Heinz Kahlau - Heinz Kahlau versei

„Minden problémát

mi sem

oldhatunk meg.

Minden problémát

a halál old meg csupán,

és az is csak

az egyénekét.

Az egyetlen tényleges remény,

mindenkié,

továbbra is ez:

Élni.”

Vajon kik vagyunk és hová tartunk életünk folyamán? Teszem fel immáron sokadszorra ezt a kérdést. De mily meglepő, most sem kapok egyértelmű feleletet. A természet mindig változik, főleg általunk, de, hogy ez pozitív lenne? Kétlem.

Az ember, az evolúció csodája és talán a legnagyobb tévedése is. Hiszen minden, amihez hozzáérünk, porrá válik.

Telnek az évek, évtizedek és századok, de mi nem változunk. A természet jól kibabrált velünk, elvégre mindent megad a számunkra, de nem becsüljük meg igazán. Az idő porszemei gyorsan peregnek, míg egyik percben még zsenge, alig megélt korunkban a világot is megváltanánk, a következő pillanatban már a kitaposott csizmánk lyukas talpát próbáljuk még kis időre befoltozni. Csak ez az egy mutatja útunk hosszúságát, mert amit egyébként itt hagyunk, eltűnik velünk együtt a sötétség alagútján át.

Heinz Kahlau (1931. február 6. Drewitz, Németország - 2012. április 6. Greifswald, Németország) német származású költő, fordító, író. Munkáscsalád gyermekeként látta meg a napvilágot. Édesapja hitvallása tekintetében, - miszerint az olvasás butít – minden folyóiratot, amit csak fellelhető volt a családban elégetett, és rossz szemmel nézte gyermeke tanulási vágyát. Ezért a költő, miután 1945-ben befejezte az iskolát, segédmunkásként dolgozott különböző ágazatokban, de sosem szűnt meg abbéli vágya, hogy többre vigye annál, amit a család elvárt tőle. Így talán érthető, hogy később Bertolt Brecht egyik legtehetségesebb tanítványa lett a Berlini Művészeti Akadémián. Első verseskötete 1954-ben jelent meg, amely a "Remény él a Caiba ágaiban" ("Hoffnung lebt in den Zweigen der Caiba") címet kapta. Az alkotóról itt tudhatsz meg többet, de angol nyelvismeret szükséges hozzá.

Heinz Kahlau - Heinz Kahlau versei című kötete hazánkban 1978-ban jelent meg az Európa Kiadó gondozásában. A versek Tandori Dezső kiváló fordításának és különleges érzékkel való válogatásának köszönhetően, egy rendkívül érdekes és sokrétű könyvet alkotnak. 

Kép: NiKy m.i.

A kiadványban szereplő alkotásokra egységesen jellemző egy bizonyos szabad, szinte légies stílus, amely bátran mesél a kor társadalmi problémáiról, a politikai „áldozat” vállalásról, vagy éppen az ember egyéni tévelygéseiről egyaránt.

Ezért elmondható, hogy a versek javában a diszkrecionálitás jegyében íródtak, ezért megállják a helyüket a mai kor tekintetében is. Egy-két költemény ugyan inkább politikai felhangú, de javarészt az ember és természet közti egyenlőtlen kapcsolatról, az egyén létezéséről vagy éppen az élet és halál párhuzamáról olvashatunk.

Három költeményt szeretnék kiemelni, amelyek a maguk tematikájában igazán egyedi világot alkotnak és elgondolkodtatják olvasójukat.

Az első vers megfoghatatlansága olyan, mint egy gyönyörű pillangó szárnysuhogása. Szinte alig érzékelhető, mégis a tudat és látvány kettőségével egy pillanatra úgy érezhetjük, hogy mindent kitöltően birtokoljuk az életet, benne az időnket és a végtelenséget.

„Vagyok: valaki csak úgy –

de néha

a korsók egyike,

melyekbe a sok könny hull

szemeidből, világ.

S vagyok olykor

a tüzek egyike, melyek

vágyakból lobbannak fel:

szíveidből, világ.

Máskor meg a szájak

egyike vagyok, melyekből

nevetésnek kell harsannia

az ostobaságaidra, világ.

Így érzem mindmegannyiszor,

hogy folynak bennem a könnyek,

hogy perzselnek a tüzek,

marnak a nevetések,

és hallgatagon ülök.

Túl sok könnytől kiszárítva,

túl sok tűzzel befagyasztva,

túl sok nevetéstől bohóc-szomorúan

itthagy az arcom.”

Kép: NiKy m.i.

A második vers, már sokkal személytelenebb, mégis akaratlanul is belesimulunk az említett személy testébe. Érezzük az el nem sírt könnyek súlyát és tudjuk, hogy soha nem szabadulunk ettől a tehertől sem. Az évek telhetnek, a szívek szabadabbá válhatnak, de aki megjárta a poklot, soha nem szabadulhat láncaitól.

Kép: NiKy m.i.

„És a fejében ott élt mindig

az ép, szép világ képe,

látomásként, akkor is, ha

világot szabdaló csaták közt

álmatlan aludt.

Csak amikor a kés

csorbán kihullt a kezéből,

és újra megragadta volna

a vakolókanalat,

akkor hullt szét,

ami a harcokon ép maradt,

benne is.”

A harmadik alkotás, pedig sokkal érzékenyebben érintett, mint azt elsőre gondoltam. Hiszen, aki vidékről költözik a városokba, lelkében mindig vidéki marad. Aki a város csendes zajából vágyódik el a vidéki élet nyugalmában, titkon mindig a forgatagot lesi. És aki egy apró hazát hagy el, soha nem fogja tudni kitölteni a nagy teret, mert lélekben mindig azok maradunk, ahova igazán húz a szívünk.

„Bár országméretűvé

formáljuk a városokat,

s az országokat városokká:

ez még nem jelenti,

hogy felszámoltuk a falut.

A falvak

hordozhatóak lettek.

Fejünkben hordjuk őket:

ki-ki a magáét.”

Kép: NiKy m.i.

Azt hiszem, hogy nagyon komfortosan éreztem magam, amikor ezeket a verseket „ízlelgettem”. Minden sort jól megrágtam, némelyeket „kiköptem” ugyan, de mégis jólakottá vált a lelkem és ezért nagyon hálás vagyok. Kortalan verseskötetnek gondolom, mert olyan eszmei képeket „láthattam”, amelyekről fogalmam sem lehetne, maximum a történelemkönyveim lapjairól emlékezvén, mégis bennem éledt újjá a láng, ami a végére egy igazi tűzviharrá vált.

Összességében nagyon elégedett vagyok ezzel a kötettel, mert sokszor órákig magához láncolt. Próbáltam megfejteni minden titkát, üzenetét, hogy másnap elégedetten kelhessek fel, hiszen most is általa kicsit „tapasztaltabb”, több lehettem.

Ajánlom a könyvet a költészet szerelmeseinek, és minden olyan olvasni szerető léleknek, aki szívesen bóklászik az élet rögös útjain. Van ideje és energiája önmagába tekinteni, rácsodálkozni a reggeli harmatra, egy virágos rét bódult illatfelhőjéből mélyet szippantani, vagy csupán elhiszi, hogy az életünk sokkal több, mint falak és munka. Az igazi élet a természetben kezdődik. És ez a pár sor igazán fontos, úgy gondolom:

 „Ha majd
az ember nevű isten
ura lesz eszközeinek,
csak akkor lesz majd játék neki,
hogy olyan városokat emeljen,
amelyek az ember arculatát mutatják:
élően, érthetően, tágasan.”

Amennyiben szívesen kézbe vennéd a könyvet, akkor még jelenleg az Antikvárium.hu weboldalon fellelheted. 

Írta: NiKy

Masha Gessen - Jövőnk a múlt

 

“A totalitárius uralkodónak mindenáron meg kell akadályoznia, hogy a normalizálódás elérjen arra a pontra, amelyen új életforma alakulhatna ki – olyan életforma, amely egy idő után elveszíti korcs jellegét, s helyet talál a világ nemzeteinek más és alapjaiban azzal ellentétes életformái között. Továbbá, a “lényeg az, hogy Hitler is, Sztálin is stabilitást ígért annak érdekében, hogy rejtve maradjon az állandó bizonytalanság állapotának megteremtésére irányuló szándékuk.”

Az ember gondolkodását és cselekedeit döntő mértékben múltbéli tapasztalai és élményei határozzák meg. A tudomány sok területe is tulajdonképpen a múltban felhalmozódott adatokra alapozva próbál prognózisokat felállítani a jövőre nézve. Az országok a már korábban bevált eszközökkel próbálják leszorítani az inflációt. És az ember sokszor ugyanazokkal az (vagy sajnos kevésbé verbális) eszközökkel neveli gyermekét, mint amiket ő maga is hallott szüleitől. Szükségszerűségből vagy alternatíva híján értékrendszerek és traumák öröklődnek át generációról generációra.

Masha Gessen - Jövőnk a múlt című díjnyertes munkája az Európa Kiadó gondozásában jelent meg 2022-ben. A vaskos kiadvány szép, ízléses csomagolást kapott, jól mutat bármelyik könyvespolcon.

A könyv egyfajta szintézis, amely Oroszország történelmének nagyjából elmúlt 30 évét igyekszik összefoglalni és egyben értelmezni is több szereplő szemszögéből, akik között akadnak nagy formátumú személyiségek és hétköznapi emberek egyaránt. Több generáció is szerepet kap a szemtanúk között, ezért gyakran ugrálunk a közelmúlt és a jelen eseményei között, ami szélesíti ugyan a távlatokat, de egyben kicsit a szöveg befogadhatóságának rovására megy.

Kép: NiKy m.i.

Az író leegyszerűsítve arra keresi a választ, hogy lehetséges lesz-e valaha a demokratikus átmenet Oroszországban, el lehet-e végre temetni a Szovjetuniót és vele a birodalmi ambíciókat, illetve le lehet-e rázni valaha is az erős vezető kultuszát.

“Az egyik előadáson például egy anekdotát elemzett, amelyben a kolhozmunkások malmozva várják a párt ülésének kezdetét, és arról panaszkodnak, hogy a főnökeik túlzottan követelőzők és a munkakörülményeik borzalmasak. Amikor az ülés végül kezdetét vette, a munkások egymás után zengték az ódákat a kolhozgazdaság eredményeiről, és fennhangon dicsekedtek a Szovjetunió érdekében végzett munkájukkal. Az ülés után, otthon folztatták a panaszkodást az értelmetlen munkáról és a megalázó fizetésről. Levada ezzel illusztrálta, hogy az egymástól eltérő nyílvános/privát viselkedési minta nem feltétlen képmutatásra utal, hanem intézményesült mint társadalmi-kulturális jelenség.”

Kép: NiKy m.i.

Aki egy pillantást vet a borítóra, az már sejtheti, hogy a könyv egyértelmű üzenete, hogy ez a körforgás nem törhető meg, legfeljebb vannak kényszerű periodikus szünetek, amikor a társadalom erőt gyűjt és újrakalibrálja önmagát. Rengeteg információt és személyes hangvételű beszámolót kapunk a jelcini korszakról, majd Putyin megjelenésével a múlthoz való visszatérésről. Döbbenetes volt olvasni például, hogy a felmérések szerint a XX. század legfontosabb történelmi eseménye még mindig a második világháború, illetve hogy Sztálin a legkiemelkedőbb történelmi személyiség az oroszok szemében. Természetesen nem mindenki ért egyet az országban zajló folyamatokkal, de az elnyomó kormányzat elsősorban a tulajdonság nélküli, passzív embereket jutalmazza. Fontos kiemelni, hogy hangsúlyos szerepet kapott a szexuális kisebbségek életkörülményeinek, illetve a velük szembeni atrocitások leírása is. Sajnos a könyv olvasása során nem tudtam nem észrevenni a szomorú párhuzamokat az oroszországi és hazai események között, mint például az orosz “politikai technikusok” által felépített ukrajnai Soros-kampány évekkel ezelőttről vagy a szexuális kisebbségeket a pedofilokkal egybemosó törvényi szabályozás a “gyermekek védelme” érdekében. Hangsúlyoznám, hogy ez ténybeli megállapítás és nem az én politikai állásfoglalásom.

Kép: NiKy m.i.

“A hibrid rezsim az autoriter rendszer megnyílvánulása a jelen történelmi pillanatában. Ismerjük az autoriter és a totalitárius rendszerek közötti különbséget: az első a passzivitást jutalmazza, míg az utóbbi a mozgósítást. Egy totalitárius rendszerben muszáj részt venni, mert ha az ember nem vonul a többiekkel és nem énekli a dalokat, akkor nem számít hűséges állampolgárnak. Az autoriter rezsim azonban éppen arról próbálja meggyőzni alattvalóit, hogy maradjanak otthon. Mindenki gyanúsnak számít, aki túl vehemensen lépdel az utcán vagy túl hangosan énekel, függetlenül attól, hogy milyen ideológiát támogat részvételével.”

A könyv fontos témát dolgoz fel, különösen az orosz érdekszférában élő olvasók számára, de véleményem szerint egyáltalán nem könnyű olvasmány, így nem tudom mindenkinek nyugodt szívvel ajánlani.  Rengeteg az információ, a fontos esemény és társadalompolitikai mű révén, a szociológiai-politológiai kitekintés, ami előnye és egyben kicsit hátránya is a kötetnek. Aki szeretné a jelen politikai folyamatait jobban megérteni (és nem csak kifejezetten Oroszországra értem ezt), annak számára viszont minden bizonnyal élvezetes olvasmány lesz.

2022 februárjában újra feltűnnek szovjet hadilobogók Ukrajnában. Sarló és kalapács díszíti egyes orosz katonák uniformisát, ahogy a médiának nyilatkoznak. Az aluljáróban még a nyáron egy huszonéves srác lábszárán Hitler és Szálasi tetoválást véltem felfedezni. A történelem foglyai vagyunk?

Amennyiben elolvasnád a könyvet megteheted, ha az Európa Kiadó weboldalára ellátogatsz.

Írta: Süni

Alexander Starritt - Mi, németek

 

“Csak kevesen voltak közülünk, akik erősebbnek bizonyultak a kornál, amelyben éltünk. Én nem. Néhányan valamiképpen még akkor is túl tudtak lépni a korlátaikon, és ma utcák viselik a nevüket. Mi, többiek, egyenruhába bújtunk, kiástuk a korsókat, elvittük a savanyúságot, és befaltuk. Nehéz elválasztani az embert a körülményeitől. De őszintébb azt mondani, hogy ki voltam szolgáltatva a magam körülményeinek. A kor, amelyben éltem – az küldött éhesen azokba a kertekbe, kezemben a pajszerrel, ami persze nem jelenti azt, hogy ne tettem volna, amit tettem, hogy ne ettem volna meg, amit megettem. Ha azt kérdezem magamtól, hogy vajon valamennyien immorálisak voltunk-e, vagy hogy a rossz, amit tettünk, gonosz emberekké tett-e minket, arra jutok, hogy mások döntéseinek következményei mocskoltak be minket. Soha, senki sem kizárólagosan felelős saját erkölcsi mérlegéért. És a kérlelhetetlen igazság, a súlyos, ősi igazság az, hogy igenis bűnhődhetsz olyasmiért, ami nem rajtad múlott.”   

Külön választható-e teljes bizonoyssággal az egyén és a társadalom kollektív felelőssége? Mennyire vagyunk felelősek a magatartásunkért egy totalitariánus államban, ahol a normákat és a magatartási szabályokat a fejünk felett és a beleszólásunk nélkül alakították ki? Elvárhatjuk-e a sorkatonától, hogy megtagadja a hadifoglyok kivégzését, még ha ezzel alá is írja saját halálos ítéletét? Vajon jogosan és méltányosan követeli-e továbbra is a háborús jóvátételt a jelenlegi német generációtól Izrael vagy Lengyelország?  Szolgáltatott-e valaha a történelem igazságot, ha egyáltalán létezik az igazság, mint objektív kategória?

Alexander Starritt - Mi, németek című regénye az Európa Kiadó gondozásában jelent meg 2021-ben. A nem túl vastag, alig több mint 200 oldalas mű szép csomagolást kapott és külön ki kell emelni Konok Péter kíváló fordítói közreműködését.

Kép: NiKy m.i.

A mű gerincét egy idős német ember külföldön élő unokájának írt levele adja, amelyben összefoglalja a keleti fronton letöltött négyéves katonai szolgálata során szerzett tapasztalatait. Filmvászonra illő karakterek és jeleneteksegítségével elevenedik meg lelki szemeink előtt a háború pokla – és bár ez közhely a javából, de ritka az az írás. amely ennyire plasztikusan és hitelesen képes ábrázolni a borzalmakat. Végigkísérjük egy hadsereg diadalittas felemelkedését és teljes pusztulását, mind anyagi, mind erkölcsi értelemben. Azt gondoltam eddig, hogy már “mindent láttam” a keleti front kegyetlenségéről eddigi olvasmányaimon keresztül, de a könyv sajnos bőven tudott még újat mutatni az ember kegyetlen természetéről.

Alapvetően tehát egyfajta hadinaplóval van dolgunk, de a harci esemnyeken kívűl bőven jut hely morális filozofálásnak is. A bevezetőben is említett felelősségkeresésen kívül a szerző próbál magyarázatot találni a német nép önpusztító és minden remény nélküli kitartására, illetve rávilágít az egyéni sors igazságtalanságára is.

A gépesített, iparosított háború tüzében hánykolódó törékeny ember egyéni képességei szerint vetkőzi le vagy építi újjá saját normáit és prioritásait a túlélés érdekében. Honnan veszi az utókor a felhatalmazást, hogy újra és újra felelősöket keressen példátlan időkben elkövetett példátlan cselekedetekhez, miközben a saját korunkban megannyi gaztett megtorolatlanul marad?

Kép: NiKy m.i.

“Az igazat megvallva, fontos volt megértenem őt. A világtörténelem egyes életekben jobban, másokon kevésbé hagy nyomot. Mivel nem az 1920-as, hanem az 1980-as években születtem, számomra azok voltak a legrosszabb idők, amikor a 2008-as gazdasági válság miatt elvesztettem első munkahelyemet; engem nem küldtek Oroszországba, hogy gödröket ássak és embereket gyilkoljak.”

Nagyon tanulságosak az unoka által a hosszúra nyúlt levélhez fűzött reflexiók is, amelyek jól mutatják, hogy micsoda különbségek vannak két generáció között a megszerzett élettapasztalatok tekintetében, és hogy nem lehetünk elég hálásak azért a példátlan hosszúságú, több évtizedes békekorszakért Európában, amelynek több milliónyi emberélet volt az ára.

De most a mi generációnk is hallja már az ágyúk dörgését keletről, a történelmi kollektív emlékezet görcsbe rándítja a gyomrunkat és csak remélni tudjuk, hogy a forgatókönyv ezúttal majd más lesz és nekünk nem kell majd emberségünket úgy vásárra vinni, mint anno nagyapáinknak.

Nyugodt szívvel tudom ajánlani a könyvet mindenkinek, nemcsak a történelem iránt érdeklődőknek, bár itt-ott erős gyomor kell hozzá, de a szavak súlyát a történelem adja.

Ha sikerült felkeltenem az érdeklődésed, akkor az Európa Kiadó weboldalán megtudod rendelni a könyvet.

Írta: Süni

Jurij Ritheu - Amikor a bálnák elmennek

„A legnagyobb boldogság mindig fájdalomból születik.”

Ezt a könyvet valamikor tavaly sikerült a polcom lakójává tennem, amikor egy könyvszekeres garázdálkodásom alkalmával a kezembe vettem. Elsőre a kötet időtálló jó állapota, majdan az az enyhe púderes illata és végül egy bizonyos hívóerő arra késztetett, hogy egy számomra –akkor- ismeretlen szerző alkotását megvegyem. Sajnos egy időre elkeveredett az olvasatlan köteteim tengerében, de végül pár napja ráleltem és végül úgy döntöttem, hogy ideje kézbe vennem. Mielőtt olvasni kezdtem, természetesen kicsit utánanéztem az írónak – de ez tőlem már megszokott -, hiszen szeretek új alkotókkal és életútjukkal ismerkedni. Ezek a kutatások két előnyhöz is juttatnak. Az első mindenképpen a tudásom és ismereteim szélesítése, a második pedig a remény, hogy egy új nemzet irodalmából is válogathatok olvasnivalót. Tudom, hogy ez a paletta soha nem fog megtelni és az emberi élet oly rövid, hogy mindent elolvashassak, de talán felfedezhetek olyan kevésbé ismert szerzőket, akikre mások is felfigyelnek általam.

Kép forrás 

Jurij Szergejevics Ritkheu csukcs író volt, aki szülőhazájában és orosz nyelven is publikált. 1930-ban Szovjetunió legészakibb területén élő kis nép, a csukcsok egyik vadász családjába született. Édesapja nagy tengerszerető és járó hírében állt, aki egyben vadászként is tevékenykedett. A felmenői és népi példát követve a szerző is így töltötte gyermekkorát, amely az ősközösségi társadalom hagyományait követő halász-vadász életformát részesítette előnyben. A gyermekkori élményei és a későbbi felnőttként megélt események egyesítése egy kiemelkedő tehetségű, letisztult, a hagyományokat és az ősi kultúrát tisztelő és átadni kívánó író több alkotásának alaptémája. Hazánkban két könyve jelent meg eddig magyarul (Amikor a bálnák elmennek és a Mert ​ez a föld nem kell senki másnak). Szemeit 2008. május 14.-én az oroszországi Szentpéterváron hunyta le végleg. Őt tartják a csukcs irodalom atyjának! Róla itt tudhatsz meg többet!

Amikor a bálnák elmennek című regénye 1978-ban jelent meg az Európa Kiadó gondozásában. A könyv borítója két totem rajzot és egy bálnát mutat be, amely egy férfit és egy nőt ábrázol a népi hiedelem díszletében. Ez a kép nagyon kedves lett a szívemnek, mert teljesen illeszkedik a történet főbb mondanivalójához. A borító képét és a regényben található rajzokat Veress Pál készítette.

Minden történetnek van egy „teremtés” oldala, egy pont, ahol minden elkezdődik. Így indul ez a mese is, ahol egy tünékeny szépség a természetet járva felfedezte a tenger végtelenjét. Megszerette a hullámok dallamát, a madarak és ott élő fókák színességét, a friss levegő zamatát és egy hívó erő vonzását. A tenger sok kincset ad a „rászorultaknak”, éltetve olyan különleges élőlényeket, mint a mélység óriásait is, a bálnák családját. Ennek a különleges közösségnek az egyik tagja kíváncsiságának engedve megpillantja ezt a szépséget, mely végül a partra hívva őt emberré formálja. E két különleges teremtmény Nau és Reu nevet választotta magának. A kettejük közös útján, a Végtelen Szeretet adományával feltöltekezve több utódot is nemzettek. Az első sarjak még bálna formában jöttek világra, míg a későbbi gyermekek már az emberi testben születtek. Ember és bálna családi szeretetben, egymást tisztelve és vigyázva éltek, míg egy életöltő után a férfi eltávozott az örök vadászmezőkre. Nau gyermekei körében élte tovább életét, nem feledve szerelmét és meséi által éltette a kezdeteket és a bálnák leszármazotti kötelékeit. De ahogy a leszármazottak élete fellángolt majd kihunyt, úgy kérdőjeleződött meg a tengerparti emberekben ez a mese, amelyet egy kortalan idős asszony mesélt minden alkalommal. Az emberi természet árnyékos oldala a nemzedékek által egyre felerősödött, míg végül elérkezett egy olyan időszak, amelyért még a bálnák is könnyeket ejtenek. Vajon mi igaz ebből a történetből? És milyen érzés lehet a Végtelen Szeretet? És végül mi lett Nau sorsa? Nos, ezekre a kérdésekre is választ remélhetsz, ha úgy döntesz, hogy kézbe veszed ezt a könyvet.

„A gyerekek, ha megnőnek, mindig elhagyják a családi fészket. Várja őket az önálló élet.”

Ez a történet egy felnőtteknek szóló mese, ahol a legalapvetőbb természeti ismeretektől, az eltérő faji különbözőségeken és azonosságokon át vezet az ösvény. Ez a kötet egy bizonyos szinten a teremtés története is egyben. Egy apró népcsoport kezdetéről mesél, amelyet átjárnak a hiedelmek, az ősök iránt való végtelen tisztelet és egy csodálatos, tiszta érzelem, amely csak igen kevesünknek adatik meg.

„Egyazon nép bálna, ember!

Testvérei föld és tenger,

Örökkön barátok leszünk!”

Talán írnom sem kell, hogy mennyire a hatása alá kerültem és ebben az évben immáron második alkalommal, könnyeztem meg egy porlepte gyöngyszem történetét. Nagyon erős érzelmi hullámzást éltem meg olvasásom folyamán, hol a szavak szépségében, az élet örömében fürödtem, hol pedig az elkeseredettség és düh fojtogatott.

Ez a történet gyönyörű és minden mondatával élet igenlő. A természet és ember kapcsolatát boncolgató, sokszor a végletekig elmenő sors könyv, amely időtálló abban a tekintetben, hogy a mai világunkra is átruházható. Az emberi lélek nem fejlődött még eleget ahhoz, hogy az önteltség, a természettel szembeni kizsákmányolás és tiszteletlenség fonákjait lerázza magáról és megértse, csak porszemei vagyunk a végtelennek. Az a képmutatás, melyet gyarló módon, napi szinten gyakorlunk csak egy tévhitből merítkezett viselkedési forma. Ha a természet „haragra” gerjed, ember nem éli túl, igazán tudhatnánk már.

Nagyon szépen megmutatja a család generációs szerkezetét és a tagok egymáshoz való viszonyát is.

„Testvérnek lenni, ez nem azt jelenti, hogy külsőleg hasonlítotok egymásra. A testvéri kapcsolat nem külső hasonlatosságban rejlik. Amikor felkapaszkodtok a tenger fölé magasodó óriás sziklákra, onnan hatalmas kődarabokat láthattok, sok közülük emberre emlékeztet. Mégsem jut eszetekbe, hogy testvéreteknek nevezzétek őket, s hogy arra gondoljatok: hideg kövektől származtok… Azért jöttünk a földre, mert van az életnek egy magasabb megjelenési formája, a Végtelen Szeretet. Ez változtatott engem emberré. És ha szeretni fogjátok testvéreiteket, akkor mindig emberek maradtok… A szeretet mindenható.”

Összességében egy számomra kiemelkedő történetet vehettem kézbe, amely bár megsiratott, mégis elérte, hogy szinte befejezés után rögtön újra olvasni kezdjem.

Ajánlom a könyvet nemtől és kortól függetlenül, hiszen egy csodás világról bárki szívesen olvas, és ki tudja, hogy számotokra milyen gondolatokat hoz felszínre Nau és Reu története. És egy érdekes zárógondolat: „a mese az az igazság, amelyben néha nem hisznek…”

Amennyiben el szeretnéd olvasni még pár példány erejéig a Libri weboldalán rá lelhetsz. 

Írta: NiKy

Vercors - Farkascsapda

 

„Egy gyermek a felnőttek pillantásán keresztül ismeri meg magát.”

Évek óta járom az antikváriumokat, könyvszekereket azzal a tudattal és szándékkal, hogy számomra még ismeretlen, a letűnt korokban élt szerzőkkel ismerkedjek meg és akár kedvencként üdvözölhessem alkotásaikat. Ez az érzés, amely elhatalmasodik rajtam, rendre egy olyan mély izgalommal párosul, amelyeknek keveredésétől szinte megmámorosodik a lelkem. Egy jó történet olyan számomra, mint egy kiváló édes bor. A lelkem feltöltekezik, és a magaslatokig szárnyal fogyasztása -olvasása- közben. Ez a kötet is egy ilyen kalandozásom során került hozzám, amely elsősorban az illusztrációk groteszksége és rejtélyesége miatt hívta fel magára a figyelmemet.

Vercors egy írói álnév, amely tulajdonképpen Jean Marcel Bruller (1902. február 26. - 1991. június 10.) francia írót és illusztrátort takar. A félig –apai ágon- magyar származású szerző 1938-ban vette fel ezt az álnevet, amely a délnyugat-franciaországi Vercors-hegységre, a francia ellenállás egyik legendás helyszínére utal. Róla itt tudhatsz meg többet. 

Farkascsapda című kisregénye 1982-ben jelent meg az Európa Kiadó gondozásában. A kötet borítóját, mint fent említettem, cseppnyi groteszkítás jellemzi, amely szemlélőtől függően, többféleképpen értelmezhető. Ahány pillantás, annyi eltérő lelkű és nézetű magyarázatot kapunk arra, hogy éppen mit látunk az adott képen. Ez a különlegesség már megadja azt a kellő izgalmi állapotot, amelytől eltelve igazán érdekessé válik az olvasás élménye.

Ebben a történetben megismerkedünk egy fiatal lánnyal, aki Ancy-le-Franc környékén él egy erdészlakban édesapjával és szeretet nagynénjével. Ez az idilli hármas megfelel a leánynak, elvégre nyugodt természetéből adódóan nem kíváncsi a világ dolgaira. Életében a megszokások rabláncai kötik össze végtagjait, amelyet a szeretethiány bizonytalan béklyói súlyosbítanak.

Egy napon egy idegen kényszerül „vendégeskedni” náluk. Ezen idő alatt a két fiatal körül kialakul egy mélyülő, de még igen csak vékony fonálból szőtt háló, amely végül olyan eseményekhez vezet, amelyre igazán egyikük sincs felkészülve. Vajon ki ez az ismeretlen és mit keres az ő erdőjükben? És vajon mi az a titok, amelynek a súlyát már a leány is cipelni kényszerül, pedig semmit sem tud a múlt fellebbenő fátylán túl történtekről?

„-Előfordul, hogy az ember megfeledkezik bánatáról, de ez még nem jelenti azt, hogy kigyógyult. (…) A valóságban a bánat változik meg. Átalakul.”

Ez a történet visszavezet egészen a háború borzalmáig, a kollaboránsok pusztításáig és szinte megfojtja az olvasót. Néhol sokat sejtett, máskor csak apró, szinte leheletnyi információkból kell összerakni a kirakós darabkáit, de mindig erős nyomás alá helyezi az olvasó lelkét és nem ereszti.

„Tudja, a balsors az emberekből különböző reakciókat vált ki. Egyesek (…) nehéz helyzetben hősökké válnak, mások meg árulóvá, feljelentővé, szörnyeteggé, besúgóvá. Kétszeres bűnös az, aki tudja, mi vár áldozataira.”

Számomra már az első sortól kezdve megfogó volt a történet vezetése, a helyszín és karakterek ábrázolása. Nagyon régen olvastam utoljára ennyire mélyen szántó, mégis sejthető lezárású történetet.

A karakterek nincsenek túlbonyolítva és szinte senkit sem ismerünk meg igazán. A fő hangsúly inkább az eseményekre helyeződik, ami folyamatosan fenntartotta az érdeklődésemet és őszintén szólva végig izgultam a könyvet.

Összességében egy nagyon kellemes, mégis izgalmas olvasmányban volt részem, amely csak rövidségével tett cseppet morcossá, de ezen kívül faltam minden sorát.

Ajánlom a könyvet minden olyan olvasni szerető léleknek, aki kedveli a misztikumokat, érdeklődik a múlt fájdalmai iránt és szívesen vesz kézbe igazi kincseket.

Amennyiben elolvasnátok a könyvet a Libri weboldalának antikvár részén még meg tudjátok rendelni.

Írta: NiKy

Adeline Dieudonné - Az igazi élet

 

„(…) egy élet nevetés, döntések és szerelem nélkül csak elrontott élet lehet.”

Mit ne mondjak, megint sikerült egy olyan könyvet kézbe vennem, amitől a lelkem ezer darabkára tört és most keresgélhetem őket, hogy mint egy puzzle-t visszaillesszem a megfelelő helyükre.  Már nem először fordul elő, hogy az Európa Kiadó kötetei között kincsekre leltem és szintén többször találkoztam az élet egy sötétebb oldalával általuk. A családon belüli erőszak sok nő életének mindennapjait teszi ki számos formában és csak igen kevesen tudnak vagy mernek kimenekülni ebből a gyötrő létből. Ennek természetesen számos oka lehet, de elsődlegesen a kiszolgáltatott és félelmekkel teli lét. De mielőtt ebbe belemennék, vessünk egy pillantást a borítóra.

Igen ritka, hogy olyan külsővel jelenik meg egy adott történet, mely teljes egészében letükrözi a belső tartalmat. Ha erre a képre ránézek, mindamellett, hogy megállapítom mennyire groteszk a maga módján, mégis számomra nagyon tetszetős, pedig amit üzen az a leggaládabb vétségek egyike és tűzzel-vassal harcolok ellene. Az erőszak nem megoldás semmire, főleg arra nem, hogy a saját frusztrációinkat levezessük másokon.

„Valószínűleg történik bennünk valami, amikor ölünk. Olyankor elmozdítunk valamit, megbontjuk az univerzum érzékeny egyensúlyát, és ez iszonyú intenzív érzés lehet.”

A regény egy átlagos család hétköznapjairól mesél, ahol az apa különböző bántalmazási formákban éli ki beteg hajlamait a család tagjain. Mivel egyesszám első személyben íródott, így az idősebb gyermek szemszögéből ismerhetjük meg az eseményeket. A lány mindennapjai az átlagos tinigondokon felül az emberek vizsgálatával és a környezetébe való beleolvadással telik. Kivételt képez ez alól az öccse, Gilles, akinek szeretete és védelmezése teszi különlegessé a mindennapokat. Ebben az eltorzult és félelmekkel teli világban próbálja megállni a helyét két testvér.  Sajnos egy nem várt baleset tönkreteszi az eddigi kevés jót is és főszereplőnek egy igen komoly ötlete támad arra nézve, hogy hogyan tudná visszaváltoztatni az eseményeket. Hogy mi történik? És mi köze van a vadászszenvedélynek ehhez az egészhez? Nos, ezt megtudhatod, ha elolvasod a könyvet.

„A történetek arra jók, hogy beléjük pakoljuk az összes olyan dolgot, amitől félünk, mert így biztos, hogy egyik sem következik majd be a való életben.”

A fenti idézet egy nagyon jó példa arra, hogy miért születnek ilyen fajsúlyos témával foglalkozó regények. Sok esetben az alkotó nem saját tapasztalataiból merítkezik, mégis nagyon hitelesen tudja ábrázolni az adott eseményeket és a lelki torzulásokat. Most is egy ilyen kötettel találkoztam, amiről elmondhatom, hogy nemcsak rendkívül megrázó, de egyben érdekes és kiemelkedő volt számomra.

Egy tinédzser lány bőrébe bújni sokatok számára valószínűleg könnyű, hiszen azt gondolná a laikus olvasó, hogy a saját nemével mindig egyszerűbb az azonosulás, de számomra sajnos pont az ellenkezője történt. Én is voltam ennyi idős nyilván, mégis nehéz volt beleképzelnem, akár fogalmazhatok úgy asszimilálódnom a környezettel és egy sérült, de határozottan erős lélekkel. Mikor végül sikerült, már képtelen voltam szétválasztani a saját és a lány gondolatait, ráadásul szembesültem azzal a ténnyel, hogy mennyire hasonló az érdeklődésünk, illetve szenvedélyünk a természettudományi tárgyak és világok iránt. Bár a fizika számomra távolabbi, a biológia és a kémia viszont nagy kedvencemmé vált és nagyon tudtam értékelni az erre vonatkozó részeket.

„Az időutazás olyan, mint a halhatatlanság. Érthető a vágy, de meg kell tanulnunk elfogadni az elfogadhatatlant. Az ember meg akarja érteni, fel akarja fogni a dolgokat, és ez jellemének a jó, a gyermeki oldala. Megfigyelni, megérteni és megmagyarázni: tudósként ez a feladatod, de ne avatkozz bele semmibe. Az univerzumnak megvannak a maga törvényei, működik, önmagát előállító rendszer, egyszerre tervező, munkás és termék.”

Ha már a leánykáról írok, be kell, hogy valljam először nem értettem mi zavar vele kapcsolatban, míg végül rájöttem. A tény készített ki, hogy lehettem volna én is, vagy bármelyikünk a helyében, és egyáltalán nem biztos, hogy ilyen szinten megálltam volna a helyem. Ilyenkor és még számos más eset miatt is úgy gondolom, hogy csak azok gondolnak vissza szívesen a gyermekkorukra, akik tudattalanul fel sem fogják, hogy valójában milyen szerencsések. Úgy felnőni, hogy napi szinten attól rettegsz mikor ér bántalmazás rendkívül depresszív és destruktív.

Összességében úgy gondolom, hogy egy nagyon nehéz, de fontos témáról olvashattam. Mind a karakterek, mind pedig az események szépen ki lettek dolgozva és számos alkalommal meggyötörtek lelkileg. A szemfüles olvasó sokkal többet fog érteni és érezni az élettel kapcsolatban a kötet kézbe vétele után és az is biztos, hogy még jó ideig nem felejti el a benne olvasottakat.

Ajánlom nemtől és kortól függetlenül, mert mindenkinek érdemes tudni erről a témáról. Ha szereted a komolyabb történeteket és nem félsz az élet árnyékos oldalától, ajánlom figyelmedbe a regényt. És egy saját gondolat: Szándék nélkül támaszkodni valakire, elvárni dolgokat és ami még fontosabb, elmondani neki, hogyan érzel a legszebb emberi gesztus. Ezzel visszaélni - a legrosszabb.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, az Európa Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet. 

Írta: NiKy

Carlos Ruiz Zafón - A Köd Hercege

 

„(…) a gyermekkor egyes emlékei úgy rögzülnek az agyunkban, akár a fénykép az albumban: olyan jelenetek, amelyekhez akármennyi idő teljen is el, mindig vissza-visszatérünk, amelyekre mindig emlékszünk.”

Ó, te jó ég! Ez volt az első kiáltás, ami elhagyta a számat, miután befejeztem ennek a könyvnek az olvasását. A második pedig annak a felháborodásomnak adott hangot, mely abbéli dühömet és kétségbeesésemet kívánta alátámasztani: mégis, hogy lehet így befejezni egy könyvet? Nos, a válasz egyértelmű, hiszen az író jót kacaghatna most kétségbeesésemen és dörzsölhetné a tenyerét, hogy lesz ez még így se. Pontosan tudom, hogy egy trilógia első részét volt szerencsém olvasni, de egyszerűen még mindig nem tértem magamhoz igazán.

A fenti monológom csupán egy töredéke mindannak a mély érzésnek, melytől nem tudok szabadulni és ez az érzés a kétségbeesés. De mielőtt ebbe belemennék, szeretném megköszönni az Európa Kiadónak, hogy meghonosítottátok itthon az írót és műveit. Ha ti nem vagytok, akkor valószínű én se avatok új kedvenc alkotót.

Az első, ami teljesen elbűvölt, az a borító volt. Az Európa Kiadó könyveire alapvetően is jellemző egy bizonyos kiemelkedő „borítókép világ”, de amikor egy-egy kiadványukat bátorkodom kézbe venni, csak ámulok és nagyon hamar nagy elvárásokkal fogok neki az olvasásnak. Ez most is így történt.

Carlos Ruiz Zafón neve először nagyjából egy éve került elém, amikor karácsonykor kerestem olvasnivalót a Páromnak.  Akkor megvettem A ​szél árnyéka / Tűzrózsa című alkotását –ami azóta is várat magára a polcon-, de nem fűztem hozzá különösebben nagyobb elvárásokat. A köd hercege című regénye viszont már megjelenése előtt vonzott magához, hiszen lépten-nyomon „belebotlottam” és sokszor úgy éreztem, hogy be kell szereznem, de végül erre idén kerítettem sort. A borító csodálatos, ahogy fent már említettem és bizony többször csak hosszan nézegettem. Külön vonzódásom van ehhez a kötethez, amit még így utólag sem tudok ész érvekkel megmagyarázni, csupán csak annyit írhatok, hogy szerelem első látásra és olvasásra.

Fülszöveg alapján történetünk 1943 nyarán kezdődik valahol Spanyolország egy városában. A Carver család a háború elől a városból az Atlanti-óceán partjára menekül, egy kis faluba, abban a reményben, hogy békére és nyugalomra lelnek a világi zavargások elől. A család tagjai a két szülő és a három gyermek, Alicia (16), Max (13) és Irina (8). Az apa nagy lelkesedésétől eltekintve a többiek nagyon nehezen viselik a változást, de igyekeznek a helyzethez megfelelően viselkedni. Látszólag az új szituációval és a környezettel Irina barátkozik meg először, hiszen még az érkezésük napján egy „jó barátra” tesz szert, egy cica személyében. A macska különleges minden szempontból, bár ki látott még olyat, hogy nem issza a tejet, de az óriás pókokat pillanatok alatt levadássza! Bár hízelegni nagyon tud, de mégis sokszor furcsa, vizslató tekintettel néz a gazdáira és a világra is.  Az új ház sok felfedezni valót nyújt a családnak, bár szinte még tapintható a régi tulajdonosok jelenléte. Max és Alicia jó barátságot köt egy helybéli fiatallal és egészen idilli érzettel kezdenek neki az új életüknek. De, ahogy mondani szokták a látszat néha csal, hiszen a ház mögötti ködbe borult szoborkert folyamatosan éberen figyeli az eseményeket. Hogy mi köze van mindehhez egy titokzatos hajóroncsnak és egy világítótoronyőrnek?  Nos, erről igazán nem beszélhetek, de javaslom, hogy olvasd el a könyvet.

„ A rossz emlékek akkor is veled vannak, ha nem viszed magaddal őket (…).”

Ez az idézet valahogy meghatározza az egész történet hangulatát, mert a múltból előtűnik egy bizonyos Köd Hercege, aki nem engedi, hogy begyógyuljanak azok a régi sebek. Sokáig nem tudtam vagy nem akartam megérteni, hogy miért is nyomasztó ennyire ez a történet, mire végre ráébredtem, hogy sok olvasóban felszínre hoz majd olyan emlékeket, melyeket a legszívesebben elfelejtene.

„Minél idősebb vagy, annál több dolgot értesz. (…) az ember élete három szakaszból áll. Az elsőben még nem gondolunk arra, hogy megöregszünk, hogy az idő telik, sem arra, hogy születésünk napjától kezdve a halál felé haladunk. Ezután jön a második életszakasz: az ember már nem gyerek, éppen ezért tisztában van saját élete törékenységével, ez eleinte kissé nyugtalanítja, majd a nyugtalanság nőttön – nő, egy kétségekkel és szorongással teli tengerré duzzad, ami aztán életünk végéig elkísér. Végül az ember utolsó életszakasza is elérkezik: ekkor már elfogadja a valóságot, beletörődik és türelmesen várakozik. Életem során számos olyan embert megismertem, aki beleragadt valamelyik életszakaszba, és képtelen volt túllépni rajta. És ez szörnyű dolog.”

Személyes élményem a könyvvel kapcsolatban az, -melyre a fenti idézet is jó példával szolgál-, hogy az ember az idővel nem gazdálkodik megfelelően és mindent egy „világ egységbe” próbál beleerőltetni. Mondhatnánk azt is, hogy ettől van rend és ehhez viszonyítunk mindent, de szerintem és a történet bizonyos szegmenseiben is, ez nézőpont kérdése. Mert megszületünk és meghalunk, ez tény, de, hogy kinél mikor jön el, ahány ember annyi verzió. Nem vagyunk egyformák, hiszen rólam nagyon kevés ember tudja megállapítani a valós koromat, míg egy kedves barátnőmről szinte mindenki. A kettőnk közti eltérés nagyon nagy, nem csak az életünk alakulása, de a gondolkozásunk miatt is és ez meglátszik a külsönkön. De nézhetünk olyan példát is, ahol két 20 éves fiatal leánykát vizsgálunk, az egyikük korosztályának megfelelően néz ki, a másik pedig vagy tíz évvel idősebbnek. Mert nem mindegy hogyan éljük a mindennapokat és az sem, hogy mennyire becsüljük meg az időt.

A könyv ettől az üzenettől függetlenül is nagyon érdekes és értékes. Számos olyan kérdést boncolgat, ami alapjaiban is megrendíti az olvasót, de így „egy csokorba” szedve nagyon letaglózó és fájdalmas.

A karakterek érdekesek, mert bár egyikük sincsen különösebben kidolgozva, viszont a felszínes kezdetek után nagy utat járnak be, főleg a három főszereplőnk. Számomra Max személye volt a legkülönlegesebb, mert egy 13 éves kamasz szemszögéből a felnőtté válást megélni, valami elementáris cunamit indított el bennem. Az egész lénye unikális, mind eszével, mind pedig egy bizonyos csendes bölcsességével. Nyitott lélekkel figyeli a világot és hamar levonja a maga konklúzióit.

Alicia kicsit zárkózottabb, mert lényének egy része még kiforratlan. Hiába Ő a legidősebb gyermek, ettől függetlenül is érződik, hogy két véglet között őrlődik. Egy részről igényli a szülői figyelmet és törődést, de a másik oldalról már távolinak érzi kishúga gyermeki viselkedését és el is várja környezetétől, hogy felnőttként kezeljék. Sokszor perlekedik húgával és a szüleivel is dacol, mégis,- ahogy egyre több minden történik vele-, egy törődő, kedves leányt ismerhettem meg személyében. A végén pedig egészen szívfájdítóan megkedveltem.

Van két legény a történetben, akik nem is különbözhetnének egymástól jobban, mind korban és mind világszemléletben. Mégis együtt érnek egy egészet, mert velük kezdődött minden és általuk „ér” véget. Egyikük élete se könnyű, de egymás nélkül még nehezebb.

És igen, létezik egy kimagasló misztikum, egy megfoghatatlan jelenség, ami maga az őrület, mégis vonzott egész végig. Tudni akartam a létezése okát és azt is, hogy vajon mi a lénye legfőbb vágya.

„ Az univerzum végtelenjében túl sok részlet van, ami az emberi értelem előtt rejtve marad.”

A regény szimpatetikus, merész és nagyon eredeti, mert bár elemeiben tartalmaz „lerágott csontnak” gondolt elemeket, mégis a köré épített világ és maga a megoldás is nagyon megnyerő és originális.

„Az univerzum egyik nagy ellentmondása: csak akkor döbbenünk rá az igazságra, amikor már túl késő.”

Összességében elmondhatom, hogy egy nagyon izgalmas és remek szórakozást nyújtó regényt olvashattam.

Ajánlom minden olyan olvasni szerető léleknek, aki nem riad meg egy kis misztikumtól és szereti a mélyebb gondolatokkal ellátott könyveket. És ne feledjétek: „(…) a gyermekkor egyes emlékei úgy rögzülnek az agyunkban, akár a fénykép az albumban: olyan jelenetek, amelyekhez akármennyi idő teljen is el, mindig vissza-visszatérünk, amelyekre mindig emlékszünk.”

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, az Európa Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

Arthur Brand - Hitler lovai

 

“A laikus számára a műkincsek világa eleganciát sugároz. A modoros várúrtól a feltörekvő ifjú brókerig úgy veszik a drága festményeket, mint a cukrot. A színfalak mögött azonban a hamisítók, a műkereskedők és az önjelölt szakértők garázdálkodhatak gátlástalanul. Mindenki tartja a száját, mert a botrány kikezdi a kereskedelem jó hírét, és elriasztja a kuncsaftot. Ennek a mentalitásnak köszönhetően a műkincsekkel üzletelő alvilág évente közel hétmilliárd euró forgalmat bonyolít le.”

A II. Világháború témája számomra mindig is olyan volt, mint a jó rántott hús: soha nem tudom megunni. Haditechnikai és politikai szempontból is a XX. század egyik, ha nem legmeghatározóbb konfliktusa volt, melynek pozitív és negatív gyümölcseit mind a mai napig “élvezhetjük.” Hatalmas mennyiségű irodalom foglalkozott már a történelem ezen szakaszával szinte minden lehetséges szempontból, kivéve talán egyet, a szépművészetet.

Arthur Brand - Hitler lovai című szerzeménye 2020-ban jelent meg az Európa Kiadó gondozásában és kvázi ezt az űrt is hivatott betölteni, azonban megszületését elsősorban valós közelmúltbeli eseményeknek köszönheti. A fülszüveg szerint ugyanis a szerző műkincsnyomozóként tevékenykedik és az általa megtalált műkincsek összértékét több mint 220 millió euróra becsülik.

A külalakra ezúttal sem lehet panasz, hozza az kiadótól már megszokott magas színvonalat, viszont az ajánló a borító tetején nagyon mesterkélt és hatásvadász lett, esetleg téves várakozásokat is szülhet az olvasóban, de erről majd bővebben értekezek még.

A könyv a címet ihlető, a náci állam megrendelésére készült majd a háború zűrzavarában eltűnt műalkotások utáni nyomozás valós történetét írja le. A cselekmény a szerző szemszögéből kerül elmondásra, a helyszín pedig többnyire Németország illetve kismértékben Hollandia. Számos érdekes tényt megtudhatunk a hitleri rezsim kultúrpolitikájáról, illetve arról, hogy hogyan lettek üzlettársak a korábban még halálos ellenség rendszerek túlélőiből, amikor az NSZK-ban élő neonácik elkezdtek feketén műkincseket vásárolni a Stasi közvetítésével. Újra meg újra tanúi lehetünk, hogy hogyan ír felül minden vérben áztatott ideológiát a pénz. 

A kötetnek köszönhetően számos érdekes történelmi adatot ismerhet meg az olvasó, némelyikük olyannyira meghökkentő volt számomra, hogy bizony kénytelen voltam utánaolvasni a világhálón, mert elsőre nem hittem a szememnek. A kiadvány végén helyett kapott több archív felvétel is a leírtak alátámasztásául.

A könyvet nyugodt szívvel tudom ajánlani a korszak iránt érdeklődőknek, nem találkoztam még a témával ilyen szemszögből foglalkozó írással (persze ez betudható az én tájékozatlanságomnak is). A semlegesebb olvasókat viszont szeretném óvatosságra inteni. A korábban már említett ajánlóval ellentétesen itt nincsen ostorcsattogtatás vagy tankos üldözés egzotikus távoli földrészeken. A történetet ugyanis nem Steven Spielberg, hanem a valóság rendezte, ami gyakran a legvisszafogottabb várakozásainkat is hajlamos alulmúlni. Az elbeszélés kissé vontatott, olykor már unalmas is, viszont, ha emlékeztetjük magunkat, hogy mindez megtörtént eseményeken és nem egy rossz forgatókönyvön alapszik, akkor minden bizonnyal jól fogunk szórakozni.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet, az Európa Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

Háy János - Ne haragudj, véletlen volt

 

„Feltámad a szél,  feltámad a tenger, de nem támad fel egyetlenegy ember sem.”

Háy János: Ne haragudj, véletlen volt című alkotása első, ismerkedő olvasásom volt az írótól. Természetesen nem először hallottam az alkotó nevét, de eddig nem volt szerencsém egyik művéhez sem. Ezt a kötetet tavaly szereztem be, mivel megtetszett a borító és a könyv címét is elég különlegesnek találtam.

A fülszöveg azzal kecsegtet, hogy egy naplót fogok olvasni, melyet a koronavírus első hullámakor írt az alkotó. Összesen 232 oldal a kötet terjedelme, de nem csak tematikáját tekintve nehéz olvasmány. A több alcímre szedett részek teljesen eltérő történeteket és változó időszakokat mutatnak be. Az egyik részben a jelenről ír, a következőben a múltról, aztán személyes élményekről, majd idegen emberekről. Összesen három közös pont van a szövegek között. Az első, hogy társadalomkritika valamennyi írás, melyet jelen és múlt váltakozásával mutat be az író. A második, hogy hazánkat járja körbe és a magyar nép szokásait, társadalmi szerkezetét és morálját, politikai és kulturális nézeteit teszi mérlegre. A harmadik pont pedig, hogy egy könyvbe rendezte őket.

Karatén napló? Lehet így is nevezni, bár úgy gondolom, hogy nem egészen úgy csapódik le az olvasóban, ahogy valószínű az író szerette volna.

Hiszen mi is tulajdonképpen a naplózás?

Számos fogalmazást lehet róla találni a neten, de igazság szerint mindenkinek mást jelent. Sokan minden olyan kis piszkos vagy féltett titkukat leírják, amiket nem mernek, vagy nem akarnak felvállalni. Mások, barátok és bizalmasok híján mesélik el a napi történéseket. Naplót vezet az, ki kutatómunkájának részleteit írja le, és szintén naplózás, ha gyógyulásra használják az írást.

Az író valahol az utolsó kettő között mozoghatott írás közben. Sok gyermekkori emlékről olvashattam és számos értékes kritikát véltem felfedezni. Ugyanakkor nem tagadom többször untam magam, mert felesleges sorok váltották egymást. Olyan gondolatok, melyek csak az írónak jelentenek valamit, egy külső szemlélő számára sosem lesz teljesen egyértelmű, hogy azon mondatok miért így és miért akkor kerültek a papírra.

Számomra viszont két gondolatot hozott felszínre.

Kedves Naplóm!

2021.02.14. 05.47 perc van, amikor ezeket a sorokat fogalmazom. Úgy érzem, hogy megőrülök. Elegem van a bezártságból, elegem van a szomorúságból, de legfőképpen azokból, akik ezt a második hullámot (is) a megélhetésükre akarják fordítani. Hogy miről is beszélek? Naplót írok, mert lehet nekem is szükségem van arra, hogy mások olvassanak, és talán ettől megnyugszom. Vagy mégsem? Ki tudja! De az biztos, hogy papírra vetni a gondolatainkat nagyon jó ötlet, sőt kiváló. Hogy ebből könyvet kellene írni? Nem gondolom, hogy helyén való…. Csak azt tudom, hogy unom az olyan alkotókat, akik zagyva gondolataikat egy aktuális kizsákmányoltható –ez esetben a vírus és korlátozások- tematikája alá erőszakolják, majd szépen becsomagolva a közönség elé tárják. Meg kell élni mindig, mindenkor ez tény. De nem mindegy hogyan és miképpen. Lehet, hogy túl szigorú vagyok, az is lehet tévedek, de egy biztos, amit most olvastam az nem napló és túl depresszív nekem.

A második gondolatom pedig az, hogy van, amit jobb az asztalfióknak adni és csak kicsit később jobban átgondolva kiadni.

Összességében elmondhatom, hogy nagyon vegyes érzésekkel fejeztem be a könyvet. Valóban úgy gondolom, hogy nem kell mindent kiadni és főleg nem idegen embereknek a tudtára hozni. Viszont azt el kell ismernem, hogy ami a társadalomkritika terén le lett írva igaznak gondolom és pont ezért biztos vagyok benne, hogy még fogok olvasni az írótól. Az írástechnika kiváló, de a tartalom hagy némi kivetnivalót, legalábbis a számomra mindenképpen.

Ettől függetlenül, ha kíváncsi vagy az író könyvére, akkor olvasd el bártan, és ha van kedved oszd meg velem gondolataidat!

Amennyiben be szeretnéd szerezni a könyvet, az Európa Kiadó oldalán megteheted.

Írta: NiKy

Christian Jacq - Tutanhamon utolsó titka

 

Nemrég az Európa kiadótól rendeltem meg pár zsákbamacskás csomagot, és ez a könyv is köztük volt. Amint a kezembe vettem már tettem is félre, hogy minél előbb elolvashassam.

A borító egyből megfogott. Olyan kellemes ránézni, igazán szívet melengető az összhatás, egyszerre modern és régies. Az emberi alak és mögötte a háttér olyan, mintha egy festmény egy apró része lenne, míg Tutanhamon halotti maszkja egy fényképről származna. Megtetszett ez a kettőség. Majd elolvastam a fülszöveget, ami Egyiptomban játszódó történetet ígér izgalmakkal, titkokkal, egy kis politikával, szerelemmel párosítva. Hát, engem már Egyiptomnál megvett magának. A külcsín alapján egy letehetetlen történetre számítottam. De hát ne ítéljünk elsőre.

A történet az 1950-es években játszódik, ahol a sztárügyvéd Mark Wilder kap egy rejtélyes levelet, hogy ha tudni akarja ki is ő valójában, akkor utazzon Egyiptomba. Na, erre a mi hősünk, felpattan egy repülőre és már repül is a megadott helyre. Aztán innen indulunk neki a nagy útnak, mely végén Mark megtudja ki is ő valójában, illetve vele együtt kutathatjuk Tutanhamon utolsó titkát is. Csak azért szerepelt ebben a kis részben a „ki is ő valójában” kifejezés, hogy átérezzétek milyen volt az egész történet folyamán állandóan ezt olvasni.

Azzal kezdeném, hogy szerintem is életszerű, ha egy realista ember kap egy levelet, hogy „figyi x nap múlva légy Egyiptomba”, és erre ő rögtön rohan. Nem kérdez, nem kételkedik, hanem csomagol és megy. Aha, persze, meg ahogy az író elgondolta. Jó, azért azt tegyük hozzá, hogy Mark részéről megpróbálkozott egy kis bizonytalansággal, de ez nem oly mértékű, hogy én, mint olvasó el is higgyem. És ez kb. a könyv első tíz oldala. Szóval, nálam már itt elbukott a hitelesség, és voltak kételyeim a továbbiakkal kapcsolatban, de mazochista jellem lévén tovább olvastam. De minek?

Ezután jött az a rész, ahol megtudja, hogy ő Howard Carter a híres egyiptológus eltitkolt gyermeke. Ezzel nem is lenne gondom, de azzal már igen, hogy akik felnevelték, akikről egész életében azt hitte, hogy a saját szülei, róluk nem kapunk többet pár mondatnál. Az sem derült ki, hogy még élnek, meghaltak vagy egyáltalán mi van velük. A másik bajom ezzel, hogy az igazi anyjáról sem esik túl sok szó. Sőt, a főszereplőn annyira eluralkodik ez a „Carter fia vagyok, és befejezem apám küldetését” dolog, mintha csak ő létezett volna.

De lépjünk is tovább. Persze ahogy az a nagy könyvben meg vagyon írva, Mark már a történet elején megismerkedik élete harmatos virágszálával, akibe a harmadik mondat után szerelemes lesz. És ekkor még nem tartottam az ötvenedik oldalnál sem. Itt jött el az a pillanat, mikor hangosan felsóhajtottam: – „Jaj Istenem, mit vétettem!”

Két kis részlet, hogy a szerző mit ért romantika alatt a 183. oldalon:

 „Mark felemelte és a karjába kapta a lányt.

– Úgy érzem, nagyon komoly, Mark. Te leszel az egyetlen szerelmem. A régi egyiptomiak szerint, ha egy férfi és egy nő egy fedél alatt él, akkor házasok.

– Keresztény vagy, nem kellene mégis megkérni Pachomius atyát, hogy törvényesítse a kapcsolatunkat?

– Legyek a feleséged?... – mosolyodott el Ateya. – Komolyan mondod?

– Mindig is te leszel az egyetlen szerelmem, Ateya.”

Amikor Mark szerelmet vall a 237. oldalon:

„Az én szakmámban tilos az álmodozás. Olyan házassági szerződés mögé zárlak, hogy sosem bújhatsz ki belőle! Mi örökre összetartozunk – szögezte le Mark, és elmerült egy végeérhetetlen csókban.

Ennél a résznél hangosan felkiáltottam: – Fuss!"

Nem tudom, kinél mit takar a romantika, de ha nekem valaki ilyet mondana, nem megcsókolnám/vissza csókolnám, hanem a világ másik végére menekülnék.

(Egy kis kiegészítés: Ha már oldalszámok, és maradjunk a számok világába, akkor arra is kitérnék, hogy nagyon zavaró volt számomra, hogy az évszámok egyszer számmal – ez a ritkábbik eset – máskor meg betűvel voltak kiírva. Nem láttam benne semmi következetességet, vagy csak nekem nem esett le, hogy milyen elv, szabály vagy valami alapján alakult így.)

A cselekmény egy pontján felbukkan a misztikus szál is. Eleinte csak olyan lightosan, mellékesen odavetve, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. De mikor megjelenik a gonosz karakter, akkor többet is megtudunk erről, de nem eleget. Ezt nagyon sajnáltam, mert érdekes is lehetett volna, csak úgy éreztem, nincs teljesen kibontva ez a szál. És ezzel meg is érkeztünk a könyv fő gonoszához, akitől nekem félnem kellett volna. Elvileg. Hát, nem így történt. Olyan szinten elnagyolt volt a karakter jelleme, hogy nem mozdított meg bennem semmit. Akár egy kis homokszem a sivatag közepén. Nem izgultam Markért, hogy győzze le, nem ijedtem meg tőle, de nem is drukkoltam neki. A negatív szereplő céljáról, indítékáról nem mondok semmit, mert nincs mit. Ugyan a szerző leírta, de azok csak betűk a fehér lapon. Ahogy a „nagy” összecsapás is. Ritkán találkoztam ennél egyszerűbb, gagyibb megoldással.

Nem mondom azt, hogy unalmas a történet, mert pörgős, eseménydús, csak hát… nem élvezhető. Mark állandóan úton van. Egyik percben még a szállodában szeretkezik újsütetű barátnőjével, a következőben meg egy taxi hátsó ülésén utazik Faruk királyhoz, aztán repülőre ül, meglátogatja Londont, megint taxi és máris a piramisok lábainál csodálja a naplementét, napfelketét, és a mit tudom én még miket. Azért néha megáll, és egy exkluzív étteremben eszik, iszik, beszélget. Mert ugye azt se felejtsük el, hogy Mark sztárügyvéd, aki ha jól forgatja a lapjait, akkor még egész szép politikai karriert is befuthat. Szóval neki mindenből csak a legdrágább, a legjobb jár.

Sok dolog van, amiről még nem írtam, de most kiemelnék egyet, amit a könyv szempontjából nem hagyhatok figyelmen kívül. Ez pedig a politika, ami szinte áthatja az egész történetet. Nem mondom, hogy nem lett volna érdekes, de számomra túl sok volt. Igazából teljesen feleslegesnek tartottam. Enélkül is épp olyan élvezhető, sőt talán még jobb lett volna regény. Bár azt nem tudom miért, de a szerző jelentős szerepet talált ki a főhősének ezen a színtéren.

Az egyetlen, amiért érdemes lehet elolvasni a kötetet, az az Egyiptomról szóló részek. Főleg azok, melyek a piramisokról, fáraókról szóltak, visszarepítettek az időben. Teljesen elvarázsoltak ezeknek a helyszíneknek a leírásai, a tájkép mellyel az író megfestette a régmúlt eseményeit. Erről szívesen olvastam volna többet is, de sajnos, a kelleténél sokkal kevesebb szerepet kaptak, mint pl. a politikai színtér, vagy a romantikus szál.

Azt még megemlíteném, hogy néhány lap alján van forrásmegjelölés, de sajnos túl buta vagyok hozzá, hogy egyiket-másikat értsem. Igaz, én csak egy egyszerű, tanulatlan, földi halandó vagyok.

Erre három példát is hozok:

230 oldal: ** Lásd KMT, 18/1, 2007, 56.o.

258. oldal: * II, 13-14.

273 oldal: Neb ankh.

Összességében egy izgalmas, letehetetlen történetre számítottam, ami Egyiptomban játszódik, és visszavisz a fáraók korába. Ehelyett kaptam egy politikai, romantikus, halványan misztikus, önmagát többször ismétlő katyvaszt. Az az igazság, hogy szerettem volna szeretni ezt a történetet, és minden alap meg is volt hozzá, hogy egy igazán jó könyv szülessen belőle, csak a kivitelezéssel vannak problémák. Ha jellemeznem kellene a könyvet, akkor azt mondanám, hogy a történelmi háttér hiteles, ami nem mondható el a karakterekről.

Ettől függetlenül ez az én véleményem, lehet neked jobban fog tetszeni a történet. Tegyél egy próbát és örülnék, ha az értékelés alatt megosztanád velem gondolataidat!

Amennyiben elolvasnád a könyvet, az Libri oldalán be tudod szerezni!

Írta: Emilly Palton

Alice Walker - Az öröm titkának őrzői

 „A nő nem az élet fája? Őt nem feszítették keresztre? Nem egy olyan korban, amire már senki sem emlékszik, hanem most, naponta, a föld számos országában?”

Először is szeretném megköszönni az Európa Könyvkiadónak a könyvet, hogy lehetővé tette a számomra, hogy olvashassam a könyvet, még akkor is, ha témáját tekintve igen fájdalmas volt a számomra.

Az írónő munkásságáról már hallottam és többször is olvastam róla szóló cikkeket. Ezért mikor megláttam, hogy magyar fordításban is megjelennek művei, nagyon megörültem és vártam a lehetőséget, hogy kézbe vehessem. Annyit érdemes tudnotok, hogy nem csak alkotóként kiemelkedő a személye, hiszen ő az első afroamerikai nő, aki 1983 –ban Pulitzer- díjat nyert szépirodalmi témakörben. Alice Walker a mai napig aktivistaként, tanárként és a közéletben szerepet vállaló értelmiségiként is kiemelkedő színfoltja az amerikai kultúrának. Alkotásaival és szereplései alkalmával is folyamatosan az egyenlőtlenségek, az elnyomások és a nélkülözések ellen lép fel. Számomra követendő példakép, ha őszinte akarok lenni.

 A kötetre borítója alapján is külön figyelmet fordítottam- még valamikor az év elején - és nagyon boldog voltam, mikor végül beszereztem, mert valami szemet kápráztató, legalább is a számomra. A fenti idézetet pedig azért választottam, mert minden benne van, amit a témáról tömören gondolok és érzek. Mikor elolvastam a fülszöveget cseppet ledöbbentem, mert bár sejtettem, hogy súlyos tematikával találkozom, de a mélysége fojtogatóan hatott rám és úgy gondolom, hogy sokáig velem marad gondolataimban.

A kötet több szemszögből íródott. Minden karakternek megvan a maga fájdalma és egy bizonyos bűne, melyről, ha szeretnének se tudnának megfeledkezni.  A fülszövegben olvasható, hogy a könyv Tashiról szól, egy női beavatási szertartáson átesett olinka lányról, akit férje magával vitt az Egyesült Államokba. Női beavatási szertartás egy barbár nézetteken alapuló folyamat, mely a mai világunkban is még legalább kétszázmillió nőnek és kislánynak okoz állandó fájdalmat, a szülési szövődményekről nem beszélve. Az alapvető testi öröm pedig már harmadlagos, hiszen ezáltal teljesen megfosztottként kell leélniük a hátralévő életüket. Tashi beleőrül a tudatba, hogy a félre értelmezett hitből és hűségből önként vetette alá magát teste megcsonkításának, ami miatt később fia agykárosodással születik.

A történet számomra különleges, mert az írónő lendületesen és választékosan adja át gondolatait olvasójának. A karakterek, bár nincsenek teljesen kidolgozva, mégsem éreztem ennek hiányát, hiszen a cselekmény kárpótolt.

A most leírtaknak semmi köze nincs egy politikai felfogáshoz sem, csupán, mint szabad nő írom le a gondolataimat. Teszem ezt úgy, hogy tisztában vagyok vele, lesz, aki nem fog velem egyetérteni és talán dühöt is ki fogok váltani, de akkor is meg kell, hogy tegyem.

Mint láthatjátok, nem egy könnyű, vidám olvasmányról írom most a véleményemet, ami ha nem is közvetlenül, de igaz történeten alapul. Hiszen azt gondolnám, én naiv, hogy a XXI. század elején már nem találkozhatunk ilyen barbár, tudatlan viselkedésformával. Vállalom a kijelentéseim következményeit, de leendő egészségügyi hallgatói szemmel nézve, de akár nőként is írhatom, hogy egyáltalán nem tartom intelligens és a következményeket ismerő hagyománynak. Hogy fordulhat elő még ilyesmi az internet korában? Nos, erre van egy elméletem.

A Nő azért, mert fizikailag nem olyan erővel rendelkezik, mint egy férfi, még nem eszköz és nem alattvaló, vagy szolga. A nő az élet fája, ahogy azt az értékelésem elején is írtam. Ahogy a férfi, úgy a szebbik nem is kell a szaporodáshoz, - nem elhanyagolható nézőpont, hogy az utód neveléshez is- és számos más területen is szükségünk van egymásra. Amit a világ történelme „hurcol a vállán” azt elfeledni nem lehet. Azt a mocskot és szennyet, semmilyen tett nem mossa tisztára, de ennek a jelenben és a jövőben nem kell így lennie. Tehát az egyenlőség a nemek között nem egy eldöntendő kérdés, hanem alapvető, születésünkkor ránk ruházott jog, és senki ezt felül nem írhatja. Sem elnyomáson és más ember fájdalmán nyerészkedő vallási nézetekből adódóan, sem etnikai, vagy politikai felfogásból eredően. A hölgyek sem nem jobbak, vagy nem rosszabbak a férfiaknál, csupán más funkciókkal rendelkeznek. Hiszen érzünk, reménykedünk, vágyunk és érezzük a fájdalmat, veszteséget. De ugyanúgy mindent megteszünk a családért, a társadalomért. Nem kötelességünk a szülés, de mivel biológiailag belénk van kódolva, sokan élnek ezzel a csodával. Ma már nem fontos, hogy ki milyen erővel bír, ami a fizikai elméletet illeti, de lelkileg vagyunk olyan erősek, mint a másik nem, sőt némely női típusok sorsuktól függően elképesztő terhet képesek cipelni.

A véleményem nem a feminizmusból ered, hanem az emberi elnyomás és kínzás ellen íródott. Ugyanúgy nem viselem el, ha férfit bántanak, nemhogy gyermeket vagy nőt. A hagyomány tisztelete, csak akkor megfontolandó, ha nem árt senkinek. Meglátásom szerint az ember nemtől függetlenül a legszebb és egyben legpusztítóbb élőlény, mely ezen a bolygón kialakult.

Ahogy születünk ajándék. A rendellenségen, ha módunkban áll segíteni kell, de egy funkcióját betöltött szerv eltávolítása kegyetlen és barbár módszer.  Hiszem, hogy az oktatás magasszinten tartásával és a minél több országba és világba eljutó információkkal tudjuk segíteni azon népek „sérültjeit”, akik atavisztikus hitrendszerük miatt másokat egy életre megnyomorítanak és kihasználnak. Igen, ez a kihasználás egy formája, hiszen a régi nézetek másokra való kényszerítése, akár belenevelése a szememben elfogadhatatlan és szerencsére egyre több ember szemében is. A testünk ajándék, bánjunk vele úgy, ahogy megérdemli. Együnk minél egészségesebben, sportoljunk és ha megtehetjük, sokszor vizsgáltassuk ki magunkat. De amihez nem kell semmi, az a tisztelet. Tiszteld magad és másokat, hogy egy békés és minőségi életet élhess amennyire csak lehetséges!!

Ez az idézet a kötetből szintén kiemelést érdemel. Nézzétek csak!

„(…) az emberi együttérzés és az emberi kegyetlenség egyforma mennyiségben van jelen a világban, és rajtunk, minden egyes emberen múlik, merre billen a mérleg nyelve.”

Ez a történet számomra nagyon fájdalmas pofon volt és hiszem, hogy sokan megfogjátok érteni miért is írtam le ezen sorokat. Azt hiszem a lelkem üvöltését és sírását még egy darabig magamban fogom érezni, hiszen ezt az értékelést is könnyezve írtam le.

Ajánlom a könyvet minden nőnek, férfinak, tehát nemtől és életkortól függetlenül. Ha csak egyszer is, de olvasd el és értsd meg az üzenetét! Mert, bár nem fogsz jól szórakozni olvasásod folyamán, de a témáról mindenkinek tudnia kell vagy illene!

Köszönöm, hogy elolvastad ezt az értékelést. Ha van gondolatod a témával kapcsolatban kérlek, oszd meg velem a blog hozzászólási funkciójánál!

Amennyiben érdekel a könyv az Európa Könyvkiadó oldalán meg tudod venni.

Írta: NiKy