Katherine Arden - Apró terek

 

„Az ember (…) nem retteghet túl sokáig anélkül, hogy egy idő után nevetni vagy sírni ne kezdjen.”

Huh, egy mély sóhaj tört most fel bennem, pedig már több órája fejeztem be a könyvet. Kellett pár óra, amíg megemésztettem az olvasottakat, de igazán azért húztam az időt értékelés előtt, mert úgy éreztem, hogy nem vagyok teljesen biztos az dolgomban. A legtöbb esetben hamar megszületik a döntésem, miszerint szerettem vagy éppen ellenkezőleg, nem kedveltem meg az adott történetet, de vannak bizonyos könyvek, amelyek kifognak rajtam és ez történt most is. Ennek apropóján elgondolkodtam, hogy azért vagyok bizonytalan, mert nem a korosztályomnak szól és mégis tetszett, vagy azért, mert bár ifjúsági könyv, de alapvetően horror elemekkel tarkított, tehát némiképpen zavar ez az ellentmondás. Igen, tudom, hogy csak az én fejemben nem fér össze a kettő, de nézzétek el nekem, hiszen amikor én voltam tizenéves, még nem volt keletje az efféle történeteknek. De nézzük is, hogy most miről írok éppen.

Katherine Arden -Apró terek című kötete 2021-es kiadású, amely a Könyvmolyképző Kiadó, Cool Selection, azaz Kaméleon könyvek sorozatának egyik újdonságaként jelent meg. Ennek a kiadói sorozatnak az a sajátossága, hogy fiatal olvasóknak kínál különböző izgalmas, többnyire fantasy témában történeteket, amelyek nem csak szórakoztatóak, de lenyűgözőek is a maguk kategóriájában. Ha kíváncsi vagy a többi kötetre is, akkor ezen a linken megtekintheted a teljes listát.

Első körben az tűnt fel, hogy a borító egy cseppet hasonlít egy nagyon kedves mesesorozat nyitó jelenetsorára, de végül úgy döntöttem nem kutatok a közös pontok után, elvégre várt rám egy izgalmasnak ígérkező történet.

Amúgy innen üzenem szeretet barátnőmnek, akitől eme csodás könyvet kaptam, hogy köszönöm és nem féltem.

Apró terek egy igazán érdekes cím egy olyan kötetnek, ahol bármi megtörténhet. Kezdetben nem értettem miért van egy bizonyos kukoricamező és ufós előérzetem, míg végül kiderült, hogy némi pontatlanságtól függetlenül van közük ehhez a történethez.

De nézzük is, hogy mit rejteget ez a kötet:

Régen élt három fiatal, akik szoros barátságot kötöttek, de felnőtté válásuk után egy tragédia árnyékolja be az életüket. 

És adott egy régi könyv, amelynek már megsárgultak a lapjai, az idő otthagyta nyomát minden oldalon, hiszen közel száz esztendeje várja, hogy betöltse szerepét. Ennek a könyvnek különleges sorsot szánt az ég és mégis igen hálátlanul bántak vele. De, ahogy mondani szokták minden rossznak eljön egyszer a vége, amely e tekintetben egy apró magányos lelket jelentett, akinek az olvasás a túléléssel ért fel és minden pillanatot ezzel töltött, amikor csak tehette.

Egy zárkózott gyermek, egy iskolai kiruccanás, némi kalamajka és egy alku, amelyért sok halandó fizet majd súlyos árat. 

A tizennégy éves Ollie nem olyan, mint a többi fiatal, hiszen számára az idő megállt, a lélegzés és a napi rutin mellett, csak a fák sóhajtása és a könyvek világa jut át azon a lelki merevségen, ami egy éve érte. A szürke hétköznapok, az emberek közeledése és nyíltan titkolt együttérzése a világon a legbosszantóbb, főleg akkor, ha semmi mást nem akarhatunk csak nyugalmat és csendet, vagy a patak zúgását. Az emlékek néha felszínre törnek, de erősek vagyunk és tudjuk, hogy már semmi sem lesz ugyan olyan. Mégis el kell mennünk egy farmra, pedig inkább olvasnánk, hiszen itt ez a csodás könyv és annyira érdekel minket a vége. De aztán sorban furcsa dolgok történnek, és nem értünk már semmit. Ráadásul felvetül bennünk a kédés, hogy miért van ennyi madárijesztő egy ekkora területen? Miért van egy elfeledett temető az erdő közelében? Olyan sok kérdésünk van, amire nincs válaszunk.

Egy tanya, egy busznyi gyermekcsapat és egy figyelmeztetés, amit csak kevesen hallanak meg. Vajon mi történik, ha eljön az este és leszáll a köd? És miért tekintenek ránk mindig azok a fura kitömött bábuk? Vajon hazaérünk-e időben?

„Még a rossz dolgok is vezethetnek jó dolgokhoz. A szomorú időkben talán segít, ha erre gondolsz.”

Nos, nem kattantam meg, de csak így tudom elmesélni nagy vonalakban, hogyan is éreztem magam, amíg Ollie bőrében voltam. Valahogy minden összekuszálódott bennem, és amíg az utolsó oldalt el nem olvastam, igazán nem tudtam levegőt venni.

Ez a regény nagyon megfogó, mind a karakterek színessége, mind pedig az események láncolata miatt. A horror rész igazán sokat adott az alapvetően is izgalmas történethez, hiszen többször libabőrös lettem, pedig higgyétek el, hogy nem ijedek meg egykönnyen. És most mégis jó érzéssel borzongtam és izgultam azért, hogy végül sikerüljön elérni a végcélt.

Szeretem, amikor a karakterek fejlődnek, hiszen mi is változunk az idő teltével, ettől sokkal hitelesebb, élettel telibbnek érzem, akiről olvasok éppen és ezt itt nagyon megkaptam.

Bár a szórakoztatás mellett a szerző több üzenettel is szolgál olvasójának, mégis igazán attól lesz megkapó az adott sztori, hogy gyermekeken keresztül teszi mindezt. Valahogy jobban tudunk elborzadni, akár örülni vagy sírni, ha egy ártatlan lélek küzd a maga gondjával, szörnyűségével és mélyebben érint minket, ha esetleg eltévelyegnek.

A szerző csodálatosan ír, ezt el kell ismernem, még akkor is így gondoltam, amikor több napra félre tettem a könyvet és valahogy nem volt kedvem ismét visszatérni ebbe a világba. Mert azt tudni kell, hogy voltak napok, amikor csak tologattam magam előtt, de nem éreztem a visszahívást. Ettől függetlenül nem gondolnám, hogy ez a könyv hibája, inkább betudom annak, hogy nehezebb időszakomban vettem kézbe és ez így van jól.

Hogy kinek ajánlom végül? Tulajdonképpen neked, aki ezeket a sorokat olvasod és mindenkinek. Az egészséges borzongás igazán jár bárkinek, és ha emellé még egy jó történetet is kapunk, akkor igazán nem lehet okunk a panaszra. És ez az idézet nagyon is igaz: „A könyvek szereplőit megismerhetjük (…), de egy embert megismerni teljesen más tészta.” Olvassátok és meséljétek el nekem, hogy milyen volt!

A könyvet megvásárolhatjátok a Könyvmolyképző Kiadó weboldalán.

Írta: NiKy

Körtvélyessy Magda - Kettős párhuzam

 

„Minden búcsúzás elmúlás is egyben,

s minden elválás egy kicsinyke halál,

hullócsillag a világegyetemben,

amely új pályára többé már nem állt.”

Azt hiszem most először életemben találkoztam olyan alkotással, amely valamilyen formában hozzám köthető. Ennek a könyvnek a megszületésénél nem voltam ugyan jelen, de ahogy mondani szokták a vér nem válik vízzé és ebben az esetben ez nagyon igaz. Ez az értékelés merőben más lesz, mint átlagban, elvégre inkább egy tiszteletbeli megemlékezés, sem mint kritika. Szeretnék tisztelegni egy számomra fontos személy emléke iránt és csak remélem, hogy mások érdeklődését is felkeltem a kötet iránt.

Körtvélyessy Magda festőművész, költő és egy letűnt kor szabadszellemű gondolkodója. Életét országunk „nagy zöldjén” kezdte meg, mely visszatekint egész munkásságban is. Az Alföld olyan volt számára, mint növénynek a napfény, elengedhetetlen és elfelejthetetlen, hiszen az ember gyökereit nem felejti bármerre is sodorja az élet.

Személye gazdagsága visszatükröződik munkásságában, elvégre festményeit több országban is kiállították. Ezekből a képekből színek és formák kavalkádján át egy bizonyos élet és szabadság szeretete árad, amely végig kísérte egész létezését és az utolsó ecsetvonásai is ezt tükrözték.

1936-ban a Kis Újság jelentette meg első versét, amely a „Csillogó palásot” címet kapta. Azután költészete is virágzásnak indult, ezért végül két szenvedélynek hódolt. Az egyik a festészet, a másik pedig az írás. Ez a kettősség adta meg számára a kifejezést és a megnyugvást.

Élete során számtalan képet alkotott, de végül verseiből csak egy könyv született, amely 1993-ban a Művészbarátok Egyesülete gondozásában jelent meg. Ez a kötet magában foglalja hat évtized munkáját, álmát, vágyait és gondolatait. Ezekből az időkből kerültek ki azon versek, amelyek végül ebben a könyvben kaptak helyet.

Magda munkáit olvasva nagy ajándékot kaptam akaratlanul is, hiszen ismét visszarepülhettem a múltamba és ha nem is közvetetten, de több emléket felidézhetem általa. Azt hiszem ez olyan ajándék, amit kevesen remélhetnek és talán pont ezért is gondolom azt, hogy nagyon szerencsés lettem. Nem tagadom, hogy rokoni szálak fűznek az említett személyhez, de igyekeztem elfogultság nélkül tekinteni erre a munkájára.

A könyv hat fő részre bontható, amelyek külön – külön is megállják a helyüket, de együttesen nagyon megindítóan hatnak, hiszen egy ember lelki eszenciája lakozik bennük. De nézzük is őket részletesebben:

Rögtön az elején a címadóval találjuk magunkat szembe. A Kettős párhuzam Magda két szenvedélyéről mesél. Hiszen kevesen mondhatják el magukról, hogy jól megfér életükben az ecset és a penna is, mégis viharos időkben hol az egyik, hol a másik tesz jó szolgálatot a léleknek. Ha valaki több területért is rajong, kissé nehéz helyzetben találja magát, elvégre minden alkotói időszakban vannak magasságok és mélységek, de nem mindegy melyik formában elevenítjük ezeket meg. Ezt ez az alkotás méltón tükrözi.

„Tűnődöm rajta mostanában,
miért is írok és kinek?
Van-e még ember a világban,
kit érdekelnek a rímek?

Gondolatok vak mélységei
vagy fénylő magas csúcsai
tudnak-e még megérinteni,
s valami újat mondani? –

 Tűnődöm rajta mostanában,
van-e még olyan fajta lény,
ki megáll a vad rohanásban
s szeméhez eljut még a fény,
aki szereti még a szépet,
s élvezni tudja varázsát
csengő verssornak vagy egy képnek
napokig érzi hatását? –

Tűnődöm rajta mostanában –
és ha nem volna senki már?
Felel egy hang az éjszakában:
Ne hidd, hogy akkor nem írnál!
Az írás belső lelki-kényszer,
kagylóba rejtett drága ékszer!
Ha csak te látod, – már megérte!”

Örök tanulmány című fejezet alatt olyan alkotások kaptak helyet, ahol a szabadszellemű gondolkodó, az örök ember és élet kutató, valamint egy nyitott tekintetű asszony képe sejlik fel, aki mindent és mindenkit górcső alá vesz, és erről mer véleményt formálni.

„Szakadék szélén állunk,
mégsem hullunk belé,
mert mi felfelé szállunk,
a csillagok felé.

Hűtlen bolygók voltunk,
eltévedt csillagok,
egyedül kóboroltunk.
szívünk jéggé fagyott.

Add a kezed és ne félj:
csúcsok köszöntenek!
Átrepít a szenvedély
száz szakadék felett!”

A következő szakasz Érintés címmel hirdeti az örök szerelmet vagy a magány utáni vágyat. Egy asszony legyen férjnél vagy hajadon, mindig lesz egy elérni kívánt álma. Néha viszont egy kettőség lép életbe, amikor megadatik a hű, szerető társ, de mégis néha az egyedüllét, a magány vágya emelkedik fel. Hogy kiben mikor és mennyire erősödik meg ez a párhuzam, változó, de a legtöbb versében érződik, hogy folyamatosan küzdőként élt és bár elismerte szerelmét, mindig felsejlett az a bizonyos szürke üresség.

A szerelemről így vélekedik:

„Szavaid csillogó palástjába,
didergő szívem fázva menekül.
Két szemed mélységes varázsába
tévelygő lelkem halkan elmerül.

Karjaid forró ölelésébe
remegve simul karcsú alakom.
A szíved lázas lüktetésére
borzongás fut át hűvös ajkamon.

A lelkem mélyén vágyak ébrednek,
ha a kezedet félve megfogom.
Szívemben fakult lángok élednek,
s a jégpáncélt messzire eldobom.

Szívembe vésem színes szép szavad.
Fönn az égen csillagok nevetnek.
Ó, hát hozzád simulnom még szabad?
S te azt suttogod halkan – szeretlek!”

És ez az alkotás pedig egy kiálltás a másik emocionális ellentétről. Nézzétek csak!

„Egyedül lenni önmagaddal
tudsz-e kedvesem?
Ne üsd el kérlek, szép szavakkal:
fontos ez nekem,
mert súlyod, avagy könnyűséged
ezzel mérem én! –
Vigyázz, hogy megüsd a mértéket
az ész mérlegén!

Aranyad nem érdekel, drágám,
bármennyi legyen! –
Szellemi kincseid hiányán
kétségbeesem,
mert sosem tudnám azt szeretni,
kihez nem lehet
mind magasabbra emelkedni,
s lehúz engemet!

Csak, ha becsülni megtanultam,
tudok szeretni.
Nem szenvedélytől elvakultan
vágyat keresni!
Becsülni viszont nem tudok mást,
csak a szellemet,
csak a fönséges fénylő tudást!
Semmi egyebet!

Inkább maradjak egymagamra
örök-egyedül,
mint valakire ráutalva,
kiben zavar ül!
Amíg súlypontom belül esik
önönmagamon,
az egyedüllét szépségeit
olcsón nem adom!

A boldogság, úgy tűnik nekem,
maga a magány, –
mikor szabadon száll a szellem
s túl száll önmagán!
Szép gondolatok szárnyalása
csúf-rab vágyakon,
egy üres lélek társasága:
kő a szárnyakon!

Egyedül lenni önmagaddal
tudsz-e kedvesem?
Ne üsd el kérlek, szép szavakkal:
fontos ez nekem,
mert súlyod, avagy könnyűséged
ezzel mérem én! –
Vigyázz, hogy megüsd a mértéket
az ész mérlegén!”

Az Alföld vonzásában című szakaszban előkerül a régi szülői ház és táj, az elfeledett emlékek és a megélt vagy meg nem élt érzelmek. A felmenők iránt érzett hűség és szeretet és egy belső gyermeki én fájdalmakkal teli emlékezése.

„Búcsúzó őszi nap haldokló sugára,
reszketve hull reá Anyám ősz hajára.
Viola-szín szeme törtfényű homályán
tétováz a napfény, akár lombok árnyán.

Reszkető kezével a kezem keresi,
érzi, hogy sokáig már ezt sem teheti.
Beteg szíve halkan, elfáradtan dobban,
s tudja, hogy már tudjuk: – nem lesz soha jobban!

Boldogok leszünk-e? Valaha vagy soha?
Mi is lesz a sorsunk, ha Ő elmegy „oda”? –
Ezért aggódik Ő legjobban szegényke!
Ó, mily nehéz is ez, hogy a szív megértse?

Hogyha meggyógyulna: de boldogok lennénk!
Mindig mindent az Ő kedve szerint tennénk!
Jaj, de nincsen remény! Hiába itt minden!
Segíteni ki tud? Talán csak az Isten?”

Utazásaim nevet kapta az a fő rész, ahol megmutatkozik örök vándor életének egy-egy pillanata. Megannyi csodás tájon járthatott és oly sok szépséget ihatott szemével magába. A Nap minden évben máshonnan sütött reá és hol mardosó forrósággal, máskor a legzordabb hideggel küzdött. Több alkotása is szól egy –egy helyszínről, amely elsődlegesen egy tisztelgés és másodsorban pedig emlékezés. Ebből is választottam egyet:

„Itt állok Pompeji kapujában.
A Vezúv most oly csendes és nyugodt,
szelíd lankáin friss-zöld pineák,
és komoran sötétlő ciprusok.

Köszöntelek Te néma temető! – -
Virágzó város voltál egykoron,
a lakóidat élve temette el
a lávafolyam, hamu és korom!

Nagy tragédiák hűs szele szállong,
amely még ma is szíven üt.
Nehéz, szorongó, fájó érzés
kísér utamon mindenütt.

Félbetört oszlopok állnak,
kihalt pusztuló házsorok,
itt-ott kicsorbult kő-víztartók,
s amerre nézek: – csak romok!

Itt hagytak örök mementóként:
elpusztult városa a világnak!
Egy néma felkiáltó jel vagy,
melyre csak kísértetek vigyáznak!”

Az Utakat kerestem pedig már az a szakasza a művésznőnek, amikor idősebb kort megélve vissza-vissza tekint életére. Hol a természet adta csodákról, hol pedig országunk gyöngyszemeiről is mesél.

„Egy Dunaparti kis padon ültem,
csodálva tavaszt s illatot.
A szél a friss-zöld gesztenyefákon
virággyertyákat ringatott.

Jó volt itt egyedül, eltűnődve
megfüröszteni arcomat
a tavaszi napsugár özönben,
míg elpihen a gondolat.”

Bár érzelmileg meghatódott voltam egész olvasásom alatt, azért azt megállapítottam, hogy nem minden alkotással tudok azonosulni vagy éppen igazán átérezni. Talán az is hozzátevődik, hogy egy más kor gyermeke vagyok már és bár a szépségért és rímekért jómagam is tisztelettel rajongok, én már messze se tudom úgy látni és érzékelni a világot, mint a kötet szerzője és azon csodálatos teremtők, akik sokat hagytak hátra az utókornak.

Tudom, hogy ez a kötet eltérően hathat az olvasóra, hiszen részben egy élet gyűjteménye, mégis remélem, hogy sokan kézbe fogják venni, és ha ismeretlenül is, de megemlékeznek a művésznő életéről. Hiszem, hogy a versek által minden költő lelkéből kapunk egy csipetnyit és aki érzékeny a rímek kavalkádjára, annak mámorító érzést kelthetnek a sorok, emlékek. És zárásképpen a kedvenc alkotásomat szeretném megmutatni, amely a szívemig hatolt, nem eresztett és remélem mindenkinek ad egy keveset:

„Itt ahol minden békésen pihen
itt ahol mindig csendes a táj
itt fog nyugalmat találni szívem
itt ahol akkor semmi sem fáj.”

Ha elolvasnád a könyvet, akkor a Libri weboldalán még éppen aktuálisan megrendelheted. 

Írta: NiKy

Octavia E. Butler - A magvető példázata

 

“Az intelligencia nem más, mint folyamatos, egyéni alkalmazkodóképesség. Egyes intelligens fajok egyetlen nemzedéken belül alkalmazkodnak, mások nemzedékek alatt, szaporodási és halálozási kiválasztódás révén. Az intelligencia azonban sokat követel. Ha véletlenül vagy szándékosan tévútra terelődik, az mértéktelen szaporodáshoz vagy pusztuláshoz vezethet.”

A technológia fejlődése, a globalizáció, a történelmileg páratlan majd évszázados béke (legalábbis a világ nyugati felében) korábban nem látott létbiztonságot és kiszámíthatóságot teremtett az emberiség számára. Ez a töretlen progresszió azonban sajnos együtt jár a természeti erőforrások korlátlan kihasználásával, illetve életterek tönkretételével is, ez ma már aligha vitatott tény. Egyedül az maradt nyitott kérdés, hogy mennyi idő alatt válik élhetetlenné a földi ökoszisztéma, illetve hogy mit tehetünk a totális katasztrófa elhárítása érdekében. A sci fi irodalom egyik kedvelt támája évtizedek óta az ökológiai apokalipszis és a felvázolt forgatókönyvek sajnos napról napra egyre aktuálisabbá válnak.

Octavia E. Butler - A magvető példázata című regénye 2021-ben jelent meg az Agave Könyvek gondozásában. Az értékelések szerves részét szokta képezni a belső tartalom mellett a külcsín is, ami most is hozza a kiadótól megszokott tisztes iparosmunka minőséget.

A mű eredetileg 1993-ban íródott, de az elmúlt közel 30 évben egyre jobban elveszítette fikció jellegét. Az akkor még távoli jövőnek tünő 2024-ben játszódó történet színhelye a klímaváltozás által az összeomlás szélére sodródott Egyesült Államok. A vízhiány, a tomboló tűzvészek, a fizetőeszköz elértékelenedése pusztító spirálba taszítja a gazdaságot, csődöt mondanak az állami ellátórendszerek és lassan darabjaira hullik a társadalom, ráadásul a rabszolgaság intézménye is feltámad.  Még nem értük el a Mad Max filmek mélypontját azonban, vannak még a régi világ értékrendje szerint működő fallal körülzárt közösségek, amelyek egyre elkeseredettebb harcot vívnak az elembertelendett nincstelenek és bünözők tömegeivel. A könyv gerincét lényegében az alig 18 éves narrátor Lauren és a köré szerveződő túlélők kicsiny csoportjának megpróbáltatásai adják. A csapat a déli államokból igyekszik északra a kanadai határ felé, ahol a hírek szerint még tartja magát a civilizáció, és a vak remény elkeseredett emberek millióit indítja útnak. A vadonban farkastörvények uralkodnak, rengeteg emberbőrbe bújt sakál prédálja a szerencsétleneket, egy apró sérülés is elfertőződhet és halálossá válhat orvosi ellátás híján.

“A szabadság veszélyes dolog, Cory, ám értékes is. Nem szabad csak úgy eldobni vagy hagyni, hogy kiperegjen az ujjaink közül. Nem bocsájthatjuk áruba kenyérért és egy tál lencséért.”

Mint a címből kiderülhetett, a könyvnek van egy erősen vallásos oldala is, de nem a megszokott értelemben. A prédikátor lánya Lauren ugyanis fiatal kora ellenére kidolgoz és papírra vet egy új vallási eszmerendszert, a Földmag kultuszát, ami hite szerint újra egységbe kovácsolhatja és megmentheti az emberiséget. Fontosnak tartottam megemlíteni ezt az aspektust is, hiszen lehet, akinek ez elveheti a kedvét az olvasástól, bár szerintem még éppen nem megy a történet rovására. Nem lehet nem észrevenni az írónőnek az Egyesült Államok múltjában és jelenében egyaránt megbújó rasszizmussal szembeni állásfoglalását sem.

A könyv igen nyomasztó jövőképet fest a társadalom széthullásáról, a civilizációs értékek elvesztéséről és a valláson kívül nem szolgál túl sok reménnyel, bár egy duológia első kötetéről van szó, mégsem hiszem, hogy a második kötet túlcsordulna a derűs optimizmustól. Gyakran futunk bele véres, barbár jelenetekbe, extrém példák a csecsemőket elhurcoló elvadult kutyák és a tábortűz mellett emberi lábszárat sütögető tizenéves árva gyerek. A történet szerves része az erőforrások megszerzésért kifejtett kegyetlen erőszak, a főszereplők pedig pusztán hétköznapi emberek, akik szerintem legtöbbször hitelesen és jellemüknek megfelelően viselkednek a gyakran bekövetkező extrém helyzetekben, ezért könnyen azonosulhat velük az olvasó.

Őszintén bevallom, hogy a kötet utolsó negyede kicsit már megfeküdte a gyomromat, a főszereplőkkel együtt kissé belefáradtam én is az egymást érő megpróbáltaásokba. Úgy gondolom, hogy a Walking Dead sorozat kedvelői bátran tehetnek egy próbát vele, hiszen a díszlet nagyon hasonló -  igaz, hogy itt a zombik helyett még élő, bár ugyanúgy lélek nélküli szörnyetegekkel kell felvenni a harcot.Amikor már nem maradt bekebelezhető  természeti erőforrás, akkor a mindent felzabáló emberi intelligencia önmaga ellen fordul.

A sci fi írók hajlamosak túllőni akár optimista, akár pesszimista vonatkozásban is a jövőre vonatkozó elképzeléseiket. A 2020-as évekre nem vált mindennapossá a repülő autó vagy az űrutazás és a Füld sem vált lakhatatlanná pusztasággá, egyelőre.

Amennyiben elmerülnél ebben a világban, nem kell mást tenned, mint az Agave Kiadó weboldalára ellátogatni!

Írta: Süni