Ezt a könyvet valamikor tavaly sikerült a polcom lakójává tennem, amikor egy könyvszekeres garázdálkodásom alkalmával a kezembe vettem. Elsőre a kötet időtálló jó állapota, majdan az az enyhe púderes illata és végül egy bizonyos hívóerő arra késztetett, hogy egy számomra –akkor- ismeretlen szerző alkotását megvegyem. Sajnos egy időre elkeveredett az olvasatlan köteteim tengerében, de végül pár napja ráleltem és végül úgy döntöttem, hogy ideje kézbe vennem. Mielőtt olvasni kezdtem, természetesen kicsit utánanéztem az írónak – de ez tőlem már megszokott -, hiszen szeretek új alkotókkal és életútjukkal ismerkedni. Ezek a kutatások két előnyhöz is juttatnak. Az első mindenképpen a tudásom és ismereteim szélesítése, a második pedig a remény, hogy egy új nemzet irodalmából is válogathatok olvasnivalót. Tudom, hogy ez a paletta soha nem fog megtelni és az emberi élet oly rövid, hogy mindent elolvashassak, de talán felfedezhetek olyan kevésbé ismert szerzőket, akikre mások is felfigyelnek általam.
Amikor a bálnák elmennek című regénye 1978-ban jelent meg az Európa Kiadó gondozásában. A könyv borítója két totem rajzot és egy bálnát mutat be, amely egy férfit és egy nőt ábrázol a népi hiedelem díszletében. Ez a kép nagyon kedves lett a szívemnek, mert teljesen illeszkedik a történet főbb mondanivalójához. A borító képét és a regényben található rajzokat Veress Pál készítette.
Minden történetnek van egy „teremtés” oldala, egy pont, ahol minden elkezdődik. Így indul ez a mese is, ahol egy tünékeny szépség a természetet járva felfedezte a tenger végtelenjét. Megszerette a hullámok dallamát, a madarak és ott élő fókák színességét, a friss levegő zamatát és egy hívó erő vonzását. A tenger sok kincset ad a „rászorultaknak”, éltetve olyan különleges élőlényeket, mint a mélység óriásait is, a bálnák családját. Ennek a különleges közösségnek az egyik tagja kíváncsiságának engedve megpillantja ezt a szépséget, mely végül a partra hívva őt emberré formálja. E két különleges teremtmény Nau és Reu nevet választotta magának. A kettejük közös útján, a Végtelen Szeretet adományával feltöltekezve több utódot is nemzettek. Az első sarjak még bálna formában jöttek világra, míg a későbbi gyermekek már az emberi testben születtek. Ember és bálna családi szeretetben, egymást tisztelve és vigyázva éltek, míg egy életöltő után a férfi eltávozott az örök vadászmezőkre. Nau gyermekei körében élte tovább életét, nem feledve szerelmét és meséi által éltette a kezdeteket és a bálnák leszármazotti kötelékeit. De ahogy a leszármazottak élete fellángolt majd kihunyt, úgy kérdőjeleződött meg a tengerparti emberekben ez a mese, amelyet egy kortalan idős asszony mesélt minden alkalommal. Az emberi természet árnyékos oldala a nemzedékek által egyre felerősödött, míg végül elérkezett egy olyan időszak, amelyért még a bálnák is könnyeket ejtenek. Vajon mi igaz ebből a történetből? És milyen érzés lehet a Végtelen Szeretet? És végül mi lett Nau sorsa? Nos, ezekre a kérdésekre is választ remélhetsz, ha úgy döntesz, hogy kézbe veszed ezt a könyvet.
„A gyerekek, ha megnőnek, mindig elhagyják a családi fészket. Várja őket az önálló élet.”
Talán írnom sem kell, hogy mennyire a hatása alá kerültem és ebben az évben immáron második alkalommal, könnyeztem meg egy porlepte gyöngyszem történetét. Nagyon erős érzelmi hullámzást éltem meg olvasásom folyamán, hol a szavak szépségében, az élet örömében fürödtem, hol pedig az elkeseredettség és düh fojtogatott.
Ez a történet gyönyörű és minden mondatával élet igenlő. A természet és ember kapcsolatát boncolgató, sokszor a végletekig elmenő sors könyv, amely időtálló abban a tekintetben, hogy a mai világunkra is átruházható. Az emberi lélek nem fejlődött még eleget ahhoz, hogy az önteltség, a természettel szembeni kizsákmányolás és tiszteletlenség fonákjait lerázza magáról és megértse, csak porszemei vagyunk a végtelennek. Az a képmutatás, melyet gyarló módon, napi szinten gyakorlunk csak egy tévhitből merítkezett viselkedési forma. Ha a természet „haragra” gerjed, ember nem éli túl, igazán tudhatnánk már.
Nagyon szépen megmutatja a család generációs szerkezetét és a tagok egymáshoz való viszonyát is.
„Testvérnek lenni, ez nem azt jelenti, hogy külsőleg hasonlítotok egymásra. A testvéri kapcsolat nem külső hasonlatosságban rejlik. Amikor felkapaszkodtok a tenger fölé magasodó óriás sziklákra, onnan hatalmas kődarabokat láthattok, sok közülük emberre emlékeztet. Mégsem jut eszetekbe, hogy testvéreteknek nevezzétek őket, s hogy arra gondoljatok: hideg kövektől származtok… Azért jöttünk a földre, mert van az életnek egy magasabb megjelenési formája, a Végtelen Szeretet. Ez változtatott engem emberré. És ha szeretni fogjátok testvéreiteket, akkor mindig emberek maradtok… A szeretet mindenható.”
Amennyiben el szeretnéd olvasni még pár példány erejéig a Libri weboldalán rá lelhetsz.
Írta: NiKy
Évek óta járom az antikváriumokat, könyvszekereket azzal a tudattal és szándékkal, hogy számomra még ismeretlen, a letűnt korokban élt szerzőkkel ismerkedjek meg és akár kedvencként üdvözölhessem alkotásaikat. Ez az érzés, amely elhatalmasodik rajtam, rendre egy olyan mély izgalommal párosul, amelyeknek keveredésétől szinte megmámorosodik a lelkem. Egy jó történet olyan számomra, mint egy kiváló édes bor. A lelkem feltöltekezik, és a magaslatokig szárnyal fogyasztása -olvasása- közben. Ez a kötet is egy ilyen kalandozásom során került hozzám, amely elsősorban az illusztrációk groteszksége és rejtélyesége miatt hívta fel magára a figyelmemet.
Vercors egy írói álnév, amely tulajdonképpen Jean Marcel Bruller (1902. február 26. - 1991. június 10.) francia írót és illusztrátort takar. A félig –apai ágon- magyar származású szerző 1938-ban vette fel ezt az álnevet, amely a délnyugat-franciaországi Vercors-hegységre, a francia ellenállás egyik legendás helyszínére utal. Róla itt tudhatsz meg többet.
Farkascsapda című kisregénye 1982-ben jelent meg az Európa Kiadó gondozásában. A kötet borítóját, mint fent említettem, cseppnyi groteszkítás jellemzi, amely szemlélőtől függően, többféleképpen értelmezhető. Ahány pillantás, annyi eltérő lelkű és nézetű magyarázatot kapunk arra, hogy éppen mit látunk az adott képen. Ez a különlegesség már megadja azt a kellő izgalmi állapotot, amelytől eltelve igazán érdekessé válik az olvasás élménye.
Ebben a történetben megismerkedünk egy fiatal lánnyal, aki Ancy-le-Franc környékén él egy erdészlakban édesapjával és szeretet nagynénjével. Ez az idilli hármas megfelel a leánynak, elvégre nyugodt természetéből adódóan nem kíváncsi a világ dolgaira. Életében a megszokások rabláncai kötik össze végtagjait, amelyet a szeretethiány bizonytalan béklyói súlyosbítanak.
Egy napon egy idegen kényszerül „vendégeskedni” náluk. Ezen idő alatt a két fiatal körül kialakul egy mélyülő, de még igen csak vékony fonálból szőtt háló, amely végül olyan eseményekhez vezet, amelyre igazán egyikük sincs felkészülve. Vajon ki ez az ismeretlen és mit keres az ő erdőjükben? És vajon mi az a titok, amelynek a súlyát már a leány is cipelni kényszerül, pedig semmit sem tud a múlt fellebbenő fátylán túl történtekről?
„-Előfordul, hogy az ember megfeledkezik bánatáról, de ez még nem jelenti azt, hogy kigyógyult. (…) A valóságban a bánat változik meg. Átalakul.”
Ez a történet visszavezet egészen a háború borzalmáig, a kollaboránsok pusztításáig és szinte megfojtja az olvasót. Néhol sokat sejtett, máskor csak apró, szinte leheletnyi információkból kell összerakni a kirakós darabkáit, de mindig erős nyomás alá helyezi az olvasó lelkét és nem ereszti.
„Tudja, a balsors az emberekből különböző reakciókat vált ki. Egyesek (…) nehéz helyzetben hősökké válnak, mások meg árulóvá, feljelentővé, szörnyeteggé, besúgóvá. Kétszeres bűnös az, aki tudja, mi vár áldozataira.”
Számomra már az első sortól kezdve megfogó volt a történet vezetése, a helyszín és karakterek ábrázolása. Nagyon régen olvastam utoljára ennyire mélyen szántó, mégis sejthető lezárású történetet.
A karakterek nincsenek túlbonyolítva és szinte senkit sem ismerünk meg igazán. A fő hangsúly inkább az eseményekre helyeződik, ami folyamatosan fenntartotta az érdeklődésemet és őszintén szólva végig izgultam a könyvet.
Összességében egy nagyon kellemes, mégis izgalmas olvasmányban volt részem, amely csak rövidségével tett cseppet morcossá, de ezen kívül faltam minden sorát.
Ajánlom a könyvet minden olyan olvasni szerető léleknek, aki kedveli a misztikumokat, érdeklődik a múlt fájdalmai iránt és szívesen vesz kézbe igazi kincseket.
Amennyiben elolvasnátok a könyvet a Libri weboldalának antikvár részén még meg tudjátok rendelni.
Írta: NiKy
Gyerekkorom óta szerettem olvasni, szinte minden témában faltam a könyveket, még akkor is, ha nem egészen az én korosztályomnak szólt az adott írás. Valahogy azonban ez a szenvedély egykettőre elpárolgott, amikor az iskolai kötelező olvasmányokra került a sor. Egyik irodalomtörténeti csúcsteljesítmény nagyobb kínlódás volt a számomra, mint a másik, nagyon kevés kivétellel. Persze nem volt más választásom, mint végigküzdeni magam mindegyiken az utolsó oldalig, mert a fél osztály minimum hasonló gondokkal küszködött és az olvasónaplómra pályázott. Emlékszem az olvasástól vallásosan tartózkodó bátyámnak életre szóló betűundort okozott az Egri csillagokkal töltött boldog nyár emléke. Mindig is úgy gondoltam, hogy a kötelező olvasmányok többet ártanak, mint használnak, a kérdés csak az, hogy mi okozta ezeknek a könyveknek a népszerűtlenségét? A kötelező jelleg? A követelményeket összeállító szakemberek és a tanulóifjúság közötti érdeklődés- és korbeli különbségek? Egyszerűen túl fiatal voltam a könyv értelmi-érzelmi befogadásához? Ideje felnőtt(ebb) fejjel újra szembenézni a múlt démonaival!
Kíváló alkalmat ad erre Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij - A játékos című 1866-ban íródott rövidebb regénye, amely a Helikon Kiadó gondozásában jelent meg újra 2021-ben. Korábban is kifejeztem már szimpátiámat a sorozat borítóival kapcsolatban, de most ez kivételen jól sikerült és a témához kiválóan passzoló lett. A könyvkiadás sokszor névtelen katonái a borítókat készítő grafikusok, ezért most emeljük ki külön Szabó Levente nevét.
Mivel a világirodalom egyik kiemelkedő alkotsáról van szó, ezért tartózkodnék a mélyenszántó kritikai megjegyzésektől, elég elemzés született már róla nálam többre érdemesebb szakértők tollából, ezért inkább csak a személyes élményekre hagyatkoznék.
A regény központi témája nem meglepő módon a szerencsejáték függőség, amely gazdagon táplálkozik az író személyes élményeiből. Főhősünk, egyben az író szócsöve is, Alekszej Ivanovics egy idegenbe szakadt, eladósodott orosz tábornok kíséretéhez tartozó tanító. A kompánia egy német kisvárosban várja hetek óta az utolsó forintjait is felélve a sürgönyt a Moszkvában élő gazdag nagymama haláláról és az ezzel járó tetemes vagyon megörökléséről. Felbukkannak körülöttük mindenféle kétes alakok, legtöbben közülük a hagyaték körül spekulálnak. Alekszej reménytelenül szerelmes a tábornok mostohalányába, a regény egyik központi eleme az ezzel kapcsolatos vívódása illetve másik nagy szenvedélye, a rulettasztal.
A stílus hasonló a Bűn és bűnhődésben már lefektetetthez, folyamatos önelemzés zajlik, a szereplő próbálja megérteni saját maga és mások vele szemben tanúsított viselkedését. Igazi antihősről van szó vagy csak a tomboló ifjúságról, mindenki döntse el saját maga, mindesetre nagyon felelőtlen, sokszor az őrület határát súroló irracionalitás jellemzi magatartását, mindez talán írható a magas időpreferenciával rendelkező fiatalság számlájára is (erre enged következtetni az Egy fiatalember feljegyzései alcím is). Az író szerintem nagyon jól érzékelteti, hogy a regény valamennyi szereplője szerencsejátékos a maga módján, ki a játékteremben, ki az oltár előtt próbálja megtalálni a boldogabb jövőt.
Könnyebben fogyasztható olvasmány volt, mint amire számítottam, bár a szerelmi szál annyira nem kötött le, de a korabeli kaszinók világának leírása, a szenvedélybetegség lélekrajza, vagyis az önigazolás gyilkos visszacsatolása, amely a legszilárdabb jellemet is gyorsan megsemmisíti, szerintem különösen jól és hitelesen sikerült, érezhető, hogy az író itt saját tapasztalataiból is merítkezik. A cselekmény nem túl pörgős, de hát mégiscsak a XIX. század derekán járunk, inkább a lelki dilemmákon, az örlődésen van a hangsúly, a feszültség legtöbbször a rulettasztal körül tetőzik.
Úgy érzem, hogy érdemes volt újra megmérkőzni a régmúlt egyik kihívásával még ha csak egy rövidebb olvasmány erejéig is, és örömmel jelenthetem, hogy az idő elteltével a kötelező olvasmány is talán olyan lesz, mint a jó bor.
Írta: Süni
A brit irodalom “fenegyereke”, egyik legmegosztóbb személyisége és hányattatott sorsú géniusza volt Oscar Wilde. Számos területen alkotott, ezek közül már életében is kiemelkedő sikert arattak a mesék. A Helikon Kiadó gondozásában megjelent A boldog herceg című kötet ezeket az írásokat tartalmazza gyűjteményes formában.
A könyvben összesen kilenc hosszabb-rövidebb mese kapott helyett. Tartalmi és terjedelmi okok miatt eltekintenék részletes ismertetésüktől, inkább csak egyfajta átfogó összegzést nyújtanék az engem ért irodalmi élményről. Megtalálható bennük szinte az összes jól ismert tündérmese fordulat, számmisztika (például három próba) és cliffhanger, de mégse mondanám azt, hogy unatkozni fogunk, sőt. Az író zseniális érzékkel alakítja a jól megszokott sémákat saját ízlése szerint és ad olykor akár csak egyetlen mondattal váratlan lezárást vagy szájízt egy mindaddig teljesen kiszámíthatónak tűnő történetnek. Olvashatunk mindent feláldozó szerelemről, önzésről és önzetlenségről, emberfeletti próbatételekről valamint társadalmi igazságtalanságról és szinte minden mesének van erkölcsi tanúságtétele. Érdekes volt számomra viszont az, hogy nem minden esetben pozitív a befejezés, nem nyeri el mindig a jó méltó jutalmát, sokszor lengi be a történeteket egyfajta melankólia, reményvesztettség vagy lemondás. Mindezek és a megfogalmazott mélyebb igazságtalanságok miatt úgy érzem, hogy ezeknek a meséknek elsődlegesen a felnőttek a címzettjei. Fontos kiemelni a szinte minden írásban megjelenő erős vallásos elemeket és szimbólumokat is, amelyek sajátos színezetet adnak ennek a fundamentálisan fiktív műfajnak.
“- A háborúban – felelte a takács – az erős szolgájává teszi a gyengét, a békében pedig a gazdag teszi szolgájává a szegényt. Nekünk dolgoznunk kell, hogy megéljünk, de ők olyan silány bérrel fizetnek, hogy éhen pusztulunk. Mi naphosszat nekik robotolunk, s ők ládáikban rakásra gyűjtik az aranyat, míg a mi gyermekeink idő előtt elfonnyadnak, és szeretteink arckifejezése megkeményedik és eltorzul. Mi tapossuk a szőlőt, de más issza meg a bort. Mi vetjük el a gabonát, de csűreink üresek. Láncaink vannak, ha nem is látja a szem; rabszolgák vagyunk, ha szabadnak mondanak is bennünket.”
A mesék a romantika teljes filozófiai fegyvertárát felvonultatják: az érintetlen természet felsőbbrendűsége az épített környezettel szemben, a fizikai és a lelki szépség diadalának hirdetése vagy a titokzatos Kelet kultúrális elemeinek gyakori vendégszereplése. Különböző állatok és tárgyak vannak gyakran emberi tulajdonságokkal és jellemvonásokkal felruházva, néhány esetben óhatatlanul olyan érzésem volt, mintha egy Disney-rajzfilmet néznék beszélő gyertyatartókkal (A hires-nevezetes rakéta). Erősen érezhető Rousseau Emil, avagy a nevelésről című munkájának hatása is a gyermeki eredendő ártatlanság és tisztaság kapcsán (Az infánsnő születésnapja). Másik ilyen féreérthetelen hatás véleményen szerint a korszakalkotó Az ifjú Werther szenvedései Goethe-től, hiszen több mese tragikus központi eleme a reménytelen vagy viszonzatlan szerelem (A halász meg a lelke).
“- Milyen buta dolog a szerelem – mondta távozóban a diák. – Félannyi haszna sincs, mint a logikának, mert nem bizonyít semmit, és mindig olyat ígér, ami nem következik be, és elhiteti velünk, ami nem igaz.”
Összességében elmondhatom, hogy jól szórakoztam a kötet olvasása folyamán, vannak azonban negatívumok is. A mesék színvonala nem egyenletes, vannak egészen kiemelkedő darabok, de vannak unalomig hajszolt erkölcsi példázatoktól terhes írások is. Több esetben éreztem továbbá, hogy fogalmi zavarral élve, az író egyfajta hedonikus, barokkos orgiát csap a szavakkal, tobzódnak a minőségjelzők vagy a fantasztikus elemek anélkül, hogy bármi funkciót szolgálnának, és inkább csak megnehezítik az olvasottak befogadását. Néha olyan magasságokba visz minket a szárnyaló fantázia, hogy kicsit elfogy körülöttünk a levegő.
Ajánlom minden olyan felnőtt léleknek, aki értékeli a mese szépségét, szeret a sorok között kutatni és keresni és talán megleli azt a szépet és jót, melyet egy ilyen mű adni tud. Mert ne feledjétek: befogadóvá válni és a képzelet szárnyán szállni annyi, mint álmodni. A legszebb élmények egyike.
Amennyiben te is elolvasnád a művet, a Helikon Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.
Írta: NiKy
„Jellemet nem lehet pótolni. Erkölcsöt nem lehet mesterséges átültetéssel eljuttatni egyik embertől a másikhoz.”
Oly sokat gondolkodtam ezen a történeten és a mai napig is csak egyetlen egy kérdés visszhangzik a fejemben: "Miért?" Ezzel a kérdőszóval meg tudnék tölteni egy egész A4-es lapot, de talán többet is. Azt gondoltam, hogy ennyi idő elteltével már csillapodik lelkem zúgása és megengedi, hogy tiszta fejjel értékelhessem ezt az alkotást, de inkább egyre dühösebb lettem és most már egy másik kérdő mondat is elém került. "Hogy volt képe ehhez?" Ennek a felháborodásnak csupán annyi előjátéka van, hogy bár alig 120 oldal a könyv, de mégis képes volt kiborítani, felháborítani, sőt a kétségbeesésem közepette meg is könnyeztem. De mielőtt belemennék a részletekbe, szeretném megköszönni a Helikon Kiadónak, hogy újra kiadta ezt a történetet, mert a kiadó Zsebkönyvek sorozatának köszönhetően került elém az alkotó ezen írása.
Első kőrben a borító fogott meg, hiszen megint sikerült egy olyan - kissé kopott hatású – képet rátenni, amely hűen letükrözi a belső tartalmat és bizony még kedvcsinálónak is nagyon alkalmas. Szeretem ezeket a képeket nézegetni a polcomon és sorba téve különösen jól mutatnak, mert kellemes harmóniát keltenek.
Fülszöveg alapján egy beteljesületlen szerelem történetéről szól ez a könyv. A mindig fellegekben élő, jellemtelen és gazember, de szeretni valóan kedves Lajos és a naiv Eszter húsz esztendővel korábban kibontakozott szerelmét rombolta szét, amikor a férfi Eszter testvérét, Vilmát vette feleségül. Megözvegyülése után, gyermekeivel látogatóba érkezik az asszonyhoz, aki még mindig szereti. A találkozás oka erősen prózai érzést hagy az olvasóban, ugyanis Lajos, aki már mindenétől megfosztotta Esztert, most végső menedékét készül elrabolni, a családi otthon eladására kéri. Az elhagyott kedves ekkor tudja meg, hogy a férfi nősülése előtt végső elkeseredésében -levelekben könyörgött neki, hogy szökjenek meg együtt, mert szüksége van rá. Érdekes módon Eszter ezeket a leveleket nem kapta meg.
Számomra a történet kiemelkedő volt és azt, kell, hogy írjam, bizony napokig nem tudtam szabadulni tőle. Többször hangosan is kimondtam, sőt, még felébredve álmomból is első gondolatként ébresztett: - "Utállak Lajos!" Egyszerűen nem tértem magamhoz felháborodásomból, hiszen kétszeresen is megfosztotta állítólagos „szerelmét” mindentől és mindenkitől. A hazugságok végeláthatatlan mezején már felsejlett az a bizonyos igazság, hiszen képtelenség lett volna ezt tovább csűrni – csavarni, bár az uraságából bármit kinéztem volna.
Eszter pedig esendő volt, egy hű szerelmes asszony, aki hiszékenységével végül nem a szánalmat kapta, hanem a megvetést tőlem. Dühös voltam és talán most is az vagyok, mert egy önként vállalt kötelességgel tönkretette azon emberek „munkáját”, akik anno sokat tettek érte, értük.
Egyetlen karaktert tudtam csak igazán szeretni, pedig oly kevés jutott számára, ez pedig Nunu. Az ő üde, nyersen őszinte szavai, a csendes, szinte tollpiheként szálló gondoskodása adta vissza az emberekben való hitem és éreztem, hogy általa feltöltekezem szeretettel és megértéssel. Szerepét tekintve sokszor nem tudtam eldönteni, hogy szubrett vagy csupán egy kedves, akkurátus személy, aki konvergens szerepet tölt be Eszter mellett.
Az író rendkívül éles határt húz a naivitás és az emberi dőreség között. Nagyon vékony mezsgye választja el a szerethető és elnézhető érzelmekkel eltöltekező olvasói szemléletet, hiszen Eszter lelkében az ennyire vakáns érzelmeket nehéz kordában tartani és pont ezért bármilyen kapaszkodót képes megragadni, hogy ezt a bizonyos ürességet betöltse.
Az alkotó remekül játszik a szavakkal, az emberi érzelmekkel és az olvasók jóhiszeműségével.
Többször éreztem, hogy most már megnyúzom ezt a minden hájjal megkent férfit, de tehetetlen voltam és tulajdonképpen a könyv végére elfáradtam lelkileg. Sokkolt ez a hamis érzelmektől fűtött képzelgés és nagyon bántott, hogy semmit sem tehetek ezért a két asszonyért. Nos, ilyen hatással volt rám ez a csepp kötet.
Hogy valaha újra fogom-e olvasni? Most biztosan azt mondom, hogy soha többet, de az élet kifürkészhetetlen. Elvégre ez az idézet a legjobb példa erre:
„Kezdem hinni, hogy azok a végzetes, nagy elhatározások, melyek megszabják életünk jellegzetes sorsvonalát, sokkal kevésbé öntudatosak, mint később a visszapillantás, emlékezés óráiban hisszük.”
Hogy kinek ajánlom ezt a könyvet? Mindenkinek és senkinek. Az előbbit azért, mert kiváló alkotás és érdemes tudni róla, az utóbbit pedig azért, mert ha kicsit is van az olvasóban igazságérzet, vagy empátia, nem marad más számára, csak a könnyek.
Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Helikon Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése