Margaret Atwood - Pénelopeia

 

„Istenek, jósok, váltsátok meg éltem,

Hogy az ifjú dalia feleségül kérjen!

De nem jön a dalia, rám sosem talál,

A sorsom robot, a végzetem halál.”

Nőként nőkről olvasni, mindig igen kockázatos vállalkozás. Bár mondhatnám, hogy sorstársi nézetből könnyen belehelyezkedhetünk egy adott személy szerepkörébe, de az eltérő korokban élt elődeink tekintetében ez sajnos alapvetően elenyésző mértékben fordul elő. A fikciók világában, amikor egymás hegyén-hátán íródnak a különböző rendkívüli képességű hölgyekről szóló, világmegváltó(mentő) regények, szintén nehéz azonosulni az adott karakterrel.

Mi halandók, talán érzünk vágyat a különlegességre, de azt, hogy mennyire tudunk belesimulni egy ilyen lélek gondolataiba, cselekedeteibe, igen nehéz kérdésnek gondolom.

Aligha létezik olyan ember a Földön, aki valamilyen formában ne hallott volna az Odüsszeia legendájáról. Odüsszeusz hosszú utazása számos formában megihlette a művészeket, hiszen a mozi világától kezdve, a színházon, szobrászaton és festészeten át a nagy legendáról több kiváló mű és alkotás született. De mi a helyzet a történet egy olyan karakterével, akinek szerepe nagyon fontos, mégis kevés méltatásban részesült eddig? Hogy kiről is lenne szó? Nos, természetesen a fehérnép egyik legérdekesebb személyéről, maga Odüsszeusz feleségéről, Pénelopé asszonyról. Ez a páratlan teremtés több évtizedig tartotta magát hitvesi esküjéhez, ráadásul az uradalom fennmaradása is igen csak nagy százalékában neki volt köszönhető. Okos és ravasz gondolkodásának, valamint a jó szerencsének is köszönhette, hogy végül megtért ura még legalább egy megtépázott „hazát” talált, amelynek sorsa egy hajszálon függött addigra. A mostani olvasásom erről a különleges teremtésről mesélt, akiről oly keveset tudtam, mégis nagyon vártam történetét.

Margaret Atwood, teljes nevén: Margaret Eleanor Atwood (1939. november 18. Ottawa), kanadai származású író, irodalomkritikus, költő és feminista aktivista. Korunk egyik legtermékenyebb alkotói között tartjuk számon, hiszen közel 17 regénye, 15 verseskötete és számos egyéb műfajú kiadványt álmodott meg olvasóinak. Első regénye The Edible Woman (Az ehető nő) 1969-ben jelent meg. Leghíresebb alkotásai között tartjuk számon A szolgálólány meséje (The Handmaid's Tale 1985), a MaddAddam-trilógia (MaddAddam Trilogy), valamint az Alias Grace című regényeit. Több elismerésben is részesítették, ilyen például a Man Booker-díj és az Arthur C. Clarke‑díj is. A szerzőről honlapján tudhatsz meg többet.

Margaret Atwood: – Pénelopeia című kisregénye először 2007-ben, majd új köntöst kapva 2023-ban jelent meg a Jelenkor Kiadó gondozásában. A kötet borító tervét Féder Márta álmodta meg, amely egy bizonyos régmúlt eleganciát sugároz.

Mint fentebb már említettem ez a könyv Odüsszeusz feleségéről, Pénelopé hercegnőről szól, ámbár az is igaz, hogy bár női szemszögből íródott a regény, mégis többedmagával meséli el a történetet. A hercegnő mellett külön fejezet jut azon tizenkét felakasztott szolgálólánynak, akik végig kitartottak a család otthonmaradt tagjai mellett, elviselve a megaláztatást, erőszakot és számos más atrocitásokat, ezzel is segítve asszonyukat. Az ő tragikus sorsukból merítkező alvilági hangok suttogásából egyre felerősödő visszhangokká válnak, míg végül mindent betölt a bosszú szelleme.

„Az okosság olyan adomány, amiért a férfi akkor szereti a feleségét, ha biztonságos távolságban érzi magától. A kedvesség, az más, azt akármikor elfogadja, jobb csáberő híján.”

Kép: NiKy m.i.

A kötet tulajdonképpen két részre osztható. Míg az elsőben megismerjük a hercegnő gyerekkorát, neveltetésének körülményeit és házasságának előzményeit, addig a második már egy bánatos, de leleményes asszonyról mesél, aki meghazudtolta időszakának kortárs asszonyait és kitartott hosszú éveken át, és sose szűnt meg szeretni férjét.

Természetesen mindeközben képet kapunk az istenek által is csodált unokanővérről is, maga Helené személyében, aki mindig két szinttel fentebbről néz az emberiségre. A két nő közötti eltérés nem csak a külsőségekben fedezhető fel, hiszen bár mindkét asszonyért a legendák szerint sok vért ontottak, de eltérő okokból.  

„Miért képzelik úgy a nagyon szépek, hogy a világban mindenki más csak az ő szórakozásukat szolgálja?”

Ez a kettős párhuzam sok intrikát és bánatot okoz Pénelopé lelkében, de egyben egy erős akaratú asszonnyá is formálja az évek múltával. De vajon elegendő-e az asszonyi leleményesség és kitartás ahhoz, hogy visszatérjen férje és ismét béke költözzön a falak közé?

Kép: NiKy m.i.

A könyv párhuzamok tekintetében igen gazdagnak mondható, hiszen élet és halál, szépség és eszesség, valóság és ábránd keveredik egymással oldalról oldalra. Hogy éppen kinek a szemszögéből ismerjük meg az adott időszak eseményeit, az fejezetenként változik, de legyen akár a cselédség, akár a hercegnő emléke, minden sorából árad a vér vasas íze, a halál rothadó bűze és az a tömény virágillat, amely mindezt elfedni kívánja.

Női sorsról olvasni nem könnyű még ennyi idő távlatában sem, különösen akkor, ha a modern felfogás nem képes igazán átállni a kor szellemében. De mégis részese lettünk egy olyan világnak és lélek útjának, amely inspiráló még a XXI. század szülöttjének is.

Sokszor elgondolkodtam, hogy Pénelopé személye tulajdonképpen egy letűnt korban élt mai emancipált nő tükörképe. Mert a mostani időszakban, bár a szépség még mindig uralkodó figyelemforrás, de az ész és kitartás a jövő kulcsa igazán. A mai házasságok már többnyire nem előre elrendeltettek, mint hajdanán, mégis a mondás igaz és adott, miszerint a külső megfog, a belső megtart.

Kép: NiKy m.i.

„A régi törvényeknek megfelelően a házasságot csak fontos embereknek rendezték el, mert csak ők hoztak örökséget a partiba. Egyébként a párzás ment, így vagy úgy: erőszak, csábítás, viszony vagy egyéjszakás együtthálás olyan istenekkel, akik azt mondták magukról, hogy pásztorok, vagy olyan pásztorokkal, akik azt mondták magukról, hogy istenek. Alkalmanként istennők is beszálltak, beöltöztek a romlandó húsba, mint amikor a királynő fejőlányt játszik – és az illető férfi jutalma rövid élet lett, gyakran erőszakos halál. Nem keveredik jól a halhatatlanság és a halandóság: mint tűz és sár, és mindig a tűz lesz a győztes.”

Saját meglátásom szerint ez egy nagyon érdekes olvasmány volt, írom mindezt úgy, hogy nem vagyok nagy rajongója a görög mitológiának. Sőt, talán kijelenthetem, hogy kimondottan nem kedvelem, de most mégis elismerem erejét és különlegességét.

Kimondottan szerettem főszereplőnk gyarlóságát, minden hibájával és különlegességével együtt, mert pont azt képviselte, amivel tudtam azonosulni és merőben jó érzéssel töltött el a gondolat, hogy a mai korban is szívesen megismerkednék egy modern Pénelopé –val.

Nagyon fájt a szívem azért a 12 szolgálólányért, még akkor is, ha némelyek eltévelyedtek, és megértettem bosszútól csöpögő élcelődésüket, amely pont annyira maróan gúnyos, mint amit még a jóízlés megkövetelt éppen.

Események szempontjából pörgős időszakon ível át útunk, amely tele van nehézséggel, meg nem értettséggel, és mégis kitartunk a hitünk mellett, mert csak ez az ösvény járható igazán. A várakozás lassan felemészti a lelkünket, de ahogy eljön a hajnal, úgy éled minden egyes nap újjá a remény bennünk, hogy küzdeni érdemes a végsőkig, vagy amíg erőnk és jó szerencsénk bírja.

Sosem fogom megérteni igazán, hogy milyen az az elsöprő szerelem, de tanulságos meséken keresztül mindig közelebb kerülök hozzá, ami izgatottsággal tölt el.

Mivel első olvasásom volt a szerzőtől, ezért kíváncsian vártam, hogy milyen véleménnyel zárom a kötet olvasását, mert gördülékeny az írásmód és néhol megnyugtató is. Tudom, hogy ellentmondás a fenti sorokban elhangzottak, mégis úgy tudom elmesélni tapasztalataimat, hogy felvázolom részletesen, így talán elmondhatom, hogy olyan volt számomra, mint a vihar előtti csend.

„Mit tehet egy asszony, ha botrányos pletykák keringenek róla a világban? Ha védekezik, csak még bűnösebbnek tűnik.”

Összességében úgy érzem, hogy kellemes meglepetés ért, mind a szerző, mind a tematika tekintetében. Bár még mindig úgy gondolom, hogy a görög mitológia istenei távol állnak tőlem, de legalább már nem morgok, ha róluk (is) kell olvasnom és még akár érdeklődéssel is fogadom a leírtakat. Ami az írónőt illeti, már sokkal magabiztosabban veszem le ezek után könyveit polcomról és nagyon várom, hogy a következő regénye is elvarázsoljon.

Ajánlom a könyvet az antik világ szerelmeseinek és minden feminista szemléletű személynek, hiszen remek alapozónak gondolom a regényt, ráadásul szórakozásnak sem utolsó.

Amennyiben szívesen kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Bram Stoker · Tania Zamorsky - Drakula

 

Ezt a könyvet az egyik hétvégi bevásárlásom alkalmával szereztem be. A pénztár mellett volt kitéve a könyvállány, és várakozás közben, míg a férjem a nassik közt válogatott, én a könyvek között szemezgettem. Amikor elolvastam az alcímet, hogy „Bram Stoker eredeti regényének átdolgozása”, meg a „Klasszikusok könnyedén”, egyből a gyerekkorom jutott eszembe. Abban az időben lett divat a kötelező olvasmányok röviden sorozat. Akkor nem volt lehetőségem egyet sem elolvasni, így kíváncsian vártam, hogy ez milyen hatással lesz rám.

A borítója egy emberi kezet ábrázol, ami úgy néz ki, amikor valaki épp mászik ki a koporsóból. Persze, ehhez hozzátartozik, hogy ez a kézfej sötétbarna színt kapott, és így jól beleillik a körülötte lévő fadeszkákba, ami a koporsó egy része akar lenni. A könyv tetején a „klasszikusok könnyedén” felirat ugyanehhez a színvilághoz társul. A boritó alján elhelyezkedő szöveg – mely arra hívja fel a figyelmet, hogy ez egy átdolgozás – fehér színt kapott, míg középen áll maga a cím teljes valójában a maga sászöld betűivel. Nem mondom, hogy tökéletes egy borító, de azt hiszem, elég kifejező a történethez képest, illetve az összhatás is azt éri el, hogy az olvasó leemelje a polcról és szemügyre vegye közelebbről is.

A hátsó képen kapott helyett egy nagyon rövid összefoglaló, ami pontosan három mondatot tett ki. Végül is, tényleg a lényeg van benne. De olyannyira, hogy szerintem el sem kell olvasni az ember már tudja az egész történetet. Ez alatt szerepel még egy kis információ arról, hogy miről is szól a Klasszikusok könnyedén sorozat.

„A könnyebb érthetőség kedvéért lerövidített és nagy gonddal átírt klasszikus regényekben ugyanazokat a fordulatokat és izgalmakat élhetik át…”

Nagy gond, hát az van. Ezzel a könyvvel több is. Először megemlíteném, hogy a kötet 147 oldal, átlagos (19,5 x 13,5 cm) méretű, keménytáblás könyv. A belsejében a betűk is jó nagyok, és a sortávolság is igen szelős. Szóval, olvasáshatósági szempontból igencsak kedvező. Azonban, ha azt nézem, hogy az eredeti 291 oldal, eléggé kis méretű (14,5 x 10 cm), puhatáblás, akkor azt kell mondanom, hogy felesleges volt lerövidíteni. És ezt nemcsak az a méret és az oldalszám miatt mondom, mert nyilván ahány kiadás annyiféle forma és fazon, hanem főként azért, mert ebben az új verzióban nincs semmi jó. De komolyan. A borítón kívül, nem találtam benne semmi értékelhetőt. Olyan szinten le van butítva a szöveg, a történet, hogy elveszik az egésznek a lényege, eltűnik a szépsége, a lénye. Ha nagyon őszinte szeretnék lenni, akkor azt mondom, hogy olyannyira nem ijesztő és rémítő, hogy még egy alsós gyermek kezébe is simán oda merném adni. Ahhoz képest, amivel ma az internet világában találkoznak, ez kutya füle hozzá.

Írom mindezt úgy, hogy először ezt a verziót olvastam, így az eredeti nyelvezetéről, stílusáról nyilatkozni nem tudtam. Időközben elkezdtem Bram Stoker Drakuláját is, mert ezek után igen furdalt a kíváncsiság, hogy milyen nehéz, régies lehet az a szöveg, melyet ma egy átlagos gyerek nem ért, hogy ennyire bugyuta környezetbe kellett bújtatni a történetet.

A történet szövegét egy-egy helyen képek szakítják meg. Ezek azok, amiket teljes mértékben a könyv pozitívumának tudok mondani. Persze a borító mellett. Nem túl sok az illusztráció, de nem is kevés, úgy érzem pont annyi került bele, hogy megtalálja az arany középutat. Azt is kiemelném, hogy ugyan én elég válogatós vagyok a képek, rajzok terén, de amik ebben a könyvben szerepelnek, azok nekem tetszettek.

A könyv végére került pár kérdés, melyet a szerző vitaindítónak szánt, de hát… nem is tudom, hogy mit gondoljak erről. Most őszintén, ennyire ostobának tartják a mai fiatalokat, hogy nem birkóznak meg egy ilyen művel? Csak két példa ezen kérdésekből:

„4. Renfield azt mondja, hogy azért eszik bogarakat, mert élnek, és ha megeszi őket, akkor az életüket neki adják. Te elhiszed ezt? Mi a legfurcsább dolog, amit valaha ettél?

"9. Úgy tűnik, Drakula biztos benne, hogy senki sem győzheti le. Vajon miért? Ismertél-e hozzá hasonlót?”

Fogalmam sincs ez mennyire vitaindító, meg azért kíváncsi lennék a gyerekek/diákok válaszára és arra, hogy ezen válaszokat egyes pedagógusok hogyan kezelnék. Mert nem mind vagyunk egyformák, van, aki sok olyan dologban hisz, mely mások számára teljességgel lehetetlennek tűnik. És ebből következik, hogy ezt valaki el tudja fogadni, míg mások nem.

Emellett van még egy utószó is a könyvben, melyet Dr. Arthur Pober írt, aki szaktekintélynek számít a média és a gyermekvédelem területén. Szerinte:

„Egy klasszikus regény rövidített változatának elolvasása után az ifjú olvasót a függetlenség érzése és elégedettség töltheti el, hiszen befejezett egy „felnőtt” könyvet.”

Ez szép és jó, de azért elgondolkodtató, hogy egy egyszerű történetet, ami bár néhol ijesztő, vagy épp félelmet keltő lehet, miért kell ennyire bárgyú módon tálalni, és legfőképp, hogy azt miért kell egy szaktekintélynek elmagyarázni, hogy ez miért és mire jó.

Mindent összevetve, én azt mondom, hogy aki jól akar szórakozni, élvezni szeretné a történetet, szeretné megismerni a szereplőket, akikért izgulhat, akikkel együtt élheti meg hihetetlen kalandjaikat, az igenis vegye elő az eredeti Bram Stoker Drakuláját, és olvassa el. Ne alázzuk meg az írót egy ilyen silány másolattal.

De, ha ettől függetlenül mégis el szeretnéd olvasni ezt a könyvet, az Alexandra Kiadó oldalán be tudod szerezni.

Írta: Emilly Palton