Kovács Kornélia - A csillámpónin túl dübörög a dackorszak

„Én, ha mindenképpen meg kellene magyarázni, mi az a nevelés, azt mondanám, példamutatás.”

Manapság szülőnek lenni már nem egyenértékű azzal a fogalommal, mint akár egy generációval ezelőtt. Az évek folyamán számos érték és nézet megváltozott a világban, ami némi szabadságot, mégis annál több kötelességet hozott a gyermeket vállaló felnőttek számára. Számos esetben elmondható, hogy az anyaság puszta gondolata egy hatalmas rózsaszín buborék, amit a valóságban megélt tapasztalatok „bekoszolni” hivatottak. Ugyanis egy gyermekről gondoskodni nem csupa móka és kacagás bármennyire is ezt hirdeti a társadalom és sokszor az anyai szerepkör is sok olyan nehézséggel jár, amire igazán egyik külső segítségforrás –média, könyvek- sem tudja igazán a választ. De mi van akkor, ha a napi 0-24 órában tartó „robot” meghibásodik? Vajon mennyire elítélendő, hogy a gyermeket nevelő személynek is szüksége van egy bizonyos „énidőre”, hogy újult erővel végezhesse feladatát? Nos, erről és még számos fontos kérdésről szól ez a kötet. De mielőtt ebbe részletesen is belemennék, szeretném megköszönni, hogy utazókönyvként olvashattam a könyvet. Köszönöm, egy élmény volt.

 „A tehetetlenség talán, ami legjobban bántja az embert.”

Kovács Kornélia immáron második alkotását vettem kézbe, hiszen tavaly volt szerencsém olvasni Anyaság ​a csillámpónin túl című kötetét, ahol őszintén és igen csak nyersen taglalja az anyaságot és vele járó árnyékosabb oldalt. Először kissé kaotikusnak éreztem mind a hangulatot, mind pedig a benne leírtakat, de végül kerek egésszé állt össze és könnyesre nevettem magam.

A csillámpónin túl dübörög a dackorszak című könyvében már nagyobbak a gyerekek és bizony a problémák is kifinomultabbak. Mert mi van akkor, ha az adott gyermek a határait próbálgatja? És ha emellé még egy kistesó is társul? Igen, ez így együttesen már sokkal komolyabb a hétköznapokban, és ha azt vesszük, a fele se tréfa. Mert bár minden viccnek a fele igaz, ennek a történetnek minden szava mögött a hiteles valóság adja a táptalajt. Sok olyan könyvet olvashatunk, amelyben a szülőket segítő szándékkal, mindenféle kéretlen tanácsokkal látnak el, de eddig ez az első olyan alkotás, ahol egy anya felmeri vállalni, hogy ő is csak ember, igényekkel és vágyakkal. Ez a kötet erről mesél, beleártva magát a legmélyebbre ásott témákba is, ilyen példásul a „rosszanya” kérdése, a párkapcsolati hogyan tovább és igen, szó esik arról, hogy a gyereknevelés mennyire teljes embert igényel. Bár a mű elsődlegesen a női oldalt mutatja be, ezt én kiegészíteném azon édesapákkal is, akik magukra vállalják a gyermekkel való otthonmaradás minden terhét, legyen az a gyereknevelés, a háztartás vagy az egészség és hivatalos ügyek témaköre. Ha azt gondolod kedves olvasó, hogy hülyeség az egész, akkor javaslom, hogy olvass bele, hiszen lehet, hogy pont magadra ismersz, csak nem tudatosult még benned!

„(…) ne várd, hogy a gyereked kinyit egy könyvet, ha nálad csak telót lát 0-24-ben, ne várd, hogy egészséges ételeket egyen, ha tőled nem ezt látja, ne várd, hogy legyen kedve mozogni, ha a szülei csak punnyadnak stb.”

Tőlem egy ilyen könyv olvasása és értékelése nagy szó. Elsődlegesen azért, mert jómagam nem rendelkezem az anyaság ismeretével, hiszen nincsen utódom. De én magam is gyermeke vagyok valakinek és számos barátnőm most hasonló szituációkon megy keresztül. Elsődlegesen azért vettem kézbe a könyvet, mert szerettem volna megérteni, hogy ők most milyen élményekkel gazdagodnak. Másodszor pedig azért, mert még számomra is tudott meglepetést és örömet okozni. Ez most tudom, hogy úgy hangzik, mintha feljebb érezném magam az átlag anyáknál, de nem erről van szó. Hanem arról, hogy egy olyan szemléletű személyt, mint amilyen én vagyok is tudott hasznos tanácsokkal ellátni, hiszen akár akarok gyermeket akár nem, NŐ vagyok és sok olyan élethelyzetben voltam már, amit a kötet írója is megemlít, vagy amihez tanáccsal szolgál.

„Szerintem minél jobban akarja valaki kierőszakolni ezt a tisztelet dolgot, annál inkább vakvágányra fut. Nyilván a gyereknek megtanítunk alapvető társadalmi normákat a köszönéstől kezdve azon keresztül, hogy az idős embereket óvjuk, védjük, szeretettel és megértéssel forduljunk hozzájuk. Szerintem ezek a szavak sokkal érthetőbbek, mint az elvont tisztelet. Morálisan sokat kell érnie egy gyereknek ahhoz, hogy felfogja, kit miért érdemes, lehet, kell tisztelni.”

Minden tiszteletem a szerzőé és azon asszonyoké, akik teljes „harci” díszben nevelik gyermekeiket, de szükségük van az úgynevezett énidőre és fel is merik vállalni ezt.

A szülői témakör igen kényes ebben a társadalomban és úgy ez érvényes az egész világra is. Felmenőink történetei és tanácsai immáron érvényüket vesztették nagyrészt, már csak azért is, mert ahány édesanya annyi lélek és életút, és ami 20 évvel ezelőtt működött, az a mai világban kevésbé fog. Ráadásul a „bezzeg az én időmben” kezdetű mondatok mögött egy halom megszépült és elhalványult emlék van, hiszen a gyermek növekedési ösztöne nem változott ennyi idő alatt meg, csak a világ és annak nyitottsága más. A megértéssel való közeledés, sokkal nagyobb eredményekhez vezethet, mint a kéretlen tanácsok általi.

„Légy pozitív! Légy hálás! Manapság nagyon menő motivációs szlogenek. Az önfejlesztés, motivációs trénerek, pozitív gondolkodás virágkorát éljük. Persze, az ember fejlődni akar, és kell néha a lélektuning. Azonban a pozitív szemléletű gondolkodás erőltetése mindig, minden helyzetben nemhogy nem fogja megoldani a problémát, de részben a „nepanaszkodjteakartálgyereket” egy szép, színes cukormázzal leöntött változata. Még tűzijáték is van hozzá.

Ráadásul elhiteti azt, hogy jobb lesz neked, hanem nem panaszkodsz. (…) Pláne, ha nem azt mondják a végén, hogy másnak is nehéz vagy nehezebb mégsem panaszkodik, hanem azt, hogy MEGÉRTELEK. Ítélkezés nélkül megérteni és belehelyezkedni a másik lelkivilágába. Néha már ez is rengeteget jelent.”

Nagyon élveztem a kötet olvasását, mert őszinte és szókimondó, ugyanakkor nagyon esendő. Minden hiba felvállalással és több szempontból való megvizsgálással van leírva, amitől úgy éreztem, mintha a szerző egy barátnőm lenne és csak egy kellemes beszélgetést folytatnék vele. Felemelő volt olvasni, hogy jutott el a kétségbeeséstől a felvállalt, határozott igényeket kommunikáló nővé.

Viszont lenne itt két dolog, amit sajnálattal tapasztaltam. Az egyik ilyen, hogy a kötet hemzseg az elütésektől és több helyen is a nyelvhelyességi hibáktól. Már többször is leírtam, hogy mennyire zavaró és olvasási élményromboló. A másik pedig a trágárság. Lehet jólesik kimondani, de attól még lehet egy kötet lezser, hogy közben nem használjuk ezen szóvirágokat. Persze a véleményem szubjektív és előfordulhat, hogy mást ez tesz boldoggá.

Összességében ismételten egy hiánypótló és szórakoztató könyvet olvashattam az írónő tollából.

Ajánlom a könyvet nemtől és kortól függetlenül, hiszen az anyaság kérdését mindenkinek jó ismerni, akár pozitív, akár negatív oldaláról, és ha ezt humorba forgatva kapjuk meg, még jobb. És a szerző tanácsával élnék jómagam is: „Azt szokták mondani, annyi szeretetet tudunk adni, amennyire magunkat szeretjük. Mennyire szereti az magát, aki minden mást maga elé helyez, és nem enged meg olyan „luxust” magának, mint az énidő?”

Amennyiben elmerülnél te is a kötetben, megteheted, ha az Aposztróf Kiadó oldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Bosnyák Viktória – Fókuszban a kókusz

 

„– Olvastam egyszer egy jó könyvet. Három kedves nyanyáról szólt, meg a házisárkányukról.

– Ez most, hogy jön ide? (…)

– A ködről jutott eszembe.

– Mert olyan ködösen emlékszel rá?”

Az idei évem ifjúsági irodalom terén nagyon változatosnak mondható, ugyanis, ha csak tehetem, minden könyvet elolvasok a Merítés–díj listáiról, hogy átfogó képet kapjak az alkotásokról. Ennek viszont meg van az a hátránya is, hogy több olyan kötetet is kézbe veszek, ami még nem érett meg -véleményem szerint- a kiadásra, de pont ezért nagyon tudom becsülni azon történeteket, amelyek humorba csomagolva a magyar nyelv bravúros szavait csűri-csavarja és a végeredmény igazán érdekes. A mostani értékelésem is egy ilyen kötetről szól.

Bosnyák Viktória neve számomra egyet jelent az egzotikusabb mesékkel, hiszen sose a klasszikus elemekkel tarkítja történeteit és bizony a szójátékaival az első perctől fogva elbűvölt. Természetesen nem minden alkotásáért rajongok, de többet olvastam és inkább azok száma növekszik, amelyekről elmondhatom, hogy mennyire üdítőek a mai „divat” könyvekhez képest.

Bosnyák Viktória – Fókuszban a kókusz című könyve 2020-ban jelent meg a Tintató Kiadó gondozásában. A regény címe is már figyelemre méltó, de Dudás Győző illusztrációival lesz teljes az egész. A rajzokat érdemesnek gondolom külön is megnézegetni, hiszen mindamellett, hogy hűen lekövetik a történéseket, még viccesek és kedvesek is, szinte külön életet élnek.

Történetünk három főhőse: Tengeri Malac alias a „legénység”, „őkapitánysága”, a Csámpás hableány tulajdonosa, Körtemájer-Sercli kapitány és becses barátjuk, a két munka közt őrlődő oposszum, Rezső.

Egy különleges megbízatás miatt indulunk el „őmedveségével”, de nagyon hamar problémába ütközünk, ugyanis, amikor a kapitány hajója megfeneklik, olyan csend áll be, hogy a lélegzetünket is hallani véljük. Vajon hová tűnt mindenki, főleg a legénység? Mitől rezzen össze a bokor? És miért fontos, hogy mindig legyen kéznél egy konzervnyitó? Nos, ezekere a kérdésekre a mai napig keresem én is a választ, ha netán te megleled, kérlek, tájékoztass!

Ti is úgy gondoljátok, hogy ezzel a nyakatekert történettel nem stimmel valami? Nos, igen, kell egy adag buborékos málnaszörp, hogy végig bírd idegekkel olvasni, hiszen a mesélő, cseppet elvarázsolt kastély és bizony nem könnyű megtalálni azt a véget, amitől megnyugodhatsz, hogy a csattanó sem felejtődött el.

„– Nem volt könnyű. Ígértem neki fűt-fát.

– Elfogadta?

– Mit? – ráncolta kék bundás homlokát a kapitány.

– Hát a füvet meg a fát.

– Jaj, az csak olyan szólásmondás”

Saját meglátásom szerint egy – két hiba lecsúszott, mint szörp a maci torkán. Bizonyos túlzásokat véltem felfedezni és bár felnőttként én értettem a lényeget, egy fiatalabb lélek még nem biztos, hogy felfogja kevés tapasztalatai miatt.

A másik, ami nekem kiesett, hogy mitől is hajaz annyira Rejtő Jenőre, ugyanis én nem vagyok nagy rajongója a szerzőnek, hiszen jó, ha egy kötetét olvastam. Mondanám öreg hiba, de annyi a jó könyv, mint égen a csillag és szerencsére ez a hiányosság pótolható. Ellenben pont a fent említettek miatt én nem éreztem ezt a pluszt és nem is tulajdonítok így nagy jelentőséget ennek.

Nekem elsődlegesen a humora, a fantasztikusan kreatív szóhasználata, valamint az írónő remek írástechnikája miatt volt szerethető ez a történet. És igen, nekem is kellett volna egy nagy adag málnaszörp.

Ajánlom a könyvet kortól és nemtől függetlenül, mert a humoros játékosság kortalan.”Az egyszer olyan biztos, mint hogy a pingvin madár, mégsem repül.” Fedélzetre matrózok!

Ha egy jót akarsz nevetni és szeretsz kalandozni, keresd fel a Tintató Kiadó weboldalát.

Írta: NiKy

Karina Sainz Borgo - Megy le a nap Caracasban

„Az ember oda való, ahová a halottai vannak eltemetve.”

Azt mondják, hogy az ember ízlése és úgy átlagban a lelke nagyjából öt évente formálódik. Az életútunk folyamán mindannyiunknak megvannak azon állandóságaink, amelyekhez ragaszkodunk és bár az évek telnek, ezek az apróságok jelentik számunkra a biztonságos kötődéspontot, hogy tartozunk valahova, valakihez. De mi van akkor, ha egy olyan országban élünk, ahol a létezés egyet jelent a halállal, és hogy ez a test vagy lélek sorvadását jelenti, igazán mindegy? Nos, ezt a témakört is szépen taglaló regényt sikerült most kézbe vennem.

Karina Sainz Borgo - Megy le a nap Caracasban című regénye 2021 egyik újdonsága, amely a Jelenkor Kiadó gondozásában jelent meg. Elsődlegesen a borító fogja meg a kíváncsi olvasót, hiszen a művészi kép igazán figyelemre méltó. Fréder Márta munkájának köszönhetjük ezt az impozáns képet és meg is adja azt az alaphangulatot, amely egy ígéretes regényhez elengedhetetlen.

Ennek a történetnek egy megrázó, a mai napig is létező eseményeken és politikai elnyomáson alapuló társadalom adta az alapjait. A szerző egy mély gyászban szenvedő nő által mutatja be a XXI.századi Venezuelában a jelen pillanatig is tartó korrupciót, erőszakot, elnyomást és káoszt, ami megkeseríti a hétköznapi emberek életét.

A harmincnyolc éves Adelaida anyja halála után magára marad Caracasban – egy olyan városban, ahol az erőszak különböző formái adják a mindennapok ritmusát. Ebben a káoszban kénytelen ellavírozni és megküzdeni a gyásszal és az életben maradással.

Caracasban az élet olyan, mint sötétségben a zápor, hideg és megfoghatatlan. Az emberi életek tiszteletlensége, a folytonos rettegés és éhezés kikezdte a társadalmat. A korrupció olyan magaslatokat ért el, hogy már a családokon belül is megszűnik a bizalom és mindenki a túlélésre játszik. De mi van akkor, ha egy nő, aki nem harcos és soha nem tanult küzdeni, mégis úgy dönt, hogy a szabad életet választja és ezért hajlandó bármit megtenni? Vajon hol van a világban az a hely, ahol éjszaka bátran fel lehet kapcsolni a lámpákat és nyugodtan álomra hajthatja bárki a fejét? Nos, ezekre és még számos más kérdésre is választ lelhetsz, de egy biztos, a kötet olvasása után másképpen tekintesz magadra és az életedre.

„Jóllehet a körülmények hiénává változtattak, jogom volt hozzá, hogy ne úgy viselkedjek. A döghúst késsel és villával is meg lehet enni.”

Azt gondolom, hogy minden ország népének megvannak a maga béklyói, hiszen amilyen a történelmük, olyan sebeket viselnek és egy bizonyos szintű morált képviselnek. A világon nincs olyan hely, ahol ne lenne erőszak és elnyomás, csak a mérték különbözik egymástól. Ennek a könyvnek az az egyik legnagyobb erőssége, hogy egy meglévő, populáris küzdelmet és problémát helyez fő témaköréül és ezt bontja szirmaira egy hétköznapi nő szemszögén keresztül.

„Ebben az országban a nők mindig egyedül szülték és nevelték a férfiak gyerekeit, akik még azt a szívességet sem tették meg, hogy lemenjenek cigarettáért, és ne jöjjenek vissza. Ennek felismerése természetesen része volt a vezeklésnek. Ez volt a társadalmi felemelkedés meredek lépcsőjének botlatóköve.”

Szubjektíven úgy látom, hogy a történet mondhatni több lábon áll, hiszen a gyász különböző formáiról, az elnyomás és társadalmi hierarchiák harcáról, a létezés fontosságáról és a nemek közötti egyenlőségről is szó esik. Mint látható egyenként is nagyon nehéz tematikák, de együttesen bizony megadják azt a bizonyos fullasztó hatást és a kötet végére csak a levegőt kapkodja az olvasó.

A szerző nagyon szépen felvezeti és tulajdonképpen az olvasóra bízza, azt, hogy megválaszolja a következő kérdést: Vajon mit tennél meg azért, hogy szabadon élhess? Ezt mindenki eldönti maga, elvégre ahány lélek annyi eshetőség lehetséges.  

„[…] a halál elsőnek a nyelvben jelentkezik, amikor az alanyokat a jelenből kiszakítva áttesszük a múltba. Befejezett cselekménnyé változtatjuk. Kihunyt időben kezdődött és bevégződött dolgok. Ami volt és nem lesz többé.”

Karakterek szempontjából nehéz volt azonosulnom Adelaida személyével, mivel eleinte csapongónak éreztem és ezt többször is megzavart, később ez a meglátásom természetesen megváltozott, de ehhez az kellett, hogy egy bizonyos fejlődésen és lelki érésen menjen keresztül.

Az események két idősíkon játszódnak, míg az egyiken a múlt árnyai tűnnek elő, addig a másik oldalról a jelen sötétségével kell szembenéznem. Mind a két esetről elmondható, hogy rendkívül igényes és gyönyörű fogalmazással találkozhattam, de még így is sokkolt az a mérhetetlen igazságtalanság, amit nehezen tudtam megemészteni.

Összességében elmondhatom, hogy nem egy könnyen befogadható, de annál érdekesebb és izgalmasabb könyvet olvashattam, amiért igazán hálás vagyok. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy hol élek és milyen nézeteket vallok, és összeteszem a két kezem ezért.

Ajánlom a könyvet nemtől és kortól függetlenül, mert ezekről a témákról olvasni kell. Ha bárki úgy döntene, hogy szívesen kézbe venné a könyvet, javaslom, előtte készítsen maga mellé némi zsebkendőt és egy bögre finom, meleg itókát. És egy gondolat a végére: rájöttem, hogy mindig azokért a dolgokért élünk és harcolunk, amik nem tartanak „örökké”. Például egy álom, emlék, megbánás, szerelem vagy egy olyan személy, akiért bárhol nagyot dobban a szív.

A könyv remek dísze lehet polcodnak, ezért látogass el a Jelenkor Kiadó weboldalára. 

Írta: NiKy