Ljudmila Pavlicsenko - A halál asszonya

 

“Amikor Szevasztopol utcáit jártam, mindig megállítottak a gyerekek, és komoly hangon kérdezték: “Hányat öltél meg tegnap?”

Ilyenkor részletesen beszámoltam nekik mesterlövészi tevékenységemről. Egy napon őszintén be kellett vallanom nekik, hogy napok óta nem lőttem az ellenségre.

“Az baj!”, vágták rá a gyerekek kórusban.

Egyikük, a legkisebb, szigorúan hozzáfűzte: “Nagy baj. A nácikat mindennap ölni kell!””

Viszonylag nagy bizonyossággal kijelenthetjük, hogy nincs még egy olyan léptékű globális katasztrófa az írott emberiség történelmében, mint amilyen a második világháború volt. Példátlan mértékű humanitárius és gazdasági összeomlások kísérték végig, ahogy az emberiség csaknem tökélyre fejlesztette a csaknem három évtizeddel korábbi világégés során napvilágított látott iparosított mészárlás módszereit. A technikai fejlődés groteszk tort ült a harcmezőkön, az embereket sokszor csak gépek kezelésére és karbantartására degradálta. Milliós hadseregek és ezernyi gépszörnyeteg csapott össze, a lépték számomra még mindig nehezen felfogható. Nincs hiány olyan művekből, amelyek feldolgozták már a háború egész történetét vagy adott esetben csak egy-egy jelentősebb ütközetre koncentráltak. S bár az angolszász törtenelmi témájú könyvekre hagyományosan jellemzőek a személyes kitekintések, mindig örömmel fogadom a háború mikroverzumát bemutató intimebb, naplószerű írásokat,mert azok mutatják be talán a leghitelesebben, hogy mivel kellett szembenézniük a magunkfajta hétköznapi emberek legtöbbjének.

A halál asszonya című kötet a Kossuth Kiadó gondozásában jelent meg 2020-ban. A cím számomra kissé hatásvadászra, ponyvásra sikerült egy történelmi munkához képest, de ez ebben az esetben nem a fordítás hibája, ez a mű eredeti címe is.  A kiadvány szép ízléses csomagolást kapott, találunk benne számos érdekes archív felvételt is.

A történet szerzője (és mivel önéletrajzi írásról van szó, ezért egyben főszereplője is) Ljudmila Pavlucsenko, aki a Vörös Hadsereg leghíresebb és legsikeresebb női mesterlövésze volt a Nagy Honvédő Háború során. Az első pár fejezetben olvashatunk a kijevi békeévekről, melyek során a szerző alapos betekintést kapott egy széles társadalmi bázisú önkéntes kiképzőprogram keretében, aminek köszönhetően a konfliktus kirobbanása után gyorsan kitűnik bajtársai közül precíziós lövészeti képességeivel. Részletes leírásokat olvashatunk az ezt követő fejezetekben az Ogyessza és Szevasztopol védelméért folytatott elkeseredett küzdelemről, a mesterlövészek praktikáiról és olykor meglepő módszereiről, valamint a fegyvereikhez fűződő már-már vallásos kapcsolatról. Természetesen a Vörös Hadseregben sem nézi mindenki jó szemmel egy olykor-olykor privilégizált női katona felemelkedését, az előítéletek mindenhol megtalálják, mégha harctéri érdemei önmagukért is beszélnek.

A könyv második felében már nem a lövészárkoké, hanem a politikai csatatereké inkább a főszerep, ahogy az írónő egy szovjet küldöttség tagjaként 1942-ben, többszöri súlyos sérülés után, nyugatra utazik, hogy a msáodik európai front megnyitása érdekében “kampányoljon” a szövetséges hatalmaknál. Egészen elképesztő, ahogy röpke fél év alatt Roosevelt, Churchill, Sztálin és megannyi más korabeli híresség megfordul körülötte. Ezek a fejezetek már sokkal több politikai és ideológiai töltetet kaptak a kor szellemének megfelelően (erre még később visszatérek) és számomra kevésbé élvezetesek is voltak, mint a könyv első része.

“ – Kedves hölgyem, magát minden bizonnyal nagy súllyal nyomasztja az a sok ellenség, akit leterített, nemde?

- A legkevésbé sem! – válaszoltam. - Az ellenség csak ellenség, semmi több. A női mivoltunknak nemcsak az új élet indítása a szerves része, hanem, ha szükséges, a gyermek, a család, a haza védelme is. A mi államunk megadta nekem ezt a lehetőséget.”  

Nagyon részletes technikai leírásokat olvashatunk a hadviselő felek által használt fegyverekről és járművekről, ez mindenképpen a kötet erőssége. A szerző a háború után maga is történészi végzettséget szerzett és ez érződik is az íráson, számomra kicsit hiánypótló volt a krími harcok ilyen részletes leírása és a mesterlövészek “kulisszatitkainak” bemutatása. Nem csak harci események kaptak helyet a lapokon, vannak pillanatfelvételek az író magánéletéből, személyes érzéseiről is, de mindent körbeleng egyfajta rideg precizitás, amit talán jogosan várhatunk el egy mesterlövésztől.

Vannak azonban negatívumok is, amelyeket úgy érzem, hogy mindenképpen ki kell emelni, mielőtt bárkinek is olvasásra ajánlanám a kötetet. A sorokat a szerző 1967 és 1972 között vetette papírra, mely időszakot nem kifejezetten az alkotói szabdság szárnyalása jellemzett. A második világháború keleti frontja már önmagában is egy ideológiailag a végletekig túlhajszolt konfliktus volt, ahol a harcviselő felekbe kíméletlen propagandagépezetek oltották bele a zsigeri győlöletet koholt vagy jogos sérelmek alapján. Ez a világnézeti szembenállás a hidegháborús paranoia hosszú évtizedeiben sem enyhült egy fikarcnyit sem. Mindez rányomta bélyegét a szerző stílusára is, néhol már nyomasztó vagy csak egyszerűen unalmas volt a Szovjetunió kötelességszerű éltetése és felsőbbrendűségének hirdetése. Mintha a nagy testvér végig ott állt volna írás közben a háta mögött, amit az akkori cenzori szigort ismerve talán nem is akkora túlzás feltételezni. Mindenesetre a könyv így is teljesen fogyasztható és hiteles, de egy más korszak szellemi terméke.

Ajánlom a könyvet minden olyan olvasni szerető léleknek, aki kedveli az önéletrajzokat, érdeklődik a háborúk iránt és szívesen olvas, olyan emberek életéről szóló ításokat, akik egy letűnt kor fájdalmas időszakából lépnek elő a lapokról. Hiszen Ljudmila Pavlucsenko kívételes és elismerésre méltó karriert futott be nőként a Vörös Hadseregben. Teljes életútját megismerve azonban tovább erősödött bennem az az érzés, hogy a háborúban nincsenek győztesek, csak túlélők. 

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Kossuth Kiadó oldalára ellátogatsz.

Írta: Süni

Orianne Lallemand - Lupo, a farkas, aki színt akart váltani

 

Hogy őszinte legyek egy nagyobb akció keretén belül figyeltem fel erre a kötetre. Elsődlegesen a borító fogott meg magának, hiszen szeretem a színeket és a farkasokat is egyaránt. Ráadásul nagyon emlékeztet ez a mókás figura a Gyalogkakukk mese Prérifarkas karakterére.

Orianne Lallemand - Lupo, ​a farkas, aki színt akart váltani című kötete 2016-ban jelent meg a Central Mediacsoport gondozásában.

A mesekönyv már kívülről is nagyon érdekes, hiszen nem sokszor foghat az olvasó párnázott borítójú könyvet. Szó szerint benyomható a borító és ez már rögtön megadja az alaphangulatot. De nézzük is, hogy miről szól a történet.

Ennek a mesének a főszereplője Lupo, a farkas, aki egy reggel rosszkedvűen ébredt. Először nem érti mi baja lehet, de mikor belenéz a tükörbe, ráébred, hogy az egész teste szürke, tehát hétköznapi. Ezért elhatározza, hogy új színt keres magának, ami kiemeli az igazi egyéniségét. A hét minden napjára akad tennivaló és hosszas kutatómunkába kezd. Vajon sikerül-e meglelnie a vágyott színét? És mi köze van ehhez a hét napjainak? Nos, megtudhatod, ha kezedbe veszed a könyvet.

Számomra nagyon szórakoztató volt végig követni a kis farkas próbálkozásait, hiszen én magam is átesek időnként az „átalakítás” őrületén. Tetszett a történet, mert humoros, rendkívül kedves és bizony meg van a maga tanulsága is.

Mivel ez a kötet egy sorozat első része, így biztos, hogy kézbe fogom venni Lupo következő kalandjáról szóló kiadványt is.

Ajánlom a kisebbeknek és nagyobbaknak egyaránt, hiszen remek olvasás gyakorlására és esti mese gyanánt is. Ha pedig kedvet kaptok az átalakításhoz, a család egy remek napot tölthet mindenféle kreatív ötletek megvalósításával.

Ammenyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Libri oldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Fábián István – Mohai V. Lajos - Kettős:pont

 

„A jelen mindig állandóbb, pontosabb a múltnál, ebbe az egyedüllétbe nem sétálhat be akárki. Mégis, ami elmúlt, az már levált önzésünkről, szeretetről, szerelemről.”

Nem hittem volna, hogy ennyi ideig fog tartani egy könyv lelki feldolgozása, de bizony ezt a csepp kötetet majd három hónapja olvasom, újra és újra. Ennek elsődleges okai a két szerző egymásról alkotott nézetei, költeményeik mélyebb elemzései és az együttes hatás megfelelő befogadása, amely több elmélyülési időt vett igénybe. Ezektől függetlenül senki se vonjon le semmilyen téves konzekvenciát, hiszen a szerzők külön-külön is figyelemre méltóak, együttesen pedig lehengerlőek. De mielőtt ebbe belemennék, szeretném megköszönni Fábián István költőnek, hogy megajándékozott ezzel a példánnyal. Hálásan köszönöm Önnek.

Fábián István – Mohai V. Lajos - Kettős:pont című könyve 2020-ban jelent meg a Könyvpont Kiadó gondozásában. A kötet nem a szokványos papírborítással készült, sokkal inkább egy famentes rajzlapra emlékeztető anyagból, amelyet be kell, hogy valljak, pontosan nem tudok megnevezni, mégis ezt a hatást váltotta ki nálam. És pont ezért többször is éreztem azt a bizonyos belső hívó erőt, hogy ceruzát ragadjak és én magam is elmerüljek a grafika rejtélyes, de annál csodálatosabb világában. Ezt az emocionális töltetet tetézték Fábián István grafikai munkái, amelyek –mint eddig is- rendkívül igényesek és impozánsak a maguk tematikáját tekintve. A borítóról pedig csak annyit szeretnék írni, hogy a szívem közepébe talált, hiszen az az emberi sziluett az égitestváltozással egy lélek esszenciális fejlődése és mélyre bukása. Az idő változásával a két lélek egymásra való hatásai elgondolkodtatják az olvasót és nem eresztik. Fábián művész úr egyéb munkáira is érdemes figyelmet fordítani, hiszen hosszú évek óta álmodja meg grafikáit és borító terveit a szerzőknek és az olvasóknak egyaránt. Amennyiben szívesen elmerülnél munkáiban, ezen a linken megteheted.

„Boldog, aki hazatér, s az aranykor forgó díszletei közt körbejárja gyermekkora mézragyogású emlékeit.”

Mohai V. Lajos József Attila-díjas költő, író, irodalomtörténész. Hazánk kiemelkedő szerzőinek egyik fénypontja. Az alkotóról ezen a linken tudsz bővebben tájékozódni.

Nem újdonság, hogy egy könyvnek több szerzője is akad. Eme kettősség mindig valamilyen különleges formában vehető észre, de csak a figyelmesebb olvasóknak tűnhetnek fel azok a plusz mozzanatok, amelyek által meg tudják átlagban különböztetni az alkotók munkáit. Ennél a kötetnél egyértelmű ez az elkülönülés, mégis számos formában tükörképei egymásnak a két költő munkái. És bizony ettől eltekintve, külön is megállják a helyüket. Ami viszont kimondottan izgalmas kérdéseket vett fel az olvasóban az az, hogy bár egy borítón osztozva, de két oldalról megközelítve ismerhetjük meg a két alkotó egymásról és a világról alkotott gondolatait, elemzéseit, mégis önazonos és cseppet szangvinikus hangvételben. Különlegessége még a gördülékeny és hihetetlen szépen, választékosan megfogalmazott szövegkörnyezet. Az egész kötet egy irodalmi kincs a szememben.

Rögtön két versrészlettel szeretnék kezdeni, amiket már oly sokszor olvastam és annyi érzelmet kaptam általuk, hogy megszámlálni sem tudom, és talán megértitek, hogy miért szándékozom ezeket megmutatni nektek:

„Hóhér mindig akad,

hiszen sorsunk az Idő. Elpazaroltuk korán

az összes szeneslovakat, bár

gyerekek voltunk akkor. Szélfútta

diólevélbe csavart báb a gyermekkor.”

A második pedig:

„Apádra nem emelsz kezet.

Anyádat szeretni tartozol.

Neveden helyén az ékezet:

idetartozol. Idetartozol.”

Fábián István oldalával kezdtem a könyv felfedezését, mert egy bizonyos szeretettel teli komfortérzéssel szerettem volna feltöltekezni, hiszen sosem tagadtam, hogy kiemelten figyelem az alkotó munkásságát. Ezt először nem kaptam meg és meg is ijedtem, míg végül felfogtam, hogy ez egy más alkotás, más kontextus, így nem kaphatom ugyan azon érzéseket sem. Mégis viszonylag könnyen megtaláltam azt a pontot, amibe kapaszkodhattam és ezután már igen gördülékenyen merültem el a gondolatokban.

Mohai V. Lajos úr munkásságával személy szerint én is ismerkedő fázisban vagyok, de ettől függetlenül nagy lendülettel és tiszta szívvel fogadtam be mondanivalóját. Viszont itt értettem meg, hogy bizonyos utánajárás szükségeltetik, hogy megértsem a szerző gondolatait, ami végül oda vezetett, hogy majd két hónapig csak kutattam és kerestem. Minden erre fordított időt megért a felfedezés, és bizony már tudatosan fogom keresni a szerző műveit ezután. Szükségesnek érzem mindig ezt a fajta kutatómunkát olvasóként is, mert csak úgy kaphatunk teljes képet egy alkotóról, ha legalább vesszük a fáradtságot és némi időráfordítással „ismerkedünk” munkásságával, személyével.  

És most egy olyan rész jön, amit eddig sosem tettem, de ennél részletesebben nem fogom elemezni a kötetet. Ugyanis most csak azt szeretném kérni, hogy aki csak teheti, vegye kézbe ezt a könyvet és merítkezzen meg abban a mély gondolatiságban, amelynek köszönhetően új megvilágításban szemléli majd a környezetét, ebben biztos vagyok!

Ajánlom nemtől és kortól függetlenül, mert aki szereti a költészet és irodalom eme ágazatát, az megleli életünk egy – egy titkát. De annak is jó szívvel ajánlom, aki most ismerkedik a két szerző munkásságával. Hatalmas ereje van ennek a könyvnek az első sorától az utolsóig. Én nagyon hálás vagyok azért, hogy olvashattam. 

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Könyvpont Kiadó weboldalára ellátogatsz. 

Írta: NiKy

L. J. Wesley - Brooke

 

„(…) az élni akarás a legnagyobb segítség, amit szükséghelyzetben önmagunknak nyújthatunk.”

Nem tagadom, hogy meglepett ennek a könyvnek a tartalma, hiszen férfi szerzőtől hitelesen visszaadott női gondolatokat és érzéseket nagyon ritkán olvasok. De mielőtt ebbe belemennék, szeretném megköszönni a Mogul Kiadónak, hogy olvashattam a könyvet. Köszönöm, egy élmény volt.

L. J. Wesley író immáron második kötetét vettem kézbe, hiszen pár hónapja olvastam Hetedhét birodalom című regényét, amivel kisebb közelharcot vívtam, de végül megszerettem. Most írhatnám, hogy pont ezért mennyire tartottam a mostani könyvétől, de szó sincs erről. Egyszerűen vártam, hogy egy új oldaláról is megismerhessem a szerzőt és bizony ezt meg is kaptam.

L. J. Wesley – Brooke című regénye 2018-ban jelent meg a Mogul Kiadó gondozásában. A könyv borítóját Takács László tervezte és azt kell, hogy írjam kimondottan ízléses lett a maga kategóriájában. A kép tulajdonképpen belesimul a történetbe és remek hangulatkeltő, ezt el kell ismernem. A kötet könnyen olvasható, ami köszönhető a szerző gördülékeny stílusának és Barna Hajnalka remek szerkesztésének. Szeretem az ilyen minőségi kiadásokat, örülnék, ha több hasonló kiadvány látna napvilágot a hazai piacon.

De nézzük is fülszöveg alapján, hogy miről szól a regény.

Történetünk főhősnője, Brooke, aki emlékek nélkül „éli” mindennapjait egy olyan testben, ami a külvilág szerint hozzá tartozik, de tulajdonképpen mozdulatlan. Tudatos tudattalanként fekszik egy kórházi ágyon napról napra, amíg a látogató családtagok és más személyek hol kétségbeesve, hol pedig dühvel és fájdalommal beavatják apró féltett titkaikba. Brooke így ismeri fel szép lassan a környezetét, telik meg a lelke érzésekkel, és végül apró emlékekkel.  De néha jobb, ha a múlton köd marad, mert az igazság még mélyebbre taszítana. Vajon képes lesz-e feldolgozni mindazt, ami vele történt? És vajon jár-e egy második esély egy olyan embernek, aki lemondott a legfontosabb kincsről: az "életéről"? Nos, ezekre és számos más kérdésre megtudod a választ, csak vedd kézbe a könyvet.

Szubjektív meglátásom szerint az író nagyon szépen belehelyezte szívét, lelkét ebbe a világba. Férfiként ilyen mélyen átérezni egy nő gondolatait, érzelmeit igen ritka, de átsejlik az ellenkező nemre jellemző keménység és erősség is.

„Ugyanakkor ez azt is jelentette, hogy nemcsak a felépülésemért, hanem azért is keményen meg kell majd dolgoznom, hogy háttérbe szorítsam a rossz- vagy kevésbé jó tulajdonságaimat. (…) Végtére is, emberek vagyunk; esendőek. Egyikünk sem csak jó vagy csak rossz. Mindnyájunkban ott lapulnak ezek a tulajdonságok, és csak rajtunk múlik, hogy felismerjük-e a hibáinkat, hogy aztán azon dolgozzunk, hogy jobb emberré váljunk.”

Brooke karaktere egyszere szerethető és gyűlölhető. Ez az ellentmondás elsődlegesen az idősíkok változásával alakul át. Nagyon sok hibát követ el, de rendkívül szép karakterfejlődésnek lehettem tanúja, ez pedig igencsak a kedvemre való volt.

Más szereplőkkel is voltak gondjaim, különösképpen az anya volt számomra igen nehezen érthető. Nagyon felszínesnek gondoltam sokszor, persze az ő döntései sem csak feketék vagy fehérek.

A szerző senkivel sem bánt kesztyűs kézzel és tény, hogy sokuknak nem jutott happy end, mégis így volt kerek egész ez a kötet.

„- Furcsa dolog az élet. Amikor nincsenek bajok, problémák, akkor fel sem tűnik, hogy hálásnak kéne lenned. De, amikor beüt valami, akkor egyszerre átlátod a teljes képet. És persze, a baj nem jár egyedül. Ha valami beüt, mindig hozza magával a haverjait is.”

Események szempontjából nagyon jót tett a történetnek, hogy az író párhuzamot állított a jelen és a múlt, valamint az élet és halál között. Számos formában találkoztam ezekkel az elemekkel a történet folyamán és ennek köszönhetően sokszor feldühített vagy éppen ellenkezőleg, szomorú lettem.

Ami viszont kimondottan tetszett, hogy megmutatkozik egy apró, kissé szarkasztikus humor a könyvben, ami sokszor oldotta a feszültséget és jó volt kicsit fellélegezni és mosolyogni. Ettől függetlenül ez a regény nem szórakoztató elsődlegesen, hanem egy kemény tükör mindenkinek, hogy időben ébredjen fel. Az életünket millió tényező rendezi napról–napra, óráról-órára. És bár hisszük, hogy velünk a rossz nem történhet meg, mégis Brooke a legjobb példa arra, hogy az ember milyen törékeny és az elme mennyire erős. Porszemei vagyunk ennek a hatalmas világnak és bár eltervezzük a jövőt, igen kevés személynek adatik meg, hogy úgy is alakuljon sorsa, ahogy azt ő előre kívánta.

Összességében egy kellemes és izgalmas olvasásban volt részem, ezután örömmel fogom kézbe venni a következő könyvét a szerzőnek. Most pedig csak mosolygok, hiszen ide van készítve az asztalom szélére egy újabb példány és csak ki kell nyújtanom a kezemet érte. Vajon melyik lesz az?

Ajánlom kortól és nemtől függetlenül, mert az életről olvasni mindenkinek érdemes. És, ha elgondolkodsz a saját létedről, már megérte, hogy kézbe vetted ezt a könyvet. És egy saját gondolat a végére: megértettem, ha szeretünk, az egész embert szeretjük. A rossz szokásait és a hibáit is. Ezért is érdemes nyitott szívvel élnünk.

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Könyvmogul oldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy