2021. október 29., péntek

Grecsó Krisztián - Vera

 

„A dolgok egymásból következnek, mintha dominók dőlnének el hosszú, egyenes sorban, minden lépés magában ártatlan és kikerülhetetlen.”



Nem sűrűn fordul elő velem, hogy egy szerzővel több felületen is, számtalan formában találkozom, gondolok itt elsődlegesen a különböző hírportálokra, közösségi oldalakra, de bizony a mostani író nevével így jártam. Évek óta figyelem kisebb-nagyobb lelkesedéssel az alkotó megjelenő könyveit, de egyszer sem akartam kézbe venni. Semmi ellenérzésem nincs, egyszerűen nem éreztem azt a vonzást. Ezt most megtörtem, ugyanis utazókönyvként útjára indult eme kötet és úgy döntöttem, hogy teszek vele egy próbát. De először is köszönöm, hogy olvashattam és egy újabb ígéretes szerző műveivel gyarapodott az amúgy sem kicsi kívánságlistám. Köszönöm szépen.

A szerző József Attila-díjas költő, író, dalszerző, valamint az Élet és Irodalom munkatársa. Mint látható a magyar kulturális élet egyik kiemelkedő alakjáról van szó. Róla ezen a linken tudsz meg többet.

Grecsó Krisztián – Vera című regénye 2019-ben jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában. Az első, amit szemlére szoktam venni, az a borító, amelyet jelen esetben Baranyai András csodás munkájának köszönhetünk. A kép önmagáért beszél, ezért kivételesen ennél részletesebben nem szeretnék foglalkozni vele.

Nézzük is, hogy fülszöveg alapján miről is szól a kötet.

Történetünk helyszíne Szeged. 1980-ban járunk, egy olyan évben, ami önmagában még nem különlegesebb a többinél, mégis minden ekkora kezdődik számunkra. Főhősnőnk, Vera az általános iskola negyedik osztályába jár, remek sporteredményekkel és jó tanulói átlaggal éli a mindennapokat. Édesapja a honvédségnél dolgozik, édesanyja pedig nagy gonddal neveli gyermekét. A tökéletesnek látszó idilli világ hamar átcsap valami egészen másba és Vera biztonságosnak hitt élete darabokra hullik. Egyik esemény követi a másikat, és mint egy kártyavár széthullani látszik minden, ami eddig megszokott vagy szeretett. Vajon ezt a láncolatot meglehet –e állítani? És hogyan kellene megértenie egy kicsinyke lánynak, hogy van, amiről nem tehet? Az emberi kapcsolatai is változnak, még legjobb barátnőjével sem találja meg azt az összhangot, amit eddig oly féltetten őrzött. Vajon mi fordítja szembe végzetesen az addigi legjobb barátnőjével? És bár van egy új lélek, akivel olyan jó együtt lenni, még sem érhető teljesen ez az érzelmi töltet. Vajon a felnőttek mindig ennyire bonyolultak és csak neki kell folyton igazat mondania? Nos, ezekre és még számos más kérdésre is választ lelhetsz, csak vedd kézbe a könyvet.

„Rossz dolog félni. Eddig nem is tudta, mennyire.”

Nem gondoltam volna, hogy ennek az ifjúságinak nem nevezhető könyvnek ekkora ereje és ilyen hatalma lesz felettem. Ebben a regényben benne van mindenki, aki most tölti a 30-at vagy felette jár. Mert mi érezzük igazán a leírtak büvöletét, fájdalmát, keserűségét. És annyi ízben és színben mutatkozik meg az élet, hogy sokszor úgy éreztem megfulladok, és nem bírom tovább, pedig még a java hátra volt és bírni kellett: Akartam, hogy legyen erőm befejezni és megérteni miért szenvedek.

„(…) gyakran vágyik rá, hogy a régi legyen. Szabadulni szeretne a folytonos rettegéstől, a félelemtől, hogy más embertől függ, de hát nem ő választotta, hogy ez történjék.”

Az élet olyan sok mindent tartogat egy gyermek számára, de két ellentét örök igazsága, hogy a gyermek nem érti a felnőtteket és a felnőttek nem akarják érteni gyermekeiket. Ez a párhuzam olyan, mint az élet és a halál, a cukor és a só, vagy fény és sötétség. Egyik sincs meg a másiktól, mégis olyan ellentétei egymásnak, amely feloldhatatlannak és végzetesnek tűnik.

„[…] milyen furcsa, hogy az apák soha semmiről nem tudnak.”

Azt hiszem, most nem kívánok ennél többet írni, csak annyit, hogy ha teheted, olvasd el a könyvet és remélem megérted felindultságom okát.

Ajánlom a könyvet minden olyan olvasni szerető léleknek, aki már elmúlt 30 éves és képes befogadni egy történet által az élet keserű, mégis cukrozott oldalát. Mert élni, hinni és szeretni nem kor kérdése, de annak befogadása és valós megélése már igen.

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Magvető Kiadó oldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy


Fábián István - Némulat

 

„Aki fontos,
az se fontos,
csak aki elmegy,
az a pontos.
Ami számít,
az se számít.
Torzónk jut a fel-
támadásig.”



Fábián István költő nevét valószínű nem kell bemutatnom lassan, de ha egy kifejezéssel kellene jellemeznem, akkor az örök megújuló nevet választanám. Persze ez a nézetem csak abból merítkezik, amit eddig megismertem munkásságából, legyen az a költészet vagy a grafika világa. Elsődlegesen nem ezért rajongok alkotói tevékenységéért, de mielőtt ebbe részletesen belemennék, szeretném megköszönni a szerzőnek, hogy megajándékozott ezzel a példánnyal. Köszönöm szépen.

Fábián István – Némulat című verseskötete 1990-ben jelent meg a Szépirodalomi Kiadó gondozásában.

Ha csak azt a szempontot nézem, hogy mennyit változik egy ember ahogy elér bizonyos korosztályokat, akkor mondhatnám azt is, hogy ez a mostani újdonság csupán a letűnt kor szelleme és nem is boncolgatnám tovább. De úgy gondolom, hogy itt nem erről van szó elsődlegesen, hanem egy olyan kortalanságról, ami csupán csak nagyobb ívet ölel fel a most megjelenő verseskötetekben, de az alapvető mondanivalóság és stílus konzisztens marad. Talán olyan ez, mint az útnak a macskakő, lépésenként eljutunk a célig, de hogy a felszínen hogyan tesszük, ez már igazán nem mindegy.

Ez a verseskötet változatosság szempontjából két részletre bontható, míg az első egy bizonyos képvers formához köthető, addig a másikat a három főcím alatt megbújó különleges sorok adják.

A képvers vagy más néven kalligram, olyan vers, amely a betűk, szavak, szövegrészletek, verssorok sajátos grafikai-tipográfiai elrendezésével egyszersmind képileg is megjelenítik a témakört. Ebben a kötetben számos ilyen alkotás fedezhető fel, amelyeket kiemel a szerző grafikai egyedisége is.

A második különlegességet pedig azt a három fő cím adja, amiket külön is be szeretnék nektek mutatni.

A Minden tétova gyilkosságok cím már rögtön a könyv elején olvasható, amelyben a költő a természetet állítja központi témájául. Itt olvasható először teljes egészében az általam oly szeretett Szent Anna-tó című szerzemény is. Ugyanakkor számos más megközelítést is olvashatunk, amelyek külön is nagyon értékesek a szememben.

De természetesen egy alkotást ide is választottam:

„Ezüströg zselatinban.
Káromkodás
szilárd latinban.
Magam:
vérrög
szűkölő erekben.”

A játék megérkezik hirdeti a második cím, ami már egy teljesen más oldalról közelíti meg a szerző az életről alkotott véleményét, gondolatait. Itt találkoztam először érzelmektől fűtött, úgymond szerelmes költeménnyel, ami ugyan nem csöpög a felesleges romantikától, mégis átsejlik minden mélyebb emocionális töltet.

Nézzétek csak:

„Rom a romokból nézdegél,
sötét a sötétben jól megél.
Belőlem a sosemvolt kürtöl,
félnél, ha látnál belülről.
Léted bizonyítékául
belőled létem kibámul.

A szíved borzasztó kamra,
fonogatsz spárgát nyakamra.
Alám mesei pincét ásol,
rejtsd el a szívem, ha vigyázol!
Gyalogolj az idővel szembe,
szilánkként ess a szemembe!”

 

A harmadik és egyben címadó Némulat egy olyan érzelmi kavalkáddal szembesíti olvasóját, ami nehezen emészthető, de rendkívüli hatással bíró.

„Nem tudom
míg nincs rá szavam
Ha nem tudom
csak árnya van
Míg nem tudom
addig van egészen
Legalább van munkám
a szégyen”

Súlyos szavak, mély gondolatiság és fájdalmasan őszinte meglátások. Egy olyan korból, amelyben bár éltem még nem tudtam megfelelő képet alkotni, így sokkalta nehezebb megérteni, befogadni. Mindentől függetlenül az egész könyv vitriolos, egzaltált és addiktív.

És szeretnék egy személyes kedvencet is megmutatni:

„Fecske villan sötét ajtóban,
azután sirályok hangja tó felett.
Fehér fillér tiszta hóban,
kezeddel merül a képzelet.

Erő simul a homlokodban,
fecske villan a víz felett.
Sirálytoll a tiszta hóban,
miféle játék érkezett?”

Összességében elmondhatom, hogy ismét egy nagyon különleges és számomra igen csak fontossá vált könyvet vehettem kézbe.

Ajánlom a költészet szerelmeseinek és minden olyan olvasni szerető léleknek, aki kedvét leli a grafika és verselés különlegesen ható, együttes kombinációjára.

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Libri oldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy


2021. október 28., csütörtök

Ákody Zsuzsa - Zazi

 

„– A gyerekek a játékaikkal nem ártanak senkinek. Gonddá csak aztán válnak, ha felnőttként továbbjátszák őket."


Őszintén szólva még most is keresem a megfelelő szavakat, hogyan is írhatnám le mindazt, amit kaptam ettől a történettől. Milyen érzéseket hozott felszínre bennem és hogyan is érzem magam olvasás után. Fontos mozzanatok ezek és maradandó életérzések. De mielőtt ebbe belemennék, szeretném megköszönni, hogy utazókönyvként olvashattam a könyvet. Köszönöm szépen.

Ákody Zsuzsa írónő neve nem ismeretlen számomra, hiszen még 2019-ben megvettem Lélekrablók című kötetét, ami persze azóta is olvasatlanul várakozik a könyvespolcomon. Azt gondolom, hogy most jött el az a pillanat, amikor előkeresem és elolvasom. Eddig tudtommal 6 könyvet írt, és kétség sem férhet hozzá, hogy mind a beszerzendők listájára teszem.  Az írónőről ezen a linken tudsz meg többet.

Ákody Zsuzsa – Zazi című kötete 2009-ben jelent meg először a Hét Krajcár Kiadó gondozásában. Azóta másodkiadásban már a Pen-Dent Kiadó oldalán is beszerezhető.

A borító bíborvörös alapon egy magába roskadt lányt ábrázol, aki áraszt egy bizonyos magányosságot és elveszettséget, amelyet először nem értettem, de végül rá kellett, hogy döbbenjek ennél kifejezőbb már nem is lehetne ez a kép. Szakács Dénes mind a borító, mind pedig az illusztráció készítője, megálmodója. Ezúton is minden elismerésemet szeretném kifejezni, hiszen rendkívül impozáns a maga nemében.

Ennek a regénynek a központi alakja Zazi – a címadó – három gyermekes anyuka, aki egy jól működő házasságban él és sikeres írói babérokat tudhat magáénak. Ám, ahogy lenni szokott, a külcsín mögött több ponton is foszlani látszik ez a perfekcionista kapcsolat, kezdve egy aranykalitkába zárt „madár” életétől, a múlt és jelen különböző pontjainak töredékein át. Vajon hogyan érezheti magát egy megtört lélek, akinek a múltja feledésbe merült, a jelene szétesőben és a jövője, mely oly megfoghatatlan, szinte kilátástalannak látszik? És vajon milyen élet az olyan, ahol a férjed a tökéletestől rosszabbat nem enged, ahol a gyökerek szétestek, a barátok pedig nem azok, akiknek mondják magukat? Nos, ezek a kérdések csupán a kezdete mindannak, amit az olvasó kap ettől a könyvtől. Minden felmerülő kérdésnek helye van, értelme és indíttatása jogos, még akkor is, ha először úgy érzed, hogy ez nem te vagy, nem belőled áradnak ezek az érzések, kérdések.

„Az ifjúság önző és kényelmes, amit nem akar, nem ért meg. Nem azért, mintha nem tudná megérteni: a fáradságot nem veszi, hogy más bőrébe bújjon.”

Szubjektív meglátásom szerint ennek a történetnek lelke van, lélegzik, érez, és bizonyos szinten haldoklik. Minden értelemben tükörképe egy verbálisan bántalmazó kapcsolatban levő életnek, amely bármelyikünkkel megtörténhet, még akkor is, ha társadalmilag nem ezen a lépcsőfokon élünk. Velem, veled, bárkivel, hiszen mikor szeretünk, nem látunk, nem hallunk. Hiszen, aki szívünk választottja, a maga tökéletlenségében tökéletes, vele lélegzünk, évről – évre éljük a hétköznapokat, szaporodunk és reméljük, hogy amíg csak élünk egy lélekként öregszünk meg. Ez a sorsunk, ezért létezünk, hogy társra leljünk egy hatalmas világban, amíg világ a világ. De mi van akkor, ha ez a társ nem az, akinek hisszük? És mi történik akkor, amikor szembesülünk azzal, hogy az eddigi évek törött tükörszeletek csupán, és éppen abban látjuk magunkat, ahova esik a tekintetünk? Ilyen kérdések merültek fel bennem olvasásom folyamán, amire többé-kevésbé választ leltem, de hosszú utat tettem meg érte.

„(…) a házaknak lelkük van. Ha laknak egy házat, de nem gondozzák, úgy csak lelakottá válik, szegényes formát ölt. A nem használt ház viszont a léte értelmét veszíti el, s meghal a lelke.”

Karakterek szempontjából Zazi egy hús-vér nő, akinek a három gyermeke már elérte a felnőtt kort és legnagyobb nyugalommal élhetné szerető férje mellett a hétköznapokat, mégis több szegmensből kezd „felébredni”, hogy akiket szeret és szeretett nem azok, akiknek mondják magukat. Mindenhol titok és ármány, ezért visszatér emlékeiben a múltba, hogy meglelje a megfelelő válaszokat. Imádtam a bőrébe bújni bármennyire is fájdalmas volt, hiszen annyira esendő és mégis értékes lelkű teremtés, akinek minden gondolata, tette – még ha nem is volt mindig ésszerű - elhitette velem, hogy jó úton halad és fel fogja fedni a régi titkokat. Nagyon sokat fejlődött és mégis megmaradt egy álmodozó lánynak.

Erik nagyon irritáló személyiség és egy percig sem voltam tőle nyugodt. Többször beolvastam volna neki a legszívesebben, ugyanakkor a végére egy hatalmas elismerést is kiváltott belőlem. Nem kedvelem továbbra sem, de ilyesmit csak is egy zseniális író képes véghezvinni.

A mellékszereplők közül kiemelkedik Bandi és Péter, akik két külön világ, mégis egyek. Míg az előbbi egy csupaszív lélek, addig az utóbbi csupa üresség és giccs. Mégis elengedhetetlenek ők így együtt, hiszen tőlük kerek egész ez a történet.

És nem hagyhatom ki Lindát sem, mert bár nem tudtam róla sem jót, sem rosszat gondolni, végül megértettem és azt hiszem nem kicsit éreztem át a vele történteket.

Események szempontjából nagyon kompakt a történet, nincs egy perc nyugta se az olvasónak és bizony az írónő végig az orránál fogva vezeti, egészen az utolsó lapokig. Persze lehet, hogy csak én vagyok ennyire naiv, mégis csak pislogtam és kerestem, hogy hol van még elrejtve pár plusz oldal. Hiszen így nem lehet vége vagy mégis?

Összességében elmondhatom, hogy egy igazi pszicho-thrillert kaptam, tele életigazságokkal és sok – sok fájdalmas emlékkel. Ennek a történetnek léte van, hitelessége és rendkívül nagy ereje.

Ajánlom a könyvet nemtől és kortól függetlenül, mert erről a témáról olvasni kell. És egy saját gondolat: Néha bele se gondolunk, hogy akik felismerik mások fájdalmát, maguk is gyötrődnek valaki miatt. Ha már szenvedtél valaha, felismered másokban a sérülések okozta sebhelyek nyomát. Ez pedig egy örök körforgás kezdete.

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha az Ákody weboldalra ellátogatsz.

Írta: NiKy


2021. október 26., kedd

L. J. Wesley - 12 első randi

 

„Inkább legyen kellemes meglepetésben részed, minthogy túl sokat várj, és végül csalódj.”


Okkal választom minden esetben a könyv idézeteit, hiszen valamilyen formában hozzám köthetőek, vallom magam is nézeteit, vagy csupán egyetértek a leírtakkal. A mostani esetben is hasonló okból választottam ezt a mondatot, ugyanis a szerző előző könyve magasra helyezte azt a bizonyos mércét és ezt megugrani nem volt könnyű, de mielőtt ebbe belemennék, szeretném megköszönni a Mogul Kiadónak, hogy olvashattam a könyvet. Köszönöm szépen.

L. J. Wesley író immáron harmadik kötetét vettem kézbe, ami ismételten egy teljesen új oldaláról mutatta be az alkotót. Ennek a kisregénynek sem a terjedelme, sem pedig a mérete nem több mint egy „nagyobb zsebkötetnek”, viszont az alkotó stílusa ismét ledöbbentett. A Brooke című alkotásánál is kiemeltem, hogy mennyire hitelesnek találtam a női szemmel való „látását”, ez itt is megerősödni látszott, ugyanis bár Sam finoman szólva sem egyszerű teremtés, mégis valós női karakterré nőtte ki magát. Az persze más kérdés, hogy én milyen véleménnyel vagyok róla.

L. J. Wesley – 12 első randi című kisregénye 2019-ben jelent meg a Mogul Kiadó gondozásában. A borító 12 profilképet mutat, amelyek különböző stílusban ábrázolnak „Adoniszokat”. Az alaphangulatot megkapja az olvasó ennek megfelelően, hiszen a némi karikatúrának is elmenő arculatot látva egy vidám, várakozással teli érzést kapunk.

Nézzük is, hogy miről szól ez a regény.

Pam bemutatkozó szövegével indít a kötet, amelyben kapunk némi utalást a véleményéről legjobb barátnőjét tekintve, majd vált a nézőpont és Sam oldaláról ismerhetjük meg ennek az 1 évnek a sűrített eseményeit.

12 hónap – 12 randi, ahogy azt várni lehet, minden tag egy külön egyéniség, nincs két egyforma. A hónapok haladtával fedezhetjük fel a férfivilág krémjét, már ha valaki szereti a romlott állagot. Időközben Sam a kezdeti depresszióból kilábalni látszik, ismét felveszi az élete fonalát és több kisebb-nagyobb buktatóval színesítve megéli a női lét izgalmait, Pam barátnője iránymutatásával természetesen. Hogy milyen kimenetele lesz a randiknak? És mi köze van a könyvszeretetnek mindehhez? Nos, javaslom, hogy vedd meg a könyvet és olvasd is el rögtön, egy adag meleg ital társaságában.

„ (…) nincs olyan, hogy mindig, minden tökéletesen megy.”

Szubjektív meglátásom szerint az író megint nagyot alakított, hiszen az ellenkező nem szemszögéből megközelíteni egy randit nem egyszerű, hát, ha még 12-re emelkedik ez a szám. Mint fentebb írtam teljes mértékben elégedett vagyok a szerző színészeket is megszégyenítő alakításával papír formájában.

Karakterek szempontjából a hímek nálam kiverték a biztosítékot, de ezt tették humorban megforgatva, így kevésbé érződött a háttérben meghúzódó negatív töltet.

Sam egy buta liba és sajnos ezt a véleményt már az első percben kialakítottam. Bár értem a karakterválasztást és azt is, hogy ezek a jellemvonások szükségesek voltak a megfelelő mértékű fejlődéshez, egyszerűen képtelen voltam azonosulni vele. Ellenben Pam már sokkal jobban megfelelt a lelkemnek, csak sajnos belőle nem kaptam eleget.

A kötet eseményekben gazdag, hiszen csak úgy pörögnek a lapok az olvasó kezében. Egyetlen mondat sincs feleslegesen, mindennek és mindenkinek fontos szerepe van a történetben és ezt nagyon tudom értékelni.

„ Soha ne azzal törődj, hogy mások mit mondanak rólad.”

A humor sokat lendített az olvasási élményemen, ugyanis kezdetben nagyon nehezen tudtam alkalmazkodni Sam személyéhez, aztán ahogy a randik besűrűsödtek, úgy én magam is kezdtem felengedni, viszont a „pizsama partitól” kezdve ismételten peremvidéki lettem. Azt gondolom, hogy ehhez a fajta sztorihoz kell hangulat és készen is álltam a befogadásra, mégis a sok klisé és túlzás nekem már sokk-ként csapódtak le és már meguntam. Sajnos úgy gondolom, hogy a szerző Brooke kötete még mindig egy olyan mérce, amit nem értünk el ezzel a kisregénnyel és bár teljesen más a két hangulat és tematika, mégis hasonló elégedettséget vártam olvasásom folyamán.

Ettől függetlenül hiszem, hogy másnak fog tetszeni, ugyanis én nagyon finnyás olvasó vagyok minden téren.

Ajánlom a könyvet minden olyan olvasónak, aki szereti a humoros, könnyed szerelmi sztorikat és nem riad vissza attól sem, hogy az erotikát tejszínhabbal fogyassza.

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Könyvmogul oldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy


Tanulóévek a befejezéshez - Interjú Kállay Kotász Zoltán szerzővel

 

Fotó: Tóth Csilla Ilona


Számos verset és haikut volt szerencsém olvasni az elmúlt egy évben és bár mindegyik a maga nemében különleges, mégis most először találkoztam ennyire egyedi és eltérő szerkezeti felépítésű kötettel, mint amit Kállay Kotász Zoltán - Társasutazás Közép-Mámor földjére című könyve kapcsán tapasztaltam. Így vettem a bátorságot és felkértem az alkotót egy interjúra, amit legnagyobb örömömre elfogadott. A költészetről, haikukról és számos más érdekességről kérdeztem a költőt! Kezdjünk is hozzá!


Köszönöm szépen, hogy elfogadta a felkérésemet. Kérem, meséljen magáról! Hogyan vált Önből író, költő?

Szerencsésnek érzem magam, mert gyerekkoromban olyan felnőttek vettek körül, elsősorban a szüleim, akik nyitottak voltak a világ különlegességére, erre a varázslatra, amiben élünk, és engem sem rontottak el, hanem meghagytak rácsodálkozónak.

Édesapám gyakran olvasott fel nővéremnek és nekem könyvekből, Karl May és James Fenimore Cooper indiános regényeiből, és a történetek kalandossága, de maga a helyzet is, hogy itt ül közöttünk a mesemondó, és körben feszülten figyelünk, magával ragadott, ami idővel oda kanyarodott, hogy odarendeltem a kanapéra a családot, és mesélni kezdtem. Édesanyám felismerve a különleges humort a rögtönzéseimben –  vadnyugati sztorik imitációja keveredett egy ötéves gyerek világlátásával –  spirálfüzetbe golyóstollal leírta a mondataimat. Ez annyira tetszett, hogy sokszor esténként szabályosan nyomultam utána a lakásban, kezemben a füzettel és a tollal, és nyaggattam, hogy „írjunk”.

Évek során, amikor vendégek jöttek hozzánk, ezek a spirálfüzetek az est egy már kellően emelkedett pontján menetrendszerűen előkerültek, és a vendégeknek meg kellett hallgatniuk részleteket Zolika „regényeiből”. Vagy élveztek, vagy nem, nekem többnyire kínos volt, de mégis belém égett, hogy nekem műveim vannak, tehát író vagyok.

Hosszú út vezetett persze innentől odáig, hogy írónak talán az tekinthető, akinek érvényes közlendője van, illetve addig, sok buktatóval, hogy az egész íróság lényegtelen, szerep, méghozzá alaposan túlpumpált, amit félre kell tenni, de úgy, hogy a gondolatok azért ne rekedjenek benned, és ha papírra kerülnek, és ott megtalálják a legtisztább formájukat, jussanak el másokhoz, olvasókhoz, mert a megnemértettségbe és kívülállásba berendezkedni is szerep, ráadásul fülletegebb és önzőbb.

Számos könyvet köszönhettünk már Önnek, de mint fordító is rendszeresen közreműködik. Melyik alkotási folyamatot szereti jobban és mi igényel nagyobb időt és energiát?

Nem tartom magam fordítónak, nem értek hozzá, csupán belesodródtam – két alkalommal –, hogy fordítsak. Latzkó Andor esetében azt éreztem, hogy ha én nem  ültetem át újra magyarra és erőszakolom a kötetének a kiadását, akkor senki nem fogja, és tökéletes és méltatlan elfeledettségben marad továbbra is, a haikukötetnél pedig három-négy saját, ebben a műfajban elkövetett kötetközreadást követően egyszerűen kikerülhetetlenül elém tornyosult, hogy végre megértsem, vagy legalább megsejtsem, miről szól eredeti mélységében a műfaj. Ez csak úgy lehetséges, ha japánból próbál fordítani az ember. Szép és reménytelen kísérlet volt, amit rendkívül élveztem.

Mi igényel nagyobb időt és energiát? Nem tudom, de a saját műveimmel mindig keservesebben érek révbe, talán azért, mert tudom, hogy mit szeretnék, és folyamatosan látom, hogy milyen távol lapátolok még tőle, míg fordítás esetében homályban bolyongok, és ha valamire ott rátalálok, örömmel leteszem a tollat, mondván, hogy megvan, megérkeztem.

Eddig a Társasutazás Közép-Mámor földjére című kötetét olvastam, melyet őszintén szólva nagyon megszerettem. Az alapvetően sem szokványos könyv több meglepetéssel is szolgál a gyanútlan olvasó számára. Gondolok itt elsődlegesen arra, hogy a könyv 24 órát ölel fel és minden költemény harminc percet kapott, illetve a néhány oldalon elrejtett „kitekintő” sorokra, melyektől a humor sem áll távol. Mi alapján készítette így a könyvét és van-e az időbeosztásnak külön szerepe vagy fontos jelentése?

Arra törekszem, hogy a könyveim lépjenek túl formailag is a hagyományos megoldásokon, tehát például azon, hogy margótól margóig futnak a sorok, csak vízszintesen, csak balról jobbra, hogy az oldal alján számmal kiírt oldalszám található stb. Persze ha valami eltér a megszokottól, szabálytalan, az önmagában még kevés, nem képvisel értéket, tartalmilag is indokolni kell az eltérést. Az említett kötetben a széljegyzetes haikuk a „törzsállományhoz” képest azok, amelyekben én is megjelenek, cselekvőleg, és nem csak megfigyelőként, minél személytelenebbül közvetítve az élményt.

A klasszikus japán haikukról tudni kell, hogy mindig évszakokhoz kötődnek, kötetbe rendezve is évszakonként csoportosítódnak (öt évszak, mert a japánok újév napját is külön évszakként kezelik). Az időbeliséget, az évszakok körforgását bontottam úgy tovább, hogy egyetlen napot igyekeztem élményeken keresztül körbejárni hajnaltól hajnalig.


Fenti kérdésemhez kapcsolódóan emelném ki, hogy a kötet fő tematikája az idő, nem csak rendezési elvként, hanem mint jelenség! Mesélne arról, hogy honnan jött az ihlet?

Időben élünk, és szerintem az jellemez leginkább valakit, hogy hogyan viszonyul az idő múlásához. Folyamatosan tanításokat kapunk a létezésben, a többi embertől, a természet világától, és szerintem ezek a tanítások mind megjelennek szimbolikusan is az időben.

Az ihlet maga az élet, valami történik körülötted, észreveszed, megfogalmazódik benned, hogy mi is történt – itt már persze az ember óhatatlanul beleszövi magát az egészbe –, aztán ezen a megfogalmazáson észreveszed, hogy esetleg rögzíteni is  érdemes.

Rendhagyó a könyv címe is. Mesélne kicsit többet Közép – Mámor földjéről?

A címet jelképesnek szántam, konkrét földrajzi hely megjelölésére emlékeztet, Közép-Ázsiára, Dél-Amerikára, miközben érződik persze, hogy nem az, hanem egy lelkiállapot.

Gyerekkoromban természetközeli helyen nőtten fel, a Kis-Sváb-hegyen, ami akkor még, a ’70-es évek elején jórészt beépítetlen és kissé falusias környezet volt. Ahogy már mondtam, meggyőződésem, hogy a természetben, annak egy kis szeletében is, egy kertben megtörténik minden, az összes életdráma és életcsoda, ami aztán az emberi életben ilyen-olyan formában testet ölt és kibontakozik. Itt és ebben az „előjátékban” nőttem fel, és boldog gyerekkorom volt.

Aztán felnőttként átköltöztem egy művilágba (Pestre, de itt sem a hely a lényeg, mert számtalan művilágban létezhetünk, párhuzamosan is akár), ahonnan hosszú évtizedek után visszakerülni vagy inkább visszarobbanni a természetbe valóságos revelációként hatott. Ezt a feleségemnek, Csillának köszönhetem, akivel 2011-től rendszeresen jártunk Balatonszárszóra, egy kis nyaralóba, amihez eldzsungelesedett, ősvadonszerű telekrész is kapcsolódott. Itt új írói korszakot is kezdtem. Aztán 2018-ban Piliscsabára költöztünk, ami már végleges visszatérést jelentett.

A mámor nem jelent mást, mint azt, hogy egyszerűen jelen vagy az életedben, és az, hogy ez felelősséggel és következményekkel jár, nem béklyóz le. Egyszerre vagyunk porszemek és olyan testet öltött lelkek, akiken sorsok fordulnak meg – ezt az ambivalenciát csak derűvel lehet elhordozni, és olyan közegben, amely, hogy így mondjam, támogató közeg. Eredendően és megronthatatlanul, mint a természet világa.

Fordításai közül a Béka toccsan a tóba című könyvét olvastam Öntől. Bár erősen jellemző a stílusára egy bizonyos rend és fegyelem, ahogy a haikukat elrendezte, mégis megbúvik a lapokon némi játékosság is. Milyen tematika alapján kerültek összegyűjtésre a haikuk és van-e olyan mű, ami igazán kedves az Ön szívének?

Szigorúan szubjektíven válogattam, azok a haikuk kerültek be a kötetbe, amelyek kedvesek nekem, közel állnak hozzám. A humor nagyon fontos számomra, és éppen ezért Kobajasi Issza haikuit szerettem leginkább, aztán fordítás közben figyeltem fel Josza Buszonra, akinek a szelídebb, csendesebb, bölcs humora gazdagabb szövetűnek érződik számomra. Az érződik-et hangsúlyosan alá kell húzni. 

Azt mondják, hogy a versek és a haikuk a szabad gondolatok gyöngyei. Hogyan vélekedik erről?

Teljesen egyetértek. A haikura ez különösen igaz, mert rövid és tömör versformaként akár véletlenszerűen is megszülethet. Bárkiben megfogalmazódhat egy gondolat, amiről kiderülhet – ha ilyen szempontból nézed, ha van az észlelésedben ilyen szűrő –, hogy lám: haiku. Ahogy mondani szoktam, legalább egyetlen jó haikura az életében mindenki hitelesítve van. Ami akkor is megszületik, ha észrevétlen marad. És attól, hogy észrevétlen marad, még nem biztos, hogy nyomtalan és hatástalan.

A XXI. század korszellemét tekintve egyre kisebb teret kapnak a szépirodalmi művek, verseskötetek, pedig az emberi lélek és élet eszmei gondolatai és értékei elsődlegesen ezen alkotásokban mutatkoznak meg. Mit gondol, hogy lehetne megállítani ezt a dekadenciát és milyen jövőt jósol a költészetnek országunkban?

Optikai csalódásnak gondolom, hogy ma kevesebbet olvasnánk, mint mondjuk száz évvel ezelőtt. Mindig keveset olvastak, és mindig leginkább a lektűrt. Úgy képzeljük, hogy a múlt század ’20-as, ’30-as éveiben micsoda pezsgés lehetett, hiszen akkor élt Karinthy, Kosztolányi, József Attila, és a frissen megjelent írásaikat tömegek bújhatták. Alig olvasta őket valaki. Esetleg beszéltek róluk, ismerték őket, de nem olvasták a műveiket. Úgy mondanám, hogy a „diskurzus körülöttük” jó volt, de hát ez így megy most is, számos kortárs író körül jó a pletykaáramlás.

Versekre mindig lesz befogadóközönség, talán nagyobb is, mint ma, ám úgy jósolom, hogy inkább a köztes műfajokban. A slam poetry, a versértékű dalszövegek és a filmes versmonológok kora jöhet.


Egy kisebb kutatómunkának köszönhetően láttam, hogy több alkotása is megjelent már számos folyóiratban, irodalmi oldalakon. Mit gondol, milyen alapon kerülnek kiválasztásra a megjelent művei, mi lehet egy sikeres költő titka?

A ’90-es években jóval több írásom jelent meg folyóiratokban, mert akkoriban a jelenlétet rangnak gondoltam. Ami ebből megmaradt, és utólag hasznosabbnak bizonyult, a szerkesztőktől kapott tanácsok. Találkozhattam az életem során négy-öt szerkesztővel, akiktől nagyon fontos és jól adagolt kritikákat kaptam, most csak Horgas Bélát említeném, a Liget néhány éve elhunyt szerkesztőjét. Az egész alkotói hozzáállásomra hatással volt Béla néhány iránymutatása.

Természetesen a folyóirat-megjelenéseknek van árnyoldala is, mégpedig az, hogy a szerző idomulni próbál az elvárásokhoz. Ez már átvezet a siker kérdéséhez is, vagyis ahhoz, hogy a mai ízlésvilág – bár talán látszanak már ebből a kilábalás jelei – a depresszív, probléma-centrikus műveket favorizálja. Minél letaglózóbban ábrázolódik valami, minél fojtogatóbb a légkör, a mű annál „hitelesebb”. A harmonikus, derűs, meditatív alkotások értéke megkérdőjeleződik.

A történelemre visszatekintve, a Haiku költészet nagy mesterei közül ki vagy kik voltak Önre nagy hatással és miért? Kiket tekint a legnagyobbaknak és van-e a modern világunkban olyan alkotó, akiről azt gondolja, hogy kiemelkedő és érdemes tőle olvasni?

Josza Buszon és Kobajasi Issza mellé mindenképp ide kívánkozik Macuo Basó, Maszaoka Siki és Nacume Szószeki neve. A japán haiku nagymesterei mindannyian, és ezért számunkra, akik csak fordításban olvashatjuk őket, nehezen befogadhatók, a haikuiknak csak szűk jelentésrétege szivárog át. Ebből a megfontolásból inkább a magyar szerzőket ajánlanám, a hosszas felsorolásnak gátat vetve Sajó Lászlót és Babics Imrét említve.

Mit gondol a mai oktatási rendszer keretében kötelezővé tett régmúlt nagy alkotóitól mennyit tanulhatnak a mostani fiatalok és mennyire vannak helyén kezelve egy – egy költő szerzeményei? Gondolok itt elsődlegesen az adott mű mondanivalójának megértésére, üzenetének megfelelő átadására. Elég érettek-e Ön szerint a mai fiatalok a költészet megbecsüléséhez?

A XX. század második felének, a Kádár-kor puha diktatúrájának volt egy olyan hozománya, a bezártságból adódóan, hogy sokan a művészetekbe menekültek. Az irodalomtudomány is elmélyült, és szerintem alapvetően helyesen felmérte az értékeinket. Lappangó életművek, felismeretlen kincsek mindig akadnak, a már említett Latzkó Andort is ide sorolom. Herczegh Ferencet és Tormay Cécilet sem szabad félretolni, mert kiváló írók, de nem tehetők Móricz Zsigmond mellé a polcon. A szerkesztésemben megjelent 2015-ben a Napút folyóiratnak egy tematikus száma, Szellemidézés – Elfeledett költők címmel, itt kevéssé ismert lírikusok munkásságából válogattam, amihez megint csak hozzá kell tennem, hogy nem József Attilához vagy Pilinszky Jánoshoz mérhető zseniket próbáltam előcsalogatni az árnyékból. Jó költőket, de nem géniuszokat.

Az értő olvasásról – az olvasásban az a szép, hogy minden életszakaszban, élethelyzetben egy műből – jó műből – mást szűrhet ki az, aki mélyen belemerül. Nem biztos, hogy az érettség-megbecsülés tengelyén kell vizsgálni ezt az egészet. Annyi azonban bizonyos, hogy egy-egy művet évek, évtizedek múltán is érdemes újraolvasni, mert elképesztő meglepetések érhetik az embert. 

Mikor várhatjuk újabb könyv megjelenését Öntől? Milyen egyéb jövőbeli tervei vannak?

A következő kötetem ismét haikukötet lesz, és macskákról fog szólni. Vallom, hogy minden ember életében legalább két mesterének lennie kéne, egy kutyának és egy macskának.

Legalább harminc-harmincöt félkész kötetem van, ami abból adódik, hogy kisebb szünetekkel egész életemben írtam, de soha nem fejeztem be semmit. A feleségemnek köszönhetem, hogy néhány évvel ezelőtt rávett: tanuljak meg befejezni. Hasonlóan fontos készség ez ahhoz, mint ahogy minden szülőnek tudnia kell elengednie a gyerekét.

A félkész kötetek nagy részét mégse fogom már a fiókból előkotorni, mivel lépcsőfokoknak tekintem csak őket, van azonban kettő, amelyet nem engedhetek el. Ígéretet tettem a megírásukra valakiknek, és mivel mindketten elhunytak már, a szavam csak még erősebben köt. Két regényről van szó, de többet nem mondhatok róluk.

Két évvel ezelőtt létrehoztam a Dr. Kotász Könyvkiadót, mivel azt tapasztaltam, hogy bár rengeteg ilyen cég van, a tehetséges szerzők mégsem találnak oda hozzájuk. Vagy nem is akarnak? A könyvkiadás egyre inkább átcsúszik csupasz üzleti vállalkozásba, eltűnt a műhelymunka, a támogatás, amit egy szerkesztő nyújthat egy szerzőnek. Ha körbepásztázunk a kortárs megjelenéseken, rengeteg kidolgozatlan, elnagyolt, félresiklott – viszont szép köntösben, könyvészetileg igényesen tálalt művel találkozhatunk. Hiányzott a külső kontroll és a biztatás, hogy igen, igen, érdemes még dolgozni a kéziraton… A motivációt persze az adja, hogy szeretném továbbadni mindazt, amit én is kaptam.

A kiadás mellett irodalmi esteket is szervezünk, 2018 őszén kezdtük a sorozatot Piliscsabán, és vendégül láthattuk és bemutathattuk – elnézést, hogy nem sorolok fel mindenkit – Király Farkast, Tamási Orosz Jánost, Fedina Lídiát, Hegyi Zoltán Imrét. Az estekről videófelvétel készült, amit közzé fogunk tenni. Az ismert járványhelyzet miatt a sorozat szünetelt, de tervezzük a folytatást, és már a Dr. Kotász saját szerzői fognak sorra kerülni, Ásványi Tibor, Szőke Szabolcs, Szentmiklósi Tamás, Magén István.

Jelenleg a kiadó legfontosabb könyvterve Kádas Tibor fotóművész albuma, az Egyetemi Színpad 1968-74 közötti legendás előadásairól készített fényképfelvételeivel, cikkekkel és életútinterjúval.

Köszönöm szépen az interjút és sok sikert kívánok!

Amennyiben felkeltettük az érdeklődéseteket, keressétek fel a szerző Facebook oldalát, ahol további érdekességeket olvashattok!

Társasutazás Közép-Mámor földjére című könyvét, valamint más alkotásait is, a Napkút Kiadó weboldalán tudjátok beszerezni.

Írta: NiKy