Pár évvel ezelőtt egy akkori kedves „barátnőm” mesélt egy könyvről, amely elsőre behatárolhatatlan műfajilag, de szerinte kiemelkedő belső tartalmát tekintve. Először nem értettem bevallom őszintén, hogy mi különleges lehet egy olyan tematikát felölelő könyvben, amely ismételten felhívja a figyelmet, egy aktuális környezeti katasztrófára. Mint kiderült ennek a kötetnek elsődleges témaköre a klímaváltozás, valamint az emberiség által okozott károk bemutatása különböző oldalakról. Be kell, hogy valljam nem voltam lenyűgözve az első pillanatokban, ugyanis nem kedvelem azon kiadványokat, környezetvédőket, akik a hétköznapi ember küszöbén kolompolnak, hogy változtatni kell. Tudom, ez kissé durván és negatívan hangzik, de ha belegondolunk abba, hogy azokról, akik ezeket az alkotásokat kézbe veszik, többnyire feltételezhető, hogy környezettudatos szemlélettel élik az életüket, - de mindenképpen nyitottak a tematikára -, és miután kiolvasták ezt a könyvet, még rosszabbul fogják érezni magukat, mint előtte. Miközben valószínű, hogy az ökológiai lábnyomuk igen elenyésző az átlaghoz képest, és azok a vállalatok, gyárak, üzletemberek, akik valóban sok kárt okoznak, tehát élen járnak a környezetszennyezésben, vígan folytatják tevékenységüket. Ezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert bár tisztában vagyok azzal, hogy egy ilyen típusú könyv mindenkinek szól, mégis fullasztó és nyomasztó az érzés, miszerint például én közembereként mindent megteszek, hogy csökkentsem a károkat a magam módján, mégis a világ rohamos léptekkel gázol át rajtam és a velem hasonszőrű embereken. Tehát a kezdeti kételkedésem adott volt, aztán el is feledkeztem erről a könyvről, hiszen sehol nem tudtam beszerezni, egyszerűen nem lehetett kapni. Míg végül egy kedves ismerősöm által kézbe vehettem.
Az első ellenérzésemet leküzdve furcsa élményben volt részem, ugyanis a szerző a felmenői életéből, valamint a munkásságából, különböző utazások élményeiből merítkezik. Ebben a katyvaszban először nem is tűnt fel az az egyedi szerkezet, ami tulajdonképpen olyan különlegessé teszi ezt a könyvet.
Tudományos, ismeretközlő irodalom? Igen, talán kicsit. Családtörténet? Nem mondanám. Szépirodalmi alkotás? Nem feltétlen. Talán elmondható, hogy mind a három egyszerre, bár szerkezetileg kissé kaotikus a rendszerezése, mégis jól összefüggő és könnyen értelmezhető.
Ilyen kötettel még nem találkoztam, ezt el kell, hogy ismerjem, ezért szinte rögtön egymás után kétszer is elolvastam.
„Rengeteg energiát pazaroltunk végleges dolgokra, háborúkra és fegyverekre, vagy hogy eljussunk a Holdra. A Manhattan – terv során sok ezer embert küldtek a sivatagba, hogy éjszakába nyúlóan dolgozzanak, nyári és karácsonyi szabadság nélkül, míg el nem érik a célt, az atombomba elkészítését. Akkor miért ne lehetne ezt megtenni a bolygóért, valami jó célért? Ha a politikusok valóban felfognák, miről van szó, valami ilyesmivel állnának elő. Hány embernek kell dolgoznia az éghajlati válság megoldásán? Még egymillió ember sem sok, ha a Föld jövője forog kockán.”
Mint fentebb már említettem, a kötet számos oldalról mutatja be a klímaváltozás, valamint a környezetszennyezés eltérő ágazatait. Talán elsőre nem tűnhet szokatlannak ez a tematika, elvégre nem az első és nem is az utolsó kiadvány, amely ezekkel a fajsúlyos problémákkal foglalkozik, mégis érdemes kézbe venni, ugyanis a szerző saját felmenői életéből merítkezve, valamint a munkája során megélt, vagy meg nem élt eseményekből, a történelem katasztrófáin át tükröt tart az olvasó elé, amelyben nem önmagunk szépségét pillanthatjuk meg.
Szeretnélek egy kezdetleges játékra meginvitálni ismételten. Kérlek, hogy helyezz magad elé egy tükröt, mindegy mekkora és az sem fontos, hogy mennyi látszódik belőled. Kérlek, hogy nézz bele! Mit látsz? Jó esetben önmagadat, az arcodat, a szemeidet, orrodat, ajkaidat. Aztán hajolj kicsit közelebb és néz mélyen a saját szemedbe. Mit tapasztalsz? Igen, jól érzékeled, a szemed sötétebbnek fog tűnni, de valószínű egészséges a bőröd színe, a szemeid élénken csillognak és viszonylag elégedett is lehetsz látványoddal. És most csukd be a szemed, kissé lazulj bele az imént látottakban. Most pedig lásd magadat harminc év múlva, amikor a környezetszennyezés megtette hatását. Nincs tiszta levegő, amely az életed alap pillére, nincs tiszta ivóvíz, csak valami mesterségesen előállított lötty, amitől fáj rendszeresen a gyomrod. A meleg elviselhetetlen, vagy éppen olyan hideg van, hogy nem tudsz elég meleg ruhát magadra venni, hogy ne fázz folyton. A világ rendje felborult. Az állatok tömegesen pusztulnak ki, a növények ehetetlenné válnak, az emberek egyre agresszívabbak. Most kérlek, hogy nyisd ki a szemed! Újra önmagadat látod, de a szemed már nem ugyan az. Mi változott?
Nos, ez a játék – ahogy tőlem már megszokhattátok – arra szolgált, hogy kis ízelítőt mutassak a jövőnkről. Ez a könyv erre hívja fel a figyelmet elsődlegesen.
„Olyan időket élünk, amikor egyetlen ember is képes feltalálni egy meteorzápornak megfelelő bombát, és egyetlen divathullám egyet jelenthet az állatvilágon belül pusztító járvánnyal.”
Őszintén szólva nehezen tudom behatárolni, hogyan is lehetne ezt a könyvet megfelelően bemutatni, hiszen nagyon sokrétű és rengeteg információval szolgál. Ez az összetettség számomra rendkívül érdekessé tette ezt az utazást, hiszen hol egy család nagyszülői ágáról olvashattam anekdotákat, hol vulkánok kitörésében vagy éppen egy nép – jelen esetben Kína – kommunista szemléletén elmélkedhettem a magam módján.
A számomra is legfontosabb problémát mindenképpen ki szeretném emelni, ez pedig nem más, mint a tengerek és óceánok CO2 elnyelése. Köztudott, hogy jelen pillanatban a szén-dioxid kb. 30% -át nyeli el ez a hatalmas víztömeg, amely az emberiség életében rendkívül fontos. Ellenben a környezetbe kibocsájtott salak, szemét olyan mértékben rongálja a természetet, hogy a klímaváltozás által súlyos tragédiák elé nézünk nagyon hamarosan. A tengerek, óceánok savasodásával szembenézni nem kis bátorság kérdése, a következményekkel pedig egyenesen lehetetlen.
De ezen kívül szó esik az állatok tömeges kipusztulásáról, a gleccserek olvadásáról, az emelkedő tengerszintről is. Olyan súlyos katasztrófákról olvashatunk, amelyek önmagukban is nagy veszélyt hordoznak a jövő nemzedékének életére nézve, nemhogy együttesen. Ha az a célja az emberiségnek, hogy végül ne legyen hol laknia az utókornak, akkor nyugodtan folytathatja mindenki a mostani életét, de ezzel a szemlélettel egyenes arányban alá is írják gyermekeik halálos ítéletét. Ezért igaznak vélem a következő gondolatot: ”Belőled sarjadt magod gyümölcsének érése, és rajtad áll elmúlásának jövőképe.”
„Ha az ember mindig arra gondolna, hogy mi történhet, akkor sosem csinálna semmit.”
Úgy gondolom, hogy bár rohamosan csökken az az időkeret, amelyet a változásra fordíthatunk, mégis érdemes lenne pár fontos területet átgondolnunk.
Négy fő kérdést és megoldást kell megvizsgálnunk:
- Az élelmiszer – pazarlás megszüntetése és a táplálkozási szokások megváltoztatása, modernizálása
- Az erdők védelme, erdőtelepítés, a mocsarak és őserdők helyreállítása
- Átállás a nap – és szélenergiára, illetve a közlekedési eszközök elektromosítása
- A nők szerepvállalásának növelése
Számomra kiemelkedőnek bizonyultak a dalai lámával folytatott beszélgetések, amelyek mind a két esetben olyan mély, mégis átfogó üzeneteket adnak át, amelyek elemeiben rendítik meg az olvasó lelkét, ebben bizonyos vagyok.
„- Az önzés a természetünkben van. Ha az ember nem törődik magával, akkor ki más? Ezért hát természetes, normális és reális, hogy mindenki törődjön magával. De ha mások kárára tesszük, az helytelen. Mindenkinek joga van a boldog élethez. Szociális állatfaj vagyunk. Hozzáállásunk és cselekedeteink közvetlenül befolyásolják mások boldogságát. Ezért a gyakorlatban is szeretetet és gondoskodást kell tanúsítanunk, mások jólétét kell szem előtt tartanunk. Ugye, a gyerek tanul és érik, a képességei napról napra, évről évre bővülnek. A gyerek szellemi képességeit fejlesztjük és eddzük, de a szeretetét, a szív jóságát miért nem? Ha eddzük a szívet, az hasonlóképpen napról napra, hónapról hónapra növekedni tud.”
Talán kicsit jó hasonlat, ahogy Kína bekebelezte Tibetet anno, úgy tűnteti el az ember a Föld által nyújtott csodákat. Drasztikus és nem feltétlen elfogadható példa, de így könnyebben elképzelhető, hogy a mértékletességet elfelejtve mit művelünk a lakóhelyünkkel.
Összességében úgy gondolom, hogy valóban nagyon egyedi könyvet vehettem kézbe. A történetek érdekessége mellett az elszórtan fellelhető képek is hozzátettek a különleges élményhez. Ezek a fotók kiragadott eseményeket, családtagokat vagy éppen környezeti képeket mutatnak meg, amelyek által közelebb érezhetjük magunkat Izland csodás világához, a tengerek végtelenjéhez vagy éppen egy jegesmedve pihenéséhez.
Valóban értékes a könyv a maga nemében és talán nem is olyan lehangoló, mint azt elsőre hittem. A téma továbbra is fajsúlyos marad, de számos ötlettel szolgál ahhoz, hogy mit tehetünk még a magunk erejéből. Ugyan egy ember nem a világ, de egy hangos kiáltás számos másik lélek hívóüzenete lehet.
Mivel a boltok polcain nem lelhető fel ez a kötet, ezért csak remélni merem, hogy idővel, egy másodnyomást megélve, ismét bárki kézbe veheti majd a könyvet. És ezt az üzenetet érdemes átgondolnunk: „A szavak hatnak az érzelmeinkre. A szavak lehetővé teszik, hogy megfogalmazzuk, hogyan érezzük magunkat, és leírjuk, mi rejlik a keblünkben. A szavak korábban láthatatlan történéseket is meg tudnak ragadni és keretbe tudnak foglalni.”
Írta: NiKy
A mesterséges intelligenciával vagy a virtuális valósággal való fenyegetés lassan már annak a népmesében szereplő kisfiúnak a példáját idézi, akit a birkanyáj őrzésével bíztak meg és unalmából és heccből olyan sokszor kiáltott farkast, míg a fenevadak egyszer tényleg fel nem bukkantak, de akkor már a falusiak nem vették komolyan a segélykérését. Valóban, sokáig a gépi értelem maximum csak a mozivásznon vagy a könyvek lapjain tört az emberiség életére vagy ébredt bármilyen, a közegészségre veszélyes öntudati állapotra, mindennapi életünkben ritkán manifesztálódott egzisztenciális fenyegetés formájában. Voltak persze robotok, amelyek kíválóan sakkoztak vagy megverték az aktuális go világbajnokot, de ettől még egyikünk se kezdett rettegni attól, hogy ezek bármelyike egyszer majd a Terminator-filmekből ismert Skynet ősapja lehetne. Pedig a színfalak mögött hatalmas ütemben zajlik a mesterséges intelligencia fejlesztése és a szűk értelemben vett változata már mindennapi életünk szerves részét képezi.
“A mesterségesintelligencia-evolúció jelenlegi szintjén az MI a gépi tanulással (ML) és a prediktív analitikákkal rokon értelmű, amelyek hatékonyságnövekedést hoztak magukkal, nem pedig a “Skynet-Szingularitást.” A felhajtás által keltett véghangulat – majd a vég elmaradása – rengeteg embert arra sarkallt, hogy ne vegyen tudomást az MI által érkező változásokról. Azonban az 1950-es évek első MI-fejlesztéseivel szemben napjainkban jelentős különbséget jelent, hogy a legfrissebb MI-fejlesztések és áttörések szinte exponenciális mértékben zajlanak.”
Tilesch György és Omar Hatamleh által közösen jegyzett Mesterség és intelligencia című kötet a Libri Kiadó gondozásában jelent 2021-ben. Stílusos, a címhez és témához jól passzoló borító alapozza meg előre a könyv mondanivalóját.
Szóval az MI már lerágott csont, ugyan minek olvassak el még egy könyvet a témában? Nekem is ez volt az első gondolatom, bár a frappáns cím láttán kissé ökölbe szorult a gyomrom, hiszen a mű rögtön az ezeréves magyar néplélek Achilles-ínát támadja, beveti az atomfegyvert, vagyis a munkánk elvesztésével riogat. Persze önmagában még hatásvadásznak és lerágott csontnak tűnhet ennek ellenére is a téma és elintézhetjük egy kézlegyintéssel, mondván: “Mégis kit érdekel, hiszen az MI úgyse fog sose az ember fölé kerekedni a …… terén.” Itt a pontozott részt mindenki töltse ki hite és meggyőződése szerint. Nos, spoiler nélkül azt kell írjam, kedves Olvasó, hogy napról napra rohamosan csökken azon tevékenységi körök száma, ahol az MI ne lenne képes túlszárnyalni az emberi teljesítményt. S míg az előző ipari forradalom elsődlegesen a nehéz vagy monoton fizikai munkát tette zárójelbe, addig a következő gazdasági szerekezetváltás már inkább a fehérgallérosok munkavállalási feltételeit fogja negatív irányban befolyásolni. Persze az új paradigma új lehetőségeket is teremt, de a kereslet nem mindig találkozik a kínálattal, vagyis egy kiadványtervező grafikus nem fog egyik napról a másikra felcsapni felhőprogramozónak.
A kulcsszó most is, mint ahogy az evolúció több milliós történetében mindig is volt, a rugalmasság. Kérdés, hogy képesek leszünk-e elég gyorsan alkalmazkodni az ugrásszerűen fejlődő MI-k által átalakított játékszabályokhoz? A szerzők érvelése szerint kudarcra vagyunk ítélve, ha mindig utólag próbálunk reagálni majd a történésekre. Példaként hoznám fel erre a könyvből a végtelen ostrom fogalmát, ami leegyszerűsítve a gyakorlatban úgy nyílvánulhat meg, hogy az MI az általunk gyűjtött hatlamas mennyiségű adat alapján kimondottan ránk szabott reklámot készít, amit képes végtelenszer levetíteni és addig finomítani, amíg a célzott fogyasztói reakciót ki nem válta vele. Alexander Weinstein - Az Új világ gyermekei című novellájában írja le ezt úgy, hogy a főszereplők elfelejtik frissíteni a tűzfalukat, mire a házukat elárasztják a reklámok. Képzeljük el, ahogy a böngészőnk hírdetési sávjában vagy kiterjesztett valóság szemüvegünk látómezejében súlyos betegségben elhunyt rokonunk jelenik meg és életbiztosítással győzköd bennünket! Mi lesz azokkal, akiknek nem fogja majd az MI ellen védő tűzfalra futni? Képes lesz-e bármilyen tűzfal megfelelő védelmet nyújtani?
A könyv szerint átfogó preventív szabályozásra és keretrendszerre van szükség, amit széles körű társadalmi és állami szintű konszenzusnak kell megelőznie. A társadalmaknak tájékoztatás és tanulás útján digitalis immunrendszert kell kifejleszteniük, ami megnöveli a túlélés esélyeit az MI-által teremtett veszélyekkel szemben.
Persze van pozitív forgatókönyv is, az MI nem csak disztópiát, hanem utópiát is teremthet, de ez nagy mértékben rajtunk, embereken fog múlni. Milyen erkölcsi alapelveket és mércéket fogunk az MI elsődleges morális irányelvévé tenni? Milyen célokat és feladatokat fogunk kijelöni neki? Bele kell-e táplálni az egzisztenciális szorongás érzését a döntéshozatali mechanizmusaiba, hogy jobban átérezze az emberi állapotot vagy hagyjuk ki belőle, mert annak köszönhetően az elpusztításunkra is törhet? Ki képviseli legautentikusabban az emberiséget egy globális MI-keretrendszer megalkotása során? Az ENSZ? A Vatikán? Az MI fejlesztésben élen járó technológiai óriásvállalatok? A Ray Kurzweil által is képviselt szingularitáskultuszok?
Megannyi izgalmas és fontos kérdést feszeget a könvy, és sok esetben megpróbál szolgálni válaszokkal is. A javasolt akciótervek mellett olvashatunk még arról is, hogy milyen változásokat hozott vagy hozhat a technológia fejlődés az oktatás, az egészségügy vagy a képzőművészetek terén, összefogalalja az MI-kutatás terén jelenleg is zajló globálsi fegyverkezési versenyt, illetve felvázol számos potenciális jövőbeni forgatókönyvet.
A könyv egyértelmű célja az olvasó figyelmének és tudatosságának a felketése, hogy a kritikus tömeg elérésével kialakuljon a társadalom előzetes védelmi mechanizmusa. Vitaindító és gondolatébresztő mű, amit úgy érzem, hogy mindenkinek érdekében áll kézbe venni, hiszen mindannyiunk alapvető érdeke, hogy jobban készen álljunk a jövő kihívásaival való szembenézésre.
“Semmi sem elkerülhetetlen, de nincs még késő ahhoz, hogy megzabolázzuk a jövőt, és antropocén reneszánsszá tegyük a robocén kor eljövetele helyett. Viszont most kell nekilátnunk: ha ez túl későn történik meg, akkor rettenetes ébredés vár ránk.”
Írta: Süni
Szinte minden ember fogékony és érdeklődést tanúsít valamilyen fokon az emberiség őstörténete iránt. Ki ne szeretné megtudni, hogy milyen életet élt ük-ük-ük nagyapja vagy hogy milyen vér csörgedezik az ereiben. Az eltelt évezredek szinte áthidalhatatlan szakadékot vertek jelen és múlt közé, sokszor a tudomány hézagai között támadt űrt hipotézisek és találgatások töltik ki. Talán soha nem fogjuk tudni pontosan rekonstruálni a múltat, de minden egyes új felfedezés kicsit közelebb visz bennünket az igazsághoz.
Vitathatatlan, hogy az izraeli Yuval Noah Harari korunk egyik sztártörténésze, akinek Így hódítottuk meg a Földet című munkája a Lampion Könyvek Kiadó kiadásában jelent meg 2022-ben.
Rendhagyó módon mostani értékelésünk bevezetőjét a könyv utolsó pár oldalának néhány sora szolgáltatta, amely szintézisszerűen foglalja össze az addig leírtakat. Ez a részlet plasztikus képet ad az érdeklődő olvasó számára abban a tekintetben, hogy milyen tartalmat is várhat, ha a mű elolvasására vállalkozik. Nem lesz egy megterhelő feladat, hiszen a kötet alig 160 oldal terjedelmű, nagyon gazdagon illusztrált és a letisztult nyelvezete is elősosorban a fiatalabb korosztályt célozza meg. Aki járatos a történész által jegyzett, szinte franchise-méreteket öltött irodalomban, az tekinthet úgy is a könyvre, mint egy Sapiens Light-ra.
Mint ahogy fentebb már említtem, egyértelműen a tizenéves olvasóközönséget igyekszik megszólítani a szerző, a rendkívül jól felépített artikuláció, a barátságos, könnyed hangnem és a képregényszerű illusztrációk mind a befogadást és a további ismeretszerzés iránti igényt segítenek felerősíteni. Persze a laikus, a téma iránt érdeklődő felnőttek is találhatnak benne megannyi hasznos plusz infromációt, a kötet ifjúsági irodalom ellenére magas tudományos igényességgel íródott. Külön ki kell emelni azt a nyitott, előítéletektől mentes gondolkodásmódot is, amelyet az író igyekszik elültetni a jövő nemzedékében a könyv által.
Összegzésképpen egy új sorozat első köteteként rövid, de szórakoztató őstörténeti kitekintést nyújt ez a magas fokon prezentált könyv, elsősorban a fiatalabb korosztály számára, de a téma iránt érdeklődő felnőttek is nyugodtan kézbe vehetik.
Amennyiben úgy érzed, hogy szívesen kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha az Animus Central Kiadó weboldalára ellátogatsz.
Írta: Süni
“A földön kívüli élet keresését övező ellenállás egy része annak a konzervativizmusnak tudható be, amelyet sok tudós magáévá tesz, hogy minimalizálja a karrierje során elkövetett hibák számát. Ez a legkisebb ellenállás útja, és eredményes is, hiszen azok a tudósok, akik megtartják a konzervatív szemléletüket, több kitüntetést, díjat és anyagi támogatást kapnak. Sajnos ez a buborékhatást is erősíti, mert az anyagi támogatás miatt mind nagyobb kutatócsoportok jönnek létre, amelyek ugyanazt a konzervatív gondolatot visszhangozzák. Ez pedig hólabdahatást okozhat, vagyis a buborékokban felerősödik a konzervativizmus, ami az ifjú kutatókból kiöli a velük született kíváncsiságot, s a legnagyobb részük úgy érzi, hogy be kell állnia a sorba. A trend annyira elfajulhat, hogy önbeteljesítő jóslattá változtatja a tudományos konszenzust.”
2017 végén a hawaii obszervatórium felfedezett egy különös égitestet, amely a Naprendszerbe történő belépését követően rövid időre Nap körüli pályára állt, majd arról letérve(!) és gyorsuló(!) sebességgel távozott. A csillagközi látogató az ‘Oumuamua nevet kapta, ami magyarul annyi tesz, hogy “távoli hírhozó, aki elsőkét érkezik”. Természetesen a bejelentés nagy vihart kavart mind a csillagászat, mind a tömegmédia csatornáin és nem alakult ki egységes álláspont az objektum eredetét illetően. A legtöbb tudós aszteroidának vagy meteoritnak bélyegezte, kategorikusan és szemellenzősen tagadva az ennek ellentmondó bizonyítékokat. Kevés szakember jutott arra a feltételezésre és vette a bátorságot, hogy hangot is adjon annak az elképzelésének, hogy a jelenség esetleg a földönkívüli élet jele is lehetne.
Avi Loeb, a Harvard vezető csillagásza, ezen kivételek táborát erősíti és nézeteit a Földönkívüli című könyvében foglalja össze, amely az Agave Kiadó gondozásában jelent meg 2021-ben. A kötet, a megszokott magas színvonalat képviseli a csomagolás tekintetében, a leírtak értelmezését számos belső illusztráció is segíti, melyek mind világosak is jól kivehetőek.
Nem tisztem megítélni vagy vitába szállni a szerző álláspontjával, hiszen nem rendelkezem az ehhez szükséges fizikai vagy matematikai tudás töredékével sem. Laikus vagyok, nem az én szavam fogja eldönteni, hogy az Oumuamua egy mesterséges földönkívüli objektum vagy “csupán” egy olyan aszteroida, mely megcáfolja minden eddig felállított elméletünket az aszteroidákat illetően. Véleményem attól persze még lehet, és bár általában szkeptikus vagyok az UFO-észlelésekkel kapcsolatosan, ebben az esetben hajlamos vagyok a szerzőnek igazat adni. Ebben nagy szerepet játszik a könyv élvezetes és világos stílusa, nem marad egyetlen felvetett szakkifejezés vagy tudományos elmélet sem magyarázat nélkül.
“A kísérleti bizonyítékok hiánya ellenére a fősodorbeli elméleti fizikusok vitathatatlannak és evidensnek tartják a szuperszimmetriát, az extra dimenziók elméletét, a húrelméletet, a Hawking-sugárzást és a multiverzumok elméletét. Hogy egy kiemelkedő fizikus egyik konferencián elhangzott szavait idézzem: “Ezeknek az elméleteknek igaznak kell lenniük akkor is, ha nem támasztják őket alá kísérleti eredmények, mert több ezer fizikus hisz bennük. Nehéz lenne elképzelni, hogy a matematikai tehetséggel rendelkező tudósoknak ilyen nagy csoportja tévedne.”
Ahogy az eddig kiemelt idézetek azt sugallhatták, a csillagközi utazó eredetének boncolgatása mellett a szerző foglalkozik egy sor másik, talán sokkal égetőbb kérdéssel is: fel vagyunk-e egyáltalán készülve arra, hogy elfogadjuk a földönkívüli élet létezésének tényét? Hajlandóak vagyunk-e túllépni az anyagi érdekek előtérbe helyezésén és erőforrásainkat a csillagközi űrre összpontosítani, mint az egységes emberi faj és nem egymással versengő országok? A szerző velünk megosztott tapasztalatai meglehetősen negatívak, olyan érzésünk van, mintha a tudósok mind bezárkóztak volna elefántcsonttornyaikba és nem a társadalom szolgálatát vagy haladását tekintenék elsődleges céljuknak, hanem a tudományos előremenetelt. Tekinthető a könyv tehát egyfajta vitairatnak is, amely igyekszik felrázni a szakmai közösséget, hogy merjenek kockázatot vállalni, elhagyni a kitaposott ösvényt, mert az időablak a következő nagy szűrő megakadályozására egyre jobban szűkül. A következő kihalási eseményt ugyanis nemcsak egy környezeti katasztrófa okozhatja, hanem az is, hogy kritikusan alábecsüljük vagy elutasítjuk annak esélyét, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban. Az emberiségnek több évszázadig tartott például a geocentrikus világkép elvetése is, de nem biztos, hogy a következő újraértékelésig újabb több száz év áll még rendelkezésünkre.
“A lakható bolygók bőségét tekintve az elbizakodottság netovábbja lenne azt feltételezni, hogy egyedülállóak vagyunk. Szerintem ez az ifjúság hübrisze. Amikor a lányaim kicsik voltak, különlegesnek képzelték magukat. Miután viszont más gyerekekkel is találkoztak, más nézőpontból tekintettek a valóságra. Érettebbé váltak. “
Elcsépelt közhely, de tényleg nyugodt szívvel tudom ajánlani mindenkinek a könyv elolvasását, nem hiszem, hogy sokan lennének, akiket ne foglalkoztatna az örök kérdés, hogy vajon egyedül vagyunk-e a világűrben.
A szerző többek között egyetemi oktató is, aminek köszönhetően a stílus rendkívül tiszta és érthető, laikusoknak sem kell félniük a rájuk leselkedő féloldalas egyenletektől. Véleményem szerint a cél egyértelműen a minél szélesebb körű tájékoztatás és figyelemfelkeltés (is) volt. Elgondolkodtató volt számomra az olvasottak ismeretében az is, hogy vajon csak a piaci verseny eredménye-e az, hogy a könyvet nem egy elsősorban tudományos munkákkal foglalkozó kiadó adta ki itthon.
Angolul tudó olvasóknak kiegészítésképpen ajánlom Lex Fridman-nek a szerzővel készített interjúját, amely megtekinthető a legnépszerűbb közösségi videómegosztón. (Ezt itt megnézhetitek)
Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, az Agave Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.
Írta: NiKy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése