Karyl McBride - Lehetek valaha elég jó?

 

„A tapasztalataim és a jellemem ajándék. […] Az életem a sajátom, és vállalom a felelősséget tetteimért.”

Hosszú idő óta keresem, kutatom azon önfejlesztő, pszichológiai könyveket, amelyek a családon belüli transzgenerációs traumával, azon belül is az anya-lánya kapcsolattal foglalkoznak. Ennek a kutatásnak természetesen személyes okai vannak, de számos más külső tényező miatt is érdekel ez az alapvetően is súlyos témakör. Személyes érintettségem miatt a mostani kiadványt öngyógyítás célzatával vettem kézbe, de nagyon jó alapot szolgált – utólag megtudva – a fent említett vizsgálatomhoz is. Ez az olvasásom elsődlegesen egy lelki analízis, ezért jelen esetben személyes élményekből is merítkezik a most megfogalmazott véleményem. Ezt mindenki vegye figyelembe, erősen szubjektív, amit leírok éppen.

Dr. Karyl McBride azon alkotók közé tartozik, akik nem vallják magukat szerzőnek, hiszen orvosként – jelen esetben kicsivel több, mint negyven éve – praktizálva adják át az olvasóknak tematikusan elkülönítve mondanivalójukat. Elsődlegesen pár-és családterapeutaként, valamint a narcizmus kutatásának egyik legnagyobb szaktekintélyeként tartják számon. A traumák kezelését tartja elsődlegesen fő szakterületének, amely nagyon jó szolgálatot tett saját tragikus sorsának feldolgozásában is. Hiteles forrásként az általa megjelentetett kiadványok számos tapasztaltot dolgoznak fel, felhasználva az évek alatt megismert paciensek történeteivel, amelyek kis kozmetikázást megélve – orvosi titoktartás – rendkívül mély hatással bírnak a tematika iránt érdeklődőknek. Ha szeretnél többet megtudni az írónő munkásságáról vagy akár felkeresnéd, akkor ajánlom figyelmedbe honlapját, valamint Facebook oldalát egyaránt!

Dr. Karyl McBride – Lehetek valaha elég jó? című könyve 2023-ban jelent meg a Partvonal Kiadó gondozásában. A könyv elsődlegesen a narcisztikus anyák lány gyermekeire fókuszál, amely három lépcsőfokra építi az önterápiát. A kötet elsősorban kiegészítő olvasmány, tehát nem helyettesíti a szakember által nyújtott segítséget, de nagyon jó alapkőnek mondanám, amely hozzájárul ahhoz, hogy meghozzuk a megfelelő döntéseket. A feladatok elvégzése fontos a jobb rálátás és a fent már említett szakaszos gyógyulás elérése érdekében. Mindenki így vegye kézbe ezt a könyvet!

De nézzük is kicsit részletesebben, hogy milyen folyamatokról is írtam fentebb:

1. A probléma felismerése
2. Hogyan hat ki a nárcisztikus anyai viselkedés az egész életedre?
3. Leszámolás az örökséggel

A probléma felimerése:

„Volt egyszer egy kislány. Még amikor jó volt, akkor is rossznak mondták.”

Ennek a fő résznek elsődleges célzata, hogy az olvasó felismerje, valamint megértse helyzetét. A különböző al/fejezetekben olyan témákat érint a szerző, mint a lelki teher, amelyet évek óta cipelünk, anya-lánya kapcsolat mibenléte, mit jelent tulajdonképpen az anyai narcizmus és ennek különböző arculatai, hol van az apa szerepe az ilyen családi szerkezetben, valamint mennyire fontos a külső látszat, amikor egy idegen tekint a „családi idillre.”

„Ha nem értjük meg az okokat, botladozunk, hibázunk, mély értéktelenséget érzünk, és szabotáljuk önmagunkat és az életünket.”

Kép: NiKy m.i.

Hogyan hat ki a narcisztikus anyai viselkedés az egész életedre?

„Azért imádkozom, hogy a gyerekeim tandíjára gyűjtsem a pénzt, ne pedig a pszichoterápiájukra.”

A második szakasz a már felismert problémákra fókuszál, ilyenek például az olyan testvéri kapcsolatok, ahol az anyák a narcisztikusok jellemzőivel, eltérően nevelik lányaikat, tehát az egyik esetben a maximalista-, míg a másikban az önszabotáló lányt ismerhetjük meg. Szó esik a párkapcsolati következményekről, a rosszul választott „cseberből – vederbe” elméletről, valamint a hasonló tüneteket produkáló felnőtti életről.

„A mai társadalomban elfogadott, ha egy nő az üzleti vagy pénzügyi életben sikertelen, de a párkapcsolati bukásokat nehezebben fogadjuk el. Ha valakinek egynél több válása vagy sikertelen párkapcsolata volt, az már átoknak vagy óriási balszerencsének számít. A nő bűntudatot is és szégyent is érez, de a szégyenérzet az, amit a legnehezebb viselni. A bűntudat általában olyan dolgokhoz kapcsolódik, amelyeket meg lehet bocsátani, de a szégyen az egész lényét átjárja, amolyan „mindent vagy semmit” megítélést hoz magával, ami rettenetes hatással van a mentális egészségére.”

Kép: NiKy m.i.

Leszámolás az örökséggel

„Ha anyám nem tud engem szeretni, ki tud?”

Ennek a résznek sokkal nagyobb terjedelem jutott, mint a fentebb már kiemelteknek. Bizonyosan érezhető, hogy az itt található feladatok és témakörök egy nagy önterápia végéhez közeledtét reméltetik az olvasóval. A már megszokott mellék címek alatt olvashatunk arról, hogy a látszat elhalványodik és a belső munka válik igazán fontossá. Kiemelten szó esik az anyákról való leválásról, az önmaguk megtalálásáról, tehát azé a nővé válásról, aki belül éledezik bennünk, a belső egészség fontosságáról, az önmagunk előtérbe helyezéséről, valamint arról, hogy kezeljük ezek után édesanyánkat, aki valószínű már nem fog változni, hiszen nem ismeri fel „állapotának” mibenlétét. És talán az egyik legfontosabb lépésként egy üres lapot nyitva, naplót vezessünk, hiszen tiszta lappal kezdjük az új, önazonos életünket.

„[…] bármely generáció számára a jó anyaság fő kritériuma a hitelesség, a szeretet és empátia, a fizikai és érzelmi gondoskodás – teljesen mindegy, melyik történelmi korszakról beszélünk.”

Kép: NiKy m.i.

Mint olvasható, ez a könyv sokrétű és alapos vizsgálatot ad az adott szakaszok lebontásával. A minden kiemelt periódus alatt megtalálható paciensek saját vallomásai, pontosan illeszkednek a témához mind pozitív, mind negatív oldalról megközelítve. A választás lehetőségét folyamatosan ismétlődően fent tartja a szerző, hiszen csak annak tud segítséggel szolgálni, aki nyitott a gyógyulás rögös útján végigmenni. Nem lehet egyben kiolvasni és továbblépni, erre a könyvre időt kell szánni, és tartson bármeddig ez a munkafolyamat, az eredmény nem marad el, ezt biztosan állíthatom.

„Azok a traumák, amelyeket az agyunkban eltároltunk, de tudatosan letagadjuk, mindig visszatérnek a következő generációban.”

Saját meglátásom szerint egy hiteles és nagyon átfogó terápiára váltottam jegyet, mikor kézbe vettem ezt a kiadványt. Pontosan tudtam, hogy az első fejezettel nem sok dolgom lesz, hiszen közel négy éve kezdődtek nálam a „lázadás” első jelei, amelyek a mostani időszakomra a tudatos elkülönülés fázisánál tartanak. Évekig nem találkoztam saját felmenőmmel, sokszor hosszú időt kihagyva a kapcsolatfelvétel tekintetében, ez természetesen a családi oldalról a „fekete bárány” szerepkörét erősítette, de az én mentális egészségem nagy változásokon ment végbe.

A második fejezettől ellenben megtört a külső szemmel való olvasás és mindegyik fejezetre újabb zsebkendőt kellett elhasználnom. Elindultam egy úton, amely sokkal nehezebb, mint elsőre hittem. Ellenben különösen józanító hatással bírt első olvasásra is, hiszen már ezzel az idézettel is csak döbbentem:

„Na, most már eleget beszéltünk rólam: legyen rólad szó:

Te mit gondolsz rólam?”

Kép: NiKy m.i.

Végig olvastam a könyvet és ismét vissza fogok térni a harmadik –fent már említett – ciklushoz, hiszen vannak olyan pontok, amelyekkel bőven akad még dolgom. A gyógyulás sosem fájdalommentes, aki ebben reménykedik, annak még idő kell, hogy elkezdhesse. Az önmunka sokszor jár könnyekkel, dühvel, mély szomorúsággal, helyenként megvetéssel és akár depresszív gondolatokkal is. Ez a folyamat egy gyászmunka is egyben, hiszen egy olyan éra lezárására készülünk, amely eddigi életünkben biztos pont volt. Ellenben, ahogy Dr. Csernus Imre is megfogalmazta, nem is egyszer; „Valójában az, amit mi életnek hívunk, mitől lesz élet? Ha folyton fenyeget bennünket a megfelelési vágy, a kiégés, a boldogtalanság, akkor mitől élünk, mikor élünk igazából?” (Dr. Csernus Imre – Egy életed van)

Sokszor éreztem úgy olvasásom alatt, hogy tükröt tart elém a szerző akaratlanul is. Egy olyan képet mutatott rólam, amit nem akartam látni vagy kevésbé éreztem magamat erősnek általa. Időközben megértettem, hogy „gyengének” lenni ebben a formában elengedhetetlen és kell is, ahhoz, hogy a héjából kihántott, fájdalmas tapasztalásokat felül tudjam idővel írni. 

Kép: NiKy m.i.

Saját testvéri kapcsolatomat is irányzottan javította már egyszeri olvasás után is. A mi esetünk pontosan leírásra került, amely pofon volt amúgy fájó arcomra, ellenben remek párhuzamra leltem a saját életem vonatkozására. Hogy melyikünk az önszabotáló és a maximalista, már igazán lényegtelen, de azt elmondható, hogy jobban megértem a testvéremet, mint az elmúlt 20 évben valaha is és ezért nem lehetek elég hálás a szerzőnek.

Összességében egy értékes olvasmányban volt részem, amely nagyon megrázott és egyben fel is emelt. Sokszor félre kellett, hogy tegyem a könyvet, de végig ott volt velem az adott kérdéskör a gondolataimban. Sokat foglalkoztam minden ciklussal és vissza-visszatértem, ezzel is erősítve magamat és hitemet.

A könyvben kiemelésre kerül, hogy a terápia nem a gyűlölködésre vagy a harag elmélyítésre törekszik, sőt ez teljesen elkerülendő. Sokkalta inkább a megértés és empátia, az önszeretet fontosságát hirdeti, amely alapvető kell, hogy legyen minden egészséges léleknek.

„Az empátia a szeretet alapköve […]”

Elgondolkodtam, hogy kedvencemmé teszem, mert eddig ez a legjobb olyan kötet, amely a narcisztikus anyai viselkedéssel és annak hatásaival foglalkozik. Úgy gondolom, hogy érdemes kézbe venni és elindulni a megfelelő úton. Ezért ajánlom minden olyan nőnek, akinek hasonló sors jutott vagy egy-egy életszakaszában ráismert önmagára. A gyógyulás nem lesz könnyű, de megéri felvállalni, hiszen ez az élet (ön)szeretet nélkül nagyon sivár.

„Gyakran az első és egyetlen személy, akit a megbocsátás gyógyít, az maga a megbocsátó személy. Ha őszintén megbocsátunk, egy rabot bocsátunk szabadon, majd felfedezzük, hogy a szabadon bocsátott rab mi magunk vagyunk.”

Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a Partvonal Kiadó weboldalára ellátogatsz. 

Írta: NiKy

Omar Hatamleh – Tilesch György - Mesterség és intelligencia

 

“Elképzelhető egy olyan jövő, ahol az innovációk és a bőség révén virágzó emberiség csak pár órát dolgozik hetente, és a nagyszámú lehetőségnek köszönhetően egyfajta modern reneszánsz születik. Azonban olyan jövő is lehetséges, amelyben a munkájuktól megfosztott embereket az emberi természetre és értékekre fittyet hányó autokrata intelligens gépek nyomják majd el. Jelenlegi technológiai és kognitív képességeink fényében mindezek a jövők elképzelhetőek és elérhetőek.”

A mesterséges intelligenciával vagy a virtuális valósággal való fenyegetés lassan már annak a népmesében szereplő kisfiúnak a példáját idézi, akit a birkanyáj őrzésével bíztak meg és unalmából és heccből olyan sokszor kiáltott farkast, míg a fenevadak egyszer tényleg fel nem bukkantak, de akkor már a falusiak nem vették komolyan a segélykérését. Valóban, sokáig a gépi értelem maximum csak a mozivásznon vagy a könyvek lapjain tört az emberiség életére vagy ébredt bármilyen, a közegészségre veszélyes öntudati állapotra, mindennapi életünkben ritkán manifesztálódott egzisztenciális fenyegetés formájában. Voltak persze robotok, amelyek kíválóan sakkoztak vagy megverték az aktuális go világbajnokot, de ettől még egyikünk se kezdett rettegni attól, hogy ezek bármelyike egyszer majd a Terminator-filmekből ismert Skynet ősapja lehetne. Pedig a színfalak mögött hatalmas ütemben zajlik a mesterséges intelligencia fejlesztése és a szűk értelemben vett változata már mindennapi életünk szerves részét képezi.

“A mesterségesintelligencia-evolúció jelenlegi szintjén az MI a gépi tanulással (ML) és a prediktív analitikákkal rokon értelmű, amelyek hatékonyságnövekedést hoztak magukkal, nem pedig a “Skynet-Szingularitást.” A felhajtás által keltett véghangulat – majd a vég elmaradása – rengeteg embert arra sarkallt, hogy ne vegyen tudomást az MI által érkező változásokról. Azonban az 1950-es évek első MI-fejlesztéseivel szemben napjainkban jelentős különbséget jelent, hogy a legfrissebb MI-fejlesztések és áttörések szinte exponenciális mértékben zajlanak.”

Tilesch György és Omar Hatamleh által közösen jegyzett Mesterség és intelligencia című kötet a Libri Kiadó gondozásában jelent 2021-ben. Stílusos, a címhez és témához jól passzoló borító alapozza meg előre a könyv mondanivalóját.  

Kép: NiKy m.i.

Szóval az MI már lerágott csont, ugyan minek olvassak el még egy könyvet a témában? Nekem is ez volt az első gondolatom, bár a frappáns cím láttán kissé ökölbe szorult a gyomrom, hiszen a mű rögtön az ezeréves magyar néplélek Achilles-ínát támadja, beveti az atomfegyvert, vagyis a munkánk elvesztésével riogat. Persze önmagában még hatásvadásznak és lerágott csontnak tűnhet ennek ellenére is a téma és elintézhetjük egy kézlegyintéssel, mondván: “Mégis kit érdekel, hiszen az MI úgyse fog sose az ember fölé kerekedni a …… terén.” Itt a pontozott részt mindenki töltse ki hite és meggyőződése szerint. Nos, spoiler nélkül azt kell írjam, kedves Olvasó, hogy napról napra rohamosan csökken azon tevékenységi körök száma, ahol az MI ne lenne képes túlszárnyalni az emberi teljesítményt. S míg az előző ipari forradalom elsődlegesen a nehéz vagy monoton fizikai munkát tette zárójelbe, addig a következő gazdasági szerekezetváltás már inkább a fehérgallérosok munkavállalási feltételeit fogja negatív irányban befolyásolni. Persze az új paradigma új lehetőségeket is teremt, de a kereslet nem mindig találkozik a kínálattal, vagyis egy kiadványtervező grafikus nem fog egyik napról a másikra felcsapni felhőprogramozónak.

A kulcsszó most is, mint ahogy az evolúció több milliós történetében mindig is volt, a rugalmasság. Kérdés, hogy képesek leszünk-e elég gyorsan alkalmazkodni az ugrásszerűen fejlődő MI-k által átalakított játékszabályokhoz? A szerzők érvelése szerint kudarcra vagyunk ítélve, ha mindig utólag próbálunk reagálni majd a történésekre. Példaként hoznám fel erre a könyvből a végtelen ostrom fogalmát, ami leegyszerűsítve a gyakorlatban úgy nyílvánulhat meg, hogy az MI az általunk gyűjtött hatlamas mennyiségű adat alapján kimondottan ránk szabott reklámot készít, amit képes végtelenszer levetíteni és addig finomítani, amíg a célzott fogyasztói reakciót ki nem válta vele. Alexander Weinstein - Az Új világ gyermekei című novellájában írja le ezt úgy, hogy a főszereplők elfelejtik frissíteni a tűzfalukat, mire a házukat elárasztják a reklámok. Képzeljük el, ahogy a böngészőnk hírdetési sávjában vagy kiterjesztett valóság szemüvegünk látómezejében súlyos betegségben elhunyt rokonunk jelenik meg és életbiztosítással győzköd bennünket! Mi lesz azokkal, akiknek nem fogja majd az MI ellen védő tűzfalra futni? Képes lesz-e bármilyen tűzfal megfelelő védelmet nyújtani?

Kép: NiKy m.i.

A könyv szerint átfogó preventív szabályozásra és keretrendszerre van szükség, amit széles körű társadalmi és állami szintű konszenzusnak kell megelőznie. A társadalmaknak tájékoztatás és tanulás útján digitalis immunrendszert kell kifejleszteniük, ami megnöveli a túlélés esélyeit az MI-által teremtett veszélyekkel szemben.

Persze van pozitív forgatókönyv is, az MI nem csak disztópiát, hanem utópiát is teremthet, de ez nagy mértékben rajtunk, embereken fog múlni. Milyen erkölcsi alapelveket és mércéket fogunk az MI elsődleges morális irányelvévé tenni? Milyen célokat és feladatokat fogunk kijelöni neki? Bele kell-e táplálni az egzisztenciális szorongás érzését a döntéshozatali mechanizmusaiba, hogy jobban átérezze az emberi állapotot vagy hagyjuk ki belőle, mert annak köszönhetően az elpusztításunkra is törhet? Ki képviseli legautentikusabban az emberiséget egy globális MI-keretrendszer megalkotása során? Az ENSZ? A Vatikán? Az MI fejlesztésben élen járó technológiai óriásvállalatok? A Ray Kurzweil által is képviselt szingularitáskultuszok?

Megannyi izgalmas és fontos kérdést feszeget a könvy, és sok esetben megpróbál szolgálni válaszokkal is. A javasolt akciótervek mellett olvashatunk még arról is, hogy milyen változásokat hozott vagy hozhat a technológia fejlődés az oktatás, az egészségügy vagy a képzőművészetek terén, összefogalalja az MI-kutatás terén jelenleg is zajló globálsi fegyverkezési versenyt, illetve felvázol számos potenciális jövőbeni forgatókönyvet.

A könyv egyértelmű célja az olvasó figyelmének és tudatosságának a felketése, hogy a kritikus tömeg elérésével kialakuljon a társadalom előzetes védelmi mechanizmusa. Vitaindító és gondolatébresztő mű, amit úgy érzem, hogy mindenkinek érdekében áll kézbe venni, hiszen mindannyiunk alapvető érdeke, hogy jobban készen álljunk a jövő kihívásaival való szembenézésre.

“Semmi sem elkerülhetetlen, de nincs még késő ahhoz, hogy megzabolázzuk a jövőt, és antropocén reneszánsszá tegyük a robocén kor eljövetele helyett. Viszont most kell nekilátnunk: ha ez túl későn történik meg, akkor rettenetes ébredés vár ránk.”

Remélem, hogy kellően érdekessé vált számodra a könyv, hiszen mindenképpen érdemes kézbe venni. Amennyiben elolvasnád, nem kell mást tenned, mint a Libri weboldalára ellátogatnod. 

Írta: Süni

Kertész István - Nagy Sándor, a hódító

 

“A 2020-ban megjelent könyvében Adrian Goldsworthy ezt írta: “Napjainkig Nagy Sándort úgy mutatják be, mint szentet vagy szörnyeteget, katonai géniuszt vagy hatékony gengsztert, és még újabban, mint egy rossz erkölcsű vagy biszexuális ikont.” Majd hozzáteszi, hogy sok történész napjaink erkölcsi értékítéletétől befolyásolva vizsgálja a múltat, és azt lát, amit látni akar.

A Goldsworthy által nehezményezett történészi magatartás tipikus példája Karl-Wilhelm Welwei tanulmánya, amelynek már a címe is árulkodik szerzője állásfoglalásáról: Nagy Sándor nagy uralkodó volt? És a végkövetkeztetés: “… lépései háborúkat és pusztításokat eredményeztek, és a katonai műveletek révén számos halált, hosszú meneteléseket és betegségeket idéztek elő. Végül birodalma rövid életű építmény volt, a halála után önálló államokra szakadt szét, amelyek később a Római Birodalomhoz kerültek. Sikerei ellenére mai szemmel problematikus őt, mint azt régebben tették, Nagynak nevezni.”

Véleményem szerint a hisztéria korában élünk, percek alatt lehet valakiból bálvány vagy bukott ikon, elég egy szerencsétlen nyilatkozat vagy egy rosszakaró poszt. A politikai korrektség zászlaja alatt korábban általános tiszteletnek számított történelemi alakok váltak számkivetettekké, újra divatba jött a szobordöntögetés. A relativizálás mindent megkérdőjelez, mindent idézőjelbe tesz és korábban szilárdnak hitt állsápontok és meggyőződések ürüsednek ki és veszítik érvényüket. Fontos kijelentenem, hogy támogatom, sőt, egyenesen kötelezőnek tartom a fősodortól ellenkező vélemények megfogalmazását és ütköztetését, mert az építő diszkurzus elengedhetetlenül előfeltétel a kultúra és a civilizáció fejlődéséhez, kivéve, ha azt a kizárólagosság jegyében teszik.

Kép: NiKy m.i.

Nagy Sándor alakját is kétféleképpen ítélhetjük meg. Lehet ő egyrészt világbirodalmat alapító zseniális hadvezér és államférfi, aki fiatal kora ellenére hihetetlenül rövid idő alatt hódította meg az ismert antik világ jelentős részét. De tekinthetünk rá úgy is, mint véreskezű despota és hódító, aki olykor kíméletlen kegyetlenséggel bánt el a leigázott népekkel, hogy hatalmát megszilárdítsa és embereket tízezreit ölte meg hódító háborúkban. Aki ezt a kettős értékrendet igazán tovább akarja gondolni és barátságban áll az angol nyelvvel, annak ajánlom a legnépszerűbb videómegosztón is megtalálható Dan Carlin podcast-jét, ahol Adolf Hitlert életművét vetik össze Nagy Sándoréval.

 Kertész István - Nagy Sándor, a hódító című munkája a Kossuth Kiadó gondozásában jelent meg 2022-ben. A szemnek is nagyon kedves, minőségi térképekkel és a szerző saját fényképeivel is gazdagon illusztrált kemény borítású kiadványt vehet az olvasó a kezébe.

A történelmi tabló bemutatja a nagy hadvezér teljes életpályáját, Hellász egyesítésétől a keleti hódításokon át egészen rejtélyes haláláig. A fő hangsúly a hadi események leírásán van, megismerhetjük a makedónok harcmodorát, a sereg felépítését és fegyverzetét, de még a nagyon sokszor mellőzött, azonban a haderő számára életbevágóan fontos logisztikai kérdések is boncolgatva vannak. Az egyes ütközetek és ostromok leírására és elemzése is kiemelt figyelmet kapott a kötetben. Ezek a részek számomra rendkívül évezetesek voltak és ebből a szempontból bátran merem ajánlani a könyvet az antik hadművészet iránt érdeklődőknek.

Kép: NiKy m.i.

Kevésbé élvezetes részek voltak számomra az egyes ualkodók dinasztikus törekvéseit és családfáját bemutató részek, néha rengeteg szereplő, esemény és név van rázúdítva az olvasóra, amelyek megemlítése biztosan elengedhetetlen a történész szakma iránti tisztelet jegyében, de a laikus olvasók aligha fogják örömüket lelni abban, hogy például ki kinek az unokatestvérét vette feleségül, vagy kinek az ükapja volt ott ki mellett egy csatában. Természetesen az ókorban kiemelkedő fontosságú volt a vérvonal vezetése és számontartása, amit sok esetben szerényen egészen az istenekig vezettek vissza, de egy, a szélesebb olvasóközönség számára íródott műben ezek a részek számomra kevésbé voltak szerencsések.

Nagyon érdekesek voltak ugyanakkor a kor legendás alakjairól szóló aforizmák és történetek, ilyenek például Midasz király vagy a tragikus sorsú olümpiai bajnok Dióxipposz. A számos korabeli történetíró és szemtanú tollából származó ídéezetek pedig jól mutatják, hogy nemcsak az utókor, hanem kortársai is mennyire megosztottak tudtak lenni Nagy Sándor személyében.

Kép: NiKy m.i.

Az író véleményem szerint egyértelműen azoknak a táborába tartozik, akik megérdemeltnek tartják a “Nagy” jelzőt, és bár itt-ott éreztem némi elfogultságot, a könyv nem marad mentes a kritikai észrevételektől sem. Úgy éreztem, hogy az író próbálta elkerülni az “elfogult utókor” csapdáját és saját korának értékrendjének megfelelően megítélni Nagy Sándor személyét és tetteit. Az itt-ott száraz részek ellenére szerintem kellemes kikapcsolódást nyúthat a kötet az antik kor iránt érdeklődőknek, különösen a hadtörténelem szerelmeseinek.

Vannak, akik az ókori Rómára úgy gondolnak, mint egy csodálatos, letűnt korra, ami oly sok téren megalapozta és előrevetítette mindennapi életünket évszázadokkal később is. Van azonban, akik úgy gondolják, hogy a rómaiak véreskezű hódítók voltak, akik egész népeket taszítottak rabszolgasorba. Vannak, akik ünneplik a Vörös Hadsereg önfeláldozó Nagy Honvédő Háborúját, amely a náci Németország legyőzéséhez döntő mértékben hozzájárult. Vannak, akik viszont Kelet- és Közép-Európa kommunista megszállását látják benne elsősorban. Úgy hiszem, hogy hálásnak kell lennünk, hogy ekkora ismeretanyag birtokában, több álláspontot is megismerve alkothatunk véleményt, lövészárokháborúval legfeljebb a szociális média csatornáin találkozunk, szemlélői és nem pedig elszenvedői lehetünk a történelemnek…egyelőre.    

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Kossuth Kiadó weboldalára ellátogatsz.

Írta: Süni

Perintfalvi Rita - Amire nincs bocsánat

 

„A kritika és ítélkezés nélküli, elfogadó jelenlét az a háttér, amely képes megnyitni a másik szívét, hogy elindulhasson a gyógyulás útján.”

Vajon miért érzem magam olyan kellemetlenül, ha a vallásról olvasok bármely formában? Annyiszor feltettem már magamnak ezt a kérdést, de igazán sose találtam meg rá a választ. Széles az érdeklődési köröm és kimondottan keresem a kényes témákat, mégis két olyan szegmenst is fel tudok sorolni, amelyek rossz érzéssel töltenek el. Az egyik a már fent említett vallás, ámbár jelen pillanatban egy nagyon is súlyos okkal vettem kézbe ezt a könyvet.

Magyarországon nagyon sok olyan ember él közöttünk, aki vallásgyakorló, Istenfélő. Sokan több nemzedékre visszatekintve büszkélkedhetnek hitük tisztaságával, mások az életük árnyékos oldalától menekülve keresnek vígaszt a hitben. Bárhogyan is nézzük, a vallás, meghatározó szerepet tölt be a mai napig is bizonyos formában a társadalmi értékrendben. Bár –szerencsére- azok az idők elmúltak, mikor ez alapján ítéltünk meg egy embert, mégis inkább úgy gondolom, hogy hangsúlyos szerepet kap a „háttérben”. Ráadásul még mindig akadnak olyan társadalmi közegek, ahol meghatározó lehet, hogy ki milyen felekezethez tartozik vagy hithűen éli-e a mindennapjait.

Az egyházközösség zárt világát egy hétköznapi ember csak távolról figyelheti. Sokan el se tudják képzelni, hogy milyen szigorú szabályokon alapszik azon személyek mindennapos élete, akik az Urat szolgálni kívánják egy egész életen át. Ez az élet tele van lemondással, magánnyal és meg nem értettséggel is egyetemben, hiszen idejekorán elszakadnak a kis növendékek családjuktól, barátaiktól és meg kell tanulniuk alkalmazkodni egy új szabályokhoz kötött, zárt rendhez.

 „Egy közösségbe vagy szerzetesrendbe belépve gyakran írják elő a naiv fiataloknak, hogy le kell mondaniuk a közeli barátokkal, a családdal való kapcsolattartásról. […] amelynek célja az, hogy az egyén utolsó szabad tereit, ahol személyének integritása még szabadon megmutatkozhat, tudatosan lerombolják. A lélek legbensőbb magját, az én önmagával való kapcsolatát igyekeznek szétzúzni. Hiszen a személyiség akkor igazán erős és szabad, ha az önmagával való kapcsolata stabil alapokon nyugszik. Ilyenkor a személy nem befolyásolható, nem manipulálható, hanem szuverén, öntudatos és kritikus. Mer szabadon gondolkodni és cselekedni. Nem akar véleményében és tetteiben a külső elvárásoknak szolgai módon engedelmeskedni. A spirituális erőszak célja ennek a belső szabadságnak a letörése.”

A fent leírt bevezető csupán ízelítőként szolgál, hiszen csak a felszínét kapargatom mindannak, amiről a mostani olvasmányom szól. A fő téma, mint azt már a cím is mutatja, az egyházon belül elkövetett erőszakról, és annak különböző formáiról mesél.

Perintfalvi Rita magyar katolikus teológus, egyetemi oktató, publicista. 1996-ban a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán kulturális és szociálmenedzser szakon végzett, majd 1998-ban a Szombathelyi Hittudomány Főiskolán főiskolai hittanár végzettséget kapott. Később elvégezte (2002-ben) a Szegedi Hittudományi Főiskolán az egyetemi katolikus teológus szakot is. Kezdetben a Bécsi Egyetemen tanított, majd később a Grazi Egyetem Katolikus Fakultásának tanárává vált. Róla itt olvashatsz többet.

Kép: NiKy m.i.

Perintfalvi Rita - Amire nincs bocsánat című könyve 2022-ben jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában. A kötet domináns, kissé agresszív színválasztásával, valamint cseppet provokatív képi világával jól tükrözi, hogy mire is vállalkozik az, aki kézbe veszi ezt a kiadványt.

Az Amire nincs bocsánat cím is egy bizonyos felhívás, amely elsőre talán kissé drámai felhangként érződhet, de sajnos teljesen hitelesen érzékelteti, hogy a téma tabuként való kezelése nagy gondot okoz, ráadásul az egyházközösség zárt világában a mai napig is megtörténő eseményekre irányítja az olvasó figyelmét.

„A hallgatás megtörése az első lépés a gyógyuláshoz”

A könyv öt fő részre bontható, melyek a következők:

1. Bevezetés
2. Az egyházon belüli spirituális és szexuális visszaélések sokféle arca
3. Áldozattörténetek
4. A tettesek
5. Gyógyulási utak

Mint látható egy teljes ívet körbejáró kötetről van szó, ahol az áldozatokról ugyanúgy szó esik, mint az elkövetőkről. A szexuális bántalmazás akár felnőtt, akár fiatalkorú esetében is kiemelésre került benne, hiszen a hit által elkövetett visszaélésekről nagyon elvétve esik szó a közmédia berkein belül. De megkockáztatom, hogy ez a felvetés igaz bármely közegre. Nem kívánom külön taglalni a főcímek alatt található leírásokat. Csupán két szempontot szeretnék kiemelni.

„Az egyházon belül elkövetett szexuális bántalmazás – mondjuk ki végre! – lélekgyilkosság.”

Az áldozatok tekintetében az egyszerű lelki bántalmazástól a szexuális visszaélésig olvashatunk történeteket. Azon személyek, akik vállalták, hogy elmeséljék a velük történteket, elképesztő bátor emberek. Minden egyes verbális vagy nonverbális bántalmazás egy rendkívül részletesen felépített behálózásnak az eredménye, amelynek fő áldozati tulajdonsága az érzelmi elszigetelődés, tehát a magány és kirekesztettség. Legyen szó gyermekről, tinédzserről vagy már felnőtt személyről, a manipuláció széles skáláját olvasva az olvasó lelke is darabokra hullik akaratlanul is.

Kép: NiKy m.i.

„Az áldozattá válásban a legkínzóbb érzés a hatalomtól, a cselekvőképességtől való teljes megfosztottság, a tehetetlenség érzése. Az áldozat azt érzi, hogy képtelen megvédeni magát. […] A szexuális bántalmazás során a tettes nem tiszteli a másik testi határait, hanem épp ellenkezőleg, átlépi azokat. Néha erőszakkal, máskor pedig érzelmi manipulációt alkalmazva azért, hogy ne kelljen erőszakhoz folyamodnia. Persze, ami ilyenkor történik, az mégiscsak erőszak, függetlenül attól, hogy nem fizikai erőszak formájában nyilvánul meg.”

Az elkövetők tekintetében két formát tudunk elkülöníteni. Az első az áldozatból átavanzsált, a második pedig a pszichés zavarokkal küzdő, egy idő után lélektelenné váló bántalmazó. Míg az előbbi a múltjának démonjaival való küzdelmét adta fel, addig az utóbbi egy elfojtott vágy rabjává válva lép a bűnök útjára.

„Aki iránt rajonganak, az gyakran elveszíti a realitásérzékét, és nem veszi észre a határokat, amelyeket nem szabadna átlépnie. Ha pedig ezekért a határátlépésekért soha senki nem kéri számon, ha semmilyen kontroll nincsen az illető felett, akkor egy idő után már észre sem fogja venni, hogy olyasmit tesz, ami megengedhetetlen.”

Szubjektíven először arra gondoltam, hogy ez a világ megérett a pusztulásra, hiszen már nincs olyan társadalmi szegmens, ahol az erőszak ne ütötte volna fel a fejét valamilyen formában. Persze az emberi ösztönök elfojtása egyenesen táptalaja a frusztrált lélek kialakulásának, amely ha nem tud feltöltekezni, akkor ez a negatív lelkiállapot olyan mértéket ölthet, amely sajnos jó eséllyel a fent leírtakhoz vezet.

Már annyiszor elmondtam és valószínű most sem utoljára teszem, hogy a testi vágy megélése alapvető szükséglet az evolúció tekintetében is. Ettől még a hit tökéletesen beleilleszkedhet az életbe, sőt kimondottan hitelessé teszi a tanításokat is. Mert ne mondja senki nekem azt, hogy hiteles az az ember, aki a testi örömöket megtagadva éli életét, és jogosan szól bele mások szexuális életébe, beleértve a gyermeknemzést is!

A református egyház már sokkal elfogadhatóbb –e tekintetben, ámbár nyilván mindenhol akadnak gondok, kellemetlenségek.

Kép: NiKy m.i.

Ennek a könyvnek elsőleges célja, hogy felhívja a figyelmet ezekre a szörnyűségekre, továbbá megerősít mindenkit abban, hogy a papok világa sem bűntelen.

Amiről külön szót kell, hogy emeljek, az azon közeg, ahol az áldozatokat hibáztatják a történtekért, majd eltusolják – szőnyeg alá söprik – az eseményeket, hiszen ha nem beszélnek róla, akkor meg se történt, nem igaz? Az már persze más kérdés, hogy az elkövető nevet magában és újabb prédáját lesi, míg az áldozat örökké megbélyegzetten él.

„Amikor az embert bántják, az olyan, mintha a szégyenteljes pillanattól fogva az embert leszögeznék, odaszögeznék ehhez az élményhez. Attól a pillanattól fogva túlélésre játszik. A traumát otthagyja, megy előre, de a szög, amikor bántották, ott fogja, ahol őt bántották. S hogyan lehet ezt a szöget kihúzni, a traumát feloldozni? Vissza kell menni oda, ahol a trauma megesett, és valakinek a karjai közt újra kell élni, el kell siratni, meg kell gyászolni akkori énünket. Szomorú, hogy amikor az embert bántják, a fájdalmat nincs kivel megosztani.”

Sok szempontból úgy gondolom, hogy hiánypótló ez a könyv. Ugyanakkor mindenképpen ki kell, hogy emeljem, nem túl szerencsés bemutatkozásnak gondolom az önteltséget. Lehet, hogy nem ez volt a szerző szándéka, mikor munkásságáról számolt be, de számomra sajnos ilyen benyomást keltett. Ráadásul a szájbarágós, előre elspoilerezett felvezető is inkább sértő. Feltételezem, hogy aki egy ilyen komolyságú könyvet a kezébe vesz, rendelkezik némi fogalomismerettel, valamint elsőre is érteni fogja a leírtakat. Ezektől függetlenül nem bántam, hogy olvastam.

Összességében hasznos olvasmányban volt részem és sokszor nagyon fájt a lelkem. Bárhogyan is szépítem, a szexuális abúzus bűn és minden esetben bűntetendő. Azért, mert pillanatnyilag nem derül ki, hogy ki mit követ el az „árnyékban”, még nem azt jelenti azt, hogy sose derül fény rá. Minél tovább van egy elkövető szabadlábon, annál jobban elkényelmesedik.

Nem tudom, hogy akarom –e ajánlani ezt a könyvet. Mert bár nagyon fontos tematikáról szól, mégis rendkívül leterhelő az olvasása. Ha valaki kézbe veszi, ne számítson semmi „jóra”. A valóságtudat miatt sokkal nehezebb olvasni, mint elsőre gondolnánk, ugyanakkor nemcsak beszélni kell róla, hanem tenni is ellene, ehhez pedig eme kötet nagyon jó kezdet úgy érzem. És ne feledjétek: „A titok patogén. Mérgez. Elszigetel, és ezáltal végtelenül magányossá tesz. Amikor egy régóta hordozott, megbetegítő titkot végre ki lehet mondani, annak már önmagában gyógyító ereje van.”

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Kio Stark - Idegenek, ha találkoznak

 

„Más dolog látni, és megint más meglátni valamit.”

Mostanában kezdtem úgy érezni, hogy sajátos elzártságot teremtettem magam körül a Covid időszaka óta. Ennek a magányosságnak persze megvan az a speciális előnye, hogy én válogatom meg többnyire a helyet és időt, amikor kommunikálni akarok új vagy kevésbé ismert emberekkel. Szerencsés helyzetben élek jelen pillanatban, hiszen a munkáim által ugyan sok az új arc előttem nap, mint nap, mégis csak egy gombnyomásra vagyok attól, hogy megszüntessek egy akár kellemetlen szituációt is. Persze adódnak helyzetek, amikor erre nekem sincs módom, és pont ezért elkezdtem foglalkozni olyan tényezőkkel is, mint maga a kommunikáció eltérő körülmények között. A mostani értékelésem egy olyan könyvet vesz górcső alá, amely tényközlő típusával egy érdekes elemzést mutat be megtörtént élethelyzeteken át, hogyan és miért érdemes ismeretlen emberekkel – akár pár perces – beszélgetést folytatni.

Kio Stark a Yale Egyetem Amerikanisztika programjában doktorált, ahol sokat gondolkodott a tudomány és az orvostudomány történetéről, a várostudományról, a művészetről és a fajról, míg úgy döntött, hogy tapasztalatait megossza más emberekkel is. Mivel a NYU Interaktív Távközlési Programjában is tanított végzős kurzusokat, számtalan ember konzultált vele arról, hogy vissza kellene-e mennie az iskolába. Ezek a beszélgetések inspirálták a Don't Go Back to School (Ne menj vissza az iskolába) című, független tanulóknak szóló kézikönyvet.

A szerző mindig is sokat beszélt idegenekkel, hiszen számos érdekes és meghökkentő szituációban találta magát egy-egy beszélgetése folyamán. Akkor kezdte el dokumentálni tapasztalatait, amikor rájött, hogy nem mindenki osztozik ebben a kedves elfoglaltságában. Kiterjedt kutatásokat végzett az idegenekkel való interakciók érzelmi és politikai dimenzióiról, valamint arról az összetett dinamikáról, ahogyan az emberek nyilvános helyeken viszonyulnak egymáshoz. Erről pedig végül megszületett eme kötete. Ha esetleg szívesen olvasnál az írónőről, akkor angoltudásodat felhasználva ezen az oldalon megteheted.

Kio Stark - Idegenek, ha találkoznak című könyve hazánkban a HVG Könyvek Kiadó -Ted Books sorozatában jelent meg 2017-ben. A kötet a fent már említett tematikában íródott, tehát hogyan és miért érdemes idegen emberekkel rövidebb, hosszabb kommunikációt folytatni.

Kép: NiKy m.i.

Az esetek és tanulmányok kiértékelésén, valamint a példákon jól látható, hogy nem minden ismeretség hoz a kezdeményező félnek pozitív élményeket, de minden tapasztalat erősíti a lelket és segít a könnyebb, mégis átgondolt döntések meghozásában.

Felmerülhet a kérdés, hogy mi köze a döntéseknek az idegenekkel való kommunikációhoz? Nos, erre nagyon egyszerű a magyarázat. Az utcán számos emberrel találkozunk akaratlanul is. Kommunikációt folytatunk megjelenésünkkel, mozdulatainkkal, mimikánkkal, mégis a közvetlen kapcsolatteremtés a legtöbbünknek nehezére esik. Az idegenekkel való társalgás eldöntendő kérdés, hiszen elsőre felmérjük, hogy szimpatikus –e az adott személy, hordoz-e bármiféle veszélyt a számunkra és sorolhatnám. Ezek már eldöntendő kérdések, amelyek sokszor pár másodperc alatt futnak le bennünk. Az idegen emberekkel való apró kommunikáció megerősítővé válik, ha tudjuk csak rövid ideig tart, - tehát nem kell hosszabb időt eltölteni senki társaságában -, valamint pozitív tapasztalatnak sem utolsóak.

„Miért félünk az idegenektől? Azért, mert nehéz fel- és kiismerni, hogy kik ők, és mik a szándékaik. Azért, mert az erőszakos bűncselekményeket néha idegenek vagy idegenek ellen követik el, és ezek azok az események, amelyekkel a leggyakrabban találkozunk a sajtóban. Mert vannak olyan helyzetek, amelyekben a másik kiismerése kihat a pénztárcánkra is, vagy a testi épségünk múlhat rajta. Hiszen könnyebb félni, mint kockáztatni.”

Kép: NiKy m.i. 

Saját meglátásom szerint az utcán való bármiféle kommunikáció hangulat és időjárás függő. Az előbbit nyilván személyes lelkiállapotunk miatt gondolom, az utóbbit viszont tényként írom. Esőben, nagy fagyok idején kevésbé van kedve, lehetősége az embernek akár pár perces kapcsolatot létesíteni bárkivel is, hiszen mindenki rohan, siet, hogy mielőbb elérjen céljához, vagyis száraz helyre kerülhessen. A kommunikáció lehet tényleges, és véletlenszerű, elvégre jólneveltségből vagy udvariasságból fakadóan nem egyszer kerülünk kellemetlen szituációba. Az ilyen esetekben akaratlanul is elnézést kérünk, vagy éppen felháborodunk, és némi kommunikáció hagyja el a szánkat. A tényleges változata pedig akaratunkból fakad, hiszen ha például jegyet akarunk venni, akkor meg kell szólítanunk a pénztárban ülő személyt.

Akadnak olyan szituációk is, amelyek nem kellemesek, sőt egyenesen kellemetlenek, vagy bántóak a számunkra. Erre ez az idézet nagyon jó szemléltető:

„Nők millióinak van része utcai zaklatásban nap, mint nap, de heti vagy havi rendszerességgel, másokkal is előfordul. A felmérések tanúsága szerint nagyon kevés nő van, aki még nem találkozott ilyesmivel. A nők számára ez többek között azért csapdahelyzet, mert általános társadalmi elvárás, hogy ha kérdeznek tőlünk, akkor válaszolnunk kell, ha kérnek tőlünk, akkor valahogy reagálnunk kell (de legalábbis tudomást kell venni róla), ha bókolnak, akkor pedig meg kell köszönnünk. Ezért bárhogy reagálnak is a nők a zaklatásra, viselkedésük gorombaságnak minősül – akár figyelmen kívül, hagyják a zaklatót, akár konfrontálódnak vele, megszegik a kommunikációval kapcsolatos társadalmi elvárásokat. Nőies viselkedést várnak tőlük: ha figyelmet kapnak, mosolyogjanak, és vegyék bóknak. Pedig az utcai zaklatás tényét az áldozat határozza meg. Ha úgy érzi, hogy zaklatás éri, akkor zaklatásról van szó.”

Azt gondolom, hogy a könyv számos kérdésre ad feleletet, de nem erőlteti rá senkire sem a tényleges élményeket. Tehát minden olvasó eldönti a kötet olvasása után, hogy akar-e foglalkozni valós szituációkon keresztül az olvasottakkal, vagy elkönyveli, hogy számára nem megfelelőek a javaslatok és semmilyen egyéb hatással nem lesz életére.

Én mégis azt javaslom, hogy a következő idézetet olvassátok el és akár gondolkozzatok el róla:

„Figyelmes odafordulás nélkül félelmeink a jelenlét és a nyitottság esküdt ellenségeivé válnak, így esélyünk sem lesz arra, hogy az idegenekkel történő találkozásaink tovább formálják a személyiségünket és a világot, amelyben élünk. A kategorikus és egyetemes félelem tovább táplálja az előítéleteket, amelyekből aztán megszületnek a kisebbségeket elnyomó törvények, a könyörtelen elvek, a társadalmi kontroll és a hétköznapi erőszak jogalapjai. Nem pusztán az intimitás tehát a tét, amikor úgy döntünk, hogy idegenekkel is szóba állunk. Gyökeres átalakulást hozhat, ha olyanokkal beszélgetünk, akik teljesen mások, mint mi. A félelmet csak így lehet legyőzni.”

Összességében úgy érzem, hogy hasznos olvasmányt találtam a témában, és bár nem kimondottan adta meg a bennem felmerülő kérdésekre a választ, mégis többet tudok erről a témakörről és talán egyszer hasznomra is válhat, kit tudja! A könyvet utazókönyvként kaptam, így itt is szeretném megköszönni a lehetőséget, hogy olvashattam!

Talán azoknak ajánlanám elsődlegesen ezt a könyvet, akik szintén úgy érzik, hogy nehezükre esik az idegen emberekkel való kommunikáció és esetleg meg lenne a szándékuk ennek megváltoztatására. Azoknak is érdekes olvasmányt okozhat, akik csak szívesen olvasnának erről és hiszem, hogy a következő idézet mindannyiunknak szól: „Úgy tűnik, az emberek nem igazán figyelnek egymásra, nem hallgatják meg egymást. És amikor valaki úgy érzi, hogy végre figyelnek rá, akkor csak úgy árad belőle a szó.

Amennyiben szívesen kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a HVG Könyvek Kiadó weboldalán megrendeled.

Írta: NiKy

Heather Dune Macadam - 999 fogoly

 

„Egy társadalomról az árulja el a legtöbbet, hogy miként bánik az asszonyokkal és a lányokkal.” (Michelle Obama)

Évek óta keresem azon könyveket, amelyek tényfeltáró jelleggel a II. világháborúról adnak részletes képet. Elsődleges célom megérteni, és lelkileg rekonstruálni mind az elkövető és mind az áldozat szerepkörében rekedt népeket, beleértve egy-egy adott személy életét is. Ennek okán több olyan könyvet is megvásároltam az utóbbi időszakban, amelyek különböző forrásokból merítkezve, egy adott társadalmi rétegen keresztül ábrázolják az akkor történteket.

Történelmi dokumentációkból Dunát lehet rekeszteni, ahogy azokból a történetekből is, amelyek olyan személyek szemszögéből íródtak, akik túlélték a társadalmi szegregációt és élve távoztak bármely haláltáborból. Természetesen minden olyan személy előtt fejet hajtok, aki a borzalmak fullasztó emlékének felidézéséhez erőt gyűjt és a világ elé tárja történetét, mégis elsődlegesen arra keresem a választ, hogy milyen indítékkal és végül milyen lelki önigazolással voltak képesek emberek fajtársaik felett ítéletet hozni és végre is hajtani. A mostani értékelésem egy olyan kiadványt vesz górcső alá, amely elsődlegesen az első auschwitzi női transzport történetéről mesél tényekkel és némi „aláfestő” történelmi rekonstrukcióval, amely kettősége által megelevenedik az olvasó szemei előtt 1942. február 28-a, egy bizonyos szombati nap, amikor minden elkezdődött.

Heather Dune Macadam egy amerikai szerző, aki már fiatal korában a zenét és táncot tekintette jövője sikerkulcsának. Kezdetben előadóművészként és táncosként a Martha Graham Kortárs Tánctársulatnál dolgozott. Miután egy baleset idő előtt véget vetett előadói karrierjének, írni kezdett. A táncosok meglehetősen csendes emberek, de mióta felfedezte az írást, nem hallgat el! Így végül kreatív írásból szerzett mesterdiplomát, és megkapta a Savannah College of Art and Design elnöki kutatási ösztöndíját, valamint a PEN American ösztöndíját.

Írói pályája szerteágazónak mondható, hiszen a dokumentarista, tényfeltáró kiadványoktól kezdve, a viszonylag könnyebb történetekig talál az érdeklődő olvasnivalót. Kiemelten érdekesnek gondolom 2000-ben megjelent első szépirodalmi krimijét, amely a THE WEEPING BUDDHA címet kapta. A kötet Sam Todd eltűnésén alapul, aki együtt lakott a szerzővel és néhány más lakótársával egy New York-i Chinatown-i tetőtéri lakásban. Az éppen szilvesztert ünneplő társaságtól leválva, valamilyen oknál fogva Sam elment sétálni, és soha nem tért vissza. A regény a Nero Wolf 2002-es legjobb rejtélye díj döntőjébe jutott.

Az írónő első könyvét (A Story of Sisters in Auschwitz) közösen írta a túlélő Rena Kornreich Gelissennel, azzal a hölggyel, aki a 716. auschwitzi sorszámot viseli testén. A digitális kiadás 2012-ben vírusként terjedt el, és azonnal bestsellerré vált, az Amazon holokauszt- és memoárlistáinak élén. Rena egyike volt azon 999 nőnek, akik az első transzporttal érkeztek Auschwitz híres haláltáborába. Az alkotót és Rena-t az észak-karolinai Hendersonville-ben az Év Kiváló Írójának választották. A szerzőről további érdekességeket, valamint a könyvéről készült filmről is olvashatsz ezen a honlapon, ellenben a megtekintés angol nyelvtudást igényel.

Heather Dune Macadam - 999 fogoly című kötete 2020-ban a HVG Kiadó gondozásában jelent meg kis hazánkban. A borítóképe már egy nyomasztó hangulatot kölcsönöz, ugyanis akaratlanul is összeszorul a kíváncsi szemlélő gyomra. A borítótervet Dusik Mónika készítette, amelynek egyik főbb eleme a Friedman család egyik fotója, amely Edith Grosman gyűjteményéből származik.

„A túlélés az érzelmek komplex szövevényét teremti meg, amelyekhez bonyolult pszichológiai magyarázatok és találgatások kapcsolódnak.”

Kép: NiKy m.i.

1942. március 25-én közel ezer fiatal, szlovákiai zsidó nő szállt fel Poprádon egy olyan vonatra, amely életükből több évet kiszakított és csak igen kevesen térhettek vissza. 999 fiatal lány, köztük sok tizenéves készült élete első nagy kalandjára, hogy hazájukat képviselve egy bizonyos időszakot felölelve dolgozzanak egy gyárban. Családjuk mindent megtett, hogy előteremtsék az utazáshoz szükséges meleg ruhákat, harisnyákat, élelemet, bízva abban, hogy jó helyre kerülnek gyermekeik és talán némi anyagi segítséget is kaphatnak a jövőre való tekintettel.

Ennek az eseménynek egy bizonyos behívó levél volt az előzménye, ahol minden olyan hajadon leány, aki betöltötte a tizenhatodik életévét, de még nem ment férjhez, köteles volt megjelenni és munkára jelentkezni. A legtöbben remélték, hogy társadalmi hasznosságuk révén felmentést intézhetnek gyermekeik számára, de az ügyintézés lassúsága és az akkori idők kaotikussága miatt nem érkeztek meg időben az alapvetően is nehezen beszerezhető okmányok.

Ezen nők bár félelemmel tekintettek jövőjükre, mégis bíztak a kormányukban. Hitték, hogy a ledolgozandó időben tapasztalatot szerezhetnek és talán anyagilag is támogathatják az otthon maradókat.

A kezdeti remény elszálltával egyre zordabb és kilátástalanabb körülményekkel kellett szembenézniük, ahol az utazás célállomása maga a Pokol kapujában ért véget.

„[…] az emberek hisznek a kormánynak, amikor az állítja, hogy kisebbségekkel szembeni intézkedései nem rasszisták vagy igazságtalanok. Más modern rezsimek is sikeresen tálalták a népirtást bevándorlási politikaként, vallási meggyőződésükből fakadó kötelességként, illetve az etnikai tisztaság miatt vagy épp gazdasági okokból szükséges lépésként. A közös vonás, hogy a célcsoporton belül az első áldozatok mindig a legsebezhetőbbek, legkevésbé „értékesek” közül kerülnek ki.”

Kép: NiKy m.i.

Ez a könyv arról a 999 női fogolyról szól, akik jóhiszeműen hittek a kormányuknak és egy pár hónapig tartó munkaszolgálatra indultak. A közel ezer fős létszám igen hamar fogyatkozi látszott már a vonatút kíméletlen körülményei által is, de csupán kezdete volt egy hosszú évekig tartó, a halált jóbarátként üdvözlő időszaknak.

„Auschwitz volt az egyetlen tábor, ahol a rabszámot rátetoválták a foglyokra. A táborlakók életre szóló megjelölése a regisztrációs folyamat része volt, ezért is nevezik a történészek az első hivatalos zsidó deportálást „az első regisztrált tömeges transzportnak.”

A könyv hónapról hónapra rekonstruálja a túlélők elmondásai alapján, valamint a kutatómunkák által felfedezett iratokkal összevetve, hogy hogyan is alakult a nők sorsa és élete a tábori élet mindennapjaiban. Embertelen körülmények között, borzalmas megaláztatásokat szenvedtek el, miközben látták meghalni szeretteiket, barátaikat, családtagjaikat.

Szubjektíven írom a mostani sorokat természetesen, hiszen csupán egy empatikus olvasó vagyok a tömegből, mégis azt kell, hogy írjam, visszafogottan fogalmazok, mikor azt próbálom szemléltetni, hogy milyen élményekkel párosult az olvasásom.

A kötet számos nevet sorolt fel olvasásom folyamán. Akadtak személyek, akiket többször „láthattam” lelki szemeimmel és voltak epizód szerűen felbukkanó személyek is. A többségük sajnos csupán porszemként maradt fent az elhunytak listáján, melyet a szél felkapott, mégis remélem, hogy szenvedéseikért a bűnösök megbűnhődtek és a jövő nemzedékének méltó intelemül szolgálnak.

„Ha van valami, amit ezek a nők üzenhetnek nekünk, az az, hogy inkább a jövőbe tekintsünk, ne a rövid távú megoldásokat keressük.”

Kép: NiKy m.i.

Azt hiszem, hogy ennek a könyvnek elsődlegesen az az erőssége, hogy a kutatási anyagok feldolgozása mellett a szerző történetmesélésével kiegészülve tárul fel ez a pokoli időszak, megmaradva a valóság adta eseményeknél, mégis mélyebbre ásva az ember által teremtett borzalmak mindennapjaiban.

Sokszor megkönnyeztem az olvasottakat és nem egyszer gyűlöltem az elkövetőket, de végül nem maradt bennem semmi. A könnyeim felszáradtak, a szívem pedig 999 darabra tört, hiszen felfoghatatlanná váltak számomra az olvasottak. Egy dolog tudni, hogy létezett ez a szégyentelen időszak és más látni a kopottas képeket, ahol gyönyörű, okos tekintetű nők néznek vissza rád. A könyv végén ugyanis egy fotótárlat látható, a megmaradt családi ereklyékből válogatva, olyan személyeket bemutatva, akikre olvasásom alatt csak névként tekintettem, de mivel időközben arc is társult melléjük, már sokkalta mélyebb nyomott hagytak akaratlanul is bennem.

Azt hiszem, hogy részben megkaptam a választ a kérdéseimre, talán még többet is, mint remélni mertem. Az ilyen kiadványok után nehezen térek vissza a hétköznapokba, sokat gondolok az elhunytakra és sajnos azon elkövetőkre is, akik egy rendszert kiszolgálva váltak a saját sírjuk megásóivá.

Megbocsájtani nem az én dolgom és felelősségem, már ha lehet valaha is így tekinteni erre a borzalomra, mégis azt kell, hogy írjam, szükséges egy szebb és reménnyel teltebb jövő miatt is.

Összességében borzasztó élmény volt olvasni ezt a könyvet és önmagammal ellentétben közel három hétig forgattam a lapokat. Sok utána olvasás keretezte, ez tény, ugyanakkor voltak napok, amikor egy-egy fejezetet voltam csak képes befogadni. A könyvből készült filmet viszont meg fogom nézni még idén, hogy pontosan mikor, nem tudom megmondani, de úgy érzem, hogy így lesz kerek egész a számomra.

„A bűntudat a túlélés egyik nagy rejtélye.”

A könyvet elsősorban olyan érdeklődőknek ajánlom, akik erősnek érzik magukat lelkileg ahhoz, hogy visszarepüljenek a történelem egyik legfájdalmasabb idősíkjára és felvértezve a tanult borzalmakra, képesek felvenni a harcot az emberiség legértetlenebb poklával. Számomra fájdalmas volt az olvasás ezt nem tagadom, ellenben nagyon hasznos is, hiszen mindent összevetve értéket kaptam, amely sok olyan kérdésemre választ adott, amelyeket senkitől sem kérdezhettem meg. És egy fontos üzenet mindenkinek: „[…] a háborúban nincsenek győztesek! A győztes fél is elveszít gyermekeket, házakat, anyagiakat, elveszít mindent. Ez nem győzelem! A háború a legrosszabb, ami az emberiséggel történhet!”

Amennyiben úgy érzed, hogy elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a HVG Kiadó weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Yuval Noah Harari - Így hódítottuk meg a Földet

 

“Most már ismered őseink történetét. Tudod, miért riadsz fel időnként éjszaka, és félsz attól, hogy szörny van az ágyad alatt. Hogy miért olyan jó a tábortűznél ülni és a lobogó lángokat nézni. És miért szeretnél néha egy egész csokitortát befalni, pedig az nagyon nem tesz jót. Tudod, hogy akár egyetlen csontocskából azonosítani lehet egy emberfajt. Tudod, hogy vannak szigetek, amelyeken valaha törpék laktak. Tudod, hogy a kőkorszakban a legtöbb eszköz nem is kőből készült, a legtöbb ember pedig nem volt barlanglakó. Tudod, hogy néha tinédzserek és kislányok is tehetnek fontos tudományos felfedezéseket.  És tudod, hogy egy jó történettel, amiben elég ember hisz, a világot is meg lehet hódítani.”

Szinte minden ember fogékony és érdeklődést tanúsít valamilyen fokon az emberiség őstörténete iránt. Ki ne szeretné megtudni, hogy milyen életet élt ük-ük-ük nagyapja vagy hogy milyen vér csörgedezik az ereiben. Az eltelt évezredek szinte áthidalhatatlan szakadékot vertek jelen és múlt közé, sokszor a tudomány hézagai között támadt űrt hipotézisek és találgatások töltik ki. Talán soha nem fogjuk tudni pontosan rekonstruálni a múltat, de minden egyes új felfedezés kicsit közelebb visz bennünket az igazsághoz.

Kép: NiKy m.i.

Vitathatatlan, hogy az izraeli Yuval Noah Harari korunk egyik sztártörténésze, akinek Így hódítottuk meg a Földet című munkája a Lampion Könyvek Kiadó kiadásában jelent meg 2022-ben.

Rendhagyó módon mostani értékelésünk bevezetőjét a könyv utolsó pár oldalának néhány sora szolgáltatta, amely szintézisszerűen foglalja össze az addig leírtakat. Ez a részlet plasztikus képet ad az érdeklődő olvasó számára abban a tekintetben, hogy milyen tartalmat is várhat, ha a mű elolvasására vállalkozik. Nem lesz egy megterhelő feladat, hiszen a kötet alig 160 oldal terjedelmű, nagyon gazdagon illusztrált és a letisztult nyelvezete is elősosorban a fiatalabb korosztályt célozza meg. Aki járatos a történész által jegyzett, szinte franchise-méreteket öltött irodalomban, az tekinthet úgy is a könyvre, mint egy Sapiens Light-ra.

Kép: NiKy m.i.

Mint ahogy fentebb már említtem, egyértelműen a tizenéves olvasóközönséget igyekszik megszólítani a szerző, a rendkívül jól felépített artikuláció, a barátságos, könnyed hangnem és a képregényszerű illusztrációk mind a befogadást és a további ismeretszerzés iránti igényt segítenek felerősíteni. Persze a laikus, a téma iránt érdeklődő felnőttek is találhatnak benne megannyi hasznos plusz infromációt, a kötet ifjúsági irodalom ellenére magas tudományos igényességgel íródott. Külön ki kell emelni azt a nyitott, előítéletektől mentes gondolkodásmódot is, amelyet az író igyekszik elültetni a jövő nemzedékében a könyv által.

Összegzésképpen egy új sorozat első köteteként rövid, de szórakoztató őstörténeti kitekintést nyújt ez a magas fokon prezentált könyv, elsősorban a fiatalabb korosztály számára, de a téma iránt érdeklődő felnőttek is nyugodtan kézbe vehetik.

Amennyiben úgy érzed, hogy szívesen kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha az Animus Central Kiadó weboldalára ellátogatsz. 

Írta: Süni

Takács Viktória - Szüreti mese

 

Alapvetően elsődlegesen a kortárs meseírókat azért kedvelem, mert képesek letűnt korokból is merítkezni írás előtt, és olyan eseményekből, régmúlt szokásokból is történetet kerekíteni, amelyeket mi már többnyire csak a könyvekből és jóesetben a nagyszüleinktől ismerhetünk meg. Ebben az esetben is egy ilyen mesekönyvről lesz szó, amelyet nagy élvezettel vettem kézbe.

Takács Viktória nevét jól ismerem, hiszen már két kötetét is olvastam az utóbbi években. Az első ilyen a Busó mese, a második pedig a Betlehemi mese volt. Míg az előbbit nagyon szerettem, addig az utóbbival volt némi problémám, de mindkettő kötet – ahogyan a mostani is – a Scolar Kiadó, Hagyományaink sorozatának tagjai. Jelenleg kilenc mese látott napvilágot, de remélhetőleg hamarosan érkezik a következő ilyen történet is. Erről itt tudhatsz meg többet.

A Szüreti mese 2021-ben jelent meg a fent említett kiadó gondozásában. Mint már sejthetitek a címéből is a szőlő szüreteléséről, annak különböző feldolgozásáról és a fiatalok hagyományokhoz való közelebbhozásáról szól ez a történet.

„– Milyen szőlő ez, anya? – kérdezte.

– Szürkebarátnak hívják. Emlékszel, tavaly voltunk a pálos kolostor romjainál, ahol réges-régen pálos szerzetesek vagyis „barátok” laktak. Ők is szőlőt termesztettek, hogy legyen miseboruk. Akkoriban szürke csuhát viseltek. Róluk nevezték el ezt a szőlőfajtát szürkebarátnak.”

Több szempontból is nagyon fontosnak tartom ennek a sorozatnak a különböző könyveit, hiszen a mai fiatalok többsége már nem ismerheti ezeket a hagyományokat, és így játékos, szórakoztató formában felelevenedik a múltunk, őseink életének bizonyos szegmensei is.

Ráadásul képet kapunk arról, hogy mennyire könnyű és kényelmes életünk van ahhoz képest, ahogy szüleink és nagyszüleink nőttek fel és éltek.

„Ez a ferde kés a kacor, ezzel szedték a szőlőt. Ez a faragott edény pedig a cserpák, ezzel merték a mustot a tőtike nevű tölcséren át a hordóba – magyarázta okosan Dóri.”

Ez a sorozat rendkívül fontos a mai fiatalok kulturális örökségét tekintve is és pont ezért remélem, hogy minél többen kézbe fogják venni.

Ajánlom a könyvet minden fiatalnak kortól és nemtől függetlenül, mert a hagyományok tisztelete és ismerete gazdagítja a lelket és mindezt a családdal közösen megélve, akár egy remek közös program is lehet. Ráadásul, ha módotokban áll, ne ragadjatok le a könyvnél, hanem a megfelelő időszakban keressetek lehetőséget arra, hogy személyesen is felfedezhessétek a leírtakat.

Amennyiben polcodon szeretnéd tudni, nem kell mást tenned, mint a Scolar Kiadó weboldalára ellátogatni. 

Írta: NiKy

Pető Andrea - Elmondani az elmondhatatlant

 

„ A háborús nemi erőszak történetét a hallgatás és elhallgatás határozza meg.”

2019. október 7 óta őrzöm hét lakat alatt ezt a könyvet a polcomon. Anno nagy kutatások árán sikerült megvásárolnom, de amikor kézbe vettem már nem éreztem hirtelen olyan sürgetőnek az olvasását. Ezen persze nincs is mit csodálkozni, hiszen a XX. század legsötétebb időszakának egyik legszörnyűbb tematikáját dolgozza fel, amely nem más, mint -ahogy az alcímben is olvasható- a nemi erőszak Magyarországon a II. világháború alatt. Azt gondolom, hogy egy átlagos jóérzésű ember is egyetértene velem abban, miszerint nehéz olvasás elé néz bárki, aki kézbe veszi eme kiadványt, kiváltképpen akkor, ha az olvasó múltjának porlepte diafilmjeiből olyan emlékeket hoz felszínre, amelyeket inkább elfelejtene.

Hiszek abban, hogy okkal veszek kézbe könyveket és fontosnak tartom a félelmekkel való szembenézést, ezért úgy döntöttem, hogy ideje ezen is átesnem, így elsődlegesen történelmi és másodlagosan ismeretterjesztő témaként olvastam a sorokat.

Az I. és II. világháború számos írót és producert ihletett meg mind a múlt, mind a jövő tekintetében, hiszen kiapadhatatlan forrása az emberi gyalázatnak és szörnyeteggé válásnak. Míg az előbbit inkább a filmvilág veszi „szívesebben” górcső alá, addig az irodalmi szekcióban elterjedtebb formában az utóbbit találhatjuk meg. Természetesen nincs pontos adatom arról, hogy számok szempontjából hogyan is néz ki ez a statisztika, de a személyes tapasztalatokból kiindulva többször vettem kézbe bármely formában a II. világháborúval foglalkozó könyvet és oly sok szempontból volt szerencsém olvasni ebből az időszakból származó szak – és szórakoztató irodalmat egyaránt.

Érdekes módon a nőket ért súlyos testi kihasználás, a szexuális visszaélések és maga a nemi erőszak témaköre elenyésző számban került megírásra, ámbár az is igaz, hogy erről a tematikáról nehéz beszélni a szégyen és a politikai elnyomás miatt egyaránt. Ha kicsit behatóbban vizsgáljuk meg az irodalmi szférát, azért akadtak szerzők, akik ki mertek állni az olvasói pódium elé és felmerték vállalni keserű sorsukat, tapasztalataikat is. Magyarország tekintetében itt van mindjárt az egyik leghíresebb regény, amelyet maga a szerző múltjáról rántja le a leplet. Egy többszörösen megerőszakolt nőről kapunk információkat, aki megjárta a poklot, mégis volt bátorsága intelemeket hagyni az utókor számára. Polcz Alaine: Asszony a fronton című regényről írtam fentebb, amelyet számos nyelvre fordítottak le. Dicső Dániel rendező 2014-ben filmet forgatott belőle, valamint szintén ebben az évben színházi előadásként is megtekinthető lett, Halász Judit és Borbiczki Ferenc főszereplésével. A filmről és a színházi előadásról ezeken a linkeken tájékozódhatsz. Film és Színház!

Szintén nagy port kavart Kováts Judit: Megtagadva című regénye, amely 2014-ben jelent meg hazánkban. A történet 1942-ben kezdődik és egy kamasz lány, Sólyai Anna történetét meséli el, aki a háború időszakában hosszabb ideig megússza a zaklatásokat, de végül egy napon „elkapják” és attól fogva napi szinten megerőszakolják. Később pedig elviszik „jóvátételi munkára”, ahonnan hetek múltával sikerül megszöknie.

Hogy ne csak a hazai szerzőket említsem, Szvetlana Alekszijevics híres történészíró is foglalkozik a háborús nemi erőszak jelenségével, ámbár a kötet elsőlegesen a szovjet oldalt veszi górcső alá. Az 1988-ban íródott A háború nem asszonyi dolog című regénye egy igen komoly és részletes képet fest a fehérnép szenvedéseiről, megaláztatásairól egyaránt.

Mint látható szép számmal akadt a témával foglalkozó irodalmi alkotás eddig is, de ezek a történetek személyes élményekből íródtak. Az olyan kötetek száma, amelyek külső szemszögből, komoly kutatást megelőzően születtek, igen elenyésző.

Kép: NiKy m.i.

Pető Andrea magyar történész, egyetemi tanár, író és nem utolsó sorban a XX. századi társadalomtörténet nemzetközileg elismert kutatója. Fő kutatási területe a XX. századi társadalom és a társadalmi nemek története. Eleinte a politizáló nők történetét vizsgálta a II. világháborút követő politikai fordulat után, többek között feltárta hogyan számolta fel a hatalom a nőegyleteket, hogyan élték meg a politizáló nők ezeket az éveket. Később pedig nagy szerepet játszott abban, hogy a hazai tudományos életben a társadalmi nemek kutatása elfogadott diszciplína lett, valamint hogy az általános és középiskolai oktatás egyre érzékenyebb erre a témára. Róla itt tudhatsz meg többet, bár az oldal megtekintéséhez angol nyelvtudás szükséges.

Az Elmondani ​az elmondhatatlant című történelmi-tudományos könyve 2018–ban jelent meg a Jaffa Kiadó gondozásában.

A könyv Magyarország II. világháborús történetét mutatja be a politikai és hadviselés szempontján keresztül, ezen belül is egy olyan láthatatlan részéről rántja le a leplet, amelyet a hallgatás és szégyen súlyos terhei formáltak és rejtettek el a kíváncsi szemek elől.

„A nők testét érintő nemi erőszakról nyilvánosan nem beszéltek, mert a nemi erőszakért mindig a nőket hibáztatták, mondván, nem tudtak jól elrejtőzni, úgy, mint más, „szerencsésebb” társaik. A mindent elfedő hallgatást akár még gyilkossággal is biztosították, Ausztriában több esetben említették, hogy a megerőszakolt leányokat az apák ölték meg, hogy eltüntessék a szégyen nyomát.”

A könyv külön foglalkozik a háborús nemi erőszak típusaival és magyarázataival, a német, valamint a Vörös Hadsereg megszállási időszakával és egy hosszú fejezeten keresztül bontja szirmaira az emlékezet, hallgatás és elhallgatás témaköröket is. Ráadásul Oroszországról is képet kap az olvasó, mind az áldozati, mind az elkövetői visszaemlékezésekből is.

„[…] a háborús nemi erőszak ötféle helyzetben történhet meg. […] a háborús nemi erőszak akkor következik be, ha az állam gyenge, és nem képes megvédeni állampolgárait a fegyveresektől; a katonai vezetőség a csapatokat szabad rablással kívánja jutalmazni; a társadalmi normák szétesnek; a férfiasság meghatározása militarista jelleget ölt; illetve jelen van a düh és a frusztráció, illetve a férfi személyes traumája a hadseregben és az életben elszenvedett megaláztatások miatt.”

Bár a kötet elsődlegesen kutatási eredményeket összegez, mégis inkább histográfiát olvashatunk. Külön taglalva az elszenvedő és az elkövető oldalt is, ámbár az előbbiről szól inkább a kiadvány. A német megszállásról rövid fejezetben olvashatunk, de a Vörös Hadsereg itt állomásozásáról annál többet. Kiemelten hangoztatva, hogy nehéz tényként venni az elhangzottakat a hallgatás és az elhallgattatás tükrében. A háborús nemi erőszak magyarázatául szolgál, hogy az átvonuló szovjet hadseregben szolgáló katonák különböző egzisztenciájú – sokszor az iskolapadból épphogy kikerülő – férfiakból állt, akik a minimális élettapasztalat okán, még tettvágytól fűtötten harcoltak a hazáért. Az is meghatározhatta eme tettet, hogy sokszor bódult, részeg állapotban törtek be házakba, követelve az élelmet és tulajdonképpen mindent elvittek, ami mozdítható volt. Ha egy család férfi tagjai nem kívántak közreműködni, akkor sokszor tettlegességig fajult a vita, hiszen az ellenállás jó okot adott a katonáknak arra, hogy megöljék a férfiakat és elhurcolják magukkal a fehérnépet. Ráadásul eme feltüzelt haragot nem csupán a győztes követelés adta alapul, hanem azon düh forrása is, amely szerint a hazájukban maradt asszonyaikkal, gyermekeikkel és édesanyjukkal hogyan bánt a magyar hadsereg! Szemet szemért fogat fogért elvként működve.

Kép: NiKy m.i.

Ha a pszichológiai oldalát tekintjük, akkor feltételezhetjük, hogy az erőszakot elkövető egyed a frusztrációját alapvetően is erőszakkal kívánta felülírni, amely a háború után a családi közegben is folytatódhatott. Elvégre a hosszú évek alatt engedélyezett erőszakoskodást nehéz kontrollálni a civil élet folyamán.

„A nőkkel kapcsolatos testi erőszakról csak úgy érdemes beszélni, ha az erőszak elszenvedője képes elmondani, ami szerinte vele történt. Politikailag problémás, ha valaki az áldozat nevében beszél. Ezzel ugyanis láthatatlanná teszi az áldozatot, mivel a beszélő a saját nyelvét és megfogalmazásait erőlteti rá másvalakinek az élményeire. Ez különösen a magyar esetekre jellemző, amikor férfiak mondják el, hogy ők mit láttak, mi történt a nőkkel, míg maguk a nők általában hallgatnak.”

A háborús időszakban történt nemi erőszak tulajdonképpen egy sárfolt volt a nemzet számára és egyben egy eszköz, amely a jogok egyenlőtlensége okán, kiszolgáltatottá tette a nőket, tulajdonképpen kitárgyiasította a testüket akaratlanul is. Tehát emiatt is érezhette úgy a szovjet hadsereg, hogy büntetlenül követelhették az asszonyokat.  

Egész Európa forrongott a németek által okozott súlyos károk okán, mégis elmondhatjuk, hogy nemcsak ezen a kontinensen történtek súlyos testi sérülések.

Vegyük csak Korea és Japán esetét. Valószínűleg nem sokan ismerik azt a fogalmat itthon, amit a koreai nép sosem fog elfelejteni: a „komfortnőknek” nevezett szexuális rabszolgák gyűjtőnevét. Ezek azok a koreai nők voltak, akiket a japán hadsereg tagja a területi megszállás időszaka alatt elraboltak és bezárva tartottak hosszú időn át. Nagyjából 70 000 – 200 000 ezer nőt tettek szexrabszolgává a második világháború során, akiket az egész háború időszakán át végig erőszakoltak. A kötet szerint ez volt a leghosszabb haszonszerzés céljából működtetett szexrabszolgasági intézmény, amely 1932-1945 között állt fent.

Kép: NiKy m.i.

„A nemi erőszakot nem feltétlenül a szexuális vágy motiválja. Nemcsak az áldozat, de minden harmadik elkövető is szexuális diszfunkcióról számol be, azaz a nemi erőszak nem jár együtt nemi örömmel. Az elkövetőt hajthatja a nő iránti gyűlölet, valamint hatalmának kiélése is.”

Saját meglátásom szerint a könyv rövidsége ellenére részletgazdag és sokszor önismétlő is egyben. Bár a részletesség megkövetel egy bizonyos szintű ciklikusságot, mégis olyan érzésem volt, hogy túl sokszor tértünk vissza a kiindulóponthoz.

A nők helyzetéről szóló fejezetek sokszor fájdalmasan hatottak rám, elvégre egy egyszeri élményből merített tapasztalat okán sem viselem jól a mások akaratán kívül eső nemi tettlegességet, függetlenül attól, hogy egy adott leány 9 vagy éppen 60 éves.

A háborús bűnök száma a plafont veri, hogy ez éppen a bajtársiasság alapján, az elfojtott dühből vagy egy alaptermészetből ered oly mindegy, a kölcsönös elkorcsosult viselkedés egy olyan soha véget nem érő örvényt gerjeszt, amelyet a „gyengébb” nem tagjai kénytelenek csendben elszenvedni.

A mai korban is a hallgatás és elhallgattatás elve él, pedig jelen pillanatban nincs háború országunkban. Ez a kötet tökéletesen rávilágított arra, hogy honnan ered ez a nőket végtelenségig kihasználó és gender megalázó viselkedésforma.

A családon belüli erőszak nem különül el különösebben a háborús erőszaktól, csupán annyiban másabb, hogy nem egy idegen asszonyt ér ez az abúzus.

A kötet továbbra is kiemelkedő a számomra, de egy komolyabb szerkesztést igényelt volna. Sajnos rendszeresen találkoztam elírással, elgépeléssel, ami kellemetlen volt számomra, hiszen folyton kizökkentett az olvasásból.

Összességében nagyon fontos, részletgazdag kiadványt vehettem kézbe, amely rávilágított arra, hogy a történelem ismétlődésével a női nem egyedei mindig is ki lesznek szolgáltatva a nemi erőszak hullámainak és a farkastörvények miatt mindig lesz áldozata ennek a borzalomnak.

A könyvet jó szívvel nem tudom ajánlani, ámbár még egyszer leírom, nagyon fontos témát dolgoz fel, hiteles módon. A kor és nemiség nem számít, bárki kézbe veheti, de vértezze fel magát kellő lelkierővel, mert a leírtaktól többször fullasztónak fogja érezni az olvasást, ebben biztos vagyok. És egy nagy igazság: „A nemi erőszak a férfiak szégyene is, és a javarészt férfiakból álló kormányok inkább a jövőre figyelnének, mint a múlt sérelmeire.”

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Jaffa Kiadó weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy