Margaret Atwood - Pénelopeia

 

„Istenek, jósok, váltsátok meg éltem,

Hogy az ifjú dalia feleségül kérjen!

De nem jön a dalia, rám sosem talál,

A sorsom robot, a végzetem halál.”

Nőként nőkről olvasni, mindig igen kockázatos vállalkozás. Bár mondhatnám, hogy sorstársi nézetből könnyen belehelyezkedhetünk egy adott személy szerepkörébe, de az eltérő korokban élt elődeink tekintetében ez sajnos alapvetően elenyésző mértékben fordul elő. A fikciók világában, amikor egymás hegyén-hátán íródnak a különböző rendkívüli képességű hölgyekről szóló, világmegváltó(mentő) regények, szintén nehéz azonosulni az adott karakterrel.

Mi halandók, talán érzünk vágyat a különlegességre, de azt, hogy mennyire tudunk belesimulni egy ilyen lélek gondolataiba, cselekedeteibe, igen nehéz kérdésnek gondolom.

Aligha létezik olyan ember a Földön, aki valamilyen formában ne hallott volna az Odüsszeia legendájáról. Odüsszeusz hosszú utazása számos formában megihlette a művészeket, hiszen a mozi világától kezdve, a színházon, szobrászaton és festészeten át a nagy legendáról több kiváló mű és alkotás született. De mi a helyzet a történet egy olyan karakterével, akinek szerepe nagyon fontos, mégis kevés méltatásban részesült eddig? Hogy kiről is lenne szó? Nos, természetesen a fehérnép egyik legérdekesebb személyéről, maga Odüsszeusz feleségéről, Pénelopé asszonyról. Ez a páratlan teremtés több évtizedig tartotta magát hitvesi esküjéhez, ráadásul az uradalom fennmaradása is igen csak nagy százalékában neki volt köszönhető. Okos és ravasz gondolkodásának, valamint a jó szerencsének is köszönhette, hogy végül megtért ura még legalább egy megtépázott „hazát” talált, amelynek sorsa egy hajszálon függött addigra. A mostani olvasásom erről a különleges teremtésről mesélt, akiről oly keveset tudtam, mégis nagyon vártam történetét.

Margaret Atwood, teljes nevén: Margaret Eleanor Atwood (1939. november 18. Ottawa), kanadai származású író, irodalomkritikus, költő és feminista aktivista. Korunk egyik legtermékenyebb alkotói között tartjuk számon, hiszen közel 17 regénye, 15 verseskötete és számos egyéb műfajú kiadványt álmodott meg olvasóinak. Első regénye The Edible Woman (Az ehető nő) 1969-ben jelent meg. Leghíresebb alkotásai között tartjuk számon A szolgálólány meséje (The Handmaid's Tale 1985), a MaddAddam-trilógia (MaddAddam Trilogy), valamint az Alias Grace című regényeit. Több elismerésben is részesítették, ilyen például a Man Booker-díj és az Arthur C. Clarke‑díj is. A szerzőről honlapján tudhatsz meg többet.

Margaret Atwood: – Pénelopeia című kisregénye először 2007-ben, majd új köntöst kapva 2023-ban jelent meg a Jelenkor Kiadó gondozásában. A kötet borító tervét Féder Márta álmodta meg, amely egy bizonyos régmúlt eleganciát sugároz.

Mint fentebb már említettem ez a könyv Odüsszeusz feleségéről, Pénelopé hercegnőről szól, ámbár az is igaz, hogy bár női szemszögből íródott a regény, mégis többedmagával meséli el a történetet. A hercegnő mellett külön fejezet jut azon tizenkét felakasztott szolgálólánynak, akik végig kitartottak a család otthonmaradt tagjai mellett, elviselve a megaláztatást, erőszakot és számos más atrocitásokat, ezzel is segítve asszonyukat. Az ő tragikus sorsukból merítkező alvilági hangok suttogásából egyre felerősödő visszhangokká válnak, míg végül mindent betölt a bosszú szelleme.

„Az okosság olyan adomány, amiért a férfi akkor szereti a feleségét, ha biztonságos távolságban érzi magától. A kedvesség, az más, azt akármikor elfogadja, jobb csáberő híján.”

Kép: NiKy m.i.

A kötet tulajdonképpen két részre osztható. Míg az elsőben megismerjük a hercegnő gyerekkorát, neveltetésének körülményeit és házasságának előzményeit, addig a második már egy bánatos, de leleményes asszonyról mesél, aki meghazudtolta időszakának kortárs asszonyait és kitartott hosszú éveken át, és sose szűnt meg szeretni férjét.

Természetesen mindeközben képet kapunk az istenek által is csodált unokanővérről is, maga Helené személyében, aki mindig két szinttel fentebbről néz az emberiségre. A két nő közötti eltérés nem csak a külsőségekben fedezhető fel, hiszen bár mindkét asszonyért a legendák szerint sok vért ontottak, de eltérő okokból.  

„Miért képzelik úgy a nagyon szépek, hogy a világban mindenki más csak az ő szórakozásukat szolgálja?”

Ez a kettős párhuzam sok intrikát és bánatot okoz Pénelopé lelkében, de egyben egy erős akaratú asszonnyá is formálja az évek múltával. De vajon elegendő-e az asszonyi leleményesség és kitartás ahhoz, hogy visszatérjen férje és ismét béke költözzön a falak közé?

Kép: NiKy m.i.

A könyv párhuzamok tekintetében igen gazdagnak mondható, hiszen élet és halál, szépség és eszesség, valóság és ábránd keveredik egymással oldalról oldalra. Hogy éppen kinek a szemszögéből ismerjük meg az adott időszak eseményeit, az fejezetenként változik, de legyen akár a cselédség, akár a hercegnő emléke, minden sorából árad a vér vasas íze, a halál rothadó bűze és az a tömény virágillat, amely mindezt elfedni kívánja.

Női sorsról olvasni nem könnyű még ennyi idő távlatában sem, különösen akkor, ha a modern felfogás nem képes igazán átállni a kor szellemében. De mégis részese lettünk egy olyan világnak és lélek útjának, amely inspiráló még a XXI. század szülöttjének is.

Sokszor elgondolkodtam, hogy Pénelopé személye tulajdonképpen egy letűnt korban élt mai emancipált nő tükörképe. Mert a mostani időszakban, bár a szépség még mindig uralkodó figyelemforrás, de az ész és kitartás a jövő kulcsa igazán. A mai házasságok már többnyire nem előre elrendeltettek, mint hajdanán, mégis a mondás igaz és adott, miszerint a külső megfog, a belső megtart.

Kép: NiKy m.i.

„A régi törvényeknek megfelelően a házasságot csak fontos embereknek rendezték el, mert csak ők hoztak örökséget a partiba. Egyébként a párzás ment, így vagy úgy: erőszak, csábítás, viszony vagy egyéjszakás együtthálás olyan istenekkel, akik azt mondták magukról, hogy pásztorok, vagy olyan pásztorokkal, akik azt mondták magukról, hogy istenek. Alkalmanként istennők is beszálltak, beöltöztek a romlandó húsba, mint amikor a királynő fejőlányt játszik – és az illető férfi jutalma rövid élet lett, gyakran erőszakos halál. Nem keveredik jól a halhatatlanság és a halandóság: mint tűz és sár, és mindig a tűz lesz a győztes.”

Saját meglátásom szerint ez egy nagyon érdekes olvasmány volt, írom mindezt úgy, hogy nem vagyok nagy rajongója a görög mitológiának. Sőt, talán kijelenthetem, hogy kimondottan nem kedvelem, de most mégis elismerem erejét és különlegességét.

Kimondottan szerettem főszereplőnk gyarlóságát, minden hibájával és különlegességével együtt, mert pont azt képviselte, amivel tudtam azonosulni és merőben jó érzéssel töltött el a gondolat, hogy a mai korban is szívesen megismerkednék egy modern Pénelopé –val.

Nagyon fájt a szívem azért a 12 szolgálólányért, még akkor is, ha némelyek eltévelyedtek, és megértettem bosszútól csöpögő élcelődésüket, amely pont annyira maróan gúnyos, mint amit még a jóízlés megkövetelt éppen.

Események szempontjából pörgős időszakon ível át útunk, amely tele van nehézséggel, meg nem értettséggel, és mégis kitartunk a hitünk mellett, mert csak ez az ösvény járható igazán. A várakozás lassan felemészti a lelkünket, de ahogy eljön a hajnal, úgy éled minden egyes nap újjá a remény bennünk, hogy küzdeni érdemes a végsőkig, vagy amíg erőnk és jó szerencsénk bírja.

Sosem fogom megérteni igazán, hogy milyen az az elsöprő szerelem, de tanulságos meséken keresztül mindig közelebb kerülök hozzá, ami izgatottsággal tölt el.

Mivel első olvasásom volt a szerzőtől, ezért kíváncsian vártam, hogy milyen véleménnyel zárom a kötet olvasását, mert gördülékeny az írásmód és néhol megnyugtató is. Tudom, hogy ellentmondás a fenti sorokban elhangzottak, mégis úgy tudom elmesélni tapasztalataimat, hogy felvázolom részletesen, így talán elmondhatom, hogy olyan volt számomra, mint a vihar előtti csend.

„Mit tehet egy asszony, ha botrányos pletykák keringenek róla a világban? Ha védekezik, csak még bűnösebbnek tűnik.”

Összességében úgy érzem, hogy kellemes meglepetés ért, mind a szerző, mind a tematika tekintetében. Bár még mindig úgy gondolom, hogy a görög mitológia istenei távol állnak tőlem, de legalább már nem morgok, ha róluk (is) kell olvasnom és még akár érdeklődéssel is fogadom a leírtakat. Ami az írónőt illeti, már sokkal magabiztosabban veszem le ezek után könyveit polcomról és nagyon várom, hogy a következő regénye is elvarázsoljon.

Ajánlom a könyvet az antik világ szerelmeseinek és minden feminista szemléletű személynek, hiszen remek alapozónak gondolom a regényt, ráadásul szórakozásnak sem utolsó.

Amennyiben szívesen kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Kertész István - Nagy Sándor, a hódító

 

“A 2020-ban megjelent könyvében Adrian Goldsworthy ezt írta: “Napjainkig Nagy Sándort úgy mutatják be, mint szentet vagy szörnyeteget, katonai géniuszt vagy hatékony gengsztert, és még újabban, mint egy rossz erkölcsű vagy biszexuális ikont.” Majd hozzáteszi, hogy sok történész napjaink erkölcsi értékítéletétől befolyásolva vizsgálja a múltat, és azt lát, amit látni akar.

A Goldsworthy által nehezményezett történészi magatartás tipikus példája Karl-Wilhelm Welwei tanulmánya, amelynek már a címe is árulkodik szerzője állásfoglalásáról: Nagy Sándor nagy uralkodó volt? És a végkövetkeztetés: “… lépései háborúkat és pusztításokat eredményeztek, és a katonai műveletek révén számos halált, hosszú meneteléseket és betegségeket idéztek elő. Végül birodalma rövid életű építmény volt, a halála után önálló államokra szakadt szét, amelyek később a Római Birodalomhoz kerültek. Sikerei ellenére mai szemmel problematikus őt, mint azt régebben tették, Nagynak nevezni.”

Véleményem szerint a hisztéria korában élünk, percek alatt lehet valakiból bálvány vagy bukott ikon, elég egy szerencsétlen nyilatkozat vagy egy rosszakaró poszt. A politikai korrektség zászlaja alatt korábban általános tiszteletnek számított történelemi alakok váltak számkivetettekké, újra divatba jött a szobordöntögetés. A relativizálás mindent megkérdőjelez, mindent idézőjelbe tesz és korábban szilárdnak hitt állsápontok és meggyőződések ürüsednek ki és veszítik érvényüket. Fontos kijelentenem, hogy támogatom, sőt, egyenesen kötelezőnek tartom a fősodortól ellenkező vélemények megfogalmazását és ütköztetését, mert az építő diszkurzus elengedhetetlenül előfeltétel a kultúra és a civilizáció fejlődéséhez, kivéve, ha azt a kizárólagosság jegyében teszik.

Kép: NiKy m.i.

Nagy Sándor alakját is kétféleképpen ítélhetjük meg. Lehet ő egyrészt világbirodalmat alapító zseniális hadvezér és államférfi, aki fiatal kora ellenére hihetetlenül rövid idő alatt hódította meg az ismert antik világ jelentős részét. De tekinthetünk rá úgy is, mint véreskezű despota és hódító, aki olykor kíméletlen kegyetlenséggel bánt el a leigázott népekkel, hogy hatalmát megszilárdítsa és embereket tízezreit ölte meg hódító háborúkban. Aki ezt a kettős értékrendet igazán tovább akarja gondolni és barátságban áll az angol nyelvvel, annak ajánlom a legnépszerűbb videómegosztón is megtalálható Dan Carlin podcast-jét, ahol Adolf Hitlert életművét vetik össze Nagy Sándoréval.

 Kertész István - Nagy Sándor, a hódító című munkája a Kossuth Kiadó gondozásában jelent meg 2022-ben. A szemnek is nagyon kedves, minőségi térképekkel és a szerző saját fényképeivel is gazdagon illusztrált kemény borítású kiadványt vehet az olvasó a kezébe.

A történelmi tabló bemutatja a nagy hadvezér teljes életpályáját, Hellász egyesítésétől a keleti hódításokon át egészen rejtélyes haláláig. A fő hangsúly a hadi események leírásán van, megismerhetjük a makedónok harcmodorát, a sereg felépítését és fegyverzetét, de még a nagyon sokszor mellőzött, azonban a haderő számára életbevágóan fontos logisztikai kérdések is boncolgatva vannak. Az egyes ütközetek és ostromok leírására és elemzése is kiemelt figyelmet kapott a kötetben. Ezek a részek számomra rendkívül évezetesek voltak és ebből a szempontból bátran merem ajánlani a könyvet az antik hadművészet iránt érdeklődőknek.

Kép: NiKy m.i.

Kevésbé élvezetes részek voltak számomra az egyes ualkodók dinasztikus törekvéseit és családfáját bemutató részek, néha rengeteg szereplő, esemény és név van rázúdítva az olvasóra, amelyek megemlítése biztosan elengedhetetlen a történész szakma iránti tisztelet jegyében, de a laikus olvasók aligha fogják örömüket lelni abban, hogy például ki kinek az unokatestvérét vette feleségül, vagy kinek az ükapja volt ott ki mellett egy csatában. Természetesen az ókorban kiemelkedő fontosságú volt a vérvonal vezetése és számontartása, amit sok esetben szerényen egészen az istenekig vezettek vissza, de egy, a szélesebb olvasóközönség számára íródott műben ezek a részek számomra kevésbé voltak szerencsések.

Nagyon érdekesek voltak ugyanakkor a kor legendás alakjairól szóló aforizmák és történetek, ilyenek például Midasz király vagy a tragikus sorsú olümpiai bajnok Dióxipposz. A számos korabeli történetíró és szemtanú tollából származó ídéezetek pedig jól mutatják, hogy nemcsak az utókor, hanem kortársai is mennyire megosztottak tudtak lenni Nagy Sándor személyében.

Kép: NiKy m.i.

Az író véleményem szerint egyértelműen azoknak a táborába tartozik, akik megérdemeltnek tartják a “Nagy” jelzőt, és bár itt-ott éreztem némi elfogultságot, a könyv nem marad mentes a kritikai észrevételektől sem. Úgy éreztem, hogy az író próbálta elkerülni az “elfogult utókor” csapdáját és saját korának értékrendjének megfelelően megítélni Nagy Sándor személyét és tetteit. Az itt-ott száraz részek ellenére szerintem kellemes kikapcsolódást nyúthat a kötet az antik kor iránt érdeklődőknek, különösen a hadtörténelem szerelmeseinek.

Vannak, akik az ókori Rómára úgy gondolnak, mint egy csodálatos, letűnt korra, ami oly sok téren megalapozta és előrevetítette mindennapi életünket évszázadokkal később is. Van azonban, akik úgy gondolják, hogy a rómaiak véreskezű hódítók voltak, akik egész népeket taszítottak rabszolgasorba. Vannak, akik ünneplik a Vörös Hadsereg önfeláldozó Nagy Honvédő Háborúját, amely a náci Németország legyőzéséhez döntő mértékben hozzájárult. Vannak, akik viszont Kelet- és Közép-Európa kommunista megszállását látják benne elsősorban. Úgy hiszem, hogy hálásnak kell lennünk, hogy ekkora ismeretanyag birtokában, több álláspontot is megismerve alkothatunk véleményt, lövészárokháborúval legfeljebb a szociális média csatornáin találkozunk, szemlélői és nem pedig elszenvedői lehetünk a történelemnek…egyelőre.    

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Kossuth Kiadó weboldalára ellátogatsz.

Írta: Süni