Diana Urban - Halálos játszmák

 

Az elmúlt időszakban nagyon sok ifjúsági könyvet vettem kézbe, amelyek átlagban valamely komolyabb témát boncolgattak, de a maguk nemében alig hordoztak olyan egyedibb tematikát, amelytől kiemelkedtek volna az aktuális „dömpingből”. A laza, könnyed stílustól kezdve a mélyebb gondolatiságot tükröző fiataloknak szóló lektűrig igen széles a paletta, mind a hazai, mind pedig a külföldi szerzők tollából származó kiadványok tekintetében, de a legtöbb esetben a megcélzott korosztályon kívül nem figyelnek arra, hogy esetleg mások is kézbe vennék az adott művet, pedig itt vagyok erre élő példának jómagam is. Elvégre messzemenőleg nem az én korosztályomnak íródnak ezek a könyvek, mégis éves szinten az egyik legtöbbet ebben a műfajban kalandozom. Úgy gondolom, hogy minőségibb és egyedibb szórakoztató irodalomba tartozó könyvet nem is olyan egyszerű találni, ámbár aki keres, előbb-utóbb meglelheti a számára megfelelő köteteket, úgy érzem. Hogy ennek tudatában miért is érzem magamhoz közel ezt a műfajt? Nos, biztosan állíthatom, hogy egy örök fiatal lélek vagyok, aki nagyon tudja méltányolni eme irodalmi szférában életre keltett alkotásokat, amelyek a Merítés – Díj Ifjúsági zsűrije által a mindennapi életem részévé is váltak az évek alatt. Ellenben a mostani olvasmányomat nem magam választottam, hanem a 21. Század Kiadó jóvoltából vehettem kézbe, amelyet itt is szeretnék megköszönni.

Diana Urban szerző számos regény megálmodójaként mindig arra törekszik, hogy történetei által az olvasók félelmeit vegye górcső alá, ezzel is megerősítve a hitet, hogy egy jó író bármit elérhet közönségénél. A többszörösen díjnyertes alkotó számtalan olyan történetet álmodott meg az utókor számára, amelyek a maguk kategóriájában kiemelkedőek és az emberi pszichózist kívánják – nem klasszikus formában – bemutatni. Amikor éppen nem a kitalált karaktereit kínozza, szabadúszóként videójátékok elbeszéléseinek írásával foglalkozik. Férjével és macskájával Bostonban él. Ha szívesen megismerkednél részletesebben is munkásságával, akkor úgy gondolom érdemes ellátogatnod a szerző honlapjára is.

Diana Urban - Halálos játszmák című könyve 2023 nyári újdonságainak egyike, amely kis hazánkban a 21. Század Kiadó jóvoltából kerülhetett a könyvesboltok polcaira. A kötet igazán figyelemreméltó, hiszen – a most oly nagy divatnak örvendő stílusban -, élfestéssel készült, amely a maga domináns szín és formai választásával egy éke lehet polcunknak.

A történet főhőse Crystal Donovan, egy középiskolás lány, aki éli a tinédzserek ügyes-bajos hétköznapjait, hiszen iskolába jár, segít húga nevelésében és barátaival fokozatosan merül el a gamerek világában. De ezen nincs is mit csodálkozni, elvégre a modern társadalmunk egyik fő eleme, hogy a fiatalok a játékok világában élnek. Iskolai és családi kötelezettségeit letudva sokszor alig várja, hogy barátaival elmerülhessen a MortalDusk világában, elvégre a tét nem kicsi, a legjobb csapat bejuthat a MortalDusk Tourney-re. A csapaton belüli harc sajnos elkerülhetetlenné válik, hiszen egy apropó folytán az alapjaiban 6 tagú csapat belső versenyén dől el, hogy ki az az 5 szerencsés „barát”, akik végül együttes erővel indulhatnak a nagy eseményen.

Egy nem várt fordulat viszont elemeiben forgatja fel Crystal életét, hiszen ki hallott még olyat, hogy egy emberrabló egy app segítségével üzeneteket küldözget a számára? Ráadásul a tét testvére élete, aki megkötözve várja, hogy nővére kiszabadítsa végre. A követelések egyre hajmeresztőbb feladatok elvégzésére sarkallják Crystal-t, míg a végén nem marad más, csak a sötétség, amely félő, hogy elnyel mindent és mindenkit, aki eddig kedves volt számára. Vajon sikerül időben elvégeznie a feladatokat vagy csupán egy vágyálom buborékjai lebegnek előtte, míg idővel kipukkadnak?

„A videójátékokra mindig számíthat az ember. Elterelik a figyelmet a fájdalomról. Felszárítják a könnyeket.”

Kép: NiKy m.i.

A kötet két szálon futó eseményeken vezeti olvasóját, elvégre megismerjük a múltban történteket – ezáltal a diszfunkcionális családi szerkezet is láthatóvá válik -, valamint a jelenben zajló ámokfutást is végigkövethetjük, hogyan és milyen akadályokon át vezet főszereplőnk sorsa.

A két idősíkon futó események katyvaszán keresztül próbáljuk meg megérteni, hogy ki állhat az emberrablás mögött és milyen tragédiák vezettek ehhez a feszültségekkel teli „játékhoz”. A tét mindig nagy, az igazság pengéje pedig a legélesebb fegyver, amely valaha létezett az emberiség történelmében, mégis nehéz teher mind a hordozónak, mind az „áldozatnak” egyaránt.

Őszintén szólva nagyon vegyes érzésekkel csuktam be a könyvet, mert bár az alap sztori egyedi és nagyon aktuális, mégis a karakterek sok esetben elvitték az izgalmak jó részét. Az elején még nem sejtettem, hogy ki az elkövető és milyen események húzódhatnak meg a háttérben, de nagyjából a kötet felénél már szinte biztos voltam a megoldásban és végül egy nagyon kicsi eltéréssel kiderült, hogy jól gondoltam. Alapjaiban ezzel nem is lenne semmi problémám, elvégre nem az én korosztályomnak szól elsődlegesen a regény, de sajnos Crystal viselkedése elvitt egy negatív irányba. El tudom fogadni, hogy egy 16 éves lánynak nem erőssége a logikus gondolkodás, de, hogy semmire sem tudta használni a fejében lévő „computert”, az nagyon elszomorított. Több olyan feladatot hajtott végre, ami nonszensznek tűnt még számomra is, pedig mindig igyekszem felmenteni a fiatalabb korosztályt, hiszen tapasztalat nélkül az ijedtség sokszor őrültségbe hajtja az embert, de több esetben mutatkozott meg számomra egyfajta önsanyargató, kissé „királylány” viselkedés, amely egy bizonyos fanatizmussal keveredett.

A múlt és jelen párhuzamában a családi bántalmazás is előtérbe kerül, amely egyedül adott keretet ennek az őrületnek és tulajdonképpen mentette meg számomra is bizonyos szinten a regényt.

Kép: NiKy m.i.

Összességében elmondhatom ugyan, hogy az alapfeszültséget jómagam is átéreztem és néhol szomorúsággal olvastam a sorokat, de a leányka eszement ámokfutása számomra csak azt bizonyította, hogy fiatal kora ellenére sem erőssége a logikus gondolkodás és bár mentségére szolgált a szerette iránt való aggodalma, de ennek ellenére sajnos nagyon vegyes érzéseket hagyott bennem.

A történet olvastatja magát, ezt el kell ismernem, és ha kicsit szerethetőbb hősnővel találkozom, biztos vagyok benne, hogy számomra is egy nagyon izgalmas élményt hagyott volna. Most csak annyit tudok írni, hogy a kötet külseje nagyon megfogó és méltán tükrözi a belső eseményeket, ugyanakkor, aki otthonosan mozog a thrillerek világában, már kevésbé fogja komfortosan érezni magát.

A könyvet elsődlegesen a fiatalabb olvasóknak ajánlom, akiknek még tud feszültséget és izgalmat okozni egy tinédzser lány kálváriája, ugyanakkor egy délutáni, pihentetőbb olvasásnak is megfelelhet.

Amennyiben szeretnéd polcodon tudni a regényt, akkor nem kell mást tenned, mint a 21. Század Kiadó weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy

K. F. Breene - A rózsák romjai

„-Túl sokat olvasol.

-Létezik olyan, hogy túl sok olvasás?

-Akkor túl sokat ábrándozol.

(…) –Hát az lehetséges.”

Évek óta keresem azt az érzéki stílusban íródott könyvet, amely többről szól a puszta testiség megjelenítésénél. Van tartalma, olyan mondanivalója, amely tökéletessé teszi számomra az adott olvasási élményt. Sokszor morgok, sőt mérges is vagyok, hogy az erotika műfaja alá már minden „szemetet” besöpörnek, hiszen, aki némi túlfűtöttségre vágyik, annak eme kifejezés –még ha tagadja is a világ előtt – elfogadhatóvá válik. Önnyugtatás csupán, ezt mindenki jól tudja, ellenben sokfelé visz ez a kissé túlfűtött, de annál sikamlósabb út, elvégre a szépirodalmi, illetve szórakoztató szférákban számtalan ízléses kiadvány látott már napvilágot. Sokunk számára a gyönyör egyedinek tűnő, hiszen számtalan formában elégíthetjük ki testünket és lelkünket egyaránt, ám az irodalmi közeg nagyon megosztóvá válik, amint a testiség képbe kerül. Azt gondolom, hogy minden kiadványt helyén kell kezelni és a maga kategóriájában megítélni, ámbár még így is fennállhat annak veszélye, hogy nem ránt be az adott felnőtteknek szóló mese. Számomra egyértelmű volt, hogy a mostani olvasmányom a szórakoztató irodalom kissé buja világába fog kalauzolni, az persze már más kérdés, hogyan is hatott rám.

K. F. Breene amerikai származású szerző, aki elsődlegesen túlfűtött fantasy történeteivel hódította meg az olvasók lelkét. Kis hazánkban a Démonkirály átka című tetralógiáját ismerhetik meg a paranormális romantika kedvelői. Ha érdekel az írónő munkássága, akkor látogass el honlapjára. 

K. F. Breene - A rózsák romjai című erotikus fantasy regénye 2022-ben jelent meg az Álomgyár Kiadó gondozásában. Az elsőre gyönyörűnek tűnő borító bevallom őszintén számomra kissé kaotikussá vált, amikor felfedeztem, hogy a kép közepén egy haladó jóga póznak sem utolsó pozícióban lévő alakból egy fénypászma türemkedik kifelé. Őszintén szólva inkább röhejes, sem mint érzékiséget tükröző, de ízlések és pofonok, ahogy mondani szokás.

Történetünk erősen hajaz a már oly jól ismert, és sokunk által szeretett, Szépség és Szörnyeteg mesére, amely ugyan a felnőttek szórakoztatását vette céljául, mégis számos formában hozza, a már ismert mese elemeket. Vegyük mindjárt elsőként figyelembe, hogy a kötetben alakváltók kapják a főszerepet, ámbár az is igaz, hogy nem a szokványos módon. Kapunk egy hősnőt, aki szeret olvasni és a növények nagy rajongója, aztán ott a rettegett „szörnyeteg”, aki idővel „ledobja” formáját (ruháját) és megmutatkozni látszik emberi oldala is. Aztán szintén felfedezhető egy átokkal súlytott kastély és annak – kissé eldeformált – személyzete, egy városi bunkó, aki nem ismeri a nem szó valós jelentését, némi kitekintést kapunk egy igazi fő gonoszra is, akit csak Démonkirály néven ismerhetünk meg. Ezeken felül az elvárt humor és rejtélyesség is felüti a fejét, megfűszerezve egy nagy adag erotikus töltettel, oh és egy csipetnyi varázslattal egyetemben. Itt kérem szépen az orgia olyan, mint másnak az osztriga, csak úgy cuppantjuk befelé az ízeket, képeket, ámbár úgy vélem kissé túlcsordult a fűszerezés, ami a szexet illeti éppen.

Kép: NiKy m.i.

„Miért kérdezi valaki a véleményemet, ha aztán nem veszi figyelembe?

-Talán csak azt szeretné, ha megdicsérnéd és segítenél neki bekötni.

- Bah! (…) Ez történik, ha egy pasi olyan nőt vesz feleségül, aki túlságosan támogató hajlamú. A végén hülyét csinál magából.

- Legalább van valami foglalatossága. (…)”

Talán nem kellene pimaszkodnom, mert alapvetően tetszett, amit olvastam, mégis lenne pár megjegyzésem, amit nem tudok magamban tartani.

Először is mesélje már el nekem valaki, hogy miért kell egy történetet ilyen minősíthetetlen, ocsmány beszéddel teletűzdelni. Egy egész szappan elfogyna, ha minden karakter száját ki kellett volna mosnom és még lehet keveset is írtam. Azzal, hogy ugyan nem a fallosz szót használják a koronaékszerek megnevezése kapcsán, még nem azt jelenti, hogy le kell alacsonyodni a putriba. Számomra sokkal élvezetesebbek azok a regények, ahol – még ha elhangzik is némi obszcén mondat -, az nem fojtja el az érzékiséget az éppen izgatott olvasói lélekben.

Hasonló gondom támadt a szex minőségével egyaránt, ámbár a züllöttség mércéjét megértettem és elfogadtam, de a főszereplőnk tekintetében már egy idő után untam. Kissé olyan hatást keltett, minthogy a köz emberének nevezett társadalmi rétegben csak a trágárság járja, és halvány esélye sincs senkinek sem a kicsit kulturáltabb beszédhez, valamint a „bizsereg az alsó testrész” érzésének nem egyetemes következménye, hogy akárki nadrágjába bedugjuk a kezünket – remélem.

Kép: NiKy m.i.

„Könyvek sorakoztak a kicsiny helyiség polcain, mely nem volt sokkal nagyobb, mint egy felmagasztosult szekrény. De én nem bántam. Számomra ez volt a menedék. A tudás forrása. Egy kemény nap után, egy unalmas nap után, illetve lényegében bármilyen nap után idejöhettem és elmenekülhettem egy másik világba, élhettem egy másik életet.”

A fenti idézet volt az első olyan gondolat, amely lényegében megszeretette velem ezt a történetet. Igen, minden tiltakozásom ellenére, szép lassan azt vettem észre, hogy hol dühöngök a fent leírtakon, hol izgulok, vagy éppen hangosan felkacagok. Nagyon változónak éreztem az aktuális megítélésemet a kötet iránt szinte minden elolvasott oldal után, ámbár végig izgultam (nem mind a két értelmében) és nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen titkokról kapok éppen információt. Persze több kérdésemre nem leltem választ, de ezen könnyedén át tudtam lebegni, hiszen egy sorozat első kötetét vettem kézbe.

Finley karakterét egyszerre kedveltem és utáltam, ez tagadhatatlan, ugyanis a könyvek és növények iránti elköteleződése nagyon tetszett, szinte rokonlélekként üdvözöltem, de amikor beindultak a nedvei, valahogy nem tudtam azonosulni vele. Vágyaim nekem is vannak természetesen, de ezt a fajta, szinte már állatias párosodás érzését nehezményeztem, szinte mocskosnak éreztem magam tőle. A felelőssége és karakán viselkedése mégis folyamatosan a pozitív megítélés irányába taszított, így igyekeztem elfogadni és főleg az értékeire koncentrálni.

Nyfain maga a tökéletes bunkó, bár a sok sérülése által ez nem is csoda, mégis egy érett, domináns hím, aki rendre megfelel a neki szánt szerepkörének, talán kicsit sokat szenved a múlt és jelen árnyai miatt, de ezen nagyon könnyen felül lehet kerekedni. Közte és Finley között szinte tapintható a feszültség minden téren és ettől is válnak olyan izgalmassá a szócsatáik jelenetei.

Cselekmény szempontjából az átok másképpen sújtja a királyságot, mint az eredeti mesében, de pont ezáltal válik igazán érdekessé. A betegség – amely az átok egyenes ági mellékterméke – csak súlyosbítja az amúgy sem könnyű életet, elvégre ki szeret démonokkal henteregni akarata ellenére!

Régen imádtam a komornyik, Lumiere karakterét, hiszen mókás kis fickónak tűnt, aki a maga nézeteivel tette színessé a komor kastély világát, most ugyanebben a szerepkörben tetszeleg Hadriel, aki nagyon jó humorral segíti a történet alakulását. Nélküle szerintem semmit nem érne ez a sztori sem, és pont ezért az egyik kedvencemként tartom számon.

Kép: NiKy m.i.

Kimondottan kedveltem, hogy a könyvek szeretete mellett a növények gondozásáról is kapunk némi betekintést, hiszen számomra is ez a két világ adja a megnyugvást többek között.

„A növényekkel való munkálkodás (…) mindig megnyugtatott valami különös módon, amit nemigen tudnék leírni. Élveztem a kifinomult gondosságot, amit igényelt. Azt is, ahogyan a növény tulajdonságai együtt változtak a környezetével.”

Összességében úgy gondolom, hogy nagyon megosztó ez a kötet még a ponyva kategóriában is, mert bizony ezt máshova nem tudom sorolni sajnos. A fantasy elemek ugyan adottak és ez a csábító töltet is hozzátesz, de minden egyéb tekintetben csak a humor és a helyén kezelés terel a pozitív irány felé. Még számomra sem teljesen egyértelmű, hogy mit is várhatok a sorozat további részeitől, ámbár az is igaz, hogy hamarosan folytatni fogom a titkok felfedezését, mert kellően függővéggel záródott a mostani regény, természetesen nagyon morcos vagyok miatta.

Nem szoktam erotikus műfajú könyveket jószívvel ajánlani, és talán ez sem éppen annak fog látszani, mégis azt kell, hogy írjam, hogy „agyatlan” olvasásra tökéletes és ízlésektől függetlenül, a megfelelő hozzáállással egészen szórakoztatóvá is válhat minden erotika műfajt kedvelők számára.

Ha úgy döntesz, hogy belevágsz ebbe a kalandba, akkor az Álomgyár Kiadó weboldalán megtalálod a könyvet.

Írta: NiKy 

Terry Brooks - Shannara első királya

 

„A dolgok nem mindig aszerint történnek, ahogy várjuk.”

Biztosan ismeritek azt az érzést, amikor egy bizonyos hiányérzet kezd kialakulni lelketek mélyén! Először nem tudjátok azonosítani, csak sejtitek, hogy valami nem jó, de hiába keresitek ennek forrását, nem leltek rá. Majd egyik pillanatról a másikra megvilágosodtok, mert egy olyan helyzetbe kerültök – akár akaratlanul is -, amely elhozza számotokra a teljes felismerést.

Számomra ilyen katarzissal megélt élmény volt kézbe venni mostani olvasmányomat. Ennek fő oka, hogy hosszú hónapok óta alig jutottam hozzá az általam oly nagyon szeretett fantasy tematikában íródott alkotásokhoz, hiszen javarészt ifjúsági, Holokauszt, vagy más embersorsokkal foglalkozó irodalmi szférákban kalandoztam. Persze nem volt kényszer hatása ez a „távollét”, de beleestem abba a hibába, hogy nem választottam néha olyan kötetet, amely szívem felfedező oldalát is kielégítette volna.

Gondolom senkinek sem lesz újdonság, ha azt írom, hogy először J. R. R. Tolkien - A Gyűrűk Ura című könyvének világát akartam felidézni ezzel a kötettel, de nagyon rossz ötletnek bizonyult, már az első oldal után megállapítást nyert nálam, ugyanis hiába „nevelkedtem” fel a fent említett „óriás” világában, egy „megszokott” elemekből építkező történet még nem fogja ugyanazon szinten szőni ármányokkal telített eseményeit, arculatát. De miután visszatértem a helyes elvárások ösvényére, meglepődtem, hogy mennyi minden várt rám egy hosszú utazás alatt.

Terry Brooks 1944. január 8.-án született Illinois-ban. Gyermekkorát és felnőtté válásának korai szakaszát a Sinnissippi Park és környékén töltötte történetek megálmodásával. Idejekorán megmutatkozott írói „vénája”, amely csodálatosabbnál csodálatosabb világokba száműzték lelkét. Egyetemi diplomáját a Hamilton College-ban szerezte angol irodalom szakon, majd a Washington & Lee Egyetem jogi karán szerzett diplomát. Már középiskolában is sok időt áldozott az írás szentségének, így nem is csoda, hogy nagy hatással volt rá William Faulkner, akinek stílusa apró hintésekkel alakította későbbi írói pályáját. Közel hét évébe telt, mire befejezte Shannara kardja című regényét, amely 1977-ben jelent meg. Ez lett az első olyan szépirodalmi mű, amely valaha is felkerült a New York Times trade paperback bestseller listájára.1982-ben kiadta a Shannara Tündérkövei, majd 1985-ben a Shannara Kívánságdala című műveit, mindkettő bestseller volt. Az évek hamar elröppentek, mégis minden esztendő egy újabb mű születésével kecsegtetett. Azóta számos regényt írt a Shannara, Landover és Word/Void sorozatokban, többek között George Lucas is őt választotta ki a Star Wars: The Phantom Menace regényváltozatának megírására. Ha kíváncsi vagy a szerző munkásságára, ajánlom figyelmedbe honlapját.

Terry Brooks - Shannara első királya című high fantasy és posztapokaliptikus regénye 2020 –ban jelent meg kis hazánkban a Delta Vision Kiadó gondozásában. Ez a kiadvány a híres Shannara sorozat előzménykötete, amely ugyan kronológiai sorrendben elsőként mutatja be a kezdeteket, mégis utolsóként került a rajongók kezébe.

„[…] a gonosz lehetősége ott lapít minden ember lelke mélyén, magamat is beleértve.”

Kép: NiKy m.i.

Ahogy már megszokhattad, kérlek, hogy hunyd be a szemed egy pár percre. Ereszkedj bele a végtelen érzésébe, lazuljon el tested egésze és hagyd, hogy gondolataid átformáljanak egy másik világba:

Sötét van, éjszaka csak a Hold világítja útunkat, mert sok felhő takarja az égen „zümmögő”, pislákoló, fényes bogarakat. Minden pillanatban érezzük, hogy valami megváltozik körülöttünk, de sem alakot, sem mozgást nem érzékelünk. Ösztönösen összébb húzzuk magunkon köpenyünket, bár a szél most csendesen játszadozik néha hajunkkal, mégis jelenlétét éreznénk inkább, mint ezt a baljósságot. Bármi is történik velünk éppen, Bremen megmondta, hogy eljön a változás, akár akarjuk, akár nem. Ebben az időszakban, mikor a jól ismert világ elemeire hullhat, minden megszokott fontossá válik számunkra.

Eljött az idő, hogy ismét higgyünk a mágiában, pedig a Fajok Első Háborúja után, már a Druidák is felhagytak a gyakorlásával. De mi segíthet egy olyan entitással szemben, aki ősi idők gyermeke, az első Druidák tagjaiból veszett el? Megfoghatatlan, mégis élőbb az élőnél és ereje minden nappal egyre nagyobb. Kompániájával közeledik, hogy elpusztítson mindent, ami oly kedves a számunkra és nem hagy maga után mást, csak vért, áldozatokat, romokat.

Nincs más választásunk, nekünk kell összefogni és az utolsó leheletünkig, Bremen utasítása szerint eljárni. Hogy mi lesz a vége, ha nem tudjuk összekovácsolni a fajokat egy közös ügy érdekében? Erre gondolni sem merek, mert abban a pillanatban a jeges szél vinné el lelkemet.

Öten indulunk útnak, mindenki nehéz batyut hordoz lelkében, ez a teher nem megosztható, de mégis egy célért viseljük súlyát. Nincs sok időnk és talán csak a balga remény játékának áldozatává válunk, mégis hittel járjuk végig a magunk útját és bár a szélrózsa minden irányába szóródunk, a búcsú pillanatában belenézünk egymás szemébe és némán megerősítjük ígéretünket, amelynek terhe az életünkbe is kerülhet. Mi lesz a világgal, ha kudarcot vallunk? Vajon lesz bárki is, aki megírja mesénket az utókor számára, már ha eljöhet ez az idő? Annyi kérdés, és semmi válasz. De talán egy mégis akad, felelj, hát kérlek rá! Te mit tennél helyettünk, hinnél vagy elvesznél egy olyan célért, amelynek útját sötétség borítja? Felelj, hát kérlek, mert én elveszek a bizonytalanság vízében…

„[…] a tanulás nem egyenlő a zárt dolgozószobával és az elmélkedéssel. Az tanul, aki utazik és elvegyül, aki közös témákról vitatkozik, aki – csak a megfigyelésből meríthető – tudatában van az élet árapályának, aki hajlandó beismerni, hogy talán nem minden igazság érhető el a régi utakon.”

Kép: NiKy m.i.

Köszönöm, hogy velem tartottál ebben a rövid ismertetőben, hiszen saját szemeddel jobb látni, mint egy fülszöveget ismételni. Persze az igazi „élmények” csak a könyv olvasása által adatnak meg mindenki számára, de itt pont elegendő ennyi is ízelítő gyanánt, úgy érzem.

Mint már érezhető, egy igazi kalandban lesz része mindenkinek, aki jegyet vált eme veszélyekkel és fájdalmakkal telt utazásra. Senki ne gondolja, hogy biztoságban van, csak mert a kötet külső szereplőjeként vehet részt a kalandban, hiszen az olvasó lelke a tét, az pedig felér ezer karddal, ha elvész, pótolhatatlan kinccsé válik… Persze, mindig azt értékeljük igazán, amit már nem birtoklunk, nem igaz?

„Nem elég elemezni és értekezni; tenni is kell.”

A kötet négy részre bontható, ámbár szinte csak átlibbenünk egyik térből a másikba, igazán nem érzékeljük sem az idő múlását, sem a fájó sebeink újra – újra felszakadását. Eme szakaszok mégis alapot adnak, akár égő fáklyák a sötétségben, hogy tudjuk, egy percre sem pihenhetünk, nincs megállás, sem vígasz veszteségeinkre.

1. Paranor bukása
2. A Fekete Tündérkő felkutatása
3. A kard kovácsolása
4. A Rhenni csata   

Kép: NiKy m.i.

„Milyen gyorsan megváltozik minden, ha nem figyelsz oda […] Milyen sebesen változik az élet.”

Saját élményem megosztónak mondható, legalábbis az elejét tekintve, hiszen eleve téves elvárásokkal akartam elindulni a számomra kijelölt ösvényen. Mikor balgaságomat beláttam és visszatértem a kiindulópontomra, már felvérteztem magam bizonyos szinten és tiszta (lélekkel) szemlélettel tekintettem a rám váró kalandok elébe. Sok olyan társra akadtam utazásom folyamán, akiket szívembe zártam és bizony a szeretet szikrájával lángoltak el, mikor eljött értük az árnyak valamely borzalma. Minden veszteséggel nőtt bennem a harag, hogy ezt mégis, hogy teheti meg velem az ég (író) és nem tagadom bosszút esküdtem, mikor már azt hittem eszemet vesztem. De végül elértem én is utam végéhez és fáradtságommal nem törődve újra akartam kezdeni mindent, ám végül beletörődtem, hogy számomra sincs feloldozás, ahogy egyes lelkeket sem kérdezett senki, tették, ami jutott és elfogadták, ami megadatott. De kérdem én, hogy ki foglalkozik igazán az olvasó háborgó lelkével? Milyen gyógyír létezik, amely enyhíti a veszteségeket?

„Régi barátait is meglátogatta, akiknek némelyike éppenhogy fölcseperedett, amikor utoljára találkoztak. Némelyikük valaha közel állt hozzá, de különböző utakon indultak el, és valamennyien túl messzire mentek ahhoz, hogy visszafordulhassanak. […] Az idő ellopta a vonzalmakat, meglazította a kötelékeket. A barátságok ígéretekké változtak, de egyik sem lehetett elég erős ahhoz, hogy visszahozza azt, ami elmúlt. De hát ilyen az élet: különböző utakon indít el, míg a végén ki-ki egyedül marad.”

Számomra nagyon fontos minden „utazásom” folyamán, hogy kikkel hoz össze a sors (író), kikből lesz barát vagy éppen ellenség. Minden szereplő legyen az élő, holt vagy éppen csak egy identitás, fontos a maga létében, egyszeri és megismételhetetlen. Pont ezért emlékezem meg rólatok most e pár sorban, hogy méltón adhassam át közös kalandunk záradékaként a bennem szárbaszökkent gondolatokat, érzelmeket.

Kép: NiKy m.i.

„Önmaga gyűrött karikatúrája volt, egy halom csont, lötyögős bőrben.”

Bremen: Ennek a hatalmas bölcsességnek és átoknak a magja te magad voltál, veled kezdődött utam és veled is ért véget az utolsó szóval. Sírtam érted, mert a könnyek megkönnyebbülést ígérnek a fáradt léleknek, de számomra csak a tisztelet egy apró morzsájaként hullottak le a földre. Reméltem, hogy sorsod olyan véget ér, amely méltó hozzád, és ha én mégis másképpen látom a történteket, általad mozgott minden és mindenki a megfelelő jövőért. Persze sok múlott másokon, elhullottak jók és rosszak, de nélküled nem tudom, hogy merre vezet majd a jövő láthatatlan szakasza. Én tanultam tőled, pedig nem is ismertelek igazán, olyan erő voltál életed elhalványuló időszakában is, amely befogadóját is feltöltötte.

„Csapdába estem a között, aki voltam és aki vagyok. Sem ennek, sem annak nem érzem magam.”

Tay Trefenwyd: Örök kételkedés és harc volt életed, amely egy perc nyugalmat sem reméltetett. Míg a druidák fátyolos, maszkszerű életét élted is ott volt benned az örök kérdés, hogy jó helyen vagy-e, ezt kell-e tenned! Hited mindig előre vitt és céloddal, szeretteid iránt való elköteleződésed vetekedett, ami áldásával és átkával egyetemben megbélyegezte sorsodat minden téren. Nagyon szerettem azt az időt, míg veled jártam a végtelenséget, hiszen olyan értéket képviseltél, amit keveseknek adatik meg. Érted izgultam az egyik legjobban és haltam el, ahogy az árnyak átvették az élők életterét. Jó lenne, ha újra olvashatnám, hogy merre jársz éppen, bár ahol most te lépkedsz, ott minden nyomodban egy lélekvirág sarjad szeretettel.

„Csak egyetlen oka lehet a visszatérésednek (…). És az nem jó hír. Ám legyen. De szövetségesekre is szükséged lesz, és ezek egyike én vagyok.”

Risca: Számomra egy örök talány a léted, már az első pillanattól kezdve nem tudtalak elhelyezni téged. Maga voltál a vidám, mégis legjobban képzett harcos, de akárhányszor veled indultam el, ezer kérdés bukott felszínre bennem. Ki voltál valójában? Harcos, aki a fegyvereket jobban ismerte, mint népét, vagy egy örök virgonc druida, aki a mágiáját magához ölelte, mint kebelbarátot, és bár egy jó sörre nem hívhatta meg, a saját belsődet adtad át minden alkalommal. Hős voltál, mégpedig a legjobbak egyike és egyben egy hűséges, elkötelezett társ a végtelenben.

„Gyermekkorára gondolt, amikor az erdős határvidéken élt Varfleettől északkeletre, a Sárkányfogak árnyékában. Nem is nagyon különbözött akkori önmagától. Éjszakánként, amikor a szülei, fivérei és nővérei már aludtak, álmatlanul feküdt és az eget bámulta, csodálta nagyságát, helyekre gondolt, amelyekre ugyanez az ég néz le és ahova ő sohasem jut el. Néha odaállt a hálószoba ablakába, mintha attól, hogy közelebb megy, megláthatná, ami kint várakozik. Mindig tudta, hogy el fog menni, akkor is, amikor a többiek nekiláttak kialakítani az életük kereteit. Felnőttek, megházasodtak, gyermekeik lettek, saját otthonba költöztek. Vadásztak, csapdát állítottak, kereskedtek, földet műveltek azon a vidéken, ahol megszülettek. Ő azonban csak sodródott, fél szemmel folyton a távoli eget nézve, folyton azt mondogatva magának, hogy egy napon mindent látni fog az ég alatt.”

Kinson Ravenlock: A menekülés múltad és jelened elől hozott össze Bremennel és talán akkoriban még nem láttad ennek gazdagságát, később magad is megérthetted, hogy nincs rossz út, csak a cipő kényelmessége határozza meg minőségét. Visszük magunkkal démonjainkat, nincs menekvés, ezt te magad is tudtad minden pillanatban, de képes voltál hűséges barát és társ lenni egy olyan ügyért, amelynek kivitelezését ezer veszély keresztezte, míg legvégül egy aranykoszorú került fejedre.

„Egy nyughatatlan lélek és egy háborgó szív üldözöttje. Ez volt Mareth”

Mareth: A legnagyobb rejtély voltál egész idő alatt számomra, mégis megkedveltelek. Elfogadtam lelked sötét oldalát, ahogy a fény felé közeledve is megértettem kételyeid okát. A bátorság egy hallgatag lélek legnagyobb adománya és te küzdöttél, míg szükséges volt, bizonyítottál magadnak és másoknak egyaránt. Persze felmerül a kérdés, hogy jól döntöttél-e, mikor elfogadtad a „botodat”, de ezt már senki sem tudhatja meg…

Persze számos más érdekes szereplőt nem említettem, de számomra ők voltak a legfontosabbak mind közül.

Kép: NiKy m.i.

Összességében elmondhatom, hogy hosszú utat tettem meg, harcoltam élő és holt ellen, elhullajtottam a magam könnyeit, mikor azt hittem senki nem figyel és végül elfáradtam, hiszen egy halandó lélek vagyok, tele erővel, de nem kiapadhatatlan forrással rendelkezem. Utam immáron nekem is véget ért, legalábbis amíg feltöltekezem egy még hosszabb kaland erejéig, ezért most kissé szomorúan engedem el eme világ karaktereinek kezét.

Olyan élménnyel zárom le lelkem ládikáját, amelyet csak az a tapasztalt utazó érezhet, aki megjárta a poklot és mennyeket, de minden tapasztalása ellenére, letörölve a könnyeket, egy új remény hajnalával néz az eljövendőre.

Hogy kinek ajánlom? Nehéz kérdés, bár nyilván a fantasy és kalandok kedvelőinek kötelező darabként említeném. Mégis, inkább úgy fogalmaznék, ez az utazás jól jön, ha ki akarsz szabadulni a szürke hétköznapok mókuskerekéből, még akkor is, ha a lelked már sosem lesz olyan, mint olvasás előtt.

És ne feledd el, kérlek: „Az igazság sohasem törékeny. Minden fegyverek között a leghatalmasabb.”

Remélem kellően felcsigáztalak és szívesen merülnél el ebben a világban. Ha úgy érzed ez a könyv számodra íródott, nem kell mást tenned, mint a Delta Vision Kiadó weboldalát felkeresned. 

Írta: NiKy

Tova Friedman – Malcolm Brabant - Auschwitz lánya

 

„Az emberi fajon belül sokfélék vagyunk, de több dolog köt össze minket, mint ami elválaszt.”

Néha úgy érzem, hogy túlvállalom magam érzelmileg olvasásaim folyamán. Nem a darabszámot figyelembe véve, mindinkább a témaköröket nézve. Évről évre egyre nagyobb számban nyúlok valamely tabunak számító vagy éppen emberi sorsokat feldolgozó kiadványok után. Tudatosan építem és keresem, mind az áldozatok, mind az elkövetők tekintetében a lelki okokat, a traumák feldolgozásának folyamatát, valamint azt az affektív torzulást, amely - létrejön parancsra vagy pusztán a hatalom megízlelésével - arra sarkallja az adott személyt, hogy bántalmazza a nála védtelenebbet. Ezért szinte borítékolható volt, hogy a mostani olvasmányom is a polcom egy lakójává válik idővel.

A Soá-ról (Shoah) vagyis köznevén a Holokauszról már mindenki hallott valamilyen formában. Ki szerencsésebb, az csak a történelemkönyvek lapjain találkozott vele, aki kevésbé, az pedig saját családján belül, a felmenőkről ismerhet történeteket. Ezek a „mesék” sokszor nagyon fájdalmasak minden szempontból, mégis az egyik legmeghatározóbb, az emberiség egyik legszörnyűbb időszakáról szólnak. Talán egyeseknek már sok lehet az a túlbuzgóság, amely a Holokauszt túlélőinek történetével, megélt vagy tiszteletből felelevenített rémeseményeivel foglalkozik, elvégre számos film, könyv látott napvilágot és valószínű, hogy mindig lesznek újabb és újabb alkotások, amelyek megemlékeznek erről az időszakról. A túlélők száma napjainkra elenyésző számot mutat, hiszen a „szerencsésebbek” is megöregedtek és lassan az következő nemzedéknek adják át az élet színpadát.  De akad még néhány olyan lélek, aki minden erejével azon van, hogy emlékeztesse utódaiit, vagy éppen más hon gyermekeit arra, hogy az ember bőre színe legyen bármilyen, több a közös bennünk, mint bárki képzelné.

Ilyen túlélő ennek a könyvnek az egyik szerzője is, aki gyermekként élte meg ezt a fájdalmas időszakot.

Tova Friedman 1938-ban született, 84 éves és jelenleg New Jersey-ben él. Négy gyermek édesanyja, valamint nyolc unokájának szerető nagyanyja. Talán elmondható róla, hogy az egyik legfiatalabb túlélője a Holokausztnak.  Azon szerencsések egyikeként távozott 1945-ben a haláltáborból, akiknek megadatott az emlékezés nehéz, súlyokkal és rémálmokkal terhelt joga, és ezáltal egész életét annak szentelte, hogy ez az időszak fennmaradjon az utókor emlékezetében. Az emberiség nagyon ügyes a feledés művészetében, pedig a vérrel borított évek pora még nem szállt el teljesen.

Malcolm Brabant brit származású újságíró, aki a BBC haditudósítójaként tanúja volt a boszniai népírtásoknak. Jelenleg az amerikai PBS Newhour külhoni tudósítója. Munkájáért számos díjat kapott és Birkenau felszabadításának 75. évfordulóján ismerkedett meg Továval, akivel azóta is jó barátok.

Tova Friedman – Malcolm Brabant - Auschwitz lánya című ismeretközlő irodalmi kötete 2023-ban jelent meg a Libri Kiadó gondozásában. A borítótervet Féder Márta álmodta meg, a képen maga a szerző látható szüleivel.

Ez a könyv, mint már sejthető, egy gyermek szemszögén keresztül meséli el azt a pár évet, amelyek a közép-lengyelországi gettóból egészen egy náci munkatáborba vezettek. Tova azon kevesek egyike, akik szüleikkel kerültek és „távoztak” a vérkorszak vérrel borított fagyos időszakából.

„A bűnösséget nem előítéletek, hanem bizonyítékok alapján kell megállapítani.”

A könyvet én négy fő részre osztanám, bár tudatosan nincs elkülönítve:

• Tova kora gyermekkori évei a közép – lengyelországi gettóban
• Tova öt -és hatévesen a haláltáborban
• Tova gyermekkora a II. világháború után
• Asszonyként, terapeutaként és alapítványigazgatóként

Tova kora gyermekkori évei a közép – lengyelországi gettóban

„Egy három éves gyermek is megérez és megért dolgokat, feldolgozza az információkat. A kognitív képességei szárnyalni kezdenek, bár az esetek többségében még hiányzik a szókincse a látottak megfogalmazásához. Ez az életkor a világ által kínált egyszerű örömökre való rácsodálkozás ideje. A gyereknek gyönyörködnie kell egy pillangó légi táncában. Éreznie és viszonoznia kell az anyja és az apja szeretetét. Mosolygó arcokat kell látnia, és biztonságban kell éreznie magát. Teli hassal, meleg ágyban kell elaludnia, hogy reggel, miután felébredt, izgatottan egy újabb ígéretes napot kezdjen.”

A könyv elején megismerkedünk a szülőkkel, a felmenőkkel, mindkét oldalról a zsidó hagyományokra épült családi élettel, szabályokkal, nézetekkel. Képet kapunk Lengyelország egyre tarthatatlanabb zsidó ellenes hozzáállásáról, a gyermek (Tova) megszületéséről és arról a gettói életről, amelyet a fiatal gyermek első emlékeiként tartanak számon.

Kép: NiKy m.i.

Tova öt és hatévesen a haláltáborban

„Az éhező gyerek számára a burgonyahéjleves volt az üzemanyag a szervezet önfelfalása ellen folytatott küzdelemhez, de a tojás a szeretetet jelentette.”

Miután Közép-Lengyelország megtisztításának végső időszakában azok a zsidók is feleslegessé váltak, akik addig gyárakban dolgoztak, végül Auschwitz-komplexum leghalálosabb részébe kerültek. Birkenau színtere a következő két évben meghatározó szerepet töltött be az akkor 5 éves Tova életében. A kezdetleges időszakban még édesanyjával lehetett valamelyik felnőtt barakkban, de később egy váratlan betegség következtében átkerült az egyik gyerekeket őrző bodegába. Ekkor került rá tetoválása is, amely azóta is ott „díszeleg” karján. Az akkor megélt és átélt borzalmakról részletes képet kapunk, valamint annak a felemelő pillanatnak dicső képéről rántja le a leplet, amikor először ébredhetett a náci fegyveres őrök nélkül.

Kép: NiKy m.i.

Tova gyermekkora a II. világháború után

„A félelem egy vírus, amely fertőző, gyakorlatilag mindenkit megbetegít, aki érintkezésbe kerül vele. Az immunitást nehéz, szinte lehetetlen megszerezni.”

Miután elhagyhatták a tábort, Tova és édesanyja új életet próbáltak kezdeni, azon kevés túlélő rokonokkal karöltve, akikkel összetalálkoztak, miután visszatértek a szülővárosba. Tova édesapja csak jóval később került elő, de nagy boldogságra ismét együtt lehetett a család. Számos atrocitás érte őket a háború után is, hiszen sehol sem nézték őket jó szemmel. Az antiszemita szemlélettel élők egészen Amerikáig üldözték a családot, ahol egy teljesen új világ tárult eléjük. Idegenként itt sem volt könnyű megállni a helyét senkinek sem, az évek múlásával egyre több akadályt legyőzve élte mindenki a szürke hétköznapokat. Tova soha nem tudta igazán élvezni szabad tinédzserkorát, mert a múlt fájdalmas árnyai mindenhova követték, ráadásul édesanyja idejekorán elhalálozott. Ez a megrendítő esemény számos mély, de annál fontosabb tapasztalatot hozott az életébe, míg végül férjhez ment és négy gyermeke született. 

Kép: NiKy m.i.

Asszonyként, terapeutaként és alapítványigazgatóként

„Az embernek megváltoztathatja az önképét, ha azt érzi, hogy valaki valóban látja, hallja és értékeli őt.”

Tova számos egyetemet és képzést elvégzett, így végül a pszichológia területét választotta, hogy segítsen a traumák feldolgozásában. Később létrehozott alapítványa igazgatójaként járta a világot és mesélte el történetét, hogy ez a borzalmas időszak soha többé ne fordulhasson elő. Munkája folyamán számos értékes kapcsolatra, barátságra tett szert, amelyeket kincsként őriz. Végül visszatért azon helyekre, amelyek megbéklyózták gyermekkorát. Minden alkalommal elkísérte valamelyik utódja is, hogy valóságtétellel szolgáljon történetének, hiszen a gyermekek és unokák feladata lesz később ezt az örökséget tovább vinni.

Mint olvasható egy igazi memoárt vesz kézbe mindenki, aki kíváncsi eme kötet tartalmára. Nem lesz könnyű olvasás, hogyan is lehetne az! Egy gyermek szemszögéből mindig nehezebb szembenézni a halállal, hiszen az ártatlan lélek védtelensége saját szekunderszégyenünk is egyetemben. Még ha nincs is közvetetten emlékünk a II. világháború népirtásairól, és ezáltal szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, mégis azt kell, hogy írjam, számos formában emlékek sokasága fog felszínre törni, hiszen életünk folyamán találkoztunk már eme történelmi idősíkkal, és a képek összefognak kapcsolódni lelkünkben.

„Visszatekintve rájövök, hogy a blokkban lévők többsége a „kegyelem-kényszerképzet” foglya volt.”

Saját megítélésem szerint ennek a könyvnek súlya van mind a tematika, mind pedig a lelki teher tekintetében. Az előbbit magyaráznom sem kell, úgy gondolom, de az utóbbi némi kitekintést érdemel. A legtöbb túlélő bizonyos szomnambulizmus és noktambulizmus paraszomniák, vagyis alvajárás tüneteit produkálták. A rémálmok rendszeres előfordulása kimerítő volt a nappalok teljes megélése mellett, így nem ritkaság számba ment az áldozatok depresszív állapotba kerülése. Ezt csak pszichológus segítségével lehetett normalizálni, de teljes tünetmentesítés csak nagyon kevés esetben járt sikerrel.

A másik fontos önmunka a gyász öt fázisának megélése. Mindenki gyászolt a maga módján akár tudatosan, akár tudattalanul és ezt az önmunkát nagyon kevesen tudták elvégezni hátralévő életükben. Bár az élet nem állt meg, és aki csak tehette újra családot alapított, de a transzgenerációval tulajdonképpen egy súlyos örökséget hagyott vagy hagy hátra az utódain keresztül a világra.

Kép: NiKy m.i.

Szubjektíven azt kell, hogy írjam nagyon megrázott a könyv olvasása. Nem egyszer félre kellett tegyem, hogy emészthessem az olvasottakat. Bizonyos szinten utána olvastam a leírtaknak, ezt nem tagadom, és amit az internet engedett, képekben is végig követtem. Nem először teszem ezt és pont ezért bizonyos helyekről készült fotók már „barátként” üdvözöltek. De minden egyes kiadvány, amely - egy túlélő életéből merítkezik - kezeimbe kerül, szükségessé teszi a fent említett folyamatot.

Összességében egy nagyon tartalmas és fájdalmas olvasásban volt részem, amely jó ideig még velem marad lelkemben. Sokszor elgondolkodtatott a mostani életünkkel kapcsolatban is és számos párhuzamot véltem felfedezni, amely nagyon elkeserített tagadhatatlanul.

Az én családom felmenői között tudtommal nincs közvetlen áldozata a náci népirtásnak, ellenben mégis úgy érzem, hogy kötelességem teljes vállszélességgel kiállni a rasszizmus ellen és a kutatásomat is többek között erre építem. Hiszek az egyenlőségben minden tekintetben és hiszek abban is, hogy a szavaknak súlya van, amelyek végül tettekké növik ki magukat. Ezért is olvasok ilyen sok fajsúlyos tematikában, hogy emlékeztessem magam és másokat is arra, hogy ez a borzalom bármikor megismétlődhet.

Szeretném azt írni, hogy mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, de nem vagyok benne biztos, hogy önszántából bárki is jó szívvel kézbe venné. Fontosnak gondolom, hogy Tova életéből is levonjuk a magunk konzekvenciáját, de ehhez az olvasáshoz erős lélek és nyitottabb szemlélet szükséges. Csak remélni merem, hogy idővel egyre többen olvassák majd, mert ami benne leírásra került érték és nagyon jó példa!

Ha úgy döntesz, hogy elolvasnád a könyvet, akkor a Libri weboldalán megleled.

Írta: NiKy

Edgar Allan Poe - A fekete macska

 

“S épp ebben a szobában állt, a nyugati falnál, egy óriási ében óramű. Ingája tompa, súlyos, a percmutató megtette az utat a számlap körül, és ha az órát kellett jelezni, oly hang tört elő a gépezet érctüdejéből, amely tiszta volt, hangos és mély, és különösen zenei, de olyan meghökkentő hanggal és hangsúllyal, hogy az orkesztra zenészei minden órafordulásnál pár pillanatnyi szünetet kényszerültek tartani produkciójukban, e hangra fülelve; s így a keringőknek is be kellett szüntetni a forgásukat; s az egész vidám társaságon rövid zavar szállt át; s amíg az óra harangja kongott, meg lehetett figyelni, hogy a legvadabb tobzódó is elsápad, s a legvénebbek s legnyugodtabbak homlokukhoz kapnak, mintegy zavart álmodozásban vagy tűnődésben.”

Edgar Allan Poe klasszikus írásainak csokorba válogatásából született A fekete macska című novellagyűjtemény, amely a Helikon Zsebkönyvek színeiben jelent meg 2019-ben. A kiadvány a sorozat többi tagjához hasonló stílusú csomagolást kapott, bár a borító ezúttal a kelleténél egy kicsivel hatásvadászabb lett a véleményem szerint.

Kép: NiKy m.i.

Összesen öt történetet olvashatunk a kiadványban, legtöbbjük a Poe-tól “megszokott” gótikus rémtörténet, de akad közöttük pár klasszikus detektívnovella is (a klasszikus jelző itt kissé rendszeridegen, de sokan tartják a szerzőt a detektívirodalom egyik korai meghatározó alakjának is). A narrátor sokszor egyes szám első személyben adja elő a történteket, ami ad egyfajta bensőséges és személyes hitelességet is a leírtaknak. Szélsőséges, őrületig fokozott emberi szenvedélyek és gyarlóságok, valamint természetfölöttinek ható hétköznapi rejtélyek adják a történetek gerincét. A tomboló, hagymázas őrületet a színtiszta deduktív logika hatástalanítja néhány oldallal odébb, a papírra vetett képzeletkitörések meglehetősen széles skálán mozognak.  A próza néha kissé dagályos, de a műfajtól nem szokatlan, összességében élvezetes szellemi táplálékot nyújtó körmondatokkal operál. És a kötetben helyet kapott Poe egyik leghíresebb írása, A vörös halál álarca is, amely a gótikus horror rajongóinak mindenféleképpen kötelező olvasmány.

Kép: NiKy m.i.

Nehéz megítélni több mint 100 évvel ezelőtt született rémtörténetek szavatosságát – azok az írások, amelyek korabeli olvasójukra minden bizonnyal szívbajt hoztak megjelenésükkor, már egyáltalán nem biztos, hogy átütik a modern ember ingerküszöbét. A lassabb sebesség, a klasszikus hangvétel és díszletek miatt nem tudom mindenki számára egyértelműen ajánlani, de a novella formátum mindenképpen megkönnyíti a befogadást. Mivel úgy gondolom, hogy a műfaj meglehetősen alulprezentált (nem a jumpscare horror-ra gondolok!), ezért kellemes kikapcsolódást jelenthet azon olvasóknak, akik számára elsősorban nem az emberi csontokon csikorgó láncfűrészben teljesedik ki a borzongás fogalma.

Amennyiben kíváncsi vagy erre a novella csokorra, akkor ajánlom figyelmedben a Libri weboldalát.

Írta: Süni

Masha Gessen - Jövőnk a múlt

 

“A totalitárius uralkodónak mindenáron meg kell akadályoznia, hogy a normalizálódás elérjen arra a pontra, amelyen új életforma alakulhatna ki – olyan életforma, amely egy idő után elveszíti korcs jellegét, s helyet talál a világ nemzeteinek más és alapjaiban azzal ellentétes életformái között. Továbbá, a “lényeg az, hogy Hitler is, Sztálin is stabilitást ígért annak érdekében, hogy rejtve maradjon az állandó bizonytalanság állapotának megteremtésére irányuló szándékuk.”

Az ember gondolkodását és cselekedeit döntő mértékben múltbéli tapasztalai és élményei határozzák meg. A tudomány sok területe is tulajdonképpen a múltban felhalmozódott adatokra alapozva próbál prognózisokat felállítani a jövőre nézve. Az országok a már korábban bevált eszközökkel próbálják leszorítani az inflációt. És az ember sokszor ugyanazokkal az (vagy sajnos kevésbé verbális) eszközökkel neveli gyermekét, mint amiket ő maga is hallott szüleitől. Szükségszerűségből vagy alternatíva híján értékrendszerek és traumák öröklődnek át generációról generációra.

Masha Gessen - Jövőnk a múlt című díjnyertes munkája az Európa Kiadó gondozásában jelent meg 2022-ben. A vaskos kiadvány szép, ízléses csomagolást kapott, jól mutat bármelyik könyvespolcon.

A könyv egyfajta szintézis, amely Oroszország történelmének nagyjából elmúlt 30 évét igyekszik összefoglalni és egyben értelmezni is több szereplő szemszögéből, akik között akadnak nagy formátumú személyiségek és hétköznapi emberek egyaránt. Több generáció is szerepet kap a szemtanúk között, ezért gyakran ugrálunk a közelmúlt és a jelen eseményei között, ami szélesíti ugyan a távlatokat, de egyben kicsit a szöveg befogadhatóságának rovására megy.

Kép: NiKy m.i.

Az író leegyszerűsítve arra keresi a választ, hogy lehetséges lesz-e valaha a demokratikus átmenet Oroszországban, el lehet-e végre temetni a Szovjetuniót és vele a birodalmi ambíciókat, illetve le lehet-e rázni valaha is az erős vezető kultuszát.

“Az egyik előadáson például egy anekdotát elemzett, amelyben a kolhozmunkások malmozva várják a párt ülésének kezdetét, és arról panaszkodnak, hogy a főnökeik túlzottan követelőzők és a munkakörülményeik borzalmasak. Amikor az ülés végül kezdetét vette, a munkások egymás után zengték az ódákat a kolhozgazdaság eredményeiről, és fennhangon dicsekedtek a Szovjetunió érdekében végzett munkájukkal. Az ülés után, otthon folztatták a panaszkodást az értelmetlen munkáról és a megalázó fizetésről. Levada ezzel illusztrálta, hogy az egymástól eltérő nyílvános/privát viselkedési minta nem feltétlen képmutatásra utal, hanem intézményesült mint társadalmi-kulturális jelenség.”

Kép: NiKy m.i.

Aki egy pillantást vet a borítóra, az már sejtheti, hogy a könyv egyértelmű üzenete, hogy ez a körforgás nem törhető meg, legfeljebb vannak kényszerű periodikus szünetek, amikor a társadalom erőt gyűjt és újrakalibrálja önmagát. Rengeteg információt és személyes hangvételű beszámolót kapunk a jelcini korszakról, majd Putyin megjelenésével a múlthoz való visszatérésről. Döbbenetes volt olvasni például, hogy a felmérések szerint a XX. század legfontosabb történelmi eseménye még mindig a második világháború, illetve hogy Sztálin a legkiemelkedőbb történelmi személyiség az oroszok szemében. Természetesen nem mindenki ért egyet az országban zajló folyamatokkal, de az elnyomó kormányzat elsősorban a tulajdonság nélküli, passzív embereket jutalmazza. Fontos kiemelni, hogy hangsúlyos szerepet kapott a szexuális kisebbségek életkörülményeinek, illetve a velük szembeni atrocitások leírása is. Sajnos a könyv olvasása során nem tudtam nem észrevenni a szomorú párhuzamokat az oroszországi és hazai események között, mint például az orosz “politikai technikusok” által felépített ukrajnai Soros-kampány évekkel ezelőttről vagy a szexuális kisebbségeket a pedofilokkal egybemosó törvényi szabályozás a “gyermekek védelme” érdekében. Hangsúlyoznám, hogy ez ténybeli megállapítás és nem az én politikai állásfoglalásom.

Kép: NiKy m.i.

“A hibrid rezsim az autoriter rendszer megnyílvánulása a jelen történelmi pillanatában. Ismerjük az autoriter és a totalitárius rendszerek közötti különbséget: az első a passzivitást jutalmazza, míg az utóbbi a mozgósítást. Egy totalitárius rendszerben muszáj részt venni, mert ha az ember nem vonul a többiekkel és nem énekli a dalokat, akkor nem számít hűséges állampolgárnak. Az autoriter rezsim azonban éppen arról próbálja meggyőzni alattvalóit, hogy maradjanak otthon. Mindenki gyanúsnak számít, aki túl vehemensen lépdel az utcán vagy túl hangosan énekel, függetlenül attól, hogy milyen ideológiát támogat részvételével.”

A könyv fontos témát dolgoz fel, különösen az orosz érdekszférában élő olvasók számára, de véleményem szerint egyáltalán nem könnyű olvasmány, így nem tudom mindenkinek nyugodt szívvel ajánlani.  Rengeteg az információ, a fontos esemény és társadalompolitikai mű révén, a szociológiai-politológiai kitekintés, ami előnye és egyben kicsit hátránya is a kötetnek. Aki szeretné a jelen politikai folyamatait jobban megérteni (és nem csak kifejezetten Oroszországra értem ezt), annak számára viszont minden bizonnyal élvezetes olvasmány lesz.

2022 februárjában újra feltűnnek szovjet hadilobogók Ukrajnában. Sarló és kalapács díszíti egyes orosz katonák uniformisát, ahogy a médiának nyilatkoznak. Az aluljáróban még a nyáron egy huszonéves srác lábszárán Hitler és Szálasi tetoválást véltem felfedezni. A történelem foglyai vagyunk?

Amennyiben elolvasnád a könyvet megteheted, ha az Európa Kiadó weboldalára ellátogatsz.

Írta: Süni

Heather Dune Macadam - 999 fogoly

 

„Egy társadalomról az árulja el a legtöbbet, hogy miként bánik az asszonyokkal és a lányokkal.” (Michelle Obama)

Évek óta keresem azon könyveket, amelyek tényfeltáró jelleggel a II. világháborúról adnak részletes képet. Elsődleges célom megérteni, és lelkileg rekonstruálni mind az elkövető és mind az áldozat szerepkörében rekedt népeket, beleértve egy-egy adott személy életét is. Ennek okán több olyan könyvet is megvásároltam az utóbbi időszakban, amelyek különböző forrásokból merítkezve, egy adott társadalmi rétegen keresztül ábrázolják az akkor történteket.

Történelmi dokumentációkból Dunát lehet rekeszteni, ahogy azokból a történetekből is, amelyek olyan személyek szemszögéből íródtak, akik túlélték a társadalmi szegregációt és élve távoztak bármely haláltáborból. Természetesen minden olyan személy előtt fejet hajtok, aki a borzalmak fullasztó emlékének felidézéséhez erőt gyűjt és a világ elé tárja történetét, mégis elsődlegesen arra keresem a választ, hogy milyen indítékkal és végül milyen lelki önigazolással voltak képesek emberek fajtársaik felett ítéletet hozni és végre is hajtani. A mostani értékelésem egy olyan kiadványt vesz górcső alá, amely elsődlegesen az első auschwitzi női transzport történetéről mesél tényekkel és némi „aláfestő” történelmi rekonstrukcióval, amely kettősége által megelevenedik az olvasó szemei előtt 1942. február 28-a, egy bizonyos szombati nap, amikor minden elkezdődött.

Heather Dune Macadam egy amerikai szerző, aki már fiatal korában a zenét és táncot tekintette jövője sikerkulcsának. Kezdetben előadóművészként és táncosként a Martha Graham Kortárs Tánctársulatnál dolgozott. Miután egy baleset idő előtt véget vetett előadói karrierjének, írni kezdett. A táncosok meglehetősen csendes emberek, de mióta felfedezte az írást, nem hallgat el! Így végül kreatív írásból szerzett mesterdiplomát, és megkapta a Savannah College of Art and Design elnöki kutatási ösztöndíját, valamint a PEN American ösztöndíját.

Írói pályája szerteágazónak mondható, hiszen a dokumentarista, tényfeltáró kiadványoktól kezdve, a viszonylag könnyebb történetekig talál az érdeklődő olvasnivalót. Kiemelten érdekesnek gondolom 2000-ben megjelent első szépirodalmi krimijét, amely a THE WEEPING BUDDHA címet kapta. A kötet Sam Todd eltűnésén alapul, aki együtt lakott a szerzővel és néhány más lakótársával egy New York-i Chinatown-i tetőtéri lakásban. Az éppen szilvesztert ünneplő társaságtól leválva, valamilyen oknál fogva Sam elment sétálni, és soha nem tért vissza. A regény a Nero Wolf 2002-es legjobb rejtélye díj döntőjébe jutott.

Az írónő első könyvét (A Story of Sisters in Auschwitz) közösen írta a túlélő Rena Kornreich Gelissennel, azzal a hölggyel, aki a 716. auschwitzi sorszámot viseli testén. A digitális kiadás 2012-ben vírusként terjedt el, és azonnal bestsellerré vált, az Amazon holokauszt- és memoárlistáinak élén. Rena egyike volt azon 999 nőnek, akik az első transzporttal érkeztek Auschwitz híres haláltáborába. Az alkotót és Rena-t az észak-karolinai Hendersonville-ben az Év Kiváló Írójának választották. A szerzőről további érdekességeket, valamint a könyvéről készült filmről is olvashatsz ezen a honlapon, ellenben a megtekintés angol nyelvtudást igényel.

Heather Dune Macadam - 999 fogoly című kötete 2020-ban a HVG Kiadó gondozásában jelent meg kis hazánkban. A borítóképe már egy nyomasztó hangulatot kölcsönöz, ugyanis akaratlanul is összeszorul a kíváncsi szemlélő gyomra. A borítótervet Dusik Mónika készítette, amelynek egyik főbb eleme a Friedman család egyik fotója, amely Edith Grosman gyűjteményéből származik.

„A túlélés az érzelmek komplex szövevényét teremti meg, amelyekhez bonyolult pszichológiai magyarázatok és találgatások kapcsolódnak.”

Kép: NiKy m.i.

1942. március 25-én közel ezer fiatal, szlovákiai zsidó nő szállt fel Poprádon egy olyan vonatra, amely életükből több évet kiszakított és csak igen kevesen térhettek vissza. 999 fiatal lány, köztük sok tizenéves készült élete első nagy kalandjára, hogy hazájukat képviselve egy bizonyos időszakot felölelve dolgozzanak egy gyárban. Családjuk mindent megtett, hogy előteremtsék az utazáshoz szükséges meleg ruhákat, harisnyákat, élelemet, bízva abban, hogy jó helyre kerülnek gyermekeik és talán némi anyagi segítséget is kaphatnak a jövőre való tekintettel.

Ennek az eseménynek egy bizonyos behívó levél volt az előzménye, ahol minden olyan hajadon leány, aki betöltötte a tizenhatodik életévét, de még nem ment férjhez, köteles volt megjelenni és munkára jelentkezni. A legtöbben remélték, hogy társadalmi hasznosságuk révén felmentést intézhetnek gyermekeik számára, de az ügyintézés lassúsága és az akkori idők kaotikussága miatt nem érkeztek meg időben az alapvetően is nehezen beszerezhető okmányok.

Ezen nők bár félelemmel tekintettek jövőjükre, mégis bíztak a kormányukban. Hitték, hogy a ledolgozandó időben tapasztalatot szerezhetnek és talán anyagilag is támogathatják az otthon maradókat.

A kezdeti remény elszálltával egyre zordabb és kilátástalanabb körülményekkel kellett szembenézniük, ahol az utazás célállomása maga a Pokol kapujában ért véget.

„[…] az emberek hisznek a kormánynak, amikor az állítja, hogy kisebbségekkel szembeni intézkedései nem rasszisták vagy igazságtalanok. Más modern rezsimek is sikeresen tálalták a népirtást bevándorlási politikaként, vallási meggyőződésükből fakadó kötelességként, illetve az etnikai tisztaság miatt vagy épp gazdasági okokból szükséges lépésként. A közös vonás, hogy a célcsoporton belül az első áldozatok mindig a legsebezhetőbbek, legkevésbé „értékesek” közül kerülnek ki.”

Kép: NiKy m.i.

Ez a könyv arról a 999 női fogolyról szól, akik jóhiszeműen hittek a kormányuknak és egy pár hónapig tartó munkaszolgálatra indultak. A közel ezer fős létszám igen hamar fogyatkozi látszott már a vonatút kíméletlen körülményei által is, de csupán kezdete volt egy hosszú évekig tartó, a halált jóbarátként üdvözlő időszaknak.

„Auschwitz volt az egyetlen tábor, ahol a rabszámot rátetoválták a foglyokra. A táborlakók életre szóló megjelölése a regisztrációs folyamat része volt, ezért is nevezik a történészek az első hivatalos zsidó deportálást „az első regisztrált tömeges transzportnak.”

A könyv hónapról hónapra rekonstruálja a túlélők elmondásai alapján, valamint a kutatómunkák által felfedezett iratokkal összevetve, hogy hogyan is alakult a nők sorsa és élete a tábori élet mindennapjaiban. Embertelen körülmények között, borzalmas megaláztatásokat szenvedtek el, miközben látták meghalni szeretteiket, barátaikat, családtagjaikat.

Szubjektíven írom a mostani sorokat természetesen, hiszen csupán egy empatikus olvasó vagyok a tömegből, mégis azt kell, hogy írjam, visszafogottan fogalmazok, mikor azt próbálom szemléltetni, hogy milyen élményekkel párosult az olvasásom.

A kötet számos nevet sorolt fel olvasásom folyamán. Akadtak személyek, akiket többször „láthattam” lelki szemeimmel és voltak epizód szerűen felbukkanó személyek is. A többségük sajnos csupán porszemként maradt fent az elhunytak listáján, melyet a szél felkapott, mégis remélem, hogy szenvedéseikért a bűnösök megbűnhődtek és a jövő nemzedékének méltó intelemül szolgálnak.

„Ha van valami, amit ezek a nők üzenhetnek nekünk, az az, hogy inkább a jövőbe tekintsünk, ne a rövid távú megoldásokat keressük.”

Kép: NiKy m.i.

Azt hiszem, hogy ennek a könyvnek elsődlegesen az az erőssége, hogy a kutatási anyagok feldolgozása mellett a szerző történetmesélésével kiegészülve tárul fel ez a pokoli időszak, megmaradva a valóság adta eseményeknél, mégis mélyebbre ásva az ember által teremtett borzalmak mindennapjaiban.

Sokszor megkönnyeztem az olvasottakat és nem egyszer gyűlöltem az elkövetőket, de végül nem maradt bennem semmi. A könnyeim felszáradtak, a szívem pedig 999 darabra tört, hiszen felfoghatatlanná váltak számomra az olvasottak. Egy dolog tudni, hogy létezett ez a szégyentelen időszak és más látni a kopottas képeket, ahol gyönyörű, okos tekintetű nők néznek vissza rád. A könyv végén ugyanis egy fotótárlat látható, a megmaradt családi ereklyékből válogatva, olyan személyeket bemutatva, akikre olvasásom alatt csak névként tekintettem, de mivel időközben arc is társult melléjük, már sokkalta mélyebb nyomott hagytak akaratlanul is bennem.

Azt hiszem, hogy részben megkaptam a választ a kérdéseimre, talán még többet is, mint remélni mertem. Az ilyen kiadványok után nehezen térek vissza a hétköznapokba, sokat gondolok az elhunytakra és sajnos azon elkövetőkre is, akik egy rendszert kiszolgálva váltak a saját sírjuk megásóivá.

Megbocsájtani nem az én dolgom és felelősségem, már ha lehet valaha is így tekinteni erre a borzalomra, mégis azt kell, hogy írjam, szükséges egy szebb és reménnyel teltebb jövő miatt is.

Összességében borzasztó élmény volt olvasni ezt a könyvet és önmagammal ellentétben közel három hétig forgattam a lapokat. Sok utána olvasás keretezte, ez tény, ugyanakkor voltak napok, amikor egy-egy fejezetet voltam csak képes befogadni. A könyvből készült filmet viszont meg fogom nézni még idén, hogy pontosan mikor, nem tudom megmondani, de úgy érzem, hogy így lesz kerek egész a számomra.

„A bűntudat a túlélés egyik nagy rejtélye.”

A könyvet elsősorban olyan érdeklődőknek ajánlom, akik erősnek érzik magukat lelkileg ahhoz, hogy visszarepüljenek a történelem egyik legfájdalmasabb idősíkjára és felvértezve a tanult borzalmakra, képesek felvenni a harcot az emberiség legértetlenebb poklával. Számomra fájdalmas volt az olvasás ezt nem tagadom, ellenben nagyon hasznos is, hiszen mindent összevetve értéket kaptam, amely sok olyan kérdésemre választ adott, amelyeket senkitől sem kérdezhettem meg. És egy fontos üzenet mindenkinek: „[…] a háborúban nincsenek győztesek! A győztes fél is elveszít gyermekeket, házakat, anyagiakat, elveszít mindent. Ez nem győzelem! A háború a legrosszabb, ami az emberiséggel történhet!”

Amennyiben úgy érzed, hogy elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a HVG Kiadó weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy