nagyon igaz: „– Amit megtanulsz, azt már senki nem veheti el tőled.” Ezért gondolkodj sokat és olvass, amikor csak teheted!

Remélem kellően felkeltettem az érdeklődésedet, így vegyél magadhoz némi élelmet, és italt az útra, no és ne felejts el a Kalliopé Kiadó weboldalán egy példányt rendelni, hiszen ez az alapja utazásodnak! 

Írta: NiKy