"Úgy gondolom, nem én közvetítek a verseim és a Költészet között, hanem az írásaim állítanak valakit közszemlére – a pellengért és a míves szobrot csak az idő dátumozza – az a valaki nem én vagyok, azok már ők maguk." - Interjú Fábián István grafikus, költővel

 

Fotó: Kállay Judit

Bevallom őszintén, hogy az elmúlt pár hónapban többször is elolvastam mostani interjúalanyom egyik verseskötetét (Fölsértett ég) és pár napja fejeztem be egy másikat is (Örökévad). Mind a két könyvről elmondható, hogy bizonyos kettőséggel mutatja be gondolatait a művész, hiszen az egyik oldalon a versek, míg elszórtan a másikon idiografikus képek helyezkednek el. De nemcsak ettől különleges számomra Fábián István munkássága! Erről és még sok érdekességről kérdeztem! Kérlek, fogadjátok az interjút sok szeretettel! Kezdjünk is hozzá!

Először is köszönöm, hogy elfogadta a felkérésemet. Kérem, mutatkozzon be a kedves olvasóknak pár mondatban! Hogy vált Önből költő és grafikus? 

Én köszönöm Önnek az érdeklődést! Rajzolni mindig szerettem. Már gyerekkoromban megfogott a tiszta fehér lap látványa, hogy az első vonaltól kezdve bármi megtörténhet, csak rajtam múlik. Szerettem a grafit alig érezhető, mégis jelenlévő illatát, a tinta, a tus illatát, tulajdonképpen szinte megállt az idő, ha rajzoltam, és ha elkészült a rajz, még ha suta és esetlen volt is, képzelet szülte lehetetlenség, akkor is igazi, megfogható volt, hiszen a zizegő papírlap kézbe vehető, valóságos tárgy.

A versekkel másképpen vagyok, írás közben nincs ez a teljes önfeledtség és öröm.  Sokan mondják, hogy nehezen érthetőek a verseim, amit én nem tudok visszautasítani, pedig – mivel hitem szerint képek egymásra építésével fejezem ki a mondanivalómat – írás közben teljes, tudatos és „jelenlévő” fegyelemmel igyekszem ezeket a képeket pontosan és élesen megfogalmazni, láttatni az arra tévedő olvasóval.

Szóval azt hiszem, a rajzolás mindig is hozzám tartozott, az írás pedig valamikor húsz éves korom táján kezdte karcolgatni a világhoz kötődésemet. Karátson Gábortól olvastam még kamasz koromban, hogy „a kort értő fiatalnak lenni és a művészet valamely ágával próbálkozni egy és ugyanaz”.  Ez is megfogott, meg persze a nyomdász ipari-tanuló évek alatt, majd azután meghatározó találkozásaim a nálam éppen csak idősebb, akkor már kész, felavatott költőkkel, Szervác Józseffel, Csajka Gábor Cypriannal, Tóth Erzsébettel, később Rákos Sándorral, Kormos Istvánnal, Nagy Gáspárral, Turczi Istvánnal…mondhatom szerencsémnek is, volt hatás elég!

Huszonhárom évesen, szilveszter előtt egy nappal vonultam be katonának, ijedtemben Kormosnak adtam át addigi verseimet, s mire leszereltem, ezek megjelentek a Madárúton c. antológiában. Zsengék voltak, mondhatom, de mégiscsak biztatást jelentettek, ettől kezdve viszonylag folyamatosan fogadták el munkáimat rangos folyóiratok, mint az Alföld, Palócföld, Mozgó Világ, ilyenek. Így indult ez valahogy.

Számos verset írt és illusztrált. Hogyan fér meg egymás mellett ez a két kreatív alkotó tevékenység a hétköznapokban? Illetve melyikkel foglalkozik szívesebben? 

A rajzolás korábban és valahogy természetesebben volt az időm része, a vers később lett kikerülhetetlen, akarati és indulati kérdés számomra. Ehhez persze hozzájárult, hogy nagyon sokat olvastam – furcsa módon prózát inkább – de tulajdonképpen bármit, Veres Pétertől Németh Lászlón, Füst Milánon át a „legvadabb” nyugati írókig-költőkig, Salinger, Updike, Gregory Corso, Ginsberg, minden-minden beszippantott, lehúzott azután földobott, mint az örvény, hogy csak kapkodtam levegő után. A rajz számomra – talán amiatt, hogy végül is fizikai történet – megnyugvás, néha még el is tudok bambulni rajzolás közben, az írás inkább koncentrált munkát jelent. És bár nagyon különböző alkotó állapotok, nem mondhatom egyikre sem, hogy kevésbé szeretem. Együtt működik a kettő, ha úgy érzem, jól sikerült a grafika vagy a vers, az öröm ugyanaz.

Jaj, és ami fontos: valóban jelentek meg verseskötetek, novellák a rajzaimmal kísérve (mostanában talán a legnagyobb öröm az AB ART Kiadó általam tipografizált Lyra Omnis és Prosa Omnis sorozata), de szándékom szerint a grafikáim a verseimmel párhuzamosan haladó, azokkal azonos indíttatású munkák, nincs köztük alá- vagy fölérendeltségi, függőségi viszony.

Számos művészről olvastam és hallottam is, hogy különleges ihletforrásból merítkezik alkotás előtt, vagy sajátos íratlan szabályokat követ. Csak, hogy egyet említsek, Virginia Woolf állítólag állva szeretett írni. Önnek is van valamilyen meghökkentő szokása vagy esetleg egy múzsája?

Hallottam én is ilyen hóbortnak tűnő módszerekről, hogy Goethe talán rohadt almát szimatolgatott, hogy alkotásra serkentse magát (mások ugyanezt barátjáról, Schillerről mondják), hogy Hemingway olykor pucéran írt, hozzánk pedig Woolfnál közelebbi példa a középkori kódexmásolókhoz hasonlóan állva alkotó Illés Endre. Én ilyen magasságba sosem merészkednék, egyetlen rendje van az írásra-rajzolásra fordított időmnek: miután kenyérkereső szakmám, a könyv- és folyóirattervezés ellát munkával, szigorúan csak a péntek és szombat délutánt-estét fordítom alkotásra, ez egyébként egy számomra nagyon alapvető hozzáállásnak is záloga: soha, egy percre sem akartam az úgynevezett művészetből megélni. Eddig ez egész jól működik, hálistennek!

Melyik versére a legbüszkébb?

Nahát, erre nemigen találok választ. Ha mégis, akkor a Szent Anna-tó lenne az, egy országnyi, Svájcnál is szebb haza elvesztésének értetlensége, és fájdalma. Itt kell megemlítenem Aczél Gézát, aki a már említett Alföld folyóirat szerkesztőjeként felvállalta 1984-ben(!) ezt a versemet. De legalább ennyire fontos számomra a Némulat c. vers, ami – bár megírásakor nem tudtam, mennyire így lesz – majd húsz évre megjósolta az elhallgatásomat. Mindkettő szerepel az Örökévadban, ugyanakkor a Némulat az 1990-ben megjelent kötetem címadó verse.

Számos értéket, tanácsot fedezhetünk fel a verseiben. Számomra a legkedvesebbek a Húsvét, 2013 vers sorai voltak. A versszakok rendkívül nagy erővel bírnak és be kell valljam, hogy már kívülről tudom, annyiszor olvastam, mert itt éreztem először a vidéki otthon szabadságát. Honnan merítette az ihletet?

Igen. A vidéki otthon szabadsága. Köszönöm, hogy szóba hozta! Pesti, belvárosi kölök mivoltom ellenére 17-18 éves koromig nagyon sok időt, évente több hónapot egy szinte középkori elmaradottságba rekedt faluban töltöttem nagyszüleimnél. Pénteken még a Károlyi-kertben, az Erzsébet híd alatti parkolóban, vagy a Bástya utcai Kistéren fociztam a barátaimmal, hétfőn már tengerit kapáltunk bátyámmal negyven fokos hőségben, végeláthatatlan kukoricaföldeken. Máig nem tudom, az a belvárosi kissrác vagy a klottgatyás lurkó vagyok egy fél évszázaddal öregebben, aki még mindig Budapesten élek, – de van egy házunk az ország egy nem is távoli szegletében. Kert is van, a kertben két 120 éves körtefa, fenyők, tuják, bokrok és minden évben hálásan újraéledő fű. Igen, a rigó!

Igen, most, 2021 tavaszán a múlt héten ült meg költeni a tornácunk keresztgerendájára rakott fészkében egy rigó pár. Szóval, a világ olyan amilyen, romlik és összedőlhet, az ég is bedőlhet, de a rigó fütyöl. Amig van, aki hallgatja, addig megvagyunk.

Térjünk rá kicsit a mai világhelyzetre. Egy ennyire sokrétű alkotót, mint amilyen Ön is, hogyan érintett meg a világjárvány időszaka? Mennyire befolyásolja az írásban? Inspirálja, vagy inkább letaglózza?

Mivel mindhárom elfoglaltságom, a könyvtervező-grafikai munkák, az írás és rajzolás ma már íróasztalhoz, számítógéphez kötődik, illetve köt, gyakorlatilag nem sokat változott a napi menetrend. Ami aggodalom van bennem, a családomért, akik nálam jóval mozgékonyabb, jóval gyakorlatiasabb életet élnek: az iskolás lányunokák, a nemzetközi cégnél dolgozó édesanyjuk és a feleségem, aki szíve szerint mindannyiunkat folyamatosan egybeterelne.

Ami pedig, ahogy a kérdésében fogalmazza, letaglóz: a pandémia ahelyett hogy összerántaná ezt az országot, szétdarabolja azt is, ami eddig egyben volt. Az egészségügyben küzdő dolgozóké minden megbecsülésem, tiszteletem, de ami rajtuk kívül van – az pokoli. Körkörös hazugság, vádaskodás, rágalmak, anyagi- és politikai- hatalmi haszonszerzés. Ez van.

A Fölsértett ég című könyve olvasása közben többször úgy éreztem, hogy tulajdonképpen egy naplót tartok a kezeimben. Verseiből árad – az adott témát tekintve – egy bizonyos kiáltás a világ felé. Mennyire van alapja ennek a gondolatmenetnek?

Van. Teljes mértékben. Engedje meg, hogy néhány nagyon egyszerű kijelentéssel foglaljam ezt össze – azután már többet nem idézek magamtól –, az Egyszerű című írásom soraival:

csillag forog ujjainkon: / semmit nem értünk

mérettettünk olajjal-arannyal: / semmit nem értünk

ha eljön is: / nem értünk

Nem akarnám túlmagyarázni, talán csak annyit: hatalmas kincs van az ember kezében, de a közöny mindent megmásít, a gazdagság elértéktelenít, s ha lenne is megváltás, nem mi leszünk a megváltottak. Éppen ma olvastam David Attenborough-tól, jobban járna a világ nélkülünk. Sajnos, régóta él bennem is ez a látomás, erről szól több írásom is. Úgy látszik, nem vagyok kifejezetten derűlátó.

Mi volt az életében a legnagyobb pozitív és negatív élmény, amelyről úgy érzi, hogy hatással volt annak a művésznek a megszületésére, akivé élete során vált? Voltak-e keresztutak az életében, amikor úgy érezte, hogy nem akar többet verset írni vagy rajzolni?

Pozitív hatásként egészen biztos, hogy az előttem járt költőket, képzőművészeket tartom számon, de annyira, hogy a lascaux-i barlangrajzokról éppúgy az alkotás, a megformálás jó értelemben vett hatalma jut eszembe, mint a reneszánsz nem-anyaszülte óriásairól. Amiről kérdez, a keresztút, igen, volt az is. Harminc évvel ezelőtt sokan sokat vártunk az úgynevezett rendszerváltástól, a „fényesnél” fényesebb szeleket, lélegezhető friss levegőt, szabadságot és – József Attilával szólva – szabadság szülte rendet. Azután másképp lett. Egészen másképp. Kiderült számomra, hogy a korábban maguktól értetődő „nem”-eket nagyon nehezen tudom „igen”-ekké fordítani, így lett a Némulat kötetem (1990-ben jelent meg) önbeteljesítő jóslat, nagyon sokáig nem írtam egy sort sem, nem húztam egy vonalat sem. Sokára találtam vissza az alkotás öröméhez, ma már hálistennek újra, mondhatom elszántan dolgozom, – úgy gondolom már nem adom lejjebb. Se föl.

Köztudott, hogy minél többet olvasunk, annál tájékozottabbak vagyunk. Ön szerint ki volt a legnagyobb hatással a munkásságára? Kit tekint esetleg példaképének?

Igen, igaz. De biztos ismeri azt az érzést is, hogy minél több könyvet elolvastunk, annál elkeserítőbb, ha a világ nagyvárosainak, ódon egyetemeinek óriás könyvtáraira gondolunk, a százévek alatt mahagónivá sötétült hatalmas polcokra, emeletekre felfutó csigalépcsők kifényesedett fakorlátaira, hány meg hány emberöltő írta, gyűjtötte, olvasta azokat a könyveket, amiknek töredékét sem tudjuk elolvasni! Nem beszélve a tóratekercsekről, Európa kolostorainak kódexeiről – szóval sok lenne a keserűség, ha nem lennének a mai világunkra közvetlenül ablakot nyitó művészek, írók, költők, zenei hatalmasságok, akik mind egy-egy külön, egyediségében is teljes világot tárnak elénk.

Ha bármikor a pályám kezdetéről kérdeznek, mindig a fiatalon meghalt Szervác Józsefet  említem (egy évvel volt csak idősebb nálam), nemzedékem legélesebb, legtisztább hangú költőjét, a magának otthont, országot, „mindenséget” engesztelhetetlen haraggal és konok szelídséggel követelő fiatalembert, és vele együtt azonnal az őt vitathatatlan irodalmi örökösévé avató Nagy Lászlót . És ha Nagy László, akkor rögtön Szécsi Margit „a világ női vagánya”, és ha Nagy László, akkor „nekem Ady Endre ostora tetszik”…ha Nagy László, akkor Kormos István, ha Nagy László, akkor Juhász Ferenc, az „ikercsillag”. Azt hiszem, megválaszoltam a kérdését!

Olvasóként többször éreztem egy bizonyos felelősségre vonást illetve haragot a világegyetemmel vagy egyfajta transzcendens rendező elvvel szemben. Helyénvaló-e ez az érzésem? Van –e esetleg kedve erről kicsit bővebben mesélni!

Örülök, ha így érzi, nem mintha maga a dolog örömteli lenne. Méltatlan és szerénytelen lenne visszafelé mutogatni, de a magyar költészetben évszázadok óta megvan a perlekedés a föntlévővel.  Volt idő, mikor sérelmeztem, hogy anyám-apám a ’vallástalanítás évei’ alatt nem loptak be bármi templomba, hogy titokban megkereszteltessenek – így pogány, kívülálló maradtam –, ma már inkább örülök ennek. Persze jó lenne valami transzcendens rendezőn, ahogy ön mondja (hívhatjuk így is akár, ebben legalább humor van) számonkérni az ember tökéletlenségét –, ha bárkit Uramnak szólítok az írásaimban, az Ő, aki nincs. Ha mégis létezne, majd el- és leszámol a szavaimmal, de addig legalább hadd kérdezgessem. És itt hadd csatoljak vissza korábbi, a keresztúttal, megtorpanással kapcsolatos kérdésére: nincs annál visszatetszőbb, mint mikor a hitnélküliség ájtatos arcot ölt. Most éppen nagyon ez történik.

A könyveiben a grafikák nagyon erőteljesek és kifejezőek. Tekinthetőek-e ezek pusztán az önkifejezés egy másik eszközének a költészet mellett, vagy szolgálnak egyfajta belső terápiaként is? Az a fajta kompozíciós munka, amely Önnél megfigyelhető, hatalmas mértékű figyelmet és koncentrációt igényel. Ami azonban igazán rejtélyes, az az, hogy mire összpontosul ez a figyelem. Nevezhető intellektuális figyelemnek?

Igen, beszéltünk erről korábban, a rajzaim valóban a versek mellett egy másik kifejezési eszközként működnek, együtt fut a kettő, egymás mellett, egyenrangúan haladnak, de igaza van, a rajzolást valóban mondhatjuk belső terápiának. Előfordul, hogy nem előre megtervezett céllal kezdek rajzolni, csak a már említett gyerekkori varázs kerít hatalmába, van úgy, hogy a sűrűbb-ritkább vonalak sokasodása magától alakul hirtelen továbbgondolható jelentéssé, és akkor már valóban a vadász fölajzottságával igyekszem elérni a véletlenek kusza szövedékén átsejlő célt. Az is gyakori, hogy két széttartó szándékú rajzomról napok múltán veszem észre, hogy ezek voltaképp összetartoznak, ilyenkor elektronikus segítséggel egymásra vetítem őket, mondhatjuk, néha így egyesül kompozícióvá a rejtélyes ösztönösség és az intellektuális figyelem.

Mindig is zavarba ejtett a költészet hatalma. Érezte-e valaha, hogy Ön egyfajta közvetítő a Költészet és a versei között?

Egészen biztosan: nem. Ennél sokkal inkább érzem magam jól körvonalazható valakinek, akinek a művészetek határmezsgyéjén közlekedő foglalkozása van. Az ország rangos könyvkiadóiban, szerkesztőségeiben dolgozhattam könyvtervezőként, művészeti szerkesztőként, a hazai- és világirodalom legnagyszerűbb alkotásait formálhattam könyvvé, és számos költő, író, fotográfus személyes ismeretségét, olykor megtartó barátságát köszönhetem a kenyérkereső szakmámnak. Életemnek ezt a részét tekintem közvetítésnek.

A vers, az írás más. Úgy gondolom, nem én közvetítek a verseim és a Költészet között, hanem az írásaim állítanak valakit közszemlére – a pellengért és a míves szobrot csak az idő dátumozza – az a valaki nem én vagyok, azok már ők maguk.

Térjünk rá kicsit a grafikusi oldalára is. Van-e olyan alkotás, esetleg elismerés, amire különösen büszke?

Tervezőgrafikusként mondhatok sikereket magaménak (MOB Média-díj, Szép Magyar Könyv díj és oklevelek), régebbi rajzaim közül kettőt említenék, a ’Magyarok királya’ címűt (ez egyben az Ebgondolat c. kötetem borítórajza) és a ’Sárkányfogveteményt’, úgy hiszem, mindkettő jól illusztrálja a beszélgetésünkben elhangzottakat. Egyébként épp a napokban, április 22-én van a ’Föld napja’, utóbbi grafikám erre is emlékeztet talán.

Tavaly jelent meg legutóbbi verseskötete: a Fölsértett ég. Elégedett volt-e az eredménnyel? Milyen volt a kritika illetve az olvasóközönség fogadtatása? Elárulja esetleg, hogy min dolgozik jelenleg?

Így, a pandémia eddigi másfél évében nem lehetek elégedetlen a verseskönyv visszhangjával. Az online térben igen sok elismerő visszajelzést kaptam, az Art7, a Holdkatlan, a Könyvelvonó web-es kulturális folyóiratok közöltek értékes kritikákat a kötetről, a Gondolat Kiadó élő beszélgetést, könyvbemutatót szervezett, amit ezernyolcszáznál többen tiszteltek meg figyelmükkel, az ÉS pedig egy teljes lapszámban mutatta be grafikáimat idén tavasszal.

Ami további biztató öröm, a Gondolat, ahol immár otthonra leltem, jelezte, jövőre várják egy újabb kötetem anyagát.

És ez munkatervnek több, jobb, mint remélhető.

Nagyon szépen köszönöm az interjút és további sok sikert kívánok! 

Amennyiben felkeltettem az érdeklődéseteket, keressétek fel az alkotó weboldalát, mert további érdekességeket és információkat találtok! 

Fölsértett ég és az Örökévad című köteteket, pedig a Gondolat Kiadó oldalán be tudod szerezni!

Írta: NiKy

Fitoösztrogének a változókori bőr problémákra

 

A változókor fontos fordulópont egy nő életében, úgy, mint minden nőiességgel kapcsolatos változás ez is új helyzeteket teremt, amivel meg kell tudni birkóznunk. Sokszor nem annyira kellemes tünetei lehetnek, amelyeket enyhítésére nyílik lehetőségünk különböző növényi hatóanyagokkal. De mik is ezek a tünetek a bőrre nézve? És mi okozza? Milyen változások mennek végbe a szervezetünkben ilyenkor?

Mi okozza?

A változókor vagy ismertebb nevén menopauza 40 feletti nőknél jelentkezik, amikortól az ösztrogén (női nemi hormon) termelése csökkenni kezd. Erről a hormonról annyit érdemes tudni, hogy a petefészkekben termelődik és ő váltja ki a peteérést vagy tüszőrepedést. Mint elsőszámú női nemi hormon felel a termékenységért és a női nemi jellegek kialakításáért. Fontos még megjegyeznem, hogy a zsírsejtekben raktározódik és nehezen ürül ki a szervezetből.

A menopauza során a petefészkekben lévő petesejtek kimerülnek, ezáltal lassulni.majd teljesen leáll az ösztrogén hormon termelődése.

Milyen hatása van a bőrre?

Az idő múlásával minden sejtfunkció lassul, és ez alól a bőr sem kivétel. Az ösztrogén szint csökkenésére a hámréteg (stratum corneum) elvékonyodik, ezáltal növekedni fog a transzepidermális vízvesztés (TEWL), amitől a bőr hidratációja csökkeni fog, szárazabbá és törékenyebbé válik. Az irharétegben lévő kötőszöveti sejtek kevesebb elasztint és kollagént termelnek, melynek hatására a bőr rugalmassága és feszessége szintén csökken. A kollagén és elasztin rostok összegubancolódnak és csomósodni fognak, majd enzimatikusan lebomlanak.

A faggyú- és izzadságmirigyek aktivitása is lecsökken, ezáltal a bőr védekező képessége is visszaesik. Kevesebb melanocita lesz aktív, így a nap káros sugarai ellen is meggyengül a bőr védelme. És hogy mitől alakulnak ki a pigment vagy májfoltok? Nos, a melanociták némelyike teljesen leáll és nem fog napfény hatására melanint termelni, míg lesz, amelyik hiperaktív lesz és túlzottan sokat is fog gyártani. Ebből a kettősségből alakulnak ki a nap káros sugaraira a pigmentfoltok válaszként, ahol van melanin termelés ott sötétebb bőrfelszínt láthatunk, ahol pedig nincs, ott világos marad a bőr.

Továbbá a változó kori bőr problémák között szerepelhet még a bőrérzékenység, az irritáció és bőrvörösség.

Mik azok a fitoösztrogének?

A fitoösztrogének biokémiai szerkezetüket tekintve nagyon hasonlóak az emberi ösztrogén hormonokhoz. Képesek ugyan azokhoz a receptorokhoz kötődni és ezáltal „pótolni” a hiányzó hormon mennyiséget. Szabályozó hatásuk van a hormonális aktivitásra, azaz képesek a petefészkek hormontermelő képességét megnyújtani, mindemellett pedig redukálja a menopauza tüneteit kívül és belül egyaránt. A legnagyobb előnye pedig, hogy gyengéd, biztonságos alternatívát nyújtanak a vitatott hormonkezelésekhez képest.

A következő bejegyzésekben pedig a legmagasabb fitoöszrogéneket tartalmazó növényekről lesz szó.

Írta: Zsuzsi

Robert J. Sawyer - Kifürkészhetetlen

 

“Mi vagy az elképzelhető leghihetetlenebb vakszerencse eredményei vagyunk – annál is sokkal elképzelhetetlenebb szerencse eredményei, mintha például megnyernéd a lottó főnyereményt minden héten egy évszázadon át -, vagy pedig a világegyetem és elemei szándékosan nagy gonddal lettek megtervezve úgy, hogy az élet kialakulását lehetővé tegyék.”

A könyvet utazókönyvként kaptam, amit itt is szeretnék megköszönni. Köszönöm.

Vajon létezik-e Isten vagy egy kozmikus szuperintelligencia? Teremtette-e valaki (illetve valami) a világegyetemet vagy “csupán” ép ésszel nehezen felfogható léptékű folyamatok eredménye? Létezik-e az evolúció vagy őseinket agyagból gyúrta egy transzcendens feljebbvaló? Hol ér véget a természettudomány és hol kezdődik a természetfeletti?

A világhírű kanadai író Robert J. Sawyer - Kifürkészhetetlen című regénye a Metropolis Kiadó gondozásában jelent meg 2014-ben és a fent említett, mindannyiunkat foglalkoztató, de máig megválaszolatlan kérdésekre keresi a választ.

Történetünk főhőse őslénykutatóként dolgozik egy kanadai múzeumban, ahol egy átlagos hétköznap mindenféle felhajtás nélkül látogatást tesz egy idegen faj. Bár fiziológiailag leginkább nagytestű szőrös pókokra hasonlítanak, a forhilnorok rendkívűli technikai fejlettséget értek el, beutazták már a Naprendszert repulziós hajtóműveikkel – és tudományos vívmányaik ellenére is feltétlen nélkül hisznek Isten létezésében. Együttműködést ajánlanak az emberiségnek, hogy közösen kutassák tovább a Mindenható és az élet eredetét.

“Az evolúció végülis fegyverkezési verseny.”

A regény tekinthető egyfajta vitakötetnek is, a cselekmény zömét az ember tudós és az idegenek képviselője közötti intellektuális csörték teszi ki. Fajtársunk képviselője sziklaszilárdan kiáll a tudomány védelmében a teremtésmítoszokkal szemben, míg a földönkívűliek álláspontja szerint az élet eredete a tudomány eszközeivel nem magyarázható meg. Helyet kapnak azért izgalmasabb mellékszálak is, de a kötet lényegében egy sci-fi környezetbe ágyazott tudományos precizítással megírt dialektus az élet nagy kérdéseiről.

A stílus rendkívül élvezetes és magával ragadó, az író hihetetlen érzékkel vegyíti a cselekményt és a tudományos tényeket, egy percig sem vesztettem el az érdeklődésemet. Lapról lapra tárul fel előttünk a föszereplő élete, belső motivációi és küzdelmei, egy nagyon emberi és esendő karakter, bármelyikünk is lehetne. A szerző nem tör lándzsát sem a tudományos sem a vallásos álláspont mellett, de lenyűgöző érzékenységgel és iróniával mutatja be mindkét oldal hiányosságait. Példa erre az evolúciós beidegződését még egy idegen intelligencia jelenlétében is feladni képtelen főhős vagy az élet védelmében akár gyilkolásra is képes vallási fanatikusok. Muszáj kiemelnem továbbá azt, ahogy a regény mesterien kezeli és fonja össze az egzisztenciás válságot egyéni, faji és galaktikus szinten. Erről ez az idézet a legjobb példa:

“Pascal fogadása jutott eszembe: biztonságosabb – mondta – Isten léte mellett fogadni, még akkor is, ha nem létezik, mint kockáztatni az örökkévaló kockázatot.”

Mindezekből már valószínűleg kiderült, hogy rendkívüli élményben volt részem a kötetnek köszönhetően, ami részben annak is köszönhető, hogy mindenféle előzetes elvárások nélkül fogtam hozzá az olvasáshoz. Bár a műfaj kétségtelenül sci-fi, mégis olyan jól vannak  patikamérleggel adagolva a fantasztikus elemek, hogy bátran tudom ajánlani mindenkinek, akit a kérdéskör akár egy kicsit is foglalkoztat. Talán segít egy kicsit betemetni a tudomány és a vallás között húzódó lövészárkokat és más megvílágításba helyezni ezt a mindannyiunkat érintő örök rejtélyt.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Metropolis Media Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet. 

Írta: NiKy

Taylor Smith - A bosszú parancsára

 

„A háborúból senki nem tér haza nyomasztó és démonokat szülő emlékek nélkül.”

Azt hiszem ez az olvasási élményem nagyon tanulságos volt a számomra, mert nem csak megleckéztetett, de fel is töltött. De először is szeretném megköszönni, hogy olvashattam, mivel utazókönyvként került hozzám. Köszönöm.

Az első, amit mindig szemrevételezek, az a borító. Ebben az esetben a sötét színek dominálnak, egy megrepedezett bőrű kéz és egy lánc látható, ami első ránézésre egy egyszerű „iparosmunkának” tűnt. Most már más érzések kavarognak bennem, ha ránézek, hiszen bár olvasásom után tudom, hogy hűen letükrözi a könyv fő mozzanatait, mégis úgy érzem, hogy nem a legszebb munka. Ellenben még mindig elfogadhatóbb, mint egy – két ma született „divat” borító.

A könyv belső tartalma viszont annál jobban lekötötte a figyelmemet. Ugyanis mindamellett, hogy egy roppant izgalmas prológussal kezd a történet, igazán semmi sem derül ki. Nézzük is, hogy miről szól a regény elsődlegesen:

Adva van egy háború, mely alapvetően is gyötrelmes és fájdalmas. Négy katona tér vissza tele sebekkel és rémálmokkal és egy sötét titokkal, melyről egyikük sem beszélhet. Az idő múlásával mindenki megállapodik és családot alapít. A kapcsolatuk felbomlik, és tulajdonképpen mindenki feltornázza magát egy kis „vagyondomb” tetejére. Ahogy az idő telik és a gyerekeik is lassan tinédzserek lesznek, megtörténik az, amire senki sem számított. Három veterán gyermekeit elrabolják. A különböző erőszak formáit átélt fiatalok egyre jobban elvesztik a reményt, hogy nem kerülnek ki élve a fogságból, míg nem egyik alkalommal felsejlik a szökés lehetősége. A nyomozást egy fiatal, kezdő rendőr kapta, kinek szíve arany, a megfigyelései alaposak, de ez vajon mennyire lesz elegendő? És vajon miért ő kapta meg a három legbefolyásosabb család ügyét?

A történet sok szemszögből íródott és több szereplős. Azt kell, hogy írjam, végre itt nincsenek felesleges karakterek, hiszen még a mellékszálon futó embereknek is fontos szerep jutott. Minden mondatnak oka van, minden párbeszéd tartalmaz olyan rejtett üzeneteket, melyek elegedhetetlenek a nyomozás szempontjából.

Szeretnék kiemelni négy olyan karaktert, akik valamilyen formában megérintettek.

Az első és talán legfontosabb számomra Liz személye. A vele történtekre nincs magyarázat és pont ezért is, tulajdonképpen vele tudtam a legjobban azonosulni egész végig. Nagyon erős személyiség, de a múlt megtépázta rendesen, semmi önbizalma nincsen és rettegésben telnek a napjai.  Amikor elvállal egy egyetemi nevelőtanári állást egy hatalmas lépést tesz a változás útján, és ezért éppen a bőrébe bújva valami hatalmas büszkeséget éreztem, mert folyamatosan változott és fejlődött, mégis esendő maradt. Csodálatos személyisége van, akinek helyén van az esze, intelligens, kedves és rendkívül jók a meglátásai. Ahogy épültünk lelkileg, féltünk, vagy menekültünk a múltunk elől, úgy gyógyultam én is általa. Nekem is megvannak a fájdalmas foltjaim az életemben, de képes voltam annyira azonosulni vele, hogy megmozgasson bennem valamit. Nagy szükségem volt Lizre és úgy gondolom ettől nagyon hitelessé vált a szememben.

A második fontos karaktere a történetnek Peter. Katona, testőr, áldozat. Egy csodálatos férfi, akit a múltja nem ereszti. Keresi a halált, de csak nem kapja meg, amire oly nagyon vágyik. Feladata van, amit még tudtán kívül is el kell látnia. Mikor találkozik Lizzel egy hatalmas erőt érez és tulajdonképpen az ő vezeklése és gyógyulása volt a másik olyan határozott élményem, amitől jobban kezdtem lenni és nagyon örültem is egyben.

A harmadik szereplője ennek a történetnek, Jen. Kétszeresen is csodálatos barát és hatalmas erő lakozik a lelkében. Róla sokáig nem tudtam eldönteni, hogy miért van déjà vu érzésem, de többet akartam róla tudni és barátommá vált észrevétlenül is. Mindig éles kritikákkal látta el Liz éppen összetört lelkét és igen többször is kíméletlen volt, de ez egy igazi barát dolga. Mert a szereteten felül kell kerekedni és néha igen is szükséges kritizálni és segíteni.

Talán le fogsz döbbenni kedves olvasó, mert a negyedik egyáltalán nem pozitív személy. Jack Schröder karaktere nagyon megosztó volt a számomra. Sokáig nem értettem, hogy miért is foglalkozom vele kiemelten, míg végül rá kellett, hogy döbbenjek, ő a saját maga legnagyobb ellensége. Édesapjával a kapcsolata nagyon nehéz és hullámzó. A múltja rendkívül súlyos és szintén megtépázott lélekkel próbál boldogulni, de, hogy megtartsa a démonaitól a távolságot, második legjobb barátját hívja sokszor segítségül, az alkoholt. Az ő személye ambivalens érzéseket keltett bennem és többször vártam tőle egy bizonyos obdurációt, de sajnos rendre csalódnom kellett. A múltja rabja, a mély fájdalom „menekültje” és a legfontosabb, hogy egy hatalmas pofont érdemelt volna tőlem. Amit pedig a végén kaptam általa, az őszintén szólva nagyon ledöbbentett.

A történet fő karaktereihez jól passzol a nyomozó, aki ettől az ügytől válik felnőtté, öt család és azok tagjai, több leszármazott és egy egyetemi igazgató, akinek a személyével nem tudtam mit kezdeni.

Az események szempontjából nagyon szépen összerakott, rendkívül precíz, az olvasót megvezető utakra térítő és mégis egy zseniális végkifejletet nyújtó alkotás. Sokszor sejtettem ugyan, hogy kivel mi lehet a gond, de aztán történt valami és elbizonytalanodtam. Pont ezért a végére teljesen megzavarodtam, és amit kaptam, az padlóra küldött.

A másik nagy pozitívuma ennek a kötetnek, ahogy a szerző formálja az emberi lelkeket, mert itt aztán fel lett sorakoztatva minden olyan karaker, akiről nem szívesen olvasunk. Kikerülhetetlen a sokkhatás és azt kell, hogy írjam, hogy számomra ettől is lett zseniális.

És ami külön öröm volt a számomra, hogy a szerelmi szál(ak)ról sem feledkezett meg az alkotó. Bár kimondottan nem központi elem, de számomra kiemelten érzékivé és pont ezért energikussá tette az amúgy sem unalmas történetet. És van is egy idézet, amit meg szeretnék osztani veletek. Nézzétek csak!

„(…) a szeretetet nem az táplálja, hogy hogyan nézünk ki, hanem hogy milyen emberek vagyunk. A belső tulajdonságok hoznak össze két különböző embert, ettől lesz érdekes a kettősük.”

Számomra az emberi lelkek tanulmányozása egy külön hobbi és sokszor órákat képes vagyok elszöszölni vele. Mikor ebben a kötetben felmértem a karakter „terepet” rádöbbentem, hogy még a legártatlanabb szereplőnek is van sötét foltja, amiért ő a felelős és akarva vagy akaratlanul is küzd, hogy az a bizonyos lepel még csak fel se lebbenjen róla. Ezért külön jegyzetet vezettem, kiről mit tudok és ment a találgatás, hogy vajon ki vagy kik az elkövetők. Amire jutottam balgaságnak tűnt, és amit az alkotó elém tárt végül is hihetetlennek. A kettő között csak egy egyezés volt, de, hogy kire gondolok, igazán nem árulhatom el!

Összességében elmondhatom, hogy egy rendkívül izgalmas, szépen összeszedett és felépített történetet kaptam. Mivel ez egy sorozat valószínűleg negyedik kötete, így alig várom, hogy elolvassam az előzményeket és természetesen a következő köteteket is. Határozottan kedvencem lett. Egyetlen egy bosszúságom volt, az a betű méret. Nekem nagyon jó a szemem, de többször azért tettem félre, mert már alig láttam. Ha lehet kérnem a következőben kicsit nagyobb méretben olvashassam ezt az izgalmas történetet.

Ajánlom a krimi szerelmeseinek, a thriller rajongóinak és azoknak is, akik szeretnének egy jót borzongani.

Ne feledjétek: „Ha boldog életet akarsz, akkor a múltad a hátad mögött kell hagynod.”

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, az Underground Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

Értelmes ember megérti, a hülyének magyarázhatsz

 

Ülők a teraszon, iszom a kávém, szívom a cigim és gondolkodom. Még reggel van, de az égen már süt a Nap, amelynek apró sugarai a Duna víztükrén robbannak milliónyi apró szilánkokra. Érzelmi világom is mintha átvette volna a gondolataim és a táj szépsége közti kontrasztot, mert minduntalan egyetlen mondat jár a fejemben. Négy éve elhunyt édesapámnak nem egy-két érdekes és egyben bölcs mondása kergette őrületbe a családot. Gyerekkoromban csak nevetni való hülyeségeknek tartottam ezeket, de most felnőtt fejjel, azt hiszem elmondhatom, hogy apám egy igen bölcs ember volt. Többnyire.

Nemrég körbe néztem az írói fronton, felmentem a közösségi média egyes platformjaira, és elolvastam az épp aktuális híreket. Sajnos, azt kellett látnom, hogy írótársaim nagy részénél megint szakadt a cérna, és újfent széllel szembeni harcot kell vívniuk egyes emberek ellen. És ekkor eszembe jutott apám sokszor mondogatott szólása:

„Értelmes embernek egyszer elmondod megérti, hülyének meg… magyarázhatsz.”

Úgy érzem, ez az egy mondat méltó kifejezési módja annak, hogy mit is gondolok az új köntösbe bújtatott, ámde korántsem újdonságnak számító illegális könyvletöltésről.

Mert hát miről is van itt szó kérem szépen. Van egy író, akinek jó esetben megjelenik a könyve. Örül neki, mint majom a banánnak (bármi mással helyettesíthető). Végre simogathatja, dédelgetheti régi álmának megvalósult kézzel fogható bizonyítékát, hogy az ő története van olyan jó, amire egy kiadó is felfigyelt, és segédkezett abban, hogy ez eljusson az olvasókhoz. Na, igen, bejött az élet. Majd eltelik pár hónap, sőt egyes esetekben akár csak pár nap és azon kapja magát, hogy fogyási adatok drasztikusan visszaestek. Szerencsétlen szerző meg ül a „fogyásjelentés” előtt és nem érti a jelenséget. Rengeteg kérdés fogalmazódik meg a fejében, amire keresi a választ, hogy ha netalán valahol hibázott – mert pl. nem tetszik a könyv az olvasóknak –, akkor azt javítani tudja. Ettől függetlenül nem kap választ a dilemmájára. De az élet megy tovább, ő újból ír, mellette dolgozik, gyereket nevel stb. Aztán egyszer egy ismerős felhívja a figyelmét, vagy pedig ő maga veszi észre, hogy a közösségi csoportokban, torrent oldalakon, drive-on úgy osztogatják a könyvét, mint a Mikulás az édességet. És még jónak sem kell lenni hozzá. Ekkor ugrik a majom a vízbe, mert a szerző elgondolkodik, hogy mit tehet ebben az esetben. Több lehetősége is van, hiszen a törvény az ő oldalán áll, mert aminek a szemtanúja volt, az nem más, mint lopás. És azt nem lehet. Végül is, a piros lámpán sem lehet átmenni, és mégis hány esetet hallunk, láttunk, tapasztalunk napi szinten.

De lépjünk tovább. Az író oda ül a gépéhez, és az illetékes emberkének ír egy szívbe markoló, gyönyörűen megfogalmazott levelet, amelyben kéri, hogyha lehetséges, esetleg, netalántán legyen szíves, kedves és ne tegye ezt az ő könyvével, mert ezzel neki anyagilag árt. A piszkos anyagiak részbe most nem megyek bele, mert ezt már sokan, sokszor leírták, hogy mi mennyibe kerül a könyvkiadás világában. És most jön a poén.

Azt hihetné az ember leánya, hogy egy olvasó ember azért egy picit intelligens is. Tudjátok mit? Hát nem. Nagyon nem. Mert az ilyen megkeresésekre általában olyan válaszok érkeznek, hogy az ember két füle öt felé áll. Jó esetben. Azért azt még hozzátenném, hogy amit imént felvázoltam szituációt az nem a nyilvánosság, hanem a háttérben Messenger üzenetek, e-mail levelek formájában történik.

Ez a cikk nemcsak azért született meg, hogy legyen még egy arról, hogy figyi, az illegális könyvletöltés nem okés. Nem, most azért írom le a gondolataimat, hogy a kedves olvasó is tisztában legyen a másik oldallal. Mert ha egy kicsit erélyesebben lép oda a szerző, akkor az olvasó viszi ám az író hírét, hogy:

„Nézzétek már, milyen hisztit csapott, pedig írni sem tud.”

Ez egyfelől – érthető okokból – a szerzőnek sem jó, másfelől pedig a kedves olvasó (hogy egyem a „gügyőjét”) felkerül egy úgymond „feketelistára”. Ami annyit tesz, hogy az író szól a szerzőtársainak, az illetőre figyeljenek oda, mert ő így és így járt vele. És most jöjjenek a költői kérdések: Ez kinek jó? Melyik oldal érdeke, hogy így legyen?

Vagy a másik véglet, amikor a szerzőnek ígérnek fűt, fát, bokrot, sőt még unikornist is, miszerint:

„Ja, tényleg bűncselekmény? Nem is tudtam! De innentől kezdve leteszem a nagy esküt, mindenre, ami szent, meg arra, ami nem, hogy ilyet többet nem csinálok.”

És utána ugyanott folytatja, ahol abbahagyta. Jó, nem ugyanott, hanem egy másik drive-on, vagy létrehoz egy teljesen új csoportot stb.

De nézzünk tovább a válaszoknál. Most vizsgáljuk meg egy kicsit azon kifogásokat, amikkel egy író ilyenkor találkozhat. Mert hát, kifogás az van. Mindig.

A teljesség igénye nélkül a három „kedvencemről” írom le a véleményem.

Első ilyen példa, amikor azzal jön az illető, hogy:

„Szeretek olvasni, de sajnos nincs rá pénzem. Ne vedd már el tőlem a kulturálódásomnak az egyik fő alappillérét. Amúgy is, örülj neki, hogy olvasó ember vagyok, mert a mai világban ezt meg kell becsülni.”

Oh, becsüllek én, ha te azt tudnád. De ha már itt tartunk, akkor én meg mondhatom neked, hogy én szeretek autót vezetni, de nincs pénzem autóra. Szóval, átmegyek hozzád, és elhozom a kocsid, mert ne vedd már el tőlem azt a lehetőséget, hogy oda mehessek, ahova karok, akkor amikor akarok. Autóval! Rendben, ez nem a legjobb példa volt, de hogy passzoljon a dolog leírom kulturális formában is. Szeretek múzeumba járni, de nem tehetem meg, hogy megvegyem a belépőjegyet. Akkor odamegyek, és simán besétálok. Ha esetleg valaki ezt szóvá teszi, akkor nem értem a dolgot, mert hát nekem nincs rá pénzem, és ne vegyék már el tőlem a kulturálódásomnak a fő alappillérét.

Itt tennék egy apró megjegyzés: Azért az megvan ugye, hogyha ott van előtted egy alma, és nem látod a tulaját, az még nem jelenti azt, hogy elveheted, mert az az alma a tied. Csak mondom. De hát kinek a pap, kinek a papné, nem mindenkinek egyforma az erkölcsi értékrendje.

Nézzük a következő mentséget, amit már több helyről is megkaptam.

„De hát ez neked hobbi!”

Igen az, amit a saját szabadidőmben, a munkám, a családom mellett végzek. Néha éjszakába nyúlóan, vagy akár reggel a gép mellől indulok dolgozni. És ez nem panasz, csak tény. De vegyük egy kicsit komolyabbra. Ez egy hobbi. Mint ahogy pl. neked lehet a hobbid az utazás. Képzeld el, hogy hónapokig, vagy mondjuk egy évig gyűjtögettél egy nyaralásra. Összejön a zseton, befizetted az utazási irodának, majd az indulás előtt közlik veled, hogy ilyen-olyan okból elmarad a nyaralásod. Oké, tudomásul veszed, ez van. Aztán amikor kéred vissza a pénzed, akkor ugrik a hal a vízbe, mert egy teljesen logikus érvvel elmagyarázzák neked, hogy biza’ arra nincs is szükséged, hiszen az utazás csak egy hobbi. Hát, igen. Gondolom te is megértő lennél, és szép csendben, de boldogan sétálnál hazafelé. És most a nyaralást bármivel helyettesítheted, amivel csak szeretnéd.

A teljesség igénye nélkül, de következzen a legutolsó egyértelműen logikus indoklás:

„Amúgy sem volt olyan jó. Örülj neki, hogy elolvastam egyáltalán.”

Most erre mit mondjak? De komolyan. Frankón gondolkodom, hogy ide mit is kéne írnom, ami az egyszerű, átlag NEM OLVASÓ embernek teljesen egyértelmű. Például azt, hogyha ellopsz egy biciklit és a tulaj rájön, megkérdezi, hogy ugyan már, ezt mégis hogy? Akkor az a válaszod, hogy most mit hisztizik, hiszen úgyis rossz. De tovább megyek, még örüljön is neki, hogy te voltál olyan egy jótét áldott lélek, hogy megszabadítottad tőle. Sőt, még a haveroknak is kölcsönadtad, csak azért, ők is biztosíthassanak arról, hogy ez „biza’ nem jó komám”, úgyhogy jobb, ha lemondasz róla. Persze, mert az élet így működik, és ez rendjén is van. Szerinted. De mint fentebb említettem, nem vagyunk egyformák, mindenkinek más az erkölcsi értékrendje.

Még így a vége felé pár gondolatot megosztanék, azon kedves, intelligens olvasókkal, akik rendszeresen illegális könyvletöltés bűncselekményét követik el. Az előbb felsorolt indokok mellett még van jó pár, amellyel találkoztam, nem olyan hosszú írói pályafutásom folyamán. Gondoltam nem sorolom fel mindent, mert életem végéig itt ülhetnék, és pötyöghetnék. Azért remélem, azzal mindenki tisztában van, hogy a törvény nem ismerete, még nem ment fel senkit annak hatály alól.

Vagy beszélhetnék arról is, hogy az illegális könyvletöltéssel foglalkozok nem értik meg az összefüggéseket, nem mérik fel az ok-okozati következményeket. Sajnos, csak a saját kis bezárt világukban élnek, amely odáig terjed, hogy:

„Jé, ingyen könyv!”

Megemlítenék pár elgondolkodtató dolgot:

Egyes emberek szeretnek elsíklani olyan apróságok mellett, miszerint az író nem az írásból él, ergo van neki egy szakmája, egy munkahelye. Namármost ez annyiból érdekes, hogy „nem egyikünk” az informatika világában mozog. Jelesül kapásból négy olyan szerzőt tudok mondani, akik egyetemi végzettséggel rendelkeznek az informatika egy-egy ágában. Bár nekem diplomám nincs, de szoftverfejlesztő és weblapfejlesztő szakmával rendelkezem. Nem mondom, hogy ezen szerzőknek egy gombnyomás kideríteni egy-két dolgot, de nem is szakadnának bele. És ugyebár a képernyőmentést már feltalálták.

Az sem mellékes, hogy az írók közül úgyszintén nem egy-kettő tevékenykedik a jog világában. Nemcsak a szakmája, hanem ebben is dolgozik, még ha nem is a szerzői jog a szakterülete. De attól még ismerhet jogvédő egyesületet, vagy mondjuk kicsit jobban tisztábban van a törvény ezen részével, mint egy átlagember.

Megjegyezném még azt is, hogy az írók, szerzők, kiadók is kommunikálnak egymással. Fogalmazunk úgy, hogy terjednek a hírek, hiszen kicsi a falu. Nemcsak az illegalitásba vonulóknak vannak csoportjaik, beszélik meg az ezen a téren szóban forgó híreket, hanem ugyanez megvan a szerzők között is. Egymást segítik, támogatják, ha már vannak olyan elvetemült lélekkel megáldott olvasott emberek, akik úgy gondolják, hogy nekik több előjoguk van, mert…

Mindenki úgy fejezi be a mondatot, ahogy a lelkiismere engedi.

Az a legeslegnagyobb baj, hogy a lopással nemcsak a szerzőket, a kiadókat károsítják meg ezek az emberek, hanem azokat is, akik tisztességesen megveszik az adott könyvet. Hol itt az igazság?

Azt hiszem jelen pillanatban ennyit szerettem volna elmondani a nagyérdeműnek. Lehet velem egyet érteni, lehet velem vitatkozni. De attól még az illegális könyvletöltés bűncselekmény. Ez tény. Aztán lehet hivatkozni erre-arra, meg bármire, de hát, ahogy a mondás tartja: „Nem akarásnak, nyögés a vége.”

Most már lassan zárnám soraimat, nem tartanálak fel tovább titeket, hiszen már többször, többen próbálták elmondani, elmagyarázni, hogy az illegális könyvletöltés miért nem helyes. Ha már a lelkiismeret és erkölcsi tartás nem hozta meg a várt eredményt.

Szóval még mindig ülők a teraszon, iszom a kávém, szívom a cigim és gondolkodom. Reggel van, de az égen már süt a Nap, amelynek apró sugarai a Duna víztükrén robbannak milliónyi apró szilánkokra. Érzelmi világom is mintha átvette volna a gondolataim és a táj szépsége közti kontrasztot, mert minduntalan édesapám egykori mondata jár a fejemben:

„Értelmes embernek egyszer elmondod megérti, hülyének meg… magyarázhatsz.”

Írta: Emilly Palton

"Humor nélkül nem lehet élni. Akit sok megpróbáltatás ér az életben, előbb-utóbb megtanul nevetni rajtuk, mert csak így lehet átvészelni a viszontagságokat anélkül, hogy becsavarodnánk." - Interjú Tarja Kauppinen írónővel

 

Fotó: Szabó Tamás

Mindig nagyon izgatott és boldog leszek, ha olyan személlyel készíthetek interjút, aki valamilyen formában jelen van a hétköznapi életemben. Ez az ismeretség ugyan nem személyes, de a virtuális „élet” is nagyon fontos a számomra, így bizony napi szinten olvashatom Tarja Kauppinen írónő posztjait. Beszélgetésünk fő témája természetesen a nem olyan régen megjelent: A nép igazsága című regénye, de számos más érdekességről is kérdeztem az írónőt. Kezdjünk is hozzá!

Először is köszönöm szépen, hogy elvállaltad az interjúfelkérésemet. Kérlek, mutatkozz be az olvasóknak! Hogyan született meg A nép igazsága című regényed?

1987-ben születtem, életem során több mindennel is foglalkoztam hobbi vagy hivatás szintjén, ami ezek közül az írói karrierem szempontjából releváns, az a lótartás, a terepfutás, az erkölcs és a vallások, valamint a pedagógia. Ezek életemnek azon elemei, melyek valamilyen formában A nép igazságában is megjelennek.

A regényt 2016 nyarától 2018 júniusáig írtam. A helyszínt és annak népességét akkori és korábbi lakóhelyeim ihlették, mert életem során elég durva környékeken volt szerencsém lakni. A szerencsét nem ironikusan mondom, valóban sokat tanultam és gazdagodtam ezen élmények által. A 2016-17-es és az azt megelőző évek életem legnehezebb időszaka volt, tele veszélyesebbnél veszélyesebb lakhelyekkel, költözésekkel, egzisztenciális és egészségügyi problémákkal. Mondhatjuk, hogy ezek ihlették A nép igazságát: az az erkölcsi fertő, amit magam körül láttam – akkoriban egész közelről -, valamint a mindennapos küzdelem, amit akkortájt vívnom kellett a környezetemmel, olyannyira, hogy azt az egészségem is megsínylette.

A regény szatíra és fantasy keveréke. Hogyan választottál stílust és miért döntöttél végül e kettőség mellett?

Szatírának indult, de ha megnézzük a legtöbb szatírát, igazak rájuk a spekulatív fikció ismérvei is, hiszen például az 1984, az Állatfarm, a Szép új világ vagy a Harc a szalamandrákkal is tartalmaz fiktív elemeket, sőt, némelyikük még kitalált fajokat is. A nép igazsága ugyanígy keletkezett: a fantasy panelek társadalomkritikai célt szolgálnak.

Ahogy olvastam a történetet, többször úgy éreztem, hogy erős társadalomkritikával van dolgom. Mennyire állja meg a helyét ez a gondolatom? Illetve némiképpen politikai célzatot is éreztem olvasásom folyamán. Van-e alapja ennek a gondolatmentemnek?

Helytálló észrevétel. Szándékosan nem adtam pontos magyarázatot, hogy mindenki a maga olvasata szerint értelmezhesse a XX. századi kelet-európai történelem egyes elemeire tett utalásokat. Ugyanakkor regényem az első betűtől az utolsóig fiktív, a hasonlóság bármilyen valós eseménnyel, rezsimmel, terrorral, autokráciával vagy ideológiával csupán a véletlen műve.

Mennyi ideig tartott az írás folyamata és milyen forrásokból merítkeztél?

Az írás folyamata két évig tartott, és a napjainkra jellemző erkölcsi hanyatlás volt a fő ihletforrásom.

A könyv a Twister Media [bekezdés] pályázatán díjazott alkotás. Mesélj, kérlek erről egy kicsit! Hogyan történik egy ilyen pályázatra való jelentkezés? És az eredményhirdetés után milyen folyamaton mentél keresztül a történeteddel együtt, hogy végül a nyomdából az olvasók kezébe kerülhetett a kötet?

Beküldtem a kéziratot a megadott időszakban, szinopszissal együtt. A szöveg a zsűri részéről, melynek tagja volt többek között a JAK korábbi elnöke, Gaborják Ádám, majdani szerkesztőm is, egybehangzóan pozitív elbírálásban részesült. A szerkesztést Ádámmal a 2019-es év során végeztük, majd a szöveg az illusztrátorhoz, a legjobb magyar képregény díjával is kitüntetett Németh Gyulához került, aki a borítón kívül a kötet belső illusztrációit is készítette az instrukcióim és saját elképzelései alapján. A regény végül 2020 szeptemberében jelent meg, és két könyvbemutatója volt: egy Békéscsabán, a Békés Megyei Könyvtárban, az Országos Könyvtári Napok eseménysorozat részeként, egy pedig online, mivel Budapesten a covid miatt nem lehetett élő könyvbemutatót tartani. A fővárosban is tervezek író-olvasó találkozót, amint a járványhelyzet lehetővé teszi, valamint több vidéki nagyváros könyvtárába is kaptam már meghívást, melyeket az első adandó alkalommal meg is valósítunk.

A borító számomra képregényes érzést tükrözött. Hogyan esett erre a választás? Hiszen a téma súlyosságához képest kissé könnyedebb, bár sajátos stílust képvisel.

Mivel a szöveg több irányzat elemeit is magán viseli, fogas kérdés volt, hogy hová pozicionáljuk a külső megjelenése által. Nyelvezetét és üzenetét tekintve a szépirodalomban is megállja a helyét, így szerkesztőm ezt az irányt javasolta, ugyanakkor utalni kellett a humorra és a fantasyre is. Azért döntöttünk végül e képregényes stílus mellett, mert alighanem a képregény, vagy az azzal rokon illusztrált regény, animációs film rejti magában a legjobb művészi lehetőségeket a szépirodalmi tartalom, az esztétikus nyelvi forma és a kalandos, fantasztikus történet ötvözésére.

Számomra a két legjobb és legizgalmasabb karaktered Leiden és Globberina volt. Ki volt a kedvenc szereplőd? Kivel tudtál igazán azonosulni és kivel a legkevésbé?

Mivel minden karakter finoman szólva is esendő, mindannyiukhoz ambivalens érzések fűznek, amint az olvasók többségét is. Leiden sokaknak kedvence, mert tisztaszívű, ártatlan, jó szándékú legényként minden tökéletlensége ellenére is nagyon szerethető figura. Az én szívemhez Rafinesse áll a legközelebb, mert gyarlóságai mellett számos pozitív tulajdonsága is van: intelligens, talpraesett, jó humorú, megnyerő személyiség, aki kiválóan kommunikál, tud és mer küzdeni a céljaiért, ugyanakkor azt is látja, hogy kihez hogyan kell viszonyulnia, szociális készségei kiemelkedőek. Nagyon megszerettem őt, ami persze nem jelenti azt, hogy szemet hunyhatunk a gazembersége felett, de valójában mind ilyenek vagyunk, van pozitív és negatív oldalunk is, ha nem is olyan élesen, mint ahogy az a regényben megjelenik. De hát a szatíra, a karikatúra lényege épp az, hogy ne csak a szépet és a jót mutassa meg, hanem rávilágítson a csillogó felszín alatt lapuló, kijózanító valóságra is.

Hogy kivel tudok leginkább azonosulni? Kézenfekvő lenne a válasz, hogy Tarjával, és igen, őbelé került a legtöbb belőlem. Ugyanakkor néha Leidennek érzem magam, és van, hogy Rafinesse-nek kell lennem. Semmiképp sem állíthatjuk, hogy Tarja egy az egyben én volnék, ugyanakkor a regény világában egyértelműen az ő nézőpontja áll legközelebb az enyémhez.

Havasfelföld egy elképesztően zord, alantas és finoman szólva is szentségtelen vidékként mutatkozik be a lapokon. Az ott élők pedig – mint várni lehetett- a leggaládabbak. Honnan jött az ötlet és miért ezt a helyszínt és társadalmi réteget választottad?

Havasfelföld a társadalom elé tartott görbe tükör. Ott van például Leiden, a jószívű, de nem túl leleményes kispolgár, aki fárasztó, alantas munkával tölti az egész életét, de nem jut egyről a kettőre, mert nincs az a nő, aki megmaradna egy ugyan kedves és érzékeny, viszont rövid eszű és vagyontalan férfi mellett. Alighanem azért is kedvelik olyan sokan Leident, mert ő képviseli a legszélesebb társadalmi réteget. De ott van például a csinos és magasan kvalifikált Doranna is, aki előnyös külseje és karriersikerei miatt az önteltség bűnébe esik, Rafinesse, a minden hájjal megkent politikus, vagy Tarja, akinek szíve csakis az igazságért dobog, s ez a csőlátás, még ha nemes szándékból fakad is, sebezhetővé teszi.

A humor rendkívül szórakoztatóvá tette a történetedet. Mennyire volt tudatos ez a néhol gúnyos hangvétel? Volt szándékod esetleg a történet komolyságát oldani a vicces elemekkel? Ugyanakkor, ami vicces, nem feltétlen csak szórakoztató.

Humor nélkül nem lehet élni. Akit sok megpróbáltatás ér az életben, előbb-utóbb megtanul nevetni rajtuk, mert csak így lehet átvészelni a viszontagságokat anélkül, hogy becsavarodnánk. Amit még kifejlesztenek a hányattatások, az az önkritika. Aki nem tud nevetni a környezete jelenségein, bízvást meg fog keseredni, aki pedig nem tud nevetni önmagán, nem ismeri fel és be saját hibáit, gyengeségeit, annak önképe ugyanúgy torzulni fog, mint a szereplők közül többeké. Jól látod, a humor célja valóban a mondanivaló komolyságának oldása.

Térjünk kicsit át a személyes életedre, ha megended! Köztudottan nagy sportrajongó vagy. Az évek folyamán többször láttalak versenyeken, megmértetéseken. Most, hogy lassan másfél éve tombol a Covid vírus, ezek az események korlátozottan vagy szinte teljesen elmaradnak. Hogyan éled meg ezt az időszakot? És milyen hatással van ez az írói tevékenységedre?

Sportrajongó, ez a jó kifejezés. Az egyik kedvenc katolikus szentem, Avilai Szent Teréz írja A belső várkastély című művében, hogy minél többet fejlődik az ember, annál kevesebbnek érzi magát – ezt teljesen aláírom. Bár hobbifutóhoz képest szép eredményeket értem el, egyre inkább rádöbbenek arra, hogy mennyire semmi vagyok, hogy mennyire semmi az ember. A legfontosabb, amit megtanultam a sportból, az alázat. A mindennapi életben ritkán szembesülünk a korlátainkkal, azzal, hogy kész, nem vagyok képes többre, ha megfeszülök, akkor sem – a futás azonban megtanított fejet hajtani a természet ereje és a saját korlátaim előtt. Elmondhatatlanul ajánlom mindenkinek, hogy sportoljon, és tapasztalja meg, hogy milyen az, amikor koppansz a saját teljesítőképességed határán. Egy hegycsúcsra felérve, vagy egy célba beesve nem azt szoktam érezni, hogy „sikerült, megcsináltam, hű, de jó vagyok”, hanem inkább leborulok lélekben a természet, a szint, a táv és az erőfeszítés előtt, melyek újra meg újra emlékeztetnek arra, hogy porszemnél is kevesebbek vagyunk. Érhet el valaki hatalmas sikereket, halmozhat fel óriási vagyont, 60-70 km után meg fogja tanulni, hol lakik a magyarok Istene. De ha nem sportol rendszeresen, akkor akár már 10-15 km után is.

A gyakorlati részére visszatérve: amióta nincsenek versenyek, maradnak az instant körök és a virtuális futások. Ezek nyilván kevésbé motiválóak, mint egy tömegrendezvény, edzésnek és kikapcsolódásnak azonban tökéletesek. A világ zaja blokkolja az elmémet, úgyhogy szükségem van arra, hogy hetente legalább egy párszor kimenjek futni az erdőbe, mert csak ilyenkor tudok gondolkodni, fejben alkotni.

Finn hangzású név szerepel a borítón, ez az eredeti neved vagy választott írói álneved?

Álnév a Tarja Kauppinen, mert a valódi nevem olyan hosszú és kacifántos, hogy nem alkalmas írói névnek. Eredetileg azt is szerettem volna, hogy ne tudják az olvasók, hogy Tarja Kauppinen magyar, de ezt már rég elengedtem. Mindenesetre ragaszkodnom az álnévhez, mert megvéd, segít elválasztani a magánéletemet a karrieremtől.

Nagy könyvrajongó hírében állsz a moly.hu oldalon. Milyen történeteket olvasol szívesen és honnan inspirálódsz?

Klasszikusok, szakrális irodalom, szakirodalom, néha líra. Mikszáth és Krúdy világával, nyelvezetével nem tudok betelni, Esterházy Péter a magyar posztmodern legnagyobbja, Krasznahorkai szövegeiről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, drMáriás szatíráinak a világirodalmi piedesztálon volna a helyük, ezen kívül rendszeresen tanulmányozom a Bibliát, szentek életét a világ minden tájáról, foglalkoztat a kereszténység mellett a buddhizmus, zoroasztrizmus, taoizmus is, a szociográfiákat és történelmi témájú szakkönyveket pedig azért forgatom, mert érdekelnek. Az olvasással célom a lelki fejlődés és az ismeretszerzés, a szórakozás nekem nem elég. Persze az sem hátrány, ha egy szöveg értelmezésébe nem őszülök bele, de semmi esetre sem a habkönnyű regényeket keresem.

Hogyan fogadták a családtagok, barátok, ismerősök, hogy könyved jelent meg?

Az írás a magánügyem, igyekszem különválasztani a karrieremet a magánéletemtől. Mindig zavarba jövök attól is, ha egy idegen felismer az utcán, és rám köszön, hogy szia, Tarja. Persze ez nagyon hízelgő, és méltányolom is, csak nehéz megszokni.

Milyen visszajelzéseket kaptál eddig a könyvedről? Illetve, ha akadt negatív véleményezés, hogyan fogadtad?

A többség imádja, a kisebbség elég jónak tartja, és persze elkerülhetetlenül akadt pár visszafogottabb véleményezés is. Ezek senkinek sem esnek jól, annyit tehet az ember, hogy napirendre tér fölötte, ehhez a pszichoterápián tanult spirálgyakorlatot (ez egyfajta meditáció) szoktam segítségül hívni, valamint arra gondolok ilyenkor, hogy a legnagyobbak és a legjobbak sem érintenek meg mindenkit. A könyvem minőségéhez immár nem fér kétség, és hálás vagyok azért, hogy akik kevésbé kerültek egy hullámhosszra vele, azok is korrektül véleményezték. Ugyanakkor elsöprő többségben vannak a kedvelői, fogadtatása kiemelkedően pozitív. Szakmai körökben is elismerő kritikákat kapott.

Milyen terveid vannak a jövőre nézve? Esetleg kipróbálnád magad más irodalmi témakörben is?

Aki követi az olvasmányaimat, annak aligha mondok újdonságot azzal, hogy a fő profilom a szépirodalom. Korábban több szépirodalmi novellám is jelent már meg antológiákban, többek között a 100 szóban Budapest kötetekben, ahol óriási a verseny, több ezer alkotás érkezik mindig, ezért különösen nagy eredménynek tartom, hogy négy évben is bekerülhettem a kötetekbe. Szépirodalmat még mindenképpen olvashattok majd tőlem, de tervezem folytatni ezt a crossover vonalat is a szép- és a zsánerirodalom között, amit A nép igazsága képvisel.

Köszönöm az interjút és további sok sikert kívánok!

Amennyiben felkeltettem az érdeklődéseteket, keressétek fel az alkotó Facebook és az Instagram oldalait, hiszen további érdekességeket olvashattok!

A nép igazsága című kötetet, pedig a Twister Media Kiadó oldalán be tudod szerezni!

Írta: NiKy