Tova Friedman – Malcolm Brabant - Auschwitz lánya

 

„Az emberi fajon belül sokfélék vagyunk, de több dolog köt össze minket, mint ami elválaszt.”

Néha úgy érzem, hogy túlvállalom magam érzelmileg olvasásaim folyamán. Nem a darabszámot figyelembe véve, mindinkább a témaköröket nézve. Évről évre egyre nagyobb számban nyúlok valamely tabunak számító vagy éppen emberi sorsokat feldolgozó kiadványok után. Tudatosan építem és keresem, mind az áldozatok, mind az elkövetők tekintetében a lelki okokat, a traumák feldolgozásának folyamatát, valamint azt az affektív torzulást, amely - létrejön parancsra vagy pusztán a hatalom megízlelésével - arra sarkallja az adott személyt, hogy bántalmazza a nála védtelenebbet. Ezért szinte borítékolható volt, hogy a mostani olvasmányom is a polcom egy lakójává válik idővel.

A Soá-ról (Shoah) vagyis köznevén a Holokauszról már mindenki hallott valamilyen formában. Ki szerencsésebb, az csak a történelemkönyvek lapjain találkozott vele, aki kevésbé, az pedig saját családján belül, a felmenőkről ismerhet történeteket. Ezek a „mesék” sokszor nagyon fájdalmasak minden szempontból, mégis az egyik legmeghatározóbb, az emberiség egyik legszörnyűbb időszakáról szólnak. Talán egyeseknek már sok lehet az a túlbuzgóság, amely a Holokauszt túlélőinek történetével, megélt vagy tiszteletből felelevenített rémeseményeivel foglalkozik, elvégre számos film, könyv látott napvilágot és valószínű, hogy mindig lesznek újabb és újabb alkotások, amelyek megemlékeznek erről az időszakról. A túlélők száma napjainkra elenyésző számot mutat, hiszen a „szerencsésebbek” is megöregedtek és lassan az következő nemzedéknek adják át az élet színpadát.  De akad még néhány olyan lélek, aki minden erejével azon van, hogy emlékeztesse utódaiit, vagy éppen más hon gyermekeit arra, hogy az ember bőre színe legyen bármilyen, több a közös bennünk, mint bárki képzelné.

Ilyen túlélő ennek a könyvnek az egyik szerzője is, aki gyermekként élte meg ezt a fájdalmas időszakot.

Tova Friedman 1938-ban született, 84 éves és jelenleg New Jersey-ben él. Négy gyermek édesanyja, valamint nyolc unokájának szerető nagyanyja. Talán elmondható róla, hogy az egyik legfiatalabb túlélője a Holokausztnak.  Azon szerencsések egyikeként távozott 1945-ben a haláltáborból, akiknek megadatott az emlékezés nehéz, súlyokkal és rémálmokkal terhelt joga, és ezáltal egész életét annak szentelte, hogy ez az időszak fennmaradjon az utókor emlékezetében. Az emberiség nagyon ügyes a feledés művészetében, pedig a vérrel borított évek pora még nem szállt el teljesen.

Malcolm Brabant brit származású újságíró, aki a BBC haditudósítójaként tanúja volt a boszniai népírtásoknak. Jelenleg az amerikai PBS Newhour külhoni tudósítója. Munkájáért számos díjat kapott és Birkenau felszabadításának 75. évfordulóján ismerkedett meg Továval, akivel azóta is jó barátok.

Tova Friedman – Malcolm Brabant - Auschwitz lánya című ismeretközlő irodalmi kötete 2023-ban jelent meg a Libri Kiadó gondozásában. A borítótervet Féder Márta álmodta meg, a képen maga a szerző látható szüleivel.

Ez a könyv, mint már sejthető, egy gyermek szemszögén keresztül meséli el azt a pár évet, amelyek a közép-lengyelországi gettóból egészen egy náci munkatáborba vezettek. Tova azon kevesek egyike, akik szüleikkel kerültek és „távoztak” a vérkorszak vérrel borított fagyos időszakából.

„A bűnösséget nem előítéletek, hanem bizonyítékok alapján kell megállapítani.”

A könyvet én négy fő részre osztanám, bár tudatosan nincs elkülönítve:

• Tova kora gyermekkori évei a közép – lengyelországi gettóban
• Tova öt -és hatévesen a haláltáborban
• Tova gyermekkora a II. világháború után
• Asszonyként, terapeutaként és alapítványigazgatóként

Tova kora gyermekkori évei a közép – lengyelországi gettóban

„Egy három éves gyermek is megérez és megért dolgokat, feldolgozza az információkat. A kognitív képességei szárnyalni kezdenek, bár az esetek többségében még hiányzik a szókincse a látottak megfogalmazásához. Ez az életkor a világ által kínált egyszerű örömökre való rácsodálkozás ideje. A gyereknek gyönyörködnie kell egy pillangó légi táncában. Éreznie és viszonoznia kell az anyja és az apja szeretetét. Mosolygó arcokat kell látnia, és biztonságban kell éreznie magát. Teli hassal, meleg ágyban kell elaludnia, hogy reggel, miután felébredt, izgatottan egy újabb ígéretes napot kezdjen.”

A könyv elején megismerkedünk a szülőkkel, a felmenőkkel, mindkét oldalról a zsidó hagyományokra épült családi élettel, szabályokkal, nézetekkel. Képet kapunk Lengyelország egyre tarthatatlanabb zsidó ellenes hozzáállásáról, a gyermek (Tova) megszületéséről és arról a gettói életről, amelyet a fiatal gyermek első emlékeiként tartanak számon.

Kép: NiKy m.i.

Tova öt és hatévesen a haláltáborban

„Az éhező gyerek számára a burgonyahéjleves volt az üzemanyag a szervezet önfelfalása ellen folytatott küzdelemhez, de a tojás a szeretetet jelentette.”

Miután Közép-Lengyelország megtisztításának végső időszakában azok a zsidók is feleslegessé váltak, akik addig gyárakban dolgoztak, végül Auschwitz-komplexum leghalálosabb részébe kerültek. Birkenau színtere a következő két évben meghatározó szerepet töltött be az akkor 5 éves Tova életében. A kezdetleges időszakban még édesanyjával lehetett valamelyik felnőtt barakkban, de később egy váratlan betegség következtében átkerült az egyik gyerekeket őrző bodegába. Ekkor került rá tetoválása is, amely azóta is ott „díszeleg” karján. Az akkor megélt és átélt borzalmakról részletes képet kapunk, valamint annak a felemelő pillanatnak dicső képéről rántja le a leplet, amikor először ébredhetett a náci fegyveres őrök nélkül.

Kép: NiKy m.i.

Tova gyermekkora a II. világháború után

„A félelem egy vírus, amely fertőző, gyakorlatilag mindenkit megbetegít, aki érintkezésbe kerül vele. Az immunitást nehéz, szinte lehetetlen megszerezni.”

Miután elhagyhatták a tábort, Tova és édesanyja új életet próbáltak kezdeni, azon kevés túlélő rokonokkal karöltve, akikkel összetalálkoztak, miután visszatértek a szülővárosba. Tova édesapja csak jóval később került elő, de nagy boldogságra ismét együtt lehetett a család. Számos atrocitás érte őket a háború után is, hiszen sehol sem nézték őket jó szemmel. Az antiszemita szemlélettel élők egészen Amerikáig üldözték a családot, ahol egy teljesen új világ tárult eléjük. Idegenként itt sem volt könnyű megállni a helyét senkinek sem, az évek múlásával egyre több akadályt legyőzve élte mindenki a szürke hétköznapokat. Tova soha nem tudta igazán élvezni szabad tinédzserkorát, mert a múlt fájdalmas árnyai mindenhova követték, ráadásul édesanyja idejekorán elhalálozott. Ez a megrendítő esemény számos mély, de annál fontosabb tapasztalatot hozott az életébe, míg végül férjhez ment és négy gyermeke született. 

Kép: NiKy m.i.

Asszonyként, terapeutaként és alapítványigazgatóként

„Az embernek megváltoztathatja az önképét, ha azt érzi, hogy valaki valóban látja, hallja és értékeli őt.”

Tova számos egyetemet és képzést elvégzett, így végül a pszichológia területét választotta, hogy segítsen a traumák feldolgozásában. Később létrehozott alapítványa igazgatójaként járta a világot és mesélte el történetét, hogy ez a borzalmas időszak soha többé ne fordulhasson elő. Munkája folyamán számos értékes kapcsolatra, barátságra tett szert, amelyeket kincsként őriz. Végül visszatért azon helyekre, amelyek megbéklyózták gyermekkorát. Minden alkalommal elkísérte valamelyik utódja is, hogy valóságtétellel szolgáljon történetének, hiszen a gyermekek és unokák feladata lesz később ezt az örökséget tovább vinni.

Mint olvasható egy igazi memoárt vesz kézbe mindenki, aki kíváncsi eme kötet tartalmára. Nem lesz könnyű olvasás, hogyan is lehetne az! Egy gyermek szemszögéből mindig nehezebb szembenézni a halállal, hiszen az ártatlan lélek védtelensége saját szekunderszégyenünk is egyetemben. Még ha nincs is közvetetten emlékünk a II. világháború népirtásairól, és ezáltal szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, mégis azt kell, hogy írjam, számos formában emlékek sokasága fog felszínre törni, hiszen életünk folyamán találkoztunk már eme történelmi idősíkkal, és a képek összefognak kapcsolódni lelkünkben.

„Visszatekintve rájövök, hogy a blokkban lévők többsége a „kegyelem-kényszerképzet” foglya volt.”

Saját megítélésem szerint ennek a könyvnek súlya van mind a tematika, mind pedig a lelki teher tekintetében. Az előbbit magyaráznom sem kell, úgy gondolom, de az utóbbi némi kitekintést érdemel. A legtöbb túlélő bizonyos szomnambulizmus és noktambulizmus paraszomniák, vagyis alvajárás tüneteit produkálták. A rémálmok rendszeres előfordulása kimerítő volt a nappalok teljes megélése mellett, így nem ritkaság számba ment az áldozatok depresszív állapotba kerülése. Ezt csak pszichológus segítségével lehetett normalizálni, de teljes tünetmentesítés csak nagyon kevés esetben járt sikerrel.

A másik fontos önmunka a gyász öt fázisának megélése. Mindenki gyászolt a maga módján akár tudatosan, akár tudattalanul és ezt az önmunkát nagyon kevesen tudták elvégezni hátralévő életükben. Bár az élet nem állt meg, és aki csak tehette újra családot alapított, de a transzgenerációval tulajdonképpen egy súlyos örökséget hagyott vagy hagy hátra az utódain keresztül a világra.

Kép: NiKy m.i.

Szubjektíven azt kell, hogy írjam nagyon megrázott a könyv olvasása. Nem egyszer félre kellett tegyem, hogy emészthessem az olvasottakat. Bizonyos szinten utána olvastam a leírtaknak, ezt nem tagadom, és amit az internet engedett, képekben is végig követtem. Nem először teszem ezt és pont ezért bizonyos helyekről készült fotók már „barátként” üdvözöltek. De minden egyes kiadvány, amely - egy túlélő életéből merítkezik - kezeimbe kerül, szükségessé teszi a fent említett folyamatot.

Összességében egy nagyon tartalmas és fájdalmas olvasásban volt részem, amely jó ideig még velem marad lelkemben. Sokszor elgondolkodtatott a mostani életünkkel kapcsolatban is és számos párhuzamot véltem felfedezni, amely nagyon elkeserített tagadhatatlanul.

Az én családom felmenői között tudtommal nincs közvetlen áldozata a náci népirtásnak, ellenben mégis úgy érzem, hogy kötelességem teljes vállszélességgel kiállni a rasszizmus ellen és a kutatásomat is többek között erre építem. Hiszek az egyenlőségben minden tekintetben és hiszek abban is, hogy a szavaknak súlya van, amelyek végül tettekké növik ki magukat. Ezért is olvasok ilyen sok fajsúlyos tematikában, hogy emlékeztessem magam és másokat is arra, hogy ez a borzalom bármikor megismétlődhet.

Szeretném azt írni, hogy mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, de nem vagyok benne biztos, hogy önszántából bárki is jó szívvel kézbe venné. Fontosnak gondolom, hogy Tova életéből is levonjuk a magunk konzekvenciáját, de ehhez az olvasáshoz erős lélek és nyitottabb szemlélet szükséges. Csak remélni merem, hogy idővel egyre többen olvassák majd, mert ami benne leírásra került érték és nagyon jó példa!

Ha úgy döntesz, hogy elolvasnád a könyvet, akkor a Libri weboldalán megleled.

Írta: NiKy

Marceline Loridan-Ivens - És te nem jöttél vissza

 

„A túlélés érzéketlenné tesz mások könnye iránt. Különben belefulladnánk.”

Ritkán veszek kézbe szinte egymás után hasonló témakörben íródott könyveket, ugyanis nem szeretek egy zsánerben megrekedni és a sokszínűség nagyon jót szokott tenni olvasói lelkemnek, most mégis úgy éreztem, hogy ennek a kiadványnak most jött el az ideje. Igen rövid, hiszen a maga százhuszonhat oldalával egy óra alatt kiolvasható, számomra mégis több napig tartott. Nagyon sokszor éreztem azt a bizonyos mély szomorúságot és egy erős szorongást, amely arra kényszerített, hogy félretegyem és megemésszem az olvasottakat. Hogy miről szól a kötet? Erről lentebb részletesebben is mesélek, de előtte egy percig néma csendben tisztelettel fejet hajtok minden áldozat és túlélő előtt, aki megjárta az emberiség egyik legsötétebb poklát. Sem elfelejteni, sem feldolgozni nem lehet, még azok számára sem, akik a túlélők tollaiból született alkotások lapjairól ismerkednek meg eme szörnyűségekkel. Sosem szabad elfelejteni és a sok száraz könny adjon erőt a mai világ emberének a béke, elfogadás és egyenlőség megtalálásához!

Marceline Loridan-Ivens egy francia, zsidó származású írónő és filmrendező, aki túlélte a II. világháború borzalmait. Élve távozott a már „jól ismert” haláltáborok egyikéből, amely megbélyegezte bőrét és lelkét. Az ott elszenvedett megaláztatások, éheztetések és verések olyan mély árkot húztak az írónő lelkében, amelyet igazán sosem volt képes átívelni. Róla itt olvashatsz többet, de angol nyelvtudás szükséges hozzá.

Az És te nem jöttél vissza emlékirat részletesen bemutatja az Auschwitz-Birkenauban töltött időt, és tulajdonképpen egy hosszú el nem küldött levél édesapjának.

„Neked talán sikerül, mert fiatal vagy, én nem fogok visszatérni.” – ezek voltak szeretett édesapja utolsó szavai leánya irányában 1944 tavaszán, mielőtt az auschwitzi, illetve a birkenaui haláltáborba deportálták volna őket. Az leány ekkor a 16. életévét töltötte, szinte még gyermeki gondolkodásával, kissé bohókás természetével és hihetetlen rajongással tekintett felmenőjére és a világ irányába. A kötet egy kissé kaotikus érzetet fog kelteni először, hiszen többször vissza-visszatérünk egy-egy múltbéli eseményhez, érzéshez, emlékhez. Mégis ez a fajta csapongás teljesen elfogadható, szinte természetesként ható, elvégre az érzelmektől túlcsordult sorokat nehéz befogadni, hát még milyen súlyos teher lehetett azokat lejegyezni.

A könyv hazánkban 2018-ban jelent meg a XXI. Század Kiadó gondozásának köszönhetően. A borító egyszerű, letisztult képe egy magányos női alakot ábrázol, amely megadja a kellő hangulatot és némi misztifikációt is kölcsönöz.

Kép: NiKy m.i.

„Még ma, hetvenöt évvel később is összerezzenek, ha akár egy idegen szájából is azt hallom: papa! Ez a szó hamar eltűnt az életemből, és annyi fájdalmat okoz, hogy csak lelkem mélyén tudom kimondani, a számon nem bírom kiejteni. Hát még leírni!”

A könyv, mint már fentebb említettem, egy hosszú levél egy halott édesapa irányába, amelyet maga a szerző megélt, vagy éppen remélt életeseményeiből, egy széthullott család maradványaiból és egy romokban heverő világ újra éledezéséből merítkezik. A nyolcvanhat éves idős hölgy számos oldalról meséli el a haláltáborban elszenvedett eseményeket, megaláztatásokat, meggyalázásokat. Emberek saját fajtársaik elárulásával próbáltak nyerészkedni és a halál árnyékában élve egy fej hagyma és paradicsom már kuriózumként marad fent az emlékekben.

„A tárgyak a halottakhoz tartoztak, mi pedig rabszolgák voltunk, nem volt egyebünk, csak a varrásba, zsebbe vagy ruhapántba akasztott kanál, meg egy kötél, a ruhánkból letépett szövetdarab vagy egy földön talált vékony zsineg a derekunk körül, amelyekre a csajkánkat lógattuk.”

Szubjektíven először arra gondoltam, hogy túl sokat olvastam mostanában ebben a tematikában, így már szinte belefulladtam a sorok között megbúvó fájdalmas igazságokba, de végül rá kellett, hogy döbbenjek, hogy koránt sem erről van szó. Csupán minden leírt kegyetlenség az eleven húsomba vájt, minden ütés, sikoly, vagy élet elhullása, maga a gyötrelem lelkemnek, hiszen bár semmit sem tehettem a karakterekért, mégis pontosan tudtam, hogy a valóság lett leírva pőreségében. 

Kép: NiKy m.i.

Egy gyermek, akinek megadatott, hogy szeretett édesapjával induljon el az utolsó útra, egy fiatal hölgy, aki már veszteségekkel és lelki hegekkel telve tért vissza. Egy nő, aki kereste és remélte az új kor hajnalán való változásokat és egy idős asszony, aki minden reményt elvesztett és csupán egy hosszú emlékiratot hagyott hátra az utókor számára.

„Most már tudom, hogy az antiszemitizmus állandó, hullámokban tör elő a világ viharaiban, minden korszakban, szavak, szörnyetegek, módszerek sokaságával.„

Elveszteni a szeretteinket nehéz, elhagyni a lélek egy nagyobb darabját tragédia. Az életben maradáshoz nem kell sok állítólag, csak a legkeményebb és legkönyörtelenebb kel fel újra és újra, mégis felmerül a kérdés: vajon megérte túlélni? Milyen ember marad bárkiből is ezek után? Mikor fog elmúlni a rettegés és mikor kapja vissza bárki is a bizalom halvány fonákját?

Sok kérdésre megkaptam a választ, de bevallom őszintén akadtak olyanok is, amelyekre nem. Ezek a megválaszolatlan kérdések még most is keringenek bennem, de tudom, hogy ezekre választ hiába remélek.

Kép: NiKy m.i.

Visszatérni az életbe és hinni újra a szabadságban, elfeledni a ránk kényszerített szörnyűségeket és újra felvenni az élet ütemét, elfogadni, hogy sosem lesz már minden a régi, mégis fel kell kelni minden egyes reggel: vajon bárki képes erre igazán?

Tudom, hogy csak egy ábránd az a téves álmom, hogy ez a szörnyűség elég volt a világnak ahhoz, hogy többé ne kelljen félni sem identitásunk, sem etnikai hovatartozásunk, bőrünk színe vagy nézeteink miatt. Hogy mosolyoghatunk egymásra félelem és gyűlölet nélkül valaha. De amíg álmodok, remélek és az ilyen könyvek adják az erőt, hogy sose féljek!

„Ha túl sokat gondolok rá, az utat enged a hiánynak, sérülékennyé tesz, emlékeket ébreszt, meggyengít és megöl. Az életben, a valóságos életben is felejtünk, hagyjuk elillanni a dolgokat, válogatunk köztük, érzelmeinkre hagyatkozunk. Amott viszont éppen az ellenkezője történik: elsőként a szeretet és az érzékenység veszik ki belőlünk. Az ember bensője megfagy, hogy bele ne haljon. Tudod, mennyire összeszorul ott a lélek, a jövő öt percre szűkül, az ember elveszti az öntudatát.”

Egyetlen apró negatív megjegyzésem lenne, amely inkább a kiadónak szól, sem mint a könyvnek. Mégis miért kellett a következő ajánló szöveget ráhelyezni a borítóra: „Egy lány szerelmes levele az Apjának.” Mégis ki volt az a „jóérzésű” teremtmény, aki ezt a szöveget megfelelőnek, sőt meg merem kockáztatni, hogy ígéretesnek gondolta? Szerintem egy rossz vicc és borzasztóan szomorú vagyok tőle. Nem szerelemes levél, még akkor sem, ha a groteszk kifejezés nem a szó hagyományos értelmében értendő. 

Kép: NiKy m.i.

Összességében egy megrázó történetet olvashattam, amely felkavaró és nagyon fájdalmas minden jóérzésű ember számára. Mégis úgy gondolom, hogy kár lett volna kihagyni és értékes darabja a könyvespolcomon ülő gyűjteményemnek.

Ajánlom a könyvet minden olvasni szerető léleknek, aki nyitott a múlt szörnyűségeire, de képes hinni és remélni, tehát nyitott szívvel látja olyannak az embert, amilyen az a valóságban. Mert ne feledjétek: „Meg kell öregedni ahhoz, hogy eljussanak hozzánk szüleink gondolatai.” Remélem lesz kedved kézbe venni ezt a könyvet és talán te is teszel azért a jövőért, amiért én is küzdök minden egyes nap. A szeretet és elfogadás nem nehéz, ráadásul felemelő és különlegessé tesz!

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Eddie Jaku - A világ legboldogabb embere

 

„Ha az ember szerencsés, van elég pénze és szép háza, akkor megengedheti magának, hogy segítse azokat, akiknek nincs (…) Erről szól az élet. Hogy megosszuk másokkal a jó szerencsét. (…) nagyobb öröm adni, mint kapni, és hogy az élet fontos dolgai (a barátok, a család, a jóakarat) sokkal értékesebbek a pénznél. Az ember többet ér, mint a bankszámlája.”

A mostani értékelésem ismételten nehezen „született” meg, mivel ebbe a témába rövid időn belül immáron harmadik alkalommal voltam „kénytelen” beleélni magamat. Elmondhatom, hogy igazán szerencsés vagyok, elvégre csak bele kellett helyezkednem egy rövidebb időre az emberiség egyik legsötétebb időszakában játszódó eseményekbe, helyzetekbe, rettegésbe, halálba és semmilyen személyes tapasztalatot nem kellett elfojtsak olvasásom közben. Mivel csupán „szemlélője” voltam a könyvben leírtaknak, így felszínesen tudtam átérezni mindazt a kegyetlenséget és szenvedést, amely leírva is szörnyű és fullasztóan hatott rám, hát még milyen hatással lehetett mindazokra, akik átélték! Ennek a könyvnek nagyon sok értéke és üzenete van, hogy ki mit lát – vagy éppen fogad meg belőle, az egyéni, de kivétel nélkül hiszem, hogy nyomot hagy az olvasó lelkében.

Eddie Jaku immáron egy élő legenda, aki megjárta a II. világháború poklát. Zsidó származású német állampolgárként kezdte meg az életét és végül egy olyan idős emberként távozott, aki felmenőiért méltó emléket állított a világ előtt, hitt és remélt, de sose bocsájtott meg. Egy ember, akinek a halál rendszeresen megfogta a kezét, de végül mindig élve távozott. Egy fiú, aki elvesztette családját és csak a szerencsére és a szakmájára bízhatta magát és sorsát. Egy férfi, aki túlélte a náci rezsim pusztítását és végül egy teljes életet élve – családdal, barátokkal – emléket állított mindazon elhunytaknak, akiknek nem volt lehetősége végig járni az élet ösvényét. Ilyen ember volt Eddie, egy hős, korunk kiemelkedő személyeinek egyike. Aki nem engedte, hogy a fájdalmas múlt megtörje, hiszen mert hinni, élni és a jövőt tervezni. A szerző egy előadás keretén belül is beszél a könyvben elhangzottakról is többek között, amit úgy gondolok, hogy érdemes megnézni. Ezt ezen a linken tudjátok megtekinteni, ellenben a videó megnézéséhez angol nyelvtudás szükséges.

Kép: NiKy m.i.

Elsőre csupán klisé halomnak tűnhetnek a fent leírtak, elvégre ebből az időszakból származó történetekkel Dunát lehet rekeszteni. És bár minden szemszög egy újabb megrázó oldaláról mutatja be ezt a földi poklot, mégis többször érezheti úgy az olvasó, hogy már sok. Sokan úgy gondolják, hogy el kell mesélniük a saját történetüket, hogy az általuk megélt, vagy a felmenőik által mesélt történetek jó példák lesznek arra, hogy az utókort emlékeztessék eme szörnyűségre. Talán elegendő kötet születik majd ahhoz, hogy egy akadályt képezzen a jövőre való tekintettel, hogy soha többet ne kelljen egy népnek se rettegnie azért, mert más az etnikuma, hite vagy akár anyagi helyzete. Ugyanakkor van egy másik oldala is ennek úgy érzem, mégpedig a tény, hogy kultusz teremtődött ezen személyek által és bár a túlélők száma elenyésző az elhunytakéhoz képest, mégsem elegendő ahhoz, hogy egy torlasz legyen a jövő tekintetében. Az ember már csak ilyen, ahol nincs káosz és gyűlölet, ott nem él ember sem.

„A legfontosabb, amit valaha megtanultam: annál, hogy valaki szeret, sosem érhetsz el többet. (…) A barátság nélkül elveszett emberek vagyunk. A barát az a valaki, aki emlékeztet, hogy élsz.”

A fenti idézet nagyon fontossá vált a számomra akaratlanul is, elvégre szóról szóra értem és vallom a leírtakat. Ugyan megközelítőleg sem éltem át hasonló szörnyűségeket, mint a szerző, de vesztettem el barátot és megérintett a halál szele egy időben. Töredéke vagyok mindannak a szenvedésnek, amit a túlélők hurcolnak magukban életük végéig, de a magam traumája az élő példa arra, hogy szeretni és szeretve lenni adomány, amelyet érdemes nagyon megbecsülni. A barátság nem terem magától és komoly kölcsönös munkával jár, de olyan érték, amely által gazdagnak mondhatjuk magunkat. A könyv hatással volt rám első perctől kezdve, és a mai napig is érzem, hogy szerencsés vagyok.

„Ha az ember feladja, eljut oda, hogy már nem érzi érdemesnek élni, és akkor nem is marad sokáig életben. De ahol élet van, ott remény is van. És ahol remény, ott élet is.”

A szerzőt szenvedései majdan pedig egy új életre ébredése, számomra Főnixé tették, hiszen felégetett maga mögött mindent, az élet mégis tartogatott számára újabb lehetőségeket. Egy szép feleséget, gyermekeket, unokákat, dédunokákat és barátokat. Ez maga a földi paradicsom, és ha ezekkel rendelkezel, akkor méltó vagy a világ legboldogabb embere címére. 

Kép: NiKy m.i.

Én is egy csodálatos barátomnak köszönhetem a mostani olvasásomat, amit itt is szeretnék neki szívből megköszönni, hiszen lehet évekig megfosztottam volna magamat akaratlanul is ettől a különleges kötettől. Mert igen szörnyű, ami benne le lett írva, de egyben motiváló és boldogságot adó is.

Nagyon boldog vagyok, mert ennek a kornak a gyermeke vagyok, szabad országba születtem és mindenem megvan, amiért mindennap megdolgozom. Mert amíg van, aki szeret, van hol éjszakánként lehajtanom a fejem, egészséges vagyok és van egy igaz barátom, addig a legszerencsésebbek közé sorolom magamat.

Ajánlom a könyvet mindenkinek nemtől és kortól függetlenül, mert érték, ami benne le lett írva és nagyon jó motivációs tréning is egyben. Ráadásul igaz ez a következő pár sor: „(…) a boldogság nem az égből hullik alá, hanem a mi kezünkben van. A boldogság a bensőnkből jön, és azokból ered, akiket szeretünk. Ha egészséges és boldog az ember, akkor igazi milliomos.” Ha teheted, öleld még ma meg azon szeretteidet, akiktől boldog az életed és hidd el, hogy értük érdemes minden egyes nap felkelned.

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz. 

Írta: NiKy