Margaret Atwood - Pénelopeia

 

„Istenek, jósok, váltsátok meg éltem,

Hogy az ifjú dalia feleségül kérjen!

De nem jön a dalia, rám sosem talál,

A sorsom robot, a végzetem halál.”

Nőként nőkről olvasni, mindig igen kockázatos vállalkozás. Bár mondhatnám, hogy sorstársi nézetből könnyen belehelyezkedhetünk egy adott személy szerepkörébe, de az eltérő korokban élt elődeink tekintetében ez sajnos alapvetően elenyésző mértékben fordul elő. A fikciók világában, amikor egymás hegyén-hátán íródnak a különböző rendkívüli képességű hölgyekről szóló, világmegváltó(mentő) regények, szintén nehéz azonosulni az adott karakterrel.

Mi halandók, talán érzünk vágyat a különlegességre, de azt, hogy mennyire tudunk belesimulni egy ilyen lélek gondolataiba, cselekedeteibe, igen nehéz kérdésnek gondolom.

Aligha létezik olyan ember a Földön, aki valamilyen formában ne hallott volna az Odüsszeia legendájáról. Odüsszeusz hosszú utazása számos formában megihlette a művészeket, hiszen a mozi világától kezdve, a színházon, szobrászaton és festészeten át a nagy legendáról több kiváló mű és alkotás született. De mi a helyzet a történet egy olyan karakterével, akinek szerepe nagyon fontos, mégis kevés méltatásban részesült eddig? Hogy kiről is lenne szó? Nos, természetesen a fehérnép egyik legérdekesebb személyéről, maga Odüsszeusz feleségéről, Pénelopé asszonyról. Ez a páratlan teremtés több évtizedig tartotta magát hitvesi esküjéhez, ráadásul az uradalom fennmaradása is igen csak nagy százalékában neki volt köszönhető. Okos és ravasz gondolkodásának, valamint a jó szerencsének is köszönhette, hogy végül megtért ura még legalább egy megtépázott „hazát” talált, amelynek sorsa egy hajszálon függött addigra. A mostani olvasásom erről a különleges teremtésről mesélt, akiről oly keveset tudtam, mégis nagyon vártam történetét.

Margaret Atwood, teljes nevén: Margaret Eleanor Atwood (1939. november 18. Ottawa), kanadai származású író, irodalomkritikus, költő és feminista aktivista. Korunk egyik legtermékenyebb alkotói között tartjuk számon, hiszen közel 17 regénye, 15 verseskötete és számos egyéb műfajú kiadványt álmodott meg olvasóinak. Első regénye The Edible Woman (Az ehető nő) 1969-ben jelent meg. Leghíresebb alkotásai között tartjuk számon A szolgálólány meséje (The Handmaid's Tale 1985), a MaddAddam-trilógia (MaddAddam Trilogy), valamint az Alias Grace című regényeit. Több elismerésben is részesítették, ilyen például a Man Booker-díj és az Arthur C. Clarke‑díj is. A szerzőről honlapján tudhatsz meg többet.

Margaret Atwood: – Pénelopeia című kisregénye először 2007-ben, majd új köntöst kapva 2023-ban jelent meg a Jelenkor Kiadó gondozásában. A kötet borító tervét Féder Márta álmodta meg, amely egy bizonyos régmúlt eleganciát sugároz.

Mint fentebb már említettem ez a könyv Odüsszeusz feleségéről, Pénelopé hercegnőről szól, ámbár az is igaz, hogy bár női szemszögből íródott a regény, mégis többedmagával meséli el a történetet. A hercegnő mellett külön fejezet jut azon tizenkét felakasztott szolgálólánynak, akik végig kitartottak a család otthonmaradt tagjai mellett, elviselve a megaláztatást, erőszakot és számos más atrocitásokat, ezzel is segítve asszonyukat. Az ő tragikus sorsukból merítkező alvilági hangok suttogásából egyre felerősödő visszhangokká válnak, míg végül mindent betölt a bosszú szelleme.

„Az okosság olyan adomány, amiért a férfi akkor szereti a feleségét, ha biztonságos távolságban érzi magától. A kedvesség, az más, azt akármikor elfogadja, jobb csáberő híján.”

Kép: NiKy m.i.

A kötet tulajdonképpen két részre osztható. Míg az elsőben megismerjük a hercegnő gyerekkorát, neveltetésének körülményeit és házasságának előzményeit, addig a második már egy bánatos, de leleményes asszonyról mesél, aki meghazudtolta időszakának kortárs asszonyait és kitartott hosszú éveken át, és sose szűnt meg szeretni férjét.

Természetesen mindeközben képet kapunk az istenek által is csodált unokanővérről is, maga Helené személyében, aki mindig két szinttel fentebbről néz az emberiségre. A két nő közötti eltérés nem csak a külsőségekben fedezhető fel, hiszen bár mindkét asszonyért a legendák szerint sok vért ontottak, de eltérő okokból.  

„Miért képzelik úgy a nagyon szépek, hogy a világban mindenki más csak az ő szórakozásukat szolgálja?”

Ez a kettős párhuzam sok intrikát és bánatot okoz Pénelopé lelkében, de egyben egy erős akaratú asszonnyá is formálja az évek múltával. De vajon elegendő-e az asszonyi leleményesség és kitartás ahhoz, hogy visszatérjen férje és ismét béke költözzön a falak közé?

Kép: NiKy m.i.

A könyv párhuzamok tekintetében igen gazdagnak mondható, hiszen élet és halál, szépség és eszesség, valóság és ábránd keveredik egymással oldalról oldalra. Hogy éppen kinek a szemszögéből ismerjük meg az adott időszak eseményeit, az fejezetenként változik, de legyen akár a cselédség, akár a hercegnő emléke, minden sorából árad a vér vasas íze, a halál rothadó bűze és az a tömény virágillat, amely mindezt elfedni kívánja.

Női sorsról olvasni nem könnyű még ennyi idő távlatában sem, különösen akkor, ha a modern felfogás nem képes igazán átállni a kor szellemében. De mégis részese lettünk egy olyan világnak és lélek útjának, amely inspiráló még a XXI. század szülöttjének is.

Sokszor elgondolkodtam, hogy Pénelopé személye tulajdonképpen egy letűnt korban élt mai emancipált nő tükörképe. Mert a mostani időszakban, bár a szépség még mindig uralkodó figyelemforrás, de az ész és kitartás a jövő kulcsa igazán. A mai házasságok már többnyire nem előre elrendeltettek, mint hajdanán, mégis a mondás igaz és adott, miszerint a külső megfog, a belső megtart.

Kép: NiKy m.i.

„A régi törvényeknek megfelelően a házasságot csak fontos embereknek rendezték el, mert csak ők hoztak örökséget a partiba. Egyébként a párzás ment, így vagy úgy: erőszak, csábítás, viszony vagy egyéjszakás együtthálás olyan istenekkel, akik azt mondták magukról, hogy pásztorok, vagy olyan pásztorokkal, akik azt mondták magukról, hogy istenek. Alkalmanként istennők is beszálltak, beöltöztek a romlandó húsba, mint amikor a királynő fejőlányt játszik – és az illető férfi jutalma rövid élet lett, gyakran erőszakos halál. Nem keveredik jól a halhatatlanság és a halandóság: mint tűz és sár, és mindig a tűz lesz a győztes.”

Saját meglátásom szerint ez egy nagyon érdekes olvasmány volt, írom mindezt úgy, hogy nem vagyok nagy rajongója a görög mitológiának. Sőt, talán kijelenthetem, hogy kimondottan nem kedvelem, de most mégis elismerem erejét és különlegességét.

Kimondottan szerettem főszereplőnk gyarlóságát, minden hibájával és különlegességével együtt, mert pont azt képviselte, amivel tudtam azonosulni és merőben jó érzéssel töltött el a gondolat, hogy a mai korban is szívesen megismerkednék egy modern Pénelopé –val.

Nagyon fájt a szívem azért a 12 szolgálólányért, még akkor is, ha némelyek eltévelyedtek, és megértettem bosszútól csöpögő élcelődésüket, amely pont annyira maróan gúnyos, mint amit még a jóízlés megkövetelt éppen.

Események szempontjából pörgős időszakon ível át útunk, amely tele van nehézséggel, meg nem értettséggel, és mégis kitartunk a hitünk mellett, mert csak ez az ösvény járható igazán. A várakozás lassan felemészti a lelkünket, de ahogy eljön a hajnal, úgy éled minden egyes nap újjá a remény bennünk, hogy küzdeni érdemes a végsőkig, vagy amíg erőnk és jó szerencsénk bírja.

Sosem fogom megérteni igazán, hogy milyen az az elsöprő szerelem, de tanulságos meséken keresztül mindig közelebb kerülök hozzá, ami izgatottsággal tölt el.

Mivel első olvasásom volt a szerzőtől, ezért kíváncsian vártam, hogy milyen véleménnyel zárom a kötet olvasását, mert gördülékeny az írásmód és néhol megnyugtató is. Tudom, hogy ellentmondás a fenti sorokban elhangzottak, mégis úgy tudom elmesélni tapasztalataimat, hogy felvázolom részletesen, így talán elmondhatom, hogy olyan volt számomra, mint a vihar előtti csend.

„Mit tehet egy asszony, ha botrányos pletykák keringenek róla a világban? Ha védekezik, csak még bűnösebbnek tűnik.”

Összességében úgy érzem, hogy kellemes meglepetés ért, mind a szerző, mind a tematika tekintetében. Bár még mindig úgy gondolom, hogy a görög mitológia istenei távol állnak tőlem, de legalább már nem morgok, ha róluk (is) kell olvasnom és még akár érdeklődéssel is fogadom a leírtakat. Ami az írónőt illeti, már sokkal magabiztosabban veszem le ezek után könyveit polcomról és nagyon várom, hogy a következő regénye is elvarázsoljon.

Ajánlom a könyvet az antik világ szerelmeseinek és minden feminista szemléletű személynek, hiszen remek alapozónak gondolom a regényt, ráadásul szórakozásnak sem utolsó.

Amennyiben szívesen kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Andrés Barba - Fényes köztársaság

 

„Talán lehetetlen megérteni és megbocsátani másoknak, ha az ember nem érti meg önmagát, és nem bocsát meg önmagának.”

Gyerekek. Ha ezt a szót kiejtem a számon, mindig valami különlegesre gondolok. Lelki szemeim előtt apró kis talpak jelennek meg, mosolygó arcok és kacagást vélek hallani. Az ártatlanság fogalmának megtestesítője és valami határtalan naivitást párosítok eme korosztály irányába. Pedig sehol sincs megírva, hogy a gyermekkor csupa móka és kacagás, mégis szeretném azt gondolni, hogy mindenkinek kijut a boldog, felhőtlen kezdet. És talán pont ezért is reagál a testem, kissé negatívan, ha a gyermekeket veszi górcső alá egy mű. Hiszen a szorongás érzését jól ismerem a kezdetektől fogva, és nem esik jól a lelkemnek felidézni ezt az akvizíciót. Ám, mint oly sokan mások, jómagam is kíváncsian szemlélem azokat a filmeket, könyveket, amelyek 0-13 korú gyermekekkel foglalkoznak, legyen szó negatív vagy éppen pozitív tematikáról. Ez a fajta ingerlése az olvasónak megadja a kezdő hangulatot, az már persze más kérdés, hogy kiben miképpen csapódnak le az olvasottak.

A mostani regény egy remek példa a fent leírtakra, hiszen központi témáját tekintve igen érzékenyítő, mégis meghagyja az olvasót hitében… egy ideig.

Andrés Barba (1975. Madrid) hazánkban még kevésbé ismert, spanyol származású író, műfordító, fotós. A madridi Complutense Egyetemen szerzett spanyol filológiai diplomát. Fordítói munkájának sikeressége, elsődlegesen abban mérhető, hogy kicsivel több, mint harminc, átlagban spanyol nyelvű fordításokat készített, olyan neves szerzőktől, mint Joseph Conrad, Herman Melville és Henry James stb. Számos díjat tudhat magának, ilyen például az Anagrama Essay Award (2007), vagy a Fehér Holló díj (München 2012). Róla itt olvashatsz többet, de angol nyelv ismerete szükséges.

Fényes köztársaság című regénye 2022 egyik újdonsága, amely a Jelenkor Kiadó gondozásában jelent meg. A borító a kissé sötét színvilágával és a misztikus képével megadja a kellő olvasási hangulatot. Aki teheti, kivételesen javaslatom szerint ne olvasson fülszöveget, hiszen sokkal nagyobb hatást ér el vele, ha nyitott lélekkel áll neki az olvasásnak!

„A kisvárosi élet éppolyan szabályos és megjósolható, akár egy metronóm, és néha ugyanolyan nehéz elgondolni, hogy ez a sors elkerülhető, mint azt, hogy a nap nyugaton kel fel. Pedig néha pontosan ez történik: a nap nyugaton kel fel.”

A történetünk főhőse és egyben a regény narrátora is egy számunkra névtelen férfi, aki visszaemlékezése folyamán meséli el a múlt történéseit. Életét tekintve igen „gazdag” életutat tudhat magáénak, hiszen pályája kezdetén sikeres projectet hajt végre, amikor eredményesen elaborál egy kis indián közösséget. Ezt követően megnősül, szülővé válik, és felesége szülővárosába költözi családjával. Apaként tudja, hogy milyen nehéz egy leányt nevelni, főleg akkor, ha a tinédzser kor egyre közeledik és a gyermek hangulatváltozásai már egy igazi hullámvasúttal érnek fel.

Kép: NiKy m.i.

San Cristóbal esőerdő és folyó határolta kis város, ahol az emberek jól ismerik egymást és viszonylag erős összetartás jellemzi a közösséget. A városka életét áthatják a politika korrupt, szennyes hálózatai, ahol a polgármester nem törődömsége és felelősség áthárítása megnehezítik hősünk mindennapjait. Bár sikeres és nyugodt életet kialakítani nem olyan egyszerű, mégis megéri a mindennapi küzdelem érte. Különösen akkor, ha a feleség maga is közösségi ember (tanár), aki sok tekintetben egy bástya férje életében.

De mi van akkor, ha egy éjjel különös gyerekek sétálnak be a kis közösség életébe? Többnyire csoportokban járnak, játszanak, kéregetnek, mégis feszültséget keltenek az emberekben. Elhanyagolt külsejük, kissé vad viselkedésük egy idő után bizalmatlanságot és erőszakos események láncát indítják el, ahol a felnőttek tehetetlenségénél már csak a város gyermekeinek viselkedése ad nagyobb aggodalomra okot. Vajon honnan jönnek, hol élnek? És mit akarnak igazán? 

Kép: NiKy m.i.

Harmincketten vannak és egy idegen nyelven kommunikálnak. Vajon igaz, hogy nem minden gyermek ártatlan vagy csupán az ismeretlentől való félelem szüli ezeket a sötét gondolatokat?

A regény számos fontos kérdést vesz górcső alá és egy nagyon szép társadalomkritika bontakozik ki a lapokról, ahol senki sem az, aminek látszik és a meleg családi fészek is darazsak otthonává válhat.

„A gyerekek számára a világ olyan múzeum, ahol a felnőtt őrök, talán az idő nagyobbik részében kedvesek, de attól még ők hozzák a szabályokat: minden szilárd, minden öröktől fogva, már jóval előttük is létezett. A szeretetért cserébe fenn kell tartaniuk ártatlanságuk mítoszát. Nem elég, hogy ártatlanok, de annak is kell látszaniuk.”

Őszintén szólva sokáig nem tudtam behatárolni, hogy tulajdonképpen milyen típusú regényt is vettem kézbe, sőt, talán meg merem kockáztatni, hogy a mai napig nem tudom besorolni, ámbár abban biztos vagyok, hogy érték és mondanivalóság tekintetében inkább szépirodalmi alkotásról van szó.

Az első sortól kezdve az utolsóig lekötötte a figyelmemet és nagyon erős szorongó érzést hozott felszínre bennem.

Karakterek tekintetében igazán senkit sem ismerünk meg, úgy is fogalmazhatnék, hogy ahhoz semmiképpen sem elég mélyen, hogy megtudjuk állapítani a város közössége vagy a harminckét gyermek jó vagy éppen rossz –e a történések tükrében. Éppen ezért főhősünk névtelensége teljesen passzol ehhez a misztikus történethez, ahol a jó és rossz fogalma megkérdőjeleződni látszik, hiszen minden attól függ, hogy milyen perspektívából szemléljük az adott eseményeket.

„Ha egy gyerek minimálisan kiegyensúlyozott környezetben nő fel, tudja, hogy természetes igényt formálhat mindarra, ami körülveszi őt: a szülei kocsija közvetlenül a sajátja, a szülői ház az ő háza és így tovább. Egy gyerek sosem lopja el otthonról a villát, ez nevetséges is volna, hisz az a villa az övé. Egy kislány nem lopja el az anyukájától a ruhát, amikor az nincs otthon, hogy azzal játsszon. A birtoklás a gyermeki tudat színtiszta minősége, olyan kategória, amelyen át megszűri a valóságot.”

Kép: NiKy m.i.

Események tekintetében lassú folyásúnak mondanám még méretéhez képest is, hiszen az alig kétszáz oldalas regény olvasása során egy visszaemlékezés puzzle darabkáit kell az olvasónak összeillesztenie ahhoz, hogy végül megértse mi is váltotta ki a kötet lezárását.

Hogy elégedett vagyok? Nos, ezt jelen pillanatban nem tudom határozottan állítani, ugyanis egész olvasásom alatt egy bizonyos hiányérzetet véltem felfedezni, ámbár az is igaz, hogy jelen esetben nem tudom megfogalmazni, hogy mi hiányzott számomra az adott kötetből.

„Semmi sem veszélyesebb annál, mint amikor a természetüknél fogva józan emberek megőrülnek. Szemben azzal, ami az erőszakosokkal szokott történni, a józanok ilyenkor eszüket vesztik, és radikálissá válnak.”

Ellenben határozottan tetszett, hogy a szerző meghagyta az olvasóban a kétkedés lehetőségét, és bár viszonylag határozott véleményt közvetít a visszaemlékezések által, mégis mindig van egy kiskapu, amit a figyelmes szemlélő meglelhet.

A gyermeki lélek árnyaltságáról, a felnőttek sokszor zárt és korlátolt – akár félelemből -, szinte ösztönös cselekedetein át, egy egész sor emberi jellemzést, némi gúnyos felhangú kitárulkozást kapunk, amely az olvasó lelkével keveredve érdekes eredményeket szülhet.

Kép: NiKy m.i.

„A bizalom elvesztése a kiábránduláshoz hasonlít. Mindkettő belső sebről árulkodik, mindkettőtől öregebbnek érezzük magunkat a valós korunknál.”

A regény számos érdekessége mellett kiemelten foglalkozik azzal a tézissel, miszerint vajon mennyire ismerheti egy ember a saját családját, beleértve a társat és leszármazottakat is? Vajon elég –e egy egész élet a másik fél kiismeréséhez vagy csupán csak egy adott oldalt ismerhetünk meg, hiszen nem látjuk a nap 24 órájában. Vajon ezért is olyan nehéz elfogadni, ha a hosszú évek múltával a másik hirtelen szöges ellentéte lesz eddig ismert önmagának? Vagy csupán belefásultunk vagy éppen belekényelmesedtünk a saját megszokott kis életünkbe, ahol a mindennapokban megélt reakciók átruházódnak a körülöttünk élőkre egyaránt? És a legfontosabb kérdés a számomra, hogy vajon mennyire ismerjük önmagunkat igazán?

Összességében egy nagyon izgalmas, ugyanakkor elgondolkodtató könyvet vehettem kézbe, amely a maga felkavaró valóságával még egy jó ideig társam lesz a hétköznapokban, ebben biztos vagyok.

Ajánlom a könyvet a misztikus és elgondolkodtató történetek szerelmeseinek. Azok is érdekes olvasási élményt kaphatnak, akik nyitott lélekkel állnak az emberi pszichózis témakörével szemben, de mindenképpen egy nyugodt környezet megteremtését javaslom olvasás előtt, hiszen nehezen fogja bárki is félre tenni az adott kötetet. És egy nagy igazság: „Van valami közös a szerelemben és a félelemben: mindkettő olyan állapot, amikor megengedjük, hogy becsapjanak és vezessenek bennünket, átengedjük a másiknak az irányítást hiszékenységünk és főként sorsunk fölött.”

Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz. 

Írta: NiKy

Lana Del Rey - Violet a fűben hátrahajol

„Semmi nagy döntés

tó legyek ma vagy tenger

Ennyit kérdezek”

 

A mai kortárs költészet igencsak szerteágazó forma, stílus és önkifejezés tekintetében. Számos költő nyúl a mondatok kavalkádjához, a szabad formaisághoz vagy éppen a képvershez, más néven kalligramhoz. Érdekes módon újabban, vagy éppen visszatérőként, ismét nagy divatját éli a dalszövegek költészetté való formálása is. Mint olvasható, igen sokrétűek és talán nem meglepő, hogy pont ezért igen nehezen értelmezhetőek vagy éppen befogadhatóak sok esetben a mai „kortárs” versek. Természetesen kell az olvasó tájékozottsága a költőt tekintve, illetve egy bizonyos lelki érettség is. Hogy ki mennyire érzi magát felkészülve az irodalom eme sokszínű ágazatára, tulajdonképpen lényegtelen, hiszen egy kötetről alkotott véleményt számos más nézőpont is befolyásolhat.

És ha már a divatirányzatokról írtam fentebb, szintén nagy keletjét élik azon alkotások, amelyeket valamilyen más területen elhíresült, úgyis mondhatjuk, hogy sztárok vetnek papírra. A jelen esetben górcső alá vett kiadvány is, egy igen csak ismert énekesnő tollából származik.

Lana Del Rey amerikai énekesnő-dalszövegíró, aki állítólag a művésznevét a néhai Lana Turner hollywoodi színésznő és a Ford Motor Company brazil gyártású Ford Del Rey típusának nevéből alkotta meg. 1985. június 21-én, New Yorkban született, a milliomos Rob Grant internetes domain-befektető vállalkozó leányaként, majd a New York állambeli Lake Placidben élt hosszabb ideig. Az írás is egészen fiatal korától kezdve meghatározó volt az életében. Számaiban elsődleges egyfajta sötét, az ötvenes és hatvanas évek filmes világa, és kis mértékben a filmes noir-t idéző hangulat jellemző, amelyet gyakran egészíti ki a szövegek hasonló mondanivalósága. Az énekesnőről honlapján olvashatsz többet, de az oldal angol nyelvtudást igényel.

Lana Del Rey - Violet a fűben hátrahajol című könyve 2022 egyik újdonsága, amely a Jelenkor Kiadó gondozásában jelent meg.

Kép: NiKy m.i.

A kötet több részletből tevődik össze – dalszövegek, naplórészletek, versek, haikuk -, amelyek egy egységet képeznek és tulajdonképpen egy töredék memoár sejlik fel a lapokból.

A legtöbb alkotása mély, intenzív depressziót hoz felszínre az olvasóban, amely többnyire egy nehéz szerelmet szólít meg. Ez a legbelső, szinte már fájdalmakkal bíró érzelem változó személyekhez szól, ahogy haladunk az idősíkon keresztül, mégis ugyanolyan intenzivitással égeti fel a lelkeket.

„Mi kéne még hogy ne azt érezzem épp elrobog velem a vonat

amihez hozzá vagyok kötözve bánatos hősnő az utolsó

kocsihoz

Mi kéne még hogy ne legyen szükségem rád

és csak szórakozásból lehessek veled

meg aki valójában vagy”

 Ha már a depresszív felhangról írtam fentebb, tulajdonképpen ez a szomorúság az eszenciája is egyben ennek a kötetnek. A bánat és szomorúság sok költőt tartott a felszínen, ráadásul kiváló költeményeket hagytak hátra az utókor számára. Cseppet ezt éreztem a szerző mostani versében is.

Nézzétek csak!

Kép: NiKy m.i.

„Add, hogy szemem a horizont síkján maradjon

add hogy sose emelkedjen tekintetem föl az égig

a miérteket kutatva

Add hogy sose jussanak el oda hol az angyalok lépni is félnek

mert a válaszokat az égből kell kérnem

A miérteket amiket az életben találtam jelentéktelenek

a pillanat varázsához képest. ami a legtöbb kérdés

megoldása

mert nincsenek okok.

És ha mégis lennének – hát tévedek

de legalább nem várakozásra pocsékolom az életem

vagy túlvilági hívásokra fülelve

30 milliárd fényév távolságból

Nem. hagyom hogy mások elmélkedjenek

míg én a pázsiton ülve

olvasok valami lényegtelent

a bekapcsolt tévé mellett

Persze korán kelek majd azért

-de csak hogy kávét készítsek neked

Ezen gondolkodtam ma reggel Joe

ilyenkor amikor a tengeri tejköd felszáll

a vÍzről a kedvenc éttermünk panorámájában

és én imádkozom hogy mindig

a tekinteted magasságában tarthassam a tekintetem

ne süssem le a szemem ne bámuljam az asztalterítőt

Igen Joe

ilyenkor amikor a tengeri tejköd felemelkedik

a vízről a gyertyafényes kikötőben

amikor azt mondogatom magamban

még mindig annyi mindent nem tudsz rólam

hogy néha megijedek a szomorúságom túl nagy

és egy napon segítened kell majd hogy valahogy elviseljem

de addig is

hadd tartsam tekintetem a láthatáron

az új épületek csillogó sziluettjén

Long Beach partjainál

ne emeljem az égig soha se a kísértetekre

Mert hiszek az emberben még ha ez furcsán is hangzik

ezekben az időkben

és nemcsak a barna szemeidben talált melegség miatt

hanem mert hiszek a bennem lévő jóban

ami elég szilárd hozzá hogy beletűzzek egy zászlót

vagy

elültessek egy rózsabimbót

vagy felépíthessek rá egy új életet”

Többször olvashatunk a belső magányról, amely eddig végig követte az életét, hiszen már a kezdetek óta édesanyja meleg ölelése hiányából fakadóan egy bizonyos űr keletkezett a lelkében.

„Tudom hogy rossz vagyok de nincs hová mennem
hazajöhetek végre?
Sosem volt anyám
Megengeded hogy enyém legyen végre a nap    
és a fiam az óceán
neveltetésem dacára egész jól viselem gondját a dolgoknak
Felnevelhetem a hegyeidet?
Megígérem hogy zöldebben tartom őket lányaimmá teszem
beszélek nekik a tüzekről figyelmeztetem őket a vízre

Magányos vagyok LA
hazajöhetek végre?”

És végezetül, de nem utolsó sorban a haiku műfajban íródott költeményeiről is elmondható, hogy a kiragadott pillanatképek egy-egy apró csendéletnek felelnek meg, amelyeket áthat a fojtogató melankólia, mégis gyönyörűek.

„Évekig kértem
hogy vegyél a karodba
de soha. Nem ment.”

Kép: NiKy m.i.

Szubjektíven úgy érzem, hogy bár bizonyos szegmensei valóban meghatóak és szépek, mégis túl van értékelve. Ez a bizonyos hype persze szintén szubjektív, mégis úgy érzem, hogy nem attól lesz kiváló egy verseskötet, hogy fittyet hányunk az alapvető szabályoknak. Akár úgy is fogalmazhatok, hogy túl közköltemény, amelyet sokan magasztalni fognak az énekesi pályán elért sikerek oltárán. Kár, hogy a dicsfény elvakítja a lényeget. A haiku költészetéről mondhatom el egyedül, hogy valóban megfogóak és egyedibbek. Sajnos én nem látom azt a hatalmas értéket és kultuszt, amit alapvetően a nevéhez fűznek, pedig az énekesnő dalait nagyon kedvelem.

Összességében ugyan elmondhatom, hogy megértettem az üzenetet, csak sajnos ebben a formában nem tudom értékelni és pont ezért nehéz bármit is hozzáfűznöm a fent említetteken kívül.

Hogy kinek ajánlom? Őszintén szólva csak azoknak, akik kedvelik az énekesnő munkásságát, hiszen ez egy érdekesség lesz a számukra. A melankólia és drámaiság vörös és fekete posztójával ékesített szövegek azon lelkeket meg fognak érinteni, akik hasonló mélységben szemlélik az életet, azonban akik kevésbé befogadóak – mint jómagam is, annak egy egyszeri olvasmányban lesz része.

Amennyiben kézbe szeretnéd venni a könyvet, megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz. 

Írta: NiKy

Borbély Szilárd - Nincstelenek

„Én is azt szeretném, ha nem félnék. Nem is hegedülni akarok megtanulni, hanem nem félni.”

Hogy őszinte legyek először nem akartam írni az erről a regényről, mert túl sok volt egyszerre, de végül úgy döntöttem, hogy mégis érdemes leírni a gondolataimat róla, hátha mások is észreveszik és elolvassák. Ennek a kötetnek lelke van és kicsit talán gyűjtő is egyben, emberi lelkeket gyűjt, mert aki kézbe veszi, az otthagy magából egy apró szeletet és azt már sosem kapja vissza.

Borbély Szilárd (1963.november 1.- 2014.február 14.)  József Attila –díjas magyar költő, író, egyetemi oktató, irodalomtörténész. Elsődlegesen versei által ismerhette meg a publikum nevét hazánkban. Első regénye, amely először 2013-ban, majd rá pár évre 2021-ben újra nyomással és egy új külsővel került ismét a könyvesboltok polcaira. Ezutóbbi kiadást jelen esetben a Jelenkor Kiadó - Borbély Szilárd-életműsorozatának keretén belül gondozta. A kötet címében az egyszerű, letisztultságot mutatja, hiszen rövid és érhető szót találunk a borítón. Az általam kézbe vett kötet borítóján Rozsda Endre – A tekintet című festménye látható. A címre visszatérve elsőre már sejtheti a kíváncsi olvasó, hogy nagyjából miről is szólhat ez a történet. A Nincstelenek cím ugyanis akaratlanul is egy vagy akár több társadalmilag az alsó kasztba tartozó embercsoportot juttat eszünkbe. Bizonyos szinten talán fel is készít a belső tartalomra, bár én inkább csak a sejtetés szót használnám, mert csak a felszínét kapargatjuk mindannak, amit eme regény magába foglal.

A történet egy rendkívül szegény, szó szerint nincstelen paraszti családot ismertet meg az olvasóval egy öt év körüli kisfiú szemszögén keresztül. Gyakorlatilag a gyermekkorának nehézségeit, lemondásait, némiképpen identitáskeresését és egy határtalan magányosságot mutat be a regény.

Az öttagú család minden napjait láthatjuk, a családi szerkezet romos és sokszor megvetéssel, rengeteg fertővel borított életét, ahol az anya végzi a napi teendőket a ház körül, az apa –jó esetben – a helyi téeszbe jár dolgozni, a legidősebb lány segít vigyázni a legkisebb öcsikére és maga a fent említett kisfiú lézeng a család, „barátok” körül. A család igen csak szerény körülmények között, egyszobás kis házban éli a mindennapjait, ahol bár jut hely majdnem mindennek, még sincs igazán semmijük sem. Megismerjük a teljes famíliát, a faluban élő embereket és az akkori – hatvanas évekbeli – hazai alsó társadalmi rétegek életét, a kor politikai elvárásait, valamint a falusi és családi szokásokat egyaránt.

A kisfiú kilátástalan körülmények között él, ahol mások levetett ruháit hordja, a legegyszerűbb étkeket fogyasztja és bizony az elmagányosodást már nagyon korán megismeri. Ennek tudatában teljesen érthető menekülési vágya, hiszen a felnőttek saját problémájukon kívül nem tudnak/akarnak a gyermek érzéseivel, kívánalmaival foglalkozni.

A regény valósága egy rendkívül kegyetlen világ, ahol farkastörvények uralkodnak, és a gyengék elhullnak. Ebben a közegben felnőni a legnagyobb lecke, amelyet valaha is adhat az élet. Embernek maradni egy embertelen világban.

„A végtelen nem osztható semmivel. Mert Egyetlenegy. Az Isten magányos, mert senkivel nem tud semmit megosztani. Egyedül kell cipelnie mindent. Az egész mindenséget.”, mondja anyám."

Miután befejeztem a könyvet, három gondolatom támadt. Az első, hogy ez gyomorforgató olvasmány volt. A második, hogy embertelen és a harmadik, hogy köszönöm, hogy így élhetek.

Azt hiszem, hogy a legelső gondolatom szorul csak némi magyarázatra, ugyanis nem attól fordult fel a gyomrom, hogy minden – de szó szerint minden le lett írva, hanem attól, hogy valóban kilátástalan volt a karakterek helyzete és a valóságban ezek mind megtörténtek és ma is jelen vannak bizonyos szinten.

Valóban gyomorszorító volt olvasni a sorokat és sokszor félre is kellett tegyem, pedig egy alig háromszáz oldalas kötetet egy-két óra alatt kivégzek, most viszont kereken egy hónapig olvastam a regényt. Mélységesen felháborított, elszomorított és mégis, nagyon nagy hálát is kiváltott. Hálát, hogy ilyen körülmények között élhetek, hogy van tudásom és erőm dolgozni, tanulni, megteremteni a mostani életemet Párommal karöltve. Bár én se könnyű sorsot húztam, mégsem panaszkodhatom. Ezek a regények mindig visszarántanak a valóságba és komoly pofonok is egyben, de tanító szándékúak.

Nem szeretnék ennél mélyebb elemzésbe kezdeni, mert igazán még most sem tértem magamhoz olvasásom után. Talán pár hónap múlva még visszatérek ide, és kiegészítem a leírtakat, de most csak a figyelmeteket szeretném felhívni erre a kiadványra, mert igen is mindenki kezébe belenyomnám.

Tehát ajánlom nemtől és kortól függetlenül, legalább egyszeri olvasás gyanánt, mert fontos üzenetet oszt meg velünk a szerző és a kötet valós könyörtelensége ellenére hálás érzéssel fogsz majd rá gondolni, hidd el!

Amennyiben elolvasnád a könyvet, nem kell mást tenned, mint a Libri weboldalára ellátogatnod. 

Írta: NiKy

Karina Sainz Borgo - Megy le a nap Caracasban

„Az ember oda való, ahová a halottai vannak eltemetve.”

Azt mondják, hogy az ember ízlése és úgy átlagban a lelke nagyjából öt évente formálódik. Az életútunk folyamán mindannyiunknak megvannak azon állandóságaink, amelyekhez ragaszkodunk és bár az évek telnek, ezek az apróságok jelentik számunkra a biztonságos kötődéspontot, hogy tartozunk valahova, valakihez. De mi van akkor, ha egy olyan országban élünk, ahol a létezés egyet jelent a halállal, és hogy ez a test vagy lélek sorvadását jelenti, igazán mindegy? Nos, ezt a témakört is szépen taglaló regényt sikerült most kézbe vennem.

Karina Sainz Borgo - Megy le a nap Caracasban című regénye 2021 egyik újdonsága, amely a Jelenkor Kiadó gondozásában jelent meg. Elsődlegesen a borító fogja meg a kíváncsi olvasót, hiszen a művészi kép igazán figyelemre méltó. Fréder Márta munkájának köszönhetjük ezt az impozáns képet és meg is adja azt az alaphangulatot, amely egy ígéretes regényhez elengedhetetlen.

Ennek a történetnek egy megrázó, a mai napig is létező eseményeken és politikai elnyomáson alapuló társadalom adta az alapjait. A szerző egy mély gyászban szenvedő nő által mutatja be a XXI.századi Venezuelában a jelen pillanatig is tartó korrupciót, erőszakot, elnyomást és káoszt, ami megkeseríti a hétköznapi emberek életét.

A harmincnyolc éves Adelaida anyja halála után magára marad Caracasban – egy olyan városban, ahol az erőszak különböző formái adják a mindennapok ritmusát. Ebben a káoszban kénytelen ellavírozni és megküzdeni a gyásszal és az életben maradással.

Caracasban az élet olyan, mint sötétségben a zápor, hideg és megfoghatatlan. Az emberi életek tiszteletlensége, a folytonos rettegés és éhezés kikezdte a társadalmat. A korrupció olyan magaslatokat ért el, hogy már a családokon belül is megszűnik a bizalom és mindenki a túlélésre játszik. De mi van akkor, ha egy nő, aki nem harcos és soha nem tanult küzdeni, mégis úgy dönt, hogy a szabad életet választja és ezért hajlandó bármit megtenni? Vajon hol van a világban az a hely, ahol éjszaka bátran fel lehet kapcsolni a lámpákat és nyugodtan álomra hajthatja bárki a fejét? Nos, ezekre és még számos más kérdésre is választ lelhetsz, de egy biztos, a kötet olvasása után másképpen tekintesz magadra és az életedre.

„Jóllehet a körülmények hiénává változtattak, jogom volt hozzá, hogy ne úgy viselkedjek. A döghúst késsel és villával is meg lehet enni.”

Azt gondolom, hogy minden ország népének megvannak a maga béklyói, hiszen amilyen a történelmük, olyan sebeket viselnek és egy bizonyos szintű morált képviselnek. A világon nincs olyan hely, ahol ne lenne erőszak és elnyomás, csak a mérték különbözik egymástól. Ennek a könyvnek az az egyik legnagyobb erőssége, hogy egy meglévő, populáris küzdelmet és problémát helyez fő témaköréül és ezt bontja szirmaira egy hétköznapi nő szemszögén keresztül.

„Ebben az országban a nők mindig egyedül szülték és nevelték a férfiak gyerekeit, akik még azt a szívességet sem tették meg, hogy lemenjenek cigarettáért, és ne jöjjenek vissza. Ennek felismerése természetesen része volt a vezeklésnek. Ez volt a társadalmi felemelkedés meredek lépcsőjének botlatóköve.”

Szubjektíven úgy látom, hogy a történet mondhatni több lábon áll, hiszen a gyász különböző formáiról, az elnyomás és társadalmi hierarchiák harcáról, a létezés fontosságáról és a nemek közötti egyenlőségről is szó esik. Mint látható egyenként is nagyon nehéz tematikák, de együttesen bizony megadják azt a bizonyos fullasztó hatást és a kötet végére csak a levegőt kapkodja az olvasó.

A szerző nagyon szépen felvezeti és tulajdonképpen az olvasóra bízza, azt, hogy megválaszolja a következő kérdést: Vajon mit tennél meg azért, hogy szabadon élhess? Ezt mindenki eldönti maga, elvégre ahány lélek annyi eshetőség lehetséges.  

„[…] a halál elsőnek a nyelvben jelentkezik, amikor az alanyokat a jelenből kiszakítva áttesszük a múltba. Befejezett cselekménnyé változtatjuk. Kihunyt időben kezdődött és bevégződött dolgok. Ami volt és nem lesz többé.”

Karakterek szempontjából nehéz volt azonosulnom Adelaida személyével, mivel eleinte csapongónak éreztem és ezt többször is megzavart, később ez a meglátásom természetesen megváltozott, de ehhez az kellett, hogy egy bizonyos fejlődésen és lelki érésen menjen keresztül.

Az események két idősíkon játszódnak, míg az egyiken a múlt árnyai tűnnek elő, addig a másik oldalról a jelen sötétségével kell szembenéznem. Mind a két esetről elmondható, hogy rendkívül igényes és gyönyörű fogalmazással találkozhattam, de még így is sokkolt az a mérhetetlen igazságtalanság, amit nehezen tudtam megemészteni.

Összességében elmondhatom, hogy nem egy könnyen befogadható, de annál érdekesebb és izgalmasabb könyvet olvashattam, amiért igazán hálás vagyok. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy hol élek és milyen nézeteket vallok, és összeteszem a két kezem ezért.

Ajánlom a könyvet nemtől és kortól függetlenül, mert ezekről a témákról olvasni kell. Ha bárki úgy döntene, hogy szívesen kézbe venné a könyvet, javaslom, előtte készítsen maga mellé némi zsebkendőt és egy bögre finom, meleg itókát. És egy gondolat a végére: rájöttem, hogy mindig azokért a dolgokért élünk és harcolunk, amik nem tartanak „örökké”. Például egy álom, emlék, megbánás, szerelem vagy egy olyan személy, akiért bárhol nagyot dobban a szív.

A könyv remek dísze lehet polcodnak, ezért látogass el a Jelenkor Kiadó weboldalára. 

Írta: NiKy

Max Porter - Lanny

 

„Mi volna, ha az emberek kimondanák, amit igazából éreznek?”

Vannak azok a történetek, amelyek olvasása után úgy érzed többé nem vagy ura gondolataidnak, mert csapdába estél és meg is érdemled büntetésedet. Ez a könyv, amit most értékelni kívánok ilyen hatással van rám és tudom, hogy ez csak a kezdet. Hiszem, hogy minden regényt okkal veszek kézbe és többnyire a megfelelő időben és ebben semmi spiritualitás nincsen, csupán nagyon erős megérzéseimre hallgatok ilyen esetekben.

Max Porter szerző immáron második regényét olvastam, hiszen tavaly nagy kedvencet avattam első alkotása által. A ​bánat egy tollas állat című szerzeménye a gyász feldolgozásán alapszik, amely a maga groteszk módján végigvezeti az olvasó lelkét az öt különböző gyógyulási szinten. Azon lelkek, akik veszítettek már el fontos személyt az életükben és kicsit nyitottabbak a könyvek nyújtotta segítségre, hatalmas fejlődésen mehetnek keresztül és még viszonylag jól is szórakozhatnak közben. Számomra ilyen hatással volt akkor az író kötete és nagyon vártam, hogy újra olvashassak tőle.

Lanny című regénye 2021 őszi újdonságainak egyike, amely a Jelenkor Kiadó gondozásában jelent meg. Többnyire külön figyelmet fordítok a borítóra, de ebben az esetben ettől eltekintek, mindenki nézzen rá és vonja le a maga konzekvenciáját.

Már a cím is sokat sejtető, elvégre egy nevet takar. Ez a név különleges, ahogy gazdája is, hiszen egy kisiskolás fiú birtokolja. Lanny más, mint a többi gyermek, hiszen kíváncsi, rendkívül érdeklődő és énekével még a legfagyottabb szíveket is felmelegíti. Örökmozgó természetével a falusi emberek nem tudnak mit kezdeni, ahogy szülei is sokszor tanácstalanok. Egy nap egy idős művész szárnyai alá veszi és segít kibontakoztatni azt a hatalmas belső kincset, amit e gyermek birtokol.

Ez idő alatt is valahol az erdő mélyén, a hideg fakérgek alatt, ahol a holt sem szívesen fekszik, egy árnyék várja az emberi szavakat. Ennek a megfoghatatlan teremtménynek az élet és halál csupán egy apró játék, és, hogy éppen melyik nyer, azt minden éjjel maga dönti el. Hosszú léte folyamán mindig keres és kutat, de mások észre sem veszik, csak néha egy-egy elsuttogott hangfoszlány meri kimondani a nevét. A halott Fogacsán Apó része a természetnek és eggyé olvad a falubeliek életével, míg meg nem leli azt az egyetlen apró, fényesen ragyogó lelket, kinek létezése gyönyörrel tölti el. Vajon ki ez az árny és mi dolga van? Lanny, ez a tündéri gyermek, vajon képes lesz-e valaha beilleszkedni egy lassan változó falu társadalmába, életébe? És vajon mit képes kibírni az emberi elme, amikor a legnagyobb fájdalommal kell szembesülnie? Erre és még számos más nagyon fontos kérdésre is megleli mindenki a választ, mert az olvasó akaratlanul is keres, kutat és addig nem nyugszik, míg válaszait meg nem kapja.

„Apró, elbizakodott villanások vagyunk egy fenséges, grandiózus rendszerben.”

Szubjektíven csak annyit írhatok, hogy ennek a könyvnek ismételten nagy ereje és elképesztően mély mondanivalója van. Többször úgy éreztem, hogy nem elég csak nagyon figyelmesen olvasnom, mert ki kell nyitnom közben a lelkem rozsdásodott kapuját és be kell fogadnom az író esszenciáját. Határtalan fájdalommal, az el nem mondott szavakkal, a meg nem élt pillanatokkal és egy óriási fekete mélyedéssel találkoztam. Ebben a sötétségbe beledobtam minden keserűségemet, felesleges terhelő gondolataimat és kiüresedtem. Ekkor Lanny megfogta a kezemet és elvezetett a fénybe, amitől elsőre megvakultam, majd ismét egy tisztább látással felocsúdtam. Ez a könyv ilyen hatással volt rám.

„Mindig az a legjobb, becsületesnek lenni.”

Karakterek szempontjából mindenkinek fontos a szerepe, mondanivalója, akár csak egy lélegzete. Ami elsőre oda nem illőnek tűnik, az is egy egésszé forrja össze magát a végére és nem marad semmi és senki, akiért ne fájt volna a szívem.

Lanny, te különlegesebb voltál számomra, mint meg nem született gyermekem, kinek gondolatát is féltve őrzöm lelkemben. A belső tisztaságod, a folyton mozgó, állandó kérdéseket feltevő személyed betöltötte az űrt és rendkívül hálás vagyok érte.

A szülők gyarlósága nagyon emberi volt, még akkor is, ha helyenként izzó vassal ütöttem volna őket, de rájöttem én túl szigorú vagyok és talán ezért nem is érthetem eme gondolatiságot, cselekedeteket.  

„Eszembe jutott az anyám. Valaki azt mondta egyszer neki, amikor még nagyon fiatal volt, hogy nem képes kiénekelni egyetlen tiszta hangot se. Úgyhogy egész életében nem dalolt, nem fütyörészett soha. Én nem tudok énekelni, mondogatta.

Nem sokkal azután, hogy meghalt, rájöttem, hogy ennek az a nevetségesen ostoba vélemény volt az oka. Nem tud énekelni.”

És te, drága Flúgos Pete, soha nem gondoltam volna, hogy ennyire megkedvellek és bárhogyan is, de mindent megértettem. Különleges lélek vagy egy hatalmas horizonton, és csak igazán az tud rád szeretettel tekinteni, akinek a belső világa legalább olyan ragyogó. Soha ne aludjon ki benned a tűz, hiszen ettől vagy egyedi és megismételhetetlen.

Események szempontjából egy perc nyugtom sem volt, minden oldalon nagy figyelemmel haladtam előre és csak reménykedtem, hogy épségben végig tudom olvasni a könyvet.

Nagyon egyedi a regény, többek között a narratív struktúrája teszi azzá, de benne van a szerző minden lélegzete, gondolata, véleménye, szívdobbanása. Nagy figyelmet igényel, de ettől is erős a hatása, hiszen testestől és lelkestől a történettel lélegezik az olvasó és szem nem marad szárazon.

A szerző párhuzamot von az élet és halál, az őrület és értelem, az álom és valóság között. Felhívja a figyelmet, hogy csupán apró pillanatok összessége az élet és csak az él igazán, aki meglátja életének fénylő szilánkjait. Többször is visszatekint a múltba, majd újra a jelenbe, több szemszögből megvizsgálva egy adott órát, percet. Minden perspektíva egy külön látásmód, de összességében csak az olvasó értheti meg a valóságot. Kicsit olyanokká válunk ez által, mint ha mi lennénk a mesélő, akinek akarva akaratlanul is a báb szerepe jut, hogy ebből feleszmélve a végére kiüresedjen, és csak bámuljon a semmibe.

„Ő abban hisz, hogy a lelkünk kiszökik, és ott járkál körülöttünk egy darabig, és alaposan körülnéz. Ő azt hiszi, akkor láthatjuk először, hogy is zajlanak a dolgok igazából, hogy mennyire közel vagyunk a növényekhez, hogyan kapcsolódik egymáshoz minden, és végre fölfogjuk, de ez csak egy másodpercig tart. Formákat és mintákat látunk, és ez hihetetlenül gyönyörű, mint a világon a legeslegjobb alkotások, és minden egyszerre benne van, a matematika, a tudományok, a zene, meg az érzések, az összes dolgok egyben. És aztán csak szétoszlunk, és levegővé változunk.”

Összességében ismételten egy nagyon egyedi és rendkívül sokrétű történetet olvashattam, amiért nem lehetek elég hálás.

Ajánlom a könyvet minden nyitott léleknek, mert vannak azok a történeteket, amelyeket nem elég megérteni, be is kell tudni fogadni. A lélegzetünk eggyé válik ilyenkor a szereplőkével, és amíg az utolsó lapot el nem olvassuk, nem tudjuk, hogy hol kezdődik a valóság és mi az álom éppen. Ettől is csodálatos olvasónak lenni, hiszen ahány könyvet kézbe veszel, annyi utazásra váltasz jegyet.

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Jelenkor Kiadó oldalára ellátogatsz. 

Írta: NiKy

Szlukovényi Katalin - Álomkonyha

 „A beteljesült vágyból mi marad?”

Nem jutok szóhoz, pedig nem most olvastam a könyvet. Kellett kis idő, míg leülepedett bennem, hogy tulajdonképpen miről szólt és számomra milyen érzéseket ajándékozott ez a könyvecske. Igen, jól olvasod kedves olvasó, ajándék volt számomra minden sora és végre egy olyan alkotás, amit az első sortól az utolsóig magaménak éreztem. Idén már volt pár ehhez hasonló élményem, és most végre megint kaphattam belőle. Szerelmes vagyok, pedig nálam ez az érzés lassan alakul ki, mint egy kicsinyke patak. Apró mozdulatok és picinyke útvájatok által leszek rajongója bárkinek vagy bárminek. Hogy óvatos lennék? Talán, bár én ezt inkább úgy hívom az idő ajándéka. A hirtelen jött érzelmek hamar elillannak, de a másik végletben kialakult mélységek örökre belém ívódnak. Ez a kötet ezt váltotta ki nálam. Ezért először is szeretném megköszönni a kiadónak, hogy számomra és minden verset szerető léleknek biztosította, hogy kézbe vehessük.

Szlukovényi Katalin – Álomkonyha című verseskötete egy asszony megélt és meg nem élt gondolatain, érzésein és élményein alapszik. A különböző verselések más – más élményt nyújtottak, de mindegyikről leírhatom, hogy a lelkemig hatoltak.

Több alkotását szeretném a figyelmetekben ajánlani, hogy lássátok nem csak üres szavak, amiről beszélek. Az első ilyen, témáját tekintve mindannyiunk hétköznapjairól mesél. Valaki hisz benne, és van, akit nem érdekel, csak elfelejti, pedig ez a jelenség nagyon fontos és sokszor érdekes összefüggéseket mutathat meg. Nézzük, hogy ti mit gondoltok erről! Kérlek, olvassátok figyelmesen!

„Az álom nyelvén az élet
nyűgös pincérnő, aki előre szól,
hogy a nyomtatott menü java blöff,
amit tényleg szeretnél, épp hiánycikk,
egészen mást hoz ki, mint amit kértél,
és mire feltálalja, rég kihűlt,
aztán mielőtt befejezted, zárna,
úgyhogy elmarja előled a tányért,
és a legvégén mégis te fizetsz.”

A második vers nem is szólhatna másról, mint sokunk által utált napról. Persze nem csak erről esik szó, hiszen ez csak töredéke a valódi rejtett utalásoknak. De mégis jó, hogy nem csak én élem meg így ezeket a napokat. Nézzétek csak!

„Arcomba világít a hétfő:
ráncok, a szem alatt táska.
A szobamélyi sötétből
a meghitt test szuszogása.

Tükörarc, ablaknyi város
nem maga szabta keretben.
A reggel hidege átmos.
Nincs már hova sietnem.”

A következő alkotás számomra elsődlegesen azért különleges, mert szembesített az egyik legnagyobb hibámmal. Évek óta küzdök vele, de nagyon nehéz leküzdeni. Mikor olvastam könnybe lábadtak a szemeim, a legszívesebben áthajítottam volna a szobán ezt a kis könyvecskét. És valóban napokig rá sem bírtam nézni, mikor végre megértettem, ezen költemények érnek igazán valamit, hiszen eleven húsomba tapos és nem kér elnézést. De teszi ezt hittel, hogy ébredjek fel. Amely ennyire intenzív érzelmekkel áraszt el, azzal újra és újra szembesítenem kellett magam és bevallom meg is lett az eredménye. Szeretném, ha megértenéd, hogy mit üzen ez a pár sor, mert bár lehet, hogy neked nem kell ez a segítő kéz, de van olyan személy, akit ismersz és bizony nagyon jól fog jönni. Nézzétek csak!

„ A hidegben összegömbölyödik
és téli álomra vonul a lélek,
jobb időkben gyűjtött emlékeit
éli fel, mígnem tavasszal felébred.

Kihűl maga is, mint ott kinn a táj,
alig lélegzik, szíve alig dobban,
nem lát, nem hall, nem örül, mit se fáj,
és csak nagy néha mocorog titokban.

Most nincs mit tenni – vár és meglapul,
bele se bír gondolni, mi van ott túl.
Hagyd békén! Ne ébreszd fel álnokul,
idő előtt, mert abba belepusztul. „

A mostani alkotás szintén egy pofon volt a számomra, melyet többször is újra kellett olvassak. Pedig rám nem jellemző ez a fajta elmélyülés, ami eme témát tekinti, de vannak azon sorok, amikért érdemes kivételt tenni. Nézd csak!

„ Ne ölj, mondja a szentírás,
nem is csak az egyik,
kár, hogy a szép, szent szövegek
egymást kirekesztik.

Kár, hogy minden élő folyton
a gyengébbet falja,
különben magát találná
idő előtt halva.

Mennyi sok hajszálrepedés
fut a valóságban,
a kihez is fohászkodhatnék,
hogy végre ne lássam?”

És az utolsó vers, amit mindenképpen ki szerettem volna emelni a következő pár sor lesz. Ha Nő vagy meg fogod érteni minden sorát, ha Férfi, akkor pedig talán kicsit elgondolkozol, hogy miről is mesél ez a költemény. 

„Fölvenném a lantot, de árva
vagyok, s árva bennem a dal.
Hány asszonyállatöltő kell, míg
aranytorkú leányt fial?

Múlt híján jövőt ki remél?
Oly régen kijelölve a pálya:
a levesbe kell a babér.
Köztetek lettem árva.”

Úgy gondolom pont jókor és megfelelő időben olvastam ezt a könyvet. Sokáig tartott az emésztése, de minden percet, minden órát és napot megérte várni. Kaptam egy csokor életigazságot, némi hamiskás bódító illatot és egy hatalmas pofont. Hogy akkor miért is ajánlom ilyen lelkesen neked? Azért, mert nem csak a vidám történetekkel kell, hogy foglalkozzunk, hanem azon írásokkal is, amik nem szépítenek és az élet árnyalt oldalával is szembesítenek. Bár az értékelésem elején kijelentettem, hogy meghatározó olvasási élményként tartom számon, azt is hozzá kell, hogy tegyem, nem fontos milyen neműként veszed kézbe. Persze egy Női lélek közelebb fogja érezni magát a költőnőhöz, mégis hiszem, hogy nem csak én vagyok ott a lapokon, hanem akár te is és mindenki. Akinek fontos az élete mibenléte, és hogy mitől válhatna teljesebbé, annak fog mesélni, sőt dalolni.

Ajánlom mindenkinek nemtől és kortól függetlenül, hiszen maga az élet ez az apró könyvecske és számomra nagy kedvenccé vált. Igazán hálás vagyok és örülök, hogy kézbe vehettem!

Amennyiben te is elmerülnél a könyvbe, megteheted, ha megrendeled a Jelenkor Kiadó weboldalán.

Írta: NiKy

Max Porter - A bánat egy tollas állat

 

Mindannyian különlegesek vagyunk, mindenki keresi az újat, azt az egyedi tárgyat, élethelyzetet vagy akár könyvet, amitől többek leszünk, mégis egyedi és kivételes. Számos olyan írótól volt szerencsém olvasni, aki az adott korban, melyben élt  nem mindennapian, akár kicsavarva adta át olvasójának gondolatait, tudását, meglátásait.

Hogy ez miért történt, ezernyi választ adhatunk rá, de igazán csak azon emberek értik meg a szokatlan regények mondanivalóját, akik vagy átmentek hasonló eseményeken, élet helyzeteken, vagy nagyon nyitottak az egyediségre. És ha már itt tartok, a kreatív gondolkodás szerelmese vagyok. Ez a mély rajongásom adódik abból is, hogy jómagam is ilyen pályát választottam az egyik fő életcélomnak, de a másik és legfontosabb, hogy imádok olvasni, és szeretem az emberek gondolatait, tudását megismerni. Fejlődök általuk többnyire és úgy érzem egy újabb lélekesszenciát fogadhattam barátommá.

Mert bizony, mi olvasók, olyanok vagyunk az írók számára, mint vendég a fodrász számára. Ugyan úgy visszajárunk, ha elégedettek vagyunk az alkotó munkásságával, és minden alkalommal igényeljük tehetségét. Ahogy a hajunk is picit másabb lesz, sose lesz ugyanolyan, úgy minden olvasás az írótól formál rajtunk. És, hogy ez miért is fontos? Lehet, te csak élvezed az olvasás adta örömöket,-és evvel nincs is semmi baj-, de többen vagyunk úgy, hogy be akarjuk fogadni és mindig többé válni.

Ez a hosszú felvezetés, ennek a könyvnek a végterméke. Max Potter számomra egy ember a tömegből, de miután befejeztem a történetét, barátommá fogadtam, két test és egy lélekké váltunk egy időre. Nagyon megosztó az alkotása, többeknél ki fogja húzni azt a bizonyos gyufát, de jól teszi. Ha szereted, ha unod, ha utálod teljesen mindegy, mert érzelmet vált ki nálad, már elért valamit. A tompultság a rohanó világunk egyik mellékterméke. Olvasunk, darab-darab, de nagyon kevés érzelmet fektetünk bele, tisztelet a kivételnek.

Én kemény lelkű vagyok, sokan nem kedvelnek, nyíltságom és őszinte beszédem miatt, de nem érdekel.  Jobb tudni és világosságban járni, mint sötétségben tapogatózni. Szeretem a fényt, mert megmutatja a rútságot is. Ahogy ez a kötet, egy olyan témát boncol szét, melyről sokszor nem szeretünk sem beszélni, sem pedig észrevenni.

A gyász, mint jelenség nem egy pozitív érzés. De ezen is át kell, hogy essünk, méltón elsiratva szeretteinket, vagy egy életformát, álmot, vágyat, mely nem teljesülhetett be. Eme könyv három lélek mélyre süllyedéséről szól, a gyötrődés különböző időszakairól, az önpusztítás, majd a felengedés és végül a viszonylagos megbékélésről.

Nem simogatja a lelket, egy varjú segítségével vezeti végig az olvasót a fázisokon és bizony sokszor mocskos, trágár. De ha valaki csak ezt látja meg, tudomásul kell venni, hogy nem neki íródott ebben a formában ez a téma és érdemes tovább keresni más forrásokat is. Nekem a lemeztelenített valóságot nyújtotta és segített gyógyulnom. Mindenki gyászol élete folyamán, van, aki kevesebbet, valaki többet, de átéljük a vesztesség okozta károkat és elszenvedjük a magunk fájdalmát. A kötet egy iránymutatás, egy özvegy apa és két fia által megélt események, a múlt és jelen váltakozásán át, és némi jövő képet mutatva.

Különlegessége nyersesége, a szavak bravúros használata és ez a tollas állat léte, gondolatai, meglátásai. Sokszor úgy éreztem ez sok, megfulladok, de ezen pillanatokat feloldotta egy oda nem illő, mégis fantasztikus hatást keltő poén, és csak azt vettem észre már azért sírok, mert kacagok. És az utolsó tíz oldal kitépte a szívemet, megcsipkedte, lenyelte, majd kihányta és visszaadta. Most regenerálódok és emésztem az olvasottakat. Számomra hatalmas kedvenc, mert különleges, szókimondó és gyógyító.

Amennyiben kíváncsi vagy a könyvre, leadhatod rendelésed a Jelenkor Kiadó weboldalán.

Írta: NiKy