Csáth Géza - Ópium

“Csendes szobában, ahol puha kis szőnyegekben meghal minden zaj, és színes üveg szórja szét a kicsiny üveg pisla lángját, feküdjetek hanyatt. Hunyjátok le a szemeiteket. És az apró ópiumpipa elvezet oda, ahol azért élünk, hogy éljünk, és semmi másért. Hiszen ez az egyetlen célja a létnek. Hiszen a szűkmarkú Isten is csak azért ajándékozott minden nyomorult féregnek egy-egy pillanatot ebből az életből, hogy éljen, folytassa az életét, hogy új életet okozzon. Az új féregnek pedig ismét kijut egy pillanat. A lét esszenciája olyan drága portéka, amelyből egész nemzedékek évszázadok alatt kapnak – egy órát.”

 

Képzeljük el magunknak a következő életutat: nyolc éves korunkban elveszítjük édesanyjánkat, tizenöt éves korunkban meghal az ötéves kishúgunk, gimnazista korunkban írásunk megjelenik a helyi újságban és a kor egyik elismert szerzőjétől is kapunk méltatást, de azért az írás mellett zenét szerzünk és festegetünk is, majd ezt a rendkívül érzékeny, traumatizált hátteret nyakon öntjük egy elmeorvosi szakiránnyal, azon belül is a pszichoanalízis iránti érdeklődéssel és egy kis morfimfüggőséggel tálaljuk. Egy ilyen koktél elfogyasztása szinte biztos garancia egy tragikus életpályára, ugyanakkor a művészi önkifejeződés páratlan és kiapadhatatlan, mérgező vízű forrása is lehet.

Csáth Géza (1887-1919) - Ópium című elbeszéléskötete a Helikon Kiadó gondozásában látta meg a napvilágot 2019-ben. Frappáns borító, megszokott stílus jellemzi a kötetet.

Kép: NiKy m.i.

Emlékszem, ahogy negyedikes gimnazista koromban egy irodalomórán először találkoztam egy írásával. Szerencsére tanárunk nem erőltette a életrajzok és az azokhoz fűződő lexikális tudás magolását, hanem inkább az olvasás megszerettetésére próbálta helyezni a hangsúlyt, több-kevesebb sikerrel.  Voltak napok, amikor kijött rajta a hosszú tanárpálya minden undora és kínkeserve, nem volt motíváció az oktatáshoz és ilyenkor csak felolvastatott az osztállyal a szöveggyűjteményből. Nem mondhatnám, hogy ilyen alkalmakkor nagy lett volna a fegyelem a tanulóifjúság részéről, de amikor gyanútlanul az Anyagyilkosság című elbeszélés került sorra, akkor bizony néma csend és döbbenet ereszkedett a teremre. Számomra a sokkot nem is nagyon maga a történet okozta, hiszen addigra már elvesztettem minden ártatlanságomat a 90-es évek horrorfilm reneszánszának köszönhetően, hanem a puszta felismerés: szólhat erről is az irodalom, nemcsak reménytelen szerelmesek önmarcangolásáról.

 

Kép: NiKy m.i.

A szóban forgó gyűjtemény kéttucatnyi elbeszélést foglal magába, köztük a fent említettet is (melyből Witman fiúk címmel 1997-ben mozifilm is készült, de engem valahogy nem vet rá a lélek a megtekintésére). Az egybegyűjtött írások elég széles spektrumot ölelnek fel mind téma, mind hangulat tekintetében. Többek között olvashatjuk azt a bizonyos első, önképzőkörös elbeszélést (A kályha), a morfiumfüggő ars poetica-jat (Ópium), illetve egy gyerekkori elményekből táplálkozó rémmesét (A varázsló kertje). Vannak   társadalmi korrajzok (Őszi este) és hagymázas lidércnyomások (Fekete csönd) is. Olykor gyerekek, illetve általuk elkövetett szörnyűségek kapják a főszerepet, és bár az őrület is gyakori látogató a lapokon, azért előfordulnak “hétköznapibb” témájú írások is, és áthat mindent a váratlanul bekövetkező, felfoghatalan trauma. 

Kép: NiKy m.i.

“Egyszerre nőtt meg. Tegnap este még egészen kicsiny, kedves, pötyögő gyermekecske volt. És reggelre nagy kamasz let. Iszonyú izomzattal, vastag sörtehajjal és gonosz, égő, félelmes szemekkel. Ó, hogy fájt a szívem ezen a reggelen.”

Kinek ajánlanám Csáth írásait több, mint száz évvel a halála után? Tekintsünk el a mélyelemzésektől, se címem, se tehetségem hozzá. Messze nem ismerem a teljes életművet sem, de a kötetben helyet kapó írások véleményem szerint elősorban a borzongás valamelyik műfaja kedvelőinek tetszését fogják elnyerni. Személy szerint magam sem tudom, hogy miért, de olykor Lovecraft-hangulatom volt, lehet csak az azonos korszak miatt, mert azért gyorsan hozzáteszem, hogy errefelé a magyar tanyavilágban nem rejtőznek csápos szörnyetegek, itt sokkal inkább az őrületen és magányos iszonyaton van a hangsúly, és az elbeszélések sem alkotnak egységes “mondakört”, de minden bizonnyal Csáth is stílusteremtő volt a honi irodalomban a maga nemében.

Bízom benne, hogy a múlttal ellentétben a jövőben már kevesebb kiemelkedő irodalmi teljesítmény ára lesz a személyes sorstragédia.  

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Helikon Kiadó weboldalára ellátogatsz.

Írta: Süni

Adam Kline - Szökés Cilinderből

 

Nem is olyan régen egy kedves barátom lepett meg ezzel a kötettel, amely már címében is megmutatta egyediségét. Ez a történet már csak azért is eltér az átlag ifjúsági regényektől, mert nem az embert helyezi középpontjába, hanem bizony itt az állatok kapták a legfontosabb szerepet. De mitől lesz egy regény különleges? Talán attól, hogy olyan világban játszódik, ahova elvágyunk, vagy éppen ellenkezőleg, sőt meg merem kockáztatni, hogy szürreális érzést kelt a maga nemében. Persze ebben az esetben a fantázia legkülönlegesebb bugyrába csöppenünk két bátor szerencse nyuszi és egy csapat ádáz macsek miatt. Aztán fontos a cselekmény is, hiszen nem szeretünk unatkozni. Hogy itt mi történt, nos, erről kicsit később mesélek.

Adam Kline - Szökés Cilinderből című regénye 2021—ben jelent meg a Maxim Kiadó gondozásában. A borító két nyuszancsot mutat, akik bizony elég harciasak vagy mégsem? A borító képet és a kötetben megtalálható illusztrációkat is Brian Taylor készítette, aki határozottan terjeszti képei által a „cukiságkórt”, bárki, aki rájuk néz, elkapja. Tehát vigyázat, szemeket becsukni… mondom, hogy ne less!

De miről is szól ez a történet?

Adott egy világ, ahol a nyuszik és cicusok ádáz ellenségek – bár ez a valóságban is így van –, míg az előbbi a szerencse hozója, addig az utóbbi a balszerencse okozója. Bizony-bizony jól olvastátok. Ebben a történetben a macskák nem holmi doromboló kis szőrgombócok, de nem ám. Ebben a világban minden ember mellé rendelnek egy nyuszit és egy macsekot is, hogy az egyensúly fennmaradjon.

Ám, hogy ne csak ennyi legyen a csapásból, akarom írni az egyensúlyból, él egy nagy „bűvész”, akinek a cilindere egy másik dimenzióba vezet. A kalamajka ott kezdődik, mikor szegény hősünk beleesik. Hogy ez véletlen lenne? Ugyan ezt te sem gondolhatod komolyan… A cilinder túloldalán lévő torz dimenzióban a macskák uralkodnak és onnan nincs menekvés. Pedig kis nyuszinknak nagyon vissza kell térnie a való világba, hiszen a rábízott legényke ki van szolgáltatva a macskának. Vajon milyen kalandok várna eme állatkára és sikerül-e a terve vagy a cilinder fogságában marad örökre?

De, hogy ne rágd le a körmöd feleslegesen, annyit még elárulhatok neked, hogy az ember gyermek sem várakozik tétlen. Most sem jobb igaz? Mit is mondhatnék, hogy enyhítsem ezt a feszültséget… talán csak annyit, hogy vedd kézbe a könyvet!

„Ha valaki fáradtnak, gyengének érzi magát, vagy éppen teljesen reménytelennek, jó érzés tudni, hogy van egy erős barát a közelben. Ez kivétel nélkül, mindig javít a helyzeten. Legalább egy kicsit.”

Hogy őszinte legyek nem tudom mire számítottam, de nem erre az biztos. Annyira aranyos és mégis komor történetet olvastam, hogy a kettősség többször megzavart. Ugyanakkor nagyon sok üzenettel is szolgált a regény, amelytől nem mindig éreztem jól magam, mégis sok kedvességgel és igazsággal enyhítette a bennem felgyűlt feszültséget, izgalmat.

„Ám én tudok valamit, amit csak nagyon kevesen tudnak.

– Micsodát?

– Egy igazi mágus – felelte az úriember – sohasem fedi fel a titkait.”

A sok üzenet közül számomra két témakör emelkedett ki: az egyik a barátság, a másik pedig a bátorság tematikája. E kettősség némiképpen összefonódik, de önmagukban is fontos és elgondolkodtató üzenettel szolgálnak. A barátság valami olyan különleges kapcsolat, amely igen kevés embernek adatik meg, ha valaki mégis olyan szerencsés, hogy igaz és hű barátra lelt, akkor meg kell becsülni és nem ereszteni. Ritka kincs világunkban is. A bártorság pedig bennünk rejlik, a szívünk legmélyén, hogy mikor félünk, akkor is merjünk előre menni, legyen bármilyen nehézség is előttünk. Ha ez a kettő a bírtokunkban van, akkor nagyon szerencsések vagyunk.

Karaktereink sokszor csetlenek és botlanak, ráadásul többször elgondolkodtatnak. Minden szereplőnek fontos értéke van a történetben, ráadásul nem mindig azt teszik, amit elvárnánk tőlük. A kalandok során sokat tanulnak önmagukról és egymásról és pont ezért remek karakterfejlődést tapasztalhatunk.

Cselekmények tekintetében egy perc nyugta sincs az olvasónak, hiszen pörögnek az események. Sokszor még fel sem fogtuk igazán, hogy éppen túl lettünk valamin, már jön a következő megoldandó feladat.

Nagyon szerettem egy bizonyos zenész útitársat, talán ő volt számomra a legviccesebb és egyben legkedvesebb is. Sokat tanulhatnánk tőle, bár az éneklés nem feltétlen tartozik ezek közé.

Összességében remekül szórakoztam, hiszen nevettem, izgultam és nem utolsó sorban elgondolkodtam a regényen.

Ajánlom a fiatalságnak, vagy éppen a magukat fiatalnak valló felnőtteknek egyaránt, a kalandhoz nem kell túl sok minden. Elég egy tarisznya, némi élelem és itóka, de legfőképpen egy bátor szív. Kellemes utat kívánok Nektek!

Amennyiben belevágnál ebbe a kalandba, megteheted, ha a Maxim Kiadó weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Jurij Ritheu - Amikor a bálnák elmennek

„A legnagyobb boldogság mindig fájdalomból születik.”

Ezt a könyvet valamikor tavaly sikerült a polcom lakójává tennem, amikor egy könyvszekeres garázdálkodásom alkalmával a kezembe vettem. Elsőre a kötet időtálló jó állapota, majdan az az enyhe púderes illata és végül egy bizonyos hívóerő arra késztetett, hogy egy számomra –akkor- ismeretlen szerző alkotását megvegyem. Sajnos egy időre elkeveredett az olvasatlan köteteim tengerében, de végül pár napja ráleltem és végül úgy döntöttem, hogy ideje kézbe vennem. Mielőtt olvasni kezdtem, természetesen kicsit utánanéztem az írónak – de ez tőlem már megszokott -, hiszen szeretek új alkotókkal és életútjukkal ismerkedni. Ezek a kutatások két előnyhöz is juttatnak. Az első mindenképpen a tudásom és ismereteim szélesítése, a második pedig a remény, hogy egy új nemzet irodalmából is válogathatok olvasnivalót. Tudom, hogy ez a paletta soha nem fog megtelni és az emberi élet oly rövid, hogy mindent elolvashassak, de talán felfedezhetek olyan kevésbé ismert szerzőket, akikre mások is felfigyelnek általam.

Kép forrás 

Jurij Szergejevics Ritkheu csukcs író volt, aki szülőhazájában és orosz nyelven is publikált. 1930-ban Szovjetunió legészakibb területén élő kis nép, a csukcsok egyik vadász családjába született. Édesapja nagy tengerszerető és járó hírében állt, aki egyben vadászként is tevékenykedett. A felmenői és népi példát követve a szerző is így töltötte gyermekkorát, amely az ősközösségi társadalom hagyományait követő halász-vadász életformát részesítette előnyben. A gyermekkori élményei és a későbbi felnőttként megélt események egyesítése egy kiemelkedő tehetségű, letisztult, a hagyományokat és az ősi kultúrát tisztelő és átadni kívánó író több alkotásának alaptémája. Hazánkban két könyve jelent meg eddig magyarul (Amikor a bálnák elmennek és a Mert ​ez a föld nem kell senki másnak). Szemeit 2008. május 14.-én az oroszországi Szentpéterváron hunyta le végleg. Őt tartják a csukcs irodalom atyjának! Róla itt tudhatsz meg többet!

Amikor a bálnák elmennek című regénye 1978-ban jelent meg az Európa Kiadó gondozásában. A könyv borítója két totem rajzot és egy bálnát mutat be, amely egy férfit és egy nőt ábrázol a népi hiedelem díszletében. Ez a kép nagyon kedves lett a szívemnek, mert teljesen illeszkedik a történet főbb mondanivalójához. A borító képét és a regényben található rajzokat Veress Pál készítette.

Minden történetnek van egy „teremtés” oldala, egy pont, ahol minden elkezdődik. Így indul ez a mese is, ahol egy tünékeny szépség a természetet járva felfedezte a tenger végtelenjét. Megszerette a hullámok dallamát, a madarak és ott élő fókák színességét, a friss levegő zamatát és egy hívó erő vonzását. A tenger sok kincset ad a „rászorultaknak”, éltetve olyan különleges élőlényeket, mint a mélység óriásait is, a bálnák családját. Ennek a különleges közösségnek az egyik tagja kíváncsiságának engedve megpillantja ezt a szépséget, mely végül a partra hívva őt emberré formálja. E két különleges teremtmény Nau és Reu nevet választotta magának. A kettejük közös útján, a Végtelen Szeretet adományával feltöltekezve több utódot is nemzettek. Az első sarjak még bálna formában jöttek világra, míg a későbbi gyermekek már az emberi testben születtek. Ember és bálna családi szeretetben, egymást tisztelve és vigyázva éltek, míg egy életöltő után a férfi eltávozott az örök vadászmezőkre. Nau gyermekei körében élte tovább életét, nem feledve szerelmét és meséi által éltette a kezdeteket és a bálnák leszármazotti kötelékeit. De ahogy a leszármazottak élete fellángolt majd kihunyt, úgy kérdőjeleződött meg a tengerparti emberekben ez a mese, amelyet egy kortalan idős asszony mesélt minden alkalommal. Az emberi természet árnyékos oldala a nemzedékek által egyre felerősödött, míg végül elérkezett egy olyan időszak, amelyért még a bálnák is könnyeket ejtenek. Vajon mi igaz ebből a történetből? És milyen érzés lehet a Végtelen Szeretet? És végül mi lett Nau sorsa? Nos, ezekre a kérdésekre is választ remélhetsz, ha úgy döntesz, hogy kézbe veszed ezt a könyvet.

„A gyerekek, ha megnőnek, mindig elhagyják a családi fészket. Várja őket az önálló élet.”

Ez a történet egy felnőtteknek szóló mese, ahol a legalapvetőbb természeti ismeretektől, az eltérő faji különbözőségeken és azonosságokon át vezet az ösvény. Ez a kötet egy bizonyos szinten a teremtés története is egyben. Egy apró népcsoport kezdetéről mesél, amelyet átjárnak a hiedelmek, az ősök iránt való végtelen tisztelet és egy csodálatos, tiszta érzelem, amely csak igen kevesünknek adatik meg.

„Egyazon nép bálna, ember!

Testvérei föld és tenger,

Örökkön barátok leszünk!”

Talán írnom sem kell, hogy mennyire a hatása alá kerültem és ebben az évben immáron második alkalommal, könnyeztem meg egy porlepte gyöngyszem történetét. Nagyon erős érzelmi hullámzást éltem meg olvasásom folyamán, hol a szavak szépségében, az élet örömében fürödtem, hol pedig az elkeseredettség és düh fojtogatott.

Ez a történet gyönyörű és minden mondatával élet igenlő. A természet és ember kapcsolatát boncolgató, sokszor a végletekig elmenő sors könyv, amely időtálló abban a tekintetben, hogy a mai világunkra is átruházható. Az emberi lélek nem fejlődött még eleget ahhoz, hogy az önteltség, a természettel szembeni kizsákmányolás és tiszteletlenség fonákjait lerázza magáról és megértse, csak porszemei vagyunk a végtelennek. Az a képmutatás, melyet gyarló módon, napi szinten gyakorlunk csak egy tévhitből merítkezett viselkedési forma. Ha a természet „haragra” gerjed, ember nem éli túl, igazán tudhatnánk már.

Nagyon szépen megmutatja a család generációs szerkezetét és a tagok egymáshoz való viszonyát is.

„Testvérnek lenni, ez nem azt jelenti, hogy külsőleg hasonlítotok egymásra. A testvéri kapcsolat nem külső hasonlatosságban rejlik. Amikor felkapaszkodtok a tenger fölé magasodó óriás sziklákra, onnan hatalmas kődarabokat láthattok, sok közülük emberre emlékeztet. Mégsem jut eszetekbe, hogy testvéreteknek nevezzétek őket, s hogy arra gondoljatok: hideg kövektől származtok… Azért jöttünk a földre, mert van az életnek egy magasabb megjelenési formája, a Végtelen Szeretet. Ez változtatott engem emberré. És ha szeretni fogjátok testvéreiteket, akkor mindig emberek maradtok… A szeretet mindenható.”

Összességében egy számomra kiemelkedő történetet vehettem kézbe, amely bár megsiratott, mégis elérte, hogy szinte befejezés után rögtön újra olvasni kezdjem.

Ajánlom a könyvet nemtől és kortól függetlenül, hiszen egy csodás világról bárki szívesen olvas, és ki tudja, hogy számotokra milyen gondolatokat hoz felszínre Nau és Reu története. És egy érdekes zárógondolat: „a mese az az igazság, amelyben néha nem hisznek…”

Amennyiben el szeretnéd olvasni még pár példány erejéig a Libri weboldalán rá lelhetsz. 

Írta: NiKy

F. Várkonyi Zsuzsa - Férfiidők lányregénye

 

„(…) amit nem mondasz, azt sosem bánhatod meg.”

Mostanában egyre több olyan könyvet veszek kézbe, amely kimondottan embersorsokat állít középpontjába. Ez többnyire nem tudatos választás, mégis kezdek komfortosan mozogni a témában, aminek igen csak nagy szükségét érzem most. A korszak is meghatározó, hiszen mindig valamilyen forrásból a háborúkhoz köthető, ezen belül is inkább a II. világháború borzalmait eleveníti fel. Így nem olyan meglepő, hogy immáron sokadszorra is egy hasonló idősíkban mozgó könyvet választottam olvasmányomként.

F. Várkonyi Zsuzsa író és pszichológus. Elsődlegesen pszichológiai témakörökben publikált könyveket, amelyek közül az egyik legismertebb kötete, az először 1999-ben megjelent, majd azóta több utónyomást megélt Tanulom magam című alkotása. Ezen felül számos hasonló témában jelentek meg könyvei és legutóbb pedig egy szépirodalmi alkotással is meglepte olvasóit. Róla itt tudhatsz meg többet.

A Férfiidők lányregénye című könyve először 2004-ben jelent meg, majd szintén több utánnyomást megélve a legutóbbi pedig 2020-ban a Libri kiadó gondozásában került a boltok polcaira. Ennek a kötetnek sajátossága, hogy igaz történet alapján került megírásra, amely hűen bemutatja az adott kor társadalmi szerkezetét és működését egy olyan szeretet díszcsomagolásban, amellyel még nem találkoztam olvasói pályafutásom során, és ezért nagyon különlegessé tette számomra az élményt.

Mielőtt belemerülnék a belső tartalom leírásába és elemzésébe, szeretném kiemelni a szerző saját véleményét erről a kötetről:

„“A szép-emberit akartam megírni, azt, amit az én túlélőimtől kaptam, láttam. Az ocsmány-emberit már annyian megírták, és olvassák is boldog borzongással. Hátha a szépre is lesz kíváncsi szem és fül. Ezt a történetet nekik, az élesfülűeknek ajánlom. Csak meg kell hallani a gyógyító szavakat. 1948. Mindenkinek mást jelent. Én például a születésemmel voltam elfoglalva. Ennek a történetnek a hősei a túléléssel küszködtek. Talán szebben, mint sok kortársuk. Mert korábbi életükből volt elegendő szeretetforrásuk, ami nemcsak 44 traumáját segített begyógyítani, hanem 1950-et is átvészelni. Szabad-e ebben a férfivilágban leírni, hogy a gyógyítás mindig a szeretetről szól? Nekem hivatásom is ez lett.  Ugyanerről írok pszichológiai könyveimben is. Csak ez most egészen más. Személyes.”

Hogy őszinte legyek ezek a sorok már önmagukért beszélnek, és mielőtt valaki kézbe venné a könyvet, érdemes ezt a pár sort elolvasnia, hogy megértse tulajdonképpen miért is olyan különleges az adott mű.

Ráadásul, ha valaki úgy érzi, hogy nem elegendő a kötet olvasása, akkor már film formájában is élvezheti a képernyők előtt, hiszen a regény alapján készült alkotás, Az Akik maradtak címmel, Tóth Barnabás rendezésében 2019 került a nagyközönség elé. Ennek előzetesét itt tudjátok megtekinteni.

De nézzük is, hogy miről mesél ez a kötet:

Ez a történet egészen 1948 nyaráig viszi vissza az olvasót, ahol is Körner Aladár nőgyógyásznál egy kétségbeesett asszony jelenik meg a rendelésen egy fiatal lány kíséretében. Klára,- aki a háború borzalmai miatt elvesztette szüleit és testvérét - egy lesoványodott, lelkileg traumatikus személyiség zavart mutató leányzó, aki a megélt események következtében úgy tűnik, mintha nem akarna felnőni. Körner Aladár, aki családja tekintetében egyedüli túlélője a vészkorszaknak, igen hamar felismeri a lány szótlansága és kamaszos dühe mögött azt a magányt és elképesztő szeretetvágyat, amellyel neki is nap, mint nap meg kell küzdenie.

A férfi és leány között kialakuló mély barátság, rövid időn belül nagyon szorossá válik, amely igen nehezen értelmezhető és elfogadható az akkori társadalmi nézetek szerint.

Aladár és Klára kapcsolata igen különleges és időtálló, mégis sok küzdelmet és nehézséget kell átvészelni, hogy igazán kiteljesedjen és beérjen. Vajon képes –e túlélni egy ilyen tiszta kapcsolat két idegen ember között a háború szörnyűségei és egy megtépázott társadalom haragjának kereszttűzében? És vajon milyen események veszélyeztethetik még egy olyan elkülönülő etnikumú embert, akinek népét szinte teljesen kiirtotta a történelem legsúlyosabb pokla?

„Megtagadni valakitől, hogy törődhessen, legalább olyan kegyetlenség, mint megtagadni valakitől a törődést.”

Szubjektív meglátásom szerint ez a történet gyönyörű és egyben kegyetlen is. Az előbbit elsősorban azért írom, mert az emberiség egyik legkegyetlenebb és legszörnyűbb időszakát túlélő emberekről, ilyen mély együttérzéssel és szeretettel írva még nem találkoztam. Az utóbbit pedig azért gondolom, mert a háború időszaka után egy újabb borzalmas időszak várt a magyar népre, amely egészen 1956-ig súlyosbította az alapvetően is megtépázott társadalom hétköznapjait. Az egyik rettegésből még ki sem lábalt nép már térhetett át az újabb nézetek szerinti elnyomásba, amely rendkívül leterhelő még az utókor számára akkor is, ha csak a történelemkönyvekből és a még élő felmenőktől ismerheti meg a kirakós darabkáit.

„(…) rövid keresgélés után levett egy könyvet a polcról, és felkucorodott vele a díványra. Szerb Antal, Utas és holdvilág. Nem korai-e, gondolta először a doktor, aztán legyintett magában. Az élet is korai, mégsem cenzúrázza senki…”

Karakterek szempontjából nagyon szép utat járhattam be a két szereplőnek köszönhetően. Ráadásul két eltérő korosztály, különböző nem egyedei, mégis mind a két fél szenvedéseinek alapjai megegyeznek és ezáltal szinte egy szintre emelkedtek. Aladár múlékonysága egy bizonyos szembeállítás Klára lobbanékonyságával. A két személy kezdetleges harcai, majdan az ebből kialakuló mély barátsága egy olyan pszichológiai útra terelt, amely elengedhetetlen volt számomra ahhoz, hogy megértsem és elfogadjam az apró életadta manírokat e két sebzett lélek tekintetében. Csodálatos, de egyben nagyon nehéz olvasmányt kaptam általuk, azonban az ő fejlődésükön keresztül önmagamhoz is kapcsolódhattam részben és több szempontból is magamra ismertem Klára szemszögén keresztül.

Veszteségeink mindig is lesznek, de egy család és nemzet kiirtását túlélni embert próbáló feladat. Ráadásul, akik itt maradnak, már sosem lesznek a régi önmaguk.

„-Nem mondom… Rettenetes, amikor szembesülünk… De egyszer túl kell rajta esni. Nem áltathatom még én is. Ahogy bele sem lökhetem ebbe a felismerésbe… Pedig onnantól könnyebb. Nem jobb, csak könnyebb. Üres lesz minden. De az ember el tud már aludni. És neki talán majd… meg is telik… valami jobbal… az élete.”

Az események szempontjából itt is érezni lehet ennek a kornak a nyomorúságos buktatóit, ráadásul többször is összeszorult a gyomrom, hogy minden rendben legyen a főhősökkel.

Azt hiszem ez a regény egy gyöngyszeme az idei olvasási palettámnak, mert bár alapvetően is jobban elmerülők az igaz történet alapján írt regényekben, de ha ennyire közvetlenül, mégis tisztelettel van megírva, az számomra egy kincs.

„-Mi, férfiak mindig azt gondoljuk, nincs jobb megoldás, mint kibírni.”

A szerzőtől ez volt az első olvasásom, de ezek után biztos vagyok benne, hogy a további alkotásait is kézbe fogom venni.

Ajánlom a könyvet minden olyan olvasni szerető léleknek, aki örömét leli a történelmi regényekben, de azok is megtalálhatják önmagukat benne, akik átélték ezen korszak borzalmait, mert a szeretettel becsomagolt szöveg, gyógyírként hathat a szomorú lélekre.

Amennyiben úgy érzed, hogy te is elmerülnél ebben a világban, akkor nem kell mást tenned, mint a Libri weboldalára ellátogatni és megrendelni a könyvet. 

Írta: NiKy

Vercors - Farkascsapda

 

„Egy gyermek a felnőttek pillantásán keresztül ismeri meg magát.”

Évek óta járom az antikváriumokat, könyvszekereket azzal a tudattal és szándékkal, hogy számomra még ismeretlen, a letűnt korokban élt szerzőkkel ismerkedjek meg és akár kedvencként üdvözölhessem alkotásaikat. Ez az érzés, amely elhatalmasodik rajtam, rendre egy olyan mély izgalommal párosul, amelyeknek keveredésétől szinte megmámorosodik a lelkem. Egy jó történet olyan számomra, mint egy kiváló édes bor. A lelkem feltöltekezik, és a magaslatokig szárnyal fogyasztása -olvasása- közben. Ez a kötet is egy ilyen kalandozásom során került hozzám, amely elsősorban az illusztrációk groteszksége és rejtélyesége miatt hívta fel magára a figyelmemet.

Vercors egy írói álnév, amely tulajdonképpen Jean Marcel Bruller (1902. február 26. - 1991. június 10.) francia írót és illusztrátort takar. A félig –apai ágon- magyar származású szerző 1938-ban vette fel ezt az álnevet, amely a délnyugat-franciaországi Vercors-hegységre, a francia ellenállás egyik legendás helyszínére utal. Róla itt tudhatsz meg többet. 

Farkascsapda című kisregénye 1982-ben jelent meg az Európa Kiadó gondozásában. A kötet borítóját, mint fent említettem, cseppnyi groteszkítás jellemzi, amely szemlélőtől függően, többféleképpen értelmezhető. Ahány pillantás, annyi eltérő lelkű és nézetű magyarázatot kapunk arra, hogy éppen mit látunk az adott képen. Ez a különlegesség már megadja azt a kellő izgalmi állapotot, amelytől eltelve igazán érdekessé válik az olvasás élménye.

Ebben a történetben megismerkedünk egy fiatal lánnyal, aki Ancy-le-Franc környékén él egy erdészlakban édesapjával és szeretet nagynénjével. Ez az idilli hármas megfelel a leánynak, elvégre nyugodt természetéből adódóan nem kíváncsi a világ dolgaira. Életében a megszokások rabláncai kötik össze végtagjait, amelyet a szeretethiány bizonytalan béklyói súlyosbítanak.

Egy napon egy idegen kényszerül „vendégeskedni” náluk. Ezen idő alatt a két fiatal körül kialakul egy mélyülő, de még igen csak vékony fonálból szőtt háló, amely végül olyan eseményekhez vezet, amelyre igazán egyikük sincs felkészülve. Vajon ki ez az ismeretlen és mit keres az ő erdőjükben? És vajon mi az a titok, amelynek a súlyát már a leány is cipelni kényszerül, pedig semmit sem tud a múlt fellebbenő fátylán túl történtekről?

„-Előfordul, hogy az ember megfeledkezik bánatáról, de ez még nem jelenti azt, hogy kigyógyult. (…) A valóságban a bánat változik meg. Átalakul.”

Ez a történet visszavezet egészen a háború borzalmáig, a kollaboránsok pusztításáig és szinte megfojtja az olvasót. Néhol sokat sejtett, máskor csak apró, szinte leheletnyi információkból kell összerakni a kirakós darabkáit, de mindig erős nyomás alá helyezi az olvasó lelkét és nem ereszti.

„Tudja, a balsors az emberekből különböző reakciókat vált ki. Egyesek (…) nehéz helyzetben hősökké válnak, mások meg árulóvá, feljelentővé, szörnyeteggé, besúgóvá. Kétszeres bűnös az, aki tudja, mi vár áldozataira.”

Számomra már az első sortól kezdve megfogó volt a történet vezetése, a helyszín és karakterek ábrázolása. Nagyon régen olvastam utoljára ennyire mélyen szántó, mégis sejthető lezárású történetet.

A karakterek nincsenek túlbonyolítva és szinte senkit sem ismerünk meg igazán. A fő hangsúly inkább az eseményekre helyeződik, ami folyamatosan fenntartotta az érdeklődésemet és őszintén szólva végig izgultam a könyvet.

Összességében egy nagyon kellemes, mégis izgalmas olvasmányban volt részem, amely csak rövidségével tett cseppet morcossá, de ezen kívül faltam minden sorát.

Ajánlom a könyvet minden olyan olvasni szerető léleknek, aki kedveli a misztikumokat, érdeklődik a múlt fájdalmai iránt és szívesen vesz kézbe igazi kincseket.

Amennyiben elolvasnátok a könyvet a Libri weboldalának antikvár részén még meg tudjátok rendelni.

Írta: NiKy

Romhányi József - Doktor Bubó

„Ha a tudományra bízzuk magunkat, ütlegelés nélkül is pofonegyszerű megoldásokra jutunk.”

Azt hiszem, hogy nem én vagyok az egyetlen olyan felnőtt, aki, ha meghallja vagy látja valahol Romhányi József szerző nevét, akkor széles vigyorral az arcán jókedve támad. Velem sem történt ez másképpen, hiszen amikor tavaly a Móra Kiadó jóvoltából ismételten megjelent Doktor Bubó című könyve, alig vártam, hogy kézbe vehessem. Ezt külön köszönöm a kiadónak és azt is, hogy egy saját példánnyal rendelkezhetem. Köszönöm szépen!

A fent említett úriembert (1921. március 8. - 1983. május 7.) úgy gondolom, hogy nem kell bemutatnom, de ha mégis akad olyan delikvens, akinek nincsen legalább egy jó emléke róla, akkor annyit elárulhatok, hogy számos mesét köszönhetünk neki, ilyen pl. a Mézga Aladár különös kalandjai vagy Misi meséi is többek között. A szerzőről itt tudhatsz meg többet. 

Romhányi József – Doktor Bubó című mesekötete immáron többszörös utánnyomást megélve először 1979-ben, majd jelen esetben 2021-ben jelent meg a Móra Kiadó gondozásában. Az illusztrációkat minden esetben Ternovszky Béla kiváló munkájának köszönhetünk, ami személyes kedvenceim egyike.

Ebben a történetben egy különleges Bagoly életébe pillanathatunk be, akiről köztudott, hogy a lélek nagy ismerője és minden baj gyógyítója is egyben. Hű társa – és távoli csodálója – Ursula, a medvehölgy, aki asszisztensi feladatokat lát el a doktor úr mellett. Valamint többszöri visszatérő karakterünk, a kissé nyers modorú Sólyom csőrmester. E három különleges karakternek köszönhetően már biztosak lehetünk a fergeteges szórakozásban, elvégre a humorban gazdag események még egy kis pikantériát is kapnak a bagolydoktor által hűen kedvelt elme-belgyógyász professzora bölcseleteivel meghintve.

„Sohasem szabad a lázat annyira csillapítani, hogy a páciens kihűljön…”

Nyolc történetet olvashatunk a könyvben, amelyből egy a doktor életébe enged némi bepillantást, a maradék hét pedig egy-egy kezelést mesél el. Van, itt kérem minden, amivel egy jó orvos találkozhat munkássága folyamán, többek között egy dühöngő, disznóságoktól sem mentes malac család, némi abszurd erdei kalandok és természetesen a jól bevált szóviccek összessége. Hát nem csodálatos?

„A doktor nem látta értelmét, hogy azonnal beavatkozzék. Sejtette, hogy egy ittas állapotban lévő, részeg disznót nem lehet a józan értelemre ható, szelíd meggyőzés eszközeivel azonnal jó útra téríteni. Úgy határozott hát, hogy előbb körülnéz az ólja táján, megismerkedik életkörülményeivel. Sok esetben ugyanis a garázda bűnök melegágya a családi alom körül keresendő.”

Azt hiszem cseppet elragadtattam magam, amikor becsuktam a könyvet, de eldöntöttem, hogy ami létezi mesefilm erről a becses bagolydoktorról, azt meg kell néznem ismételten. Persze ez a szándékom még most is él, csak időhiányában némiképpen nehezen kivitelezhető, de idővel bízom benne, hogy sikerülni fog.

A mese csodálatos, mondanom sem kell, elvégre minden kezelés megérte a maga tanulságát és szem nem maradt szárazon sem a történetben, sem általam. Imádtam a különböző koreseteket, a kezelési terveket és minden olyan „apró” problémát, ami fellépett a folyamat kivitelezése közben.

Nem hiába vannak jó emlékeim erről a csoda dokiról és csak remélem, hogy az utódaink is megismerik és szeretni fogják ezt a különleges élőlényt.

Ajánlom kortól és nemtől függetlenül, mert Doktor Bubó mindenkinek tud újdonságot és szórakozást biztosítani és legalább egy bajára gyógymódot felírni.

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Móra Kiadó weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Anthony Burgess - Gépnarancs

 

“Rendben, fiúk, akkor most megmutatjuk neki, hogy mi is ismerjük a törvényt, de a törvény ismerete nem minden.”

Mi az emberi létezés meghatározó princípiuma? Az erőszak? A döntési szabadság? A folyamatos változásra és megújulásra való képesség? Hol húzódik a határvonal a társadalmi jó és rossz között? Lehet-e jó a szükséges rossz? Szolgál-e közösségi érdeket a “rosszak” bekényszerítése a “jók” táborába?

Anthony Burgess - Gépnarancs című novellája 1962-ben íródott és a megjelenését követő évtizedekben bevonult az angol irodalom halhatatlan klasszikusai közé. Több adaptáció is készült belőle, ezek közül talán a legismertebb Stanley Kubrick 1971-ben született igen megosztó filmfeldolgozása. Jelenlegi vizsgálódásunk alapját a Helikon Zsebkönyvek sorozat 2019-es kiadása képezi.

A történet főszereplője Alex, egy alig 15 éves tinédzser, aki fiatal kora ellenére bandavezérként éli törvényenkívüli éjszakáit egy fiktív nagyvárosban valahol a nem túl távoli jövőben. Szinte egymást követik a kisebb-nagyobb bűncselekmények, melyek állandó közös nevezője a brutális fizikai erőszak. Nehéz pontosan megítélni, hogy mekkora mértékben motíváció a könnyű élet és a pénzszerzés reménye illetve az unaloműzés vagy a célnélküli létezés tartalommal való kitöltése. A fényesen ívelő karrier azonban egy balul sikerült betörés alkalmával kettétörik és hősünknek választania kell: letölti embertelen körülmények között a rá kiszabott 14 éves szabadságvesztést vagy aláveti magát egy új kondícionáló eljárásnak, mely során két hét alatt törvénytisztelő állampolgárt faragnak belőle és utána szabadon bocsájtják.

“Nos, kezdik életbe léptetni ezeket az új elképzeléseket, és a parancs az parancs, noha őszintén meg kell mondjam, én nem értek vele egyet. Ezt hangsúlyozni kívánom. Én azt vallom, szemet szemért. Ha valaki megüti magát, maga visszaüt, nem igaz? Hát akkor miért ne ütne vissza az állam is maguknak, ártalmas és brutális hulligánoknak? Ám az új elképzelés nem ez. Az új elképzelés az, hogy a rosszat jóvá kell változtatni. Szerintem ez mélységesen igazságtalan. Hát nem?”

Nehéz pontosan meghatározni a novella műfaját. Lehet disztópikus science fiction, társadalomkritika, de akár bizonyos elemeit tekintve szatíra is. Az író kíváló munkát végzett azzal, hogy nem jelölte meg pontosan sem a helyszínt, sem az évszámot, csak elvétve találunk kapaszkodót arra nézve, hogy talán egy angol nagyvárosban járunk egy technológialiag fejlettebb jövőben (1962-hoz képest), ahol mindennapos már a globális tömegtájékoztatás és zajlik a világűr meghódítása. Mindezek azoban csak apró háttérinformációk, a novella cselekménye és üzenete pont ennek a meghatározatlanságnak köszönhetően kortalan és örökre szóló. Autentikusságát csak erősíti, hogy egy éretlen tini a narrátora, vagyis nem tompítja az élményeket, traumákat magasabb életkor érlelte bölcsesség vagy műveltség sem.

Fontos számomra vizsgálni az életrajzi hatásokat minden olyan mű esetében, amelyik valamilyen értelemben megelőzte korát. Sajnos itt is találunk tragikus kitekintést: a szerző terhes feleségét amerikai dezertőrök kegyetlenül bántalmazták egy áramkimaradás során, amely végül közvetve-közvetlenül születendő gyermekük elvesztéséhez vezetett. Nehéz nem észrevenni az író és a műben szereplő F. Alexander közötti párhuzamot, tekinthető ő egyfajta rezonőrnek is.

Érdekességként megemlítendő, hogy az író szándékosan három részre és azon belül hét fejezetre osztotta művét, mert a 21 mint életkor a felnőttéválást, a testi és lelki érettséget jelöli. Az amerikai kiadásban azonban a legutolsó fejezet kimaradt, mert azt túlzottan “optimistának”, a tengerentúli olvasóközösség ízlésévével ellentétetesnek tartotta a kiadó (a Kubrick-film is ennek szellemiségében készült).

A novella egyik legnagyobb vívmánya egyben legnagyobb hátránya is. Burgess nyelvészettel is foglalkozott és megalkotott írásában egy új utcanyelvet, ami leginkább a londoni cockney szleng és orosz szavak keveréke. A könyvhöz nem tartozik semmiféle szójegyzék, így az olvasónak magától kell kitalálnia az egyes szavak jelentését. Íme egy rövid részlet, csak kedvcsinálónak, hogy micsoda verbális armageddon vár ránk:

“Zsebünk tele volt gyéngyivel, úgyhogy zsozsó miatt nem kellett öszetolcsókolnunk egy vén kakadut valami átjáróban, hogy vígyeljük, mint úszik a vérében, mialatt mi négyeljük az osztanivalót, erószakoskodással se kellett frászt hoznunk valami ősz hajú sztáraja prícára egy boltban, hogy aztán röhögve eltépjünk a pénztár belével. De hát a pénz nem minden, ahogy mondani szokás.”

Számomra ez a stílus az első 50 oldalon meglehetősen zavaró volt, bár rendelkezek némi ismerettel, és ez hozzásegített a szöveg értelmezéséhez, így is akadt bőven olyan kifejezés, amit hosszú kutatómunkát igényelt tőlem.  Szerencsére nem minden szereplő ezt a “nyelvet” beszéli, de mivel a történet a narrátor szemszögéből van elmesélve, így a novella nagyrésze ezt az írányvonalat követi. Meg kell emelnem ugyanakkor kalapom a fordító előtt, hiszen embert próbáló feladat lehetett egyszerre átülteni magyar nyelvre és megőrizni a szöveg eredeti szellemiségét.

Megoldhatóak-e a szociális problémák a társadalmi kontroll növelésével? Kiprogramozható-e az emberből az erőszakra való hajlam? Életképes marad-e az erőszakmentes alany a modern társadalomban avagy lehet-e az erőszak egy szükségszerű túlélési mechanizmus?

Burgess írásában az ember Isten által gondozott gyümölcs (narancs), amely az ő szomját hivatott csillapítani. A modernizálódó világ pedig ezt a narancsot “elgépiesíti”, vagyis a saját képére formálja, eljellegteleníti.

Bár a novella bővelkedik szimbólumokban és szívemnek oly kedves iróniában, valamint az üzenete is örökérvényű, erőszakossága és a stílusa miatt nem tudom mindenkinek feltétel nélkül ajánlani, bármennyire is szeretném. Ha azonban sikerül túllendülni a kezdeti nehézségeken, akkor úgy érzem, hogy egy meghatározó élménnyel gyarapodhatunk.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed kedves olvasó, a Helikon Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet. 

Írta: NiKy

Márai Sándor - A gyertyák csonkig égnek

 

“Minden nagy szenvedély reménytelen, máskülönben nem szenvedély, hanem alku, okos egyezség, langyos érdekek cserebéje.”

Revíziómat egy bibliai méretű főbűn bevallásával fogom kezdeni: a közelmúltig nem olvastam az írótól semmit és nem is igazán érdekelt Márai. Persze rengeteget hallottam róla, Márai így, Márai úgy, hiszen volt ő szamizdat irodalom és az átkosban a kultúrális ellenállás szimbóluma is többek között. Annyira emlegette mindenki egy időben a környezetemben különböző platformokon, hogy teljesen érdeklődését vesztettem iránta, megcsömörlöttem anélkül, hogy egyetlen írását is olvastam volna. A vezeklést nemrégiben az Eszter hagyatékával kezdtem, irodalmi zarándokutam következő stációja pedig egyik talán  legismertebb munkája lett.

Márai Sándor - A gyertyák csonkig égnek című alkotása a Helikon Zsebkönyvek sorozatban jelent meg 2020-ban, sokadik újrakiadásban. Megszokottan ízléses, funkcionális külső, semmi tolakodás, nem alakul ki bennünk hamis tévképzet vagy várakozás a tartalmat illetően.

“S mikor a barát éjjel hazaérkezett Bécsből és a világból, dohány-és kölnivízszagúan, kissé csapzottan és kamaszos-nagyvilágiasan, halkan beszéltek, sokáig, mint a cinkosok, mintha Konrád varázsló lenne, aki otthon ül, az emberek és tünemények értelmén töri fejét, míg famulusa a világban jár és gyűjti az emberi élet titkos híreit. Konrád legszívesebben angol könyveket olvasott, az emberek együttélésének történetéről, a társadalmi fejlődésről. A testőr fia csak lovakról és utazásokról olvasott szívesen. S mert szerették egymást, mindegyik megbocsátotta a másiknak az eredendő bűnt: Konrád a barátnak a vagyont, a testőr Konrádnak a szegénységet.”

A kissé hosszúra nyúlt idézet plasztikusan visszaadja a két főbb szereplő, Konrád és Henrik merően eltérő személyiségét és ezzel némileg ellentmondóan mély barátságát. Eleinte úgy érezhetjük, hogy az utóbbi a fontosabb karakter, hiszen ő egyben a narrátor is, de mire végzünk az olvasással rájövünk, hogy mindketten elengedhetetlen szereplői ennek az emberi drámának. Dráma? Vagy egyszerűen az élet?  Ott van minden a lapokon, ami elngedhetetlen összetevő: barátság, szerelem, árulás és elmúlás.

A stílus rendkívül élvezetes, még akkor is, ha a mű egy jobbára egyetlen hosszúra nyúlt monológ, de egy nagyon érdekes és fájdalmas életet ismerünk meg a tábornok elbeszélésben. Életképek elevenednek fel az Osztrák-Magyar Monarchia életéből, egy távoli és letűnt időszakból, amelynek szereplői azonban nagyon is sok mindenben hasonlítanak ránk, így könnyen tudunk azonosulni velük. A korszakok és a díszletek változnak, az ember azonban örök.

Külön ki kell emelnem, hogy az író milyen magabiztosan formálja meg a halál árnyékában élő aggastyánokat, mindezt úgy, hogy a mű kiadásakor mindössze 42 éves volt. Valahogy árad a lapokról ez a határtalan élettapasztalat és bölcsesség, lenyűgöző természeti képekkel keretezve. Úgy éreztem, hogy nincs egyetlen felesleges szó sem, minden feszes, minden ki van mérve, akárcsak a főszereplő katonatisztek élete. Szívszorító a mindent átható elidegenedés és elmagányosodás, ami az író életének ismeretében nem teljesen meglepő sajnos.

“Ez a legnagyobb csapás, mellyel a végzet embert sújthat. Vágy, másnak lenni, mint amilyen vagy. Ez a legnagyobb csapás, mellyel a végzet embert sújthat. Vágy, másnak lenni, mint aki és ami vagyunk: ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi szívben. Mert az életet nem lehet elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk.”

Nagyon erős sorok ezek, szerintem a mű fő üzenete, ami nagyon rezonál a buddhista filozófiával: a bennünk tomboló szenvedélyek szítják a személyes poklunk tüzét, de ugyanakkor ezek tesznek minket emberré is. Próbálhatjuk csillapítani a lángok hevét úgy, hogy nem harcolunk a sorsunk ellen, de a szenvedély csak akkor szűnik meg teljesen, amikor életünk szikrája kialszik…amikor a gyertyák csonkig égtek.

Hogy kinek ajánlom? Mindenkinek, mert ezt a művet kézbe kell venni! Ezért kérlek kedves olvasó, hogy velem ellentétben ne vétkezz és olvasd el ezt a könyvet!

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Helikon Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

David Walliams - Gengszter nagyi

 

„Az életben nincs más dolga az embernek, mint hogy az álmait kövesse. Máskülönben csak vesztegeti az idejét.”

Nem tagadom, hogy patakokban folyik a könnyem még most is, pedig egy órája fejeztem be a könyvet. Nem erre számítottam és úgy érzem összetörte a szívemet, de erről kicsi később még fogok írni nektek. A regény fiataloknak íródott, de nem csak nekik kellene olvasni, hanem a legszívesebben a kezébe nyomnám az idősebb korosztálynak is, sőt igen, még a szüleimnek is. Azt hiszem, így kell az érzelmek viharába sodorni az olvasót és elengedni a kezét. Tanulj meg úszni és küzdeni, hogy lásd miről is szól az élet egy bizonyos szegmense!

A fenti bevezető csupán egy hirtelen előtört emocionális hullám, melynek csak annyi köze van a mostani értékelésemhez, hogy lássátok, mennyire felkavart ez a történet.

Először is szeretnék pár szót írni az alkotóról, ugyanis teljesen ledöbbentem, amikor tudatosult, hogy ki is valójában David Walliams. Nem tudom, hogy mennyire vagytok tisztában az író munkásságával, de röviden annyit írnék, hogy sűrűn látható volt anno zsűriként a Britain's Got Talent-ben, ezen kívül angol komikus, színész, író és televíziós műsorvezető is. Főként a Matt Lucas-szal közösen készített Little Britain című televíziós sorozatból ismert. Számomra azért volt döbbenetes, mert egy időben sokat néztem a fent említett tehetségkutató műsort és a benne megismert David teljesen más képet mutatott magáról. Persze egy művészembernek több alteregója is lehet és pont ezért nagyon örülök, hogy új oldaláról ismerhettem meg. ( Itt még több infót találhattok az alkotóról).

A könyvet egy nagyon kedves barátnőm miatt szereztem be, mert előtte pár nappal tette a kedvenc kötetei közé. Akkor a maga szűkszavú, de lényegre törő stílusával értékelte a könyvet: „Ilyen hülyeséget, egy ilyen könyvön bőgni bakker…Kedvencem lett :)” -  Számomra a véleménye fontos, hiszen nap mint nap szórakoztatjuk egymást és ezt szó szerint kell venni. Így evidens volt, hogy egy példányt pottyantok is a kosaramba.

Miután megérkezett, megállapítottam, hogy bizony feltűnő egy darab. Nem a méretét tekintve, hanem a borító képe miatt. Piros alapon arany betűk hirdetik a szokásos marketing szöveget: „Már több mint 20.000 példány”. Első gondolatom az volt, hogy mennyire felesleges és inkább antipatikus érzelmet kiváltó, hogy ilyen szövegeket helyeznek a borítóra, elvégre, ha tetszik, akkor én magam fogom terjeszteni az „igét”, de ha nem, akkor meg becsapva érzem magam, hogy megvettem egy terméket, mert kasszasikernek van hirdetve. Ettől függetlenül már a borító képe is megfogott, mert a rajz nagyon aranyos és bár nem teljesen az én világomat tükrözi, mégis jó kedvű lettem tőle.

A fülszöveg szépen letükrözi a belső tartalmat, miszerint egyik főhősünk, a 11 éves Ben rettegve gondol a péntek estékre, amikor is rendre a nagymamájánál kell aludnia. Szerinte az idős hölgy a világ legunalmasabb nagymamájának látszik: hiszen állandóan szókirakósdit akar játszani és káposztalevest főz. Ráadásul a káposzta szaga az egész lényét és lakását eluralta, ugyan ki akarná egy ilyen nagyszülővel tölteni az idejét? De, van egy dolog, amit Ben nem tud róla. Az idős hölgy nem az, akinek mutatja magát és egy bizonyos meghiúsult eseményt követve Ben élete is kerekestül felfordul. De vajon mi köze van egy kotnyeles szomszédnak mindehhez? És vajon milyen kalamajkába keverednek, ahol még a királynő is audienciát kénytelen adni? Nos, ezekre a kérdésekre és még sok másra is meg fogod találni a választ, csak el kell olvasnod a könyvet.

Személyes, szubjektív meglátásom a történettel kapcsolatban, hogy rendkívül fiatalos és energiadúsra sikeredett. Ugyanakkor sok mai problémát és komolyabb témát is feszeget, ilyen például a generációk közötti szakadék, a szülői szerep és mindenekelőtt a családi kötelékek fontossága. Bár hangulatilag könnyed majdnem a háromnegyedéig, de az utolsó pár fejezet igazán megindító volt számomra és őszintén szólva arcul csapott rendesen.

Mert én is voltam gyermek és valakinek az unokája vagyok. Számomra Ő is egy „szupernagyi”, mert bár bőven túl van a 70 évén, mégis autót vezetett eddig, motorozott, és ha olyan kedve volt, felült a repülőre és országokat utazott azért, hogy lássa gyermekét. Sőt elárulom, még a hóban is képes megfürdeni, hiszen vallja, jót tesz a bőrnek és fiatalít – és itt csak remélem, hogy nem olvassa az értékeléseimet, mert biztos kikapnék ezért az információért. De a humort félretéve lassan két éve nem láttam. Bár a döntésem tudatos és nemcsak a vírus miatt van, mégis bűntudatott érzek ezután a kötet olvasása után. Mindannyian fiatalon kezdjük és egyszer, ha elég szerencsések leszünk, elérhetjük az idős kort. A korosztályok közötti szakadék az évek alatt nem szűkült, hanem nőtt, de ezért felelőst keresni oly nehéz és nem is akarok. Csak azt tudom, hogy ezekért a regényekért igen hálás tudok lenni, mert mindig ráébresztenek a hibáimra és megmutatják, hogy talán sosem késő változtatni.

Ami a szülők szerepéről szól, már egy másik érzést hozott felszínre bennem, elvégre Ben anyukája és apukája is elég narcisztikus nézeteket vallanak. Erről oldalakat meg tudnék tölteni, de itt csak annyit szeretnék elmondani, hogy az alkotó tükröt állít a szülők és gyermekeik elé, valamint ugyan ez a párhuzam fedezhető fel az élet és halál között is. Mind a kettő erős páros, de külön-külön is megállja a helyét. Az előbbinél a meg nem élt és el nem ért sikereket szeretnék gyermekükben felszínre hozni és elfelejtik, hogy mindenki egy külön kis személyiség, és nem szabad ráerőltetni a másik lélekre semmit. Az utóbbinál pedig az az érzés és a tudat, hogy egyszer mindenki meg fog halni, de addig is nem mindegy, hogy mivel telnek azok a bizonyos napok, hetek, hónapok és évek. Sosem késő újrakezdeni és a végén elégedetten elmenni ebből a világból.

Összességében elmondhatom, hogy egy nagyon kedves, vidám, de annál tanulságosabb regényt olvashattam.

Ajánlom kortól és nemtől függetlenül, mert a szeretet és törődés mindannyiunknak fontos szüksége. Ne feledjétek az idő telik, és ha még élnek a nagyszüleitek -óvatosan- öleljétek meg és kérdezzétek meg, hogy vannak és meséljenek a fiatal korszakukról. Mert ki tudja, lehet, hogy pont a te mamád a következő gengszter nagyi!

Amennyiben felkeltettem az érdeklődéseteket, a Kolibri oldalán be tudjátok szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

Antoine de Saint-Exupéry - A kis herceg

 

Nagy sajnálatomra nem emlékszem, mikor, hol és milyen körülmények között szereztem be ezt a könyvet. Csak annyi biztos, hogy tavaly októberben került a gyűjteményembe. Ambivalens érzéseim voltak a könyvel kapcsolatban. Egyfelől nagyon a közelébe sem akartam menni, mert ezt a történetet szinte mindenki imádja, isteníti. És hát a dac nagy úr. Másfelől pedig épp ezen ok végett furdalt a kíváncsiság is. Így történt, hogy jó pár év kitartás után megadtam magam, és megvettem, elolvastam. Eddig egyetlen ilyen könyvel voltam ugyanígy, ami a végén a kedvencem lett. De ez egy másik téma.

A borító nem igazán jön be. Egyrészt, a lila szín nem az én világom, másrészt a rajta lévő kép sem az igazi. Legalábbis nekem. Amikor ránézek, nem fog el semmilyen érzelem, olyan semleges. Azt gondolom, hogy a régi borító sokkal jobban passzol a történethez, és sokkal, de sokkal aranyosabb is. Arra kellemes ránézni, ezért sem értem, miért kellett új külsőbe bújtatni. Hiszen nem minden rossz, ördögtől való dolog, ami nem új, ami nem mai.

Ez az a könyv, az a történet, amit én nem akartam szeretni. Sőt, utálni akartam, de nem ment. Nagyon nem. Persze, azt sem állítom, hogy kiérdemelte az idei év kedvence jelzőt. Igazság szerint, nem is maga a cselekmény érintett meg, hanem a mögöttes tartalom, a mondanivaló. Az egész kb. száz oldal, és ebből öt kis részt is bejelöltem magamnak, amiről úgy gondoltam, hogyha lesz egy kis szabadidőm még elmélkedem róla, mert érzelmileg megfogott. Ez az a törtrénet, mely nem untat, mert van benne cselekmény, ettől függetlenül igen sok mondanivalóval, elgondolkodtató témával, és ezek megközelítésével találkozhattam. Mindezek ellenére mégsem éreztem, hogy az író bármilyen nézetett, szempontot, hozzáállást is rám szeretne tukmálni. Egyszerűen csak elém tárt egy mesét, melyben minden korosztály megtalálja azt, amiről úgy gondolja, hogy az kifejezetten az ő számára íródott.

Úgy érzem, hogy a szerző sok értékes gondolatot oszt meg velünk ezen a történeten keresztül. Például a barátságról is pár szót:

„Mert a felnőttek imádják a számokat. Amikor egy új barátunkról beszélünk nekik, soha nem a lényeges dolgokra kíváncsiak. Soha nem kérdezik meg: „Milyen a hangja? Melyek a kedvenc játékai? Van-e lepkegyűjteménye?” Ehelyett ilyesmiket kérdeznek: ”Hány éves? Hány testvére van? Mennyi a súlya? Mennyit keres az apja?” Csak ezek után gondolják úgy, hogy ismerik az illetőt.”

Azért ne feledkezzünk meg az emberi természetről, a szeretetről sem. Érdekesen, mégis nagyon szépen ábrázolja az emberi lélek különbségeit is. És itt nemcsak átvitt, hanem a szó szószoros értelmében is a virágok nyelvén szólít meg minket a szerző. Amit egyszerre találok egyszerűnek, és kifejezetten briliánsnak. Arról a részről beszélek, amikor a kis herceg a rózsával való kapcsolatáról mesél. Egyetlen mondat, mégis nekem utat talált a lelkemhez:

„Meg kellett volna éreznem a szeretetét az olcsó kis ravaszkodások mögött.”

„Szépek vagytok, de üresek. Senki nem halna meg értetek. Egy közönséges járókelő persze azt hihetné, hogy az én rózsám is ugyanolyan, mint ti vagytok. Pedig ő fontosabb számomra, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntöztem. Mert neki hoztam burát meg szélfogót, hogy megóvjam. (…) Mert az ő panaszkodását vagy épp dicsekvését hallgattam, és az ő hallgatásától szorult össze a szívem. Mert ő az én rózsám.”

Mindezek mellett az írónak sikerült még egy csöppnyi humort is becsempésznie a sorok közé, ami számomra teljesen természetesen hatott, nem éreztem, hogy kilógna a történetből.

„A róka hirtelen nagyon kíváncsi lett:

– Tehát egy másik bolygón?

– Igen.

– És vannak vadászok azon a bolygón?

– Nincsenek.

– Na, ez már érdekes. És tyúkok?

– Azok sincsenek.

– Semmi sem tökéletes – sóhajtott fel a róka.”

 

Azt hiszem, az egész könyvről elmondhatom, hogy visszarepített az ártatlan gyermeki naivitásba. Engem nemcsak az előbbi idézetek fogtak meg, melengették meg a lelkem egy olyan zugát, amit az ember a felnőtt léttel valahogy elfelejt vagy elrejt, hanem azzal is, hogy mindezt egy olyan történetnek köszönhetem, ami nem akar mást csak mesélni, mégis tanít. Emellett érdekesnek találom a koncepciót is, ahogy kívülről figyelhetjük meg egy felnőtt és egy gyermek közti barátságot, ami igazából azon múlt, hogy a pilóta képes volt egy picit elhagyni a realitását. Vissza tudta idézni saját maga ifjonti próbálkozásait, hogy megértesse magát a felnőttekkel, akiknek egy szemernyi fantáziájuk sincs. Szóval, hálás szívvel köszönöm ennek a könyvnek, hogy újból felismerhettem a barátság, a boldogság, az emberi lélek fontosságát. Úgy gondolom, hogy ezt a könyvet mindenkinek el kéne olvasnia. Legalább egyszer.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Helikon Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: Emilly Palton

Orson Scott Card – Végjáték

 

Pár éve láttam a filmet, ami valamiért megfogott. Na, nem a szerepkiosztás végett, de érdekesnek és izgalmasnak találtam. Igaz, olyan befejezetlennek tűnt a történet. Aztán utána olvastam, és akkor derült ki, hogy ez egy könyvből készült adaptáció, szóval, látszott egy halvány remény, hogy lesz folytatása. De sajnos nem mindenkinek tetszett, sőt az emberek nagy részének negatív véleménye volt róla. Így, sajnos el is vetették az ötletet a következő rész forgatására. De úgy voltam vele, hogyha a film ennyire lekötött, hogy még utána is olvastam, akkor a könyveket mindenképp be kell szereznem. Túl hosszú időbe telt, míg ezt a vágyamat teljesíthettem, de pár hónapja végül rászántam magam, és megrendeltem mind a négy kötetet.

Többfajta borító közül választhattam, de nekem az Unio Mystica kiadó 2018-as kiadása tetszett végül. Nem, nem azért, mert filmes borító, hiszen alapjáraton nem kedvelem az ilyen típusú külső képeket, mert abból számomra úgy tűnik, mintha a borítókészítőkből kiveszett volna kreativitás. Pedig lehet, csak egyszerű marketing fogás. Ki tudja! A lényeg, hogy az összes borító közül ez fogott meg, erre mondtam azt, hogy jó ránézni, és nem mellesleg igazán jól passzol a történethez is.

A regény főszereplője Ender, ő a harmadik gyermek egy olyan társadalomban, ahol ez csak a kormány engedélyével lehetséges. Emellett Ő egy zseni. Valahol itt kezdődik a könyv. A cselekmény eleje Ender családját, és a világot mutatja be. Innen indulunk el a főszereplővel együtt azon a rögös úton, ahol a végén minden happy end. Vagy mégsem?

A világot nem olyan rég megtámadta egy másik faj, amit sikerült legyőzni, de tartva a következő támadástól, a kormány megelőző csapást szeretne rájuk mérni. Az egész társadalom ennek fényében rendezkedik be, és szinte mindenüket ennek vetik alá, ide értve a gyermekeket is. A legtehetségesebb ifjúk felvételt nyernek a hadiiskolába, ahol a következő háborúra készítik fel őket. És ekkor már a történet felénél tartunk, ahol Ender kiemelkedik a többiektől, és igen gyorsan a ranglétra tetején találja magát. A könyv nem is igazán a cselekménye miatt izgalmas – bár, egy percet sem unatkoztam -, hanem amiatt, ahogy a szerző bemutatja a világot, illetve azt, hogy Ender, hogyan birkózik meg olyan testi, lelki követelményekkel, melyektől még egy felnőtt is könnyen depresszióba eshetne. Igazán érdekes volt a főszereplő lelki, érzelmi fejlődéséről olvasni. Számomra teljesen hiteles volt, mert nemcsak azt láttam, ahogy a főhős egyre előrébb ér a célja felé, hanem azt is, amikor úgy érzi, neki ez sok, ki akar szállni, vagy épp felteszi magának a kérdést, hogy tényleg ezt akarja-e.

A könyvben sok érdekes karakterrel találkozhatunk, ki Ender oldalán, ki az „ellenség” szerepét játszva. Például ott vannak a testvérei, Peter és Val. Két testvér, akik az érem két oldalát testesítik meg, mégis valahol egyformák. Az is igaz, hogy Petertől a nem létező szőr felállt a hátamon, de a végén valamilyen szinten, de mégiscsak tudtam vele azonosulni.

Ender több barátot is szerez, és bár egy kicsit klisés, de van olyan „ellensége”, akivel később jóban lesz. Azért tettem mindvégig az ellenség szót idézőjelbe, mert az egész cselekmény arról szól, hogyan készülnek fel az idegen faj megtámadására. Ők az igazi ellenfelek.

Nekem nagyon tetszettek a karakterek jellemfejlődései, mert nemcsak bábuk voltak az író kezében, hanem érző, létező emberek, akikről elhittem, hogy ők léteznek. Mindannyiukban ott van a jó és a rossz is egyaránt.

Összeségében azt tudom mondani, hogy szinte ez az első sci-fi olvasmányom, és hiába láttam előtte a filmet, tudtam miről szól a történet, mégis féltem tőle egy picit. Ennek ellenére azt tudom mondani, nem bántam meg, hogy a kezembe vettem a könyvet. Egy apró negatívumot tudnék megemlíteni, az pedig, hogy nekem egy picit túl sok volt a kiképzős rész csata utánzatainak leírása. Ettől függetlenül érdeklődve várom a folytatást.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, az Unio Mystica Könyvkiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet. 

Írta: Emilly Palton

Anna Woltz - Gipsz, avagy hogyan szereltem meg egy nap alatt a világot

 

Vannak pillanatok az életünk folyamán, amikor semmi sem akar sikerülni. Különösen akkor nem, ha éppen elváltak a szüleink, túltengenek bennünk a pubertáskori hormonok és éppen mindenre és mindenkire haragszunk. Nincs ezzel másként ennek a kötetnek a főhősnője sem. Szegény Felicia dühös az egész világra. Édesanyja éppen a legnagyobb ellensége, az édesapja egy két lábon járó szerencsétlenség, és még ott a húga is, akivel bár jó viszonyt ápol, mégis „miatta” szenved balesetet. Így kezdődik ez a csepp kötet. Hiába 168 oldal, egy egész életnyi gond és kalamajka megtalálható a lapjain. Tulajdonképpen az egész történet nagyjából 24 órát ölel fel, mégis oly sok minden történik, amiről érdemes beszélni.

Az első ilyen komolyabb téma a válás és a kétlaki élet. A megosztott szülői felügyelet sokszor a bevált módszerekhez tartozik, az már más kérdés, hogy a gyermek hogyan is éli meg ezt a nehéz helyzetet. A második fontos téma, mely először csak mellékszálként mutatkozik, én mégis a fő események közé sorolom. Ez pedig, a koraszülöttség és egy ifjonti lélek küzdelme a megértéssel, hol is van a helye a szülei életében. Szintén nem elhanyagolható a gyermekként megélt súlyos betegségek időszaka és a gyógyulás utáni visszailleszkedés a társadalomba. Hogy csak említésként is, de olvashatunk orvos-nővér szerelemről, szülő-gyermek kapcsolatról és egy család újra éledéséről. Ha belegondolunk, ezek önmagukban is éppen elég boncolgatni való témák, de mikor együttesen kell szembenézni velük, fullasztó érzéssel párosulnak. Akkor különösen nehezen emészthető, legalábbis a számomra, amikor egy fiatal lélek szemszögéből élem meg ezen problémákat.

Anna Woltz egy igen érdekes helyzetet teremtett meg, melyben a nehézségek ellenére, megtalálhatjuk a szeretet mindenféle formáját. Az odafigyelés gyógyító erejét és a legfontosabbat, egy háborgó lélek „otthonra” találását.

Bármelyikünk életében megeshetnek ezen problémák, hogy miképpen vészeljük át csak rajtunk áll vagy bukik. Felicia gondolatai, kétségbeesése és dühe rendkívül érdekes érzéseket váltott ki belőlem. Egész végig úgy éreztem, teljesen jogos, ahogy reagál. Persze itt sem teljesen úgy van minden, ahogy eleinte tűnik, de a mélyre ásást meghagyom már nektek kedves olvasók. Hiszem, hogy minden történet alakít, formál rajtunk, még akkor is, ha nem vesszük észre. Ebben az esetben egy kicsinyke könyvecske is képes volt arra, hogy csak napokkal az olvasásom után tudjam leírni ezen gondolataimat, mert szükségem volt „némi emésztési” időre. Ha csak jelképesen is, de emlékszem, hogy milyen elvált szülők gyermekének lenni, és bár túl sok mindent nem szeretnék ide leírni, úgy gondolom ennyi év múltával is pontosan érzem, hogy mennyire kétségbe voltam esve. Hogy mennyire hiányzott az általános családi élet, ahol apa ás anya együtt várnak este haza. De ez egy másik történet. A lényegen nem változtat, mert egy rendkívül intenzív, kalandos, de annál tanulságosabb történetet olvashattam. Felicia karaktere pedig nagyon kedves lett a számomra, főleg azért mert már most tudatában van annak, hogy az egészségügyi pálya lesz az ő hivatása. Ugyanakkor jó érzés volt a bőrébe bújni és együtt fedezni fel azt a világot, ami hozzá segítette egy későbbi jobb időszak megéléséhez. Ajánlom kortól és nemtől függetlenül mindenkinek.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet a Pagony Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

Sally Rooney - Normális emberek

 

Normális emberek, olvasom a címet és elönt egy bizonyos érzés és rögtön követi egy kérdés: miszerint ugyan ki és mi számít normálisnak? Ha azt nézem, hogy normális az, ki a társadalomban megtalálja a helyét és együtt úszik az árral, mások szerint mindig a játékszabályoknak megfelelően teljesíti az életszakaszok kihívásait és úgy távozik az élők sorából, hogy legalább egy gyermeket, unokákat, örökölhető vagyont hagyott a világnak. Ha ennél a gondolatnál maradnék, akkor ez a cím nem lenne helytálló ehhez a történethez. De vagyok olyan pimasz és szembe megyek a forgalommal, mert az is normális, mikor mindenki pirosat hord, de merünk más színben megjelenni. Elvégre mindenki az egyedit keresi, csak viselni, képviselni nem meri. Birkának lenni vagy fekete báránynak, mindenki eldönti maga, hogy minek felel meg, de a történet olvasása után senki sem lesz már ugyanaz.

Adott két fiatal, kiknek múltja és jelene az egymástól függés határozza meg. Mindketten szenvednek, ki rá kényszerített áldozat szerepe miatt, ki pedig az üresség miatt, melyet bár folyamatosan leplezni kíván, viselkedése tükrözi lelki tusáját és ez alól nagyon nehezen tud kibújni. A két fő karakter: Connell és Marianne, se veled, se nélküled létben élnek és küzdenek egymásért és egymás ellen.

Kezdetben a kamaszkor apróbb képeibe pillanthatunk be, mindkét fél zűrös életének apróbb mozzanatairól kapunk képet. Míg Connell az iskola elitjében mozog, elfogadják és kedvelik, addig Marianne csendesen lépdel a folyosókon, csak akkor kerül képbe, ha gúny tárgyaként szolgál némi szórakozást az órák közötti szünetekben. Senki sem látja, bár erre számára sincs igény a kezdetekben. A kialakuló kapcsolat, majd a kihasználás különböző fázisai szépen kivetítenek egy olyan képet, melyben egy átlagos tinédzser belső szorongásai tükröződnek vissza a lapokból. Az egyetemi évek már másképpen alakulnak, hiszen ahogy mondani szokták: az élet egy örök körforgás, egyszer fent, máskor lent.

A mellékkarakterek vegyes érzéseket hagytak bennem, mert bár mindenkinek fontos a szerepe, mégis elenyésző a jelenléte. A két karakter családi ábrázolása megegyezik, a testvért leszámítva. Ugyanakkor egymásnak tükröt tartó, hisz bár két külön társadalmi szinten léteznek, a viselkedésük is két véglet, mégis jobban rátekintve, nagyon hasonló a végkifejlet. A felelősség minden esetben kimutatható, és akár mások, akár nem, mindkét felmenő felszínes vakságot fogadott, az adott problémákra vonatkozóan. Igazán újdonságot nem ad a könyv, mert számos író már foglalkozott a bántalmazott fiatalok különböző lelki sérüléseivel.

Mégis ez a regény már attól különleges, ahogy tálalásra került. Jelen idejű fejlődésregény. Tehát nincs külön párbeszédre bontva, amit meg kell szokni olvasóként, de ha belerázódunk, már röpülnek is a sorok. A másik különlegessége, hogy megfoghatatlan, hisz végig érezteti az író olvasójával, hogy mi történik, vagy a múlt mit rejt, mégsem tudjuk biztosan állítani miből ered a lelki fájdalom és gyötrődés hátterében. Szintén előnye, hogy a felmerülő ismert problémákat magunkénak érezzük, még akkor is, ha semmi hasonlót soha nem éreztünk. A családon belüli erőszaknak számos formája van, a hatás többnyire torzító az egészséges léleknek. Nem ritka példa, hogy a fiatal áldozat, felnőttként nem tud kilépni „szerepéből” és hasonló társat keres, aki ugyan azon durva viselkedésformát mutat felé. Ennek fő oka, hogy az áldozat bár szenved, és egyre mélyebbre süllyed, mégis itt van biztonságban, ezt ismeri és könnyebb elviselni, mint nyitni az új felé.

Tudja, hogy nem jó, ami vele történik, mégis hagyja, hogy újra és újra megismétlődjön vele. Csak erős társsal lenne képes változtatni, sok-sok szeretettel és egy komoly terápiával.

A másik témakör, mely a regény egyik fő alappillére: a depresszió. Sokan úri betegségnek tartják, pedig az öngyilkosok 70% ennek a folyamatnak köszönheti elmúlását. Igen is súlyos következményekkel jár, a nem időben való felismerés és segítségnyújtás. A kamaszok esetén, ez a hormonok tombolásával is párosul, hiszen mindenki keresi ilyenkor helyét a világban, és akinek hajlama van rá, különösen hamar belekerül ebbe az örvénybe. A megoldás sok féle lehet, de a szülői odafigyelés elengedhetetlen. Amiért ezeket leírtam, az a regényre vonatkozó élményem, miszerint az ábrázolás mód nagyon hiteles és félelmetesen valóságos. Az egész kötet olvasása folyamán egy gombóc nőtt a gyomromban, ami az utolsó szó elolvasásáig velem maradt. Nem hittem volna, hogy ennyire sokkolni fog, és szinte megfojt bennem minden jóérzést. A regény nagyon depresszív, szinte megfullasztja olvasóját. De egyszerűen képtelen voltam letenni, sokszor velem volt napközbeni teendőim során is.

Meg kell, hogy állapítsam, kiemelkedő az írástechnikája az írónak, és bőven elhitette velem, hogy ez a normális… Hiszem, hogy mindenki megfelel eme fogalomnak, hisz nézőpont kérdése. Képtelen vagyok kedvencelni, de nem utoljára vettem kézbe az is biztos.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a XXI. Század Kiadó weboldalán be tudod szerezni a könyvet!

Írta: NiKy