2021. április 8., csütörtök

Remy Dalmore – Vérrel, szívvel, szerelemmel

 


Ez a könyv utazókönyvként került hozzám. Ezúton is köszönöm NiKynek, hogy útjára indította és így én is lehetőséget kaptam az olvasására. Igaz, egy hónapot lehetett nálam, és ezt az időt egy kicsit át is léptem, de ennek oka van, amit majd egy picit lentebb ki is fejtek.

A borítóról is ejtenék néhány szót, mert az nem igazán tükrözi az én ízlésvilágomat. Tény, nem a mostanában oly divatos félig meztelen srác/férfi van a képen, mert egy kigombolt inget még rádobtak szegényre. Azért, ez is több mint a semmi. De hát Istenem, nem lehet minden tökéletes. Összeségében maga a könyv kinézetén még úgy-ahogy túltettem volna magam – igaz, tömegközlekedésen nem vettem volna elő –, de olvasás közben azzal kellett szembesülnöm, hogy nagyon könnyen törik a gerince. Épp ezért úgy bántam vele, akár egy hímestojással, mert féltem, hogy kárt teszek benne. Mindezektől függetlenül kíváncsian estem neki az első oldalaknak, mert habár fontos a külcsín, de nem szeretek az alapján véleményt formálni. Nem minden a külső.

Naiv, halandó emberként álltam neki az olvasásnak. Igazából semmit nem tudtam a könyvről, csak elolvastam a fülszövegét, és úgy éreztem, elég érdekesen hangzik ahhoz, hogy jelentkezek az utazókönyvre és tegyek vele egy próbát. Azt hiszem, engem a „japán, jakuza, ex-zsaru, rejtély” szavak vonzottak a könyvhöz.

Talán a negyvenedik oldal környékén tarthattam, amikor éreztem, hogy valami nem kerek. Nem tudtam pontosan megfogalmazni, de akkor kezdett lenni egy sejtésem, ami az olvasás előrehaladtával erőteljes gyanúvá fokozódott. Így történt, hogy utánanéztem a könyvnek. Ekkor szembesültem vele, hogy ez egy magyar írónő műve. Bár, ez a tudat nem változtatott az olvasási élményen, mert nem hagytam magam befolyásolni. Úgy gondolom, és hiszem, hogy egy magyar író is tud olyan jót alkotni (sőt, egyes esetekben jobbat is), mint egy külföldi szerző. Nagy sajnálatomra, itt nem ez történt.

Maga a cselekmény igazán pörgősre, akciósdúsra sikeredett. Bár egy picit úgy érzem, hogy inkább akciófilmesre. Minden egyes rúgást, ütést leírt a szerző, semmit nem bízott a képzeletre. Ez egyfelől jó, mert minden filmként pergett le a szemem előtt, másrészt azért szerettem volna egy csöppet használni a saját fantáziámat is. De ettől még élvezhetőek voltak ezek a részek, csak nekem egy picit furcsa, mert így, ilyenformán még nem találkoztam vele.

A könyv olvasása közben egy percig sem unatkoztam. Szó szerint mindig történt valami, nem volt megállás, mellékvágány. Emellett érdekesnek találtam magát az alapötletet, a konfliktusokat és a nyomozós rész izgalmasra sikeredett. Igaz, mindenre tippeltem, csak arra nem, amit a szerző kitalált. Szóval, joggal mondhatom, hogy minden adott volt egy igazán jó könyvhöz. Sajnos, a megvalósítás már nem úgy sikerült, ahogy vártam. Emiatt többször is félre is kellett tennem a könyvet. Nem is azért, mert nem kötött le, hanem azért, mert egy-egy szereplő nagyon felidegesített. Konkrétan voltak a történetben olyan cselekmények, mozzanatok, melyek számomra elég hihetetlennek tűnek, a való életben nem így működnek a dolgok.

Ami nagy szívfájdalmam az a magyarosítás. Legalábbis ebben a könyvben. Bár, ha máshol látom, akkor is kitérek a hitemből. Konkrétan arról van szó, hogy a történet egy része Japánban játszódik, ahol a tisztelet egyik kifejezésére a név mögé kerülő chan és kun (nemtől függően, mert chant nőknél, kunt férfiaknál alkalmazzák) megszólítást használják. Ebben a történetben a chant egész egyszerűen magyarosították, és így „csan” lett belőle. Amikor ezt megláttam újfent félre kellett tennem a könyvet. Nem állítom, hogy nagy Japán tudós lennék, de nem értettem, hogy ezt így, miért kellett.

A történet elejét még érdekesnek találtam, ahol az író az egyik főszereplőt Miját mutatja be. Mija egy Japánban élő és dolgozó fotóriporter, aki az anyja dolgai közt talál pár szerelmeslevelet. Mija az elején számomra egy igen furcsa lány. Például, nem ismeri az apját, aki kiskorában meghalt, és azért nincs fénykép róla, mert szegények voltak. Ez és az a pár  anyjának írt szerelemes levélből azt a következtetést vonta le, hogy az anyja és a nagyanyja hazudtak neki az apjáról. És igazából innen indul a sztori. Mija feltesz pár kérdést a felmenőinek, akik semmit nem mondanak, csak annyit, hogy felejtse el az egészet. A fülszöveg egy talpraesett lányt ígért, ehelyett kaptam Miját, aki további faggatózás helyett inkább saját nyomozásba kezd. Aztán pár nap múlva már Amerikában van egy taxisofőr ölelő karjaiban. Együtt kezdenek nyomozni, amiből nekem nem egy talpraesett lány képe rajzolódik ki, hanem egy buta, sötét libáé. Azt már meg sem említem, hogy ez a lány képes állandóan bajba kerülni. Egyszerűen képtelen a logikus gondolkodásra, annak ellenére, hogy erre többen is biztatják a történet folyamán. Azon már meg sem lepődtem, amikor egy szinte idegen férfinál tölti az éjszakát, és képes bugyi nélkül lefeküdni aludni. És naná, hogy ilyen lenge öltözékben kénytelen menekülni. De ez csak pár dolog az esztelenségei közül. A többit felsorolni is nehéz lenne, és az a legnagyobb baj, hogy a cselekmény végkifejlete felé haladva sem változik ez a hozzáállása. Szóval, nem, Mija nem lopta be magát a szívembe. Néha egyenesen a falra másztam tőle, és félre kellett tennem a könyvet, mert nem tudtam elviselni az emberi butaság ily megnyilvánulásait.

A másik főszereplő Ryo is megéri a pénzét. Mijával való első találkozásakor rögtön végig mustrálja a lány bájait, annak ellenére, hogy van barátnője, és hűségesnek vallja magát. Az ő háttértörténete és a Lindával való kapcsolata is megér egy misét.

Számomra a miértek egész egyszerűen erőltetnek hatottak. Példának okáért, ott van az, hogy miért és hogyan lett ex-zsaru. Elvileg erőszakoskodott egy hölggyel. Legalábbis ezt állította a nő. És mindenki elhiszi, annak ellenére, hogy az eset után egy napra eltűnt és csak utána jelentkezett. Bizonyítékként az úgyszintén egy nappal későbbi látleletet hozta fel. Aha… persze, mert ez így működik. Hát, nem. Ez így, ebben a formában teljesen hiteltelen. És akkor még nem beszéltem Jimről Ryo társáról, aki mellette tanúskodott. És nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy tudjuk nem így működik egy belső nyomozás.

Ennek az ügynek a következménye, hogy Ryo-t felfüggesztik és pszichológushoz kell járnia. A barátnőjével. Öhm… hát, nálam itt lélegzet bent, szavak elakadtak. És megint, egy „de miért?” kérdés foglalkoztatta agyalapi mirigyeimet. Ez újfent egy olyan esemény, amit úgy érzek, hogy a szerző csak azért így írt meg, hogy megindokolja a történet további részét. Gondolok itt a szerelmi háromszögre, vagy épp a végkifejletre, mikor minden a helyére kerül.

Mondanám, hogy Ryo lett a kedvenc karakterem, de az az igazság, hogy az állandó kanossága valahogy negatív irányba lengette a mérleget. Értem én, hogy ez egy részben romantikus könyv, de ennyi férfiasság állástól még a Buckingham palota kapuőre is elfáradna. Bár, teszem hozzá, Ryonak volt esze. Legalább neki. Ami azért Mija után igazán becsülendő tulajdonság. Na meg humorérzéke is volt, ami a főszereplő lány után úgyszintén értékelendő. A legjobban úgy tudnám magam kifejezni, hogy Ryo-t legalább tudtam kedvelni.

Ha összeségében nézem a regényt, akkor úgy gondolom, hogy az alapkoncepció nagyon jó. Csak maga a kidolgozásra még ráfért volna egy kis idő, átgondoltság, jellemfejlődés. Nagyon sajnálom, hogy ez nem adatott meg a történetnek, mert egy szuper könyv kerekedhetett volna belőle. De így még azt sem merem állítani, hogy laza olvasásra jó. Sajnos. Az a nagy igazság, hogy irtózatosan nagy a kontraszt a történet és a szereplők közt. És ez megtette hatását, mert nem kellett ahhoz semmi külső tényező, hogy félretegyem. Elég volt maga könyv.

Nem volt rossz, de nem is legjobb. Talán az egyszer olvasós kategóriába lehetne besorolni. Természetesen ez az én véleményem, ettől függetlenül neked még tetszhet kedves olvasó.

Amennyiben felkeltettem az édeklődésed, a Libri oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: Emilly Palton


2021. április 7., szerda

Jesper Juul - Falkavezérek

 

„Tökéletes szülő nem létezik.”


Az utóbbi időben egyre több olyan könyvet veszek kézbe, ami valamilyen szinten formálja a gondolkozásomat, az érzéseimet és bizony még olvasás után is többször velem van a gondolataimban. A mostani kötet is egyike a fent leírtaknak, mert bizony attól, hogy nem vagyok szülő, még számos téren érintenek a benne leírtak és lényegében teljesen egyet kell, hogy értsek az íróval, de erről később írok még. Szeretném megköszönni a Móra Kiadónak, hogy biztosított számomra egy példányt, hiszen nélkületek nem tudom, hogy mikor olvastam volna el a könyvet. Köszönöm!

Ez a kötet a Móra Családi Iránytű programja keretében jelent meg, mely elsődlegesen a szülők megsegítésére jött létre. Számos olyan önsegítő könyvek közül válogathatnak az érdeklődők, melyek könnyebbé tehetik a családi élet mindennapjait.

Jesper Juul – Falkavezérek könyvét az idei év egyik legizgalmasabb megjelenései között tartom számon, hiszen számos ön-és családsegítő kötetet volt szerencsém olvasni, de talán most először találkoztam olyan alkotóval, aki hitelesen – maga is családterapeuta és tanár – adja át olvasójának mindazt a tudást, melyet az évtizedek alatt tapasztalt és összegyűjtött. A kötet számos formában közelíti meg a család és szülők fogalmát és létét. Elsődlegesen természetesen segítő szándékkal íródott, de meghúzódik a háttérben egy bizonyos dokumentációs tényfeltárás is, hogy mi is folyik valójában a világban, érintve a családok társadalmi létét és helyzetét, valamint a politikai és emocionális hatásokat is.

Az első, ami számomra szokatlan volt, az a borító. Hiszen egy farkas falka látható a képen, mely bár sziluettként nem hivalkodó, de a kötet tematikáját tekintve, a szokatlan kategóriába esik. Ettől függetlenül hűen tükrözi a belső tartalmat. Hiszen az alkotó párhuzamot von a farkasfalkákra oly erősen jellemző hierarchia, az egyedek egymás közötti viszonya és az emberi családok között. Az alkotó meglátása szerint a fő kihívás az, hogy a szülő hogyan tud megfelelő vezetőként jelen lenni gyermeke életében és mennyire fontos annak számára, hogy a jó irányítással gördülékenyen tudjon a társadalomban szocializálódni, valamint a beilleszkedés is könnyebb legyen.

Több fejezeten keresztül és számos formában szólítja meg a szülőket. Külön részeket szán a nők és a férfiak szempontjának megvizsgálására, sőt visszamenőlegesen, a történelmen keresztül szemlélteti a család szerkezeti fejlődését. Rendkívül részletesen mutatja be, és egyben szembeállítja a különböző korszakokban megkövetelt társadalmi nézeteket, valamint hogy milyen hatással voltak az akkori családok felépítésére. Külön foglalkozik a személyes felelősségvállalással, az önbecsülés, az odafigyelés és empátia, valamint a hatalom paradoxon létével és az ezzel való visszaéléssel is. Bemutatja a különböző intézmények és a társadalom oldaláról is a család szerkezetét, valamint a terapeuták szemszögéből is kapunk némi ismeretet a mai problémákról és azok megoldásairól.

Személyes meglátásom a könyvvel kapcsolatban, hogy nagyon gördülékeny stílusban, rendkívül részletesen, de annál érdekesebben hívja fel a figyelmet a két nem közötti különbözőségekre és arra, hogy mégis hogyan tudnak egy egységet alkotni a szülői szerepben.

A világ folyamatosan változik és ehhez az embernek is alkalmazkodnia kell. A régi módszerek már nem állják meg a helyüket és sok esetben többet ártanak, mint segítenek. De ezt a meglátást lebonthatjuk a munkahelyekre is. Erre ez az idézet tökéletes példa:

„Ha a családon belüli, iskolai vagy akár vállalati vezetésről beszélnek, akkor a vezető és a vezetett közötti kapcsolatot hagyományosan alá-fölérendelt viszonyként definiálják, ahol a gyerek vagy az alkalmazott kerül alárendelt szerepbe. Időközben azonban kiderült, hogy a mellérendelt viszonyon alapuló kapcsolatok mindkét fél számára működőképesebbek, mert kölcsönösségen alapulnak, ezért építőek/konstruktívak és eredményesebbek. Egy ilyen viszony hozzájárul a kapcsolat sikeréhez, mert a résztvevők elégedettek, motiváltak és eredményesek. Rájöttem, hogy ez a felismerés ajtót nyit egy új, egyelőre névtelen modell számára. Alapjában véve arról a méltóságról van szó, amely minden embert egyformán megillet. És ez az, ami meghatározó egy kapcsolat minőségének szempontjából. Ezért választottam az „egyenrangú” szót, ami érvényes egy férfi és egy nő közötti kapcsolatra és egy gyermek és egy felnőtt közötti kapcsolatra is. Egy felnőtt irányítása akkor ideális, ha proaktív, empatikus, rugalmas, gondoskodó ás párbeszéden alapuló.”

A családfő, a „félelem” megtestesülését mindig is az Apa töltötte be, hiszen a férfi képviseli még mindig az erőt és a szigorúságot. Az író rendkívül érdekes és hiteles formában mutatja be ezt a szerepkört, és hogy jelen pillanatban milyen elvárt szerepet is töltenek be a családon belül ezen személyek. Nézzétek csak!

„A fiatal apukák csak mostanában kezdték el újraértelmezni a szerepüket a családban, melyben, mint társak és apák léphetnek fel. Tisztában vannak azzal, hogy rengeteget tanulhatnak a nőktől, de azt is tudják, hogy egy anyukától azt nem lehet megtanulni, hogyan lehet valaki jobb apuka, és hogyan kell apaként egyenrangú és kompetens irányító szerepet vinni a családban. Egymástól és a gyermekeiktől kell ezt megtanulniuk. Országonként hatalmas különbségek lehetnek, de lényegében a legtöbb férfi elsősorban még mindig a családjáról gondoskodó apaszerepben találja meg az indentitását. Ezenkívül sokukat a munkahelyükön még mindig bántalmaznak és megaláznak, igaz, hogy ez napjainkban már sokkal rejtettebben történik. Természetesen számos olyan vállalat is létezik, ahol ilyesmi nem fordul elő.”

A kötet külön foglalkozik a személy különböző jellemzőivel, ide értve a személyes felelősségvállalást, proaktivítást és az értelmi és érzelmi intelligenciát is.

„ A személyes felelősség vállalása abban a felismerésben gyökeredzik, hogy én magam felelek a tetteimért és a döntéseimért – ez magában foglalja azt a döntésemet is, hogy milyen családban akarok élni, hogyan nevelem a gyerekeimet, és hogyan akarok gondoskodni róluk. Valószínűleg a testvérem, az édesanyám, sőt az apósom is megpróbálnak majd beleszólni a döntésembe, és elmagyarázni nekem a jó és a rossz közötti különbséget. De végső soron nem nekik kell majd felelősséget vállalniuk az én döntéseimért, vagy akár csak részt vállalniuk benne. A felelősség az enyém, és ha szerencsém van, akkor a társammal megoszthatom ezt a felelősséget.”

Vagy pedig:

„Proaktív egy felnőtt, ha képes saját céljainak és értékeinek megfelelően cselekedni ahelyett, hogy kizárólag a gyermek szavaira vagy tetteire reagálna. Empátia az a képesség, hogy egy másik ember lelkiállapotába bele tudjuk élni magunkat. A rugalmasság azt jelenti, hogy tekintettel vagyunk mind a gyermekben, mind a bennünk zajló változásokra – ahelyett, hogy mindig következetesek maradnánk. A gondoskodás és a párbeszéd lehetővé teszi, hogy észrevegyük a gyermek kívánságait, igényeit, ötleteit, érzéseit, és ezek szerint cselekedjünk – még akkor is, ha ezek a saját kívánságainkkal, igényeinkkel, ötleteinkkel és érzéseinkkel ellentétes. Azoknak a felnőtteknek, akik így irányítanak, a személyes tekintélyük a legfontosabb.”

Jómagam is szenvedtem mind gyermekként, mind pedig felnőttként is az úgynevezett kettős mérce lététől. Bár régen sűrűn előfordult, bizony még napjainkban sem ritka ez a jelenség a gyermekek életében. Nézzétek csak!

„Az egyik legártalmasabb szokás, ami egy felnőtt-gyerek kapcsolatban előfordulhat, az az, ha a felnőtt következetesen a gyerekét vagy a tanítványát hibáztatja a saját tévedéseiért. Ennek pedig mindig az volt és még ma is az az üzenete, hogy: ha jó a kapcsolatunk, az az én sikerem, ha nem, az viszont a te hibád. Ez a kettős mérce kétszáz éven keresztül jól működött, és általánosan elfogadott kifogással szolgált a szülők és a tanárok számára, azonban sajnos még ma is gyakori, annak ellenére, hogy az emberi kapcsolatok természetéről szóló tények egészen mást mutatnak.”

A következő két idézet, pedig számomra nagyon fontos gondolatokat indított el bennem, kíváncsi vagyok, hogy mit szólsz ehhez kedves olvasó!

Az első:

„A gyerekek úgy tanulnak, ahogyan a tudósok, nincs szükségük útmutatásra, és pontosan így kellene nekünk is megtanulni velük és tőlük azt, hogy miként tegyünk szert jó és egészséges felnőtt-gyerek kapcsolatra. A szocializáció mindenhol és mindig jelen van, és alkalmazkodásra tanítja a gyerekeket. Csak a szülők tudják biztosítani annak a lehetőségét, hogy a gyerekben egészséges egyensúly alakuljon ki a személyisége és az alkalmazkodása között, és hogy később ez a fiatal felnőtt egyensúlyban lévő döntéseket tudjon hozni. Az oktatási intézmények hajlamosak arra, hogy általánosítsanak, és azokról a problémákról (és néha veszélyekről is) panaszkodjanak, amelyek azzal járnak, ha minden gyerek személyiségét külön-külön kezeljük. Teljesen félrevezető és sok ember véleményét megmérgező gondolat az, hogy az erős egyéniségű személyek veszélyt jelentenek a csoportra, valamint veszélyeztetik a családban és a társadalomban meglévő szolidaritást.”

És a második:

„Komoly gondot jelent a mai gyerekeknek az, hogy a szüleik megpróbálják a tanárok módszereit átvenni. Még szabad idejükben is, amikor a gyerekeknek játszaniuk és kreatív tevékenységeket kellene folytatniuk, a szülők kívülről érkező ingereket kínálnak fel nekik. A délutánokat és a hétvégéket is folyamatos tévézéssel, filmnézéssel és más, a különböző médiákhoz kapcsolódó tevékenységekkel töltik. Ennek az a következménye, hogy ezeket a lányokat és fiúkat túlpörgetik a kívülről érkező szórakoztató programok. Nem tudják maguktól, és nem is tanulták meg azt, hogy miként találhatják meg az utat a legbensőbb lényegükhöz, ahhoz a helyhez, ahol az igazi kreatívitásuk rejtőzik. Ugyanez igaz sok felnőttre is. És ennek a következménye a szükségtelen stressz, ami pszichoszomatikus problémákat és viselkedészavarokat okoz.”

Rendkívül komoly gondot jelent, hogy társadalmilag olyan erős elvárásokkal találkoznak a fiatal szülők, melyeknek ellenállni vagy átalakítani rengeteg befektetett munkával járna, és sokszor szélmalomharcként élik meg. Komoly gondok vannak az iskolai rendszerekkel mind általános - és középiskolai szinten, de ez elmondható a felnőttoktatásról is.

„Úgy tűnik, az a társadalmilag általánosan elfogadott vélemény, hogy a mentális és pszichoszociális egészségünk viszonylag rendben van, egyáltalán nem állja meg a helyét. (…) Az életmódunkra visszavezethető betegségek száma nő, ahogyan azok a fiatalok is egyre többen vannak, akik munkaképtelenségük miatt rendszeres segélyre szorulnak, valamint a „sajátos nevelési igényű” gyerekek száma is állandóan növekszik. A legális és illegális drogok fogyasztása a „jól működő” felnőttek körében rekordmagasságokat ér el. A krónikus alkoholisták és az öngyilkosságot elkövető gyerekek és fiatalok százalékos aránya is emelkedik. Napról napra egyre több függőséggel találkozunk, folyamatosan többen tartoznak a „munkamániások”, a vásárlás-,szex- vagy szerencsejáték-függők közé. Az orvosi, illetve gyógyszeres kezelésre szoruló gyerekek és fiatalok száma pedig hihetetlen gyorsasággal emelkedik, és ugyanennyire hihetetlenül magas az olyan speciális pszichiátriai kezelésen részt vevő gyerekek aránya, ahol a gyerekkori stresszt kezelik.”

És számomra azért is kiemelkedőek az író meglátásai és javaslatai, mert nem bánik kesztyűs kézzel a politikusokkal sem, valamint a családsegítő munkatársak terápiás módszereit is kritizálja.

„Döntő különbség van aközött, ahogyan ezeknek a szakmáknak a dolgozói a felnőtteknek próbálnak segíteni, és aközött, ahogy a gyerekeknek. A felnőtt pácienseknek a modern pszichoterápiás módszerek (kivételt jelentenek a behaviorista módszerek) és mozgásterápiák is úgy segítenek, hogy lehetővé teszik számukra azt, hogy kapcsolatba lépjenek önmagukkal, a személyes történetükkel, az érzéseikkel, az értékeikkel, a határaikkal, a lehetőségeikkel, a döntéshozó képességükkel. Mindent megtesznek azért, hogy az egyént felszabadítsák, hogy javuljon az önértékelésük, és ez általában sikerül is nekik. A páciensek elemi érdekeit tartják szem előtt.”

Valamint:

Ám ha (…) a terapeuták vagy a kollégáik kisgyerekeknek vagy fiataloknak próbálnak segíteni, nagyon sokszor csak azon fáradoznak, hogy a gyerekek és fiatalok viselkedését a családhoz vagy a számukra nem éppen megfelelő pedagógiai intézményhez igazítsák. Ezeknek a kezeléseknek a sikerét a konkrét tünetek megszűnésével mérik. Ráadásul nem hivatásos szakember nem is foglalkozhat velük! Mikor láttak utoljára olyan terapeutát, aki kézen fogta a gyermeket és elsétált vele az óvodába vagy az iskolába, majd azt javasolta ezeknek az intézményeknek, hogy változtassanak a módszereiken, illetve olyanokat kövessenek, amelyek lehetővé teszik, hogy a gyerekből erős és egészséges felnőtt válhasson? Feltehetőleg soha, vagy talán egyszer-kétszer. A kisgyerekekkel és fiatalokkal foglalkozó szakembereknek nem az a feladatuk, hogy a páciens életminőségén javítsanak, hanem ehelyett sajnálatos módon a munkaadóiknak és az intézményeknek próbálnak megfelelni. A legtöbb esetben ők ezt nem így látják, de valójában ez az, amit tesznek. Ha a felnőttekkel dolgoznának így, akkor vagy eltűnnének a pácienseik, vagy elveszítenék a munkájukat.”

A könyv utolsó fejezeteinek egyikében pedig felfedezhetjük a „falkavezér” nevelési formákat, azaz a szülői nézetek különböző fajtáit, külön taglalva az előnyeit és természetesen a hátrányokat is.

Összességében elmondhatom, hogy egy rendkívül részletgazdag és hiteles írást olvashattam az író tollából. Nagyon sok szemszögből vizsgálja a családi és szülői létet, valamint rávilágít a szülő-gyermek kapcsolat buktatóira és javaslatot tesz ezek megoldására.

Ajánlom minden szülőnek, pedagógusnak és bizony minden olyan olvasónak, akik szeretnék megérteni önmagukat is.

Hiszen ne feledjétek: „Minden nap valami újat tanulunk.”

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Móra Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

2021. április 4., vasárnap

Arthur Brand - Hitler lovai

 

“A laikus számára a műkincsek világa eleganciát sugároz. A modoros várúrtól a feltörekvő ifjú brókerig úgy veszik a drága festményeket, mint a cukrot. A színfalak mögött azonban a hamisítók, a műkereskedők és az önjelölt szakértők garázdálkodhatak gátlástalanul. Mindenki tartja a száját, mert a botrány kikezdi a kereskedelem jó hírét, és elriasztja a kuncsaftot. Ennek a mentalitásnak köszönhetően a műkincsekkel üzletelő alvilág évente közel hétmilliárd euró forgalmat bonyolít le.”


A II. Világháború témája számomra mindig is olyan volt, mint a jó rántott hús: soha nem tudom megunni. Haditechnikai és politikai szempontból is a XX. század egyik, ha nem legmeghatározóbb konfliktusa volt, melynek pozitív és negatív gyümölcseit mind a mai napig “élvezhetjük.” Hatalmas mennyiségű irodalom foglalkozott már a történelem ezen szakaszával szinte minden lehetséges szempontból, kivéve talán egyet, a szépművészetet.

Arthur Brand - Hitler lovai című szerzeménye 2020-ban jelent meg az Európa Kiadó gondozásában és kvázi ezt az űrt is hivatott betölteni, azonban megszületését elsősorban valós közelmúltbeli eseményeknek köszönheti. A fülszüveg szerint ugyanis a szerző műkincsnyomozóként tevékenykedik és az általa megtalált műkincsek összértékét több mint 220 millió euróra becsülik.

A külalakra ezúttal sem lehet panasz, hozza az kiadótól már megszokott magas színvonalat, viszont az ajánló a borító tetején nagyon mesterkélt és hatásvadász lett, esetleg téves várakozásokat is szülhet az olvasóban, de erről majd bővebben értekezek még.

A könyv a címet ihlető, a náci állam megrendelésére készült majd a háború zűrzavarában eltűnt műalkotások utáni nyomozás valós történetét írja le. A cselekmény a szerző szemszögéből kerül elmondásra, a helyszín pedig többnyire Németország illetve kismértékben Hollandia. Számos érdekes tényt megtudhatunk a hitleri rezsim kultúrpolitikájáról, illetve arról, hogy hogyan lettek üzlettársak a korábban még halálos ellenség rendszerek túlélőiből, amikor az NSZK-ban élő neonácik elkezdtek feketén műkincseket vásárolni a Stasi közvetítésével. Újra meg újra tanúi lehetünk, hogy hogyan ír felül minden vérben áztatott ideológiát a pénz. 

A kötetnek köszönhetően számos érdekes történelmi adatot ismerhet meg az olvasó, némelyikük olyannyira meghökkentő volt számomra, hogy bizony kénytelen voltam utánaolvasni a világhálón, mert elsőre nem hittem a szememnek. A kiadvány végén helyett kapott több archív felvétel is a leírtak alátámasztásául.

A könyvet nyugodt szívvel tudom ajánlani a korszak iránt érdeklődőknek, nem találkoztam még a témával ilyen szemszögből foglalkozó írással (persze ez betudható az én tájékozatlanságomnak is). A semlegesebb olvasókat viszont szeretném óvatosságra inteni. A korábban már említett ajánlóval ellentétesen itt nincsen ostorcsattogtatás vagy tankos üldözés egzotikus távoli földrészeken. A történetet ugyanis nem Steven Spielberg, hanem a valóság rendezte, ami gyakran a legvisszafogottabb várakozásainkat is hajlamos alulmúlni. Az elbeszélés kissé vontatott, olykor már unalmas is, viszont, ha emlékeztetjük magunkat, hogy mindez megtörtént eseményeken és nem egy rossz forgatókönyvön alapszik, akkor minden bizonnyal jól fogunk szórakozni.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet, az Európa Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy