Tova Friedman – Malcolm Brabant - Auschwitz lánya

 

„Az emberi fajon belül sokfélék vagyunk, de több dolog köt össze minket, mint ami elválaszt.”

Néha úgy érzem, hogy túlvállalom magam érzelmileg olvasásaim folyamán. Nem a darabszámot figyelembe véve, mindinkább a témaköröket nézve. Évről évre egyre nagyobb számban nyúlok valamely tabunak számító vagy éppen emberi sorsokat feldolgozó kiadványok után. Tudatosan építem és keresem, mind az áldozatok, mind az elkövetők tekintetében a lelki okokat, a traumák feldolgozásának folyamatát, valamint azt az affektív torzulást, amely - létrejön parancsra vagy pusztán a hatalom megízlelésével - arra sarkallja az adott személyt, hogy bántalmazza a nála védtelenebbet. Ezért szinte borítékolható volt, hogy a mostani olvasmányom is a polcom egy lakójává válik idővel.

A Soá-ról (Shoah) vagyis köznevén a Holokauszról már mindenki hallott valamilyen formában. Ki szerencsésebb, az csak a történelemkönyvek lapjain találkozott vele, aki kevésbé, az pedig saját családján belül, a felmenőkről ismerhet történeteket. Ezek a „mesék” sokszor nagyon fájdalmasak minden szempontból, mégis az egyik legmeghatározóbb, az emberiség egyik legszörnyűbb időszakáról szólnak. Talán egyeseknek már sok lehet az a túlbuzgóság, amely a Holokauszt túlélőinek történetével, megélt vagy tiszteletből felelevenített rémeseményeivel foglalkozik, elvégre számos film, könyv látott napvilágot és valószínű, hogy mindig lesznek újabb és újabb alkotások, amelyek megemlékeznek erről az időszakról. A túlélők száma napjainkra elenyésző számot mutat, hiszen a „szerencsésebbek” is megöregedtek és lassan az következő nemzedéknek adják át az élet színpadát.  De akad még néhány olyan lélek, aki minden erejével azon van, hogy emlékeztesse utódaiit, vagy éppen más hon gyermekeit arra, hogy az ember bőre színe legyen bármilyen, több a közös bennünk, mint bárki képzelné.

Ilyen túlélő ennek a könyvnek az egyik szerzője is, aki gyermekként élte meg ezt a fájdalmas időszakot.

Tova Friedman 1938-ban született, 84 éves és jelenleg New Jersey-ben él. Négy gyermek édesanyja, valamint nyolc unokájának szerető nagyanyja. Talán elmondható róla, hogy az egyik legfiatalabb túlélője a Holokausztnak.  Azon szerencsések egyikeként távozott 1945-ben a haláltáborból, akiknek megadatott az emlékezés nehéz, súlyokkal és rémálmokkal terhelt joga, és ezáltal egész életét annak szentelte, hogy ez az időszak fennmaradjon az utókor emlékezetében. Az emberiség nagyon ügyes a feledés művészetében, pedig a vérrel borított évek pora még nem szállt el teljesen.

Malcolm Brabant brit származású újságíró, aki a BBC haditudósítójaként tanúja volt a boszniai népírtásoknak. Jelenleg az amerikai PBS Newhour külhoni tudósítója. Munkájáért számos díjat kapott és Birkenau felszabadításának 75. évfordulóján ismerkedett meg Továval, akivel azóta is jó barátok.

Tova Friedman – Malcolm Brabant - Auschwitz lánya című ismeretközlő irodalmi kötete 2023-ban jelent meg a Libri Kiadó gondozásában. A borítótervet Féder Márta álmodta meg, a képen maga a szerző látható szüleivel.

Ez a könyv, mint már sejthető, egy gyermek szemszögén keresztül meséli el azt a pár évet, amelyek a közép-lengyelországi gettóból egészen egy náci munkatáborba vezettek. Tova azon kevesek egyike, akik szüleikkel kerültek és „távoztak” a vérkorszak vérrel borított fagyos időszakából.

„A bűnösséget nem előítéletek, hanem bizonyítékok alapján kell megállapítani.”

A könyvet én négy fő részre osztanám, bár tudatosan nincs elkülönítve:

• Tova kora gyermekkori évei a közép – lengyelországi gettóban
• Tova öt -és hatévesen a haláltáborban
• Tova gyermekkora a II. világháború után
• Asszonyként, terapeutaként és alapítványigazgatóként

Tova kora gyermekkori évei a közép – lengyelországi gettóban

„Egy három éves gyermek is megérez és megért dolgokat, feldolgozza az információkat. A kognitív képességei szárnyalni kezdenek, bár az esetek többségében még hiányzik a szókincse a látottak megfogalmazásához. Ez az életkor a világ által kínált egyszerű örömökre való rácsodálkozás ideje. A gyereknek gyönyörködnie kell egy pillangó légi táncában. Éreznie és viszonoznia kell az anyja és az apja szeretetét. Mosolygó arcokat kell látnia, és biztonságban kell éreznie magát. Teli hassal, meleg ágyban kell elaludnia, hogy reggel, miután felébredt, izgatottan egy újabb ígéretes napot kezdjen.”

A könyv elején megismerkedünk a szülőkkel, a felmenőkkel, mindkét oldalról a zsidó hagyományokra épült családi élettel, szabályokkal, nézetekkel. Képet kapunk Lengyelország egyre tarthatatlanabb zsidó ellenes hozzáállásáról, a gyermek (Tova) megszületéséről és arról a gettói életről, amelyet a fiatal gyermek első emlékeiként tartanak számon.

Kép: NiKy m.i.

Tova öt és hatévesen a haláltáborban

„Az éhező gyerek számára a burgonyahéjleves volt az üzemanyag a szervezet önfelfalása ellen folytatott küzdelemhez, de a tojás a szeretetet jelentette.”

Miután Közép-Lengyelország megtisztításának végső időszakában azok a zsidók is feleslegessé váltak, akik addig gyárakban dolgoztak, végül Auschwitz-komplexum leghalálosabb részébe kerültek. Birkenau színtere a következő két évben meghatározó szerepet töltött be az akkor 5 éves Tova életében. A kezdetleges időszakban még édesanyjával lehetett valamelyik felnőtt barakkban, de később egy váratlan betegség következtében átkerült az egyik gyerekeket őrző bodegába. Ekkor került rá tetoválása is, amely azóta is ott „díszeleg” karján. Az akkor megélt és átélt borzalmakról részletes képet kapunk, valamint annak a felemelő pillanatnak dicső képéről rántja le a leplet, amikor először ébredhetett a náci fegyveres őrök nélkül.

Kép: NiKy m.i.

Tova gyermekkora a II. világháború után

„A félelem egy vírus, amely fertőző, gyakorlatilag mindenkit megbetegít, aki érintkezésbe kerül vele. Az immunitást nehéz, szinte lehetetlen megszerezni.”

Miután elhagyhatták a tábort, Tova és édesanyja új életet próbáltak kezdeni, azon kevés túlélő rokonokkal karöltve, akikkel összetalálkoztak, miután visszatértek a szülővárosba. Tova édesapja csak jóval később került elő, de nagy boldogságra ismét együtt lehetett a család. Számos atrocitás érte őket a háború után is, hiszen sehol sem nézték őket jó szemmel. Az antiszemita szemlélettel élők egészen Amerikáig üldözték a családot, ahol egy teljesen új világ tárult eléjük. Idegenként itt sem volt könnyű megállni a helyét senkinek sem, az évek múlásával egyre több akadályt legyőzve élte mindenki a szürke hétköznapokat. Tova soha nem tudta igazán élvezni szabad tinédzserkorát, mert a múlt fájdalmas árnyai mindenhova követték, ráadásul édesanyja idejekorán elhalálozott. Ez a megrendítő esemény számos mély, de annál fontosabb tapasztalatot hozott az életébe, míg végül férjhez ment és négy gyermeke született. 

Kép: NiKy m.i.

Asszonyként, terapeutaként és alapítványigazgatóként

„Az embernek megváltoztathatja az önképét, ha azt érzi, hogy valaki valóban látja, hallja és értékeli őt.”

Tova számos egyetemet és képzést elvégzett, így végül a pszichológia területét választotta, hogy segítsen a traumák feldolgozásában. Később létrehozott alapítványa igazgatójaként járta a világot és mesélte el történetét, hogy ez a borzalmas időszak soha többé ne fordulhasson elő. Munkája folyamán számos értékes kapcsolatra, barátságra tett szert, amelyeket kincsként őriz. Végül visszatért azon helyekre, amelyek megbéklyózták gyermekkorát. Minden alkalommal elkísérte valamelyik utódja is, hogy valóságtétellel szolgáljon történetének, hiszen a gyermekek és unokák feladata lesz később ezt az örökséget tovább vinni.

Mint olvasható egy igazi memoárt vesz kézbe mindenki, aki kíváncsi eme kötet tartalmára. Nem lesz könnyű olvasás, hogyan is lehetne az! Egy gyermek szemszögéből mindig nehezebb szembenézni a halállal, hiszen az ártatlan lélek védtelensége saját szekunderszégyenünk is egyetemben. Még ha nincs is közvetetten emlékünk a II. világháború népirtásairól, és ezáltal szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, mégis azt kell, hogy írjam, számos formában emlékek sokasága fog felszínre törni, hiszen életünk folyamán találkoztunk már eme történelmi idősíkkal, és a képek összefognak kapcsolódni lelkünkben.

„Visszatekintve rájövök, hogy a blokkban lévők többsége a „kegyelem-kényszerképzet” foglya volt.”

Saját megítélésem szerint ennek a könyvnek súlya van mind a tematika, mind pedig a lelki teher tekintetében. Az előbbit magyaráznom sem kell, úgy gondolom, de az utóbbi némi kitekintést érdemel. A legtöbb túlélő bizonyos szomnambulizmus és noktambulizmus paraszomniák, vagyis alvajárás tüneteit produkálták. A rémálmok rendszeres előfordulása kimerítő volt a nappalok teljes megélése mellett, így nem ritkaság számba ment az áldozatok depresszív állapotba kerülése. Ezt csak pszichológus segítségével lehetett normalizálni, de teljes tünetmentesítés csak nagyon kevés esetben járt sikerrel.

A másik fontos önmunka a gyász öt fázisának megélése. Mindenki gyászolt a maga módján akár tudatosan, akár tudattalanul és ezt az önmunkát nagyon kevesen tudták elvégezni hátralévő életükben. Bár az élet nem állt meg, és aki csak tehette újra családot alapított, de a transzgenerációval tulajdonképpen egy súlyos örökséget hagyott vagy hagy hátra az utódain keresztül a világra.

Kép: NiKy m.i.

Szubjektíven azt kell, hogy írjam nagyon megrázott a könyv olvasása. Nem egyszer félre kellett tegyem, hogy emészthessem az olvasottakat. Bizonyos szinten utána olvastam a leírtaknak, ezt nem tagadom, és amit az internet engedett, képekben is végig követtem. Nem először teszem ezt és pont ezért bizonyos helyekről készült fotók már „barátként” üdvözöltek. De minden egyes kiadvány, amely - egy túlélő életéből merítkezik - kezeimbe kerül, szükségessé teszi a fent említett folyamatot.

Összességében egy nagyon tartalmas és fájdalmas olvasásban volt részem, amely jó ideig még velem marad lelkemben. Sokszor elgondolkodtatott a mostani életünkkel kapcsolatban is és számos párhuzamot véltem felfedezni, amely nagyon elkeserített tagadhatatlanul.

Az én családom felmenői között tudtommal nincs közvetlen áldozata a náci népirtásnak, ellenben mégis úgy érzem, hogy kötelességem teljes vállszélességgel kiállni a rasszizmus ellen és a kutatásomat is többek között erre építem. Hiszek az egyenlőségben minden tekintetben és hiszek abban is, hogy a szavaknak súlya van, amelyek végül tettekké növik ki magukat. Ezért is olvasok ilyen sok fajsúlyos tematikában, hogy emlékeztessem magam és másokat is arra, hogy ez a borzalom bármikor megismétlődhet.

Szeretném azt írni, hogy mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, de nem vagyok benne biztos, hogy önszántából bárki is jó szívvel kézbe venné. Fontosnak gondolom, hogy Tova életéből is levonjuk a magunk konzekvenciáját, de ehhez az olvasáshoz erős lélek és nyitottabb szemlélet szükséges. Csak remélni merem, hogy idővel egyre többen olvassák majd, mert ami benne leírásra került érték és nagyon jó példa!

Ha úgy döntesz, hogy elolvasnád a könyvet, akkor a Libri weboldalán megleled.

Írta: NiKy

Karyl McBride - Lehetek valaha elég jó?

 

„A tapasztalataim és a jellemem ajándék. […] Az életem a sajátom, és vállalom a felelősséget tetteimért.”

Hosszú idő óta keresem, kutatom azon önfejlesztő, pszichológiai könyveket, amelyek a családon belüli transzgenerációs traumával, azon belül is az anya-lánya kapcsolattal foglalkoznak. Ennek a kutatásnak természetesen személyes okai vannak, de számos más külső tényező miatt is érdekel ez az alapvetően is súlyos témakör. Személyes érintettségem miatt a mostani kiadványt öngyógyítás célzatával vettem kézbe, de nagyon jó alapot szolgált – utólag megtudva – a fent említett vizsgálatomhoz is. Ez az olvasásom elsődlegesen egy lelki analízis, ezért jelen esetben személyes élményekből is merítkezik a most megfogalmazott véleményem. Ezt mindenki vegye figyelembe, erősen szubjektív, amit leírok éppen.

Dr. Karyl McBride azon alkotók közé tartozik, akik nem vallják magukat szerzőnek, hiszen orvosként – jelen esetben kicsivel több, mint negyven éve – praktizálva adják át az olvasóknak tematikusan elkülönítve mondanivalójukat. Elsődlegesen pár-és családterapeutaként, valamint a narcizmus kutatásának egyik legnagyobb szaktekintélyeként tartják számon. A traumák kezelését tartja elsődlegesen fő szakterületének, amely nagyon jó szolgálatot tett saját tragikus sorsának feldolgozásában is. Hiteles forrásként az általa megjelentetett kiadványok számos tapasztaltot dolgoznak fel, felhasználva az évek alatt megismert paciensek történeteivel, amelyek kis kozmetikázást megélve – orvosi titoktartás – rendkívül mély hatással bírnak a tematika iránt érdeklődőknek. Ha szeretnél többet megtudni az írónő munkásságáról vagy akár felkeresnéd, akkor ajánlom figyelmedbe honlapját, valamint Facebook oldalát egyaránt!

Dr. Karyl McBride – Lehetek valaha elég jó? című könyve 2023-ban jelent meg a Partvonal Kiadó gondozásában. A könyv elsődlegesen a narcisztikus anyák lány gyermekeire fókuszál, amely három lépcsőfokra építi az önterápiát. A kötet elsősorban kiegészítő olvasmány, tehát nem helyettesíti a szakember által nyújtott segítséget, de nagyon jó alapkőnek mondanám, amely hozzájárul ahhoz, hogy meghozzuk a megfelelő döntéseket. A feladatok elvégzése fontos a jobb rálátás és a fent már említett szakaszos gyógyulás elérése érdekében. Mindenki így vegye kézbe ezt a könyvet!

De nézzük is kicsit részletesebben, hogy milyen folyamatokról is írtam fentebb:

1. A probléma felismerése
2. Hogyan hat ki a nárcisztikus anyai viselkedés az egész életedre?
3. Leszámolás az örökséggel

A probléma felimerése:

„Volt egyszer egy kislány. Még amikor jó volt, akkor is rossznak mondták.”

Ennek a fő résznek elsődleges célzata, hogy az olvasó felismerje, valamint megértse helyzetét. A különböző al/fejezetekben olyan témákat érint a szerző, mint a lelki teher, amelyet évek óta cipelünk, anya-lánya kapcsolat mibenléte, mit jelent tulajdonképpen az anyai narcizmus és ennek különböző arculatai, hol van az apa szerepe az ilyen családi szerkezetben, valamint mennyire fontos a külső látszat, amikor egy idegen tekint a „családi idillre.”

„Ha nem értjük meg az okokat, botladozunk, hibázunk, mély értéktelenséget érzünk, és szabotáljuk önmagunkat és az életünket.”

Kép: NiKy m.i.

Hogyan hat ki a narcisztikus anyai viselkedés az egész életedre?

„Azért imádkozom, hogy a gyerekeim tandíjára gyűjtsem a pénzt, ne pedig a pszichoterápiájukra.”

A második szakasz a már felismert problémákra fókuszál, ilyenek például az olyan testvéri kapcsolatok, ahol az anyák a narcisztikusok jellemzőivel, eltérően nevelik lányaikat, tehát az egyik esetben a maximalista-, míg a másikban az önszabotáló lányt ismerhetjük meg. Szó esik a párkapcsolati következményekről, a rosszul választott „cseberből – vederbe” elméletről, valamint a hasonló tüneteket produkáló felnőtti életről.

„A mai társadalomban elfogadott, ha egy nő az üzleti vagy pénzügyi életben sikertelen, de a párkapcsolati bukásokat nehezebben fogadjuk el. Ha valakinek egynél több válása vagy sikertelen párkapcsolata volt, az már átoknak vagy óriási balszerencsének számít. A nő bűntudatot is és szégyent is érez, de a szégyenérzet az, amit a legnehezebb viselni. A bűntudat általában olyan dolgokhoz kapcsolódik, amelyeket meg lehet bocsátani, de a szégyen az egész lényét átjárja, amolyan „mindent vagy semmit” megítélést hoz magával, ami rettenetes hatással van a mentális egészségére.”

Kép: NiKy m.i.

Leszámolás az örökséggel

„Ha anyám nem tud engem szeretni, ki tud?”

Ennek a résznek sokkal nagyobb terjedelem jutott, mint a fentebb már kiemelteknek. Bizonyosan érezhető, hogy az itt található feladatok és témakörök egy nagy önterápia végéhez közeledtét reméltetik az olvasóval. A már megszokott mellék címek alatt olvashatunk arról, hogy a látszat elhalványodik és a belső munka válik igazán fontossá. Kiemelten szó esik az anyákról való leválásról, az önmaguk megtalálásáról, tehát azé a nővé válásról, aki belül éledezik bennünk, a belső egészség fontosságáról, az önmagunk előtérbe helyezéséről, valamint arról, hogy kezeljük ezek után édesanyánkat, aki valószínű már nem fog változni, hiszen nem ismeri fel „állapotának” mibenlétét. És talán az egyik legfontosabb lépésként egy üres lapot nyitva, naplót vezessünk, hiszen tiszta lappal kezdjük az új, önazonos életünket.

„[…] bármely generáció számára a jó anyaság fő kritériuma a hitelesség, a szeretet és empátia, a fizikai és érzelmi gondoskodás – teljesen mindegy, melyik történelmi korszakról beszélünk.”

Kép: NiKy m.i.

Mint olvasható, ez a könyv sokrétű és alapos vizsgálatot ad az adott szakaszok lebontásával. A minden kiemelt periódus alatt megtalálható paciensek saját vallomásai, pontosan illeszkednek a témához mind pozitív, mind negatív oldalról megközelítve. A választás lehetőségét folyamatosan ismétlődően fent tartja a szerző, hiszen csak annak tud segítséggel szolgálni, aki nyitott a gyógyulás rögös útján végigmenni. Nem lehet egyben kiolvasni és továbblépni, erre a könyvre időt kell szánni, és tartson bármeddig ez a munkafolyamat, az eredmény nem marad el, ezt biztosan állíthatom.

„Azok a traumák, amelyeket az agyunkban eltároltunk, de tudatosan letagadjuk, mindig visszatérnek a következő generációban.”

Saját meglátásom szerint egy hiteles és nagyon átfogó terápiára váltottam jegyet, mikor kézbe vettem ezt a kiadványt. Pontosan tudtam, hogy az első fejezettel nem sok dolgom lesz, hiszen közel négy éve kezdődtek nálam a „lázadás” első jelei, amelyek a mostani időszakomra a tudatos elkülönülés fázisánál tartanak. Évekig nem találkoztam saját felmenőmmel, sokszor hosszú időt kihagyva a kapcsolatfelvétel tekintetében, ez természetesen a családi oldalról a „fekete bárány” szerepkörét erősítette, de az én mentális egészségem nagy változásokon ment végbe.

A második fejezettől ellenben megtört a külső szemmel való olvasás és mindegyik fejezetre újabb zsebkendőt kellett elhasználnom. Elindultam egy úton, amely sokkal nehezebb, mint elsőre hittem. Ellenben különösen józanító hatással bírt első olvasásra is, hiszen már ezzel az idézettel is csak döbbentem:

„Na, most már eleget beszéltünk rólam: legyen rólad szó:

Te mit gondolsz rólam?”

Kép: NiKy m.i.

Végig olvastam a könyvet és ismét vissza fogok térni a harmadik –fent már említett – ciklushoz, hiszen vannak olyan pontok, amelyekkel bőven akad még dolgom. A gyógyulás sosem fájdalommentes, aki ebben reménykedik, annak még idő kell, hogy elkezdhesse. Az önmunka sokszor jár könnyekkel, dühvel, mély szomorúsággal, helyenként megvetéssel és akár depresszív gondolatokkal is. Ez a folyamat egy gyászmunka is egyben, hiszen egy olyan éra lezárására készülünk, amely eddigi életünkben biztos pont volt. Ellenben, ahogy Dr. Csernus Imre is megfogalmazta, nem is egyszer; „Valójában az, amit mi életnek hívunk, mitől lesz élet? Ha folyton fenyeget bennünket a megfelelési vágy, a kiégés, a boldogtalanság, akkor mitől élünk, mikor élünk igazából?” (Dr. Csernus Imre – Egy életed van)

Sokszor éreztem úgy olvasásom alatt, hogy tükröt tart elém a szerző akaratlanul is. Egy olyan képet mutatott rólam, amit nem akartam látni vagy kevésbé éreztem magamat erősnek általa. Időközben megértettem, hogy „gyengének” lenni ebben a formában elengedhetetlen és kell is, ahhoz, hogy a héjából kihántott, fájdalmas tapasztalásokat felül tudjam idővel írni. 

Kép: NiKy m.i.

Saját testvéri kapcsolatomat is irányzottan javította már egyszeri olvasás után is. A mi esetünk pontosan leírásra került, amely pofon volt amúgy fájó arcomra, ellenben remek párhuzamra leltem a saját életem vonatkozására. Hogy melyikünk az önszabotáló és a maximalista, már igazán lényegtelen, de azt elmondható, hogy jobban megértem a testvéremet, mint az elmúlt 20 évben valaha is és ezért nem lehetek elég hálás a szerzőnek.

Összességében egy értékes olvasmányban volt részem, amely nagyon megrázott és egyben fel is emelt. Sokszor félre kellett, hogy tegyem a könyvet, de végig ott volt velem az adott kérdéskör a gondolataimban. Sokat foglalkoztam minden ciklussal és vissza-visszatértem, ezzel is erősítve magamat és hitemet.

A könyvben kiemelésre kerül, hogy a terápia nem a gyűlölködésre vagy a harag elmélyítésre törekszik, sőt ez teljesen elkerülendő. Sokkalta inkább a megértés és empátia, az önszeretet fontosságát hirdeti, amely alapvető kell, hogy legyen minden egészséges léleknek.

„Az empátia a szeretet alapköve […]”

Elgondolkodtam, hogy kedvencemmé teszem, mert eddig ez a legjobb olyan kötet, amely a narcisztikus anyai viselkedéssel és annak hatásaival foglalkozik. Úgy gondolom, hogy érdemes kézbe venni és elindulni a megfelelő úton. Ezért ajánlom minden olyan nőnek, akinek hasonló sors jutott vagy egy-egy életszakaszában ráismert önmagára. A gyógyulás nem lesz könnyű, de megéri felvállalni, hiszen ez az élet (ön)szeretet nélkül nagyon sivár.

„Gyakran az első és egyetlen személy, akit a megbocsátás gyógyít, az maga a megbocsátó személy. Ha őszintén megbocsátunk, egy rabot bocsátunk szabadon, majd felfedezzük, hogy a szabadon bocsátott rab mi magunk vagyunk.”

Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a Partvonal Kiadó weboldalára ellátogatsz. 

Írta: NiKy

Kertész István - Nagy Sándor, a hódító

 

“A 2020-ban megjelent könyvében Adrian Goldsworthy ezt írta: “Napjainkig Nagy Sándort úgy mutatják be, mint szentet vagy szörnyeteget, katonai géniuszt vagy hatékony gengsztert, és még újabban, mint egy rossz erkölcsű vagy biszexuális ikont.” Majd hozzáteszi, hogy sok történész napjaink erkölcsi értékítéletétől befolyásolva vizsgálja a múltat, és azt lát, amit látni akar.

A Goldsworthy által nehezményezett történészi magatartás tipikus példája Karl-Wilhelm Welwei tanulmánya, amelynek már a címe is árulkodik szerzője állásfoglalásáról: Nagy Sándor nagy uralkodó volt? És a végkövetkeztetés: “… lépései háborúkat és pusztításokat eredményeztek, és a katonai műveletek révén számos halált, hosszú meneteléseket és betegségeket idéztek elő. Végül birodalma rövid életű építmény volt, a halála után önálló államokra szakadt szét, amelyek később a Római Birodalomhoz kerültek. Sikerei ellenére mai szemmel problematikus őt, mint azt régebben tették, Nagynak nevezni.”

Véleményem szerint a hisztéria korában élünk, percek alatt lehet valakiból bálvány vagy bukott ikon, elég egy szerencsétlen nyilatkozat vagy egy rosszakaró poszt. A politikai korrektség zászlaja alatt korábban általános tiszteletnek számított történelemi alakok váltak számkivetettekké, újra divatba jött a szobordöntögetés. A relativizálás mindent megkérdőjelez, mindent idézőjelbe tesz és korábban szilárdnak hitt állsápontok és meggyőződések ürüsednek ki és veszítik érvényüket. Fontos kijelentenem, hogy támogatom, sőt, egyenesen kötelezőnek tartom a fősodortól ellenkező vélemények megfogalmazását és ütköztetését, mert az építő diszkurzus elengedhetetlenül előfeltétel a kultúra és a civilizáció fejlődéséhez, kivéve, ha azt a kizárólagosság jegyében teszik.

Kép: NiKy m.i.

Nagy Sándor alakját is kétféleképpen ítélhetjük meg. Lehet ő egyrészt világbirodalmat alapító zseniális hadvezér és államférfi, aki fiatal kora ellenére hihetetlenül rövid idő alatt hódította meg az ismert antik világ jelentős részét. De tekinthetünk rá úgy is, mint véreskezű despota és hódító, aki olykor kíméletlen kegyetlenséggel bánt el a leigázott népekkel, hogy hatalmát megszilárdítsa és embereket tízezreit ölte meg hódító háborúkban. Aki ezt a kettős értékrendet igazán tovább akarja gondolni és barátságban áll az angol nyelvvel, annak ajánlom a legnépszerűbb videómegosztón is megtalálható Dan Carlin podcast-jét, ahol Adolf Hitlert életművét vetik össze Nagy Sándoréval.

 Kertész István - Nagy Sándor, a hódító című munkája a Kossuth Kiadó gondozásában jelent meg 2022-ben. A szemnek is nagyon kedves, minőségi térképekkel és a szerző saját fényképeivel is gazdagon illusztrált kemény borítású kiadványt vehet az olvasó a kezébe.

A történelmi tabló bemutatja a nagy hadvezér teljes életpályáját, Hellász egyesítésétől a keleti hódításokon át egészen rejtélyes haláláig. A fő hangsúly a hadi események leírásán van, megismerhetjük a makedónok harcmodorát, a sereg felépítését és fegyverzetét, de még a nagyon sokszor mellőzött, azonban a haderő számára életbevágóan fontos logisztikai kérdések is boncolgatva vannak. Az egyes ütközetek és ostromok leírására és elemzése is kiemelt figyelmet kapott a kötetben. Ezek a részek számomra rendkívül évezetesek voltak és ebből a szempontból bátran merem ajánlani a könyvet az antik hadművészet iránt érdeklődőknek.

Kép: NiKy m.i.

Kevésbé élvezetes részek voltak számomra az egyes ualkodók dinasztikus törekvéseit és családfáját bemutató részek, néha rengeteg szereplő, esemény és név van rázúdítva az olvasóra, amelyek megemlítése biztosan elengedhetetlen a történész szakma iránti tisztelet jegyében, de a laikus olvasók aligha fogják örömüket lelni abban, hogy például ki kinek az unokatestvérét vette feleségül, vagy kinek az ükapja volt ott ki mellett egy csatában. Természetesen az ókorban kiemelkedő fontosságú volt a vérvonal vezetése és számontartása, amit sok esetben szerényen egészen az istenekig vezettek vissza, de egy, a szélesebb olvasóközönség számára íródott műben ezek a részek számomra kevésbé voltak szerencsések.

Nagyon érdekesek voltak ugyanakkor a kor legendás alakjairól szóló aforizmák és történetek, ilyenek például Midasz király vagy a tragikus sorsú olümpiai bajnok Dióxipposz. A számos korabeli történetíró és szemtanú tollából származó ídéezetek pedig jól mutatják, hogy nemcsak az utókor, hanem kortársai is mennyire megosztottak tudtak lenni Nagy Sándor személyében.

Kép: NiKy m.i.

Az író véleményem szerint egyértelműen azoknak a táborába tartozik, akik megérdemeltnek tartják a “Nagy” jelzőt, és bár itt-ott éreztem némi elfogultságot, a könyv nem marad mentes a kritikai észrevételektől sem. Úgy éreztem, hogy az író próbálta elkerülni az “elfogult utókor” csapdáját és saját korának értékrendjének megfelelően megítélni Nagy Sándor személyét és tetteit. Az itt-ott száraz részek ellenére szerintem kellemes kikapcsolódást nyúthat a kötet az antik kor iránt érdeklődőknek, különösen a hadtörténelem szerelmeseinek.

Vannak, akik az ókori Rómára úgy gondolnak, mint egy csodálatos, letűnt korra, ami oly sok téren megalapozta és előrevetítette mindennapi életünket évszázadokkal később is. Van azonban, akik úgy gondolják, hogy a rómaiak véreskezű hódítók voltak, akik egész népeket taszítottak rabszolgasorba. Vannak, akik ünneplik a Vörös Hadsereg önfeláldozó Nagy Honvédő Háborúját, amely a náci Németország legyőzéséhez döntő mértékben hozzájárult. Vannak, akik viszont Kelet- és Közép-Európa kommunista megszállását látják benne elsősorban. Úgy hiszem, hogy hálásnak kell lennünk, hogy ekkora ismeretanyag birtokában, több álláspontot is megismerve alkothatunk véleményt, lövészárokháborúval legfeljebb a szociális média csatornáin találkozunk, szemlélői és nem pedig elszenvedői lehetünk a történelemnek…egyelőre.    

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Kossuth Kiadó weboldalára ellátogatsz.

Írta: Süni

Perintfalvi Rita - Amire nincs bocsánat

 

„A kritika és ítélkezés nélküli, elfogadó jelenlét az a háttér, amely képes megnyitni a másik szívét, hogy elindulhasson a gyógyulás útján.”

Vajon miért érzem magam olyan kellemetlenül, ha a vallásról olvasok bármely formában? Annyiszor feltettem már magamnak ezt a kérdést, de igazán sose találtam meg rá a választ. Széles az érdeklődési köröm és kimondottan keresem a kényes témákat, mégis két olyan szegmenst is fel tudok sorolni, amelyek rossz érzéssel töltenek el. Az egyik a már fent említett vallás, ámbár jelen pillanatban egy nagyon is súlyos okkal vettem kézbe ezt a könyvet.

Magyarországon nagyon sok olyan ember él közöttünk, aki vallásgyakorló, Istenfélő. Sokan több nemzedékre visszatekintve büszkélkedhetnek hitük tisztaságával, mások az életük árnyékos oldalától menekülve keresnek vígaszt a hitben. Bárhogyan is nézzük, a vallás, meghatározó szerepet tölt be a mai napig is bizonyos formában a társadalmi értékrendben. Bár –szerencsére- azok az idők elmúltak, mikor ez alapján ítéltünk meg egy embert, mégis inkább úgy gondolom, hogy hangsúlyos szerepet kap a „háttérben”. Ráadásul még mindig akadnak olyan társadalmi közegek, ahol meghatározó lehet, hogy ki milyen felekezethez tartozik vagy hithűen éli-e a mindennapjait.

Az egyházközösség zárt világát egy hétköznapi ember csak távolról figyelheti. Sokan el se tudják képzelni, hogy milyen szigorú szabályokon alapszik azon személyek mindennapos élete, akik az Urat szolgálni kívánják egy egész életen át. Ez az élet tele van lemondással, magánnyal és meg nem értettséggel is egyetemben, hiszen idejekorán elszakadnak a kis növendékek családjuktól, barátaiktól és meg kell tanulniuk alkalmazkodni egy új szabályokhoz kötött, zárt rendhez.

 „Egy közösségbe vagy szerzetesrendbe belépve gyakran írják elő a naiv fiataloknak, hogy le kell mondaniuk a közeli barátokkal, a családdal való kapcsolattartásról. […] amelynek célja az, hogy az egyén utolsó szabad tereit, ahol személyének integritása még szabadon megmutatkozhat, tudatosan lerombolják. A lélek legbensőbb magját, az én önmagával való kapcsolatát igyekeznek szétzúzni. Hiszen a személyiség akkor igazán erős és szabad, ha az önmagával való kapcsolata stabil alapokon nyugszik. Ilyenkor a személy nem befolyásolható, nem manipulálható, hanem szuverén, öntudatos és kritikus. Mer szabadon gondolkodni és cselekedni. Nem akar véleményében és tetteiben a külső elvárásoknak szolgai módon engedelmeskedni. A spirituális erőszak célja ennek a belső szabadságnak a letörése.”

A fent leírt bevezető csupán ízelítőként szolgál, hiszen csak a felszínét kapargatom mindannak, amiről a mostani olvasmányom szól. A fő téma, mint azt már a cím is mutatja, az egyházon belül elkövetett erőszakról, és annak különböző formáiról mesél.

Perintfalvi Rita magyar katolikus teológus, egyetemi oktató, publicista. 1996-ban a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán kulturális és szociálmenedzser szakon végzett, majd 1998-ban a Szombathelyi Hittudomány Főiskolán főiskolai hittanár végzettséget kapott. Később elvégezte (2002-ben) a Szegedi Hittudományi Főiskolán az egyetemi katolikus teológus szakot is. Kezdetben a Bécsi Egyetemen tanított, majd később a Grazi Egyetem Katolikus Fakultásának tanárává vált. Róla itt olvashatsz többet.

Kép: NiKy m.i.

Perintfalvi Rita - Amire nincs bocsánat című könyve 2022-ben jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában. A kötet domináns, kissé agresszív színválasztásával, valamint cseppet provokatív képi világával jól tükrözi, hogy mire is vállalkozik az, aki kézbe veszi ezt a kiadványt.

Az Amire nincs bocsánat cím is egy bizonyos felhívás, amely elsőre talán kissé drámai felhangként érződhet, de sajnos teljesen hitelesen érzékelteti, hogy a téma tabuként való kezelése nagy gondot okoz, ráadásul az egyházközösség zárt világában a mai napig is megtörténő eseményekre irányítja az olvasó figyelmét.

„A hallgatás megtörése az első lépés a gyógyuláshoz”

A könyv öt fő részre bontható, melyek a következők:

1. Bevezetés
2. Az egyházon belüli spirituális és szexuális visszaélések sokféle arca
3. Áldozattörténetek
4. A tettesek
5. Gyógyulási utak

Mint látható egy teljes ívet körbejáró kötetről van szó, ahol az áldozatokról ugyanúgy szó esik, mint az elkövetőkről. A szexuális bántalmazás akár felnőtt, akár fiatalkorú esetében is kiemelésre került benne, hiszen a hit által elkövetett visszaélésekről nagyon elvétve esik szó a közmédia berkein belül. De megkockáztatom, hogy ez a felvetés igaz bármely közegre. Nem kívánom külön taglalni a főcímek alatt található leírásokat. Csupán két szempontot szeretnék kiemelni.

„Az egyházon belül elkövetett szexuális bántalmazás – mondjuk ki végre! – lélekgyilkosság.”

Az áldozatok tekintetében az egyszerű lelki bántalmazástól a szexuális visszaélésig olvashatunk történeteket. Azon személyek, akik vállalták, hogy elmeséljék a velük történteket, elképesztő bátor emberek. Minden egyes verbális vagy nonverbális bántalmazás egy rendkívül részletesen felépített behálózásnak az eredménye, amelynek fő áldozati tulajdonsága az érzelmi elszigetelődés, tehát a magány és kirekesztettség. Legyen szó gyermekről, tinédzserről vagy már felnőtt személyről, a manipuláció széles skáláját olvasva az olvasó lelke is darabokra hullik akaratlanul is.

Kép: NiKy m.i.

„Az áldozattá válásban a legkínzóbb érzés a hatalomtól, a cselekvőképességtől való teljes megfosztottság, a tehetetlenség érzése. Az áldozat azt érzi, hogy képtelen megvédeni magát. […] A szexuális bántalmazás során a tettes nem tiszteli a másik testi határait, hanem épp ellenkezőleg, átlépi azokat. Néha erőszakkal, máskor pedig érzelmi manipulációt alkalmazva azért, hogy ne kelljen erőszakhoz folyamodnia. Persze, ami ilyenkor történik, az mégiscsak erőszak, függetlenül attól, hogy nem fizikai erőszak formájában nyilvánul meg.”

Az elkövetők tekintetében két formát tudunk elkülöníteni. Az első az áldozatból átavanzsált, a második pedig a pszichés zavarokkal küzdő, egy idő után lélektelenné váló bántalmazó. Míg az előbbi a múltjának démonjaival való küzdelmét adta fel, addig az utóbbi egy elfojtott vágy rabjává válva lép a bűnök útjára.

„Aki iránt rajonganak, az gyakran elveszíti a realitásérzékét, és nem veszi észre a határokat, amelyeket nem szabadna átlépnie. Ha pedig ezekért a határátlépésekért soha senki nem kéri számon, ha semmilyen kontroll nincsen az illető felett, akkor egy idő után már észre sem fogja venni, hogy olyasmit tesz, ami megengedhetetlen.”

Szubjektíven először arra gondoltam, hogy ez a világ megérett a pusztulásra, hiszen már nincs olyan társadalmi szegmens, ahol az erőszak ne ütötte volna fel a fejét valamilyen formában. Persze az emberi ösztönök elfojtása egyenesen táptalaja a frusztrált lélek kialakulásának, amely ha nem tud feltöltekezni, akkor ez a negatív lelkiállapot olyan mértéket ölthet, amely sajnos jó eséllyel a fent leírtakhoz vezet.

Már annyiszor elmondtam és valószínű most sem utoljára teszem, hogy a testi vágy megélése alapvető szükséglet az evolúció tekintetében is. Ettől még a hit tökéletesen beleilleszkedhet az életbe, sőt kimondottan hitelessé teszi a tanításokat is. Mert ne mondja senki nekem azt, hogy hiteles az az ember, aki a testi örömöket megtagadva éli életét, és jogosan szól bele mások szexuális életébe, beleértve a gyermeknemzést is!

A református egyház már sokkal elfogadhatóbb –e tekintetben, ámbár nyilván mindenhol akadnak gondok, kellemetlenségek.

Kép: NiKy m.i.

Ennek a könyvnek elsőleges célja, hogy felhívja a figyelmet ezekre a szörnyűségekre, továbbá megerősít mindenkit abban, hogy a papok világa sem bűntelen.

Amiről külön szót kell, hogy emeljek, az azon közeg, ahol az áldozatokat hibáztatják a történtekért, majd eltusolják – szőnyeg alá söprik – az eseményeket, hiszen ha nem beszélnek róla, akkor meg se történt, nem igaz? Az már persze más kérdés, hogy az elkövető nevet magában és újabb prédáját lesi, míg az áldozat örökké megbélyegzetten él.

„Amikor az embert bántják, az olyan, mintha a szégyenteljes pillanattól fogva az embert leszögeznék, odaszögeznék ehhez az élményhez. Attól a pillanattól fogva túlélésre játszik. A traumát otthagyja, megy előre, de a szög, amikor bántották, ott fogja, ahol őt bántották. S hogyan lehet ezt a szöget kihúzni, a traumát feloldozni? Vissza kell menni oda, ahol a trauma megesett, és valakinek a karjai közt újra kell élni, el kell siratni, meg kell gyászolni akkori énünket. Szomorú, hogy amikor az embert bántják, a fájdalmat nincs kivel megosztani.”

Sok szempontból úgy gondolom, hogy hiánypótló ez a könyv. Ugyanakkor mindenképpen ki kell, hogy emeljem, nem túl szerencsés bemutatkozásnak gondolom az önteltséget. Lehet, hogy nem ez volt a szerző szándéka, mikor munkásságáról számolt be, de számomra sajnos ilyen benyomást keltett. Ráadásul a szájbarágós, előre elspoilerezett felvezető is inkább sértő. Feltételezem, hogy aki egy ilyen komolyságú könyvet a kezébe vesz, rendelkezik némi fogalomismerettel, valamint elsőre is érteni fogja a leírtakat. Ezektől függetlenül nem bántam, hogy olvastam.

Összességében hasznos olvasmányban volt részem és sokszor nagyon fájt a lelkem. Bárhogyan is szépítem, a szexuális abúzus bűn és minden esetben bűntetendő. Azért, mert pillanatnyilag nem derül ki, hogy ki mit követ el az „árnyékban”, még nem azt jelenti azt, hogy sose derül fény rá. Minél tovább van egy elkövető szabadlábon, annál jobban elkényelmesedik.

Nem tudom, hogy akarom –e ajánlani ezt a könyvet. Mert bár nagyon fontos tematikáról szól, mégis rendkívül leterhelő az olvasása. Ha valaki kézbe veszi, ne számítson semmi „jóra”. A valóságtudat miatt sokkal nehezebb olvasni, mint elsőre gondolnánk, ugyanakkor nemcsak beszélni kell róla, hanem tenni is ellene, ehhez pedig eme kötet nagyon jó kezdet úgy érzem. És ne feledjétek: „A titok patogén. Mérgez. Elszigetel, és ezáltal végtelenül magányossá tesz. Amikor egy régóta hordozott, megbetegítő titkot végre ki lehet mondani, annak már önmagában gyógyító ereje van.”

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

William Dalrymple - A sah visszatér

 

“(…) Bármilyen távoli múltba nyúlik is vissza a történelme, Afganisztán – avagy Khurászán, ahogy az afgánok nevezték e térséget az elmúlt két évezred során – csupán röpke időszakokra örvendhetett politikai és közigazgatási egységnek. Többnyire inkább afféle “senki földjének” minősült – a szervezettebb szomszédok közötti ütközőzónának a maga folyton vitatott területeivel: csipkézett hegyvonulataival, áradásoktól elöntött alföldjeivel és sivatagjaival. Más korokban tartományai az egymással vetélkedő és csatározó birodalmak határvidékeit alkották. S bizony csak igen ritkán esett meg, hogy egyes területei önálló és összefüggő államalakulatokká kovácsolódtak. Mintha mindig minden csak megesküdött volna felemelkedése ellen: először is a térség földrajzi és domborzati adottságai s különösképpen a Hindukus nagy sziklagerince. Szaggatott, hasadékos, fekete terméskővel borított lejtői fölé komoram magasodnak a jég marta, hókoronás hegyvonulatok, melyek gigászi megkövesedett bordákként szabdalják fel az országot. Ott voltak aztán a különböző törzsi, etnikai és nyelvi szakadékok a tádzsikok, üzbégek, hazarák, valamint a durrání és ghilzai pastuk közt, amelyek az afgán társadalmat tagolták szét ugyanígy; a hitszakadás a szunnita és síita muszlimok között; a törzsek és klánok ősi viszálykodása s különösen a közeli rokonságban álló nemzetségek között dúló vérbosszúk.”

William Dalrymple - A sah visszatér című történelmi munkája a Park Kiadó gondozásában jelent meg 2022-ben, a magyar fordítás, külalakját tekintve, az eredeti angol kiadásnak felel meg. Alapvetően nem kedvelem, amikor a könyvek borítóit az annak nagyszerűségét hirdető kritikák árasztják el, de ez is a brit könyvkiadási gyakorlat része. Itt szeretném megjegyezni, hogy a könyv a The Company kvartett harmadik kötete és, kissé előreszaladva, csak bízni tudok benne, hogy a kiadó tervezi a többi rész megjelentetését is.

A mű Afganisztán véres történelmének három esztendejét foglalja össze az olvasó számára mintegy 600 oldal terjedelemben, amiből már talán sejthető, hogy információban nem lesz hiány. Ennek megfelelően az első 100-150 oldal tulajdonképpen csupán bevezető, a díszlet berendezése és a szereplők bemutatása az ázsiai országban kibontakozó drámához. Ez a hosszúra nyúlt előkészítés véleményem szerint a könyv Achilles-sarka is egyben, zsongani fog a fejünk a sok, több szóból álló arab névtől és kifejezéstől, szövevényes viszálytól és árulástól, mire a végére érünk, és nekem itt egy kicsit el is ment a kedvem a folytatástól.  Csak arra tudom bíztatni a kedves olvasókat, hogy nagy kár lenne itt feladni, ugyanis a könyv ettől a ponttól kezdve rendkívül olvasmányossá és szórakoztatóvá válik. Megismerhetjük a brit kormány és az orosz cári udvar között kibontakozó nagy hatalmi játszmát a Közép-Ázsia feletti dominancia megszerzéséért. Számos érdekes és nagy formátumú szereplő lép színpadra és ahogy kibontakozik előttünk egy teljes hadsereg kegyetlen pusztulása, az számomra nagyjából a sztálingrádi csata szörnyűségeihez hasonlítható. Az események leírását rengeteg korabeli napló és levélrészlet színesíti, ami a brit történetírás és a lelkiismeretes kutatómunka hamisíthatatlan védjegyévé vált a szememben.

Kép: NiKy m.i.

“A britek kezdték megérteni, hogy Afganisztánban bizony bajos uralkodni. (…) A térség sok szempontból nem is államra, inkább egymással vetekedő, vakílok és malikok révén kormányzott törzsi fejedelemségek kaleidoszkópjára emlékeztetett, amelyek népe kifejezetten csak egy adott személyre esküdött fel, s így egyetlen uralkodó sem tekinthette magától értetődőnek az alattvalói hűséget, hanem tárgyalásokkal és ígéretekkel kellett elnyernie.” 

A mű a kezdetei nehézségeket és a bemutatott szörnyűséget leszámítva mindvégig élvezetes olvasmány marad, ami a magyar fordítás minőségének dícsérete is. A könyv végén helyet kapó szószedet és számos színes illusztráció is segíti az események mélyebb megértését, de számomra néhány jobb minőségű szemléltetű térkép igencsak hiányzott, így sokszor vettem igénybe az elején az internet segítségét, míg agyam hozzászokott a számomra ismeretlen régiókhoz és városokhoz, de lehet, hogy ez csak számomra okozott némi akklimazációs kellemetlenséget.    

Kép: NiKy m.i.

“Anglia és Oroszország szépen felosztja egymás között Ázsiát – írta látnoki előérzettel -, és e két birodalom addig fog terjeszkedni, miként gyűrűk a víz felszínén, mígnem uralmuk elenyészik, és a jövendő nemzedékek úgy kereshetik maradékaikat e térségekben, ahogyan mi kutatjuk most Nagy Sándornak és görögjeinek a nyomait.”

Számomra Afganisztán történelme életem során sajnos teljesen egybeforrt a háborús konfliktussal, ami elkezdődött a majd 10 évig tartó szovjet invázióval, majd nem sokkal utána folytatódott a 20 éves amerikai megszállással. Mindkét esetben a kor két aktuális szuperhatalma próbálta uralma alá hajtani a nála nagyságrendekkel szerényebb erőforrásokkal szerénykedő országot, és mindkettő kudarcot vallott. A XIX. század akkori globális nagyhatalma is nagy ambíciókkal érkezett Khurászánba, de szintén óriási veszteségeket szenvedett. A könyv segítséget nyújt nekünk megérteni azt, hogy mitől voltak ezek a próbálkozások eleve hamvába holtak – figyelmeztető leckék a anapjainkban közép-ázsiai hegemóniára törekvő Kína számára is.

Összegzésképpen a gyarmati történelem iránt érdeklődők számára mindenképpen nyugodt szívvel tudom ajánlani a könyv kézbevételét. Ezen a téren amúgy se vagyunk finoman szólva se elkényeztetve, de azok is bátran próbát tehetnek az elolvasásával, akiket az egzotikus télma kissé eltántorít, de kedvelik Roger Crowley könyveit (amelyek szintén a Park Kiadó gondozásában láttak itthon napvilágot) vagy úgy általában érdeklődnek a történelmi témájú írások iránt.

Amennyiben elmerülnél ebben témakörben, nem kell mást tenned, mint a Park Kiadó weboldalára ellátogatnod!

Írta: Süni

Kio Stark - Idegenek, ha találkoznak

 

„Más dolog látni, és megint más meglátni valamit.”

Mostanában kezdtem úgy érezni, hogy sajátos elzártságot teremtettem magam körül a Covid időszaka óta. Ennek a magányosságnak persze megvan az a speciális előnye, hogy én válogatom meg többnyire a helyet és időt, amikor kommunikálni akarok új vagy kevésbé ismert emberekkel. Szerencsés helyzetben élek jelen pillanatban, hiszen a munkáim által ugyan sok az új arc előttem nap, mint nap, mégis csak egy gombnyomásra vagyok attól, hogy megszüntessek egy akár kellemetlen szituációt is. Persze adódnak helyzetek, amikor erre nekem sincs módom, és pont ezért elkezdtem foglalkozni olyan tényezőkkel is, mint maga a kommunikáció eltérő körülmények között. A mostani értékelésem egy olyan könyvet vesz górcső alá, amely tényközlő típusával egy érdekes elemzést mutat be megtörtént élethelyzeteken át, hogyan és miért érdemes ismeretlen emberekkel – akár pár perces – beszélgetést folytatni.

Kio Stark a Yale Egyetem Amerikanisztika programjában doktorált, ahol sokat gondolkodott a tudomány és az orvostudomány történetéről, a várostudományról, a művészetről és a fajról, míg úgy döntött, hogy tapasztalatait megossza más emberekkel is. Mivel a NYU Interaktív Távközlési Programjában is tanított végzős kurzusokat, számtalan ember konzultált vele arról, hogy vissza kellene-e mennie az iskolába. Ezek a beszélgetések inspirálták a Don't Go Back to School (Ne menj vissza az iskolába) című, független tanulóknak szóló kézikönyvet.

A szerző mindig is sokat beszélt idegenekkel, hiszen számos érdekes és meghökkentő szituációban találta magát egy-egy beszélgetése folyamán. Akkor kezdte el dokumentálni tapasztalatait, amikor rájött, hogy nem mindenki osztozik ebben a kedves elfoglaltságában. Kiterjedt kutatásokat végzett az idegenekkel való interakciók érzelmi és politikai dimenzióiról, valamint arról az összetett dinamikáról, ahogyan az emberek nyilvános helyeken viszonyulnak egymáshoz. Erről pedig végül megszületett eme kötete. Ha esetleg szívesen olvasnál az írónőről, akkor angoltudásodat felhasználva ezen az oldalon megteheted.

Kio Stark - Idegenek, ha találkoznak című könyve hazánkban a HVG Könyvek Kiadó -Ted Books sorozatában jelent meg 2017-ben. A kötet a fent már említett tematikában íródott, tehát hogyan és miért érdemes idegen emberekkel rövidebb, hosszabb kommunikációt folytatni.

Kép: NiKy m.i.

Az esetek és tanulmányok kiértékelésén, valamint a példákon jól látható, hogy nem minden ismeretség hoz a kezdeményező félnek pozitív élményeket, de minden tapasztalat erősíti a lelket és segít a könnyebb, mégis átgondolt döntések meghozásában.

Felmerülhet a kérdés, hogy mi köze a döntéseknek az idegenekkel való kommunikációhoz? Nos, erre nagyon egyszerű a magyarázat. Az utcán számos emberrel találkozunk akaratlanul is. Kommunikációt folytatunk megjelenésünkkel, mozdulatainkkal, mimikánkkal, mégis a közvetlen kapcsolatteremtés a legtöbbünknek nehezére esik. Az idegenekkel való társalgás eldöntendő kérdés, hiszen elsőre felmérjük, hogy szimpatikus –e az adott személy, hordoz-e bármiféle veszélyt a számunkra és sorolhatnám. Ezek már eldöntendő kérdések, amelyek sokszor pár másodperc alatt futnak le bennünk. Az idegen emberekkel való apró kommunikáció megerősítővé válik, ha tudjuk csak rövid ideig tart, - tehát nem kell hosszabb időt eltölteni senki társaságában -, valamint pozitív tapasztalatnak sem utolsóak.

„Miért félünk az idegenektől? Azért, mert nehéz fel- és kiismerni, hogy kik ők, és mik a szándékaik. Azért, mert az erőszakos bűncselekményeket néha idegenek vagy idegenek ellen követik el, és ezek azok az események, amelyekkel a leggyakrabban találkozunk a sajtóban. Mert vannak olyan helyzetek, amelyekben a másik kiismerése kihat a pénztárcánkra is, vagy a testi épségünk múlhat rajta. Hiszen könnyebb félni, mint kockáztatni.”

Kép: NiKy m.i. 

Saját meglátásom szerint az utcán való bármiféle kommunikáció hangulat és időjárás függő. Az előbbit nyilván személyes lelkiállapotunk miatt gondolom, az utóbbit viszont tényként írom. Esőben, nagy fagyok idején kevésbé van kedve, lehetősége az embernek akár pár perces kapcsolatot létesíteni bárkivel is, hiszen mindenki rohan, siet, hogy mielőbb elérjen céljához, vagyis száraz helyre kerülhessen. A kommunikáció lehet tényleges, és véletlenszerű, elvégre jólneveltségből vagy udvariasságból fakadóan nem egyszer kerülünk kellemetlen szituációba. Az ilyen esetekben akaratlanul is elnézést kérünk, vagy éppen felháborodunk, és némi kommunikáció hagyja el a szánkat. A tényleges változata pedig akaratunkból fakad, hiszen ha például jegyet akarunk venni, akkor meg kell szólítanunk a pénztárban ülő személyt.

Akadnak olyan szituációk is, amelyek nem kellemesek, sőt egyenesen kellemetlenek, vagy bántóak a számunkra. Erre ez az idézet nagyon jó szemléltető:

„Nők millióinak van része utcai zaklatásban nap, mint nap, de heti vagy havi rendszerességgel, másokkal is előfordul. A felmérések tanúsága szerint nagyon kevés nő van, aki még nem találkozott ilyesmivel. A nők számára ez többek között azért csapdahelyzet, mert általános társadalmi elvárás, hogy ha kérdeznek tőlünk, akkor válaszolnunk kell, ha kérnek tőlünk, akkor valahogy reagálnunk kell (de legalábbis tudomást kell venni róla), ha bókolnak, akkor pedig meg kell köszönnünk. Ezért bárhogy reagálnak is a nők a zaklatásra, viselkedésük gorombaságnak minősül – akár figyelmen kívül, hagyják a zaklatót, akár konfrontálódnak vele, megszegik a kommunikációval kapcsolatos társadalmi elvárásokat. Nőies viselkedést várnak tőlük: ha figyelmet kapnak, mosolyogjanak, és vegyék bóknak. Pedig az utcai zaklatás tényét az áldozat határozza meg. Ha úgy érzi, hogy zaklatás éri, akkor zaklatásról van szó.”

Azt gondolom, hogy a könyv számos kérdésre ad feleletet, de nem erőlteti rá senkire sem a tényleges élményeket. Tehát minden olvasó eldönti a kötet olvasása után, hogy akar-e foglalkozni valós szituációkon keresztül az olvasottakkal, vagy elkönyveli, hogy számára nem megfelelőek a javaslatok és semmilyen egyéb hatással nem lesz életére.

Én mégis azt javaslom, hogy a következő idézetet olvassátok el és akár gondolkozzatok el róla:

„Figyelmes odafordulás nélkül félelmeink a jelenlét és a nyitottság esküdt ellenségeivé válnak, így esélyünk sem lesz arra, hogy az idegenekkel történő találkozásaink tovább formálják a személyiségünket és a világot, amelyben élünk. A kategorikus és egyetemes félelem tovább táplálja az előítéleteket, amelyekből aztán megszületnek a kisebbségeket elnyomó törvények, a könyörtelen elvek, a társadalmi kontroll és a hétköznapi erőszak jogalapjai. Nem pusztán az intimitás tehát a tét, amikor úgy döntünk, hogy idegenekkel is szóba állunk. Gyökeres átalakulást hozhat, ha olyanokkal beszélgetünk, akik teljesen mások, mint mi. A félelmet csak így lehet legyőzni.”

Összességében úgy érzem, hogy hasznos olvasmányt találtam a témában, és bár nem kimondottan adta meg a bennem felmerülő kérdésekre a választ, mégis többet tudok erről a témakörről és talán egyszer hasznomra is válhat, kit tudja! A könyvet utazókönyvként kaptam, így itt is szeretném megköszönni a lehetőséget, hogy olvashattam!

Talán azoknak ajánlanám elsődlegesen ezt a könyvet, akik szintén úgy érzik, hogy nehezükre esik az idegen emberekkel való kommunikáció és esetleg meg lenne a szándékuk ennek megváltoztatására. Azoknak is érdekes olvasmányt okozhat, akik csak szívesen olvasnának erről és hiszem, hogy a következő idézet mindannyiunknak szól: „Úgy tűnik, az emberek nem igazán figyelnek egymásra, nem hallgatják meg egymást. És amikor valaki úgy érzi, hogy végre figyelnek rá, akkor csak úgy árad belőle a szó.

Amennyiben szívesen kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a HVG Könyvek Kiadó weboldalán megrendeled.

Írta: NiKy

Ésik Sándor - Sanyikám, én nem politizálok

„(…) mert politizálni nem csak azt jelenti, hogy állást foglalok egyik vagy másik párt mellett. Amikor a választásokon szavazunk, akkor valóban állást foglalunk, ám két választás között is véleményt kell alkotni a közélet kérdéseiben, környezetünk, közös ügyeink kérdéseiben. És fontos, hogy ez a vélemény a saját véleményünk legyen.”

 

Sokszor hangoztatom, hogy két témakörben nem szívesen olvasok: az egyik a vallás, a másik pedig a politika. Ugyanis ez a kettő sokszor agresszív felhanggal hirdeti az adott hitét, véleményét, meglátásait, és ha valaki eltér az általa kijelentettektől, akkor azt tűzzel - vassal támadják. Sokszor belekérdezek olyan dolgokba, ami nem egyértelmű és teljesen mindegy számomra az is, hogy ezzel pont azt a véleményt alakítom ki magamról, amely az ellentétek érzését kelti. Kérdezni emberi alapjogom, amelyet nagyon fontosnak tartok. Ennek tudatában, hogyan is lehetséges a mostani értékelés? Igen, ez egy fontos kérdés, ugyanakkor a válaszom is igen egyszerű.

Még valamikor 2021-ben jelent meg a könyv a Libri Kiadó gondozásában. Egy rövid, de annál hangosabb hullám, egy bizonyos hype vette körül a kötetet, amelyet bár taszítónak éreztem akkor, de végül mégis úgy gondoltam, hogy érdemes lehet foglalkoznom vele. Aztán egy nagyon kedves molytársam és barátom is olvasásra adta a fejét, így az lett a vége, hogy közös olvasást tartottunk. Ráadásul ez azért is érdekes, mert egy történelemimádó emberrel az én kis „laikus” véleményem fog szemben állni, amely egy izgalmas összehasonlítással kecsegtet, miszerint két egymást kedvelő ember véleménye mennyire lehet e kényes – politikai - tematikában azonos vagy ellentétes. Az Ő véleményét itt tudjátok megtekinteni.

Azt még le kell szögeznem, hogy elsőre egy kissé groteszk vicckötetnek gondoltam a cseppet gúnyos karikatúrákat ábrázoló borító miatt. Ezt ugyan nem egészen úgy kaptam, ahogy vártam, de sokkal kellemesebb élményben volt részem.

Először is tisztába akartam jönni azzal a talánnyal, hogy ki is Ésik Sándor. Mert igen, elolvastam a hátoldalon feltűntetett rövid ismertetőt, de valljuk be, hogy nem vagyok egy nagy Facebook guru és nem követem az általa vezetett csoportot sem. Igaz, ez azóta megváltozott, de ez persze más kérdés.  

Miután kicsit kutakodtam az interneten, megállapítottam, hogy elsőre szimpatikus úriember, aki mer véleményt alkotni, ráadásul a jó öreg humort is társául hívva. Nagyon pozitív számomra minden olyan személy létezése, bátorsága és igaz hite, aki fel meri vállalni ország - világ előtt véleményét és mentes az agresszió bármely formájától. Egyébként, ha valakit érdekel a Diétás Magyar Múzsa Facebook csoportja, annak érdemes hetente legalább egyszer arra látogatnia.

Ez a könyv egy jól érthető, szépen összeszedett és rendszerezett politikai összesítő, amely az eltérő fejezetek alatt humorral fűszerezve rántja le a leplet minden fontos témakörről.  Ilyen pl. a hazai korrupció hálózata, a szegénységben és nyomorban élők eltérő helyzete, a melegellenesség, az EU fogalma és szerkezete, valamint talán az egyik legfontosabb, az országot vezető  inkompetens politikusokból álló csorda „legelése” témakörei, de ezek természetesen csak az általam kiragadott példák, hiszen sokkalta többről szól a könyv.

„Ahhoz, hogy Magyarországon ne legyen korrupció, nagyon kevés, ha az állam csak látványos megtorlásokat rendez. Minőségi különbség nincs a határon zsebre dolgozó közrendőrök lekapcsolása és a milliárdokat lopó politikus elszámoltatása között. Sajnos a korrupció során elveszett pénzre nagyrészt úgy kell tekinteni, hogy az már nem jön vissza. Persze fontos rettegésben tartani a korruptakat, mert ezzel növeljük a korrupció igénybevételének kockázatát. Az illegális és kockázatos dolgok pedig mindig drágák.”

Szubjektíven először arra gondoltam, hogy végre valaki megírta ezt a könyvet. És igen, lelkes lettem, sőt mi több, kedvet éreztem a politika mélyebb tanulmányozásához. Ez pedig az esetemben hatalmas nagy szó, hiszen ez állt tőlem eddig a legtávolabb.

Nagyon hálás vagyok a szerzőnek azért, mert különbséget tett jól érthető formában a szegénység és a nyomor között. Nézzétek csak:

„Szegény az, akinek sakkozni kell minden hó végén a vásárlással, aki adósságot görget maga előtt, akinek minden ruhája turkálóból vagy a kínaiból van, aki csak az egyik szobát fűti, és azt is csak 17 fokra, a legolcsóbb parizelt veszi, és így tovább. Ő a társadalom peremén él, de még a peremen innen.

A nyomortelepen ezek a kérdések átalakulnak, hiszen a nyomorra a szegénységgel ellentétben a benne élők nem átmeneti állapotként tekintenek. A szegény ember tervez, álmodozik, keresi a lehetőséget. Adott esetben maradék vagyonát pénzzé teszi, és kivándorol. (…)

A nyomor reménytelen. Fontos tudnunk, hogy akik nyomorognak, nem terveznek, és nem reménykednek. A csodában persze hisznek, ezért szokták a szegénység adójának hívni a mindenféle legális és illegális szerencsejátékokat. A nyomorból tehát az ember nem kilábal, mint a szegénységből, hanem kitör. Nagyon ritkán. A nyomorgó leginkább belenyugszik, hogy ez így is fog maradni. A társadalom perifériáján fogja leélni életét, és a nyomort stigmaként fogja viselni. (…)

A nyomort a társadalom nem sajnálkozással és többé-kevésbé szolidaritással nézi, mint a szegénységet, hanem undorral. „

Külön öröm volt olvasni a „melegellenes” kampányolás témaköréről, hiszen végre valaki közérthetően különbséget tett a pedofília és a melegség fogalma között. Nagyon boldog vagyok, hogy talán ezzel a jól érhető és kiváló stílusú könyvvel egy jó pár olvasó fejében helyére kerülnek a fenti fogalmak és nem keverik össze, vagy akár nem mossák össze őket.

Mélységesen felháborítónak tartom a mai hazai társadalmi agresszivitást, a kizárásokat és megalázásokat egyaránt, legyen szó etnikai, generikus, vallási vagy éppen politikai nézetek tekintetében.  

Külön örömmel olvastam a híres és egyben hírhedt Trianon tematikáját is. A szerző egyértelműen kifejtette – történelmi kitekintésekkel – álláspontját és a valóságot is szépen felvázolta, pozitív és negatív oldalról is körbejárva.

Ami pedig a tanárok, egészségügyi – és rendőrségi dolgozók esetét illeti, teljes mértékben egyet tudok érteni, a következők miatt:

„A magyar társadalom egyik legnagyobb baja, hogy amikor a rendőrök, a tanárok, vagy akárkik felemelik a hangjukat, hogy „hahó, kérem, minket épp tönkretesznek, megaláznak”, akkor nem gondolkodunk el legalább nagy vonalakban azon, hogy ezeknek az embereknek tényleg rossz. Nem kell feltétlenül tisztában lenni a rendőri jelentések és intézkedések világával vagy a tantervkészítés nehézségeivel.

Meg kell becsülni a másikat, a másik munkáját, és tisztelni kell azt. Ha így teszünk, akkor a részletek nélkül is eljut az ember addig a felismerésig, hogy a másik munkája is kemény, becsületes munka, pont olyan kemény és becsületes, mint a mi munkánk. (…)

De az a szegény és keserű országok sajátja, hogy a másik munkájáról, életéről valamiféle keserű irigységgel beszélünk, és talán még kicsit örülünk is, ha őt vették elő. Aztán amikor minket vesznek elő, akkor csodálkozunk, hogy rólunk is keserű irigységgel beszélnek.  (…)

Ameddig ilyen dolgokon össze tudnak minket ugrasztani, ameddig úgy gondoljuk, hogy csendben meghúzódni vagy közömbösnek maradni jobb, mint a másikért kiállni, addig bármit megtehetnek velünk. Gondoljunk erre, amikor a következő szakma, társadalmi réteg vagy csoport kerül sorra!”

Azt hiszem, hogy napestig sorolhatnám a témaköröket és mutathatnék részleteket a könyvből. De úgy gondolom ebből ennyi bőven elegendő lesz. Számomra nagy kedvencé vált és szeretném, ha minél több ember kézbe venné. Sőt azt is megkockáztatom, hogy kötelezővé tenném a középiskolákban, de még a választások előtt is. Hihetetlen felszabadító és egyben nagy teher a tudás, de mindenkinek kötelessége az ország életét irányítani, a maga nézetei és saját véleménye szerint.

Ajánlom a könyvet nemtől és kortól függetlenül, mert ami ebben le van írva, egy humorban megforgatott valóság. Ráadásul minden meggyőzés ellenére hatással lesz az olvasóra. Mert én hiszek abban, hogy a politika mindenkié, ahogy a régi mondás is tartja: „Egy mindenkiért, mindenki egyért!” Ezért ha teheted, akkor járj ki tüntetésekre, állj ki a másik igazáért, hisz nem tudhatod, hogy legközelebb mikor lesz neked szükséged mások támogatására, megértésére! Ne dugd a fejedet a homokba, a Nap melege arcodat érje!

Amennyiben elolvasnád, a könyvet megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz. 

Írta: NiKy