Egy csepp harmatban ébredő fénysugár

„Nincs nyomasztóbb egy eltitkolt családi legendánál. Erre az alapkőre épülnek a családok, innen ered a szülők és a gyerekek közötti kapcsolatban a zárt klán érzés, amiért senki sem foglalkozik személyesen a másikkal.”





A minap egy igen érdekes álomban volt részem. Ugyan teljesen minden részlete már nincs meg, mégis szeretném megosztani veletek. Egy hideg, ám verőfényes napsütéses reggelen kissé zaklatottan „ébredtem”, hiszen befészkelte magát a szívembe egy érzés. Tudtam, hogy aznap rengeteg dolgom van, mégsem bírtam szabadulni tőle. Végül úgy döntöttem, hogy engedek – tőlem szokatlan módon – ennek a mély, és kissé agresszív sugallatnak és elmegyek a Szépművészeti Múzeumba.

A következő emlékkockán már egy hatalmas terem előtt állok. Egy csoport idegen között tolongok, hogy az aznapra hozzánk rendelt tárlatvezetővel elindulhassak felfedezni a prospektusban meghirdetett kiállítást. A kezemben lévő apró, széthajtható – marketing célzattal készített, kissé silány minőségű – katalógus, pont annyira érdekes, mint a kabátomra szállt porszem, mégis több, apró mozaikképről nem tudom levenni a tekintetem. Szeretném kinagyítani és kissé feszülté is válok, hiszen a telefonom által lefotózott kép sem adja vissza, azt a perspektívát, amire oly nagyon vágyom.

Végre megérkezik a hölgy, aki időközben valószínűleg a maratont is lefutotta, hiszen nagy „kortyokban” veszi a levegőt, miközben próbál úrrá lenni szapora lélegzetén és a kissé felháborodott csoporton egyaránt. Végre elindulunk, bár a tempót kissé lassúnak érzem – hiszen nem akartam órákat elherdálni drága időmből –, de, talán a csigatempót leszámítva, megkapom azt, amiért ide jöttem.

Míg egymást letaposva tolongunk egy terem ajtaja előtt, azon morfondírozok, hogy miért is akartam a brosúra képeit kinagyítani, de végül elengedem eme gondolatmenetemet, mert elém tárul a „végtelen”…

A tárlatvezető nevét is sikerül időközben megtudnom. Egy bizonyos María Gainza kisasszonyról van szó, aki bár apró termetű, hangja és szélvész mimikája egy egész csoportot képes lehengerelni és csendre inteni. Ezt már elsőre is szimpatikusnak vélem, hiszen erre a hölgyre bizony úgy látszik, hogy igaz egy számomra elcsépelt mondás, miszerint a „látszat néha csal”. Való igaz, hogy én is beleestem abba a hibába, hogy elsőre ítélkeztem, - de nem szeretem, amikor elkésnek. Mint kiderül, María Buenos Airesben született – lehet ezért nem ért ide időben – és régebben tagja volt a The New York Times Buenos Aires-i szerkesztőségének. Ebből arra a következtetésre jutok, hogy széleskörű ismeretekkel rendelkezik, és talán segítségemre lehet, bizonyos képek értelmezésében. Kitekintésként megjegyezném, hogy nagyon szeretem a művészetek világát, de szinte soha nem tudtam még rávenni magam arra, hogy önszántamból kiállításokat tekintsek meg. Ezért is oly érthetetlen, mit is keresek itt egy hétköznapon.

A kiállítás nagyon érdekes már elsőre is, hiszen nem csak címével – Látóideg – hívja fel magára a kíváncsi művészrajongó figyelmét, de összesen tizenegy (történetre) teremre fókuszál. Minden helyiség egy-egy festő munkáját kívánja bemutatni. A csarnok, ahova időközben beléptünk, egy igazi kincseskamrának bizonyul. Tartalma ugyan nem a megszokott aranyat, gyémántot és kitudja még milyen „vackokat” őrzi, hanem tizenegy ajtót, amelyek felett egy-egy különleges cím olvasható. Amíg a többiek hallgatják Gainza kisasszonyt, addig én elolvasom a felíratokat.

  1. Dreux szarvasa
  2. Kösz, Charly
  3. A romok varázsa
  4. A menedék
  5. Villámok a vízen
  6. A csapóajtón túl
  7. Egy élet festményekben
  8. A lélegzés művészete
  9. A domb az ablakomba
  10. Kopogószellem
  11. Pitucones

Mit ne mondjak, igen érdekes megnevezések, de mi köze lehet az általam várt festőkhöz bármelyiknek? Persze türelmetlenségem és értetlenségem kiülhetett az arcomra, mert egyszer csak előttem terem María és sokatmondóan rám kacsint. Már szólásra nyitom ajkaimat, amikor egyik pillanatról a másikra felébredek…

A „kis” huncut bevezetőmből persze semmi sem igaz, de valahogy így képzeltem el olvasásom folyamán, hogyan is „ismerkedtem” meg a szerzővel. A valóság persze ennél sokkal puritánabb, hiszen nagyjából egy éve találtam rá a Sonora Kiadó honlapjára. A könyveikről szinte semmit sem tudtam és maga a kiadó sem volt számomra ismerős, de idén azt vettem a fejembe, hogy mikrokiadókkal szeretném – alapvetően sem szűk – olvasmánylistámat bővíteni. A latin-amerikai szerzőkre fókuszált könyvvállalkozás izgalmasnak ígérkezett a számomra, ráadásul pár hete online olvasótalálkozót hirdettek, így evidenssé vált, hogy olvasnom kell a könyvet.

Ennek a kötetnek a megjelenése még 2021—ben történt, mégis számomra újdonság varázsával kecsegtetett. Az első benyomás, amely nagy izgalommal is töltött el, maga a borító volt. Mint megtudtam, Henri Rousseau festménye alapján Miklós Martin tovább „álmodásával” készült. Szerintem önmagában is egy remekmű, érdemes külön rápillantani. 

Kép: NiKy m.i.

A könyvről valóban elmondható, hogy nehéz bekategorizálni. A szerző saját hangját – narratíva – felhasználva ötvözi a családi történeteket azon festők életútjának bemutatásával, akiknek legalább olyan gazdag - tragédiák, szerelmek, betegségek vagy éppen maga a halál általi – tapasztalások színesítették életüket, mint a családtagokét egyaránt. A látószög nehezen fókuszálható, néhol a homályba is vész a tekintet, de mindig valami érdekességet kínál a szemlélőnek.

„[…] a művészet játéktere a szépet és a megragadót elválasztó távolságban van, a befogadást módosító tényezők pedig, és legtöbbször ez történik, akár a legapróbb dolgok is lehetnek.”

Valóban számos különleges festményt és megálmodóját ismerhetünk meg az egyedi címek alatt. A történetek térben és időben is sokrétűek, ráadásul egy idő után összemosódnak egy család tragédiáját fejtegető hangéval. Ha már erről írok éppen, megjegyezném, hogy a szereplők között lévő kapcsolatok is igen színesek. Az anya-lánya, testvér viszonyok mögött húzódó okok vagy félreértések már önmagukban is feszültséget és izgalmat váltanak ki az olvasóban, de sajnos annyira sosem kapunk elég információt, hogy elégedettek is lehessünk. 

Kép: NiKy m.i.

Visszatérve a festőkhöz személyes kedvencemet is felfedezhettem, ami határtalan boldogsággal töltött el. Nem tagadom, hogy Gustave Courbet - A Viharos tenger című festménye különleges helyen van a lelkemben. Mindig is vonzódtam a kaotikus, kissé talán romboló természeti elemekhez, a víz pedig életem egyik legmeghatározóbb természeti különlegessége. Maga a festmény, mind színvilágával, mind képi üzenetével, felzaklat és megnyugtat egyszerre. Ez a dualitás, vagy nevezhetem éppen antoníma érzékelésnek is, elegendő ahhoz, hogy a libabőr elinduljon a testemen. Ennek a fejezetnek külön figyelmet szenteltem és legalább kétszer újra olvastam, egy kis idő eltéréssel. Minden alkalommal újabb és újabb értelmet nyertek számomra a történetben életre keltett karakterek és egy megfoghatatlan, álomszerű lepel alá kerültem, amely súlytalansága ellenére mégis rám nyomta üzenetét. Mondhatnám, hogy nehezteléssel gondoltam vissza erre, de ennek ellentétje lett igaz rám, hiszen egy mély hála és nyugalom alakult ki bennem. Aki ennyi figyelmet fordít egy letűnt kor tehetségének, annak különleges lélekesszencia adatot meg.

„[…] azért írunk, hogy közben valami másról meséljünk.”

Úgy gondolom, hogy ennek a könyvnek számos mély gondolatisága, üzenete van olvasója irányába. Nemcsak az emberi kapcsolatok tekintetében, de az élet és halál mezsgyéjén járva is. A festészettel fűszerezett történetek varázsecsettel (tollal) készültek. A (tinta) festék pedig maga az életből keverődött ki, ami vászonra felfestve ezer színben pompázik mindenkinek. Hogy ki mit lát meg benne, persze egyszeri és megismételhetetlen, de ettől is olyan különleges.

„Mond meg, mit olvasol, és megmondom, hogy vagy […].”

Összességében egy nagyon eklektikus történetcsokrot kaptam a kötet által, amelynek illata még olvasásom után napokkal is érződik. Különlegesnek gondolom, mert ritkán veszek kézbe olyan könyvet, ahol a múzeumba, kiállításra járást egy terápiás kezeléssel azonosítja a szerző. Itt számos okból kerül az adott főszereplő egy-egy művész képeinek bemutatójára, mégis felszabadító hatással bír a szemlélőre. Meghozta a kedvet számomra is, hogy felkeressek egy-egy kiállítást és elmerüljek egy kicsit ebben a különleges világban.

Ajánlom a könyvet, de nehéz bekategorizálni, hogy igazán kinek is szólna éppen. Talán elegendő annyit írnom, hogy ha szereted a különlegesebb és egyedibb kiadványokat, akkor ezt mindenképpen érdemes kézbe venni. Nemtől, kortól függetlenül csak annyit javasolhatok számodra: először olvasd el ezt a könyvet, utána pedig irány a közeledben található múzeum.

„[…] soha senki nem áll készen semmire. Ez a poén, nem?”

Ha szívesen elmerülnél ebben az egyedi világban, nem kell mást tenned, mint a Sonora Kiadó weboldalán ellátogatnod. 

Írta: NiKy



„A szerelem nem csupán városi romantikus történet, hogy túlcsordul és megállás nélkül ömlik, mintha valami örök pumpa hajtása. (…) az embernek ki kell tartania a döntése mellett, táplálnia kell azt és nem eltérni tőle – ez a szerelem.”




Vajon mi a szerelem? Teszem fel immáron sokadszorra ezt a kérdést, hiszen egy megfoghatatlan, láthatatlan definícióról beszélünk, mégis az egyik legmeghatározóbb fogalom mai világunkban.

Az emberi érzelmek bonyolultsága mindig is vitatott kérdés volt. A mély érzelmű lelkek meghatározó szerepet töltöttek be az emberiség történelme során. A szerelem, közismertebb nevén románc számos formában megihlette évszázadok óta a művész embereket, akik többnyire egyoldalú, de mindenképpen negatív töltetű emocionális túlcsordulásuktól eltelve alkották meg az utókor számára műveiket. A világ számára ezek az alkotások többnyire az alkotó halála után váltak értékessé, pedig a még élő művész, talán nagyobb megbecsüléssel még időtállóbb és tartalmasabb „értékeket” álmodna meg a számunkra.

Az irodalmi szférában a romantika irányzata már igencsak elcsépeltté vált az utóbbi években, illetve elment egy olyan irányba, hogy szinte rendelésre íródnak az újabb művek, sem mint a tiszta érzelmi ábrázolás érdekében. Ehhez a tematikához nyúlva Bergsveinn Birgisson, izlandi származású író egy olyan kisregényt álmodott meg a számunkra, amely elsődlegesen a reális talajú gondolkodáson alapszik, mégis elmondható róla, hogy talán eredetibb és valóságosabb, mint azt elsőre  gondolnánk.

Bergsveinn Birgisson (1971. augusztus 30. Reykjavík) izlandi származású író, filológus, aki az északi költészet és folklór kutatásának egyik kiemelkedő alakja. Hazánkban eddig három regénye jelent meg.

Bergsveinn Birgisson - Válasz Helga levelére című kisregénye 2022-ben jelent meg a Ø Kiadó gondozásában. A kötet puritán külseje egységesen jellemző az eddig megjelent kiadói kiadványokra, amelyet jelen esetben maga a fordító, Veress Dávid álmodott meg a számunkra.

A könyv egy idősödő izlandi gazda, Bjarni visszaemlékezéseiről szól, amelyeket levél formájában vet papírra. Ezek a sorok egy nagy szerelemről mesélnek, amely az idők múlásával még erősebbé vált és soha meg nem szűnt. Szép lassan a régi sebek ismét vérezni kezdenek, ahogy főhősünk számot vet életével, ahogy tulajdonképpen egykori szeretőjének évtizedekkel ezelőtt kapott levelére válaszol. Velejéig őszinte, néhol örömteli, de többnyire nyers és fájdalmas emlékek buknak a felszínre, és tulajdonképpen arra keressük a választ, hogy vajon jól döntött –e anno Bjarni, hogy a szenvedélyes szerelem és ismeretlen városi élet helyett, rideg feleségét és megszokott, de annál hidegebb, vidéki otthonát választotta.


Kép: NiKy m.i.

„Hagyjam ott a vidéket, ahol az őseim majdnem ezer éve éltek, és költözzek egy városba, ahol nem látnám a munkám gyümölcsét és bérlő lennék, mások rabszolgája? Ahol az emberek azt mondják, az idő pénz, és amit poliészterbe öltözve az irodákban megkeresnek, színházra meg szórakozásra költik?”

A történet elsődlegesen egy visszaemlékezés monológ, amely a maga nyers, szinte puritán egyenességével vissza-visszarepíti az olvasót a múltba. Megismerhetjük főszereplőnk felmenőinek életét, szeles, kissé vad természetű (vidéki) otthonát, feleségét és a környező embereket is. Elsődlegesen az emberi természet és az elzárt közösség közti párhuzamot véljük látni, ahogy egy hamis pletyka megelevenedik, szinte életre kél és azt, hogy ez miképpen befolyásolja majd a szereplőket.

„Visszatérek már, érzem,
oda, honnan vétettem.
Bár kevésen tengettem,
hosszan és jól élhettem.

Fonal van a szívemben,
hogy ne éljek vétekben,
utamon az vezessen –
beh, de rég elengedtem.

Élet, veled én a pénzen
sokat perlekedtem,
jaj, minek is, hiába, hiszen
magammal nem vihettem.

(…) inkább szembemegy az ember azzal, amit prédikál, legyen az politikai meggyőződés vagy, mondjuk, egzisztencialista filozófia. Mintha a fogyókúrázók tennék a legtöbb cukrot a palacsintára, és a legkegyetlenebbek magyaráznának a „lelkek iránti szeretetről”. Általában azok a legnagyobb gaztevők, akik a leghangosabban szónokolnak a bűnözés ellen, a kapitalizmus meg, aminek mindenkit gazdaggá kellene tennie, mindenkit elszegényít, és biztos lehetsz benne, hogy a szabadság, amiről mostanában oly sokat beszélnek, végül mindenkiből rabszolgát csinál.”

Kép: NiKy m.i.

Alapvetően nagyon kettős érzésem van a kötettel kapcsolatban, ugyanis, ha szimplán tekintek az olvasottakra, akkor egy vén kujon szexuális ábrándozásait véltem felfedezni, amelyek még idős korára sem hűltek ki. Az ex szeretővel eltöltött pajzán órák, és az azóta szűnni nem akaró vágyakozás, alaposan felőröli főszereplőnk lelkét és ez elől az olvasó sem menekülhet.

„Az ember szívében elnyomott vágy talán a halál torkában válik igazán világossá és tisztává.”

Ugyanakkor a vad vidéki élet, az emberek összezártsága és a lelkitusák sűrűjében mindig fel-feldereng egy ösvény, amelyet a „Mi lett volna, ha” néven emlegetek csak. Sok olyan kérdésről elmerengünk, amelyek alapvetően természetesek a számunkra és többször is úgy érezhetjük, hogy a mi életünkből is merítkezik a szerző.

Ráadásul a halál és élet párhuzamáról is másképpen kezdünk vélekedni, amely talán nem csak fekete és fehér a maga torzított valóságában, hiszen az elmúlás kérdéséről oly sok verziót olvastunk már, de szépnek és megnyugtatónak igazán kevés alkalommal láthattuk. 

Kép: NiKy m.i.

„Néhányan valami rajtuk kívül álló okból halnak meg. Mások azért, mert már régen bennük volt a halál, befészkelte magát az ereik közé. De mindenki meghal. Mindenki a maga módján. Vannak, akik egy mondat közepén esnek össze. És vannak, akik álmukban szenderednek el. Vajon úgy ér véget ilyenkor az álom, ahogy a film utolsó képe lepereg a vászonról? Vagy csak megváltozik? Új fényt kap, és új színeket? Észrevesz ebből bármit az álmodó?”

Összességében úgy gondolom, hogy minden kettősség ellenére értékes olvasásban volt részem, mert több olyan tematikát is érintettünk, amelyről fontos volt elmerengeni. Hogy a vágy, mint egyik központi elem mennyire érinti meg az olvasót, az igencsak szubjektív és megismételhetetlen. Az bizonyos, hogy csak akkor vagyunk jól testileg és lelkileg egyaránt, ha döntéseinket mind a két oldalról megfontoljuk és válasszunk akár a szív, akár az ész tekintetében, sose nézzünk vissza és bánjuk meg. A döntéseinkért felelősséggel tartozunk.

Ezek tudatában inkább olyan olvasóknak ajánlom, akik szeretnek elmerengeni az életről, a vágyakról és az elmúlásról egyaránt. Szívesen merülnek el egy idegen lélek visszaemlékezéseiben és értékelik mindazt a mély mondanivalóságot, amely ezekből fakadóan a felszínre tör. De egyet sose felejtsen el senki: „Mindenki hibázik. Különben nem lennénk emberek.”

Ha szívesen kézbe vennéd a könyvet, akkor ajánlom figyelmedbe a Ø Kiadó weboldalát, ahol megvásárolhatod. 

Írta: NiKy



„[…] vajon miért versengenek egymással az emberek, hogy minél több dolgot halmozzanak fel, amikor saját bőrüket sem tarthatják meg az Isten által kiszabott időn túl.”

 


Vajon ki számít igazi hívőnek és ki hitetlennek? Teszem fel sokadjára is ezt a kérdést, hiszen a XXI. századra megváltoztak a vallás gyakorlásához szükséges nézetek és feltételek. A kereszténység hatalmi játszmái már elenyészőben vannak, ezért a modern családok életében a felmenőktől eredeztethető erkölcsi szabályok és a mostani szülők tévelygéseinek egyvelegét kapják a fiatalok. A család, mint fogalom is igen tág értelmet kapott, hiszen jóformán mind szerkezetileg, mind fogalmilag kiszélesedett. A hit mindenkiben mélyen gyökerezik, hogy ki milyen szinten ad teret annak életében, természetesen egyéni.

A korai századokban ellenben teljesen más életfelfogásról tudunk. A vallás, mint irányadó intézményforma, a családok mindennapi életének nagy részében uralkodott, és az ezzel való ellenszegülésre bűnként tekintettek, amely súlyos következményeket vont maga után. De mi a helyzet a vallási közösségek szent embereivel? Kik számítottak igazán hívőnek és kik engedtek a testi örömöknek? Ezekre a kérdésekre kerestem a választ, amikor megvettem a mostani könyvet. Természetesen tisztában voltam azzal a ténnyel, miszerint fikciót veszek kézbe, mégis reméltem, hogy részben választ remélhetek a kérdéseimre.

Emma Donoghue (1969. október 24.Dublin, Írország) ír-kanadai származású irodalomtörténész, regényíró és forgatókönyvíró. A 2010-ben megjelent Room (Szoba) című regénye a Booker-díj döntőse és nemzetközi bestseller lett. Számos kiváló történet megálmodója, amelyek szerencsére kis hazánkba is eljutottak az évek alatt.

Menedék című regénye 2022 egyik újdonsága, amely a XXI. Század Kiadó gondozásának köszönhetően került a könyvesboltok polcaira. A kiadvány elsőre is feltűnő gyönyörű borítójának képi világával, amely a hangulatos színeivel, valamint a történet fő szálait idéző ábráival megadja a szemnek és léleknek azt a kezdeti feltöltődést, amely elegendő ahhoz, hogy a kíváncsi olvasó már ezek alapján is kosarába helyezze a könyvet. Nem tagadom első ránézésre én is elcsábultam, pedig a vallás, mint műfaj nem áll közel a számomra szívesen olvasott területekhez.

„– A bölcső és a halálos ágy tehetetlensége között minden embernek vannak gyenge pillanatai, nem igaz?”

A történet egészen a VII. századig repíti vissza az olvasót, méghozzá Írországba. Három férfi áll ennek a kötetnek a középpontjában. Három lélek, kik nem is különbözhetnének jobban egymástól, mégis akad egy közös pontjuk: az Istenbe vetett hitük.

Kép: NiKy m.i.

Artt tudós, pap, aki szent emberként járja a világot és terjeszti az igét. Híre sokszor megelőzi, ezért minden kolostor tárt karokkal fogadja és a legnagyobb tisztelettel adóznak irányába.

Cormac egy idősebb szerzetes, aki túlélte a pestist és több harcot is megvívott mind az emberekkel, mind az élettel. Későn megtérő hívőként hűségesen szolgálja az Urat és a rendet. Gazdag élettapasztalatával kiemelkedik társai köréből.

Triant egy ifjú szerzetes, aki egy nehéz múlttal a háta mögött éli a mindennapokat a kolostor falai között. Mindenesként ott segít, ahol szükség van rá, de lelkesedése töretlen és a zene iránti szeretetét csak az Istenbe vetett hite győzi le. 

Kép: NiKy m.i.

Artt jós álma összekapcsolja eme három férfit, miszerint zarándoklatra indulnak, hogy megtalálják azt a földet –szigetet –, amit még ember nem piszkított be bűnös lelkével. Az út hosszú és nehéz, ezzel mindannyian tisztában vannak, de ami rájuk vár, azt még a legmerészebb álmaikban sem várták volna. Vajon mi erősebb, az emberi test szükségletei vagy az egy Istenbe vetett hitük? És ki számít igazán hívőnek? Aki mindent feláldoz, vagy aki emberként az egyén bűneivel szolgál a legjobb tudása szerint?

Ezekre a kérdésekre mindenkinek magának kell meglelnie a választ, de a kötet nagyon jó útmutató.

„– A szerzetes élete egyetlen hosszú háború az ördög ellen. És amikor több tucat ember él együtt… nos, hol lenne jobb búvóhelye a farkasnak, mint a nagy birkanyáj közepén?”

A történet számos érdekes kérdést vet fel, amelyekre nem is gondolnánk elsőre. Ezek megkérdőjelezik a valóságot, a hitet, de még az önmagunkról vélt gondolatokat is. Minden új eseményével újabb kérdéseket vélünk felfedezni és csak remélhetjük, hogy választ találunk rájuk.

Szubjektíven először arra gondoltam, hogy te jó ég, ez a kötet nem nekem íródott. Önmagamhoz képes hosszú ideig volt kezeimben és nagyon lassan haladtam vele. Nehezen emésztettem meg a sűrű, sokszor ragadósnak vélt imádságokat. Az eltorzult, akár hívhatom úgy is, elvakult nézeteket. Nehezen fogadtam be a hit nevében elkövetett lelki torzulásokat és azt a tényt, hogy az Úr az állatokat azért „adta”, hogy az embert szolgálják.

Ennek a regénynek erős pontja a madárvilág ismertetése is, hiszen számos fajtáról olvashatunk. Érdekesnek találtam a leírásokat és lelki szemeim előtt megelevenedett a kép, amikor ezen csodás tollas lényekről olvashattam.

„A madarak mindig a saját fajtársaikkal tartanak, még akkor is, ha néha összekapnak egy falaton; […] erejük a sokaságban rejlik.”

Kép: NiKy m.i.

Karakterek tekintetében részletesen megismerhetjük a három szerzetest és külön a belső monológokkal zárjuk őket a szívünkbe. Mindenkinek megvannak a maga titkai, szenvedései és apró, gyarló örömei. Természetesen a túlzó bigott vallásosság miatt számos bűn elkövetésében lesz osztályrészük mind a szereplőknek, mind az olvasónak akaratlanul is.

Események tekintetében lassú folyásúnak mondanám inkább, de nem is ez a lényege, hiszen elenyészővé válik minden, mikor egy komoly pszichológiai kavalkádot kapunk.

Összességében úgy gondolom, hogy remek könyvet vettem kézbe, hiszen egy számomra igen csak nem kedvelt műfajhoz tartozik, mégis olvastatta magát. A karakterek élettel teliek voltak a számomra és sokszor fájt a szívem értük. A kötet végére viszont elfáradtam és már meg sem lepődtem a lezáráson sem. Jó tudni, hogy a történet alapjait egy valós helyszín, a legismertebb nevén Mihály-szikla és a múltban ott élt szerzetesek adták. Bár a szerző elmondása szerint nem volt lehetősége ellátogatni eme helyre, mégis sikerült hitelesen egy különleges történetet álmodnia hozzá és ki tudja, lehet számára az Égiek ezt a küldetést adták.

Ajánlom a könyvet minden olyan olvasónak, aki hisz az Úrban, de azoknak is, akik kevésbé hívőnek vallják magukat. Mivel én az utóbbiak táborát erősítem, így hiteles forrásként írhatom, hogy mindenki megtalálja benne mind a szórakozás örömét, mind pedig az élet materiális és idealista kérdéseire a válaszokat. És egy értékes gondolat: „Az élet a legnagyobb ajándék, nem szabad visszaadni, ki kell várni a végét.”

Amennyiben úgy érzed, hogy elég erőt gyűjtöttél és belevágnál ebbe a kalandba, nem kell mást tenned, mint a XXI. Század Kiadó weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy



„Jobb saskeselyűként egy csonttal beérnem,
mint nagy lakomákra senkikhez betérnem;
jobb árpakenyéren, mintsem mocskolva magam,
élősdi gyanánt senkik táljából élnem.”
Omar Khajjám (Halasi Zoltán fordítása)



Hosszú évek óta figyelem, ahogy Budapest szívében, a Nyugati pályaudvar környéke egyre jobban megtelik olyan személyekkel, akik a társadalmi kasztok alsó szintjén lézengenek. Sokuk kéregetéssel vagy éppen ármányos valótlanságokkal ámítják a járókelőket, mások valóban személyes tragédiáik nyomásától fulladozva lépnek eme nehéz sors útjára, bízva abban, hogy az aznapi kenyérre és tejre valót a járókelőkben mélyen rejlő empátia segítségével megkereshetik. Nem tudom, hogy ki miképpen látja ezt a társadalmi réteget, de számomra nagyon nagy bántatot okoznak, hiszen nehezen tudom megkülönböztetni a csalót a valóban rászorulótól és nem egyszer érzem becsapva magam, ha éppen segítséget nyújtok, ámbár az is igaz, hogy mostanra, a sok negatív tapasztalat árnyékában már csak élelmet vagyok hajlandó adni bárkiről is legyen szó.

De mi a helyzet azokkal az emberekkel, akik egy szót sem szólnak, sőt a maguk tehetségével kívánnak bevételhez jutni? Az utcazenész vagy más néven szabadúszó művész ugyanolyan gyakran előforduló „látványosság”, mint a koldus, ámbár nyilván nem lehet eme két társadalmi réteghez tartozó személyeket egy lapon említeni, mégis nagyon sokan egy szinten látják őket. A különbség bizony már első pillantásra is szinte „ordít”, mégis sok ember szemében azonossá válnak. A koldusról tudjuk, hogy többnyire fedél és munkanélküli személy, aki mások jóindulatán múló, úgy is mondhatni, hogy könyöradományokból tartja fent magát. Ezen belül is van magán- valamint valamelyik maffia hálózat rosszul fizetett alkalmazottja, de mind a két esetre igazak a fent leírtak.

Az utcazenész egy viszonylag rendezett körülmények között élő személy, aki szabad művészként tartja el magát. Bár a kereseti forrása megegyezik a fent említett személyekkel, mégis teljesen eltérnek lehetőségek és életkörülmények tekintetében. Ezek a művészek átlagban nagy tudású hangszerismerettel, jó hallásérzékkel és többnyire a zenei életben már elért eredményekkel rendelkeznek. Hogy önszántukból vagy éppen a rendszer általi leértékeltség és egyre nagyobb elhanyagoltság miatt döntenek az utca mellett, oly mindegy. A zenészek előadásáért fizetséget illik adni, és ezt a mesterséget az emberiség történelmét tekintve már az igen korai szakmák egyikeként tartjuk számon. A régi korok vásárjaiban is hallhattunk, láthattunk hasonló tevékenységet folytató művészeket, akik a szabadságért cserébe vállalták ezt az igen csak barátságtalan bevételi forrás lehetőséget. Csak Budapestet járva akaratlanul is találkozhatunk eme szakma képviselőivel, és bár nem mindenki mondhatja el magáról, hogy valóban művész, mégis érdemes meghallgatni, értékelni és némi honoráriummal megköszönni az adott előadást. 

Kép: NiKy m.i.

„Aki utcai zenélésre adja a fejét, számolnia kell vele, hogy a tevékenységét egyesek (talán nem is kevesen) koldulásnak fogják tartani, ahogy azzal is, hogy ha megfelelő hely keresése céljából járja a várost, ahol a műfajt űzni tudja, elkerülhetetlenül szembe fog találkozni a koldusokkal. Ezek sem egyformák, és sokról nem lehet tudni, miért is jutott erre a sorsra, és hogy magánzó-e vagy valamilyen koldultató maffia rosszul fizetett alkalmazottja.”

Erről a témáról fogok most mesélni kicsit részletesebben, segítségemül hívva a mostani könyvet, melyet nagyon szépen köszönök a Dr. Kotász Könyvkiadónak itt is. Hálás vagyok, mert egy remek utazásra váltottatok számomra jegyet, ahonnan bizony kelletlenül tértem vissza a valóságba.

Szőke Szabolcs zenész, képzőművész és színházi alkotóművész, aki főleg Budapesten tevékenykedik, ámbár élete folyamán folyamatosan járta a világot és hódította meg zenéjével a különböző kultúrák népeit, külön kiemelve Olaszországot. Zenei tanulmányait klasszikus hegedűn kezdte édesapja legnagyobb döbbenetére, mégis makacs ragaszkodással fordult idővel az egzotikus vonós hangszerek irányába, amely később kiegészült a különleges hangzású, főként keleti vonós hangszerek felé (gadulka, sarangi).  A művész úrról elmondható, hogy szórványosan hallott és kevésbé ismert hangszereket tervezett, melyek közül többet meg is valósított különböző színházi produkciókban és koncerteken is. Elsősorban tradicionális, ámbár mára már alig ismert, szinte a feledés homályába veszett hangszereket kutatott és készített el, amelyek később előadásaiban is fontos dramaturgiai szerepet kaptak. Elmondható a művész úrról, hogy igen sokrétű alkotó, aki képzőművészként is tevékenykedett, hiszen egyéni és csoportos kiállításokon is megmutatta tehetségét, valamint a látványtervezés a színházon belül is igen közel állt lelkéhez. Zenei pályafutása első fontos szakaszában a színház keretein belül kezdett el dolgozni, majd 1971-81 között állandó munkatársa és egyik alapítója volt a nemzetközileg is elismert Stúdió "K" Színháznak. Egy érdekes interjút olvashattok róla ezen a honlapon.


Kép: NiKy m.i.

„A szabadúszó zenésznek gyakran nagyon bizonytalan forrásokból érkezik némi jövedelme. Szinte állandósul a lecsúszás veszélye.”

A bácsi zenél című könyv 2021-ben jelent meg a Dr. Kotász Könyvkiadó gondozásában. A borító rajzát a szerző készítette, amely a maga naturista letisztultságában egy igazán kellemes hangulatot ad az olvasáshoz.

A kötet Szőke Szabolcs művész úr életének bizonyos szegmenseibe enged betekintést kisebb novellák által, amelyek bár az idősíkokon mozogva eltérnek, ráadásul sok – sok név kerül az olvasó elé, mégis egy nagy kerek egész történetté növik ki magukat. Ez a hihetetlen tapasztalatokkal gazdag élet számos komikus és szívszorító történést mesél el, amely arra enged következtetni, hogy a szerző egy sokat tapasztalt, mégis a világra nyitott lélekesszenciával rendelkezik, ráadásul különleges hangszerjátékokkal ismertette meg a világot. Ha valaki kíváncsi milyen műfajról is van szó, annak jószívvel ajánlom ezt a pár perces előadás részletet.

„A víz egyenlő az idővel, és hasonmásával gondoskodik a szépségről. Minthogy részben vízből vagyunk, mi is így szolgáljuk a szépséget. Ez a város (Velence) a vízközelségével javítja az idő kinézetét, megszépíti a jövőt. Ez ennek a városnak a szerepe a világegyetemben. Mert a város statikus, mi pedig mozgunk. Mert mi elmegyünk, a szépség marad. ( Joseph Brodsky: Velence vízjele)”

Kép: NiKy m.i.

Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy ennyire magával fog ragadni ez a könyv. Ugyan nyitott lélekkel tekintek a világ és más emberek élete irányába, de csak távoli szemlélőként tekintettem eddig a társadalom eme szegmensére. Bár az én életemet is mindig meghatározta a zene, hiszen fiatalként a tánchoz elengedhetetlen volt, majd később pedig a hangszerek iránti rajongásommal egyetemben a mindennapi életemhez szükséges árnytársammá nőtte ki magát. Ám, mint magánember csak csodálója vagyok ennek a világnak, de egy ilyen mély betekintés után szinte részesévé válhattam, még ha csupán az olvasottakon át tehettem ezt meg. Csodálatos volt olvasni azt a gazdag életet, amelyet megélt a szerző. Mind emberileg, mind pedig művészetileg bejárta a világot, olyan helyeken is zenélhetett, amelyek sokunknak csak a képes újságok lapjairól mutatkoznak meg. Sok negatív és még több pozitív élményről számol be eme kötet, ahol a zene érték, legyen szó bármely kultúra tekintetében. 


Kép: NiKy m.i.

A legtöbb feljegyzés illetve novella Olaszországhoz köthető, de ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen a művész úr második otthonaként emlegeti sokszor. Több családdal is örök barátságot kötött, akikkel az évek folyamán együtt zenélt, nevetett vagy éppen viselte el az élet árnyékos oldalát.

„Az utcazenészt, hiába érintkezik helyzete a kolduséval, Olaszországban mégis a kvalitása alapján mérik.”

Kacagtatóan üde a szerző fanyar humora, hiszen sokszor nem tudtam eldönteni, hogy azért nevetek, mert sírni lett volna kedvem, vagy azért, mert az olvasottak komikumát próbáltam elképzelni.

Többször meghallgattam a fent már említett előadást, hiszen jómagam sem találkoztam még eme különleges hangszerrel. A gadulka keltette fel legjobban az érdeklődésemet, hiszen nagy rajongója vagyok a vonós hangszereknek. Eme kötetnek köszönhetően biztos, hogy keresni fogom az alkalmat, hogy közelebbről is megismerhessem.

Ráadásul kissé panasszal szeretnék élni, ugyanis a sok finom bor és étel leírása következtében rendre éhessé váltam jómagam is. Persze remek recepteket is találtam pont ezért a kiadványban elrejtve, de ezt fedezze fel mindenki maga.

Szerettem olvasni ezt a könyvet, hiszen minden sorától felpezsdült a lelkem. Ráadásul egy olyan különleges művészti ágat és személyt „ismerhettem” meg, akivel személyesen is nagyon szívesen váltanék egy pár szót. Jó érzés kézbe venni ezt a könyvet és biztos vagyok benne, hogy nem utoljára tettem.

Ajánlom a könyvet a zene szerelmeseinek és minden olyan olvasni szerető léleknek, aki nyitott egy csodálatos, élménygazdag lélek életére és szívesen kalandozik a gasztronómia világában is. És egy fontos üzenet: „Az élet olyan gazdag, ha az ember szegény.”

Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a Dr. Kotász Könyvkiadó weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy


„Csak az ember változik, lesz jóvá, gonosszá, lesz csecsemőből bankár, munkanélküli, hajléktalan.”




Kicsit úgy érzem, hogy eltévelyegtem, ami eme kötetet illeti, ugyanis meg voltam győződve róla, hogy valami mesét fogok olvasni. Igen, talán naivságomat azzal is magyarázhatom, hogy a borító megtévesztett, de talán nem lennék teljesen őszinte, ugyanis vágytam valószínű mélyen ott belül erre a formációra. Miután megállapítottam tévedésemet, már felengedett bennem egy bizonyos feszültség, és elmerülhettem egy igen csak szokatlan vallomásban.

Győri László szerző munkássága már ismerős volt a számomra, elvégre még 2020-ban volt szerencsém kézbe venni Éjszakai híd című verseskötetét, amely akkor ámulatba ejtett és nem eresztett azóta sem. Polcom egyik büszke tagja, így mikor felismertem a nevét egy nagy mosollyal az arcomon kezdtem olvasni eme cseppnyi kötetet.

A borítóról még annyit írnék, hogy Buzási Viktória munkáját dicséri, ahogy a könyvben elszórtan található illusztrációk is. Nagyon „családias” érzést keltettek mondanom sem kell, de persze ettől még nem lett volna ilyen hatással rám a történet.

Milyen is a boldog és büszke nagyszülő? Teszem fel rögtön a kérdést. Nos, biztosan nem olyan, aki tollat ragad, és áhítatos szöveget formál az unoka születésétől kezdve egészen a gyermek serdülővé válásáig. No, már most ez történt, hiszen a szerző minden szeretetét, örömét és büszkeségét papírra vetette. Nagyszülőnek lenni sokszor nehéz feladat, hiszen nem elég szeretni és büszkén mutogatni minden érdeklődő és kevésbé figyelő rokonnak, szomszédnak, ismerősnek az unokáról készült fotókat. Bizony el is kell rontani mindazt, amit a szülők a hétköznapokban tanítottak. Mert ugye a szigorúság nem a nagyszülők dolga, az maradjon meg az utódoknak, akik persze rendre morgolódnak, hogy megint kezdhetnek mindent újra. De ez így van rendjén, hiszen ezt tapasztalták anno a felmenők is, és míg világ a világ valószínű ez a bejáratott folyamat fenn is marad.

„(…) először fogtam föl igazán, hogy nagyapának lenni csakugyan öröm, s ha közben egy-egy rettenetes betegség ér, akkor gyógyír, vígasz. Kirügyezett az ágacska ágacskája, amelyet közönségesen unokának hívnak. Szeretnék valami szebb, jobb nevet találni rá, de hát ennyi a nyelv, nem lehet eltérni tőle, különben senki sem érti, az unoka tehát unoka, nem egyéb. Milliószámra teremnek, és milliószámra lesznek az apákból nagyapák. Nekik írom, hogy tudják: nagyapának lenni jó dolog, a csecsemőknek, hogy tudják, unokának lenni szép küldetés. A nagyanyák se térjenek ki előlem, ezek a följegyzések nekik is szólnak. Merengjenek és nevessenek, ha olyan erdei tisztásra lépnek, ahol bugyogni kezd a jókedv. A csecsemő ugyanis csupa móka, a karjai úgy csapdosnak összevissza, mint egy bohócé, a szeme olyan ravaszkás, hogy sosem tudod, mit olvashatsz ki belőle. Csak mókásan érdemes a kis ebihalról írni; jókedvűen, mert minden íze csupa játék, miközben teljes erővel fúrja előre magát az életbe.”

Azt kell, hogy írjam meglepően kellemeset csalódtam, pedig ahogy az elején írtam, nem egészen erre számítottam. A szerző nagyon jó humorral tálalta gondolatait, amelyek néhol ugyan furcsaságokká nőték ki magukat, de ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzek bárkit-e téren! A gyerekről olvasni mosolyogtató volt, de eközben felsejlik a múlt, láthatjuk, ahogy a szerző visszaemlékezik saját életének fonákjára. Amikor még ő maga is ifjú volt és merész, majdan a szerelem perzselő lángja eltalálta szívét és végül elvette kedvesét. Megérkezett az első gyermek is és végül a családba érkeztek sorra az utódok is. Ez az élet valódi forrása, ahol generációk örökítik át egymás szokásait, legyen az jó vagy éppen rossz, de szeretettel és törődéssel nevelve a következő nemzedéket is.

„-Kis ebihal! – szalad ki a számon.
Amire a nagyanyja kellőképpen megsértődik.
-Te meg vén varangy vagy!”

Talán egyetlen kellemetlenség ért a kötet olvasása közben, mégpedig a felfedezés, miszerint nem az első gyermeknek szól ez a kis iromány. Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon miért történhetett ez, vagy csupán éppen most érte el a szerzőt az ihletés szele! Ettől függetlenül jó érzés volt elmerülni és sajnos túl hamar vége ért ez a kis kaland.

Összességében kellemes olvasmányban volt részem, amely az alkotó csalhatatlan és egyedi stílusával egy igazi csemege volt a lelkemnek.

Ajánlom a könyvet nemtől és kortól függetlenül, hiszen egy rövid kikapcsolódás erejéig feltöltekezhetünk és bizony még a humort is szeretettel kapjuk. Ha pedig él még nagyszülőtök, akkor öleljétek jó szorosan magatokhoz, hiszen egy kincs ezen a széles világon.

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Napkút Kiadó weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy



„Igaz barát figyelmezteti csak az embert hiányosságaira.”




Ez az értékelés talán eltér majd a „,megszokottaktól”, de éjjeli olvasásom után a mai nap káoszán át is vissza-visszatértem ehhez a történethez és sok értelemben megmozgatott lelkileg. A legtöbb esetben nem foglalkozom a szerző kilétével, elvégre mindig csak az aktuális könyvre koncentrálok. Azt gondolom, hogy ha valakit az életben nem kedvelek, még lehet számomra kiváló alkotó – erre is tudnék példákat írni – és nem is érzem tisztességesnek, hogy keverjem bármilyen szinten a két nézőpontot. A mostani könyv értékelésénél is igyekeztem elvonatkoztatni attól a ténytől, miszerint –ebben az esetben – nagyon is kedvelem az adott alkotót és egyúttal szubjektíven látni regényét. De mielőtt szirmaira bontom ezt az véleményezést, szeretném megköszönni az írónőnek, hogy előolvashattam a könyvét! Hálásan köszönöm.

Kristin M. Furrier szerző neve egyet jelent számomra a kellemes szórakozás ígéretével. Évek óta nagy figyelmet fordítok munkásságára és majdnem minden eddig megjelent regényét olvastam. Ezektől függetlenül nagyon vegyes élményeket kaptam történetei által, mégis elmondhatom róla, hogy folyamatosan fejlődő és rendkívül jó ízlésű alkotó. Szeretem, ha valaki képes a szekvenciális avanzsálásra.

A társalkodónő 2022 egyik újdonságaként a NewLine Kiadó gondozásában kerül a könyvesboltok polcaira. A kisregény már borítójával felhívja a leendő olvasók figyelmét, elvégre egy gyönyörű, viktoriánus kor divatjátnak megfelelő ruházatú hölgy áll háttal, amely elsődlegesen egy finom eleganciát és egy csipetnyi misztikumot kölcsönöz a képnek. Egyszerűen jó ránézni!

Történetünk egészen a 19. századig vezet minket vissza, pontosabban 1881.augusztus 18.-ára, amikor egy elszegényedett nemesi leány, Emma Watton walesi otthonát megunva – nem önszántából- társalkodónőnek szegődik a szomszéd birtok egy szem leánya mellé, hogy a kisasszony unalmát elűzve, megfelelő társaságot biztosítson számára. Emma napi őrlődései szinte felemésztik, hiszen egy részről hűséges leányként félti édesanyját és két húgát, míg irigységtől telve vágyakozik munkaadója családjának életére. Ez a kettősség odáig fajul, hogy már megkérdőjelezi eddigi életét és szép lassan felemészti az örök elégedetlenség.

Egy napon egy nem várt esemény következményei elindítják egy olyan úton, amelynek nincs kitaposva az ösvénye, mégis rajta áll vagy bukik egy egész család jövője. Vajon képes lesz –e helytállni egy olyan korban, amikor a nőknek önálló szava nem lehet és a férfi akarata a döntő? És vajon megleli-e a belső nyugalmat vagy örökké kénytelen az örök kétség és vágyakozás örvényében őrlődni? Nos, kedves olvasó, ha azt hiszed, hogy minden kérdésedre választ lelsz, akkor már most kuncogok magamban, hiszen egy olyan élményre számíthatsz, amelyre álmaidban sem gondolnál! De megéri kézbe venni a könyvet, mert ezt az ösvényt mindenkinek fel kell fedeznie! Mész vagy maradsz? A döntés rajtad áll!

„Hírből értesülni arról, hogy egy szerettünk beteg, egészen más, mint saját szemünkkel látni azt.”

Azt hiszem, hogy ez a regény önmagában egy hatalmas áldás és átok is egyben. Az előbbit elsődlegesen a különleges és korhű társadalomrajzi kitekintések miatt, az utóbbit pedig az a mérhetetlen lelki gyötrelem miatt írtam.

Rendkívül nagy utat jártam be Emmával és sokat fejlődtem általa jómagam is. Egy fiatal hölgy vágyain keresztül és a különböző élet adta gyötrelmeken át mindent megtapasztalhattam, de a végére nem maradt semmim, amiből felemelkedhettem volna. Egy sors lehet bármilyen kilátástalan a kezdetekben, nagyon sokat változhat akár pozitív irányba is, csak nyitottnak és bátornak kell lenni. Emma megadta számomra ezt, mégis néha nehezteltem rá. Egy ideig e kettőséggel tekintettem rá, míg végül megérett bennem a felismerés, miszerint ebben a regényben kicsit mindenki „antihős” a maga nemében. Nincs csak patyolat tiszta lelkű nemes hölgy, ahogy a „gonosz” sem csupán lélektelen személy. Mindenkiben van jó és kevésbé szerethető oldal, ami tulajdonképpen emberivé és hitelessé tette a szememben őket. Ezt a fajta jellemábrázolást nagyon szeretem, mert sokkalta közelebb érzem magamhoz a szereplőket.

Események szempontjából hullámzónak mondanám, hiszen vannak fejezetek, amelyek lassan folydogálnak és akad olyan is, amikor csak kapkodtam a fejem. Azt hiszem ez a fajta váltakozás ad egy bizonyos ébresztőt is az olvasó lelkének, hogy ne lankadjon figyelme.

A regény végére pedig elfáradtam szellemileg, amihez nem vagyok hozzászokva. Ezt elsődlegesen a lázadó lelkemnek tudom be, hogy képtelen voltam elfogadni a történet végét és oly sok kérdésem maradt, amire nem leltem választ. Hogy felháborodtam-e? Igen, nem tagadom, de mit tehettem volna? Ennyi érzelmi tortúra után vágytam a számomra kielégítő magyarázatra, mégis elfogytak a lapok.

Mit tehet az olvasó, ha nincs vigasz a fájdalmára? Talán semmit, vagy talán elfogadja, hogy ez a történet így ért véget.

Összességében egy nagyon kellemes olvasási élményben volt részem, amely cseppet önsegítő is volt a számomra, mert Emma karakterén át megértettem, hogy a vágyaink lehetnek bármekkorák, nem mindig lépünk a helyes ösvényre értük, de ettől még a bűntudat jelzi számunkra, hogy hol húzódnak meg határaink. Hogy valaki átlépi-e ezt a vonalat, azt pedig majd mindenki maga eldönti!

Ajánlom a könyvet minden olyan olvasónak, aki szereti a korhű történeteket, szeret kalandozni és hisz abban, hogy az ember vágyain át ítéltetik meg! Egy különleges szerző csodálatos történetét veszi kézbe mindenki és remélem hasonlóan fogtok vélekedni, mint én!

Ez a kötet polcod ékessége lehet, ha a NewLine Kiadó weboldalán megrendeled.

Írta: NiKy



„Mikor a világ kibillen a tengelyéből, mikor egy
másik dimenzió szélén egyensúlyozunk, mikor
az ég összeszakad a földdel, és a sors úgy dobál
minket, akár a szél, akkor is van döntési lehetősé-
günk. Eldönthetjük, hogy száraz falevél módjára
sodródunk, vagy megtanulunk repülni.”


Nehéz bármit is írnom, ami vígasz vagy támogatás lehet egy gyászoló anyának. Az én gondolataim és azon olvasóké, akik ezt a könyvet kézbe fogják venni, csak csendesen, könnyek hullatásával mondhatják el részvétüket és együttérzésüket, de igazán csak azok szavai fognak némi erőt adni, akik átélték ezt a sok fájdalmat, szörnyűséget.

Mit mondhatnék, ami megfelelően kifejezi azon érzéseimet, ahogy megrendülve és sokszor a könnyeimmel küszködve olvastam a sorokat? Talán semmit, én mégis úgy érzem, hogy egy kisebb értékeléssel is emlékezem egy ismeretlen fiúról.

Életünk folyamán annyi minden történik velük, hiszen a létünk tele van buktatókkal, kihívásokkal. Megszületünk, majd gyermekként szárnyainkat próbálgatjuk, tesztelve a határainkat, a világunkat és minket körülvevő személyeket. Sokszor túllépjük a korlátokat, nem figyelve a családra, barátokra vagy önmagunkra. Majdan felnővünk és ki-ki a maga útjára lép, hogy megkezdje azt a hosszú menetelést, amit választott magának. Nemtől függetlenül minden döntésünk elindít egy folyamatot, hogy ez jó vagy éppen rossz, oly sok mindentől és mindenkitől függ, mégis felelősséggel jár. A döntéseink meghatározzák azt, akik vagyunk akkor és azt is, akivé válni fogunk. De az élet nem csak fájdalom és kötelesség, hanem sok apró csoda összessége. Gyermekként a sok újdonság befogadása és megélése, felnőttként pedig a szerelem és családalapítás egyik legfontosabb melegágya. De mi van akkor, ha egy anya többre vágyik és nem csak a hétköznapi robot és kötelesség az életcélja? És mi történik akkor, ha a múltunk sebeiből még szivárog a genny és akaratlanul is ezt örökítjük tovább gyermekeinknek? Nos, ezeket a kérdéseket is boncolgatja a könyv, mégis sokkalta több ennél.

„Innét üzenem minden férfinak: ha az anyát bántjátok, azzal a gyereket is bántjátok! Tudom, akiknek ez szól, azoknak hiába is mondom. Nem érdekli azokat senki élete a magukén kívül.”

Három testvér és egy anya elindul egy hosszabb nyaralásra, hogy kipihenjék az egész éves stresszt. Bár a megelőző körülmények rendre balul sülnek el, egy határozott lélekkel szemben kevés esélye van a sorsnak. A megérkezés és egy pár nap nyugalom után, ismételten sok vészjósló esemény veszi kezdetét, amelyek utólag figyelmeztetési mutatóként is szolgálhattak volna, de akkor csak újabb bosszantó tények és megoldandó problémák. És aztán eljön a szél, amely magával sodor mindent és mindenkit. És mint tudjuk, a természeti elemekkel szemben védtelenek vagyunk. Vajon mit érez egy anya, aki elveszíti az egyik legfontosabb kincsét? És vajon hogyan dolgozza fel egy testvér, aki túl közel járt a bajhoz? Vajon mennyire lehet túlélni a mindennapok kongó ürességét? A szél jön és elsodor mindent, ha hagyod, még a könnyeidet is.

„Vannak helyzetek, amiket túlélhetetlennek gondolunk egészen addig, amíg túl nem éljük őket. Valójában sokkal több szörnyűséget kibírunk, mint gondolnánk.”

Először azt gondoltam, hogy a szerzőnek ez a regény egy gyászmunka, amelyben sorra veszi a múlt eseményeit és visszaemlékezik azon történetekre, amelyek elvezettek ahhoz a bizonyos naphoz. De tévedtem.

Ez a történet maga az élet, hiszen egy család által betekintést nyerünk a mindennapokba, megélhetjük a jót és rosszat egyaránt. Néha elmosolyodunk, máskor könnyes lesz a szemünk, de a legfontosabb hatni kezd ránk. Először megkérdőjelezzük önmagunkat, az életünket, a minket körülvevő embereket és eseményeket. Kívülről fogjuk látni magunkat és szinte fizikai fájdalmat fog okozni. De aztán apránként elsodródunk a jelentől és mások fájdalmán keresztül mi magunk is újraéledünk. Az írónő számomra maga a Főnix, hiszen a lelke elhal, hogy aztán újraéledjen és megerősödve, a gyermekeiért és önmagáért egy teljesebb, igazabb és emlékekkel telibb életet élhessen.

„(…) az emberek nagy része a legfontosabb döntéseit soha nem meri később megkérdőjelezni. Vannak kérdések, amikről pedig nagyon korán megtanuljuk, hogy tilos azokat feltenni. Szülnék-e, ha tudom, mivel jár? Mitől fosztott meg az anyaság? Az lett-e a gyerekemből, akit elképzeltem? Bele sem gondolunk talán pont azért, mert félünk attól, hogy mi lenne majd a válasz. Még jobban pedig attól, hogy azzal a válasszal mihez kezdenénk majd.”

A legtöbb esetben karakterekre és eseményekre bontok egy könyvet. De ettől most szeretnék eltekinteni. Túlságosan fáj még a gondolata is, hogy belenyúlkáljak egy különleges léleknyomatba, és pont ezért csak némán emlékezem.

Ezt a könyvet minden anyának, férfinak és nőnek a kezébe nyomnám, hogy kötelező, olvasd el! Mert megtanít élni, emlékezni. És bár ahány lélek annyi nézet van a világban, mégis egy levegőt szívunk, és mindenkinek van legalább egy fontos pont, egy lélek, akiért érdemes mindennap felkelni és tovább lélegezni. Ez az idézet pedig egy méltó zárás: „Az élet most van, itt van, ebben a pillanatban. Most kell élni, most kell boldognak lenni, szeretni, örömöt, bánatot jól használni. Ki kell hozni mindenből a legjobbat itt, ezen a világon.”

Szeretném azt gondolni, hogy rád is hatással lesz ez a könyv, ezért remélem, hogy a Libri Kiadó oldalára ellátogatsz és te is emléket állítasz egy elveszett léleknek.

Írta: NiKy



„Az ember oda való, ahová a halottai vannak eltemetve.”



Azt mondják, hogy az ember ízlése és úgy átlagban a lelke nagyjából öt évente formálódik. Az életútunk folyamán mindannyiunknak megvannak azon állandóságaink, amelyekhez ragaszkodunk és bár az évek telnek, ezek az apróságok jelentik számunkra a biztonságos kötődéspontot, hogy tartozunk valahova, valakihez. De mi van akkor, ha egy olyan országban élünk, ahol a létezés egyet jelent a halállal, és hogy ez a test vagy lélek sorvadását jelenti, igazán mindegy? Nos, ezt a témakört is szépen taglaló regényt sikerült most kézbe vennem.

Karina Sainz Borgo - Megy le a nap Caracasban című regénye 2021 egyik újdonsága, amely a Jelenkor Kiadó gondozásában jelent meg. Elsődlegesen a borító fogja meg a kíváncsi olvasót, hiszen a művészi kép igazán figyelemre méltó. Fréder Márta munkájának köszönhetjük ezt az impozáns képet és meg is adja azt az alaphangulatot, amely egy ígéretes regényhez elengedhetetlen.

Ennek a történetnek egy megrázó, a mai napig is létező eseményeken és politikai elnyomáson alapuló társadalom adta az alapjait. A szerző egy mély gyászban szenvedő nő által mutatja be a XXI.századi Venezuelában a jelen pillanatig is tartó korrupciót, erőszakot, elnyomást és káoszt, ami megkeseríti a hétköznapi emberek életét.

A harmincnyolc éves Adelaida anyja halála után magára marad Caracasban – egy olyan városban, ahol az erőszak különböző formái adják a mindennapok ritmusát. Ebben a káoszban kénytelen ellavírozni és megküzdeni a gyásszal és az életben maradással.

Caracasban az élet olyan, mint sötétségben a zápor, hideg és megfoghatatlan. Az emberi életek tiszteletlensége, a folytonos rettegés és éhezés kikezdte a társadalmat. A korrupció olyan magaslatokat ért el, hogy már a családokon belül is megszűnik a bizalom és mindenki a túlélésre játszik. De mi van akkor, ha egy nő, aki nem harcos és soha nem tanult küzdeni, mégis úgy dönt, hogy a szabad életet választja és ezért hajlandó bármit megtenni? Vajon hol van a világban az a hely, ahol éjszaka bátran fel lehet kapcsolni a lámpákat és nyugodtan álomra hajthatja bárki a fejét? Nos, ezekre és még számos más kérdésre is választ lelhetsz, de egy biztos, a kötet olvasása után másképpen tekintesz magadra és az életedre.

„Jóllehet a körülmények hiénává változtattak, jogom volt hozzá, hogy ne úgy viselkedjek. A döghúst késsel és villával is meg lehet enni.”

Azt gondolom, hogy minden ország népének megvannak a maga béklyói, hiszen amilyen a történelmük, olyan sebeket viselnek és egy bizonyos szintű morált képviselnek. A világon nincs olyan hely, ahol ne lenne erőszak és elnyomás, csak a mérték különbözik egymástól. Ennek a könyvnek az az egyik legnagyobb erőssége, hogy egy meglévő, populáris küzdelmet és problémát helyez fő témaköréül és ezt bontja szirmaira egy hétköznapi nő szemszögén keresztül.

„Ebben az országban a nők mindig egyedül szülték és nevelték a férfiak gyerekeit, akik még azt a szívességet sem tették meg, hogy lemenjenek cigarettáért, és ne jöjjenek vissza. Ennek felismerése természetesen része volt a vezeklésnek. Ez volt a társadalmi felemelkedés meredek lépcsőjének botlatóköve.”

Szubjektíven úgy látom, hogy a történet mondhatni több lábon áll, hiszen a gyász különböző formáiról, az elnyomás és társadalmi hierarchiák harcáról, a létezés fontosságáról és a nemek közötti egyenlőségről is szó esik. Mint látható egyenként is nagyon nehéz tematikák, de együttesen bizony megadják azt a bizonyos fullasztó hatást és a kötet végére csak a levegőt kapkodja az olvasó.

A szerző nagyon szépen felvezeti és tulajdonképpen az olvasóra bízza, azt, hogy megválaszolja a következő kérdést: Vajon mit tennél meg azért, hogy szabadon élhess? Ezt mindenki eldönti maga, elvégre ahány lélek annyi eshetőség lehetséges.  

„[…] a halál elsőnek a nyelvben jelentkezik, amikor az alanyokat a jelenből kiszakítva áttesszük a múltba. Befejezett cselekménnyé változtatjuk. Kihunyt időben kezdődött és bevégződött dolgok. Ami volt és nem lesz többé.”

Karakterek szempontjából nehéz volt azonosulnom Adelaida személyével, mivel eleinte csapongónak éreztem és ezt többször is megzavart, később ez a meglátásom természetesen megváltozott, de ehhez az kellett, hogy egy bizonyos fejlődésen és lelki érésen menjen keresztül.

Az események két idősíkon játszódnak, míg az egyiken a múlt árnyai tűnnek elő, addig a másik oldalról a jelen sötétségével kell szembenéznem. Mind a két esetről elmondható, hogy rendkívül igényes és gyönyörű fogalmazással találkozhattam, de még így is sokkolt az a mérhetetlen igazságtalanság, amit nehezen tudtam megemészteni.

Összességében elmondhatom, hogy nem egy könnyen befogadható, de annál érdekesebb és izgalmasabb könyvet olvashattam, amiért igazán hálás vagyok. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy hol élek és milyen nézeteket vallok, és összeteszem a két kezem ezért.

Ajánlom a könyvet nemtől és kortól függetlenül, mert ezekről a témákról olvasni kell. Ha bárki úgy döntene, hogy szívesen kézbe venné a könyvet, javaslom, előtte készítsen maga mellé némi zsebkendőt és egy bögre finom, meleg itókát. És egy gondolat a végére: rájöttem, hogy mindig azokért a dolgokért élünk és harcolunk, amik nem tartanak „örökké”. Például egy álom, emlék, megbánás, szerelem vagy egy olyan személy, akiért bárhol nagyot dobban a szív.

A könyv remek dísze lehet polcodnak, ezért látogass el a Jelenkor Kiadó weboldalára. 

Írta: NiKy


„Légy önmagad!
Mindenki más már foglalt!

(Gilbert Perreira)”


Ha létezik olvasó és történet között szerelem, akkor én most átéltem ezt a csodát, hiszen már ahogy kézbe vettem éreztem egy bizonyos vonzást. De mielőtt ebbe részletesen belemennék, szeretném megköszönni az írónőnek, hogy megírta ezt a könyvet. Köszönöm.

Péri Györgyi szerzővel már megismerkedtem egy pár hónappal ezelőtt, amikor volt szerencsém olvasni első regényét, Aki hétszer született címmel. Erről az értékelést itt tudod megtekinteni.

Bevallom őszintén, akkor már sejtettem, hogy olyan szerzővel „ismerkedem”, akiről biztosan állíthatom, hogy nekem írja a történeteit és igazam is lett. Minden más című könyve 2021 egyik újdonsága, amely a Péri Penna gondozásában jelent meg. Már az első pillanattól kezdve a kezeimhez tapadt és a tekintetemet alig tudtam levenni a borítóról. Rólam érdemes tudni, hogy a színek szerelmese is vagyok, így a vörös és bordó árnyalataiban tündöklő borító nagyon sokat ígért. Elsődlegesen szenvedélyt, másodsorban mélységet és végül a végleteket. De nézzük is, hogy miről szól a regény.

Fülszöveg alapján, az írónő őszintén elénk tárja mind azt az információt, amire szükségünk van olvasás előtt. Tehát megtudjuk, hogy tulajdonképpen ezek a prózák és novellák az életéből, vágyaiból, álmaiból, meg nem élt látomásaiból születtek meg. És valóban, a történetek sokszor már az események közepébe csöppentik az olvasót, mégis szépen kidolgozva fedik fel a titkokról a fátylat. Minden alkotás egy-egy életmozaik, amiben a dráma, a szeretet különböző formái, vágyak, el nem mondott szavak, és sok – sok könnycsepp adja a varázst.

 „A szép álmok ritkaságának melankóliája a grafit.”

Szubjektív meglátásom szerint ez a könyv attól olyan különleges, hogy mindenki megtalálja benne önmagát nemtől és kortól függetlenül. Mert mindannyian szerettünk és szeretünk most is, gyűlölünk és félünk. Rettegünk a még meg nem élt jövőtől, nem értjük a jelent és siratjuk a múlt emlékeit. Hogy azért, mert fáj vagy pont, mert nem, teljesen mindegy. Ami elmúlt már visszahozhatatlan, de a jelenünkre nagy hatással van, a jövő pedig bár alakítható, ha nem tudunk láncainktól szabadulni, semmi sem fog megváltozni.

„Ki gondolná kamasz fejjel, hogy a hibák ismeretében sem tudjuk azokat elkerülni? Sőt, hogy ezeket a hibákat, mint örökölt ruhát cipeljük magunkkal – magunkon. Ki gondolta volna, hogy ennyire nehéz? Senki nem gondolja akkor, hogy az elképzelt jövőkép szertefoszló illúzió csupán. S mintha ezzel együtt te magad is köddé válnál. Hát így lesz a lelkes „Majd mi!”-ből, „Hát mi se.”
Igen, Bárhogy fáj, be kell lássam: ÉN se."”

 A könyvben a vörös szín többször előtérbe kerül, számos formában, térben és időben. A másik pedig a fehér, melyről azt gondolnánk elsőre, hogy a tisztaság jelképe, de ahány kultúra, annyi értelem és tulajdonképpen a tiszta vászon még festhető, de ugyanakkor az elmúlást is jelenti-e tekintetben. Mindenki eldönti maga, hogy melyik jelentésnek ad helyet, de az tény, hogy ez meghatározza a későbbieket.

Karakterek szempontjából szinte senkit sem ismerünk meg igazán, de az adott események tükrében minden lélek megmérettetik, ki – ki a maga lelkiismerete által. Az életek lehetnek jók vagy rosszak, derűvel, vagy gyásszal teltek, de egy biztos, embernek születünk és akként is halunk meg.

 „A gyengére a tisztességesek is rátaposnak.”

Azt mondják a tudás hatalom és én hiszem, hogy ez igaz is. Ebbe a könyvbe a szerző beletette a teljes lelkét és testének egy nagyobb darabját is. A könyv lélegzik, mint az írónő gyermeke, hiszen őt neki köszönhetjük, de rajtunk áll olvasóként, hogy mivé „neveljük”.

És van egy igen komoly alkotás a kötetben, amitől nagyon elszomorodtam, majd megértettem, hogy lehetünk bárhol a világban, bizonyos emberek hasonló sorsot húztak, amikor a lélek esszenciális töltekezéséről beszélünk. Ebben a műben, melyet meg szeretnék mutatni nektek, benne van az én történetem is, csak nem ugyanazt a személyt szólítom meg. Nézzétek csak!

„… mert 59 éves volt és rákos…
Mert gyönyörűen tudott kötni…
Mert mindig pici volt és sovány…
Mert előtte is két hétig kórházban volt…
Mert a doktorok is csak az áttétet vették már észre…
Mert volt, aki megjósolta…
Mert tele volt véraláfutásokkal, úgy összeszurkálták…
Mert mégis jobban lett, és kipirult…
Mert életerős volt már és büszke…
Mert csak azon panaszkodott, hogy neki nem
mondanak semmit.

Mert utolsó szerdán nem vittem neki tiszta hálóinget,
Mert a fogasról szatyrostul ellopták, és
Mert ezért szégyelltem bemenni hozzá…
Mert nem láttam többé!
Mert nem hittem el.
Mert nem tudtam sírni.
Mert anyu már csak feketében jár…
Mert hallottam, milyen a boncolás…
Mert hamvasztani fogják…
… azért, mert ő volt a MAMÁM.”

Azt gondolom, hogy ezekhez a sorokhoz nem kell több magyarázat, ha valaki átélte, megérti, aki pedig nem, annak hiába mondanám.

Ezer érzelem tükröződik vissza a lapokról, amelyek vagy mélyre taszítanak vagy felemelnek. És a legnehezebb, hogy sose tudhatod, hogy éppen mivel találod szembe magadat.

Az írónő gyönyörűen bánik a szavakkal, mert az első sortól kezdve fogta a kezemet és az utolsóig el sem eresztette. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül, pedig néha rettegtem, hiszen ezek az életből merített el nem mondott igazságok, melyek egy prózai csomagolást kaptak. De semmit sem ér a külcsín belső nélkül, hiszen a kettő ad egy egységet.

Talán most értettem meg, hogy az írás valóban gyógyítja a lelket, de erre is születni kell. Csak akkor fogunk jobban lenni általa, ha a toll sercegése a papíron egy - egy szívdobbanásunkkal ér fel.

Köszönöm, hogy olvashattam és hálás vagyok az el nem mondott szavakért. Értem, megértem, átéltem. Tehát ilyen érzés, mikor az író megálmodja, az olvasó pedig vele álmodja tovább a történetet. Mese a mesében, lélek a lélekben, eggyé válva.

Összességében egy különleges könyvet kaptam, amitől több lettem és talán kicsivel könnyebb a lelkem is. Ezt az érzést keresem minden alkotónál.

Ajánlom a könyvet nemtől és kortól függetlenül, mert aki szeret álmodni, hinni és vágyakozni, annak ezen sorok otthonra lelnek lelkében. És egy saját gondolat a végére: A legtöbb ember azt mondja, hogy nem másoknak kell megbocsátani, hanem magunknak. De nem őszintén teszik ezt.  A megbocsátás nem olyan könnyű, mint ahogy hangzik és legbelül mindenki tudja ezt.

Amennyiben elmerülnél a könyvben, megteheted, ha a Péri Penna oldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy


„ Ha egy csillag kialszik, nagyon sok időbe telik, mire tudomást szerzünk róla, ugyanannyiba, mint amennyi idő alatt az utolsó fénysugara eljut a Földig.”


Minden évben a születésnapomon azt a kis sajátos „játékot” élvezhetem Párommal karöltve, hogy elmegyünk egy könyvesboltba és kiválaszthatok két kötetet, amit akkor a legközelebb érzek a szívemhez. Idén sem volt ez másképpen, így az egyik szerencsés választás Fredrik Backman egyik újra kiadott regényére esett.

Amikor először megláttam a borítót elfogott egy nagyon erős hiányérzet, amelyet először nem tudtam hova tenni, de később, amikor elolvastam az utolsó lapot is, megértettem. Tulajdonképpen a borító a maga gyönyörűségében olyan, mint egy festmény, ami arra hivatott, hogy emlékeztessen szeretett nagyapámra, hiszen mi is gyakran ültünk így kettesben.

Ez a könyv is igen kicsi mind terjedelmileg, mind pedig méretre is. Mégis olyan elemi ereje van a benne leírtaknak, hogy szem nem marad szárazon, ebben biztos vagyok. De nézzük is, hogy miről szól a történet.

Adott három generáció, ahol a nagyapa és unokája hasonlósága igen szembetűnő, míg az apa egy külön világot képvisel. Ennek a három személynek a közös vérvonalon túl számos más hasonlósága van, mégpedig az emlékek sokasága. Noah – az unoka - életében különleges szerepet tölt be nagyapja, akivel bár nagyon hasonlítanak egymásra, mégis mindig új kalandokba keverednek, amikor az idős úr mesélni kezd. Nagyapa már igen csak koros, és sajnos komoly harcot vív azért, hogy a fejében lévő emlékek és gondolatok a helyükön maradjanak. Az öregség egyig legnagyobb adománya az idő, melyet azon szeretett személyekkel tölthet az ember, akik elkísérik majd utolsó útjára. Egész életében a számok szerelmese volt nagyapó, ahogy most Noah is. Tudja, hogy csak idő kérdése és sok emléktől kell búcsúznia, de vannak olyanok, amikért megéri harcolni, ilyen például egy sátor a szigeten, a képek a fiáról, az unokájáról, nagyanyó emléke. Ezek a csodálatos képek kavarodnak az egyre nagyobb örvényben, ami a fejében tombol és félő, hogy nem lesz elég lehetősége ahhoz, hogy mindent elmeséljen. Vajon sikerül-e, mielőtt az utolsó csillag is kialszik? És vajon hol van az a hófödtetáj, ami minden alkalommal betakarja?

„– Mikor egy agy kialszik, a testnek sok időbe telik, amíg megtudja. Az emberi test fantasztikus munkamorállal bír, matematikai mestermunka, egészen az utolsó fénysugárig. Az agyunk egy végtelen egyenlet, és amikor az emberiség megoldja, az nagyobb csoda lesz, mint a holdra szállás. Az univerzumnak nincs nagyobb rejtélye, mint az ember. Emlékszel mit mondtam a kudarcról?

 - Csak akkor vall kudarcot az ember, ha nem próbálja meg újra.”

Ennek a könyvek csodálatos mondanivalója van, melyet elsődlegesen egy család három generációján át mutat be. Ebből is az unoka és nagyapó beszélgetései, emlékeik adják azt a különleges és szívbe markoló érzést, hogy semmi sem állandó és egyszer mindenki elmegy.

„Az emberek a felnőttvilágban teli vannak megbánással, és azt kívánják, bár visszamennének az időben, hogy elbúcsúzhassanak rendesen. A mi búcsúnk nem ilyen lesz, addig finomítgathatod, amíg tökéletessé nem válik. És mire tökéletes lesz, addigra a lábad is leér majd a földig, én pedig az űrben leszek, és semmitől sem kell félnünk.”

A fenti idézet az egyik legfontosabb a számomra, mert én is azt kívánom, bár visszamehetnék az időben, hogy egy szeretett személytől méltóképpen elbúcsúzhassak.

Az író ismételten valami olyat alkotott, amitől a szívem ezer darabra tört, és míg szedegetem a mozaikdarabkákat, addig elmerülhetek az emlékeimben. Minden olvasónak van egy nagyszülője, akire féltő szeretettel gondol valószínűleg, és pont ezért, míg él, minden egyes nap mondjuk el, hogy mit is jelent számunkra. Az idő véges, ezt tudjuk jól és pont ezért nagyon nagy értékként kell bánnunk vele.

„Inkább lennék öreg, semmint felnőtt. Minden felnőtt dühös, csak a gyerekek és az öregek nevetnek.”

Ebben a történetben megtaláltam a magam emlékeit és megértettem, hogy ez a vallomása az írónak ismételten egy hatalmas kincs. És valószínűleg ez az idézet az, amiről anno az én nagyapám is beszélt. Nézzétek csak!

„Azért kényeztetjük el az unokáinkat, mert általuk bocsánatot kérhetünk a gyerekeinktől.”

Összességében ismételten egy csodálatos történetet olvashattam, amelyért nem tudok elég hálásan köszönetet mondani a szerzőnek.

Ajánlom minden olyan léleknek, aki szereti a szomorú, de annál értékesebb történeteket, de azok is megtalálhatják önmagukat benne, akiknek még élnek a felmenőik, vagy ők maguk nagyszülők. És egy gondolat a végére: a halálnak nem a légzés hiánya az egyetlen formája. Hanem az is, ha nem láthatsz olyan dolgokat, amelyeket eddig minden nap láthattál. Mert a megszokott pillanatok lélegzeteink fontoságával érnek fel.

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha az Animus Kiadó oldalára ellátogatsz. 

Írta: NiKy


„Egy másodperc mindig egy másodperc, ez az egyetlen valódi érték ezen a világon.”




Azt szokták mondani, hogy az ember a születése első pillanatától fogva a halálra készül. Hiszen megjósolhatatlan, hogy kinek mennyi idő adatik meg, csak azt tudjuk, hogy pontosan egyszer megszűnik a létezésünk. Az életünket sok tényező befolyásolja, hiszen nem mindegy hova születünk, kik a szüleink és milyen egészségi állapotban vagyunk. Elvégre számos olyan személy él körülöttünk, akik számára nem adatott meg minden, – hallás, beszéd képessége, látás, járás – oly  természetes adottság. És pont ezért, akik teljesen egészségesen jönnek a világ és megérik a felnőttkort nagyobb betegségek nélkül, elfelejtik, hogy milyen kiváltságosak valójában. Vannak azon lelkek, akik nagyon korán lesznek betegek, de a belső világuk szárnyal és néha sokkalta érettebbek, mint az őket körülvevő felnőttek. Ezekért az apróságokért és minden más kevésbé szerencsés társunkért kell becsülni az életet, és amit csak lehet kihozni belőle, illetve segítve őket a teljesebb életért! Mert minden élet ajándék és ezt eltékozolni vétek!

Fredrick Backman – Életed üzlete című kötete a fent említett életről is mesél, melyet egy sikeres üzletember szemszögén keresztül ismerhetünk meg. Ez a férfi egy nagyon különleges, teremtő életutat járhatott be nem kis adag szerencsével megfűszerezve, továbbá apaként folyamatosan a fiához intézi szavait, melyek sok olyan életbölcsességet takarnak, amit klisének gondolnánk első körben, de ha jobban belegondolunk, a férfi szavai lyukat ütnek a legkeményebb emberi szíven is, hiszen bármelyikünkről szólhatnak. Főszereplőnk megismerkedik az élet árnyékos oldalával is és felismeri, hogy a valódi értékek hol is lakoznak. Vajon mi köze ehhez egy kis „tündérnek”? És miért is fontos kiszínezni egy széket? Ezekre és más fontosabb kérdésekre is választ lelhetsz, csak vedd kézbe ezt a könyvet!

„(…) megkérdezted, mivel foglalkozom. Azt mondtam, hogy pénzt csinálok. Mire te, hogy mindenki más is. Én pedig: „Nem, a többség csak pénzt keres, a túlélésre játszik. Azt hiszik, hogy a dolgaik értékkel bírnak, pedig dehogyis. A dolgoknak csak ára van, amit az elvárások szabnak meg, én pedig ezekkel a dolgokkal kereskedek. Az egyetlen, ami ezen a világon értékkel bír, az idő. Egy másodperc mindig egy másodperc, ez sosem lehet alku tárgya.”

Szubjektív meglátásom szerint a történet csodálatos és felemelő, mert megmutatta számomra, hogy minden emberben ott a lélek, csak elő kell csalogatni. Sokszor a könnyeimmel küzdöttem és végül csak sikerrel jártak, mert majd egy tíz darabos papírzsebkendőt elhasználtam. Nagyon sokoldalú, rendkívül színes és fájdalmas volt olvasni ezeket a sorokat. És, igen én is feltettem magamnak azokat a kérdéseket és bizony döbbenetes válaszra leltem. Ebben az idézetben pedig megtaláltam önmagamat, amitől te lehet, hogy lenézel kedves olvasó majd, de én benne vagyok az első szótól az utolsóig. Ez lenne hát:

„ A boldogság gyerekeknek és állatoknak van kitalálva, és nincs biológiai funkciója. A boldog emberek nem alkotnak semmit. Az ő világukban nincs helye művészetnek, zenének és felhőkarcolóknak, felfedezéseknek és újításoknak. Minden vezető, minden hős mániákus. A boldog emberek nem lesznek mániákusak, nem szentelik az életüket betegségek meggyógyításának vagy repülő-készítésnek. A dolgokért élnek, fogyasztóként vannak jelen a világban. Én nem ilyen vagyok.”

És valóban igazat kell, hogy adjak a szerzőnek, a boldog emberek nem törik magukat az újra, csak azt használják, amit mások elértek, felfedeztek és a köz számára elérhetővé tettek. De ez sem rossz, hiszen ezt a funkciót is be kell tölteni, ahogy nekünk is léteznünk kell azért, hogy mások élhessenek egy teljesebb életet. Ez az élet örök körfogása.

Összességében elmondhatom, hogy ismét elvarázsolt az író, immáron harmadszorra. És pont ezért feltett szándékom, hogy minden megjelent könyvét elolvassam akár magyarul, akár másképpen. Hiszem, hogy vannak szerzők, akikkel együtt dobog az olvasói szívünk és két ilyen lélek tánca a fantázia koronázatlan királya.

Ajánlom kortól és nemtől függetlenül, mert olyan fontos értékeket rejt magában ez a kis kötet, melyeket jó tudnia mindenkinek. És egy saját gondolat: valaki egyszer azt mondta, hogy a közös elképzeléssel még a romokon is virág nyílik. Amikor minden romokban hever és minden elveszni látszik, akár úgy is, hogy bizonytalan vagy a világodban…eljön a nap, amikor virágok nyílnak, és újra mosolyogni tudsz, hiszen egy régi ház is áll, mindenféle megpróbáltatások közepette. Az élet és remény egyvelege létezésünk egyik értelme.

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha az Animus Kiadó oldalára ellátogatsz!

Írta: NiKy


„(…) nem az a bátor, aki annak ellenére ütni mer, hogy nem tudja, nyer majd, vagy veszít. Az a bátor, aki tudja, hogy győzne, és mégsem tesz semmit.”



Az emberek különböző életválságokon esnek át hosszú létezésük folyamán. Mindenkinek meg van a maga tragédiája és természetesen a saját bajaik súlyossága és megoldása a legfontosabb. Bár sokan ítélkeznek másokról és döntenek felettük úgy, hogy egy percig sem gondoltak abba bele, hogy az adott személynek miért is esik nehezére abszolválni a mások számára oly egyértelmű megoldással bíró „bajokat”. Nekem erről az jut eszembe, amit szeretett nagyapám mondott mindig: „Állj meg és vedd fel az ő cipőjét. Ha belefér a lábad, akkor menj benne pár kilométert, ellenben, ha bele se fér a talpad, engedd el és ne ítélkezz, mert még erre sem vagy méltó!” És, bár elsőre lehet, hogy kicsit egyoldalúnak tűnik ez a jó tanács, számomra nagyon nagy segítséget nyújtott mindig is az életben maradáshoz ebben a világban.

Ezt a könyvet egy csodálatos barátnőmtől kaptam ajándékba, mert tudta, hogy nagyon nagy életválságon megyek keresztül. Nem mondott többet, mint hogy „olvasd el és meglásd, segít”! Ha nem lennék könyvmoly, akkor biztos kételkedtem volna a szavaiban, de mivel könyvimádó ember vagyok, ezért automatikusan nyúltam is a kötet felé.

És milyen igazad volt kedves barátnőm! Ebben a könyvben mindenki megtalálja önmagát, hiszen gyermekei vagyunk valakiknek és bár megoldani nem fogja a gondunkat, mégis megérteti velünk, hogy a felmenőink is csak emberek, esendőek, csetlenek – botlanak, de ettől még érzelmekkel teli élőlények. Természetesen a múlt bűneit nem fogja eltörölni és a ki nem mondott vagy meg nem értett szavak még a fájdalmunk marad, de az írónak köszönhetően megértettem, hogy túl szigorú voltam.

„Szeretném, ha megértenéd, hogy nem akarlak abban a hitben ringatni, hogy nincs gonoszság a világon. Mert van. Ez a világ tele van érthetetlen, felfoghatatlan, kegyetlen, kérlelhetetlen gonoszsággal. Meg erőszakkal, igazságtalansággal, kapzsisággal, vak dühvel. De tele van minden mással is. Apró pillanatokkal. Mint egy barátságos mosoly két idegen között. A szerelem első látásra. A hűség és barátság. Valaki keze a tiedben egy vasárnap délután. Két testvér újraegyesülése. És vannak hősök is benne, akik felállnak, mikor senki más nem mer. Egy ötvenes fickó egy Saaban, aki beenged a sorba a csúcsforgalomban. Nyári éjszakák. Gyereknevetés. Sajttorta.
Az egyetlen, amit eldönthetsz, hogy melyik oldalon akarsz állni. Melyik halomhoz teszed hozzá a magadét.”

Fredrik Backman írónak immáron második kötetét olvastam el, hiszen pár hete fejeztem be a Hétköznapi szorongások című regényét, amit akkor nagyon megszerettem és reméltem, hogy a többi könyvével is szerencsém lesz. Amit a fiamnak tudnia kell a világról tulajdonképpen egy napló az írótól gyermekének, melyben mindenféle szituáción keresztül feszegeti az élet nagy dolgait, de elsődlegesen azt, hogy értse meg, miért hibázik, mint apa..

„Amikor gyerekünk lesz, az olyan, mintha markológépet próbálnánk vezetni egy porcelánboltban. Begipszelt lábbal. Fordítva felvett símaszkban. Részegen. De azért próbálkozunk.”

Többnyire nevettem a különböző élethelyzeteken, de ugyanakkor sűrűn pislogtam vissza azokat a fránya könnyeimet, amikor pont eltalált az alkotó az adott mondatával egy fájó pontomat, amit nekem még nem sikerült begyógyítanom. Ez a könyv olyan számomra, mint egy mentőöv egy fuldokló számára. És bár én nem fiú vagyok, de mégis úgy érzem, hogy ez a lányos szülőkre is igaz, különösen az apákra.

„Nehéz jó szülőnek lenni. Sok a kihívás és a tévút.”

Nekem is van egy édesapám, akivel bár sokszor nem értek egyet, mégis nagyon hasonlítok rá a világnézetét tekintve. Ő egy hatalmas nagy szeretetgombóc a szívemnek és pont ezért fáj olyan nagyon, mikor elárulva érzem magam általa. De most megértettem, hogy ő is csak azt adja, amit kapott, se többet se kevesebbet. Hogy ez a felismerés mire elég igazán nem tudom jelen pillanatban, de azt igen, hogy engem elfogadóbbá tettek ezek az oldalak.

A könyv számos társadalmi problémára is felhívja az olvasó figyelmét, de ezt teszi kedvességgel, jó humorral és végtelen bölcsességgel. Úgy gondolom ennél többet nem is kell útravalóul kapnia bárkinek, hiszen az életünket mi határozzuk meg, legalább is nagy szerepünk van abban, hogy kivé válunk majd életünk folyamán.

Bárki is veszi kézbe ezt a csepp kötetet, annak két javaslatom lenne: először is egy csomag zsebkendő, hiszen sírsz, ha nevetsz és akkor is, ha fájó ponton érnek az író szavai. A második pedig egy napló, amit ha befejezted az olvasást, kezdj el vezetni. Nem kell naponta, de minden sértést, minden örömöt, ami ér utána írd le és évek múlva olvasd vissza! Valami ilyesmit érezhetnek a szüleink, mikor felnőttként ránk tekintenek. Minden elrontott és jól elvégzett munkájuk gyümölcse ott van bennünk, akár akarják, akár nem!

Amennyiben elolvasnád, ezt a könyvet, megteheted, ha az Animus Kiadó honlapjára felmész.

Írta: NiKy


„Ha segítséget és szeretetet kapunk, szívesebben is viszonozzuk azt.”



Már annyiszor szembesültem azzal a ténnyel, hogy kis hazánkban milyen sok tehetséges és különleges alkotó él, de igazán akkor tudatosul bennem ez a felismerés, amikor kézbe veszek egy ilyen szerző által írott regényt. A mostani értékelésem is egy ilyen alkotó könyvéről fog szólni, de mielőtt ebbe belemennék, szeretném megköszönni, hogy utazókönyvként olvashattam a történetet. Köszönöm.

 

Péri Györgyi nevével bevallom őszintén most találkoztam először, de valószínűleg nem utoljára. Az írónőről csak annyit szeretnék írni, hogy csodálatos lelke van, ha ilyen könyvet tudott megálmodni az olvasók számára. Mert, ahogy a szavakkal és érzelmekkel játszott, úgy hívott elő bennem is egy bizonyos dallamot, mely egyre hangosabban szólt és a kötet végére már zengett tőle minden gondolatom és érzelmem.

Aki régebb óta követ tudja, hogy nem hatódom meg könnyen, de ha mégis sikerül, az tartós és bizony ebben az esetben nincs mit tagadni, elragadtak az érzelmeim.

De nézzük is, hogy miről szól ez a regény:

Adott egy késő középkori világ, ahol a vallás a mindennapok szerves részét képezik. Az emberek babonasága és az ismeretlentől való félelme sokszor rosszindulatba csap át, és sokszor át nem gondolt pletykák és tettek forrása lesz, melyet ez esetben egy fiatal kisded ellen irányul élete első pillanatától. A faluban sokan démoni jelenségnek gondolják, mert foggal született és ezért már az első perctől fogva kirekesztik maguk közül. De szerencsére az égiek útjai kifürkészhetetlenek.  Adott egy füvesasszony, aki megenyhül a gyermek láttán és végül szárnyai alá veszi a porontyot. Sára kemény, megkeseredett asszony, akivel az élet mindig kegyetlenül bánt, mégis felneveli a leánykát. Segítségére van egy jóravaló atya, aki tudásával és mély hitével igaztja életüket és közvetít a falubeliek és a „csonka család” között. A leány a Remény nevet kapja, mely először gúnyosnak tűnhet, de tulajdonképpen egy nagyon fontos eleme a történetnek. Az évek megedzik mind a két fehérnépet, Sára és Remény is sokat tanul az élettől, az atyától és egymástól is. Hogy vajon felnő-e a leányka? És mi köze van egy kecskének és egy farkasnak az egészhez? Nos, erre és még számos más kérdésre nem felelhetek, de ha kézbe veszed a könyved, a választ megleled.

„ A remény a legerősebb gyökér. És az, hogy valamit tenned kell magaddal, másokkal! Ha hív egy belső hang: Állj föl! Szükségem van rád!  Sok embert megmentett a szeretet. És az, ha fölismerte élete értelmét.” ( Müller Péter)

Szubjektív meglátásom szerint ez a történet elsősorban az emberi természetet állítja szembe a mai világunk nézeteivel. Sára bármelyikünk lehet, hiszen a maga egyszerűségében adta tökéletlensége egy különleges erőt sugall és bár sokat szenvedett, mégis erőt ad az olvasónak.

Remény karaktere igazából megfoghatatlan, mert bár végig követhettem a fejlődési szakaszokat, mégis többször éreztem, hogy nincs még igazán kidolgozva. Ahogy fejlődik a két nő, úgy éreztem, hogy én magam is változom. Sok keserűséggel és fájdalommal találkoztam olvasásom folyamán, de mindig ott volt előttem egy bizonyos fény, egy halvány reménysugár, mely arra biztatott, hogy ne adjam fel és keressem minden rosszban azt a picike jót, amivel megerősödhetek a két fő karakterrel együtt. Nem tagadom, hogy legtöbbször Sárával értettem egyet és ritkább esetben az atyával. Lehet, azért mert nő vagyok, de úgy gondolom, hogy a két nő sorsa többszörösen hánytatott volt. Ilyen életet nem kívánnék senkinek, de ha már így alakult, ők igazán megtettek mindent.

„Az emberek félnek attól, amit nem értenek. Félnek attól, aki nagyon más, mint ők.”

A kötet számos kérdést körbe jár, de erősen vallási oldalról közelíti meg mondanivalóját. Számomra ezt nehéz volt megemészteni, mert nem tartozom ehhez a mély hithez, de mégis átéreztem valamilyen formában és nem tagadom, hogy többször megkönnyeztem.

Sírtam, mert nem tudtam mit tenni és azért is, mert tudom, hogy régen ezek a dolgok valóban megtörténtek. Sőt megkockáztatom, hogy a nagy világunkban még mindig létezik ez a korlátolt nézet.

Úgy gondolom, hogy a regény erőssége elsődlegesen abban rejlik, ahogy az írónő a szavakkal és érzelmekkel bánik. Bármit képes elhitetni az olvasóval, és pont ezért az egyik pillanatban kacagtam a másikban pedig a könnyeimet törölgettem.

„ Nem jónak kell lenni, hanem okosnak, s tudással telinek.”

Összességében egy nagyon eredeti, nehéz tematikájú és mélyen emocionális regényt vettem kézbe, de mivel ez csak első kötet, még számos kérdésemre nem kaptam feleletet és alig várom, hogy a következő regényét is olvashassam az írónőnek.

Hogy kinek ajánlom? Mindenkinek és senkinek. Az előbbit azért, mert olvasnod kell és tudnod kell róla. Az utóbbit pedig azért, mert fájdalmas szembenézni az emberiség gyengeségeivel, még akkor is, ha ott a remény, bátorság kell hozzá. Hiszem, hogy egy regény mindig okkal kerül a kezeimbe és pont ezért, most jókor kaptam meg azokat az intelmeket, amelyek lehet engem is egy új hajnalra ébresztenek! És egy gondolat tőlem: A hiábavaló remény is remény. A hiába való szerelem még szerelem. Amíg nem változol meg ezek benned élnek!

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Péri Penna oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy



„Azt mondják, az ember személyisége a tapasztalatainak összessége. De ez nem igaz, legalábbis nem teljesen, mert ha a múltunk lenne az, ami meghatároz bennünket, nem bírnánk együtt élni saját magunkkal. Meg kell győznünk magunkat, hogy többek vagyunk a tegnapi hibáinknál. Hogy a jövőbeli választásaink is mi vagyunk, a holnapok is mi vagyunk.”



Sokszor arra gondolok, hogy vajon mások mi alapján választanak aktuális olvasnivalót. Többnyire tudatosan válogatok, de néha én is csak az ösztönömre bízom magam. Ennél a könyvnél most az előbbinek adtam teret, mert  egy csodálatos személy, aki nekem nagyon fontos, egy közösségi oldalon a kedvencévé tette és tudni akartam, hogy miért. Most már tudom és mindent értek.

Fredrik Backman neve nem volt ismeretlen a számomra, hiszen többször láttam a fent említett szeretett személy olvasólistáján a különböző alkotásait. Nyilván nem tudatosan jegyeztem meg az író nevét, de valahogy úgy éreztem, hogy fontos emlékeznem rá. Ennek a zagyvaságnak csupán annyi értelme van, hogy elmesélhessem, milyen érdekes kapcsolatom van az íróval. Úgy hinni, hogy ismert ismeretlen furcsán hangozhat, de aki járt már hasonló cipőben érteni fogja. Tehát az alkotóról tudtam pár információt – köztük azt, hogy humorban gazdag történeteket írt, de igazán nem foglalkoztam vele, egészen eddig a kötetig.

Hétköznapi szorongások címmel jelent meg ez a regény, ami önmagában is egy különös érzést kölcsönöz annak a naiv olvasónak, akinek még fogalma sincs arról, hogy mibe keveredett. Gyanútlanul megállapítja – mint ahogy tettem én is -, hogy milyen muris a borító képe és elgondolkodik a cím jelentésén is. Összefüggést találni a borító kép és az események között először szürreális érzést kelthet, de valahol a közepén már csak fogtam a fejemet és nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Csak annyit szeretnék ehhez még hozzáfűzni, hogy remek ötlet volt, és aki tervezte a borítót az egy zseni.

„Őszintén szólva hiszek abban, hogy majdnem minden embernek szüksége van rá, hogy elhitesse magával, hogy hozzájárul egy jobb világhoz. Vagy hogy legalábbis nem teszi rosszabbá. Hogy a jó oldalon áll. Még ha… nem is tudom… talán a legrosszabb tetteinknek is van valami magasabb célja? Mert majdnem mindegyikünk érzi, hol a határ a jó és a gonosz között, így ha a saját erkölcsi kódexünk ellen vétünk, kénytelenek vagyunk mentegetőzni saját magunk előtt. Azt hiszem, a kriminológiában ezt neutralizációs technikának nevezik. Magyarázhatjuk vallási vagy politikai meggyőződéssel a tettünket, vagy azzal, hogy azt éreztük, kénytelenek vagyunk megtenni, de valamivel mindig igazolni tudjuk. Mert véleményem szerint nem sok ember lenne képes azzal a tudattal élni, hogy… gonosz.”

Hogy miről szól ez a történet? Nos, igen, erről nehéz lesz írni, de igyekszem a legjobb tudásommal és természetesen a fülszöveg segítségével valami értelmeset hátra hagyni az utókornak.

Szilveszter előtti nap egy svéd kisvárosban olyan események indulnak el, amit az ott lakók még évtizedekkel később is mesélnek majd.  Egy ingatlanügynök úgy gondolja, hogy ez a megfelelő időpont egy lakásbemutatóra, hiszen nincsenek vetélytársak, mindenki pihen, neki viszont mindig „munkanap” van. Csakhogy ennek a „remek” ötletnek akad egy hatalmas bökkenője és egy kudarcot vallott bankrabló sikeresen tönkre is teszi vagy mégsem?  Az éppen menekülő félben lévő bűnöző kénytelen túszul ejteni az összes érdeklődőt: tehát két megkeseredett IKEA-függőt, egy mogorva bankigazgatót, egy szomorú nénit, egy terhes nőt a párjával, egy nyúlfejet viselő ismeretlent, no meg magát a túlbuzgó ingatlanost. Ahogy már a filmekben is megszokhattuk a rendőrség körülveszi a házat, és ahogy egyre csak telik az idő, a nyolc összezárt – és egyáltalán nem túszhoz méltóan viselkedő – idegen szép lassan összeismerkedik, és legnagyobb döbbenetükre rá kell, hogy jöjjenek nem is olyan eltérőek, sőt. Az életük apróbb mozzanataiban mindenkinek megvan a maga kis helye, sőt még a túszejtő is különleges. Vajon mi történik ezekkel az emberekkel, ha a rabló nem is olyan magabiztos? És talán nincs is kidolgozott terve… de hiszen tudjuk, az élet kifürkészhetetlen.

„Nem változtathatjuk meg a világot, gyakran az embereket sem. Legfeljebb apránként. Ezért segítünk, amikor tudunk, kicsim. Mentjük a menthetőt. Megteszünk mindent, ami tőlünk telik. Azután megpróbáljuk bebeszélni magunknak, hogy ez… elég. Hogy együtt tudjunk élni a kudarcainkkal, anélkül, hogy azok megfojtanának minket.”

Ha saját szavakkal kellene leírnom, hogy miről is olvastam tulajdonképpen, vagy mi volt az értelme ennek a történetnek, akkor csak egyetlen egy szót írnék le, ez pedig: híd. Egy olyan létesítmény, amit nap mint nap használunk, de funkciós szerepét tekintve annyi minden másra is „alkalmas”. Mert számomra annyit tesz: egy átjáró hozzád. Egy olyan biztos út, melyen ha elindulok odaérek eléd. Mások számára menekülés a valóság elől, egy kiút, mely a sötétségbe vezet.

„ (…) a felnőttség legrémesebb velejárója, hogy kénytelenek vagyunk belátni, abszolúte senki nem törődik velünk, mindent magunknak kell elintézni, egyedül kell kisakkoznunk, hogy működik a világ. Dolgozni, számlákat befizetni, fogselymezni, autógumit cserélni, telefont tölteni, kikapcsolni a kávéfőzőt, bejelenteni a gyerekünket az úszóoktatásra. Reggel kinyitjuk a szemünket, az élet pedig alig várja, hogy ránk zúdítson egy újabb „Jusson eszedbe!” és „Ne feledd!” lavinát. Nincs időnk gondolkodni, levegőt venni. Felébredünk, és elkezdjük átrágni magunkat az aznapi teendőhalmon, mert holnap újabb jön. Néha körülnézünk, a munkahelyünkön, a szülői értekezleten, az utcán, és megrettenve vesszük tudomásul, hogy mindenki más pontosan tudja, mit csinál. Csak nekünk kell színlelni. Mindenki más elengedheti magát, képben van, bírja a szuflát. Mindenki gyereke tud úszni. De mi nem álltunk készen a felnőttlétre. Valakinek meg kellett volna állítania minket.”

Hogy őszinte legyek ez a regény maga az élet, mert minden oldaláról megvizsgálja az éppen aktuális helyzetet és bizony sokszor tükröt tart elénk, pedig mi nem is kértük erre. Viszont számos olyan érzés és élmény alakult ki bennem olvasásom folyamán, amivel úgy gondolom pár mondat erejéig érdemes foglalkoznom.

Az elsődleges és talán ez a legfontosabb a számomra, hogy olyan karakterekkel találkoztam, akiket nagyon meg tudtam szeretni. Mindenkit a maga tökéletlenségével együtt. Csodálatos volt látni, ahogy különböző nemű, korú és identitású emberek egy lélekké olvadnak össze. Mert mindenkinek meg vannak a maguk kis titkai, elfojtott vágyai és az el nem mondott szavai. Millió álom tört össze egyetlen perc alatt, hogy a hamvakból egy újabbnak adjon helyet. Minden személyiség élt a lapokon és valahol hiszem, hogy azon kívül is, hiszen emberek voltak, akik hibáztak, szerettek, gyűlöltek és vétkeztek. De mindenkinek jár egy újabb lehetőség, nem igaz?

Ha kedvencet kellene említenem, akkor számomra Zara személye volt a legmegfogóbb. Először nem értettem, hiszen nagyon nyers volt, mint személyiség és sokszor rideg, nehéz volt azonosulni vele, de a végén meglepődtem, felkacagtam és elszomorodtam. Ebben a szereplőben ismertem rá legjobban önmagamra és pontosan ezért nehéz volt szembe néznem vele. Valamint van egy elméletem, miszerint az író is ugyanebben a karakterben engedte be magát a történetbe. Nem narrátora volt, hanem szereplője, egy olyan személy, aki mindig az arcodba tolta az igazságot, akár akartad, akár nem. És pont ezért, úgy döntöttem Zarát helyezem a kedvenc személyeim trónjára. Minden megvan benne, amit gyűlölők és szeretek egyszerre.

Természetesen ahány szereplő annyi igazsága volt ennek a történetnek, hiszen mindenki hozzátett ahhoz, hogy végül megszülethessen a könyv fénypontja, ami lehet akár jó is, de rossz is, ezt mindenki eldönti maga.

Események szempontjából először csak egy alapra fókuszáltam, de egy idő után rá kellett, hogy döbbenjek, annyival több rejtőzik ebben az őrületben. Tulajdonképpen egy hatalmas társadalomkritika az egész történet, mely meg van fűszerezve rengeteg íróniával és humorral, de az író keze megcsúszott mikor adagolta és ezért könnybe lábad az olvasó szeme és nem tudja eldönteni, hogy azért potyognak a könnyei, mert nevet, vagy azért, mert magára ismert.

Gondoltam rá, hogy teszek ide még egy idézetet a könyvből, de az igazság az, hogy az egész történetet kimásolhatnám, mert minden fontos, az első betűjétől az utolsóig. Ezért most abbahagyom az értékelésemet és most először csak annyit fogok zárásként leírni, hogy adok egy jó tanácsot neked kedves olvasó: Fuss, sőt rohanj el a legközelebbi könyvesboltba és követeld magadnak ezt a könyvet, mert valahol ott vagy benne te magad is és lehet számodra is egy életmentő öv lesz.

Ezek után, hogy kinek ajánlom? Csak és kizárólag olyan személyeknek, akik mernek gondolkodni, hiszen arra van a fejük, akik mernek látni, és akik kellően bátrak ahhoz, hogy érezzenek. Mert az élethez nem kell pompa és csillogás ahhoz, hogy túléljünk, de ha a szeretet személy ránk néz a szemében szétrobbanó millió csillag a legszebb a számunkra.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed az Animus Kiadó várja a rendelésed.

Írta: NiKy


Vannak azok a történetek, melyeket azért veszünk kézbe, hogy egy időre kiszakítsanak a hétköznapok megszokott malom őrléséből és vannak azon olvasmányok, amelyek formálnak a lelkünkön. Hogy ez tudatos, vagy tudatalatti nem tudom pontosan, de nem egyszer éreztem, hogy más vagyok egy-egy kötet olvasása után. A mostani regényt már egy ideje nézegettem a polcomon, de mindig volt fontosabb. Pedig kimondottam szeretem a keleti kultúra alkotóit, különösen a japán írókat, mert kevés érzelemből táplálkozva, elképesztő műveket képesek létrehozni. Pontosan ezzel találkoztam a mostani olvasási élményemben is. És bár sokáig nem nyúltam a könyvhöz, most mégis úgy gondoltam, hogy pont jókor vettem kézbe. Eredetileg nem akartam értékelést írni hozzá, de már az első történetnél éreztem, hogy különleges és mindenképpen érdemes felhívni rá a figyelmeteket!

Kavagucsi Tosikadzu - Mielőtt a kávé kihűl című kisregénye csupán 250 oldal, mégis felölel olyan fontosabb témákat, melyekről beszélnünk kell!

A kötet négy fő részre osztható. Nézzük is sorra őket!

Szerelmesek címmel kezdődik a könyv, melyben egy férfi és egy nő találkozik a szokott módon. Semmi különleges nincsen ebben csupán az alkalom körülményei. Nem a szokásos kellemes, akár idilli társalgás folyik le köztük, melynek eredményeként a hölgy magára marad. Az ezután való események kissé kaotikussá teszik a történet megértését, de ha figyelmesen olvasunk, rá fogunk jönni mi is a lényege. A főszereplő hölgynek van lehetősége visszatérni ahhoz a bizonyos beszélgetéshez és bár a jelene nem változik meg, a jövőjére bizony kihatással lesz, mely különlegessé teszi ezen események láncolatát.

A második fejezet, A házaspár címet kapta. Amikor olvastam úgy éreztem, talán a legmegrázóbb események elevenednek meg szemeim előtt. Adott egy férj és feleség, az egyik kertész a másik ápolónő. Míg a férfi szeret utazni, addig a nő a vele töltött időt kedveli. Ez a rész az emlékekről szól és arról, hogy a szeretet bármilyen nehézségen át is kitart és számunkra sokszor csak az a fontos, hogy a másik fél jól érezze magát és boldog legyen. A múltba való visszatérés nem változtatja meg a jelent, de feltölti a jövőt. Talán ekkor sírtam először a könyvön, mióta elkezdtem az olvasást és akkor úgy éreztem elevenembe talált a történet üzenete. Hiszek a szerelemben, még akkor is, ha hidegebb a személyiségem és tudom, hogy amikor társat választottam, akkor hasonlóan gondolkodtam, mint a fenti szerelemesek. Van egy párom és pont ezért értem és átérzem az üzenet mélységét. Rendkívül megrázó volt a számomra.

A következő része a regénynek, A nővérek címet kapta. Két testvér elmondott és elhallgatott időszakáról mesél, melyet beárnyékol egy nem várt tragédia. Hogy mit változtat a jelenen egy kávézóban elfogyasztott kávé? Nos, megtudod, ha elolvasod a könyvet!

Az utolsó történet pedig az Anya és gyermeke címet viseli, ahol kivételesen nem a megszokott formában történnek az események, mégis mélyen megérintette a lelkemet. Egy anya és gyermeke kapcsolata mindig különleges marad, akár gondokkal tarkított, akár nem.

Az események különlegessége és azonossága, hogy ugyan azon a helyszínen játszódnak és egy bizonyos székhez van közük. És bár négy fő fejezetből áll a regény, én úgy gondolom egy ötödik történet és megbúvik a lapokon. Ez pedig nem más, mint az állandóság a különböző időutazások között. De, hogy miképpen is értem ezt? Nos, erre magadnak kell meglelni a választ kedves érdeklődő! Amit viszont még ki szeretnék emelni, az az utazás. A folyamat igen szigorú szabályokhoz van kötve, melyek megismerésekor elgondolkodik az utazó vajon megéri-e? Nézzük hát mik ezek!

Az időutazás során csak azokkal az emberekkel találkozhatsz, akik már jártak a kávézóban. Bármit is csinálsz míg „odaát” vagy, a jelent nem változtathatod meg. A kérdéses széken ül valaki. Mindenképpen meg kell várnod, amíg ő elhagyja a széket. Nem ülhetsz át máshova, nem cserélhetsz széket. Az utazás akkor kezdődik, amikor kitöltik a kávédat, és akkor végződik, amikor kihűl.

Mint láthatjátok nagyon szűk keretet szab és nem biztos, hogy megéri. Ugyanakkor mégis azt kell, hogy írjam, hogy van értelme. Mert bár a jelen nem változtatható meg, aki ott jár változik. A kulcs bennünk van. Mivel mi már nem ugyanúgy térünk vissza, mégis csak lesz egy bizonyos előrehaladás. A jövő pedig képlékeny.

Ha saját szemszögemből nézem a könyvet, akkor én minden egyes fő fejezettel ráültem arra a bizonyos székre és minden alkalommal elvesztettem valamit magamból, hogy aztán újraépíthessem magamat. Az életem annyi sebből vérzik, és sokszor nem foglalkozom vele. De most valahogy úgy érzem a legjobbkor vettem kézbe a könyvet. Sokat segített, hogy megértsem a változás kulcsa én vagyok. Bár nem fogok tudni mindenben előrébb lépni vagy megbocsájtani, mégis úgy gondolom, ha csak egy területen lesz fejlődés, már megérte.

Számomra a könyv üzenete elsődlegesen az, hogy nem az a lényeg, hogy mi történt a múltban, hanem a hogyan! A részletekben rejlik sokszor a lelki fájdalmunk kulcsa. Visszatérni és újra átélni, bár elég hihetetlenül hangzik, tudom, de mégis talán csak kevesen lennénk olyan bátrak, hogy megtennénk ezt a lépést. Még akkor is, ha nagyon vágynánk rá, hiszen újraélni egy keserű tapasztalatot, néhol mazochista érzetet kelthet, de nem erről van szó. Csupán nem elég a vágy, ténylegesen akarni kell. Még akkor is, ha az adott pillanatban rossz lesz, mert amikor megtörténik velünk a negatív élmény, nem figyelünk a részletekre. És sokszor a tragédiaként felfogott események, nem azok, aminek elsőre látszanak. Ezzel csak azt akarom írni, hogy egy dolog szenvedni a múlt miatt és egy másik dolog visszagondolni és megpróbálni pontosítani mi is történt akkor velünk. Remélem, hogy értitek, hogy miről írok most nektek. Ez a történet erről szól. Megérteni, hogy a részletekben kell keresni a gyógyírt sokszor, és bár tudom, hogy vannak kivételek, mégis hiszem, hogy ha csak annyit érünk el ezzel a plusz kellemetlenséggel, hogy megértjük a valódi történéseket, eseményeket, már formáltunk a fájdalmukon és remélhetőleg könnyebb lesz.

Úgy gondolom, hogy ezt a kötetet egyszer feltétlenül érdemes kézbe venni. Ha elég bátor vagy kíváncsi vagy, javasolnám, hogy készíts magad mellé egy csomag zsepit és egy adag finom kávét. Ne feledd, hogy nem hagyhatod el a helyed és a kávédat melegen idd meg!

Ez a regény csodálatos mind kívülről, mind belülről. Kedvenc!

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet, a Kossuth Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet!

Írta: NiKy



„Visszapörgeted az eseményeket a kezdetektől. Onnantól, hogy felkeltél és magadhoz vetted azt a tárgyat, s ha legyőződ magadban a kétségbeesést, kitisztul elméd és képessé válsz odafigyelve gondolkodni. Ez igaz az életünkre is. Már a történések elején ott a válasz mindenre, csak észre kell venni!”


Erre a könyvre egy másik munkám alkalmával figyeltem fel, de igazán azért vettem meg, mert Rómáról keveset olvastam eddig és szerettem volna a tudásomat bővíteni. Annak kimondottan örültem, hogy nem félpucér férfi látható a borítón. Sokkal szebb és érdekesebb ezzel a képpel és kimondottan tetszik, hogy letükrözi egy fontos momentumát a történetnek. Nagy Esztert írónőtől még tavaly volt szerencsém olvasni az Életünk harcai alkotását, mely annyira megfogó volt a számomra, hogy anyósomnak megvettem ajándékba, mert szerintem ezt olvasnia kellett. Tóth Gergely írói munkásságát eddig nem ismertem, de ez a könyv egy nagyon jó alapot adott arra, hogy figyeljem a későbbiekben további írásait.

Ez a történet bár nem napjainkban játszódik, mégis valós és hithű érzelmekkel, eseményekkel van felruházva. A történelmi szál nagyon izgalmas volt a számomra, olyannyira, hogy bizonyos részeknél félretettem a könyvet és rákerestem az adott csatára, eseményre.

A kötet egy Vesta papnő, Serena és egy fiatal katona, Marcus szemszögéből ismerteti az eseményeket. A két szemszögből írt történet először lassú folyású, hagy időt az olvasónak, hogy hozzászokjon a kor sajátosságaihoz és miután ez megtörtént, akkor vezeti be igazán az izgalmakba. Úgy gondolom ennek a könyvnek az olvasásához kell némi történelmi tudás, legalább is a szándék feltétlenül, hogy ha nincs is meg a kellő ismeret, akkor utána nézzünk az adott kornak és eseményeknek. Ezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert ezzel az ismerettel egy teljes mozivászonnyi kép elevenedik meg az olvasó szemei előtt és képes lesz ketté választani a történelmi hátteret és a valóban fontos, bár néhol megbúvó szerelmi szálat. Nem szeretném lelőni a csattanót, de azt gondolom, hogy sejtitek ez a kapcsolat bűnnek számított és halállal járt, ha lebuktak a szerelmesek.

Serena karaktere számomra a legmegfogóbb az összes többi szereplővel együttvéve. Mert bár nagyon részletesen nincs kidolgozva a két szerelmes fél személyisége, jellemfejlődésük nagyon szépen követhető és a lelki tusájuk által is nagyon sokat lekövetkeztethet a szemfüles olvasó. Serena számomra az a hősnő, aki megmutatja, hogy nőként igen is lehetett bármely korban és időben nagyon erősnek és bátornak is lenni. Megvívja a maga csatáit mind önmagával, mind a külvilággal, mégsem tér le célja felé vezető ösvényről és végig csak ennek él. Marcus számomra kicsit homályba vész, mert bár itt is megfigyelhetőek a fent leírtak, mégsem tudtam a karakter mögé látni és ez kissé zavarta az olvasási élményemet.

Számomra a szavak használata az egyik vesszőparipám, hiszen a magyar nyelv olyan színes és sokféle, mégis alig merjük használni. Ez a történet más, mint a többi, mert az érzelmi ábrázolásmód még az én lelkemet is feltöltötte, sőt mi több átmelegítette. Csodálatos kifejezésekkel találtam magam szembe és bár a testiség halvány fátyla is fellebben a szerelem szellőjétől, mégis inkább elmélyítette ezt az érzést, sem pedig kizökkentett volna.

Nagyon elégedett vagyok a történettel, nem csak a szavak használata miatt, hanem ezért a befejezésért még az én szívem is belesajdult és elmorzsoltam pár könnycseppet. Ez az utolsó idézet pedig nagyon mély nyomot hagyott bennem. Nézzétek csak!

„ Egy lélek szétszakadt, szívem meghasadt,

Könnyeim kifolytak, nincs helye titoknak.

Testem a börtönöm, várj, mindjárt megszököm!

Egy szoba a föld alatt, reményem nem maradt.

Lámpás pislákol, mindenhol csend honol,

Lángja kialszik, lelkem megnyugszik. „

Nem gondoltam volna, hogy kedvenc lesz ez a történet, de az író páros megtalálta azt az összhangot a valóság és a fikció között, amitől még az én lelkem is szárnyra kapott. Nagyon örülök, hogy olvashattam és remélem még lesz alkalmam más közös alkotásukat is kézbe venni.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet, a NewLine Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy



"A nevetés megfényesíti az arcot. Aki nevet, az kedvesnek látszik."


Ez a borító olyan gyönyörű, ti is így gondoljátok? Megláttam és azonnal tudtam, hogy érdekel. Ezúton szeretném megköszönni a kiadónak, hogy megjelentették, mert egy újabb csodálatos történettel lettem gazdagabb.

Sokszor úgy gondolom, hogy a gyermekszemszögből íródott történetek jobban hatnak az emberi lélekre. Hiszen ők még tiszták, nem rontották meg az élet nehézségei. Persze rengeteg gyermek szenved az élet különböző igazságtalanságai miatt, mégis úgy érzem, hogy az ő szemükkel látjuk az igazat és valót.

Nguyễn Ngọc Thuần: Csukott ​szemmel nyiss ablakot című könyve egy vietnámi kisfiú szemszögéből meséli el az eseményeket. Az író rendkívül őszintén, néhol szinte nyersen tárja elénk a mindennapokat, és a különböző tragédiákat. Megismerjük egy család nehézségekkel teli hétköznapjait, a különböző ismerősök és szomszédok életét, felvázolva az olvasó előtt a vietnámi szegénység realitását. Megmutatja, hogy mennyire fontosak az emberi kapcsolatok, a szeretet különböző formái, a hűség, és a törődés árnyalatai. Felsejlik a lapokból egy állandó bizonyítási kényszer is, melyet az osztálytársak erőltetnek a gyermekre.

Nagyon jó érzés volt a kisfiú, Trí Düng szemével látni a világot. Már maga a neve is olyan különleges. És elgondolkodtam, hogy a név, amelyet jobb esetben egy egész életen át viselnünk kell, mennyire meg is határozza azt. Jó volt olvasni, hogy a világ ezen táján is nagy gonddal választják ki a leendő szülők gyermekük nevét, hogy már a születéstől fogva jó szerencsét biztosítsanak a babának. Úgy érzem, hogy a környezetemben kevesen veszik ezt komolyan, pedig sokszor a nem megfelelő választás miatt csúfolják a közösségben a gyermeket, és bizony ezért akár meg is utálhatja viselését.

Visszatérve a történetre, egy tíz éves kisfiú lehettem, tele kíváncsisággal, reménnyel, de nagy szeretettel is szüleim felé. Nagyon ragaszkodtam a szomszéd bácsihoz, bár sajnos úgy hozta az élet, hogy az emberek nagy változások útjára léptek. Volt egy csodás barátom, akit még anno apa mentett meg és ő általa én is esélyt kaptam egy boldogabb, kalandokkal teli életre. Sok mindent át kellett éljünk a családommal, hogy megértsem a döntéseimnek következményei vannak és nem mindegy, hogy engedek–e a félelmeimnek. Mert sokszor az igazán nagy lehetőségek a félelmek emelte gát miatt úsznak el, és mikor már nincsenek, csak akkor értem meg, hogy milyen balga is voltam. Különösen akkor volt ez fontos, amikor minden félelmem ellenére mégis olyan tudtam lenni, mint anno édesapám, hisz megmentettem egy lelket és ettől nagyon büszke lettem magamra.

Ilyen és ehhez hasonló gondolataim voltak olvasásom folyamán. Teljesen befogadtam Trí lelkét, és vele lélegeztem. Sírtam és nevettem, huncut voltam mikor kellett, de bizony sokat tanultam mire elérkezett az a bizonyos pillanat, melyről fent írtam. És rá kellett jöjjek, hogy ez a történet csodálatos, mert megkönnyeztem, sőt zokogtam, de tudtam nevetni is. Tanultam és fejlődtem általa és még nyomott is hagyott a lelkemben. Pár napja olvastam, de még mindig szaporábban ver a szívem, mikor eszembe jut a történet.

Az író csodálatosan bánik a szavakkal, teljesen be tudja rántani olvasóját a maga teremtette világba és biztos kézzel vezeti végig az eseményeken. Szépen tükörképet tart a felnőtt olvasó gyermeki énje elé, hogy rákényszerítse, emlékezzen a múltra, mikor még maga is ilyen fiatal volt, hogyan élte meg azt az időszakon, miken ment keresztül és milyen érzés volt.

Párhuzamot von az alkotó az apa és fia között. Megmutatva, hogy a két karakter közötti korkülönbség ellenére, mennyire hasonlóan gondolkodnak bizonyos helyzetekben. Itt olyan szituációkra gondolok, melyek nem taníthatók, hanem bennünk leledzenek születésünktől fogva. Mert a felnőtt férfi is gondoskodó, félő ember, aki képes hibázni, belátni, amikor tévedett és jóvátenni azt, amit kell. A gyermek is átmegy ugyan ezen a folyamaton, és bár másképpen ábrázolta az író ezen események láncolatát, mégis jól látható ez a párhuzam. Meg kell, hogy jegyezzem egy hatalmas társadalomkritika is meghúzódik a háttérben, bemutatva azokat a szociális kihívásokat a felnőtté válás keresztmetszetében, melyek igen is kellenek ahhoz, hogy az egyén megtalálja a helyét a világban. Nagyon hálás vagyok, hogy olvashattam és csak ajánlani tudom.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, az Európa Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet!

Írta: NiKy


„Semmi sem véletlen.
Minden okkal történik,
és az ok mélyen bennünk rejtőzik”


Nagyon nehezen találom a megfelelő szavakat; talán nem is jó, hogy rögtön olvasás után írom eme sorokat, mégis úgy érzem, hogy szeretném, ha megértenétek mit is érzek és ez a történet milyen üzenetet hordoz magában. Ivády Orsolya nevével eddig még nem találkoztam, de az Ágenda Kiadó gondozásában megjelenő ebook recenzióként került hozzám, amit utólag itt is szeretnék megköszönni. Köszönöm a bizalmat és a lehetőséget, hogy olvashattam ezt a könyvet!

Szokásom több szempontból megvizsgálni az általam olvasott köteteket, mert a külső és a belső egységesen formálja a végleges véleményemet. Ebben az esetben ezt csak a borítóképpel tudom elkezdeni, mert ebook formátumban jelent meg a történet. A külsőségek fontosak a számomra és szerintem számotokra is. Elvégre sokszor emiatt döntünk egy adott kötet megvétele mellett, vagy veszi el a kedvünket a vásárlástól. Ha papír formájában látnám ezt a borítót, akkor elgondolkoznék, hogy kell – e, de nem azért, mert nem tetszik, hanem azért, mert önmagáért beszél. Ha ezt veszem figyelembe, el kell, hogy ismerjem, hűen tükrözi a történet hangulatát és semmi kétséget nem hagy az olvasó felé, hogy nehéz tematikával lesz dolga. Mivel egyszerű, de nagyszerű érzéssel párosul, úgy gondolom tökéletesen illik a könyvhöz.

Ha elolvassátok a fülszöveget, máris láthatjátok, hogy egy végstádiumú beteg utolsó időszakáról szól a történet. Norah Sullivan egy kétgyerekes családanya, aki három éve küzd a betegségével. A házassága romokban hever, de töretlenül hisz abban, hogy még felépülhet, így mikor az orvos közli vele a rossz híreket, nagyon nehezen tudja feldolgozni. Aznap még egy súlyos hírrel kell szembesülnie, miszerint a férje a válás mellett döntött. Bár beleegyezik, kérésének megfelelően még három hónapot szeretne a teljes családdal együtt lenni, ezért férjét is arra kéri, hogy ezt az időszakot még szentelje a családnak. Bár nem indokolja meg a kérésének okát. Erről az időszakról szól ez a történet, de ugyanakkor sokkalta többről is. Norah legjobb barátnője, Margaret és férje, Jim is fontos szerepet kapnak az események alakulása folyamán. Az ő házasságuk sem fényes, mégis más gonddal küzdenek. Ahogy „szalad” az idő, a kapcsolatuk új nézőpontok szerint alakul és egy új esély is virágzásnak indul. A történet harmadik női karaktere, egy fiatal lélek, aki hasonló gondokkal küzd, mint Norah, bár némileg jobbak a túlélési esélyei. A kölcsönös bajtársiasság egy erős kapcsolatot eredményez.

Az író szépen párhuzamot von az élet és az elmúlás között. Nagyon jó volt látni, ahogy a karakterek erőt merítenek egymás társaságából, bajaikat reálisan kezelik, és nem dugják fejüket a homokba. Norah jelleme az első sortól az utolsóig nagyon megérintett. A meglátásai, ahogy viszonyul az élethez, a szeretteihez megerősítették bennem az érzést, hogy különleges és erős személyiség. Mindent megpróbált a megfelelően kezelni és ahol tudott segített. Az írónő szépen bánik a szavakkal, végig fogja olvasója kezét és vezeti az úton, míg el nem jön az utolsó oldal.

Először azt gondoltam, hogy ha csak azt a szempontot nézem, hogy miről szól a könyv, és hogyan lett tálalva felénk, úgy érzem jogos a pozitív értékelés. De rá kellett jöjjek, hogy meghúzódik egy árnyaltabb, és sokkalta mélyebb üzenete is a történetnek. Nem csak azért erős, mert elgondolkodtatja olvasóját a saját életéről, hogy hol tart és merre tovább, hanem bemutat három típusú női karaktert, akik bár sokban eltérnek egymástól , elsősorban korban és életvitelben, mégis egyformák. Nők, akik élni szeretnének, egy teljes boldog életet.

Ha azt gondolod olvastál már ilyen témájú könyvet, el kell, hogy szomorítsalak. Ezt csak akkor fogod megérteni, ha veszed a bátorságot és kézbe veszed. Egy javaslatot mindenképpen szeretnék a figyelmedbe ajánlani: sok zsebkendőt készíts magad mellé! Én a harmadik oldaltól kezdve végig éreztem azt a bizonyos gombócot a torkomban és majdnem az egészet végig sírtam. Ivády Orsolya neve felkerült arra a bizonyos listámra és határozottan szeretnék még olvasni tőle más műveket is. Ezt a könyvet pedig pottyantom a kedvenceim listájára, mert egyszer biztosan újra fogom olvasni.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, az Ágenda Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet!

Írta: NiKy

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése