Atiq Rahimi - Türelemkő

 

„(…) sajnos, vagy sem, de nem lehet mindenki boldog, sem az életben, sem a mesékben. Az egyik ember boldogsága egy másik ember számára mindig boldogtalanságot szül. Szomorú, de így van.”

A Közel - Keletről szóló történetekről mindig Az Ezeregyéjszaka meséi jutnak eszembe, pedig számos könyvet olvastam már, ami nem éppen a boldogságról szólt. Az élet ezeken a tájakon teljesen eltér a számomra megszokottaktól, hiszen, a kulturális különbözőségen kívül, számos olyan tényezővel kell szembesülnöm - ha eme népekről hallok, olvasok -, amelyek befogadhatatlanok számomra minden téren. A történelmük kaotikussága, a végeláthatatlan háborúk után maradt pusztulások és az emberi elkorcsosulások, valamint a vallás által félreértelmezett társadalmi nézetek szinte fojtogatóvá válnak az olyan „szabad”, biztonságban élők számára, mint amilyen jómagam is vagyok. Mégis úgy gondolom, hogy a sok negatívitás ellenére is vonz és szükségesnek érzem, hogy mélyebben beleássam magam ebbe a témakörbe.

Atiq Rahimi író, filmrendező. 1962-ben született Kabulban, egy magas rangú köztisztviselő gyermekeként, és a Lycée Esteqlal középiskolába járt. A szovjet inváziót követően Rahimi elmenekült Afganisztánból, egy évig Pakisztánban talált menedéket, majd 1985-ben, miután politikai menedékjogot kapott, Franciaországba költözött.

A Sorbonne-on folytatott tanulmányai befejeztével egy párizsi székhelyű produkciós céghez csatlakozott, ahol hét dokumentumfilmet készített a francia televízió számára, valamint számos reklámfilmet. Írással a kétezres évek környékén kezdett foglalkozni, amellyel egy új izgalmas világhoz nyitotta meg kapuit. Első, perzsa nyelven írt regénye számos díjjal gazdagodott. Jelenleg kétlaki életet él, hiszen hol Párizs macskaköves útjait járja, hol pedig Afganisztán pulzálásában keresi a lehetőségeit.

Atiq Rahimi – Türelemkő című kisregénye a negyedik könyve a szerzőnek és kis hazánkban 2010-ben jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában.

Valahol Afganisztán háborgó „gyomrában” egy füsttől és vértől szennyezett, haldokló városban fekszik egy férfi magatehetetlenül. A ház csendjét néhol gyermekei visongása, a külső világban zajló forrongások és felesége hangja töri meg. Egy sebesült lélek, akinek egy „eltévedt” golyó megpecsételte sorsát, hiszen az élet és halál peremére száműzte, akaratlanul is fültanúja lesz, ahogy a magára hagyott asszonya szépen lassan elmeséli féltve őrzött vágyait, titkait. Ezek az alkalmak először szorványosan törik meg a csendet, később egyre hosszabban, míg végül az igazság otromba talppal tiporja szét a hit legbiztosabbnak vélt mezsgyéjét. Vajon milyen titkokról hullik le a homály fátyla és mennyit ér egy megfélemlített asszony szava, ha a legkisebb hibáért is a halál ölelő karja várja a bűnbeesett lelkeket? És mit számít a múlt, ha a jelen vörös ködén át csak az infúzió cseppjei jelentik az életet? Az idő lassan folydogáló folyama egy letűnt időszak képeivel festi fel a díszleteket, amelyek hol fájdalmasan, hol félelemtől átitatva ragadják el a lelkeket.

„Néhány hangya járkál a légy hullája körül, a szőnyegen. Aztán rávetik magukat, és elviszik.”

Kép: NiKy m.i.

A történet akár egy színházdarab is lehetne, ahogy az olvasó előtt kibontakozik egy asszony tragikus sorsa. A két idősíkon mozgó kötet számos meghökkentő meglepetéssel szolgál, amelyek nézőponttól függetlenül, valószínűleg felháborítják, később pedig elborzasztják az olvasót. Ezeket természetesen az asszony vallomásaiból ismerhetjük meg, amelyek pont olyan lassan csordogálnak, ahogy az infúzió cseppjei eljutnak a férje szervezetébe. Élet és halál, hit és remény, fájdalom és megváltás, hazugság és őszinteség váltakozik a lapokon. Minden oldal nyomasztó hatással bír, rövid, tő mondataival, kesernyés szájízt hagyva a kíváncsi „szemlélődőben”.

„Féltem, féltem mindentől, tőled, az ágytól, a vértől. Ugyanakkor olyan félelem volt ez, amit szerettem. Ismered a félelemnek azt a fajtáját, amely nincs messze a vágytól, ellenkezőleg, izgat téged és szárnyakat ad, még akkor is, ha éget?”

Kép: NiKy m.i.

Szubjektíven először arra gondoltam, hogy semmi újat nem olvashatok majd ebben az alig 143 oldalas kiadványban, hiszen a csapból is a nők eltorzítása, bántalmazása folyik, ha egy olyan országról kapunk információt, mint amilyen maga Afganisztán is. Természetesen lázong a lelkem, minden bántalmazott asszonyért, gyermekért, de a tehetetlenség fojtogatása alatt, csak a levegőm és a reményem fogy el, hiszen mit tehetnék egymagam ennyi szenvedő lélekért? Önsanyargatás, mondják sokan nekem, hogy olyan történetekről szóló könyveket veszek kézbe, amelyekről tudom előre, hogy fájni fognak. De, hogy értethetném meg bárkivel is, mennyire fontosnak tartom a széles látásmódot, a sokszínűséget, hogy jómagam is értékelni tudjam minden egyes nap, hogy hova születtem és hol élek. Amikor ilyen életekről olvasok – legyen igaz történet vagy éppen fikció –, mindig arra a konzekvenciára jutok, hogy az én gondjaim eltörpülnek mások fájdalma mellett és szerencsés vagyok.

Egy asszony fájdalmán át „láthattam” azt a majd 300 évvel lemaradt barbarizmust, ahogy egymással bántak az emberek. A nőket oly régóta tartják félelemben, és az önző birtoklás jogán elvesznek mindent, amit egy puha szépség adni képes. A nemek közötti egyenlőségről papolhatnék napestig, de semmi értelmét nem látom, hiszen nem itt kell leírnom ezeket, ellenben ezáltal mindenki sejtheti, milyen nézetekkel élek.

„Az életemben két mesterem volt, a nagynéném és az apád. A nagynénémtől azt tanultam meg, hogy kell élni a férfiakkal, az apádtól, pedig azt, hogy miért kell velük élni.”

Kép: NiKy m.i.

Olvastatta magát a kötet és hajtott az a kiapadhatatlan tudásvágy is, hogy milyen titkokra láthatok rá egy ilyen elfojtó környezetben. Megdöbbentem, ezt nem is tagadom bizonyos részeknél, de a végére őszintén szólva elfáradtam, hiszen itt nem volt remény.

Ellenben kifejezetten bosszantónak találom, hogy még most is azzal kellett szembesülnöm, hogy a trágárság felütötte fejét ebben a történetben is. A drámai felhang így is adott volt számomra, semmi szükségét nem éreztem erre az alacsony szintre való lesüllyedésre, miszerint csak az obszcén kifejezés adhat súlyt a keserűségnek, haragnak. Számomra ezek a könyvek elértéktelenednek egy idő után, mikor ezzel találkozom, és bár én magam is néha elengedek egy – egy nem kívánt szitkot, azt gondolom, hogy egy nő szájából nagyon lealacsonyító ez a fajta alantasság.

Összességében úgy gondolom, hogy nagyon megosztó könyvet vehetettem kézbe. Talán írhatnám úgy is, hogy sokan unalmasnak fogják találni lassú áramlásáért, a sok keserű emlékért és a valóság fájdalmas ridegsége miatt, ugyanakkor szeretném megcáfolni a fent leírtakat, mert ez a tempó kimondottan jót tesz a megértésnek és a kötet hagyj időt mindenkinek a leülepedésre, feleszmélésre.

„Épp ezt nevezzük misztériumnak (…). Minden vég lehetséges, de tudni, hogy melyik a jó és a helyes… Ebben van a titok.”

Ajánlani jó szívvel nem fogom tőlem szokatlan módon, de csupán a gyötrelmes tartalma miatt, elvégre ezt jó érzéssel nem lehet olvasni. Természetesen mindenki eldönti maga, hogy bátor és szembenéz az élet sötét oldalának egy szegmensével, vagy inkább úgy érzi számára a napos, de információkban szűkebb oldalt választja, elvégre a szabad döntés ajándék, amelyet megbecsülni érdemes.

Amennyiben úgy döntesz, hogy kézbe vennéd a könyvet, akkor látogass el a Libri weboldalára, hátha akad még egy szabad példány a számodra. 

Írta: NiKy

William Dalrymple - A sah visszatér

 

“(…) Bármilyen távoli múltba nyúlik is vissza a történelme, Afganisztán – avagy Khurászán, ahogy az afgánok nevezték e térséget az elmúlt két évezred során – csupán röpke időszakokra örvendhetett politikai és közigazgatási egységnek. Többnyire inkább afféle “senki földjének” minősült – a szervezettebb szomszédok közötti ütközőzónának a maga folyton vitatott területeivel: csipkézett hegyvonulataival, áradásoktól elöntött alföldjeivel és sivatagjaival. Más korokban tartományai az egymással vetélkedő és csatározó birodalmak határvidékeit alkották. S bizony csak igen ritkán esett meg, hogy egyes területei önálló és összefüggő államalakulatokká kovácsolódtak. Mintha mindig minden csak megesküdött volna felemelkedése ellen: először is a térség földrajzi és domborzati adottságai s különösképpen a Hindukus nagy sziklagerince. Szaggatott, hasadékos, fekete terméskővel borított lejtői fölé komoram magasodnak a jég marta, hókoronás hegyvonulatok, melyek gigászi megkövesedett bordákként szabdalják fel az országot. Ott voltak aztán a különböző törzsi, etnikai és nyelvi szakadékok a tádzsikok, üzbégek, hazarák, valamint a durrání és ghilzai pastuk közt, amelyek az afgán társadalmat tagolták szét ugyanígy; a hitszakadás a szunnita és síita muszlimok között; a törzsek és klánok ősi viszálykodása s különösen a közeli rokonságban álló nemzetségek között dúló vérbosszúk.”

William Dalrymple - A sah visszatér című történelmi munkája a Park Kiadó gondozásában jelent meg 2022-ben, a magyar fordítás, külalakját tekintve, az eredeti angol kiadásnak felel meg. Alapvetően nem kedvelem, amikor a könyvek borítóit az annak nagyszerűségét hirdető kritikák árasztják el, de ez is a brit könyvkiadási gyakorlat része. Itt szeretném megjegyezni, hogy a könyv a The Company kvartett harmadik kötete és, kissé előreszaladva, csak bízni tudok benne, hogy a kiadó tervezi a többi rész megjelentetését is.

A mű Afganisztán véres történelmének három esztendejét foglalja össze az olvasó számára mintegy 600 oldal terjedelemben, amiből már talán sejthető, hogy információban nem lesz hiány. Ennek megfelelően az első 100-150 oldal tulajdonképpen csupán bevezető, a díszlet berendezése és a szereplők bemutatása az ázsiai országban kibontakozó drámához. Ez a hosszúra nyúlt előkészítés véleményem szerint a könyv Achilles-sarka is egyben, zsongani fog a fejünk a sok, több szóból álló arab névtől és kifejezéstől, szövevényes viszálytól és árulástól, mire a végére érünk, és nekem itt egy kicsit el is ment a kedvem a folytatástól.  Csak arra tudom bíztatni a kedves olvasókat, hogy nagy kár lenne itt feladni, ugyanis a könyv ettől a ponttól kezdve rendkívül olvasmányossá és szórakoztatóvá válik. Megismerhetjük a brit kormány és az orosz cári udvar között kibontakozó nagy hatalmi játszmát a Közép-Ázsia feletti dominancia megszerzéséért. Számos érdekes és nagy formátumú szereplő lép színpadra és ahogy kibontakozik előttünk egy teljes hadsereg kegyetlen pusztulása, az számomra nagyjából a sztálingrádi csata szörnyűségeihez hasonlítható. Az események leírását rengeteg korabeli napló és levélrészlet színesíti, ami a brit történetírás és a lelkiismeretes kutatómunka hamisíthatatlan védjegyévé vált a szememben.

Kép: NiKy m.i.

“A britek kezdték megérteni, hogy Afganisztánban bizony bajos uralkodni. (…) A térség sok szempontból nem is államra, inkább egymással vetekedő, vakílok és malikok révén kormányzott törzsi fejedelemségek kaleidoszkópjára emlékeztetett, amelyek népe kifejezetten csak egy adott személyre esküdött fel, s így egyetlen uralkodó sem tekinthette magától értetődőnek az alattvalói hűséget, hanem tárgyalásokkal és ígéretekkel kellett elnyernie.” 

A mű a kezdetei nehézségeket és a bemutatott szörnyűséget leszámítva mindvégig élvezetes olvasmány marad, ami a magyar fordítás minőségének dícsérete is. A könyv végén helyet kapó szószedet és számos színes illusztráció is segíti az események mélyebb megértését, de számomra néhány jobb minőségű szemléltetű térkép igencsak hiányzott, így sokszor vettem igénybe az elején az internet segítségét, míg agyam hozzászokott a számomra ismeretlen régiókhoz és városokhoz, de lehet, hogy ez csak számomra okozott némi akklimazációs kellemetlenséget.    

Kép: NiKy m.i.

“Anglia és Oroszország szépen felosztja egymás között Ázsiát – írta látnoki előérzettel -, és e két birodalom addig fog terjeszkedni, miként gyűrűk a víz felszínén, mígnem uralmuk elenyészik, és a jövendő nemzedékek úgy kereshetik maradékaikat e térségekben, ahogyan mi kutatjuk most Nagy Sándornak és görögjeinek a nyomait.”

Számomra Afganisztán történelme életem során sajnos teljesen egybeforrt a háborús konfliktussal, ami elkezdődött a majd 10 évig tartó szovjet invázióval, majd nem sokkal utána folytatódott a 20 éves amerikai megszállással. Mindkét esetben a kor két aktuális szuperhatalma próbálta uralma alá hajtani a nála nagyságrendekkel szerényebb erőforrásokkal szerénykedő országot, és mindkettő kudarcot vallott. A XIX. század akkori globális nagyhatalma is nagy ambíciókkal érkezett Khurászánba, de szintén óriási veszteségeket szenvedett. A könyv segítséget nyújt nekünk megérteni azt, hogy mitől voltak ezek a próbálkozások eleve hamvába holtak – figyelmeztető leckék a anapjainkban közép-ázsiai hegemóniára törekvő Kína számára is.

Összegzésképpen a gyarmati történelem iránt érdeklődők számára mindenképpen nyugodt szívvel tudom ajánlani a könyv kézbevételét. Ezen a téren amúgy se vagyunk finoman szólva se elkényeztetve, de azok is bátran próbát tehetnek az elolvasásával, akiket az egzotikus télma kissé eltántorít, de kedvelik Roger Crowley könyveit (amelyek szintén a Park Kiadó gondozásában láttak itthon napvilágot) vagy úgy általában érdeklődnek a történelmi témájú írások iránt.

Amennyiben elmerülnél ebben témakörben, nem kell mást tenned, mint a Park Kiadó weboldalára ellátogatnod!

Írta: Süni