Karyl McBride - Lehetek valaha elég jó?

 

„A tapasztalataim és a jellemem ajándék. […] Az életem a sajátom, és vállalom a felelősséget tetteimért.”

Hosszú idő óta keresem, kutatom azon önfejlesztő, pszichológiai könyveket, amelyek a családon belüli transzgenerációs traumával, azon belül is az anya-lánya kapcsolattal foglalkoznak. Ennek a kutatásnak természetesen személyes okai vannak, de számos más külső tényező miatt is érdekel ez az alapvetően is súlyos témakör. Személyes érintettségem miatt a mostani kiadványt öngyógyítás célzatával vettem kézbe, de nagyon jó alapot szolgált – utólag megtudva – a fent említett vizsgálatomhoz is. Ez az olvasásom elsődlegesen egy lelki analízis, ezért jelen esetben személyes élményekből is merítkezik a most megfogalmazott véleményem. Ezt mindenki vegye figyelembe, erősen szubjektív, amit leírok éppen.

Dr. Karyl McBride azon alkotók közé tartozik, akik nem vallják magukat szerzőnek, hiszen orvosként – jelen esetben kicsivel több, mint negyven éve – praktizálva adják át az olvasóknak tematikusan elkülönítve mondanivalójukat. Elsődlegesen pár-és családterapeutaként, valamint a narcizmus kutatásának egyik legnagyobb szaktekintélyeként tartják számon. A traumák kezelését tartja elsődlegesen fő szakterületének, amely nagyon jó szolgálatot tett saját tragikus sorsának feldolgozásában is. Hiteles forrásként az általa megjelentetett kiadványok számos tapasztaltot dolgoznak fel, felhasználva az évek alatt megismert paciensek történeteivel, amelyek kis kozmetikázást megélve – orvosi titoktartás – rendkívül mély hatással bírnak a tematika iránt érdeklődőknek. Ha szeretnél többet megtudni az írónő munkásságáról vagy akár felkeresnéd, akkor ajánlom figyelmedbe honlapját, valamint Facebook oldalát egyaránt!

Dr. Karyl McBride – Lehetek valaha elég jó? című könyve 2023-ban jelent meg a Partvonal Kiadó gondozásában. A könyv elsődlegesen a narcisztikus anyák lány gyermekeire fókuszál, amely három lépcsőfokra építi az önterápiát. A kötet elsősorban kiegészítő olvasmány, tehát nem helyettesíti a szakember által nyújtott segítséget, de nagyon jó alapkőnek mondanám, amely hozzájárul ahhoz, hogy meghozzuk a megfelelő döntéseket. A feladatok elvégzése fontos a jobb rálátás és a fent már említett szakaszos gyógyulás elérése érdekében. Mindenki így vegye kézbe ezt a könyvet!

De nézzük is kicsit részletesebben, hogy milyen folyamatokról is írtam fentebb:

1. A probléma felismerése
2. Hogyan hat ki a nárcisztikus anyai viselkedés az egész életedre?
3. Leszámolás az örökséggel

A probléma felimerése:

„Volt egyszer egy kislány. Még amikor jó volt, akkor is rossznak mondták.”

Ennek a fő résznek elsődleges célzata, hogy az olvasó felismerje, valamint megértse helyzetét. A különböző al/fejezetekben olyan témákat érint a szerző, mint a lelki teher, amelyet évek óta cipelünk, anya-lánya kapcsolat mibenléte, mit jelent tulajdonképpen az anyai narcizmus és ennek különböző arculatai, hol van az apa szerepe az ilyen családi szerkezetben, valamint mennyire fontos a külső látszat, amikor egy idegen tekint a „családi idillre.”

„Ha nem értjük meg az okokat, botladozunk, hibázunk, mély értéktelenséget érzünk, és szabotáljuk önmagunkat és az életünket.”

Kép: NiKy m.i.

Hogyan hat ki a narcisztikus anyai viselkedés az egész életedre?

„Azért imádkozom, hogy a gyerekeim tandíjára gyűjtsem a pénzt, ne pedig a pszichoterápiájukra.”

A második szakasz a már felismert problémákra fókuszál, ilyenek például az olyan testvéri kapcsolatok, ahol az anyák a narcisztikusok jellemzőivel, eltérően nevelik lányaikat, tehát az egyik esetben a maximalista-, míg a másikban az önszabotáló lányt ismerhetjük meg. Szó esik a párkapcsolati következményekről, a rosszul választott „cseberből – vederbe” elméletről, valamint a hasonló tüneteket produkáló felnőtti életről.

„A mai társadalomban elfogadott, ha egy nő az üzleti vagy pénzügyi életben sikertelen, de a párkapcsolati bukásokat nehezebben fogadjuk el. Ha valakinek egynél több válása vagy sikertelen párkapcsolata volt, az már átoknak vagy óriási balszerencsének számít. A nő bűntudatot is és szégyent is érez, de a szégyenérzet az, amit a legnehezebb viselni. A bűntudat általában olyan dolgokhoz kapcsolódik, amelyeket meg lehet bocsátani, de a szégyen az egész lényét átjárja, amolyan „mindent vagy semmit” megítélést hoz magával, ami rettenetes hatással van a mentális egészségére.”

Kép: NiKy m.i.

Leszámolás az örökséggel

„Ha anyám nem tud engem szeretni, ki tud?”

Ennek a résznek sokkal nagyobb terjedelem jutott, mint a fentebb már kiemelteknek. Bizonyosan érezhető, hogy az itt található feladatok és témakörök egy nagy önterápia végéhez közeledtét reméltetik az olvasóval. A már megszokott mellék címek alatt olvashatunk arról, hogy a látszat elhalványodik és a belső munka válik igazán fontossá. Kiemelten szó esik az anyákról való leválásról, az önmaguk megtalálásáról, tehát azé a nővé válásról, aki belül éledezik bennünk, a belső egészség fontosságáról, az önmagunk előtérbe helyezéséről, valamint arról, hogy kezeljük ezek után édesanyánkat, aki valószínű már nem fog változni, hiszen nem ismeri fel „állapotának” mibenlétét. És talán az egyik legfontosabb lépésként egy üres lapot nyitva, naplót vezessünk, hiszen tiszta lappal kezdjük az új, önazonos életünket.

„[…] bármely generáció számára a jó anyaság fő kritériuma a hitelesség, a szeretet és empátia, a fizikai és érzelmi gondoskodás – teljesen mindegy, melyik történelmi korszakról beszélünk.”

Kép: NiKy m.i.

Mint olvasható, ez a könyv sokrétű és alapos vizsgálatot ad az adott szakaszok lebontásával. A minden kiemelt periódus alatt megtalálható paciensek saját vallomásai, pontosan illeszkednek a témához mind pozitív, mind negatív oldalról megközelítve. A választás lehetőségét folyamatosan ismétlődően fent tartja a szerző, hiszen csak annak tud segítséggel szolgálni, aki nyitott a gyógyulás rögös útján végigmenni. Nem lehet egyben kiolvasni és továbblépni, erre a könyvre időt kell szánni, és tartson bármeddig ez a munkafolyamat, az eredmény nem marad el, ezt biztosan állíthatom.

„Azok a traumák, amelyeket az agyunkban eltároltunk, de tudatosan letagadjuk, mindig visszatérnek a következő generációban.”

Saját meglátásom szerint egy hiteles és nagyon átfogó terápiára váltottam jegyet, mikor kézbe vettem ezt a kiadványt. Pontosan tudtam, hogy az első fejezettel nem sok dolgom lesz, hiszen közel négy éve kezdődtek nálam a „lázadás” első jelei, amelyek a mostani időszakomra a tudatos elkülönülés fázisánál tartanak. Évekig nem találkoztam saját felmenőmmel, sokszor hosszú időt kihagyva a kapcsolatfelvétel tekintetében, ez természetesen a családi oldalról a „fekete bárány” szerepkörét erősítette, de az én mentális egészségem nagy változásokon ment végbe.

A második fejezettől ellenben megtört a külső szemmel való olvasás és mindegyik fejezetre újabb zsebkendőt kellett elhasználnom. Elindultam egy úton, amely sokkal nehezebb, mint elsőre hittem. Ellenben különösen józanító hatással bírt első olvasásra is, hiszen már ezzel az idézettel is csak döbbentem:

„Na, most már eleget beszéltünk rólam: legyen rólad szó:

Te mit gondolsz rólam?”

Kép: NiKy m.i.

Végig olvastam a könyvet és ismét vissza fogok térni a harmadik –fent már említett – ciklushoz, hiszen vannak olyan pontok, amelyekkel bőven akad még dolgom. A gyógyulás sosem fájdalommentes, aki ebben reménykedik, annak még idő kell, hogy elkezdhesse. Az önmunka sokszor jár könnyekkel, dühvel, mély szomorúsággal, helyenként megvetéssel és akár depresszív gondolatokkal is. Ez a folyamat egy gyászmunka is egyben, hiszen egy olyan éra lezárására készülünk, amely eddigi életünkben biztos pont volt. Ellenben, ahogy Dr. Csernus Imre is megfogalmazta, nem is egyszer; „Valójában az, amit mi életnek hívunk, mitől lesz élet? Ha folyton fenyeget bennünket a megfelelési vágy, a kiégés, a boldogtalanság, akkor mitől élünk, mikor élünk igazából?” (Dr. Csernus Imre – Egy életed van)

Sokszor éreztem úgy olvasásom alatt, hogy tükröt tart elém a szerző akaratlanul is. Egy olyan képet mutatott rólam, amit nem akartam látni vagy kevésbé éreztem magamat erősnek általa. Időközben megértettem, hogy „gyengének” lenni ebben a formában elengedhetetlen és kell is, ahhoz, hogy a héjából kihántott, fájdalmas tapasztalásokat felül tudjam idővel írni. 

Kép: NiKy m.i.

Saját testvéri kapcsolatomat is irányzottan javította már egyszeri olvasás után is. A mi esetünk pontosan leírásra került, amely pofon volt amúgy fájó arcomra, ellenben remek párhuzamra leltem a saját életem vonatkozására. Hogy melyikünk az önszabotáló és a maximalista, már igazán lényegtelen, de azt elmondható, hogy jobban megértem a testvéremet, mint az elmúlt 20 évben valaha is és ezért nem lehetek elég hálás a szerzőnek.

Összességében egy értékes olvasmányban volt részem, amely nagyon megrázott és egyben fel is emelt. Sokszor félre kellett, hogy tegyem a könyvet, de végig ott volt velem az adott kérdéskör a gondolataimban. Sokat foglalkoztam minden ciklussal és vissza-visszatértem, ezzel is erősítve magamat és hitemet.

A könyvben kiemelésre kerül, hogy a terápia nem a gyűlölködésre vagy a harag elmélyítésre törekszik, sőt ez teljesen elkerülendő. Sokkalta inkább a megértés és empátia, az önszeretet fontosságát hirdeti, amely alapvető kell, hogy legyen minden egészséges léleknek.

„Az empátia a szeretet alapköve […]”

Elgondolkodtam, hogy kedvencemmé teszem, mert eddig ez a legjobb olyan kötet, amely a narcisztikus anyai viselkedéssel és annak hatásaival foglalkozik. Úgy gondolom, hogy érdemes kézbe venni és elindulni a megfelelő úton. Ezért ajánlom minden olyan nőnek, akinek hasonló sors jutott vagy egy-egy életszakaszában ráismert önmagára. A gyógyulás nem lesz könnyű, de megéri felvállalni, hiszen ez az élet (ön)szeretet nélkül nagyon sivár.

„Gyakran az első és egyetlen személy, akit a megbocsátás gyógyít, az maga a megbocsátó személy. Ha őszintén megbocsátunk, egy rabot bocsátunk szabadon, majd felfedezzük, hogy a szabadon bocsátott rab mi magunk vagyunk.”

Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a Partvonal Kiadó weboldalára ellátogatsz. 

Írta: NiKy

Vámos Robi - Légy te is Bánthatatlan!

 

„Aki bánt egy másik embert, az igazából nem az embert bántja, hanem azt, amit csinál. Ha az embereknek nincsen okuk bántani valakit és mégis bántják, az abszolút róluk szól. Nem tisztelik a másikat eléggé!”

Hosszú ideje másról sem szólnak a közmédia csatornáinak különböző cikkei és hírportáljai, mint hogy emberek bántják egymást mind verbálisan és mind nonverbálisan egyaránt. A csapból is a negatív események folynak, hiszen a legtöbbször elnagyolt címszavakkal hirdetett szövegek egy bizonyos verseny miatt egyre durvább túlzásokba kergetik az írókat is. A verseny tétje az olvasó figyelme, amely ebben az információ dömpingben aranyat ér sok esetben. Ha bekapcsoljuk a televíziót árad az agresszív információ kéretlenül is, hiszen már a reklámok is a fájdalomra, vagy éppen valami problémára adnak éppen tanácsot. De ki kérte?

„És az a helyzet, hogy sajnos sokkal több negatív ember van, mint pozitív. A rossz hírek pedig gyorsabban terjednek, mint a jók. A rossz hírek érdekesek a tömeg számára. De van remény.”

Ha megfigyeljük az Oscar - díj átadásokat is, ma már vajmi kevésbé a szórakoztató elemekkel tűzdelt filmek kapják a díjakat, ellenben azokkal, amelyek gyötrelemről, háborúról és már borzalmasabbnál borzalmasabb eseményeket dolgoznak fel. A színészi alakítást, azért nem veszem ide, mert az valódi munkáért jár, hiszen – valljuk be, hogy nem sokan játszanak el egy drogost vagy éppen gyilkost hitelesen – ehhez igazi beleérzőképeség és jó alakítás szükséges.

Kis hazánkban a hétköznapi ember számára is horror élményt okozhatnak a szürke hétköznapok. Hiszen a társadalmi elvárásoknak megfelelni kénytelen személy beszűkül a közvélemény elvárásai szerint, és bár van, akinek sikerül ezáltal beilleszkedni, azért nagyon sok esetben ez nem megy magától. Ilyenkor felütik fejüket a szenvedélybetegségek különböző eshetőségei, kinek mi kedvezőbb éppen. De megéri mindez?

Kép: NiKy m.i.

Már igen fiatalon, kis óvodás kortól kezdődik a „nevelés”, hogy milyennek kell lenni, és ha valaki nem felel meg a köz igényének, akkor az különböző büntetéseket von maga után. Pedig minden ember egy igazi, különleges lélek és az eltéréstől vagyunk izgalmasak és érdekesek.

„A világ fura. Mert mintha pont azok lennének a leghalkabbak, akik előreviszik a dolgokat, és mintha azok lennének a leghangosabbak, akik pedig hátráltatják őket.”

A mostani olvasmányom elsődlegesen a gyermekeket veszi górcső alá és tulajdonképpen egy segítő eszközként kínálja magát. De nézzük is, hogy miről van szó pontosabban.

Vámos Robi neve már bizonyos szinten a hazai közéletben egyet jelent a baráti – „bátran légy önmagad” - coaching alappillérével. Számos iskolában járt, ahol gyermekeknek tartott előadást vagy tanított rajzot éppen. Az eredeti szakmáját tekintve gépészmérnök végzettségű alkotó személyes tapasztalatát ültette át a könyvei alapgondolataként, hiszen a hitelesség nagyon fontos, különösen, ha gyermekeket kíván segíteni valamilyen módon. Ha a szerzőről többet szeretnél tudni, akkor kövesd őt közösségi média felületén.

Vámos Robi – Légy te is bánthatatlan című könyve, 2022-ben jelent meg a Táblácska.hu Kiadó gondozásában. A kötet a pszichológiai önsegítés elveinek megfelelően íródott, amely bár elsődlegesen iskoláskorú gyermekeknek szól, de bátran kézbe veheti bárki kortól függetlenül is. A kötet illusztrációit és a borítót egyaránt maga a szerző készítette.

Ebben a kiadványban megismerkedhetünk a bántalmazott gyermekkel, mint fogalommal, a bántalmazások különböző fajtáival. Külön részben taglalva a bántalmazások okait és megoldásait, valamint szó esik a bántalmazókról is. Igen, többesszámban írva, hiszen ahogy indok sem egy létezik, úgy maga a személy is többedmagával cselekszik általában.

Kép: NiKy m.i.

Ha közelebbről megvizsgáljuk az adott művet, akkor három fő részt veszünk észre.

1. Önmagasztalás
2. A "KINCS"
3. A bántalmazó

Persze ez a felsorolás sarkított és egyáltalán nem így épül fel az adott kötet, de sajnos bizonyos szinten ezek a részek követik egymást.

Az Önmagasztalás a könyv első 50 oldalát foglalja magába, amelyek közül a legbosszantóbb a kiadvány elején található szülők és barátok, vagy épp a kis tanulók dicséretei, amelyek nem erről a könyvről szólnak, hanem a szerző előzően már megjelentetett köteteiről, valamint coach-ként végzett tevékenységéről. Félre ne értsük egymást, szükséges és jót is tesz egy adott könyvnek a méltatások feltüntetése, de nem 17 oldalon keresztül. Ezek után jön a köszönetnyilvánítás, ami szintén fontos, majd maga a szerző bemutatása és végcélként az író saját szavaival záródig az első 50 oldal. 

A második szakasz összefoglaló neve maga a gyermek, aki bántalmazottként van feltűntetve. Valóban megfelelőnek gondolom a kifejezést, hiszen sérelmek millió formái miatt érezheti úgy, hogy érdemes kézbe venni ezt a könyvet. Itt már egy sokkal komolyabb és átfogóbb képet kapunk, sok – sok példával ékesítve, amelyek jól tükrözik egy adott „áldozat” lelkiállapotát. A szerző különleges nevet is ad az adott gyermeknek - Kincs-, mely igen felemelő is egyben.

A harmadik rész és egyben a legtöbb helyet foglaló is, a bántalmazók és a bántalmazás különböző formái és eshetőségei. Ezt Lehúzók megnevezés alatt 7 fő csoportra osztva olvashatjuk.

Kép: Niky m.i.

„A bántások, a nehézségek, az elfogadás hiánya kiveszi a gyerekek szeméből a fényt. […] Fakulnak, halványulnak. És végül olyan felnőtté válnak, aki csak sodródik.”

Szubjektív meglátásom szerint ennek a kötetnek két nagy hibája van. Az egyik a sok önmarketing, amelyet a szerző nem csak a könyv elején, de sajnos rendszeresen a későbbiek folyamán is előszeretettel alkalmaz. A második pedig az a tény, ahogy kezeli bizonyos részekben a bántalmazókat. A „köcsög” szó, mint népművészeti cserépedény rendben van, de mint személyt jelzőként említeni már kevésbé és ebbe beletartozik a „hülye” és egyebék nem szalonképes kifejezések. Ez a kiadvány gyerekeknek íródott, még ha lezser a stílus és bizalmat akarunk építeni az olvasóban, akkor sem engedhető meg a fent leírtak.

„Könnyebb panaszkodni, mint lépéseket tenni. Könnyebb nyávogni, mint cselekedni. Könnyebb szidni a rendszert, másokat, körülményeket, időjárást, főnököt, mint a nehézségek ellenére szépen haladni az úton.

Nagy divat ma panaszkodni. És a panaszkodás sem jár egyedül – általában irigységgel és károgással, rosszabb esetben okoskodással is együtt működik. És a panaszkodó sem jár egyedül. Csapatokba verődnek, hogy egymást nyugtassák, hogy nem is akkora a baj, ha nem haladnak. Jó ez így. De nem jó ez így. Hiszen ha jó ez így, akkor miért is lehetne panaszkodni? Mindig akarnak valamit, de nem tesznek semmit, hogy elérjék.”

Kép: NiKy m.i.

Sokáig morcos voltam a kötet elején – már fentebb említett – méltatások és köszöntések miatt. Helykitöltésnek tökéletes, ezen kívül két – három oldal után ellenérzéseket vált ki, ami teljesen felesleges. A könyv megállja a helyét a fenti sallangok nélkül is, ráadásul legyen az olvasóra bízva, hogy milyennek ítéli meg a könyvet.

A javaslatok és tapasztalatok megoszlása érdekes volt a számomra, és ami külön pozitívum, hogy sajnos saját gyermekkoromból tapasztalt élmények emlékei is a felszínre törtek bennem, amelyekről már meg voltam győződve, hogy elfedte az idő fátyla. Ezt nagyon hasznosnak gondolom, mert kortól függetlenül segít a jobb elfogadásban és az önmagunkban elfojtott vágyak vagy éppen meg nem élt álmok újbóli leporolásában.

„Ami nem sikerül először, az egy próbálkozás. Ami többször, az gyakorlás. És majd elég gyakorlás után olyan lesz, amilyennek szeretnéd. Addig légy türelemmel.”

Ahogy a szerző, úgy egy idősebb olvasó is kezdheti új ösvényen az életét, függetlenül attól, hogy előtte milyen meglátások szerint teltek a napjai. Ez egy igazi adomány, amely hiteles forrásból merítkezik, elvégre maga az író is pályát módosított és immáron könyveket ír vagy éppen gyermekeknek próbál örömet okozni a tanácsaival, meglátásaival egyetemben.

Kép: NiKy m.i.

Külön öröm volt számomra, hogy szó esett a bántalmazókról és az ő személyük elfogadásáról is, hiszen elsődlegesen a sérült lelkek válnak maguk is azzá, ami elől először menekültek. Ha nem ismerik a „MÁS” kifejezését, lehetőségét, akkor mindig a látott és tapasztalt élményekből merítkeznek, amelyek végül javarészt mások fájdalmához vezetnek.

A könyvhöz egyébként egy munkafüzet is társul és egy kisebb kupac kártya, amely segíti a kötetben elhangzottak megértését és oldja az olvasóban keletkezett feszültséget.

Összességében úgy gondolom, hogy egy hasznos olvasmányt vettem kézbe, amely kortól függetlenül segít, csak nyitott szemlélettel kell kézbe venni. Bár nem hibátlan és az ellenérzéseimet továbbra is fenntartom, azt hiszem, hogy bátran ajánlom magam is, mert a szándék nemes, a kivitelezés pedig fejlődőképes. Tulajdonképpen maga a szerző is változik a kötet előrehaladtával, bár abban szinte biztos vagyok, hogy mindazt tudattalanul teszi. Ezt örömmel vettem észre és pont ezért fogok még az írótól más könyvet is olvasni.

Ajánlom a könyvet kortól és nemtől függetlenül, hiszen minden olvasó volt egyszer gyermek. Ami sérelem kicsiként mindennapos volt, az a felnőtt világban is ugyanúgy megeshet, nyilván az eltérő életkörülmények függvényében. Legyél gyermek, vagy éppen kíváncsi felnőtt, úgy gondolom, hogy egy érdekes olvasmányban lesz részed. És ezt az üzenetét külön köszönöm a szerzőnek: „Te vagy az egyik legcsodálatosabb ember, akivel valaha találkoztam. Rengeteg kincs van benned és valódi művész vagy. Az a művész, aki sosem másol, hanem csodákat teremt. És ezzel hatalmas ajándék is vagy a Világnak!”

Amennyiben kíváncsi vagy a könyvre, vagy gyermekednek szüksége van egy kis segítségre, abban az esetben keresd fel a Gyémántbogár honlapot. 

Írta: NiKy

Kio Stark - Idegenek, ha találkoznak

 

„Más dolog látni, és megint más meglátni valamit.”

Mostanában kezdtem úgy érezni, hogy sajátos elzártságot teremtettem magam körül a Covid időszaka óta. Ennek a magányosságnak persze megvan az a speciális előnye, hogy én válogatom meg többnyire a helyet és időt, amikor kommunikálni akarok új vagy kevésbé ismert emberekkel. Szerencsés helyzetben élek jelen pillanatban, hiszen a munkáim által ugyan sok az új arc előttem nap, mint nap, mégis csak egy gombnyomásra vagyok attól, hogy megszüntessek egy akár kellemetlen szituációt is. Persze adódnak helyzetek, amikor erre nekem sincs módom, és pont ezért elkezdtem foglalkozni olyan tényezőkkel is, mint maga a kommunikáció eltérő körülmények között. A mostani értékelésem egy olyan könyvet vesz górcső alá, amely tényközlő típusával egy érdekes elemzést mutat be megtörtént élethelyzeteken át, hogyan és miért érdemes ismeretlen emberekkel – akár pár perces – beszélgetést folytatni.

Kio Stark a Yale Egyetem Amerikanisztika programjában doktorált, ahol sokat gondolkodott a tudomány és az orvostudomány történetéről, a várostudományról, a művészetről és a fajról, míg úgy döntött, hogy tapasztalatait megossza más emberekkel is. Mivel a NYU Interaktív Távközlési Programjában is tanított végzős kurzusokat, számtalan ember konzultált vele arról, hogy vissza kellene-e mennie az iskolába. Ezek a beszélgetések inspirálták a Don't Go Back to School (Ne menj vissza az iskolába) című, független tanulóknak szóló kézikönyvet.

A szerző mindig is sokat beszélt idegenekkel, hiszen számos érdekes és meghökkentő szituációban találta magát egy-egy beszélgetése folyamán. Akkor kezdte el dokumentálni tapasztalatait, amikor rájött, hogy nem mindenki osztozik ebben a kedves elfoglaltságában. Kiterjedt kutatásokat végzett az idegenekkel való interakciók érzelmi és politikai dimenzióiról, valamint arról az összetett dinamikáról, ahogyan az emberek nyilvános helyeken viszonyulnak egymáshoz. Erről pedig végül megszületett eme kötete. Ha esetleg szívesen olvasnál az írónőről, akkor angoltudásodat felhasználva ezen az oldalon megteheted.

Kio Stark - Idegenek, ha találkoznak című könyve hazánkban a HVG Könyvek Kiadó -Ted Books sorozatában jelent meg 2017-ben. A kötet a fent már említett tematikában íródott, tehát hogyan és miért érdemes idegen emberekkel rövidebb, hosszabb kommunikációt folytatni.

Kép: NiKy m.i.

Az esetek és tanulmányok kiértékelésén, valamint a példákon jól látható, hogy nem minden ismeretség hoz a kezdeményező félnek pozitív élményeket, de minden tapasztalat erősíti a lelket és segít a könnyebb, mégis átgondolt döntések meghozásában.

Felmerülhet a kérdés, hogy mi köze a döntéseknek az idegenekkel való kommunikációhoz? Nos, erre nagyon egyszerű a magyarázat. Az utcán számos emberrel találkozunk akaratlanul is. Kommunikációt folytatunk megjelenésünkkel, mozdulatainkkal, mimikánkkal, mégis a közvetlen kapcsolatteremtés a legtöbbünknek nehezére esik. Az idegenekkel való társalgás eldöntendő kérdés, hiszen elsőre felmérjük, hogy szimpatikus –e az adott személy, hordoz-e bármiféle veszélyt a számunkra és sorolhatnám. Ezek már eldöntendő kérdések, amelyek sokszor pár másodperc alatt futnak le bennünk. Az idegen emberekkel való apró kommunikáció megerősítővé válik, ha tudjuk csak rövid ideig tart, - tehát nem kell hosszabb időt eltölteni senki társaságában -, valamint pozitív tapasztalatnak sem utolsóak.

„Miért félünk az idegenektől? Azért, mert nehéz fel- és kiismerni, hogy kik ők, és mik a szándékaik. Azért, mert az erőszakos bűncselekményeket néha idegenek vagy idegenek ellen követik el, és ezek azok az események, amelyekkel a leggyakrabban találkozunk a sajtóban. Mert vannak olyan helyzetek, amelyekben a másik kiismerése kihat a pénztárcánkra is, vagy a testi épségünk múlhat rajta. Hiszen könnyebb félni, mint kockáztatni.”

Kép: NiKy m.i. 

Saját meglátásom szerint az utcán való bármiféle kommunikáció hangulat és időjárás függő. Az előbbit nyilván személyes lelkiállapotunk miatt gondolom, az utóbbit viszont tényként írom. Esőben, nagy fagyok idején kevésbé van kedve, lehetősége az embernek akár pár perces kapcsolatot létesíteni bárkivel is, hiszen mindenki rohan, siet, hogy mielőbb elérjen céljához, vagyis száraz helyre kerülhessen. A kommunikáció lehet tényleges, és véletlenszerű, elvégre jólneveltségből vagy udvariasságból fakadóan nem egyszer kerülünk kellemetlen szituációba. Az ilyen esetekben akaratlanul is elnézést kérünk, vagy éppen felháborodunk, és némi kommunikáció hagyja el a szánkat. A tényleges változata pedig akaratunkból fakad, hiszen ha például jegyet akarunk venni, akkor meg kell szólítanunk a pénztárban ülő személyt.

Akadnak olyan szituációk is, amelyek nem kellemesek, sőt egyenesen kellemetlenek, vagy bántóak a számunkra. Erre ez az idézet nagyon jó szemléltető:

„Nők millióinak van része utcai zaklatásban nap, mint nap, de heti vagy havi rendszerességgel, másokkal is előfordul. A felmérések tanúsága szerint nagyon kevés nő van, aki még nem találkozott ilyesmivel. A nők számára ez többek között azért csapdahelyzet, mert általános társadalmi elvárás, hogy ha kérdeznek tőlünk, akkor válaszolnunk kell, ha kérnek tőlünk, akkor valahogy reagálnunk kell (de legalábbis tudomást kell venni róla), ha bókolnak, akkor pedig meg kell köszönnünk. Ezért bárhogy reagálnak is a nők a zaklatásra, viselkedésük gorombaságnak minősül – akár figyelmen kívül, hagyják a zaklatót, akár konfrontálódnak vele, megszegik a kommunikációval kapcsolatos társadalmi elvárásokat. Nőies viselkedést várnak tőlük: ha figyelmet kapnak, mosolyogjanak, és vegyék bóknak. Pedig az utcai zaklatás tényét az áldozat határozza meg. Ha úgy érzi, hogy zaklatás éri, akkor zaklatásról van szó.”

Azt gondolom, hogy a könyv számos kérdésre ad feleletet, de nem erőlteti rá senkire sem a tényleges élményeket. Tehát minden olvasó eldönti a kötet olvasása után, hogy akar-e foglalkozni valós szituációkon keresztül az olvasottakkal, vagy elkönyveli, hogy számára nem megfelelőek a javaslatok és semmilyen egyéb hatással nem lesz életére.

Én mégis azt javaslom, hogy a következő idézetet olvassátok el és akár gondolkozzatok el róla:

„Figyelmes odafordulás nélkül félelmeink a jelenlét és a nyitottság esküdt ellenségeivé válnak, így esélyünk sem lesz arra, hogy az idegenekkel történő találkozásaink tovább formálják a személyiségünket és a világot, amelyben élünk. A kategorikus és egyetemes félelem tovább táplálja az előítéleteket, amelyekből aztán megszületnek a kisebbségeket elnyomó törvények, a könyörtelen elvek, a társadalmi kontroll és a hétköznapi erőszak jogalapjai. Nem pusztán az intimitás tehát a tét, amikor úgy döntünk, hogy idegenekkel is szóba állunk. Gyökeres átalakulást hozhat, ha olyanokkal beszélgetünk, akik teljesen mások, mint mi. A félelmet csak így lehet legyőzni.”

Összességében úgy érzem, hogy hasznos olvasmányt találtam a témában, és bár nem kimondottan adta meg a bennem felmerülő kérdésekre a választ, mégis többet tudok erről a témakörről és talán egyszer hasznomra is válhat, kit tudja! A könyvet utazókönyvként kaptam, így itt is szeretném megköszönni a lehetőséget, hogy olvashattam!

Talán azoknak ajánlanám elsődlegesen ezt a könyvet, akik szintén úgy érzik, hogy nehezükre esik az idegen emberekkel való kommunikáció és esetleg meg lenne a szándékuk ennek megváltoztatására. Azoknak is érdekes olvasmányt okozhat, akik csak szívesen olvasnának erről és hiszem, hogy a következő idézet mindannyiunknak szól: „Úgy tűnik, az emberek nem igazán figyelnek egymásra, nem hallgatják meg egymást. És amikor valaki úgy érzi, hogy végre figyelnek rá, akkor csak úgy árad belőle a szó.

Amennyiben szívesen kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a HVG Könyvek Kiadó weboldalán megrendeled.

Írta: NiKy

Sladana Bukovac - Szellemmajom

 

„A legszorosabban azokhoz az élőlényekhez kötődünk, akiktől a legtöbbet tanulhatjuk. Az elmélet, hogy az ember mindenkinél előrébb tart, nevetséges.”

A közmédia világa hazánkban kissé szigorú szemmel méri azokat a közszereplőket, akiknek munkájuk során a hírek bemondását, közlését köszönhetjük, tehát az átlag állampolgárok információ tudását elégítik ki. Hogy ez a köztévében, rádióban vagy más hírközlési csatornán történik, oly mindegy, a lényegen nem változtat. Egyetérteni a mostani kormány nézőpontjával az egyetlen járható út a hosszútávú közszereplésre. Így felmerül bennem a kérdés, hogyan lehetséges, hogy tőlünk nem is olyan messzi országban egy bemondóként dolgozó személy, írásra adja a fejét és egy igencsak ékes szóló, ámbár rendkívül ígéretes könyvet hagy hátra az utókor számára, amely ráadásul fajsúlyosan kritikával illeti a politikai rendszert a világ tekintetében? A mostani kötet szerzőjéről van szó jelen esetben, akinek bátorsága és őszintesége meglepett és egyben nagyon kellemes csalódást is okozott a számomra. Eme regény sok fontos témát boncolgat, amelyekről kell beszélni, ráadásul a kissé szokatlan szemszög is elmélyíti a figyelmet.

Sladana Bukovac horvát származású bemondónő, író, aki első regényével, majd később verseivel számos díjat tudhat magáénak. A Horvát Televízióban dolgozó hölgy rendkívül mélyenszántó és egyben cseppet disszonáns hangulatú regényével tört be a hazai irodalmi életbe. Szellemmajom című második regénye 2010-ben jelent meg a Nyitott Könyvműhely gondozásának köszönhetően. A kötet borítója és maga a cím is igen szokatlan, mégis igazi csemegének ígérkező, így elsőre akaratlanul is kíváncsivá teszi a leendő olvasót.

„Ha folyton sebezhetőek vagyunk, vagy folytonos veszélyek közepette élünk, közömbössé válunk még a komolyabb sérüléseinkkel szemben is.”

Kép: NiKy m.i.

Nézzük is, hogy miről szól a regény:

A Szellemmajom tulajdonképpen egy pszichiáter viszontagságairól mesél a délszláv háború utáni időkben. Főszereplőnk Pavel, akinek életét a munka és édesanyja látogatásai teszik ki. A mindennapok szürkesége sokszor felőrli az lelkét, hiszen szinte rutinszerűen osztogatja páciensei körében a poszttraumás stressz diagnózist, miközben ő maga is  obszesszív-kompulzív személyiségzavarral küzd, amelynek fő tünete a túlzó tisztaságmánia, ámbár levezetésként is jó szolgálatot tesznek a mániákus takarítások. A kényszeresség sokszor kimeríti, miközben a múltjának és jelenének árnyai fojtogatják. Ráadásul a rendőrség is a nyakára jár egy múltbéli barát miatt, és ha ez még nem lenne elég, a főnökével való konfliktusai sem segítenek a helyzetén. Felmerül a kérdés, hogy vajon ebben az őrületben ki a beteg és ki az orvos, valamint az is megkérdőjeleződik, hogy a háborúk bűnei elfelejthetőek-e, ha az élet visszatér a normális keretek közé? Vajon ki az igazi bűnös és ki az áldozat? Lehet –e normális élete bárkinek, ha a pokolból tér vissza?

„- Az az ember egy háborús veterán volt. Ha belegondolsz abba a pszichológia folyamatba, ami a harcban az emberi agy mélyén működésbe lép, rá kell jönnöd, a háború sikeressége valójában azon múlik, mennyire tudjuk elnyomni az ösztönt, amellyel önmagunkat óvjuk. A háború évei alatt a lakosság körében megszűnik a haláltól való rettegés. Megtanulnak a halál közelében élni, megszokják, hogy az nem egy különleges valami, hanem a mindennapi élet szerves része. Igen, ha nem törődsz a halállal, kivívod a közösség tiszteletét, és nyersz egy jóval szabadabb életritmust is, mivel nem fecséreled az energiádat félelmekre. Igen, ám egy szép napon a háború véget ér. Revolúció helyett ismét divat az evolúció. A fejlődés kerekei újra előrefelé forognak, és a mi öndestruktív életritmusú hős túlélőink nagy szarba kerülnek. Képtelenek megbirkózni azzal az áramlattal, ami a habitusukkal ellentétes irányba sodorja őket. Olyanok, mint az újszülöttek, amikor az anyaméhből kijönnek a fényre. És fellép még két ok, amely (…) öngyilkossághoz vezet: a társadalomtól való elkülönülés és saját haszontalanságuk megérzése. Ilyenkor kellene közbelépnie az államnak.”

Kép: NiKy m.i.

A könyv számos komoly tematikát érint: ilyen például a háborús veteránok visszailleszkedése a normális, civilizált életbe, a halál és gyász feldolgozása, a barátság mivolta és legfőképpen a depresszív, fájdalommal teli lélek gyógyítása. Mint olvasható, igen szép számmal akadnak tabu témák, amelyekről a mai napig kényelmetlen vagy éppen nem ildomos társaságban beszélni. Pedig nagyon aktuális a tematika, hiszen jelen korunkban is egy komoly háború zajlik tőlünk nem is olyan messze, amely kihatással van akaratlanul is a mindennapi életünkre. A harcok alatt átélt kegyetlenségek és szinte már felfoghatatlanságig fokozódó események eltorzítják az emberi lelkeket, ki áldozatként és ki „bűnösként” kerül szembe eme borzalommal, de mégis elmondható, hogy mind a két esetben egy egész életre szóló súlyos trauma keletkezik az emberi lélekben. Feldolgozni a felfoghatatlant segítség nélkül nem lehet, de még ha külső támogatást is kap bárki, akkor is nagyon komoly erőforrás és hit kell a gyógyuláshoz, túléléshez. Talán úgy is mondhatjuk, hogy az igazi harc csak ilyenkor kezdődik, hiszen újra embernek kell maradni és az élethez kell igazán a bátor szemlélet.

„– Becsületesnek lenni ezek szerint annyit jelent: egy adott helyzetben azt tenni, ami a többség szerint elfogadhatatlan.

– Nem csak elfogadhatatlan, hanem eszelős…”

Kép: NiKy m.i.

Szubjektíven először arra gondoltam, hogy nem fogok tudni elmerülni sem hangulat, sem pedig témaköri választás tekintetében a regényben, hiszen bár nem tagadom, hogy különösen nagy figyelmet fordítok az emberi pszichológia különböző szegmenseire, mégis azt kell, hogy írjam, nehéz kezdést éltem meg. Mondhatnám úgy is, hogy mostanában túl sok „megterhelő” olvasmányban volt részem és félve vártam, hogy egy bizonyos túlcsordult érzést fogok kapni, de végül észrevétlen csusszantam főhősünk lelkébe és a kötet végéig nem is eresztett.

Karakterek tekintetében Pavel nehéz eset sok szempontból, ám mégis nagyon figyelemreméltó személyiség. Elsőre rögtön a Doktor House főszereplőjével azonosítottam –ráadásul úgy, hogy a fent említett sorozatból jó, ha két részt láttam. Kissé mogorva, nyers modorú, mégis őszinte szavú emberként mutatkozott be, aki nem rejti véka alá véleményét. A múltja és saját bonyolult betegsége mellett helytáll az élet csatamezején is, ahol az elvárások lándzsái döfködik bordáit és bár több sebből is vérzik, mégis tudatosan halad célja felé. Miután túléltem a „minden kezdet nehéz” szakaszát, rá kellett döbbenjek, hogy sokkal könnyebb azonosulni egy olyan szereplővel, aki ennyire komplex személyiség, hiszen jómagam is megérem a pénzem és így szemlélve már elfogadóbbá váltam irányában.

Még egy karakter kötötte le a figyelmemet akaratlanul is, ámbár igen kevés szerep jutott osztályrészéül. A Vén Róka becenevet kivívó főorvos, akinek keze alatt a pszichiátria életre kell tulajdonképpen még komplikáltabb, mint a főszereplőnk. Szintén sajátos betegségben szenved, ami bizony komolyan befolyásolja a többi orvossal való viszonyát. Kicsit keveseltem aktivitását a regényben, szívesen olvastam volna még róla.

„Vén Rókát nem különösebben érdekelte a problémák háttere, a zsarnokság és törvény zavaros frigye, sem az a paradoxon, hogy akik megalkották az államot, ugyanúgy tönkre is teszik.”

Kép: NiKy m.i.

Események tekintetében a kötet egy kellemesen csordogáló patakra emlékeztet, amely ezáltal könnyen befogadható, ámbár a depresszív hangulata miatt igen lehúzó is egyben. Talán mondhatnám úgy is, hogy a szerző stílusa gördülékennyé teszi az olvasást, ugyanakkor többször félre kell tenni és megemészteni az olvasottakat.

Összességében úgy érzem, hogy megküzdöttem a lelkek csatamezején. Elhullattam a magam vérét keverve a sós könnyeimmel és végül sebektől tarkítva nem maradt másom csak a semmi, amely körül ölelt és nem eresztett.

A sok igazság közül kiválogattam azon részeket, amelyek jelen pillanatban is foglalkoztatnak, és még úgy érzem, hogy van velük dolgom bőven. Azon gondolkodtam, hogy újra kézbe fogom-e venni valaha? Talán igen, de nem a közeljövőben. Szükségem van a levegőre, a színtiszta élet elixíremre. De az bizonyos, hogy nem bántam meg, hogy elolvastam, sőt a polcom ékes darabja.

Ajánlom a könyvet a háború és emberi pszichológia iránt nyitott szemléletű olvasóknak. Valószínű senkinek sem lesz könnyű olvasásban része, de egy olyan élménnyel gazdagodik, amely nagyban hozzásegíti a mostani világunk csatájának megértéséhez. És egy kis gondolkodni való: „A bántalmazó mindig a nála gyengébbet szemeli ki áldozatul, olyat, aki nem fog visszaütni. Amikor azonban az áldozatra kiszemelt személy felülkerekedik a bántalmazón, az erőszak elveszti varázsát, értelmét, és megszűnik. Ez az egyszerű tautológia a gyakorlatban azonban teljességgel használhatatlan, mert az emberek rendszerint nem választják tudatosan az áldozat szerepét, mint ahogyan sokszor az sem tudatosul bennük, hogy ők az erőszaktevők.” Remélem érted és nem szorul bővebb magyarázatra sem! Sose feledd el, hogy az igazi csata a mindennapokban rejlik, és csak az győzhet, aki bátorságból színjelesre vizsgázik!

A könyvet érdemes kézbe venni, ezért javaslom, hogy a Libri weboldalán nézzetek szét érte.

Írta: NiKy

A kendőzetlen igazság - Interjú Koncz Mars János íróval

Úgy látszik, hogy az idei évben csupa olyan szerzővel ismerkedhetem meg, akik valamilyen formában alakítanak a világról vagy éppen az emberi pszichológiáról kialakult nézőpontomon. Hiszen sokan vagyunk és sokfélék, de nemcsak a természetben rejtőznek ragadozók. Ezt a témakört is járta körbe Koncz „Mars” János – Buborékember című pszichokrimije is. Ez a regény egy interneten „vadászó” ragadozóról mesél, aki bizony rendre visszaél az áldozatai naiv jóhiszeműségével. Mivel nagyon megfogó volt számomra a történet és több kérdés is felmerült bennem olvasásom folyamán, így kaptam az alkalmon és interjúra hívtam Koncz Mars János szerzőt. A vele készült beszélgetést olvashatjátok most!

Köszönöm, hogy elfogadtad az interjúfelkérésemet. Kérlek, mutatkozz be az olvasóknak! Hogy kezdődött az írói pályafutásod és mikor szerettél bele az írásba?

Üdvözlök mindenkit, én köszönöm a lehetőséget! A nevem Koncz János, de az inkognitóm megőrzése végett és hogy valóban senki se ismerjen fel, Koncz Mars János néven publikálok. 🙂

Igazából gyerekkorom óta szerettem írogatni, de a felnőttkorom javát vállalkozóként éltem meg, így nem nagyon maradt időm az írásra. A COVID járvány kibontakozásakor úgy gondoltam, hogy élnék a felszabadult időmmel és nekiláttam komolyabban foglalkozni az addigi vázlataimmal.

A történeted tulajdonképpen egy krimi, amit bizonyos szinten a valóság táplált. Kérlek, hogy mesélj kicsit arról, hogy honnan merítkeztél írás előtt? Illetve, hogy milyen sajátos források adták az ötletet, hogy végül megírd ezt a könyvet?

Valahogy többször is belefutottam olyan karakterekbe életem során, amelyről az antifőhőst mintáztam. A gimnáziumi éveim alatt, később a vállalkozásom során, az általam működtetett túraportálon és most, legutóbb egy kiadó révén. A végletekig manipulatív, erősnek, befolyásosnak mutatkozó, ám valójában gyenge karakter, aki belemenekül saját szelfjébe, buborékvilágába, tehát adott volt. Mivel érdekel a pszichológia, ugyanakkor nem akartam valamiféle szakmai anyagot írni - mivel nem vagyok szakmabeli - inkább szórakoztató formába próbáltam önteni a tapasztalásaimat.

Az utolsó eset, és az azt övező botrány, illetve a botrányban vállalt szerepem felbátorított, hogy sok konkrétumot felhasználva írjak egy ilyen történetet. Ahogy a valódi világban felvettem a kesztyűt a felháborító jelenséggel szemben, úgy a történetben is "le akartam győzni" a negatív főhőst. Megjegyzem, a könyvben könnyebb dolgom volt, hiszen rábízhattam a négytagú "csapatra" a munkát (vagyis a könyvbeli nyomozókra).

A karaktereid alapvetően teljesen hétköznapi, úgymond közemberek. Az olvasó ezáltal könnyedén beletud simulni a nyomozócsapat bármely tagja személyébe. Ellenben az Éjsötét Kiadó mögött meghúzódó szereplők, már sokkalta árnyaltabbak, úgy is fogalmazhatnék, hogy pszichológiailag megkérdőjelezhetőek. Van olyan személy az életedben akár közvetett vagy közvetlen ismeretségedben, akiről mintáztad a személyiség jegyeket? Miért pont egy négytagú csapatot állítottál a középpontba?

Először a négytagú csapatról ejtenék pár szót: A stáb tagjait részint létező személyekről mintáztam, részint saját karakterem részeit építettem beléjük. Mivel sohasem szerettem a latin sorozatok tisztán fekete vagy fehér szereplőit, úgy gondoltam, hogy a jellemhibáik felvállalásával közelebb viszem őket az olvasókhoz. Mivel imádom megfigyelni az embereket minden élethelyzetben, ezért nem volt nehéz dolgom velük. Csak arra kellett ügyelnem, hogy nehogy keverjem őket: mondjuk, nehogy a pszichológus kezdjen egyszer édességet falni vagy hasonló...

Az Éjsötét Kiadó karaktereinek megformálásában komolyan támaszkodhattam az imént említett, botrányba keveredő kiadó alakjaira. A velem való kommunikációjuk a többszörösen skizofrén, álprofilok mögé bújt támadásaik elegendő forrást biztosítottak, amihez már csak egy kis fantáziára volt szükségem. Bár valóban hihetetlennek tűnnek a negatív figurák, azt kell mondjam, hogy inkább finomítottam rajtuk, semmint hogy kiemeltem vagy kikarikíroztam volna bármit. Természetesen kitalált minden karakter, ezt fontos leszögezni, de kétségtelenül valós inspirációk vezettek.

Bizonyos szinten elbűvölt az a pszichológiai kidolgozottság, ahogy végig vezetted az olvasót az eseményeken. Gondolok itt elsősorban a levelezések egymásra épülésére, levezetésére. Mennyire vagy jártas az emberi természet vagy akár kérdezhetem úgy is, hogy mennyire ismered a pszichológia szerteágazó ösvényét? Jó emberismerő vagy?

Bízom benne, hogy igen. De persze erre mindig sikerül rácáfolnia a sorsnak, amikor előhúz a kalapból egy-egy olyan "nyulat", akit maximálisan félreismerek. 🙂

Bevallom őszintén, hogy olvasásom folyamán először olyan érzésem volt, mint ha egy amerikai sorozatba csöppentem volna. Elvégre részletes nyomozást olvashatunk a kötetben. Régen mennyire voltál híve ezeknek a sorozatoknak? Egyáltalán magánemberként szereted a krimit, mint műfajt?

Örülök, hogy így éreztél. Mármint, mintha egy sorozatba csöppentél volna.

A kérdésedre válaszul: a jó krimit szeretem, de nem vagyok nagy krimirajongó. A probléma, az ügy konkrét megoldásánál izgalmasabbnak tartom az odavezető utat. Éppen ezért kedveltem például Colombo hadnagy sztorijait, ahol az esetlen, néha ügyefogyottnak tűnő főhős zseniálisan bogozta ki az eseményeket. Ezek a történetek még úgy is szórakoztatóak voltak, hogy az első percben tudtuk, hogy ki a rossz fiú.

A frissebb kiadású zsánerfilmek már inkább az akcióra, a látványra helyezik a hangsúlyt, s így néha elsikkad a lényeg. Akkor pedig inkább egy kifejezetten akciófilmet nézek inkább...

Elég sajátos borító képet választottál, és nem tagadom nagyon ismerős volt valahonnan a férfi, aki a könyved elején szerepel. Ki készítette a képet és milyen szándékkal választottad ezt a karaktert?

A képet én készítettem. Vagyis rajzoltam. Ha a könyv hátoldalán lévő QR kódra kattintasz, akkor megnézheted a rajz kialakításának lépéseit is. 😉 Természetesen előtte több vázlatot is készítettem, de mindegyikbe szerettem volna valami olyan buborékot ábrázolni, amely kemény, rideg hatású, mintha fémből vagy más áthatolhatatlan anyagból készült volna. A végleges verziónál pedig először két embert akartam "belezárni" a felületbe, de aztán végül maradt Bárány József alakja.

Hogy emlékeztet valakire? Nem tudom. Lehet. 🙂 De rengeteg kopasz embert ismerünk, úgyhogy ez bizonyára csak illúzió.

Szerinted a mai világunkban, miért van még helye olyan átveréseknek, amelyeket a közösségmédia oldalakon megtörténhetnek? Elsődlegesen gondolok itt hamis profilokra vagy akár egy pályázat meghirdetésére, amelyre a gyanútlan, még kezdő írók jelentkeznek a siker reményében. Mennyire büntethető ez a fajta visszaélés és milyen módszereket javasolsz egy csaló lefülelésére? Egyáltalán kiszűrhető – e, hogy a valóság alapokon mozgó pályázatokra jelentkeznek-e a leendő szerzők? Te találkoztál már az életben ehhez hasonló esettel? És, ha igen mit tettél vagy tennél ellene?

Az ügyeskedők minden korban „ráhajtottak” a gyanútlan, jóhiszemű áldozatokra. Mivel a rendőrség rettentően túlterhelt és a létszámhiány miatt a "valódi" bűnügyekre is alig marad idő, így a törvény segítségét kérni naiv cselekedet.

A jelen kori csalók kihasználják a közösségi média adta lehetőségeket, hiszen egy kis trükközéssel bármennyi profilt alkothat valaki. A konkrét esetben például, amit az említett kiadóval kapcsolatban átéltem, előfordult olyan, hogy Újév hajnalán, amikor a normális gondolkozású emberek épp a bulizás utóhatásait szenvedik meg, addig az én könyveimet 22 (!) álprofil pontozta le gondosan nagyjából fél óra leforgása alatt a Google Play-en. Tehát, ha az írásból élnék, akkor egész pontosan kárt okozott volna az adott kamuprofil gyáros. Így csak annyit ért el, hogy tartalmat gyártottam az esetből.

Később az egyszerű gyanút egész konkrétan beigazolta az illető ügyetlensége, amikor saját magát buktatta le, amelyet újra csak a nagyvilág elé tártam a blogomban. Azt gondolom, hogy az ilyenek ellen csak ezen a módon lehet harcolni. Persze a valódi világban ehhez jó idegek kellenek, hiszen a kamuprofilos megalázási próbálkozásokon át, a jogi lépések megtételén át igen komoly támadások érhetik az embert. A könyvbeli szereplők is átmentek komoly viszontagságokon, de ahogy őket, úgy engem sem tántorítottak el az események.

Manapság nagy divatja van az úgy nevezett internetes trolloknak. Ez az elnevezés elég groteszk a maga nemében, de tulajdonképpen már sajnos kivédhetetlen a közösségimédia felületeken. Szerinted mi motiválja azokat a személyeket, akik, mások megalázásával próbálják többnek érezni magukat? Egyáltalán szerinted ki az a troll és hogyan védekezhetünk ellenük?

A trollok sok esetben ártalmatlan unatkozók (például a politikai vagy életviteli tanácsokkal foglalkozó kommentfalakon). Őket egyszerűen figyelmen kívül kell hagyni, úgy gondolom.

Akik mások megalázásával próbálják piedesztálra állítani önmagukat, azok nem igazi trollok. Ezek az emberek már minősített pszichopaták. Erre részletesen kitérek a "Buborékember"-ben. Az ezzel foglalkozó rész megírása előtt elég sokat konzultáltam szakmabeli ismerősömmel és ekkor vált világossá csak számomra is a különbség köztük és a "mezei" trollok közt.

Védekezni meglehetősen nehéz ellenük, hiszen olykor ugyanaz az ember mozgat sok tíz karaktert, akik végletekig lojálisak a "gazdájukkal", imádják őt és felnéznek rá.

De legtöbbször éppen ez a vak imádat, illetve a mesterkélt stílus ad okot a gyanakvásra. Ha ilyet tapasztalunk, akkor nyugodtan rá lehet menni arra a vonalra, hogy kamuprofillal társalgunk és ennek megfelelően lehet belekényszeríteni helyzetekbe, ahol esetleg lebuktatja magát. Persze ez elég sok idő lehet.

A könyved tulajdonképpen a saját kiadódon belül jelent meg. Miért érezted azt, hogy szükséges létrehoznod egy magánvállalkozást? Próbálkoztál kiadatni más kiadóknál is vagy rögtön belevágtál ebbe a nem kis projektbe? Milyen nehézségekkel kellett szembenézned a megjelenésig? Egyáltalán szerinted miért érdemes kiadókhoz fordulni? Milyen előnye és hátránya van az ilyen megjelenéseknek?

A magánvállalkozást nem én hoztam létre. Egy ismerősömé, aki konkrétan szerkesztőként, sőt tudtommal főszerkesztőként is dolgozik, dolgozott. A konkrét kiadó létrejöttét a téma indokolta. A megkeresett kiadók, tartva a korábban említett kiadó erkölcstelen és aljas húzásaitól nem merték nyíltan felvállalni a könyvet. Ez rettentően elszomorított, de teljesen megértettem őket.

A saját kiadó felépítése nem egyszerű, de a könyv elkészítéséhez nagyon sokan segítettek, amit itt külön megköszönnék nekik: ki csupán tanácsokkal segített, ki a korrektúrázás, szerkesztés trükkjeiben mutatott utat, de volt, aki a tördelést magyarázta el, illetve olyan kedves ember is akadt, aki a webshopunk GDPR részét nézte át, nehogy azzal támadhassanak be minket. Így összeállt a kiadó és a könyv is.

A nehézségekről: legrosszabb az volt, hogy sokan óvtak a megjelentetéstől, mondván, hogy vehemensebb támadások érnek, mint eddig: feljelentések, ilyesmik. Talán ez volt a legnehezebb. A többi csak munkaigényes volt, nem nehéz.

A kiadókkal úgy általában nincs problémám, bár sok helyütt érzem a "lehúzás" vágyát, illetve néha nevetséges feltételekkel kerestek meg önjelölt "segítők". Ha az ember magának ad ki, akkor ilyesmi értelemszerűen nincs. Az anyagi kockázatvállalás egyébként is jellemző, hiszen ma már talán nem is létezik a klasszikus könyvkiadás, ahol elég volt írni egy jó sztorit és eljuttatni valamely főszerkesztőnek. A nagy kiadók betagozódtak abba a létbe, ami korábban például az amerikai filmiparra volt jellemző: már csak a biztosra, csak a tutira hajtanak, ahol semmi kockázat nincs. Kezdő íróként tehát ők eleve kiesnek.

Az efféle megjelenés hátránya, hogy nem veszik annyira komolyan (holott a jelenlegi kiadók 90% nem más, mint egyszerű magánvállalkozás valami jó fantázianévvel).

Most kicsit személyesebb vizekre eveznénk, ha megended! Mint magánember, hogy éled meg a mai hazai közéletet. Mennyire érzed élhetőnek a folyamatosan emelkedő árakat? Mennyire befolyásol téged a könyvírás terén? Letaglóz vagy inkább merítkezel belőle? Egyáltalán van bármi hatással rád a jelenkori események mind politikai, mind egészségügyileg, elvégre még mindig nem zárult le a COVID kérdését sem?

Mindig izgatott a társadalom működése, belső dinamikája, így természetesen hatással van rám az aktuálpolitika és a hazai közélet is. Anélkül, hogy belemerülnék, nagyon veszélyesnek és helytelennek tartom a magyar belpolitika egypólusúvá válását, ám ennek okai sajnos nem csupán a kormány populizmusában keresendők, hanem az ellenzék inkompetenciájában, erkölcsi erodálódásában is.

Minden drágul, sőt a közeljövőben még durvább mértékű lehet az infláció, ami tovább nehezíti az életünket, egész konkrétan a könyvkiadást is: drágul a gyártás és fogyatkozik a vásárlóképes kereslet, hiszen akinek kenyérre kell a pénz, az nem vesz olvasnivalót.

Jómagam próbálok pragmatikusan hozzáállni a helyzethez, hiszen változtatni nem tudok rajta, így inkább igyekszem sodródni az árral (itt most a szó szoros és átvitt értelmében is). Az írást nem befolyásolja, sőt talán kicsit inspirál is. A "Buborékember"-en kívül főleg sci-fi-t írok, ám ezek a történetek sok esetben csak díszletül szolgálnak egy-egy valós probléma megjelenítéséhez. A most készülő "Paranoidia" a normalitás kérdését járja körül, illetve hogy mindezt hogy befolyásolja a társadalom, illetve korábbi - de még ki nem adott - kisregényem, az "Olasz történet" azt boncolgatja, hogy a robotizáció miként veszi ki a munkásosztály kezéből az érdekérvényesítés lehetőségét.

Az egészségügyet csak megélem, de próbálok nem foglalkozni vele és inkább egészségesen élni. Történetet pedig semmiképp sem kerekítenék például a COVID-ból, mert szerintem mostanság Dunát lehet rekeszteni az ilyesféle sztorikkal.

Gyermekként a legtöbbünknek kimondottan határozott álmai vannak. Egy elképzelés, hogy felnőttként milyen szakmát is szeretnénk majd csinálni. Ennek hátsó forrása többnyire a szülők, nagyszülők életéről vett minta, de mégis ilyenkor még határtalan a képzelet. Te milyen gyermek voltál? Milyen álmokat dédelgettél? Volt-e már akkor esetleg olyan ábrándod, hogy egyszer író leszel?

Rossz, vagyis inkább nehezen kezelhető gyerek voltam állítólag. Ez abból adódott, hogy nagyon jól tanultam, viszont nem voltam hajlandó semmiféle olyan szabályt betartani, amit "illett volna". A tanáraim nem tudtak beskatulyázni, így aztán igazából irányítani, terelni sem. Szóval a szüleimnek nem volt könnyű. Sajnos ez a fajta hozzáállás mostanáig megmaradt, így a környezetemnek sem könnyű.

Egyébként boldog, kiegyensúlyozott családban nőttem fel, a késői Kádár-korszak szokásos problémáit megélve. Sohasem tudtam eldönteni, hogy "mi leszek, ha nagy leszek" - még ma sem - így az életutam meglehetősen kacskaringókkal teli volt. Írni mindig szerettem, de ezt korábban csak saját szórakoztatásomra végeztem. Azzal, hogy kiléptem a fényre, egy újabb, izgalmas világ nyílt meg előttem: a könyvkiadás és az írói társadalom olyan szubkultúrát mutatott be, amelyről olvasóként nem is sejthettem. Érdekes, ugyanakkor néha kicsit lelombozó ...mint amikor rájössz a "varázsló" trükkjére és onnantól már csak egy illuzionista a krapek.

Szoktál-e olvasni, és ha igen, kik azok az írók, szerzők, akiknek a könyveit szívesen veszed kézbe és miért?

Szoktam és szeretek is olvasni, csak mostanság kevés időm van rá. Régen voltak kedvenc íróim, ma már inkább mindenevő lettem. Egy időben elolvastam mindent Ken Follett-től, mert lenyűgözött a részletekbe menő alapossága, ahogy egy-egy témához nyúlt. Aztán, ahogy picit több időm lett, faltam mindent. Mivel izgatnak az okok és előzmények, olyan "műveket" is hajlamos voltam elolvasni, mint a Biblia, Marx írásai, vagy egészen extrém - és sok helyütt tiltott - irodalomként a "Harcom". Úgy gondolom, hogy ezeket muszáj ismernünk ahhoz, hogy megértsük mi miért alakult így, ahogy.

A legutóbbi olvasmányaim az abszolút kortárs, magyar írók könyvei, akik javát csak most ismertem meg, amióta beléptem ebbe a világba. Itt nem mondanék neveket, mert az írók érzékeny emberek, de a lényeg: sok tehetséges szerzővel találkozom.

Család, barátok, hogyan fogadták, hogy könyved jelenik meg? Támogatnak, vagy esetleg nehezményezik?

Először meglepődtek: "te írsz?" Talán ez volt a legjellemzőbb.

De miután felocsúdtak, mindenki nagyon támogatóvá vált. Édesanyámat úgy kellett lefogni, hogy ki ne menjen az utcára méteres molinókkal, hogy a "kisfiam író lett"! ...na persze azért ez nem így volt, de látom rajta, hogy milyen büszke rám.

A párom hasonlóképp támogató, hiszen ő szokta elsőként átolvasni az írásaimat. Nagyon sokat segít, amit próbálok a könyveim elején megköszönni neki.

Ért-e már bármiféle atrocitás a könyved tekintetében. Ugyan még nagyon korai lehet ez a kérdés, de már egy-két blogger, előolvasó véleményezte az adott művet. Milyen érzés, ha kritika éri a könyvedet, ami nem feltétlenül pozitív? Hogyan kezeled ezeket a megnyilvánulásokat? Valamint már fentebb többször emlegettél egy bizonyos kiadót. Nem félsz attól, hogy esetleg hasonlóságot vélnek felfedezni a könyvedben szereplő Éjsötét Kiadó és köztük, amely esetlegesen valami negatív visszavágást, szépen szólva reakciót eredményez? Számítasz-e bármilyen kellemetlenségre?

Kamuprofilos beírogatás jött már a szerzői FB profilomra, de ezt kellő gúnnyal hárítottam, azt hiszem. Egyébként a kritikák eddig jók voltak, akik jeleztek bármit is, azoknak tetszett. Nyilván rengeteg gyermekbetegséggel küzdhet a könyv, hiszen sohasem készítettem még ilyet, így bármennyire is igyekeztem, bizonyára vannak hiányosságai, hibái.

Az építő jellegű kritikát általában jól kezelem, igyekszem tanulni belőle (még akkor is, ha adott esetben karcos stílusban öntik rám).

A korábban említett kiadó sok újdonsággal már nemigen szolgálhat, hiszen egy százharmincötödik álprofilos fenyegetés vagy egy huszadik, ügyfélkapun benyújtott rendőrségi feljelentés nagyjából annyira izgat fel, mint a korábbiak. Természetesen az aljasság tárháza túlmutat az emberi megismerés lehetőségein, így akár kitalálhatnak valami sokadik "poént", de nem vagyok ijedős.

Egyébként pedig mind az Éjsötét Kiadó főszerkesztője, mind pedig a tulajdonosa nárcisztikus pszichopata. Amennyiben ebben bárki magára ismer, hát lelke rajta, az ő dolga.

Mennyire vagy híve a ma már egyre jobban elterjedt E-book könyveknek? Gondoltál-e már rá, hogy így jelenteted meg írásaidat? Szerintem mi az előnye és hátránya ennek a formátumnak?

Kétségtelen előnyük, hogy olcsóbbak, nem kell hozzájuk erdőket kivágni, ám mivel nem anyagiasulnak, a legtöbben nem tekintik őket igazi produktumnak. Amíg a könyvesboltból az átlagember nem lop el egy könyvet, mert erkölcstelennek érezné a tettét, addig egy E-book-ot szemrebbenés nélkül letölt valamelyik torrentoldalról és/vagy átmásolja bárkinek.

Kezdő íróként tehát megvan az előnye, mert ha nem számít belőle bevételre az ember, akkor jó eszköz a marketingre: hamarabb megismerhetik az író nevét.

Sokan nem szeretik, bár jó olvasóval szerintem ugyanolyan jó olvasni, mintha egy nyomtatott könyvet tartanánk a kezünkben.

Egy baráti beszélgetés alkalmával szóba került a téma, ahol valaki azt mondta, hogy az E-book olvasóban nem lehet virágot préselni, illetve az olvasónak nem tesz jót, ha azzal ütik agyon a legyet. 🙂 Ez is szempont.

Van több E-book formátumban megjelent könyvem: a két legismertebb a "Felelőtlen próféta" és "A kártevő". Illetve a Google Play-en fent van néhány ingyenes olvasásra létrehozott rövidebb könyvem is (igaz, jól lepontozva... 😃 )

Milyen zsánerben olvashatunk tőled legközelebb? Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

Idén két könyvet szeretnék még megjelentetni. Az egyik a "Paranoidia", amelyet már említettem. Ez egy sci-fi lesz. A másik, amelynek még csak munkacíme van, egy életrajzi ihletésű kalandregény, amely Kolumbiában játszódik majd.

Köszönöm szépen az interjút és sok sikert kívánok!

Amennyiben felkeltettük az érdeklődéseteket, keressétek fel a szerző Facebook oldalát, ahol sok érdekes információt olvashattok!

A Buborékember című könyvet pedig, a Marsbook Kiadó oldalán tudjátok megrendelni!

Írta: NiKy

Lukács Liza - Lenyelt vágyak

„A segíteni akarás nem egyenlő azzal, hogy azonosulok a másik gondjával-bajával. A segítés, a támogatás épp ott kezdődik, hogy kívül maradok, így képes vagyok támasznyújtásra, tudok más nézőpontból tekinteni a helyzetre. Nyugodt maradok, erős maradok, önmagam maradok. Ha átveszem a másik lelkiállapotát, ha empátia helyett egyfajta kompániát vállalok, akkor könnyen előfordulhat, hogy érzelmileg alkalmatlanná válok a segítésre.”

Hosszú évek óta küzdök túlsúllyal, talán immáron tíz éve is megvan már, hogy évről évre egyre csak gyarapodnak a kilóim. Ennek a folyamatnak persze nehezítő alapzata volt egy majd hét évig tartó nőgyógyászati betegség is, ahol a kezelés folyamataként hormont kellett kapjak. Szerencsére az utóbbi időben gyógyultnak számítok és megkezdhettem az önvizsgálatom. Először csak felületesen szemléltem magam, majd később tudatosabban. Az étkezési szokásaim folyamatosan változtak, attól függően, hogy a gyomrom mit bírt el, de a lelkiállapotom nagyon ingatag lett ettől. Aztán rájöttem, hogy bizonyos kompenzációként falásrohamaim vannak, ami miatt folyamatosan bűntudat gyötört és olykor a bulimia tüneteit is produkáltam. Ennek a folyamatnak végül azt lett a vége, hogy bár meggyógyultam, elvesztettem önmagamból egy kis részt. Mivel mindig is azt vallottam, hogy egy probléma gyökerét kell megtalálni és megoldani, így tudatosan kezdtem olvasni olyan könyveket, amelyek pszichés oldalról megközelítve segítik az olvasót, végül pedig így találtam rá Dr. Lukács Liza – Lenyelt vágyak című kötetére is.

Dr. Lukács Liza krízistanácsadó szakpszichológus, akinek a fő szakterülete az evési zavarok és az életmódváltás pszichológiája. Egyéni terápiás munkája mellett számos kötet írója és társszerzője mind a hazai és mind a nemzetközi porondon egyaránt. Róla itt tudhatsz meg többet.

Lenyelt vágyak című könyve 2017-ben jelent meg a HVG Könyvek Kiadó gondozásában.

A kötet a fent leírt problémával foglalkozik elsődlegesen egy valós terápia által, ahol egy túlsúllyal is küzdő páciens kezelése alapján jutunk el a saját magunk vizsgálatáig. Ez a kötet nagyon hasznos, hiszen baráti hangvétellel szólítja meg az olvasót, és vezeti végig azon lépéseken, amelyek alkalmazásával mindenki felismeri életének azon szegmenseit, amikor falásroham ingerek érik. Sokszor úgy érezheti majd az olvasó, hogy rá nem érvényesek a leírtak, hiszen én is ezt gondoltam először, de végül rá kellett, hogy döbbenjek a könyvben kezelt hölgy és köztem csak a múltunk bizonyos pontjai térnek el. Ugyan tény, hogy a család is másképpen jelenik meg a páciens életében, mégis nagyon könnyen azonosulni tudtam a kliens küzdelmével.

„ Az ember változási tempója nem mindig azonos azzal, amit ő szeretne, vagy amiről azt hiszi, hogy neki arra van szüksége. Ha valaki le akar fogyni, túlevései vannak, vagy sokat szorong a külseje miatt, első körben nem egy pszichológust keres fel, hanem kiválaszt egy diétát vagy egy alternatív életmódprogramot, és azzal próbálja megszüntetni a kellemetlen érzéseket, tüneteket. Így aztán, amikor évek múlva eljönnek egy pszichológiai tanácsadásra, akkor sokszor megfeneklett, reményvesztett emberekkel találkozunk, akiknek „nincs több idejük” a lassú változásra. Sajnos a testünk nem így működik, hogy ha valakinek már „nagyon kell fogynia”, akkor gyorsabban fog fogyni, nem lesz természetes súlyingadozása, megtorpanása, botlása vagy visszaesése. A test nem viseli el a sürgetést, és a személyiség sem tud parancsra és határidőre változni.”

A könyv nagyon szépen rávilágít arra a tényre, miszerint vannak pszichológiai éhségnek nevezhető szükségleteink, amelyek nemcsak evészavarosoknál, hanem az állandó fogyókúrázóknál is túlevéshez vezethetnek. Ezek elsődlegesen a felesleges nassolásnál ismerhetőek fel.

Ezek a következők lehetnek:

-ingeréhség

-kapcsolatéhség

-szexuális éhség

-cselekvési éhség

-elismeréséhség

-strukturális éhség

-szeretet éhség

- produktivitási éhség.

Ha felismerjük valódi hiányainkat és megfelelően élményekkel töltjük fel azokat, akkor megszűnik ez a pszichológiai éhség és ezáltal a súlyfeleslegünk is csökkenni fog bizonyos szinten. Természetesen nem fog egyik napról a másikra sikerülni, de nem is egy nap alatt hízunk meg. Türelmesen és időt szánva önmagukra és étkezésünkre hosszú távon nagy és tartós eredményeket érhetünk el.

Ez a fajta szemléletet tudomásul véve, én magam is elkezdtem evésnaplót vezetni úgy, ahogy a terápián résztvevő hölgy is tette. Bár én még nagyon a kezdetén járok mindennek, mégis azt kell, hogy írjam hasonló tűneteket produkálok, mint a kötetben a kliens.

Ezek után azt hiszem, hogy én is fel fogok keresni egy szakembert, mert nem szégyen segítséget kérni.

Szubjektíven úgy gondolom, hogy ez a kötet egy kincs minden olyan olvasónak, akinek gondja van az étkezéssel, vagy nem elégedet a súlyával. Rendkívül szépen lekövethető és alkalmazható a terápia. Bár nekünk csak a könyv olvasásával nem lesz kivel megbeszélni a folyamatot, de egy kezdésnek nagyon jónak tartom.

Összességében egy jól követhető és értelmezhető könyvet vettem kézbe, amely elegendő arra, hogy inspirálóan hasson a fogyási szándékomra és biztos, hogy nem utoljára nyitottam ki.

Ajánlom mindenkinek, aki ténylegesen fogyni szeretne, mert egy hiteles terápián keresztül segít felismerni a bennünk rejlő szorongások okait és bátorságot ad az életünkben, hogy vállalni merjük önmagunkat.

Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a HVG Könyvek Kiadó weboldalára ellátogatsz. 

Írta: NiKy