Margaret Atwood - Pénelopeia

 

„Istenek, jósok, váltsátok meg éltem,

Hogy az ifjú dalia feleségül kérjen!

De nem jön a dalia, rám sosem talál,

A sorsom robot, a végzetem halál.”

Nőként nőkről olvasni, mindig igen kockázatos vállalkozás. Bár mondhatnám, hogy sorstársi nézetből könnyen belehelyezkedhetünk egy adott személy szerepkörébe, de az eltérő korokban élt elődeink tekintetében ez sajnos alapvetően elenyésző mértékben fordul elő. A fikciók világában, amikor egymás hegyén-hátán íródnak a különböző rendkívüli képességű hölgyekről szóló, világmegváltó(mentő) regények, szintén nehéz azonosulni az adott karakterrel.

Mi halandók, talán érzünk vágyat a különlegességre, de azt, hogy mennyire tudunk belesimulni egy ilyen lélek gondolataiba, cselekedeteibe, igen nehéz kérdésnek gondolom.

Aligha létezik olyan ember a Földön, aki valamilyen formában ne hallott volna az Odüsszeia legendájáról. Odüsszeusz hosszú utazása számos formában megihlette a művészeket, hiszen a mozi világától kezdve, a színházon, szobrászaton és festészeten át a nagy legendáról több kiváló mű és alkotás született. De mi a helyzet a történet egy olyan karakterével, akinek szerepe nagyon fontos, mégis kevés méltatásban részesült eddig? Hogy kiről is lenne szó? Nos, természetesen a fehérnép egyik legérdekesebb személyéről, maga Odüsszeusz feleségéről, Pénelopé asszonyról. Ez a páratlan teremtés több évtizedig tartotta magát hitvesi esküjéhez, ráadásul az uradalom fennmaradása is igen csak nagy százalékában neki volt köszönhető. Okos és ravasz gondolkodásának, valamint a jó szerencsének is köszönhette, hogy végül megtért ura még legalább egy megtépázott „hazát” talált, amelynek sorsa egy hajszálon függött addigra. A mostani olvasásom erről a különleges teremtésről mesélt, akiről oly keveset tudtam, mégis nagyon vártam történetét.

Margaret Atwood, teljes nevén: Margaret Eleanor Atwood (1939. november 18. Ottawa), kanadai származású író, irodalomkritikus, költő és feminista aktivista. Korunk egyik legtermékenyebb alkotói között tartjuk számon, hiszen közel 17 regénye, 15 verseskötete és számos egyéb műfajú kiadványt álmodott meg olvasóinak. Első regénye The Edible Woman (Az ehető nő) 1969-ben jelent meg. Leghíresebb alkotásai között tartjuk számon A szolgálólány meséje (The Handmaid's Tale 1985), a MaddAddam-trilógia (MaddAddam Trilogy), valamint az Alias Grace című regényeit. Több elismerésben is részesítették, ilyen például a Man Booker-díj és az Arthur C. Clarke‑díj is. A szerzőről honlapján tudhatsz meg többet.

Margaret Atwood: – Pénelopeia című kisregénye először 2007-ben, majd új köntöst kapva 2023-ban jelent meg a Jelenkor Kiadó gondozásában. A kötet borító tervét Féder Márta álmodta meg, amely egy bizonyos régmúlt eleganciát sugároz.

Mint fentebb már említettem ez a könyv Odüsszeusz feleségéről, Pénelopé hercegnőről szól, ámbár az is igaz, hogy bár női szemszögből íródott a regény, mégis többedmagával meséli el a történetet. A hercegnő mellett külön fejezet jut azon tizenkét felakasztott szolgálólánynak, akik végig kitartottak a család otthonmaradt tagjai mellett, elviselve a megaláztatást, erőszakot és számos más atrocitásokat, ezzel is segítve asszonyukat. Az ő tragikus sorsukból merítkező alvilági hangok suttogásából egyre felerősödő visszhangokká válnak, míg végül mindent betölt a bosszú szelleme.

„Az okosság olyan adomány, amiért a férfi akkor szereti a feleségét, ha biztonságos távolságban érzi magától. A kedvesség, az más, azt akármikor elfogadja, jobb csáberő híján.”

Kép: NiKy m.i.

A kötet tulajdonképpen két részre osztható. Míg az elsőben megismerjük a hercegnő gyerekkorát, neveltetésének körülményeit és házasságának előzményeit, addig a második már egy bánatos, de leleményes asszonyról mesél, aki meghazudtolta időszakának kortárs asszonyait és kitartott hosszú éveken át, és sose szűnt meg szeretni férjét.

Természetesen mindeközben képet kapunk az istenek által is csodált unokanővérről is, maga Helené személyében, aki mindig két szinttel fentebbről néz az emberiségre. A két nő közötti eltérés nem csak a külsőségekben fedezhető fel, hiszen bár mindkét asszonyért a legendák szerint sok vért ontottak, de eltérő okokból.  

„Miért képzelik úgy a nagyon szépek, hogy a világban mindenki más csak az ő szórakozásukat szolgálja?”

Ez a kettős párhuzam sok intrikát és bánatot okoz Pénelopé lelkében, de egyben egy erős akaratú asszonnyá is formálja az évek múltával. De vajon elegendő-e az asszonyi leleményesség és kitartás ahhoz, hogy visszatérjen férje és ismét béke költözzön a falak közé?

Kép: NiKy m.i.

A könyv párhuzamok tekintetében igen gazdagnak mondható, hiszen élet és halál, szépség és eszesség, valóság és ábránd keveredik egymással oldalról oldalra. Hogy éppen kinek a szemszögéből ismerjük meg az adott időszak eseményeit, az fejezetenként változik, de legyen akár a cselédség, akár a hercegnő emléke, minden sorából árad a vér vasas íze, a halál rothadó bűze és az a tömény virágillat, amely mindezt elfedni kívánja.

Női sorsról olvasni nem könnyű még ennyi idő távlatában sem, különösen akkor, ha a modern felfogás nem képes igazán átállni a kor szellemében. De mégis részese lettünk egy olyan világnak és lélek útjának, amely inspiráló még a XXI. század szülöttjének is.

Sokszor elgondolkodtam, hogy Pénelopé személye tulajdonképpen egy letűnt korban élt mai emancipált nő tükörképe. Mert a mostani időszakban, bár a szépség még mindig uralkodó figyelemforrás, de az ész és kitartás a jövő kulcsa igazán. A mai házasságok már többnyire nem előre elrendeltettek, mint hajdanán, mégis a mondás igaz és adott, miszerint a külső megfog, a belső megtart.

Kép: NiKy m.i.

„A régi törvényeknek megfelelően a házasságot csak fontos embereknek rendezték el, mert csak ők hoztak örökséget a partiba. Egyébként a párzás ment, így vagy úgy: erőszak, csábítás, viszony vagy egyéjszakás együtthálás olyan istenekkel, akik azt mondták magukról, hogy pásztorok, vagy olyan pásztorokkal, akik azt mondták magukról, hogy istenek. Alkalmanként istennők is beszálltak, beöltöztek a romlandó húsba, mint amikor a királynő fejőlányt játszik – és az illető férfi jutalma rövid élet lett, gyakran erőszakos halál. Nem keveredik jól a halhatatlanság és a halandóság: mint tűz és sár, és mindig a tűz lesz a győztes.”

Saját meglátásom szerint ez egy nagyon érdekes olvasmány volt, írom mindezt úgy, hogy nem vagyok nagy rajongója a görög mitológiának. Sőt, talán kijelenthetem, hogy kimondottan nem kedvelem, de most mégis elismerem erejét és különlegességét.

Kimondottan szerettem főszereplőnk gyarlóságát, minden hibájával és különlegességével együtt, mert pont azt képviselte, amivel tudtam azonosulni és merőben jó érzéssel töltött el a gondolat, hogy a mai korban is szívesen megismerkednék egy modern Pénelopé –val.

Nagyon fájt a szívem azért a 12 szolgálólányért, még akkor is, ha némelyek eltévelyedtek, és megértettem bosszútól csöpögő élcelődésüket, amely pont annyira maróan gúnyos, mint amit még a jóízlés megkövetelt éppen.

Események szempontjából pörgős időszakon ível át útunk, amely tele van nehézséggel, meg nem értettséggel, és mégis kitartunk a hitünk mellett, mert csak ez az ösvény járható igazán. A várakozás lassan felemészti a lelkünket, de ahogy eljön a hajnal, úgy éled minden egyes nap újjá a remény bennünk, hogy küzdeni érdemes a végsőkig, vagy amíg erőnk és jó szerencsénk bírja.

Sosem fogom megérteni igazán, hogy milyen az az elsöprő szerelem, de tanulságos meséken keresztül mindig közelebb kerülök hozzá, ami izgatottsággal tölt el.

Mivel első olvasásom volt a szerzőtől, ezért kíváncsian vártam, hogy milyen véleménnyel zárom a kötet olvasását, mert gördülékeny az írásmód és néhol megnyugtató is. Tudom, hogy ellentmondás a fenti sorokban elhangzottak, mégis úgy tudom elmesélni tapasztalataimat, hogy felvázolom részletesen, így talán elmondhatom, hogy olyan volt számomra, mint a vihar előtti csend.

„Mit tehet egy asszony, ha botrányos pletykák keringenek róla a világban? Ha védekezik, csak még bűnösebbnek tűnik.”

Összességében úgy érzem, hogy kellemes meglepetés ért, mind a szerző, mind a tematika tekintetében. Bár még mindig úgy gondolom, hogy a görög mitológia istenei távol állnak tőlem, de legalább már nem morgok, ha róluk (is) kell olvasnom és még akár érdeklődéssel is fogadom a leírtakat. Ami az írónőt illeti, már sokkal magabiztosabban veszem le ezek után könyveit polcomról és nagyon várom, hogy a következő regénye is elvarázsoljon.

Ajánlom a könyvet az antik világ szerelmeseinek és minden feminista szemléletű személynek, hiszen remek alapozónak gondolom a regényt, ráadásul szórakozásnak sem utolsó.

Amennyiben szívesen kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Alexander Starritt - Mi, németek

 

“Csak kevesen voltak közülünk, akik erősebbnek bizonyultak a kornál, amelyben éltünk. Én nem. Néhányan valamiképpen még akkor is túl tudtak lépni a korlátaikon, és ma utcák viselik a nevüket. Mi, többiek, egyenruhába bújtunk, kiástuk a korsókat, elvittük a savanyúságot, és befaltuk. Nehéz elválasztani az embert a körülményeitől. De őszintébb azt mondani, hogy ki voltam szolgáltatva a magam körülményeinek. A kor, amelyben éltem – az küldött éhesen azokba a kertekbe, kezemben a pajszerrel, ami persze nem jelenti azt, hogy ne tettem volna, amit tettem, hogy ne ettem volna meg, amit megettem. Ha azt kérdezem magamtól, hogy vajon valamennyien immorálisak voltunk-e, vagy hogy a rossz, amit tettünk, gonosz emberekké tett-e minket, arra jutok, hogy mások döntéseinek következményei mocskoltak be minket. Soha, senki sem kizárólagosan felelős saját erkölcsi mérlegéért. És a kérlelhetetlen igazság, a súlyos, ősi igazság az, hogy igenis bűnhődhetsz olyasmiért, ami nem rajtad múlott.”   

Külön választható-e teljes bizonoyssággal az egyén és a társadalom kollektív felelőssége? Mennyire vagyunk felelősek a magatartásunkért egy totalitariánus államban, ahol a normákat és a magatartási szabályokat a fejünk felett és a beleszólásunk nélkül alakították ki? Elvárhatjuk-e a sorkatonától, hogy megtagadja a hadifoglyok kivégzését, még ha ezzel alá is írja saját halálos ítéletét? Vajon jogosan és méltányosan követeli-e továbbra is a háborús jóvátételt a jelenlegi német generációtól Izrael vagy Lengyelország?  Szolgáltatott-e valaha a történelem igazságot, ha egyáltalán létezik az igazság, mint objektív kategória?

Alexander Starritt - Mi, németek című regénye az Európa Kiadó gondozásában jelent meg 2021-ben. A nem túl vastag, alig több mint 200 oldalas mű szép csomagolást kapott és külön ki kell emelni Konok Péter kíváló fordítói közreműködését.

Kép: NiKy m.i.

A mű gerincét egy idős német ember külföldön élő unokájának írt levele adja, amelyben összefoglalja a keleti fronton letöltött négyéves katonai szolgálata során szerzett tapasztalatait. Filmvászonra illő karakterek és jeleneteksegítségével elevenedik meg lelki szemeink előtt a háború pokla – és bár ez közhely a javából, de ritka az az írás. amely ennyire plasztikusan és hitelesen képes ábrázolni a borzalmakat. Végigkísérjük egy hadsereg diadalittas felemelkedését és teljes pusztulását, mind anyagi, mind erkölcsi értelemben. Azt gondoltam eddig, hogy már “mindent láttam” a keleti front kegyetlenségéről eddigi olvasmányaimon keresztül, de a könyv sajnos bőven tudott még újat mutatni az ember kegyetlen természetéről.

Alapvetően tehát egyfajta hadinaplóval van dolgunk, de a harci esemnyeken kívűl bőven jut hely morális filozofálásnak is. A bevezetőben is említett felelősségkeresésen kívül a szerző próbál magyarázatot találni a német nép önpusztító és minden remény nélküli kitartására, illetve rávilágít az egyéni sors igazságtalanságára is.

A gépesített, iparosított háború tüzében hánykolódó törékeny ember egyéni képességei szerint vetkőzi le vagy építi újjá saját normáit és prioritásait a túlélés érdekében. Honnan veszi az utókor a felhatalmazást, hogy újra és újra felelősöket keressen példátlan időkben elkövetett példátlan cselekedetekhez, miközben a saját korunkban megannyi gaztett megtorolatlanul marad?

Kép: NiKy m.i.

“Az igazat megvallva, fontos volt megértenem őt. A világtörténelem egyes életekben jobban, másokon kevésbé hagy nyomot. Mivel nem az 1920-as, hanem az 1980-as években születtem, számomra azok voltak a legrosszabb idők, amikor a 2008-as gazdasági válság miatt elvesztettem első munkahelyemet; engem nem küldtek Oroszországba, hogy gödröket ássak és embereket gyilkoljak.”

Nagyon tanulságosak az unoka által a hosszúra nyúlt levélhez fűzött reflexiók is, amelyek jól mutatják, hogy micsoda különbségek vannak két generáció között a megszerzett élettapasztalatok tekintetében, és hogy nem lehetünk elég hálásak azért a példátlan hosszúságú, több évtizedes békekorszakért Európában, amelynek több milliónyi emberélet volt az ára.

De most a mi generációnk is hallja már az ágyúk dörgését keletről, a történelmi kollektív emlékezet görcsbe rándítja a gyomrunkat és csak remélni tudjuk, hogy a forgatókönyv ezúttal majd más lesz és nekünk nem kell majd emberségünket úgy vásárra vinni, mint anno nagyapáinknak.

Nyugodt szívvel tudom ajánlani a könyvet mindenkinek, nemcsak a történelem iránt érdeklődőknek, bár itt-ott erős gyomor kell hozzá, de a szavak súlyát a történelem adja.

Ha sikerült felkeltenem az érdeklődésed, akkor az Európa Kiadó weboldalán megtudod rendelni a könyvet.

Írta: Süni

F. Várkonyi Zsuzsa - Férfiidők lányregénye

 

„(…) amit nem mondasz, azt sosem bánhatod meg.”

Mostanában egyre több olyan könyvet veszek kézbe, amely kimondottan embersorsokat állít középpontjába. Ez többnyire nem tudatos választás, mégis kezdek komfortosan mozogni a témában, aminek igen csak nagy szükségét érzem most. A korszak is meghatározó, hiszen mindig valamilyen forrásból a háborúkhoz köthető, ezen belül is inkább a II. világháború borzalmait eleveníti fel. Így nem olyan meglepő, hogy immáron sokadszorra is egy hasonló idősíkban mozgó könyvet választottam olvasmányomként.

F. Várkonyi Zsuzsa író és pszichológus. Elsődlegesen pszichológiai témakörökben publikált könyveket, amelyek közül az egyik legismertebb kötete, az először 1999-ben megjelent, majd azóta több utónyomást megélt Tanulom magam című alkotása. Ezen felül számos hasonló témában jelentek meg könyvei és legutóbb pedig egy szépirodalmi alkotással is meglepte olvasóit. Róla itt tudhatsz meg többet.

A Férfiidők lányregénye című könyve először 2004-ben jelent meg, majd szintén több utánnyomást megélve a legutóbbi pedig 2020-ban a Libri kiadó gondozásában került a boltok polcaira. Ennek a kötetnek sajátossága, hogy igaz történet alapján került megírásra, amely hűen bemutatja az adott kor társadalmi szerkezetét és működését egy olyan szeretet díszcsomagolásban, amellyel még nem találkoztam olvasói pályafutásom során, és ezért nagyon különlegessé tette számomra az élményt.

Mielőtt belemerülnék a belső tartalom leírásába és elemzésébe, szeretném kiemelni a szerző saját véleményét erről a kötetről:

„“A szép-emberit akartam megírni, azt, amit az én túlélőimtől kaptam, láttam. Az ocsmány-emberit már annyian megírták, és olvassák is boldog borzongással. Hátha a szépre is lesz kíváncsi szem és fül. Ezt a történetet nekik, az élesfülűeknek ajánlom. Csak meg kell hallani a gyógyító szavakat. 1948. Mindenkinek mást jelent. Én például a születésemmel voltam elfoglalva. Ennek a történetnek a hősei a túléléssel küszködtek. Talán szebben, mint sok kortársuk. Mert korábbi életükből volt elegendő szeretetforrásuk, ami nemcsak 44 traumáját segített begyógyítani, hanem 1950-et is átvészelni. Szabad-e ebben a férfivilágban leírni, hogy a gyógyítás mindig a szeretetről szól? Nekem hivatásom is ez lett.  Ugyanerről írok pszichológiai könyveimben is. Csak ez most egészen más. Személyes.”

Hogy őszinte legyek ezek a sorok már önmagukért beszélnek, és mielőtt valaki kézbe venné a könyvet, érdemes ezt a pár sort elolvasnia, hogy megértse tulajdonképpen miért is olyan különleges az adott mű.

Ráadásul, ha valaki úgy érzi, hogy nem elegendő a kötet olvasása, akkor már film formájában is élvezheti a képernyők előtt, hiszen a regény alapján készült alkotás, Az Akik maradtak címmel, Tóth Barnabás rendezésében 2019 került a nagyközönség elé. Ennek előzetesét itt tudjátok megtekinteni.

De nézzük is, hogy miről mesél ez a kötet:

Ez a történet egészen 1948 nyaráig viszi vissza az olvasót, ahol is Körner Aladár nőgyógyásznál egy kétségbeesett asszony jelenik meg a rendelésen egy fiatal lány kíséretében. Klára,- aki a háború borzalmai miatt elvesztette szüleit és testvérét - egy lesoványodott, lelkileg traumatikus személyiség zavart mutató leányzó, aki a megélt események következtében úgy tűnik, mintha nem akarna felnőni. Körner Aladár, aki családja tekintetében egyedüli túlélője a vészkorszaknak, igen hamar felismeri a lány szótlansága és kamaszos dühe mögött azt a magányt és elképesztő szeretetvágyat, amellyel neki is nap, mint nap meg kell küzdenie.

A férfi és leány között kialakuló mély barátság, rövid időn belül nagyon szorossá válik, amely igen nehezen értelmezhető és elfogadható az akkori társadalmi nézetek szerint.

Aladár és Klára kapcsolata igen különleges és időtálló, mégis sok küzdelmet és nehézséget kell átvészelni, hogy igazán kiteljesedjen és beérjen. Vajon képes –e túlélni egy ilyen tiszta kapcsolat két idegen ember között a háború szörnyűségei és egy megtépázott társadalom haragjának kereszttűzében? És vajon milyen események veszélyeztethetik még egy olyan elkülönülő etnikumú embert, akinek népét szinte teljesen kiirtotta a történelem legsúlyosabb pokla?

„Megtagadni valakitől, hogy törődhessen, legalább olyan kegyetlenség, mint megtagadni valakitől a törődést.”

Szubjektív meglátásom szerint ez a történet gyönyörű és egyben kegyetlen is. Az előbbit elsősorban azért írom, mert az emberiség egyik legkegyetlenebb és legszörnyűbb időszakát túlélő emberekről, ilyen mély együttérzéssel és szeretettel írva még nem találkoztam. Az utóbbit pedig azért gondolom, mert a háború időszaka után egy újabb borzalmas időszak várt a magyar népre, amely egészen 1956-ig súlyosbította az alapvetően is megtépázott társadalom hétköznapjait. Az egyik rettegésből még ki sem lábalt nép már térhetett át az újabb nézetek szerinti elnyomásba, amely rendkívül leterhelő még az utókor számára akkor is, ha csak a történelemkönyvekből és a még élő felmenőktől ismerheti meg a kirakós darabkáit.

„(…) rövid keresgélés után levett egy könyvet a polcról, és felkucorodott vele a díványra. Szerb Antal, Utas és holdvilág. Nem korai-e, gondolta először a doktor, aztán legyintett magában. Az élet is korai, mégsem cenzúrázza senki…”

Karakterek szempontjából nagyon szép utat járhattam be a két szereplőnek köszönhetően. Ráadásul két eltérő korosztály, különböző nem egyedei, mégis mind a két fél szenvedéseinek alapjai megegyeznek és ezáltal szinte egy szintre emelkedtek. Aladár múlékonysága egy bizonyos szembeállítás Klára lobbanékonyságával. A két személy kezdetleges harcai, majdan az ebből kialakuló mély barátsága egy olyan pszichológiai útra terelt, amely elengedhetetlen volt számomra ahhoz, hogy megértsem és elfogadjam az apró életadta manírokat e két sebzett lélek tekintetében. Csodálatos, de egyben nagyon nehéz olvasmányt kaptam általuk, azonban az ő fejlődésükön keresztül önmagamhoz is kapcsolódhattam részben és több szempontból is magamra ismertem Klára szemszögén keresztül.

Veszteségeink mindig is lesznek, de egy család és nemzet kiirtását túlélni embert próbáló feladat. Ráadásul, akik itt maradnak, már sosem lesznek a régi önmaguk.

„-Nem mondom… Rettenetes, amikor szembesülünk… De egyszer túl kell rajta esni. Nem áltathatom még én is. Ahogy bele sem lökhetem ebbe a felismerésbe… Pedig onnantól könnyebb. Nem jobb, csak könnyebb. Üres lesz minden. De az ember el tud már aludni. És neki talán majd… meg is telik… valami jobbal… az élete.”

Az események szempontjából itt is érezni lehet ennek a kornak a nyomorúságos buktatóit, ráadásul többször is összeszorult a gyomrom, hogy minden rendben legyen a főhősökkel.

Azt hiszem ez a regény egy gyöngyszeme az idei olvasási palettámnak, mert bár alapvetően is jobban elmerülők az igaz történet alapján írt regényekben, de ha ennyire közvetlenül, mégis tisztelettel van megírva, az számomra egy kincs.

„-Mi, férfiak mindig azt gondoljuk, nincs jobb megoldás, mint kibírni.”

A szerzőtől ez volt az első olvasásom, de ezek után biztos vagyok benne, hogy a további alkotásait is kézbe fogom venni.

Ajánlom a könyvet minden olyan olvasni szerető léleknek, aki örömét leli a történelmi regényekben, de azok is megtalálhatják önmagukat benne, akik átélték ezen korszak borzalmait, mert a szeretettel becsomagolt szöveg, gyógyírként hathat a szomorú lélekre.

Amennyiben úgy érzed, hogy te is elmerülnél ebben a világban, akkor nem kell mást tenned, mint a Libri weboldalára ellátogatni és megrendelni a könyvet. 

Írta: NiKy

Durica Katarina - A rendes lányok csendben sírnak

 

„ Az igaz barát megérzi, amikor szükség van rá. Jön, jelzi, hogy itt van, bármikor számíthatsz rá, majd megy is.”

Nagyon ritkán engedem meg magamnak, hogy egy bizonyos elkeseredett és fájdalmas düh eluralkodjon rajtam, de ami ennek a könyvnek az olvasása után feltört bennem, végig söpört rajtam, mint egy tornádó és amíg ki nem tombolja magát, nem fog csillapodni. Többnyire temperálni igyekszem a felháborodásomat, de mivel ízig-vérig Nő vagyok, nem tudom és valahol nem is akarom jelen pillanatban fegyelmezetten csak leírni a regénnyel kapcsolatos meglátásaimat. Rám alapvetően is jellemző egy bizonyos szenvedélyesség, hiszen mindent szívvel-lélekkel csinálok, legyen az a munkám, a tanulmányaim, a hobbim vagy az igazságtalanság ellen való felszólalásaim. De mielőtt ebbe belemennék, itt is szeretném megköszönni, hogy utazókönyvként olvashattam ezt a kötetet. Tanulságos, de rendkívül depresszív gondolatokat és érzéseket hagyott bennem.

Durica Katarina - A rendes lányok csendben sírnak című regénye egy valós eseményeken alapuló történet, mely a 90-es években játszódik és a dunaszerdahelyi maffia uralmának eseményeit eleveníti meg. (Erről és az írónőről itt tudsz többet megtudni!)

A könyv három nő szemszögéből meséli el azon időszakot, mikor Dunaszerdahelyen magyarnak, nőnek, vagy fiatalnak lenni egyenlő volt az öngyilkosággal. Ennek a három teremtésnek két közös pontjuk volt. Az egyik, hogy mindannyian ugyanabban a nyolcemeletes panelházban laktak. A másik pedig, hogy valamilyen formában ugyanazért rettegtek a mindennapokban.

Fülszöveg alapján az egyik „hősnőnk”, Júlia fodrászként dolgozik és mások szerint gondtalan életet él rendőr férjével és kisfiával. A szürke hétköznapok telnek, nem történik semmi izgalmas, kivéve, hogy a városban egyre több pletykát lehet hallani bizonyos eltűnésekről és egyéb bűntettekről. Egy nap egy fiatalember állít be a szalonba. András teljesen más, mint az otthon megszokott házastárs, kedves, vidám és van benne valami nagyon érdekes. Miközben a városban egyre jobban eluralkodnak az erőszak különböző formái és fellángolnak a szlovák nacionalista érzések, az asszony magánéletébe is befészkeli magát az a bizonyos káosz és félelem. Amikor két ember vonzódik egymáshoz, nagyon nehéz figyelmen kívül hagyni ezt az emóciót és csak kemény akarattal lehet ellenállni annak a bizonyos csábításnak. Vajon képesek lesznek feltörő érzelmeiknek megálljt parancsolni? És mégis, hogy élne túl egy állandóan rettegő asszony ennyi izgalmat és hazugságot?

A második amazonunk, Hilda, aki a Júlia alatti lakásban él családjával. Külföldi továbbtanulásról és a szokásos tinédzser bulikról álmodozik, de mindez lehetetlennek tűnik szigorú szülei és egy olyan város fojtogató légkörében, ahol mindennapos az erőszak és a helyi maffia határoz meg mindent. Vajon mennyi esélye van egy fiatal lánynak arra, hogy kitörjön ebből a pokolból úgy, hogy ne égesse meg magát és a környezetét?

És a harmadik fő karakterünk pedig a nyugdíjas Erzsi, aki a hetediken él. Napjaiban két fontos eseménye van: az egyik, hogy megigya a napi „tea” adagját, a másik pedig, hogy a tévésorozatok legjobb részeiről ne maradjon le. A boldogság illékony dolog és nem mindenkinek adatik meg, ezért ez a két esemény meghatározza a mindennapjait, ráadásul kénytelen tehetetlenül végig néznie, ahogy Ricsi fiából véreskezű maffiózó lesz. Vajon képes lesz –e elengedni a múltat és meglátni azt, ami a kisvárosban valóban zajlik?

„Megszoktuk, belefőttünk, mint béka a levesbe. Ha megfogsz egy békát, és forró vízzel teli fazékba teszed, akkor kiugrik rögtön, kapálózni kezd. De ha a langyos vízbe zárod a fazékba, és fokozatosan melegíted a vizet, akkor nem ellenkezik. Szépen lassan megfő anélkül, hogy protestálna. Hát így voltunk valahogy mi is. Voltak pillanatok, amikor el sem tudtuk képzelni, hogy jutottunk mi idáig.”

A fenti idézet nagyon jó példa arra, hogyan is néztek szembe az ott élő emberek azzal a hétköznapivá váló pokollal, amit a helyi maffia okozott számukra. Minden egyes napot abban a rettegésben töltötték, hogy vajon szeretteink épségben hazaérkeznek-e? Esetleg ki tudják-e fizetni az egyre magasodó védelmi pénzt és marad-e annyi, hogy meg is éljenek? Vagy csupán eltudnak-e menni bevásárolni, dolgozni, iskolába úgy, hogy nem esik bántódásuk? Ilyen körülmények között létezni és élni a „mindennapokat” maga a Golgota legmélye és nincs kilátás a jobbra, szebb jövőre.

„Hiába, franciának lenni szexi, szlováknak nem az. Budapesti magyarnak lenni szintén dögös és egzotikus, szlovákiai magyarnak lenni viszont őrült gáz.”

Szubjektív véleményem a könyvről, hogy rendkívül fájdalmas volt olvasni ennek a három teremtésnek a sorsát. Több szemszögből íródott, mégis egy egységet képeztek az események hálóján át. Sokszor úgy éreztem ezt már nem lehet fokozni, de tévedtem, mert az írónő bizony képes volt még jobban „belém rúgni”. Sokszor mérges voltam, vagy fuldokoltam a mérhetetlen igazságtalanságtól, de nem tehettem semmit és végül elfogytak a sorok. Mit tehet az olvasó, ha nincs fájdalmára gyógyír? Talán semmit vagy elfogadja, hogy ilyen az élet. Szenvedünk vagy szenvedtetünk, de sosincs igazán béke. Az ember képtelen nyugodtan élni saját fajtársaival, hiszen rombolni és uralkodni kell, és ha valaki gyengébb, az uralom adta mámora részegítőbb lehet, mint egy jó bor. Persze szerencsére sokan nem ilyenek, mégis azok szenvednek a legtöbbet, akiknek semmi közük az egészhez.

„– A maffiának szüksége van a politikusokra, ugyanúgy a politikusoknak is szükségük van a maffiára.”

A karakterekkel nehezen azonosultam, amit először nem értettem, míg a végére rá kellett, hogy döbbenjek, bármelyikük lehetnék éppen én is. Sőt, az egyikük bizonyos események miatt tükörképem lett és nagyon megszenvedtem.

„Ez pont olyan, mint hogy lyukas zoknira sohasem húzunk csizmát, nem indulunk útnak. A fehérneműszettnek is mindig passzolnia kell – színben, anyagban, mintában-, mert mi van, ha elüt az autó, bevisznek a mentősök, dől a vér mindenfelé, és mit szólnak majd, ha a zokni lyukas, a melltartó pedig nem passzol a bugyihoz? Hm? Na, ugye? Mit szólnak? Miccónak? – nálunk ezt így mondják.”

Júlia személye volt az egyik legkönnyebb azonosulásom, mert az ő félelmei minden második nő gyötrelmei a mai napig is. 

- Úgy felnőni, hogy narcisztikus szülők parancsaira cselekszünk és tulajdonképpen felnőttként már azt sem tudjuk, hogy kik is vagyunk valójában. Hiszen mindig patyolattisztának kell lenni, mert mit szólnak az emberek, mit szól az anyósom, a férjem, a gyermekem osztályfőnöke. Rettegni napi szinten, hogy minden tökéletes legyen, és ha hibázunk gyomorideggel kelünk és fekszünk, a házasságunk már egy szürke máz, mely ránk keményedet, ha akarnánk se tudnánk lekaparni, de minek is, hiszen jó az úgy ahogy van. Aztán megjelenik egy férfi, egy pillantás, egy lopott szisszenés és már tudjuk, hogy valami kirobbanni készül bennünk. Próbáljuk elfojtani, küzdünk és rettegünk, hogy senki még csak észre se vegye, hogy min megyünk keresztül és bár ez maga az őrület, de mégis egyszer olyan jó lenne csak a pillanatnak élni. –

Ilyen gondolatokkal lettem egy fodrász, egy családanya és egy feleség, akinek felrobbant a megszokott közönye és belül, ott mélyen feléledt az a bizonyos „Nő vagyok, jogom van boldognak lenni” szlogen. Érdekes élmény volt az biztos.

„(…) az életben a legjobb tanácsot a fodrászok adják: emeld fel a fejed!”

Erzsi már egy teljesen más élményként csapódott le bennem:

- A reményvesztettség, a folytonos kibúvók keresése, a mások hibáztatásának elegye adta létezésünk alapjait. A napi „tea” nagyon finom, jó, ha mindig kéznél van, bár a fiunk nem örül neki, de hát, amit nem lát, az meg sem történt, nem igaz? És persze a sorozatok, hiszen annyit szenvedett már szegény Esmeralda, igazán megérdemli a jobb sorsot. De vajon, ha neki sikerül, nekünk miért nem jött össze? Persze, egyedül maradtunk és két gyereket felnevelni nagyon nehéz, amit tudtunk, megtettük. -

„Ott állt előttem a fiam, az én nagy fiam, olyan magas volt, mint a ruhásszekrény, pedig milyen pici súllyal született. Olyan kicsike volt, olyan erőtlen, hogy az orvosok azt mondták, ne éljem magam bele, még bármi lehet. Hogy a pokolba lehet ilyet egy anyának mondani, amikor a kezében a kisbabájával a szülőszobán összevarrva fekszik?”

- De a mi drága vézna gyermekünk, az az áldott lélek, hogy megnőtt, már rá se ismerni. Van vagy két méter és olyan, mint egy szekrény és állandóan házon kívül van. Jó lenne, ha találna egy jó munkát és egy rendes kislányt, az lenne az igazán megfelelő.–

Ezek a gondolatok jutottak nekem Erzsi bőrébe bújva és sokszor úgy éreztem, hogy meg kell, hogy rázzam, fel kell, hogy ébresszem, de végül feladtam. Csak hagytam, hogy a múlt átvegye felette hatalmát, mert már nem érdekelte semmi.

„A fiam rossz úton járt, ezt tudtam, de imádkoztam érte. Jártam a templomba, beszéltem Zoltán atyával, ő is biztatott, hogy tíz miatyánk, három üdvözlégy.”

A legnehezebb és egyben legfájdalmasabb élményem pedig Hilda szerepe volt. Nem azért volt nehéz, mert fiatal és néha felelőtlenül könnyelmű volt, hanem abban a városban élni egy nyílásban lévő virágszálként nagyon letaglózott és sokszor fel is dühített:

- Sokszor úgy éreztük, hogy a szüleink túl szigorúak, de hiába nem mondunk igazat, mindig lebukunk. Ilyenkor persze bánjuk, amit tettünk, de tudjuk, hogy muszáj lesz megint, mert nem lehet elmenni sehova, és sokszor félünk azoktól a fiatal fiúktól is. Sokan vannak, mindig színes ruhákat hordanak, menőznek és durvák, jobb a békesség, de annyira jó lenne egy rendes srác, és ha felvennének az egyetemre minket. Akkor eltűnnénk ebből a porfészekből és nem kellene folyton rettegni, igen ez lenne a legjobb számunkra. –

Hilda szerepe egy mérföldkő volt a számomra, egy olyan tanulságos látásmódot kaptam általa, amelyet nem kértem és pont ezért akaratlanul is feltépőtek az én sebeim is. Vannak események, melyeket nem lehet csak úgy elfelejteni, mindig minden körülmények között ott lesz velünk. Már sosem leszünk ugyanolyanok, mint előtte, egy korszaknak vége.

A könyv valós eseményekből merítkezik, ami folyamatosan táplálta a fájdalmamat, és a kétségbeesésemet, hogy, hogyan voltak képesek embernek nevezett szörnyetegek ilyeneket tenni olyanokkal, akik semmit se ártottak nekik. Pénzt keresni: tehetség, szorgalom és akarás nélkül, ide vezet mindig. Ha nincs tehetség, még az utóbbi kettő megmenthet, és mindig van eredménye, de mások fájdalmából nyerészkedni, sőt mi több kéjelegni, az egyik legundorítóbb bűn a szememben. Nem vagyok vallásos, nem egy eszme miatt írom ezeket, hanem azért, mert összefogással egy élhetőbb világért mi vagyunk a felelősek.

„A gyerekek olyanok, mint a nyílvessző, mi kilőjük őket, útjukra bocsátjuk, de azt már nem tudjuk befolyásolni, hogy a nagy szélben, hóviharban, hurrikánban ne térjenek el, a tervezett iránytól.”

A fenti idézet is igaz, de a kilövés iránya sem mindegy merre mutat, mert egy jó szögből nehezebb a rossz irányba terelődni, tény, hogy vannak erre is példák, de sokkal kevesebb. Szülőnek lenni felelősség és nem csak lemondás. Érdekes, ahhoz, hogy háziállatod legyen, sokszor ötvenszer átgondolt tény és eshetőség. De gyermeket vállalni és a szélben elereszteni, hogy majd lesz valahogy, csak egy pillanat műve.

Ami pedig az erőszakot illeti, egyszer azt mondta nekem valaki, hogy ne drámázzak, hiszen minden második embert ér erőszak valamilyen formája. Ha nő vagy akkor nemi, ha férfi, akkor egyéb testi. Mondja ezt úgy valaki, hogy nem retteg minden érintéstől, nem undorodik a saját lététől és minden reggel van esélye arra, hogy pihentető álomból emelje fel a fejét a párnáról. De, akik átélik a borzalmakat, azoknak az álmatlan sötétség egy börtön, ha becsukják a szemüket, akkor különböző jelenetek kerülnek elő, melyeket felejteni és mélyre tuszkolni próbálnak egész nap a fényességes ég alatt. Mikor kérdezik, hogy vagy, mégis mit felelhetnél? Létezel, de csak egy héj vagy, belül nincs semmi, csak az üresség. Természetesen telnek az évek, és aki szerencsésebb, -mert erős lélek, vagy kap külső segítséget- fel fog épülni, de ugyanolyan nem lesz többet. Lesz egy az előtti és egy utáni élete, amit csak bár mélyre temet, de elfelejteni nem lehet.

Összességében elmondhatom, hogy egy nagyon intenzív és fájdalmas történetet olvashattam, amit sokáig magammal fogok vinni lélekben. Valószínűleg soha többet nem fogom újra kézbe venni, de azért nagyon hálás vagyok, hogy olvashattam és sok információra lelhettem általa.

Hogy kinek ajánlom? Igazából senkinek és mindenkinek. Egyszer érdemes elolvasni és tudomásul venni, hogy ez megtörtént és hálásnak lenni, hogy nem akkor, hanem a mostban élünk. És egy jó tanács a történetből: „Kritizálni, pletykálni, megjegyzéseket tenni mindenki tud. De egy lépést hátrálni, és megvizsgálni a probléma gyökerét, segítő kezet nyújtani, azt már kevesen.”

Amennyiben elolvasnád a könyvet, akkor a Libri oldalán be tudod szerezni.

Írta: NiKy

Bányai D. Ilona - Sasok közt a galamb

 

„Hallgatni a hullámok moraját, érezni az arcomon a sós szellőt… Az lenne a nekem való élet!”

Nem először fordul elő, hogy történelmi ifjúsági regényt olvasok, de idén valahogy kevesebb ilyen jellegű kötet került a kezembe. Talán ezért is szoknom kellett a stílusát és többször is félre kellett, hogy tegyem ezt a regényt, de nem azért, mert rossz lett volna, sőt ellenkezőleg. De talán kezdeném az elején.

Amiért felfigyeltem a könyvre, az a Merítés-díj Ifjúsági zsűrizésem miatt történt, ugyanakkor nagyon megfogónak találtam a címet és kimondottan megtetszett a borító is.

Történetünk hősnője, a már oly jól ismert, Zrínyi Ilona, akit gyermekként és felnőttként is megismerhetünk tüzetesebben.

Fülszöveg alapján a grófkisasszonyokról az a hír terjed, hogy jó dolgukban nem tudják, mit tegyenek. Főleg abban az esetben, ha ez a leányka az ország egyik leggazdagabb családjába születik! Túlzás nélkül mindent megkaphat, amit csak szeme-szája megkíván, de bizony ennek súlyos ára is van: a szabadság! Mert itt mindennek úgy kell történnie, ahogy azt a szülők jónak látják, tehát megszabják, mit kell tudni, hogyan kell beszélni, viselkedni, milyen ruhát illő hordani. Sajnos ez egy egyszerűbb lelkű teremtésnek sem könnyű, hát még egy olyan ízig-vérig bátor és okos leánykának, mint Zrínyi Ilona. Bár mindent megtesz, amivel segítheti a nemes célok elérését és szülei - különösen édesanyja - intelmeire figyel, de saját gondolattal és csupaszív lélekkel sokszor kerül két tűz közé. És bár a sors neki sem kedvez mindig, hiszen hamarosan nagy tragédia éri, végül lehetősége adódik arra, hogy megmutassa mire is képes egy akarattal és elszántsággal megáldott, magányos nő, aki bátorságával és eszével is képes hőstetteket véghezvinni, még a XVII. század háborús világában is.

„Bizony, a fiúk felnőnek, férfiak lesznek és bármit megtehetnek, amihez kedvük van. Beutazhatják a világot, láthatnak más országokat, népeket. De mi, leányok? Csak azért imádkozhatunk, hogy a szüleink olyan férjet válasszanak nekünk, aki megbecsül, nemcsak a hozományt meg a rangos rokonságot látja bennünk. Ha szerencsénk van, talán még utazhatunk is vele, láthatunk valamit a világból, ha nincs, akkor egy kastélyba zárva éljük le az életünket, a gyermekeinken és a szolgákon kívül mást nem ismerünk. Miért is nem születtem inkább fiúnak?”

Ez az idézet jó példa arra, hogy a nemi különbözőségek nagyon régről kísértik az emberiséget, de mindenhol akadnak kivételek vagy különlegesebb lelkek, akik jó példával járva az utókor „gyöngyszemei” lehetnek.

Szubjektív véleményem a kötetről, hogy az írónő nagyon érdekesen és szép szóhasználattal vezeti végig olvasóját a történeten. Ritkán találkozom olyan alkotóval, aki bátran használja egyszere a régies nyelvet és szlengeket, úgy, hogy még csak kizökkenteni sem tudott semmivel sem. Számomra nagyon fontos a karakterek részletes kidolgozása és jellemfejlődése, amit ebben az esetben –kissé hiányosan-megkaptam és tulajdonképpen nagyon izgultam hősnőnk sorsáért.

Történelmi ismereteim szerint sok bátor nő élt a letűnt korokban, mégis igen kevés írás maradt fent hiteles bizonyítékként. Ezért ennek a könyvnek megvan az az értéke, hogy ezt az űrt egy bizonyos szegmensként, olvasmányos formába öntve a fiatalok elé tárja.

Zrínyi Ilona élete nem volt könnyű, ahogy azt várni lehetett, hiszen nem csak a politikai életben kellett megállnia a helyét, de förtelmes anyósával is külön küzdelmet folytatott. Tudom nem szép ilyet írni, de méltón gondolom azt, hogy egy ízig-vérig hercig, törődő felmenő kincset ér és érdemes megbecsülni. Véleményem szerint, nagy valószínűséggel sok mindent el lehetett mondani Ilonáról, de távol állt tőle a hámánkodás bármely formája. Erős, megfontolt személyként mutatkozott be a lapokon és a történelmi ismeretek is ezt bizonyítják.

Viszont sajnos szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, miszerint a könyv cseppet defektív. A történelmi jegyzetek nagyon fontosak egy ilyen témájú kötet kapcsán, ugyanis nem minden ifjonti olvasó van tisztában a nevekkel és helyszínekkel. Egy részletesebb függelék elemeiben mélyítheti el az olvasást.

Összességében elmondhatom, hogy egy olvasmányos és szórakoztató élményben volt részem.

Ajánlom kortól és nemtől függetlenül, mert a történelmet szórakozva a legélvezetesebb megismerni. És ne feledjétek: magasan repülni, sasok közt szállni galambként annyi, mint hóviharban a napsütés, felemelő!

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet, a Zrínyi Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

Steven Saylor - A hét csoda

Őszintén bevallom, nem tudom, hogy mikor került hozzám a könyv. Csak annyi biztos, hogy a sorozat egyik részét, a Római vért még pótmamimtól kaptam. Mivel a sorozat több kötetből állt, így evidens volt, hogy ezt is megveszem, hiszen ezzel kezdődik minden.

A borítója igazán megfogja az embert. Egyfelől megfelel a saját elvárásaimnak, másfelől pedig kellemes ránézni, jó az összhatás. Nemcsak a képi összhang van meg, hanem a borítókép teljes mértékben visszaadja a kötet lényegét.

A könyv történetével kapcsolatban nem kell valami nagy durranásra számítani, de ez nem is baj, mert úgy jó, ahogy van. Kellően izgalmas, mindvégig fenntartotta az érdeklődésemet és nem voltak benne vakvágányok.

A főszereplő, a tizenhét éves Gordianus élete első utazására indul a volt tanárával Antipatrosszal, aki egyben egy híres költő is. A római és görög világban mindenki jól ismeri Antipatrosz nevét és verseit. Már a történet eleje érdekes, hiszen ott veszi fel az író a fonalat, hogy Gordianus apja segít megrendezni a volt tanát halálát, majd felveszi a Zotikosz álnevet. Ugyan bennem felmerült a kérdés, hogy „miért,” de erre csak a történet végén derül fény. És ez nem baj, sőt, ennek így kellett lennie, hogy a végén teljesen összeálljon a kép. Szóval, ott tartottam, hogy Gordianus és Antipatrosz elindulnak vándorútjukra, hogy együtt járják be a világ hét csodáját. Teszik mindezt abban az időben, amikor a görög világ nagy része római fennhatóság alá esett, és hát ez nem mindenkinek volt ínyére. Útjuk során minden egyes csoda helyénél valami rejtéllyel találják szembe magukat, amiket Gordianus egymaga old meg. Ennek oka, hogy az idős mester a korára és fáradtságra hivatkozva az összes szálláshelyen szinte csak alszik. Egy ideig nem értettem ezt a mozzanatot, és újfent felvetődött bennem a „miért” kérdése. Persze, erre is csak a könyv végén kaptam választ, mert ezzel a szerző megint egy kis morzsát csöpögtetett elém, aminek a végén jelentősége lett.

Az tetszett a könyvben, hogy adott hét hely, hét rejtéllyel, ami nem feltétlenül jelent gyilkosságot, összeesküvést. Jó, igaz, az is van benne, de ezzel együtt elég széles a repertoár. Emellett pedig van egy még nagyobb titok, ami a háttérben játszódik, és csak a történet vége felé kezd kibontakozni. A helyszínek, tájak leírása közben az író nem esett át a ló túloldalára, épp annyira mutatta meg, hogy el tudjam képzelni, de ne esek az érdektelenség kútjába. A másik, ami megragadta a figyelmem, hogy ez a történet nemcsak szórakoztat, fejtörökkel lát el, hanem egyben megmosolyogtat és tanít is.

Nem hibátlan a könyv, mert például 158. oldalon olvasható mondatnál felkaptam a fejem:

„Az olümpiai játékok után Antipatrosszal öszvérhajtású szekeret béreltünk (…).”

Csak nekem annyira furcsa ez az „öszvérhajtású” szó? Számomra olyan szövegidegennek hat. A sorok közt ott rejtőznek az apró információk, amik az adott korra jellemzőek. Bár szeretem a római kort, de nekem mégis újdonságként hatott a 196. oldalon található kis rész, ami egy római katona kivégzéséről szól:

„A római jog lefejezés által megadta a gyors halál lehetőségét és méltóságát a bűnösöknek, ám egy katonára, aki saját bajtársait ölte meg, sokkal rosszabb sors várt. Vajon keresztre feszítik majd, mint egy rabszolgát? Vagy halálra kövezik a katonatársai, mint egy légiós szökevényt? Inkább bele sem gondoltam.”

És akkor még nem is beszéltem a vicces jelenetekről. A főszereplő, Gordianus életében először látott tevét, és ahogy a 277. oldalon olvasható, hát nem lopták be magukat a szívébe:

„Minden megálláskor új hátast béreltünk a következő útszakaszra – többnyire öszvért és lovat, ám időnként alakalmunk nyílt egy teve elnevezésű, roppant rosszindulatú jószágon is utazni.”

És ez a későbbiek folyamán sem változik (286. oldal):

„Ez a példány is már a legelső percben megpróbált megharapni. A vezető fenyítésképpen ráütött hatalmas orrára, és ezután az állat már megelégedett annyival is, hogy útközben néha hátrafordult hosszú nyakával, vészjóslóan rám nézett, és köpött egyet.”

Nem hibátlan a történet, de szerintem igazán élvezhető, hiszen minden megvan benne, amit a fülszöveg ígér. A cselekmény mozgalmas, a történet izgalmas, és az író nem felejtkezik el a humorról sem. Bátran merem ajánlani bárkinek, aki egy picit is érdeklődik a római kor iránt, vagy ha csak egy kis kikapcsolódásra vágyik. 

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, az Agave Könyvek Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet. 

Írta: Emilly Palton

Christian Jacq - Tutanhamon utolsó titka

 

Nemrég az Európa kiadótól rendeltem meg pár zsákbamacskás csomagot, és ez a könyv is köztük volt. Amint a kezembe vettem már tettem is félre, hogy minél előbb elolvashassam.

A borító egyből megfogott. Olyan kellemes ránézni, igazán szívet melengető az összhatás, egyszerre modern és régies. Az emberi alak és mögötte a háttér olyan, mintha egy festmény egy apró része lenne, míg Tutanhamon halotti maszkja egy fényképről származna. Megtetszett ez a kettőség. Majd elolvastam a fülszöveget, ami Egyiptomban játszódó történetet ígér izgalmakkal, titkokkal, egy kis politikával, szerelemmel párosítva. Hát, engem már Egyiptomnál megvett magának. A külcsín alapján egy letehetetlen történetre számítottam. De hát ne ítéljünk elsőre.

A történet az 1950-es években játszódik, ahol a sztárügyvéd Mark Wilder kap egy rejtélyes levelet, hogy ha tudni akarja ki is ő valójában, akkor utazzon Egyiptomba. Na, erre a mi hősünk, felpattan egy repülőre és már repül is a megadott helyre. Aztán innen indulunk neki a nagy útnak, mely végén Mark megtudja ki is ő valójában, illetve vele együtt kutathatjuk Tutanhamon utolsó titkát is. Csak azért szerepelt ebben a kis részben a „ki is ő valójában” kifejezés, hogy átérezzétek milyen volt az egész történet folyamán állandóan ezt olvasni.

Azzal kezdeném, hogy szerintem is életszerű, ha egy realista ember kap egy levelet, hogy „figyi x nap múlva légy Egyiptomba”, és erre ő rögtön rohan. Nem kérdez, nem kételkedik, hanem csomagol és megy. Aha, persze, meg ahogy az író elgondolta. Jó, azért azt tegyük hozzá, hogy Mark részéről megpróbálkozott egy kis bizonytalansággal, de ez nem oly mértékű, hogy én, mint olvasó el is higgyem. És ez kb. a könyv első tíz oldala. Szóval, nálam már itt elbukott a hitelesség, és voltak kételyeim a továbbiakkal kapcsolatban, de mazochista jellem lévén tovább olvastam. De minek?

Ezután jött az a rész, ahol megtudja, hogy ő Howard Carter a híres egyiptológus eltitkolt gyermeke. Ezzel nem is lenne gondom, de azzal már igen, hogy akik felnevelték, akikről egész életében azt hitte, hogy a saját szülei, róluk nem kapunk többet pár mondatnál. Az sem derült ki, hogy még élnek, meghaltak vagy egyáltalán mi van velük. A másik bajom ezzel, hogy az igazi anyjáról sem esik túl sok szó. Sőt, a főszereplőn annyira eluralkodik ez a „Carter fia vagyok, és befejezem apám küldetését” dolog, mintha csak ő létezett volna.

De lépjünk is tovább. Persze ahogy az a nagy könyvben meg vagyon írva, Mark már a történet elején megismerkedik élete harmatos virágszálával, akibe a harmadik mondat után szerelemes lesz. És ekkor még nem tartottam az ötvenedik oldalnál sem. Itt jött el az a pillanat, mikor hangosan felsóhajtottam: – „Jaj Istenem, mit vétettem!”

Két kis részlet, hogy a szerző mit ért romantika alatt a 183. oldalon:

 „Mark felemelte és a karjába kapta a lányt.

– Úgy érzem, nagyon komoly, Mark. Te leszel az egyetlen szerelmem. A régi egyiptomiak szerint, ha egy férfi és egy nő egy fedél alatt él, akkor házasok.

– Keresztény vagy, nem kellene mégis megkérni Pachomius atyát, hogy törvényesítse a kapcsolatunkat?

– Legyek a feleséged?... – mosolyodott el Ateya. – Komolyan mondod?

– Mindig is te leszel az egyetlen szerelmem, Ateya.”

Amikor Mark szerelmet vall a 237. oldalon:

„Az én szakmámban tilos az álmodozás. Olyan házassági szerződés mögé zárlak, hogy sosem bújhatsz ki belőle! Mi örökre összetartozunk – szögezte le Mark, és elmerült egy végeérhetetlen csókban.

Ennél a résznél hangosan felkiáltottam: – Fuss!"

Nem tudom, kinél mit takar a romantika, de ha nekem valaki ilyet mondana, nem megcsókolnám/vissza csókolnám, hanem a világ másik végére menekülnék.

(Egy kis kiegészítés: Ha már oldalszámok, és maradjunk a számok világába, akkor arra is kitérnék, hogy nagyon zavaró volt számomra, hogy az évszámok egyszer számmal – ez a ritkábbik eset – máskor meg betűvel voltak kiírva. Nem láttam benne semmi következetességet, vagy csak nekem nem esett le, hogy milyen elv, szabály vagy valami alapján alakult így.)

A cselekmény egy pontján felbukkan a misztikus szál is. Eleinte csak olyan lightosan, mellékesen odavetve, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. De mikor megjelenik a gonosz karakter, akkor többet is megtudunk erről, de nem eleget. Ezt nagyon sajnáltam, mert érdekes is lehetett volna, csak úgy éreztem, nincs teljesen kibontva ez a szál. És ezzel meg is érkeztünk a könyv fő gonoszához, akitől nekem félnem kellett volna. Elvileg. Hát, nem így történt. Olyan szinten elnagyolt volt a karakter jelleme, hogy nem mozdított meg bennem semmit. Akár egy kis homokszem a sivatag közepén. Nem izgultam Markért, hogy győzze le, nem ijedtem meg tőle, de nem is drukkoltam neki. A negatív szereplő céljáról, indítékáról nem mondok semmit, mert nincs mit. Ugyan a szerző leírta, de azok csak betűk a fehér lapon. Ahogy a „nagy” összecsapás is. Ritkán találkoztam ennél egyszerűbb, gagyibb megoldással.

Nem mondom azt, hogy unalmas a történet, mert pörgős, eseménydús, csak hát… nem élvezhető. Mark állandóan úton van. Egyik percben még a szállodában szeretkezik újsütetű barátnőjével, a következőben meg egy taxi hátsó ülésén utazik Faruk királyhoz, aztán repülőre ül, meglátogatja Londont, megint taxi és máris a piramisok lábainál csodálja a naplementét, napfelketét, és a mit tudom én még miket. Azért néha megáll, és egy exkluzív étteremben eszik, iszik, beszélget. Mert ugye azt se felejtsük el, hogy Mark sztárügyvéd, aki ha jól forgatja a lapjait, akkor még egész szép politikai karriert is befuthat. Szóval neki mindenből csak a legdrágább, a legjobb jár.

Sok dolog van, amiről még nem írtam, de most kiemelnék egyet, amit a könyv szempontjából nem hagyhatok figyelmen kívül. Ez pedig a politika, ami szinte áthatja az egész történetet. Nem mondom, hogy nem lett volna érdekes, de számomra túl sok volt. Igazából teljesen feleslegesnek tartottam. Enélkül is épp olyan élvezhető, sőt talán még jobb lett volna regény. Bár azt nem tudom miért, de a szerző jelentős szerepet talált ki a főhősének ezen a színtéren.

Az egyetlen, amiért érdemes lehet elolvasni a kötetet, az az Egyiptomról szóló részek. Főleg azok, melyek a piramisokról, fáraókról szóltak, visszarepítettek az időben. Teljesen elvarázsoltak ezeknek a helyszíneknek a leírásai, a tájkép mellyel az író megfestette a régmúlt eseményeit. Erről szívesen olvastam volna többet is, de sajnos, a kelleténél sokkal kevesebb szerepet kaptak, mint pl. a politikai színtér, vagy a romantikus szál.

Azt még megemlíteném, hogy néhány lap alján van forrásmegjelölés, de sajnos túl buta vagyok hozzá, hogy egyiket-másikat értsem. Igaz, én csak egy egyszerű, tanulatlan, földi halandó vagyok.

Erre három példát is hozok:

230 oldal: ** Lásd KMT, 18/1, 2007, 56.o.

258. oldal: * II, 13-14.

273 oldal: Neb ankh.

Összességében egy izgalmas, letehetetlen történetre számítottam, ami Egyiptomban játszódik, és visszavisz a fáraók korába. Ehelyett kaptam egy politikai, romantikus, halványan misztikus, önmagát többször ismétlő katyvaszt. Az az igazság, hogy szerettem volna szeretni ezt a történetet, és minden alap meg is volt hozzá, hogy egy igazán jó könyv szülessen belőle, csak a kivitelezéssel vannak problémák. Ha jellemeznem kellene a könyvet, akkor azt mondanám, hogy a történelmi háttér hiteles, ami nem mondható el a karakterekről.

Ettől függetlenül ez az én véleményem, lehet neked jobban fog tetszeni a történet. Tegyél egy próbát és örülnék, ha az értékelés alatt megosztanád velem gondolataidat!

Amennyiben elolvasnád a könyvet, az Libri oldalán be tudod szerezni!

Írta: Emilly Palton

Sipos Gergő - Hiram koporsója

 „Semmi szégyellnivaló nincs abban, ha valaki megkéri az árát annak, amiért megdolgozott. Sok pénzt keresni becsületes munkával nem szégyen, hát azt vallom, hogy senki ne adja olcsón magát, ha olyanhoz ért, amihez mások nem.”

Hogy őszinte legyek ez a kötet elsődlegesen azért került a figyelmembe, mert nagy rajongója vagyok a történelmi könyveknek és kíváncsivá tett, hogy ezen belül is a szabadkőművesség témakörét hogyan képes körbejárni az alkotó. Vajon mennyire hiteles és mennyi kutató munka rejlik a könyv születése körül? Sok kérdés felmerül bennem, mielőtt neki állok egy ilyen tematikájú kötetnek, és nagyon félve kezdek neki az olvasásnak, mert nem szeretek csalódni. Tudom, hogy senki sem szeret, de ezt a félelmet igazán csak az az olvasni szerető lélek fogja megérteni, aki hozzám hasonlóan imádta a történelmet anno iskolás korban tanulni és azóta is töretlen érdeklődik az emberiség krónikája iránt. Természetesen számomra is megvannak azon korok és népcsoportok, akikért feltétel nélkül rajongok, és többnyire rájuk fordítom a figyelmem java részét. Mégis úgy gondolom, bármely korról is olvasok, tisztelettel adózom iránta.

Sipos Gergő: Hiram koporsója című kötetét utazókönyvként kaptam, amit ezúton is szeretnék megköszönni, mert bizony egy remek olvasási élménnyel gazdagodtam.

A történet rögtön egy érdekes szituációval kezdődik, ami először lassan, majd egyre intenzívebben bontakozott ki olvasásom előre haladtával. Több érdekesség is megmutatkozik a lapokról, hiszen 160 oldal nem sok egy igazán érdekes események kibontakozásához, de ahhoz pont elég, hogy az olvasó eldöntse az író alkalmas –e a bizalmára és a következő írását elakarja –e olvasni. Az én válaszom egy határozott igen, hiszen nem csak szórakoztatott, de jómagam is próbáltam megfejteni a rejtélyeket és bizony utána olvastam nem egy fejtörőnek.

Nagyon tetszett, hogy az író folyamatosan fent tudta tartani az érdeklődésemet, sőt elérte, hogy végig izguljam az egész cselekményt. Az egyik meglepetés a számomra az volt, hogy csupán két karakter körül forog az egész történet, mégis elég volt ahhoz, hogy kitöltsék a lapokat és bizony kivételesen mindegyiket megkedveltem a magam módján. Egyik szereplő sem szeplőtlen, hiszen a múltjuk vegyes érzéseket hagyott bennem, ugyanakkor az a tudás, amit felmutattak kivételes tiszteletet váltott ki belőlem.

A történelmi hitelesség adott, még akkor is, ha tudatosan fikcióról beszélünk. Elképzelve, hogy akár meg is történhetet volna ezen események láncolata, meg kell, hogy mondjam érdekes kérdéseket vetett fel nálam. Mint látható nagy hatással bírt rám a kisregény, és bár nagyon sajnáltam mikor elérkeztem az utolsó sorokhoz, egy elégedett sóhajjal csuktam be a könyvet. Ez a történet egy nagyon kellemes és gondolkodásra késztető írás.

Ajánlom mindenkinek, aki szereti a történelmet, a rejtélyeket és élvezi, hogy a karakterekkel együtt gondolkodhat a megoldásokon.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet a Líra oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

Kate Quinn - Alice ​hálózata

 

Azt hiszem, hogy mindenkinél eljön az a pillanat az életében, mikor ráeszmél, hogy az adott kor,  melyben él és az adott társadalom, mely körülveszi, bár változik némiképpen, de sose elengedően. Egy örök körforgás a nemek közti megkülönböztetés, és sokan gondolhatjátok, egy újabb feminista nézőpont, ki kell, hogy ábrándítsalak, szó sincs erről. Csupán a saját lelkem háborgását próbálom csillapítani, mikor eme sorokat írom.

Újabban több olyan könyvet veszek kézbe, mely valamilyen formában emberi sorsokkal foglalkozik. Hogy ez most női vagy férfi, teljesen mindegy, csak az számít, hogy ezt a mérhetetlen tudás utáni szomjamat, valamelyest csillapítani tudjam. Ez több-kevesebb sikerrel történik, de pont ezért nem könnyű tematikában olvasok, és pontosan sejtem minden egyes új kötetnél, hogy valamilyen szinten meg fog érinteni.

Azon személyek táborát gyarapítom, akik nem tudnak elmenni embertársaik mellett, hogy ne adakozzanak, ne legyen pár kedves szavaik a másikhoz. Ennek egyik oka, hogy sokszor belenézek az emberek szemébe, és visszahőkölők. A legtöbb esetben üresség, fáradtság, szomorúság, vagy egy bizonyos kihívó pillantás, de semmi vidámság, kedvesség, és egyszerűen bánt. A másik indokom, pedig az, hogy számomra is jólesik, mikor valaki veszi a fáradtságot és rám mosolyog. Nem kérdez, nem akar semmit, csak megosztja velem egy apró pillanatát. Tudom, hogy káosz az életünk, de messze se olyan rossz, mint bizonyos korok szülötteié, akiknek nem volt más választásuk, mint harcolni, vagy meghalni.

Tudom, kicsit szélsőséges gondolatok ezek, de miután becsuktam eme kötet utolsó lapját, ezen és ehhez hasonló gondolatok árasztottak el. Mostani olvasásom alanya témakörében elég súlyos, egy két világháborút érintő életpályák halmaza.

A kötet három nő sorsát mutatja meg olvasójának. Viszont nem egyértelműen, mert főszereplőként megismerjük Charlie St. Clair, egyetemistát, aki a második világháború után felkerekedik, hogy megkeresse egyetlen barátnőjét és családtagját, kinek nyoma veszett. Charlie első útja egy bizonyos Eve Gardinerhez vezet, melyről kiderül, hogy ő a történet másik fő karaktere. A kettejük kapcsolata, bár nehézkesen indul, egy nagyon szép kapcsolati és jellemfejlődésnek lehettem tanúja. Míg Charlie a történet szerinti jelenben gondolkodik, cselekszik, addig Eve a múltból lép elő, jelenkori énje visszaemlékezéseiből bontakozik ki az olvasó előtt. A két nő sorsa bizonyos szinten hasonló, bár Eve élete tele van hazugságokkal, ármánnyal és bosszúval. Úgy gondoltam evvel meg is vagyok, de rá kellett döbbenjek nem egészen. A múltból kiindulva felsejlik egy harmadik női szereplő is, melynek kiléte sokáig homály fed, de ahogy alakulnak a történtek, egyre jobban belopja magát a szívekbe, és a végén egy teljes karaktert ismerhettem fel személyében, akinek szerepe nagyon fontos az események alakulásában. Az ő sorsa is kegyetlen, és be kell, hogy valljam érte sírtam a legtöbbet. Visszatérve a másik két hölgyeményre, míg az egyik a történések alakulása folyamán válik igazán nővé, és felnőtté, addig a másiknak is hasonló átalakuláson kell átesni, csak egy sokkal nehezebb térben és időben. A két lélek esszenciája nagyon azonos, mert bár döntéseik alapján kerülnek bele igazán az életbe, mégis a háború szennye formálja őket és a társadalmi elvárások.

Azt gondoltam, hogy önmagában feldolgozni három asszony sorsát is éppen elegendő lenne, de ez a kötet hűen letükrözi a két világháború szégyenét, brutalitását, és veszteségeit. Sokkalta többet kapunk olvasás közben, és pont ezért a kötet négy nagy részre osztható.

Az első egy bizonyos szinten bevezető, ízelítő az olvasónak. Megismerjük a szereplők kilétét, nagyjából kapunk egy korrajzot és némi támpontot, hogy honnan indulunk.

A második rész már sokkal elevenebb, egy komoly élethelyzet tárul elénk, sokszor a döntések helyessége megkérdőjelezhető, ugyanakkor, ott, abban a pillanatban senki nem állíthatja, hogy jobban helytállt volna.

A harmadik már a háborúkban lévő nyertesek és vesztesek képekben való ismertetése, a különböző karakterek által felvázolva. Rendkívül nehéz sorsok pillanatképei, mely megfullasztja az olvasót és nem ereszti. Múlt és jelen szörnyűségeinek váltakozásával, felépít egy olyan képet szemeink elé, melyet nem akarunk tudni, nem akarhatjuk látni, de tudjuk, hogy igaz és megtörtént. Emberek millió vesztették életüket különböző kegyetlenségek által, mindezt egy eszméért, amit igazándiból nem érthettek, hisz a forrásuk nem ők voltak. Képet kapunk a német felfogás, az emberi mocsok változatos szakaszairól és szintjeiről, és megmutatkozik, hogy igazán akkor ismertetik meg az ember lelke, ha hatalmat kap, vagy nagy kár éri.

A negyedik és ezennel utolsó nagy fejezet értelmet ad némiképpen ennek a sok gyötrelemnek és fájdalomnak. Ki a bosszúja által, ki egy felelősség vállalással, ki a démonai szabadulásával, más pedig a halállal. Ha belegondolok egyik sem igazán happy and, hogyan is lehetne az! Mégis jobb forgatókönyv, mint azt vártam volna. A történet egyik legnagyobb erénye, hogy nem ferdítette el a történelmi valóságot, hűen olvasztotta eggyé az alkotó elképzeléseit a valósággal.

Mindig elolvasom az utolsó részeket, ahol a könyvről kapunk értékes információkat a szerzőről olvashatunk és azon személyekről, akik a háttérben meghúzódva segítették az szerző művének létrejöttét, a fogantatástól a születésig. Csodálatos erről tudomást szerezni. És nagyon érdekes volt olvasni, hogy mely karakter létezett a valóságban és ki fikció.

A kötet egy tükör, az akkori és sajnos a mostani társadalmi elvárásokról. Rólunk szól, emberekről, férfiakról, gyerekekről, idősekről, és főleg nőkről. Azon asszonyokról, akik nem elégedtek meg a konyhalány szereppel és megtették a maguk, hihetetlen bátor tetteiket. Akiknek legalább olyan megalázó, szenvedő, fájdalmakkal teli eseményeket kellett megélniük, ahol elmosódott minden erkölcsi határ, de akiknek volt merszük cselekedni, és akiket elfeledtünk. Sokan vannak, sőt rengetegen, és mint egy kis piszkot, melyet lepöckölünk ruháinkról, a süllyesztőbe kerültek.

Mert nem olvasol, és nem tanulsz az iskolában kémnőkről, akik voltak olyan kemények, mint bármely férfi. Igaz? Én nem emlékszem, hogy valaha is kiemeltek volna igazán szervezetet, vagy akár olyan személyeket, akikre méltán lehetnénk büszkék. Pedig éltek és nélkülük sokkalta bonyolultabb lenne a világ.

A háború sosem vezet jóra, nincsenek nyertesek csak vesztesek. Az elhullajtott emberi életeket nem lehet visszahozni, a síró családtagok bánatát nem lehet elmulasztani és senki sem tudja a végére, miért is ugrottunk egymás torkának.

És ki kell emelnem, hogy a harcok lecsendesedésével, mi lett ezen "fehér népek" sorsa!! Mehettek vissza a konyhába, vagy férjet kereshettek, esetleg elbujdosni kényszerültek. Mert, ahogy vége a veszélynek, mi emberek olyan magas, erkölccsel rendelkezünk, és ítélkezünk. Kár, hogy kik felett eldörren a megítélés, lehet megmentette az életedet, vagy jobbá tette a jövődet.

Szeretném, ha többen olvasnák eme kötetet, vagy az ehhez hasonlókat. Nem csak a Nők miatt, hanem összességébe, az emberi sorsok miatt. Nincs jogod ítéletet mondani felettük, felettem, bárki felett, mert ugyanonnan jöttem ahonnan te, és ugyan oda tartok. Nemek között sincs különbség, mert nélkülünk nincs élet, ahogy nélkületek sincsen. Mindketten kellünk a jövő építéséhez, az utódok neveléséhez. Mielőtt kezet emelsz, mielőtt elítélsz, gondolkodj el ezen! Ami a könyvet illeti, számomra hatalmas kedvenc!

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Maxim Kiadó weboldalán be tudod szerezni a könyvet!

Írta: NiKy

Jung Chang - Vadhattyúk

 

Ez a gyönyörű borító első pillantásra szerelembe ejtett. Egy könyvvásáron történt még két éve. Megláttam és megszerettem, tudtam, hogy kell és muszáj megvennem. Aztán egy kellemes, enyhén meleg helységbe költözött és várta sorát, míg újra eszembe jut és olvasni kezdem. Így kezdődött hát ez a gyötrelmes "szerelmi történet".Morbid ez a felvezetés, tudván, hogy a gyönyörű külső egy kegyetlen, sokszor fullasztóan fájdalmas történetet mesél el. A valóságot hűen ábrázolván, mégis három női sors bontakozik ki a lapokban.

 

Három generáció asszonyai keserű, sokszor rendkívül fájdalmas, igazságtalanságokkal, gyötrődéssel, mégis rendkívül erős személyiségekkel rendelkeznek. Mindhárom sors a maga röpke időszakában, megismeri az élet árnyoldalait, a társadalmi elvárások és a modern változások kereszttűzében kell élniük és harcolniuk az életükért, a "szerelmükért", az elvekért, hogy egy elnyomástól megszabaduljanak. És ha ez nem lenne elég, az adott időszakokban, hol japán, hol orosz megszállást kell elviselniük, kitéve  az elnyomó nép kegyetlenségeit, éhezést, erőszakok különböző formáit.

A kor későbbi időszaka pedig egy olyan eszme virágkora lesz, melyben a magánélet és az önálló gondolat bűn. Az emberek életét minden percben irányítani akaró hatalom még azt is megszabta, hogy az egységért és gyötrődés a mindennapi követelmény, semmi nem volt szent és akár a házas felek együtt hálását is bekorlátozta. Visszatérve eme három asszonyra, kötet három részre bontható evidensen.

Az első ilyen, ahogy én hívom a kezdet, a nagymama, Yu-fang életével indít, aki egy kínai hadúr ágyasaként kezdi meg asszonyi létét, majd a későbbiekben egy kedves, de hagyományőrző orvoshoz megy feleségül. A sorsát az elkötött láb, az ágyasok másodrangú szerepe, valamint az elvált asszony, -ki újra férjhez megy- megaláztatását kénytelen elviselni, mindezt egy olyan korban, ahol egy másik nemzet megszállása miatt az éhezés és erőszak a mindennapok része. A kínai hagyományok alapvetően is szigorú nézeteket vallottak az asszonyi kötelezettség felől, de ezt még megspékelve eme embertelen körülményekkel maga volt a földi pokol. A nagymama bár szótlan teremtés volt, rendkívül szívós is.

A politikai csatározások felemésztik őt és a család vagyonának nagy részét. Örömét csak gyermekében és szeretet férjében leli. Az írónő édesanyja már egy sokkal lázadóbb lélekkel rendelkezik, ez a második szakasz. A megszállás és az azt követő politikai harcok, majd a kommunista eszme és követői teljesen átformálják, de soha meg nem törik. Ezen felfogás egyik élharcosa lesz későbbiekben a férje, de nem leli meg társában a biztonságot. Újabb megpróbáltatások, vetélések és egy elképesztő szigorú, zárt társadalomban tör egyre magasabb pozíciókba. Az ő élete a három asszony közül a legrosszabb, a legtöbb megpróbáltatásokat kell kiállnia és a társadalmi "veszettség" önpusztító felfogása a végletekig meggyötri. Menedéke csupán gyermekei és egy olyan életért való küzdelem, mely a következő generációknak stabilabb életet jelenthet. A harmadik része a könyvnek, pedig az írónőről szól.

Számára sincs kegyelem, ami az élet megpróbáltatásait jelenti. Fiatal korában megtapasztalja, milyen vörösgárdistaként felvonulni Pekingben, nőtársai által kegyetlenül megítéltetni és úgymond "mezítlábas orvosként" falura menni.

Ez a könyv Kína egyik legkegyetlenebb időszakában játszódik, egy valóságalapból megírt, történelmi és korhű írás. Alapvetően családregény, de az adott kor eseményei, az eszme léte, az adott társadalmi és politikai nézetek összessége, valamint egy kritika, mely a valóságban megállja a helyét és igaz képet mutat az emberi kegyetlenség számos példákon bemutatva. Mert bár a fő karakterek egy család gyermekei, nagymamák, anyák és leányaik, mégis más emberekről is szól. Szomszédokról, munka és iskolatársakról, a család más tagjairól és legfőképpen a társadalomról. Tehát a gyönyörű külső egy romlott, beteges, de sajnos igaz világot takar, és bár gyűlöltem olvasni minden sorát, mégis meghatározó élményben volt részem. Én ezt a kultúrát eddig bálványoztam, de most, hogy látom egy adott időszak árnyoldalait is, már megváltozott a véleményem. Még mindig kiemelt figyelmet fordítok a megismerésére, de már nem tudom olyan lelkesen fogadni mikor erről olvasok, hallok, látok.

Nem bántam meg, hogy megvettem és bár nehéz szívvel a kedvenc könyveim között tartom számon.

Mert mindig kiemelt figyelemmel és hatalmas tisztelettel adózóm azon nők felé, akik ilyen körülmények között is képesek voltak helytállni és tettek azért, hogy változzon a jövő.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet, az Európa Kiadó oldalán megtudod venni a könyvet!

Írta: NiKy