"Az élet értelme a szeretet" - Interjú Tillmann Pentele szerzővel

 

Kép: Tóth Csilla Ilona

Azt szokták mondani, hogy a Haiku a költészet ékszeresdoboza. Sok apró, fényes gyöngyszem, amely külön egy-egy pillanat emlékeitől csillog, de együttesen nagyobb fénnyel világít, mint a Hold ezüstösen visszacsillanó képe a víztükörben. Erre ez a pár sor az ékes bizonyíték:

„Egy árva könnycsepp

A végtelenbe csöppent –

Utána mennél.”

Évek óta nagy rajongója vagyok a haiku költészet csodás világának, ahol pár sorban olyan pillanatképeket rögzítenek a szerzők, amelyeket mi, hétköznapi szemléletű emberek valószínűleg sosem vennénk észre. Sokszor rácsodálkoznak a természet adta szépségekre, az emberi érzelmek ezerszínű ragyogására vagy éppen olyan eseményekre, amelyek csak ott, abban a pillanatban válnak láthatóvá. Kíváncsi lélekként 2022-ben volt szerencsém kézbe venni Tillmann Pentele - Éhes sziromsugarak című verseskötetét, amely akkor nagyon megtetszett és szívembe zártam minden sorát. Idén pedig Eleven viadukt című könyvével végleg rám tekere a hűséges olvasó „rabláncát”. Mivel számos kérdés és gondolat fogalmazódott meg bennem olvasásaim folyamán, így éltem a lehetőséggel és interjút kértem a költőtől, amelyet legnagyobb örömömre elfogadott. Ezt a beszélgetést szeretném most megosztani veletek. Kérlek, hogy fogadjátok szeretettel és érdeklődéssel!

Köszönöm, hogy elfogadtad az interjúfelkérésemet. Kérlek, mutatkozz be az olvasóknak! Hogy kezdődött az költői pályafutásod és mikor szerettél bele az írásba?

Az első publikációm az Aposztróf Kiadó Szó-Kincs 2013 antológiában jelent meg. Ez hozta meg számomra a kedvet, hogy ne csak a fióknak írjak. Gyerekkoromtól kezdve foglalkoztatott az írás, de csupán önnön szórakozásból, innentől viszont már buzgón kerestem az irodalmi pályázatokat, hátha sikerül beválogatást nyernem másutt is. Eleinte nyelvi játékokból inspirálódva alkottam rövid groteszk versikéket, melyek zöme a Kis Lant folyóirat több számában meg is jelent, majd egy-kettő A Hetedik folyóiratban. Kevésbé groteszk, de még mindig ilyen rövid hangvételű verseimet párszor a Cédrus Művészeti Alapítvány is közléssel jutalmazta, így megjelenhettek a nyomtatott Napút folyóiratban, majd a később létrejött Napút Online felületén. Ugyanitt az évről évre kiírt tematikus haiku pályázaton is rendszeresen beneveztem, és ha az emlékezetem nem csal, csupán egyetlen egyszer nem sikerült beválogatást nyernem. Nem szokásom dicsekedni, de most kivételt teszek: a legutóbbi pályázaton viszont, mint Kiemelt-pályázó oklevélben is részesültem.

Először az Éhes sziromsugarak című könyvedet vettem kézbe, amely – mint már fentebb említettem -, egy bizonyos életszeretet és tisztelet érzését kelti az olvasóban. Mennyire volt tudatos ennek a szemléletnek a megragadása, átadása az olvasó számára? Milyen üzenetet kívántál „kikiáltani” az irodalmi világba?

Sose írtam olyan céllal, hogy az követendő példaként szolgáljon. Inkább a szórakoztatás motivál, mind magam, mind az olvasók számára. Hiszek abban, hogy az élet értelme a szeretet. Talán ez az, ami még visszaköszön a haikuimból.

A könyv számos értéke mellett megtartotta a már oly „megszokott” haiku alapszerkesztési formát, amely az évszakok váltakozásával osztja fel a költeményeket. A négy eltérő fő rész elemeiben hűen ábrázolja az adott időszakot, mégis sokszínűségre törekszik. A természet apró csodáitól kezdve, az emberi lélekesszencia töredékekig, mindent megtalálhat az érdeklődő publikum, ráadásul a humor is megfűszerezi ezt a világot. Milyen sajátos oknál fogva nyúlsz bizonyos verseidben az „adomákhoz”? Nem félsz attól, hogy esetleg félreértik, vagy bohózatnak veszik ezáltal az írásaidat? Hiszen ez a stílus ugyan mindenkiben él, de sajátos formában, tehát ami számomra kacagtató, lehet másnak ennek ellentétjét jelenti. Gondolok például eme soraidra:

„hajnali égen

két bőregér kóvályog

vértől részegen”

A költői létből kitekintve, magánemberként is jellemző rád ez a stílus?

Egyáltalán nem félek attól, hogy félreértenek. Nincs abban semmi. Ezek a saját magam átélt pillanatnyi benyomások, és kész. Egyébként e haiku megírásának körülményére pont nem emlékszem, de nem feltétlen kell itt szó szerint vérszopó denevérekre gondolni, melyek a buliból hazatartó fiatalság vámpírjai. Valószínűleg a cikázást látva leltem bennük egy valamikori részeg önmagamra. Már én is mosolygok rajta, de nem gondolnám, hogy viccnek szántam. Ami viszont tagadhatatlan, igen, magánemberként is jellemző rám a humoros sztorizás. Nem feltétlen törekszem mulattatni, csak egyszerűen hajlamos vagyok úgy mesélni, hogy közben torztükörből, esetleg fejen állva tekintek vissza a történtekre. 

Kép: NiKy

Idén pedig – már tudatos választásomként – került kezeimbe Eleven viadukt című köteted, amely kissé eltér az általam először olvasott verseskönyvedtől, mégis elmondható róla, hogy érzelmekben és humorban gazdag. Ellenben szemfüles olvasóként, illetve egy könyvbemutatódon elhangzott információ morzsa által úgy éreztem, hogy a magánemberként választott hivatásodat is beleszőtted verseid szövegébe. Mennyire van alapja ennek a gondolatmenetnek, és ha így van, miért választottad ezt a sajátos ismertetési formát?

Nem nagyon kellett szövögetni, beletekeredett az magától, és utólag sem gondoltam, hogy ildomos volna elzárni a publikum elől, ha egyértelműen a kéményseprő voltomra utalnak. Soha nem akartam másnak láttatni magam, mint aki vagyok. Ami pedig e lassan eltűnő mesterséget illeti, úgy érzem, méltán megérdemli, hogy ebben a versformában is születhessenek róla költemények. Sajnos mára elveszítette megbecsültségét. Akárhogy is van, én büszkeséggel gondolok vissza e szakmában eltöltött közel tíz évre.

A költészetedben fel-felütik fejüket az pajzán eszmei kitekintések is. Gondolok itt például eme soraidra:

„pongyolád alá

suhant a fantáziám

pitypang-pihéje”

Tudatos „flörtölésről” lenne szó, vagy kis pikkantériának szántad az ehhez hasonló verseidet? Esetleg van egy konkrét vagy képzeletbeli címzettje ezeknek a rímeknek?

Rég nincs bennem effajta kamaszos kíváncsiság, hogy én szoknyák alá nézzek. Egyébként egy gyógynövényes könyvet lapozgatva figyeltem fel a gyermekláncfű másik nevére. Gondolatban kettészeltem azt, s e kapott két szóból kiindulva alkottam. Hogy lehetett volna-e belőle kevésbé sikamlóst összehozni, nem tudom, ám eszem ágában sem volt ezt félrehajítani. Volt, aki azt tanácsolta, hogy kerüljem az erotikus témát a haikuírás során, mert nem jellemző a műfajra. Igaza van, tényleg nem elterjedt, ugyanakkor elvétve bár, de fellelhető még a klasszikus japán szerzők alkotásai között is. Hagyományt ide vagy oda, az olvasóim továbbra is számíthatnak tőlem ilyen és hasonló anomáliákra, viszont nem ez lesz az fő célom. A kérdésedre pedig visszakanyarodva hozzáteszem, hogy minden egyes haikum elsődleges címzettje a párom. Nélküle nem tudnék ennyi érzelemdús és színes alkotást létrehozni. Ezért is van az, hogy az Éhes sziromsugarak című kötetemet neki ajánlottam: „Babarózsának”.

Azt mondják, hogy a versek és a haikuk a szabad gondolatok gyöngyei. Hogyan vélekedsz erről?

Erre a kérdésre csak annyit tudok válaszolni, hogy én eleve szabadgondolkodású vagyok, és szabadon írok. El sem tudom képzelni másképp.

Kép: NiKy

Számodra kik a haiku műfaj nagy alkotói? Kiktől inspirálódtál az évek alatt vagy van-e olyan nagy alkotó, akinek a stílusa közel áll hozzád és miért? 

A műfaj nagy alkotói? Bele se kezdenék, mert igen hosszú a lista és senkit se szeretnék kihagyni. A hazai piacon megjelenő minden magyar nyelvű haikukötetet igyekszem beszerezni. Mind-mind formált, s úgy érzem, mindig tanulok belőlük. Akiknek a stílusa közel állhat hozzám (vagy legalább is szeretném): ilyen például Kobajasi Issza a humora által, őt Terebess Gábor fordításában olvastam először, a másik Kállay Kotász Zoltán, haikuinak nyelvi játékossága folytán. Zalán Tibort is szeretném megemlíteni, bár kevésbé hiszem, hogy közel áll a stílusa az enyémhez, viszont nagyon szeretem. VÁZ című kötetét gyakran forgatom. Abból a Póz című haikuját most mégiscsak bátorkodom az általad példaként előhozakodott denevéres haikum mellé helyezni. Idézem: „Másnapos ablak / mered rám. Krisztus-pózban / várom a halált”.

A hétköznapi életedben a munka mellett mikor jut időd az írásra? Van-e olyan időszaka egy napnak, amikor csak az alkotásra tudsz koncentrálni? Honnan merítesz iheletet és van-e olyan tevékenység az életedben, amely mélyíti ezt a tevékenységedet? 

Egy kis notesz mindig van nálam, ha valami eszembe jut. Meg esett már, hogy séta közben raktam össze fejben egy-egy háromsorost, amit most haikuként olvashat tőlem a nagyra becsült olvasó. A legtöbb viszont este (vagy közvetlen munka után) már otthon, a fürdőkádban ellazulva születik. Persze, a hosszabb terjedelmű művek esetében csak skiccek íródnak itt a habok között. Az asztali gépnél kap minden végleges formát. A hagyományos haiku tematikája mindig a természethez kötött, a szabadban végzett munka pedig könnyen lehet e pillanatnyi benyomások paradicsoma.

Kis kutatómunkám alkalmával úgy láttam, hogy szerkesztőként is tevékenykedsz. Ez cseppet más oldala az irodalmi szférának, mesélnél erről kicsit részletesebben? Hogy jött az életedbe eme tevékenység és mennyire tudod összeegyeztetni a versírással? Időszakos vagy állandó munkákat vállalsz? 

Én ajánlottam fel Zolinak a segítséget, barátságból. Tudtam, hogy egy könyvkiadót beindítani biztos nem lehet kis feladat. A videofelvételek szerkesztése pedig nem az első helyen áll ilyenkor. Számomra ez kikapcsolódás, ha éppen nincs kedvem írni vagy olvasni munka után. Amatőrként használom a szerkesztőprogramot, így erősen igyekszem, hogy minél élvezhetőbb legyen majd az összeállításom.

Kép: NiKy m.i.

Térjünk rá kicsit a kiadásra. Az éhes sziromsugarak című könyved a Dr. Kotász Könyvkiadónál jelent meg. Hogy találtál rá a kiadóra és milyen volt a közös munka? 

Kállay Kotász Zoltánnal az ismeretségünk 2016-ra nyúlik vissza. A Napút Online irodalmi portál főszerkesztője volt akkoriban, én pedig a náluk kiírt Kortárs irodalmi alkotások pályázatára küldtem be verseket. Az eredményhirdetést követően levélben megosztotta velem, hogy ugyan beválogatást nyertem a verseimmel, de hozzáteszi, volt köztük olyan, amely mellett igen sokat kellett érvelnie. Én ezt megköszönve, ellátott jótanácsokkal. Írta, hogy kíváncsi a többi szerzeményeimre is. Amint van, csak küldjem, én meg küldtem. A levélváltásaink így egyre sűrűbbek lettek. Időt, energiát nem sajnálva mentorál engem. 2017-ben találkoztunk először személyesen a Cédrus Művészeti Alapítvány tematikus Haiku pályázat ünnepélyes eredményhirdetésén. Itt is csak bíztatott, nehogy abbahagyjam az írást. Elsősorban neki köszönhetően ‒ gondolom, ösztönzőleg ‒ sorra jelentek meg a verseim a Napút Online felületén pályázaton kívül is. Nem sokra rá valamikor megkérdezte, hogy gondolkoztam-e már saját köteten… Egy éven belül meg is jelent az első önálló kötetem Eleven viadukt címmel az ő Műpártolók Egyesülete támogatásával a Napkút Kiadónál. 2020-ban eljött a Napúttól, és alapította a Dr. Kotász Könyvkiadót. Felvetette a második kötet ötletét, én meg örömmel belementem. A közös munka? Szerintem már nem kérdés: baráti.

A könyveid borítóiról egységesen elmondható, hogy egy-egy természeti csodát jelenítenek meg. Tudatos választásokról van szó? Mennyire a saját döntésedből születtek meg a borítóid és elégedett vagy-e velük? 

Mindkettő saját választás. Az első kötetem százhúsz haikuja közül egy tucatnál is több kapcsolatos a nappal, amit akkor úgy véltem, hogy nem elhanyagolható észrevétel, ha a borítót tervezzük. Viszont erre nem akartam címileg is utalni, így olyan képet próbáltam találni, amin megjelenik ugyan a nap, de többlettartalommal bír. Így eset a választásom Selmeci László galagonyás fotográfiájára. Az ág íves hajlása, mint egy hídé: élő híd! Eleven viadukt… A második kötetem, Éhes sziromsugarak borítója, párom Simkó Fanni fényképfelvételei. Az előzményei, hogy a könyv hátoldalán lévő képen anno merengve észrevettem, azon a méhek, ahogy a mézcsöppet körbegyűlik, megelevenítik a társaik által berepült virágot, melyről a nektárt gyűjtötték (szárnyaik a szirmok analógja). Erről írt haikum többedmagával megjelent a Napút Online portálon, és ez a kép szolgált illusztrációként. A könyv elején lévő képre pedig úgy esett a választásom, hogy egy régebbi kirándulásunk emlékeit nézegettem, amikor feltűnt, hogy eme virág a hiányzó szirmával, akárcsak a méhek bezáratlan köre. Gazdagabb mondanivalójú borítót talán nem is lehetett volna kitalálni.

Milyen jövőbeli terveid vannak? Mikor várhatjuk az újabb könyvedet és maradsz-e a költészet világában? 

Idénre lett tervezve, hogy megjelenik az Aranymogyoró című első regényem. Ha minden jól megy, évvégére várható. Három évvel ezelőtt kezdtem el írni a világjárvány hatására, de semmiképp nem dokumentum jelleggel. Fikció. Vissza fogja adni ugyan az akkori hangulatot, ám abszurd humorral fűszerezve. Amire pediglen mindvégig törekedtem, hogy egyszer se szerepeljen benne a koronavírus szó semmilyen formában.  Ha megjelenik, utána nem kizárt egy újabb haikukötet…

Köszönöm szépen ezt a különleges beszélgetést és sok sikert kívánok!

Amennyiben felkeltettük az érdeklődéseteket, keressétek fel a szerző Facebook oldalát, ahol sok érdekes információt olvashattok!

Az Éhes sziromsugarak című könyvet a Dr. Kotász Könyvkiadó, valamint az Eleven viadukt című kiadványt a Napkút Kiadó webshopokban tudjátok megrendelni!

Írta: NiKy

B. Habarics Kitty - A rettenetes rumlipók

 

„Szívem teljen szeretettel,

így induljon el a reggel!

Gyere, öleljük meg egymást,

s feltöltődik szívünk, meglásd!”

Kimondottan szeretem az olyan meséket, ahol a főszerepet valamely állatka nyeri el magának. Így esett a választásom pár hónapja erre a kis kötetre, hiszen egy nyuszi családot ismerhetünk meg.

B. Habarics Kitty szerző immáron második kötetét vehettem kézbe, hiszen még valamikor 2021 tavaszán olvastam Az évszakok című mesekönyvét, amit rögtön a szívembe is zártam. Az írónő egy sajátos felhanggal szólítja meg kis olvasóit, ezért a mesék mindenkinek remek szórakozást ígérnek az első oldalaktól. Ha az írónő munkásságára vagy kíváncsi, akkor javaslom, hogy tekintsd meg honlapját vagy kövesd őt Facebook oldalán!

B. Habarics Kitty - A rettenetes rumlipók című mesekönyv 2023-ban jelent meg a Katica Könyv Műhely Kiadó gondozásában. A mese illusztrációi bájosak, ahogy már megszokhattam, hiszen most is a szerző munkáit láthatjuk. Továbbá ez a Két nyuszi mesesorozat kilencedik része, amely igen mulatságosra sikeredett.

A kötet három aprócska mesét és ugyanennyi verset foglal magába, amelyek egy-egy jellegzetes tematikában íródtak. Lássuk is őket:

 - Két nyuszi és a rettenetes rumlipók
- Két nyuszi és a huncutfüllentő
- Két nyuszi és a hercehurca hisztimanó
- Rakjunk rendet!
- Alszik a rét
- Reggeli köszöntő

A témakörök – mint már sejthető – a kisebb gyermekekkel kapcsolatos mindennapi problémákból merítkeznek, ilyen például a rendrakás, a füllentés vagy a reggeli hiszti is. A versek pedig tulajdonképpen kiegészítik a fentieket.

„Egy és kettő, három, négy,

a szobádban rendet tégy!

Mókás volt a nagy rumli,

ideje elpakolni!”

Kép: NiKy m.i.

Számomra azért fontosak a szeretet nyelvén megírt történetek, mert sokszor fázom lelkileg is, hiszen súlyos tartalmú könyveket olvasok többnyire. A sok emberi sors, amely válogatás nélkül tárul szemeim elé – legyen szó fikcióról vagy igaz történet alapján íródott alkotásról – többnyire mélyen érintenek és nehéz regenerálódni utánuk. Talán túl komolyan veszem az olvasottakat, de ezek után már érthetőbb, hogy miért is örülök, ha egy-egy ilyen bájos könyvecskét foghatok kezeimbe.

Ha választanom kell a mesék közül, akkor úgy gondolom, hogy a Két nyuszi és a huncutfüllentő történetet emelném ki, mert, egy kis kalamajka után, a bátorság és igazság győzedelmeskedik, és nagyon tudom becsülni ezt a két jellemvonást mindenkiben.

„[…] Büszke vagyok rád, hogy megmondtad az igazat, és boldog vagyok, hogy megpróbáltad helyrehozni a hibádat.

-Tudod, […] mindenki elvét olykor ezt-azt.”

Továbbra is úgy gondolom, hogy a szerző csupaszív könyvei a kortalan felnőtteknek is remek kikapcsolódást nyújtanak, és a kisebb gyermekekkel való közös olvasás pedig egy csodálatos időtöltés, amely közelebb hozza a családtagokat. Ezért olvassatok sokat együtt és ki tudja, hogy nálatok sem bukkan-e fel a rettenetes rumlipók egyszer. És ne feledjétek: „[…] az a fontos, hogy őszinték legyünk egymással, és ha vétünk is olykor, megpróbáljuk helyrehozni a hibánkat. Nem baj, ha nem sikerül, a lényeg, hogy igyekeztünk.”

Ha szívesen elmerülnél ebben a mesekönyvben, akkor nem kell mást tenned, mint a Katica Könyv Műhely weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy

Ágoston Tamás - A repülés kezdetei

„Templom vagyok, de nincs bennem feszület.
Kert vagyok, de nincs bennem fa.
Óra vagyok, de nincs bennem idő.
Tenger vagyok, de nincs bennem mélység.
Ember vagyok, de nincs bennem egyensúly.
Minden embernek van egy mondata, melyet élete folyamán megért.”

Pár napja egy érdekes beszélgetésben volt részem. Egy nagyon kedves távoli ismerősömmel úgy alakult, hogy pár órás kis délutáni eszmecserét tudtunk folytatni egy kellemes kávé mellett. Már legalább két óra is eltelt a „találkozóból”, mikor szóba került a klasszikus és kortárs költészet színessége, előnyei és hátrányai egyaránt, megemlítve egy-egy példaként szolgáló alkotót vagy művet, amelyek olvasmányainkból merítkezve kerültek felszínre. A hölgy szerint óriási eltérés van a letűnt korok nagyjai és a mai divathóbortból „majomkodó” költők között, hiszen a régmúlt óriásainak valóban volt oka drámai felhanggal szót emelni és emléket állítani az akkori események tekintetében, mint a mostani szavakat csak egymásra hányó „rajongóknak”. Őszintén szólva nagyon meglepődtem ezen a vehemens szónoklaton, hiszen tudomásom szerint beszélgető partnerem maga is amatőr versíróként tevékenykedik. Sajnos a véleményünk eltérése kissé feszült hangulatot teremtett, elvégre úgy gondoltam, hogy a klasszikus költészet virágkora és a mostani kortárs költészet divatja szinte tükörképe egymásnak. Mert, bár a mai kor szelleméből táplálkozó ember a rímek csicsás díszeit elhagyta, mégis az élet valós és valótlan képeiből állít emlékcsokrot versei által. Csak mert nem háborúról olvasunk a lapokon, még nem azt jelenti, hogy nincs miből merítkezni, véleményt formálni. Több alkotót is felhoztam példaként, de valamiért minduntalan egy név kavargott bennem. A találkozó után úgy éreztem, hogy ezzel a költővel nekem most „dolgom” akadt, így került elém a mostani olvasmányom.

Bomlasztó emberi kapcsolatok, őrület, fájdalom, halál. Ezek a pesszimista kifejezések és fogalmak cikáztak bennem, miközben ismét elmerültem Ágoston Tamás verseskötetében. Mondhatnám, hogy „déjà vu” érzés fogott el, elvégre még valamikor 2021 őszén volt szerencsém kézbe venni A visszaalvás művészete (2019) című könyvét, amely szintén nagyon depresszív hangulatot teremtett a maga groteszk valóságával és ezt a stílust örökítve vitte tovább a mostani kiadványába is. Persze, ha a kronológiai sorrendet veszem alapul, akkor pont fordítva kellene a fent leírtakat érteni, elvégre A repülés kezdetei 2017-ben jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában. Mind a két kötetre jellemző egy bizonyos sajátos felhang, - akár mondhatnánk egy láthatatlan narrációnak is -, amely a sorok között megbúvó üzenetekkel, szarkazmustól váladékozva emlékeztetik az olvasót az élet árnyékos oldalára. És ha mindez nem lenne elég, a borítón látható fotó a Mary, a gyilkos elefánt kivégzése című fényképfelvétel (ismeretlen szerző, 1916) felhasználásával és tovább gondolásával a szerző tervezése látható.

Kép: NiKy m.i.
 

A versek rendkívül deprimáltak, ámbár a költemények alapjaiként szolgáló emberi kapcsolatok témaköre sem okoz ebben a formában boldogságot. Apa – fia, férj – feleség kontaktusok kerülnek felszínre, de mindezekre végig rávetül egy bizonyos árnyék. Az apa nehéz emberként érződik a sorokban, sokszor vissza-visszautalva azon elborzasztó pillanatképekkel, amelynek olvasása önmagában is lesújtó, nem hogy átélése. Ilyenkor mindig abban reménykedem, hogy a szerző ezekben a sorokban éppen valami „bódulat” hatása alatt veti le sorait, nem pedig az emberi agy által lefagyasztott és néhol olvadásnak indult emlékmozaikok kerülnek felszínre akaratlanul is.

 „Míg anyám a könnyeit törölgette a ravatalozóban,
lehúztam apám ujjáról a fekete pecsétgyűrűt
a koporsó fölé hajolva. Gaztettemre nem derült fény,
mert mikor megkérdezte, hova tűnt a gyűrű,
ájtatos arcot vágtam, mint a múzeumi teremőr,
aki nem érti, ki kenhetett fikát az észak-itáliai mester
halhatatlan remekére. Nem tudom, mi ütött belém
mostanában. Minden nap felhúzom a gyűrűt,
mint szeretkezés előtt az óvszert, még az érzés is
hasonló, nem mintha egy ágyban szeretnék feküdni
apámmal, de egyre jobban hasonlítok rá, és ez
aggaszt. Reggelit adok a gyereknek, ellenőrzöm
az iskolatáskát, megcsókolom a feleségem száját
az ajtóban. Aztán benyúlok a festmény mögé,
amin egy sovány kisfiú egy szakállas öregember
előtt térdel. Általában a szőnyegen fekszem ilyenkor,
persze öltönyben, nyakkendőben, megpróbálok
nem lélegezni. Elképzelem, hogy üres kagyló
vagyok egy méregzöld akvárium alján. (…)”

 És felmerül bennem a kérdés: vajon milyen nő lehet, akit ez a férfi szeret? Feleség, akitől bármit kérhet szeretett férje, vagy egy „házicseléd” kis köténykében, magassarkú cipőben? Mindenhol rend és fegyelem vagy a szanaszét hajított dolgoktól már elférni sem lehet, de a fehérnépnek semmire sincs ideje? Milyen lehet mikor csillogó szemébe néz a társa? Vajon ez a kapcsolat szerelemtől tüzelt vagy csak a megszokott mozdulatok vezérelik az agyban dolgozó „vezérlőpultot”?

Kép: NiKy m.i.

„Kisettenkedtem a fürdőszobába, mert pisilnem kellett.
Már a kezemet szárítottam a radiátor fölött,
mikor berontott a feleségem , és felelősségre vont
a kutya miatt, akinek nem építettem házat karácsony
előtt. Könyörögtem, fejezze be a vádaskodást,
menjen vissza aludni, mindjárt megyek én is.
De előrántott a bugyogójából egy kést, s megfenyegetett,
hogy leszúr, ha nem lopok rózsát a plébános télikertjéből
Ötven szálat. Ez így nem mehet tovább, mondtam,
sürgősen el akarok válni. Erre pofon vágott,
mint amikor megkértem a kezét, de szűk volt
a gyűrű az ujjára. Akkor kellett volna gyanút fogni.
Most már el kell viselnem a rohamait, különben
az apja keresztre feszít a kávéház előtt,
ahol én vagyok a pincér. Ez történt a filozófia
tanárral is, aki a feleségem első férje volt.
Szegény ördög napokig sírt, mielőtt futni hagyták.”

Persze eme családias felsorolásból az édesanya sem maradhat ki, elvégre ő mindennek a kezdete. A jó példával járó, meleg ölelésbe vonó kegyelem, ahol akkor is el tudunk bújni, ha a világ felrobbanni látszik… vagy mégsem?

„Füstölgő gödörben alszom, mint egy boszorkány.

Fejem alá igazítom a megölt szarvas koponyáját,

ha zavar, hogy horkolok. Van hely itt kettőnknek is,

egyetlenem. Az anyám vagy, de úgy szeretlek,

mintha a nővérem lennél. Mielőtt kipréseltél

magadból, felírtam egy szót a méhedre.

Az ördög akarta, aki a kisujjamban lakik.

Később az inkvizítor szemében is láttam.

Régen az apám volt, de erről inkább ne beszéljünk.”

Kép: NiKy m.i.

Annyi furcsa, néhol őrjítő gondolat tárult szemeim elé. Hol vacogtam, mert a lelkem üres héjként tátongott, hol üvölteni tudtam volna, hogy ezt már nem lehet elviselni… Kínok között meghalni, pedig a halál nem adja ingyen magát. Mindenért fizetni kell… ki gonoszsággal, ki mással, de semmi sincs ingyen.

„Gonosz vagy, mint a tüdőbeteg bohóc, aki vért köpött a tejeskávéba.”

Összességében úgy érzem, hogy cseppet gyengébb lábakon állt a mostani költemények világa. Még mindig nem tudom beazonosítani, hogy a szerző valami ismeretlen eredetű, különleges „bódult” állapot hatására, vagy egy gondoktól terhes élet néma kiáltása által vetette papírra a verseket. Oly mindegy is, hiszen a titokzatosság fátylát még nem fogom tudni felemelni, de egy biztos, ezek után a harmadik, most megjelent verses kiadványát is meg fogom venni. Kell, akarom, nem eresztem. Minden erőmmel azon leszek, hogy visszatérhessek ebbe az ólomsúlytól elnehezült versemlékbe.

Ilyenkor szoktam ajánlani a könyvet, de most igazán tanácstalan vagyok őszintén szólva, mert ha létezik horror költészet, akkor a mostani alkotó eme műfaj teremtőjének egyike. Az élet pokláról nem szívesen olvasunk, hiszen nyomasztó és fullasztó is akár, de ha nem vesszük figyelembe, akkor semmivel sem vagyunk jobbak, mint a látó „vakok”. Mindenről jó tudni és széles körben mélyíteni az ismereteinket, persze az már más kérdés, ennyi tudással még élvezhetjük-e a „gondtalan” életünket. Tehát ezek után mindenki saját felelősségre vegye kézbe ezt a vékony, de annál tartalmasabb kötetet. De ne mondjátok, hogy én nem szóltam időben!

„Minden embernek van egy mondata, melyet élete folyamán megért.”

Amennyiben mégis a vakmerőséget választod, akkor nem kell mást tenned, mint a Napkút Kiadó weboldalára ellátogatnod. 

Írta: NiKy

Heinz Kahlau - Heinz Kahlau versei

„Minden problémát

mi sem

oldhatunk meg.

Minden problémát

a halál old meg csupán,

és az is csak

az egyénekét.

Az egyetlen tényleges remény,

mindenkié,

továbbra is ez:

Élni.”

Vajon kik vagyunk és hová tartunk életünk folyamán? Teszem fel immáron sokadszorra ezt a kérdést. De mily meglepő, most sem kapok egyértelmű feleletet. A természet mindig változik, főleg általunk, de, hogy ez pozitív lenne? Kétlem.

Az ember, az evolúció csodája és talán a legnagyobb tévedése is. Hiszen minden, amihez hozzáérünk, porrá válik.

Telnek az évek, évtizedek és századok, de mi nem változunk. A természet jól kibabrált velünk, elvégre mindent megad a számunkra, de nem becsüljük meg igazán. Az idő porszemei gyorsan peregnek, míg egyik percben még zsenge, alig megélt korunkban a világot is megváltanánk, a következő pillanatban már a kitaposott csizmánk lyukas talpát próbáljuk még kis időre befoltozni. Csak ez az egy mutatja útunk hosszúságát, mert amit egyébként itt hagyunk, eltűnik velünk együtt a sötétség alagútján át.

Heinz Kahlau (1931. február 6. Drewitz, Németország - 2012. április 6. Greifswald, Németország) német származású költő, fordító, író. Munkáscsalád gyermekeként látta meg a napvilágot. Édesapja hitvallása tekintetében, - miszerint az olvasás butít – minden folyóiratot, amit csak fellelhető volt a családban elégetett, és rossz szemmel nézte gyermeke tanulási vágyát. Ezért a költő, miután 1945-ben befejezte az iskolát, segédmunkásként dolgozott különböző ágazatokban, de sosem szűnt meg abbéli vágya, hogy többre vigye annál, amit a család elvárt tőle. Így talán érthető, hogy később Bertolt Brecht egyik legtehetségesebb tanítványa lett a Berlini Művészeti Akadémián. Első verseskötete 1954-ben jelent meg, amely a "Remény él a Caiba ágaiban" ("Hoffnung lebt in den Zweigen der Caiba") címet kapta. Az alkotóról itt tudhatsz meg többet, de angol nyelvismeret szükséges hozzá.

Heinz Kahlau - Heinz Kahlau versei című kötete hazánkban 1978-ban jelent meg az Európa Kiadó gondozásában. A versek Tandori Dezső kiváló fordításának és különleges érzékkel való válogatásának köszönhetően, egy rendkívül érdekes és sokrétű könyvet alkotnak. 

Kép: NiKy m.i.

A kiadványban szereplő alkotásokra egységesen jellemző egy bizonyos szabad, szinte légies stílus, amely bátran mesél a kor társadalmi problémáiról, a politikai „áldozat” vállalásról, vagy éppen az ember egyéni tévelygéseiről egyaránt.

Ezért elmondható, hogy a versek javában a diszkrecionálitás jegyében íródtak, ezért megállják a helyüket a mai kor tekintetében is. Egy-két költemény ugyan inkább politikai felhangú, de javarészt az ember és természet közti egyenlőtlen kapcsolatról, az egyén létezéséről vagy éppen az élet és halál párhuzamáról olvashatunk.

Három költeményt szeretnék kiemelni, amelyek a maguk tematikájában igazán egyedi világot alkotnak és elgondolkodtatják olvasójukat.

Az első vers megfoghatatlansága olyan, mint egy gyönyörű pillangó szárnysuhogása. Szinte alig érzékelhető, mégis a tudat és látvány kettőségével egy pillanatra úgy érezhetjük, hogy mindent kitöltően birtokoljuk az életet, benne az időnket és a végtelenséget.

„Vagyok: valaki csak úgy –

de néha

a korsók egyike,

melyekbe a sok könny hull

szemeidből, világ.

S vagyok olykor

a tüzek egyike, melyek

vágyakból lobbannak fel:

szíveidből, világ.

Máskor meg a szájak

egyike vagyok, melyekből

nevetésnek kell harsannia

az ostobaságaidra, világ.

Így érzem mindmegannyiszor,

hogy folynak bennem a könnyek,

hogy perzselnek a tüzek,

marnak a nevetések,

és hallgatagon ülök.

Túl sok könnytől kiszárítva,

túl sok tűzzel befagyasztva,

túl sok nevetéstől bohóc-szomorúan

itthagy az arcom.”

Kép: NiKy m.i.

A második vers, már sokkal személytelenebb, mégis akaratlanul is belesimulunk az említett személy testébe. Érezzük az el nem sírt könnyek súlyát és tudjuk, hogy soha nem szabadulunk ettől a tehertől sem. Az évek telhetnek, a szívek szabadabbá válhatnak, de aki megjárta a poklot, soha nem szabadulhat láncaitól.

Kép: NiKy m.i.

„És a fejében ott élt mindig

az ép, szép világ képe,

látomásként, akkor is, ha

világot szabdaló csaták közt

álmatlan aludt.

Csak amikor a kés

csorbán kihullt a kezéből,

és újra megragadta volna

a vakolókanalat,

akkor hullt szét,

ami a harcokon ép maradt,

benne is.”

A harmadik alkotás, pedig sokkal érzékenyebben érintett, mint azt elsőre gondoltam. Hiszen, aki vidékről költözik a városokba, lelkében mindig vidéki marad. Aki a város csendes zajából vágyódik el a vidéki élet nyugalmában, titkon mindig a forgatagot lesi. És aki egy apró hazát hagy el, soha nem fogja tudni kitölteni a nagy teret, mert lélekben mindig azok maradunk, ahova igazán húz a szívünk.

„Bár országméretűvé

formáljuk a városokat,

s az országokat városokká:

ez még nem jelenti,

hogy felszámoltuk a falut.

A falvak

hordozhatóak lettek.

Fejünkben hordjuk őket:

ki-ki a magáét.”

Kép: NiKy m.i.

Azt hiszem, hogy nagyon komfortosan éreztem magam, amikor ezeket a verseket „ízlelgettem”. Minden sort jól megrágtam, némelyeket „kiköptem” ugyan, de mégis jólakottá vált a lelkem és ezért nagyon hálás vagyok. Kortalan verseskötetnek gondolom, mert olyan eszmei képeket „láthattam”, amelyekről fogalmam sem lehetne, maximum a történelemkönyveim lapjairól emlékezvén, mégis bennem éledt újjá a láng, ami a végére egy igazi tűzviharrá vált.

Összességében nagyon elégedett vagyok ezzel a kötettel, mert sokszor órákig magához láncolt. Próbáltam megfejteni minden titkát, üzenetét, hogy másnap elégedetten kelhessek fel, hiszen most is általa kicsit „tapasztaltabb”, több lehettem.

Ajánlom a könyvet a költészet szerelmeseinek, és minden olyan olvasni szerető léleknek, aki szívesen bóklászik az élet rögös útjain. Van ideje és energiája önmagába tekinteni, rácsodálkozni a reggeli harmatra, egy virágos rét bódult illatfelhőjéből mélyet szippantani, vagy csupán elhiszi, hogy az életünk sokkal több, mint falak és munka. Az igazi élet a természetben kezdődik. És ez a pár sor igazán fontos, úgy gondolom:

 „Ha majd
az ember nevű isten
ura lesz eszközeinek,
csak akkor lesz majd játék neki,
hogy olyan városokat emeljen,
amelyek az ember arculatát mutatják:
élően, érthetően, tágasan.”

Amennyiben szívesen kézbe vennéd a könyvet, akkor még jelenleg az Antikvárium.hu weboldalon fellelheted. 

Írta: NiKy

Kállay Kotász Zoltán - Poroló

 

„A csillagok előtt minek szégyenkeznék?”

Mindannyiunknak van egy bizonyos transzgenerációs öröksége. Kinek tele szép emlékekkel, de sokunknak törött üvegekkel, sírással, sötétséggel. Az idő otthagyja nyomát az emberi lelkeken, de a családi album felnyitásával minden emlék – legyen bármilyen halovány is – új köntöst kap, és ismét életre kél. Újra halljuk nagyanyánk zsörtölődését a konyhából, nagyapánk pipájának illatát érezzük orrunkban. Édesanyánk meleg ölelő karjait véljük magunkon tudni, míg édesapánk fütyörészése hallatszik át a falakon. Emlékek, amelyek akaratlanul is felszínre törnek, és bár nem mind szép vagy fényes, mint egy letisztított üveggolyó, mégis, csak a mienk.

A mostani könyv egy családi emlékcsokor, amelyet a költő osztott meg olvasójával. Sok olyan pillanatról rántódik le a történelem leple, amely évtizedekig titokként örződött a családi fészek falain belül. Egy láthatatlan lepel, amely csak az emlékezések erejével emelkedik fel.

Kállay Kotász Zoltán szerző neve számomra egy biztosíték, hiszen immáron negyedik kötetét vehettem kézbe. A költő eddig elsődlegesen haiku költészetével nyűgözött le, és most először mutatkozott meg előttem szabad verselése is. A véleményem kezdetén említett múlt, egy bizonyos család emlékpillanatain keresztül mutatkozik be az olvasó előtt. Sok emlék, amely talán csak halovány fénycsíkként létezik a tudat egy rejtett zugában, most felszínre tört és talán nekünk is – olvasóknak – megadatik, hogy emlékezzünk azon elfeledettnek hitt élményeinkre, amelyek anno sokat alakítottak rajtunk akaratlanul is.

„Mennyire fontos egy történet kezdete? És a vége?

Nem tudom eldönteni, pedig gyakran ébredek úgy,

hogy az álmom eleje feledésbe vész.”

Kállay Kotász Zoltán – Poroló című verseskötete 2022-ben jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában. A kiadvány egyik érdekessége, maga a cím, hiszen az elmúlással foglalkozunk, jobban mondva egy családi közeg rég elfeledett, de talán annál értékesebb emlékeivel, pillanataival. De mielőtt mélyebben is belemennék, itt is szeretném megköszönni a szerzőnek, hogy olvashattam a könyvét.

A könyv két fő részre osztja a verseket. A két idősíkot jelölő cím, elsőre talán nem ad túl sok információt olvasójának, de ahogy elmerülünk a versekben, bizony rögtön megértjük, hogy miért ezt a felosztást választotta a szerző.

Minden időszakból választottam egy-egy alkotást, amely számomra fontossá vált. Ezek a versek számomra is sokat jelentettek, hiszen az én emlékeim is felszínre törtek. Emlékezem egy sötét kontyos asszonyra, aki nagy szeretettel mesélt a családunkról. Megismertem én is olyan felmenőket, akiket a fekete-fehér fényképek homályos arcaiban véltem felfedezni kisebb koromban. Ezek a pillanatok megfizethetetlenek, ahogy a költő számára is egyértelműen megmutatkozik értékük. De nézzük is részletesebben.

I. Régmúlt

Hagyományaink, tartozzanak egy nemzethez vagy egy családhoz, mindig nagy értéket képviselnek, hiszen a generációk váltakozásával hol felerősödnek, hol elhalványulni látszanak. Pedig ezek a szokások sokat formáltak felmenőinken és részben számunkra is egy alapértéket adtak. De honnan eredeztethetjük egy-egy ősünk származását vagy éppen milyen élményekkel jutottunk el a mostani hazánkba? Ezek talán elsőre nem is olyan fontos kérdések, pedig csalfa a látszat. A kezdet és a vég közötti eltérés egy dolog, de a megtett út a legfontosabb, úgy gondolom. A következő alkotásról csak annyit írnék, hogy védtelenül ért ez a sok fájdalmas emlék és talán még most is emésztem lelkemben. Olvassátok figyelmesen!

Kép: NiKy m.i.

„Felcsattan a vagon ajtaja, arcok kandikálnak elő.

Elkerekedő szemek:

Megérkeztünk?

Ameddig csak látni:

lélegzetfelhő,

alattuk lassan imbolygó testek ezrei.

Emberek, fejtetőig húzott kabátban.

Mintha a nap is megfázott volna,

ködrongyot szorít az arca elé.

„Én Istenem, jó Istenem, nincs már semmim, csak a testem…”

Néhol tűz pislákol,

nedves vasúti talpfák ropognak, szemét serceg,

inkább füst, mint láng,

odaszorul a csarnoktető alá,

megüli, körülzárja a tömeget.

Egy anya mozdulatlan gyermeket ölel.

„Te őriztél meg az éjjel, maradj ma is énvelem…”

A többség köhög, mégis egymás mellé bújnak.

Néha csendőr jön, fáradtan magyaráz;

szürke bögréket osztanak, és…

(Ebből a bögréből ittam én is

hatvan év múlva reggelente a kakaómat.

Vastag volt a fala, néhányszor

leejtettem, nem tört el.

És nem tudtam, miért nevezi anyu így:

„vagonbögre”…)

és naponta egyszer merőkanálnyi levest.

Ennyit tud adni… Ki is?

Anyaország.

„Kérlek, ne aludjon ki a láng… Kérlek, ne váljak érzéketlenné…”

Vagonbögre. Üres,

de még mindig szorítják, fűtse

az ujjakat a melegség emléke.

Kapaszkodni oda,

ahol a szavaidra

még érkezik szó, érthető válasz…

„Hallgass meg, kérlek… Mert nem magamnak kérek…”

Igen, a szó hozta ide őket,

mely szinte kimondhatatlan: haza.

Van még? Vagy… Haláltusa?

A szemeken látszik, nincs hova tovább.

Ezerkilencszáztizenkilenc, Budapest.

Nyugati, végállomás.

„Legyen meg a Te akaratod. Ámen.”

II. Mostmúlt

A második fejezetnek már sokkal nagyon terjedelem és szerep jutott. Minden, ami a gyerekkorban csupán egy apró pillanatnak tűnt, később, évek múltával, már nem is olyan jelentéktelen, hiszen még mindig őrizzük féltett kincsként magunkban. Ezek az emlékek néha előjönnek, beköszönnek – „szia, itt vagyok, ne felejts el!” – de igazán nem határozzák meg a napjainkat. Akkor miért is olyan fontosak? Minden ember hordozza a felmenők jegyvonásait, bizonyos tulajdonságait, viselkedési formáit. Akaratlanul is ott rejtőzik az unokák szemében a nagyszülők tapasztalata és bár ez egy kéretlen örökség, mindenki viszi magával. Vajon hányan vagyunk képesek bátran és merészen a rossz berögződéseket felülírni, nem tudnék se neveket, se számokat felsorolni. De egyet bizonyosan tudok, hogy életünk egyik legnagyobb feladata, amelyet kevesen értünk meg és elenyésző mértékben teszünk is érte.

Kép: NiKy m.i.

„Aznap délután az óriáshoz mentünk,
akinek cégtáblán is hirdetett nagysága
kifejezte hatalmát az időn.
Apró fekete tárgyat emelt az arcához,
ráhunyorított, és a nagyító – ma már tudom, az volt –
a szeme előtt maradt.
Moccanni sem bírtam:
a szerkezet fölé görnyedt, megkisebbítette magát
a figyelemnek és alázatnak olyan természetességével,
amely megértette velem,
a képtelenül nagy és lehetetlenül apró dolgok összefüggenek.
-Kedves asszonyom, egy rugó elfáradt!-
egyenesedett vissza, csipeszével felmutatva a porszemet.
Megvárta, hogy kiámélkodjuk magunkat,
aztán a pult alól pótalkatrészt kotort elő.
-Kedves asszonyom, az egésznek az a forsza,
hogy nem kell teljesen felhúzni… Nem kell pöccig!”
Nagymama figyelmesen bólintott, aztán papírpénzt halászott elő.
Az óriás komoran hessentett.
-Kedves asszonyom… Láthatta, csupán rugócsere volt!
Munkadíjjal együtt háromhatvan…
-Most már soha nem fogunk elkésni sehonnan! –
kuncogott nagyi az utcán,
és felhúzta az órát… Persze pöccig.”

Ennek a kötetnek súlya van, pedig igazán nem a külsejében mutatkozik meg, csupán az években, amelyeket könnyen nyomon követhetünk a lapok szélein jelölve is. Minden vers egy-egy porlepte emlék, amely hol keserédes, hol apró csintalanságoktól érdekes, mégis mindegyik nagy erővel bíró, hiszen egy egész nemzedéket meghatározó is egyben.

„[…] Hiszen minden csak csak szerep…

mely egyszer véget ér –

ennyi a remény?”

Összességében érdekes olvasmánynak gondolom a könyvet, ámbár az is igaz, néhol száraznak véltem. Jó volt megismerni a költőt ifjú legényként és talán egy picit közelebbről is láthattam, hogy honnan is jött és merre tart éppen. Mindig is érdekeltek az emberi sorsok, legyenek bármennyire is rögösek, hiszen minden lélek történetével gazdagabb, tapasztaltabb és bizonyos szinten bölcsebb leszek.

Ajánlom a költészet szerelmesinek és minden olyan olvasni szerető léleknek, aki szívesen merül el a múltnak bizonyos szegmenseiben és talán szintén utat enged a saját emlékeinek. És talán egy apró intelem a végére még belefér:

„– Maga, meg a többi öreg mindig csak példálóznak!

Tényleg azt hiszik, hogy a történelem ismétlődik?

– Nem a történelem ismétlődik, hanem a valószínűsége…”

 Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a Napkút Kiadó weboldalán megrendeled. 

Írta: NiKy

Péri Györgyi - Főnixdalok

 

„Gondolat nélkül nincs ember!

De kérdés nélkül nem lesz

okos…

Akarat híján összeesne.

Érzés nélkül meg igen fagyos!”

Verseket olvasni és azokat a megfelelően kezelni, értelmezni nem is olyan egyszerű feladat, hiszen fontos tudni, hogy az adott alkotó milyen korban élt, hogyan alakult az élete és talán némiképpen kell egy bizonyos nyitott szemléletmód is mindehhez. A történelem nagy költőivel talán kicsit könnyebb az olvasó dolga, elvégre rímekben gazdagok többnyire a költeményeik, és ha máshol nem is, de az irodalom órákon alapos ismeretanyagot gyűjthetünk mindarról, ami alapjaiban szükséges egy vers megértéséhez, elemzéséhez. Kortárs szerzők tekintetében már foghatjuk a fejünket, úgy gondolom, hiszen korunk kaotikussága és sokszínűsége bizony elemeiben rombolja le mindazt a tudást, amit fentebb már említettem. Persze a paletta igen színes stílus és mondanivalóság tekintetében is, mégis rendre beletörik a bicskánk egy – egy túlmodernizált verseskötetbe.

Azt gondolom, hogy ahány költő, annyi stílus és irányzat várható egy gyűjteményen belül is, de mégis jó olvasás előtt kicsit tájékozódni, hogy kinek is a kötetét vesszük a kezünkbe.

A mostani könyv éppen ezért remek választásnak bizonyult a számomra, hiszen megálmodóját évek óta ismerem és követem, ráadásul íróként is igen figyelemreméltónak vélek. Első szárnypróbálgatását még 2021-ben volt szerencsém olvasni – Aki hétszer született címmel -, amit azóta is jó szívvel ajánlok barátoknak, ismerősöknek egyaránt. Nem tagadom, hogy magas elvárásokkal kezdtem el az olvasást most is, de hogy azt kaptam-e, amit vártam, erről kicsit lentebb részletesen mesélek.

Péri Györgyi – Főnixdalok című verses kötete 2022 év végén jelent meg magánkiadásban. Senkit se tévesszen meg ez a megjelenési forma, hiszen nagyon igényes a kötet külsőleg és belsőleg egyaránt. A borítót – folytatva a megkezdett kiadási mintát – Lengyel Levente készítette, akinek köszönhetően egy különleges érzékkel kiválasztott színnel és rejtett formai elemekkel ötvözött borítót csodálhat meg a publikum. Ráadásul a könyv belső illusztrációkat is kapott, amelyek jelen esetben Tanai Guzorán Anna festőművésznő munkáját dicsérik. Az alap hangulatot úgy gondolom már meg is kaptuk a fent leírtakkal, ezek után már csak a verseknek kell hozzánk szólnia. Nézzük is, hogy mit rejt ez a kötet magában!

A kiadvány négy nagy fejezetre lett felosztva, melyek a következők:

1. Szappanbuborékok

2. Múltszilánkok

3. Görcs és játék

4. Főnixdalok

Az egyes részek címe is igazi talányosság úgy gondolom, hiszen elsőre nem feltétlenül tudhatjuk, hogy milyen alkotások kaptak helyet.

Minden fő fejezetből választottam egy-egy verset, amely közel került a lelkemhez.

SZAPPANBUBORÉKOK

Ennek a nem is annyira rejtélyes címnek sok apró múltbéli esemény adja a fonákját. Múltbéli emlékek, amelyek fel-felvillannak, de mint a buborék szét is pukkadnak egy idő után. Hol fájdalmas, hol légiesen könnyed a hangulata, de mindig valami mély központi témát érintenek a versszakok…

„Láttalak,
Mikor remegőn emelted kezed a könnyed felett,
Rázkódott erős vállad, mikor megöleltelek.

Megéreztem
Azt hiszem, hogy a könny torz tükrében mást látsz
belőlem,
S a gyengédség utáni vágyat szégyelled előttem.

Letöröltem
Torz tükrödet hátralépve, ahogy lágyan széttártam
kezed,
Hogy lásd úgy, ahogy van:
Sokat ér nekünk a szereteted.”

Kép: NiKy m.i.

MÚLTSZILÁNKOK

Még a múltból kapunk „ízelítőt”, de a hangulat kissé nyomott, szomorkás. A témakörök többnyire ugyanarra az érzésre építkeznek, mégis várjuk a feloldozást. Mindenkinek más jelent a magány, az elveszettség érzése, mégis pontosan ugyanazt az utat járjuk be.

„Belefáradtam már,

hogy jónak kell lennem!

S látlak téged tágra nyílt

Szemmel, meredten…

Én vagyok az,

ki ezt elkövettem.”

Kép: NiKy m.i.

GÖRCS ÉS JÁTÉK

Az emberi lélek bonyolult egy játékszer. Sokszor nem értékeljük igazán, hogy milyen alapos szerkezetet kapunk és csak miután eltörtük, jövünk rá, hogy van, amikor a ragasztott „játék” már nem olyan ékes, mint előtte. Minden lélekeszencia egy valódi kincs, melynek értékét csak te növelheted, ha véded a káros elemektől, emberektől, amennyire csak lehet.

„Egy kellemes hűs reggelen
majdhogynem elsírtam magam,
s bár nem fájt semmi a szív helyén,
a torkomban lüktetett az agyam.

A hűs szél keze simogatott,
cirógatta borzolt hajam,
a nap valahonnan rám kacsintott,
s arra kért, szeressem önmagam.

Az estével a baj elmúlt már –
mondta. – Új nap, új élet, nem érzed?
De. Én csak azt nem értem, a szó bár
anyagtalan, miért fáj, s miért félek?

Nagy nehezen mégis elindultam
azon a biztató, friss reggelen,
a szél csitító karjába simultam,
s lassan kiszáradt a szemem.”

Kép: NiKy m.i.

FŐNIXDALOK

Újra építeni magunkat minden nehéz időszak után, hinni és remélni, hogy egyúttal erősebben, mégis tele bizalommal tudunk majd tekinteni az előttünk álló végtelenre, talán a legnehezebb feladat egy ember életében. Sérült testünk felépül, de a lelkünk nehezebben gyógyul és sokszor már óvatossá, bizalmatlanná válunk. Mégis érdemes a tapasztalatot pajzzsá formálni és bátran, felemelt fejjel ismét bizakodva tekinteni a jövőre. Ezt megtenni hatalmas lépés és nem mindenkinek sikerül, mégis hiszem, ahogy a Főnix újjászületik hamvaiból, úgy a lélek is képes az örök megújulásra a szeretet nevében.

 

„volt
oly hold
mi lágy hullámmal világítja
a holt
lány úszó fürtjeit
halak isszák sós ízű könnyeit

van
oly nap
min máglyák fényébe kiáltó szavak
miatt
anyák esnek térdre
hamuját a szél viszi a füstös égre

lesz
oly éj
min távoli kegyetlen
játék
gyanánt a kor ha nagyobbat vétkezik s
ember akkor már nem létezik”

Azt mondják, hogy az élet csupa móka és kacagás, de mégis többször sérülünk, ráadásul a kövek, melyek reánk hullnak, akaratlanul is sebeket hagynak bőrünkön. A lelkünk nem játékszer, ezt sosem szabad elfelejteni, és bár ki –kinyitjuk szívünk kapuját, a belépőnek egy sor „sárkánnyal” is meg kell küzdenie értünk. Mert mindannyiunkban ott a hercegnő, ki fehér daliás hercegére vár és a kastély ablakából lessük, hogy mikor érkezik el hozzánk… Bár nem külön álló a mostani vers, amelyet megosztani kívánok még, de számomra az egyik legértékesebb alkotás a kötetben.

 

„A Szürke sárkány
ellopta a napot!
Egy felhőbe bújva
A hold csak várt,
és ijedten vacogott.

Nyisd ki drágám a szemed,
s minden ragyogni fog velem s veled…

És jött egy ádáz
Fekete lovag,
fejem leütni készült,
s kínzott engem
sokat, sokat.

Sebeidre gyógyír a jelen,
megérteni csak itt fogod, ezen a helyen.

S volt egy hercegnő,
vár, hatalmas
szerelem…
Rózsa is volt benne,
ha jól emlékezem…

Tudom, drága.
Hervadt rózsád itt van még a kezemben,
s várok rád most is, itt
a jelenben.”

Kép: NiKy m.i.

Ezek után azt gondolom, hogy felesleges lenne bármilyen dicsérő szó vagy mondat, hiszen egyételmű, hogy mennyire a szívemhez nőttek a költemények. Ugyan nem minden vers szól hozzám, mégis összességében megkönnyeztem, néhol elmosolyodtam, de mindenképpen a lelkembe zártam. Pontosan tudom, hogy szinte lehetetlen, amit most érzek, de valahogy mégsem tudok szabadulni a gondolattól, hogy egy rokonlélekre leltem az alkotó személyében. Nőként megértettem, hogy az élet pofoktól nem mentes, de sorstársként egy segítőkéz nyújtásával bárki újra kezdheti az életet. Hiszen elcsúszunk, netán letaszítanak minket a helyes útról, de együtt, erősebben ismét visszatérhetünk a megfelelő ösvényre. A verseskötet egy nő életéből meritkezik egészen a kislányka időszakáig visszanyúlva, hogy a korszakok váltakozásával betekintést nyerhessen az olvasó egy életeszencia küzdelmeibe, örömébe, bizonytalanságába, hitébe. Hogy ki miképpen fogadja be az olvasottakat, az természetesen egyéni, mégis úgy gondolom, hogy jó érzés kézbe venni, elmélyülni és kicsit megmártózni az élet tengerében. A tapasztalás nem mindig a sajátunk kell, hogy legyen, aki ügyes más szenvedéséből is tanul, hogy a buktatókat könnyebben vegye.

És ez a kis részlet egy nagy igazságot üzen:

„– Ne csak a testedet lásd,
hanem azt, aki vagy,
azt a lényt is nézzed,
ki hordja a látványodat.”

Azt hiszem, őszintén elmondhatom, hogy kedvelem ezt a kis kötetet és bízom benne, hogy nem én leszek egyedül ezzel az érzéssel.

Amennyiben úgy érzed, hogy felkeltettem az érdeklődésedet, a könyvet megvásárolhatod a Péri Penna weboldalán.

Írta: NiKy

Balázs Imre József - Egyformázni, különbözni

 

„Vulkán apó, másképp kérdek, s másfélét.

Mit tegyek, hogy bent érezzek több békét?

Mikor jó, ha felrobban a feszültség?

Aki morgott, lehet aznap derűs még?”

Évek óta olvasok mesekönyveket, gyermekeknek szóló kiadványokat. Sok kötet érintette már meg lelkemet és többről is elmondhatom, hogy nagy kedvenceim egyikeként tettem a polcomra. De igen kevés akadt eddig, amely a maga egyszerűségében ragadta meg figyelmemet. A mostani verses kötet kisebb gyermekeknek íródott, mégis sokkalta több annál.

Balázs Imre József szerző nevével most találkoztam először, pedig több kiadvány megálmodója. Többek között a nevéhez fűződik a Madárábécé és A Tenger című könyvek is.

2022 egyik újdonságaként jelent meg az Egyformázni, különbözni című könyve, amely gyermekverseket gyűjtött egy csokorba. A versek az emberi lélek érzékenységére, egy bizonyos elmélyülésre, a csend erejére és a pillanatok megélésére reflektálnak. Minden sorból árad a szeretet, az egyszerűség iránti tisztelet, az élet apró-cseprő pillanatainak megélése. Az világ apró, néha eltörpülő eseményeire, a természet adta különleges jelenségekre és az ember által „szürke” hétköznapnak csúfolt napok történéseire, képeire, tárgyaira irányítják a figyelmet a költemények. Néha jó megállni és valóban érzékelni a körülöttünk lévő világot, de talán a képzelet is segít kicsit ennek a nyugalmi állapotnak a megteremtésében.

Három alkotást választottam kedvcsináló gyanánt.

Kép: NiKy m.i.

Az első rávilágít arra, hogy mennyire jó együtt lenni, mégis különbözni. Milyen különleges az érintés és a közös idő megteremtése. Nézzétek csak:

„Ameddig mész velem, addig jó menni,

ahol megállunk, csöndet lélegezni.

Amennyi szétszállt, azt repülni hagyni,

akikké gyűltünk, kicsit rendbe rakni.

A lehunyt szemben zöld nyugalmak ülnek,
ha elringat a világ, megörülnek.
Ha fentből s lentből lesz teljes egy tájkép,
legyél nekem fel-felvillanó árnyék!”

A második vers egy különleges barátságról mesél, amelyet mindannyian kívánunk magunknak. Ha bárki is átélte a lenti sorokat, akkor nagyon szerencsésnek mondhatja magát, hiszen a bizalom egy törékeny kincs, amelyet megszerezni nehéz, de elveszíteni egy pillanat is elég!

Kép: NiKy m.i.

„Leszek a barátod reggel,
léphetünk közelebb eggyel.

Leszek a barátod tízkor,
ha rám pici titkokat bízol.

Leszek a barátod délben,
ha nem engedsz el erős szélben.

Leszek a barátod este,
két ikercsillagot lesve.”

A harmadik pedig a lelkünk mélyéről mesél. Egy vers, amiben benne van minden és mégis megfoghatatlan képeket fest le:

„Leltem a polcon egy titkos iratot.
Minden betűje a lapból kiragyog,
mintha a laptól messze lebegne,
látom szállni, de az csak a teste.

Ha lenne egy igazi, titkos nyelvem,
naplót írnék lapon és fejben..
Mialatt írnék, messze lebegnék,
messzi magamhoz közelebb lennék.”

Sokszor úgy érzem, hogy a mostani mesekönyvek már felérnek egy-egy pszichológussal, hiszen a legtöbb alkotás valamilyen problémára fordítja az olvasó figyelmét, ezáltal felszínre kerülnek a gyermekek körüli hétköznapi gondok, amiket aztán a szülőkkel át tudnak beszélni. Nagyon fontos a gyermek és szülő közti érdemi kommunikáció, amikor játékos formában, kölcsönösen, egymást meghallgatva kötnek kompromisszumot. Mert sokan úgy gondolják, hogy a gyermeknek csak követni kell, amit a felnőttek mondanak, miközben ezen apró kis lelkeknek is meg van a maguk fájdalma, gondja. Egymásért tenni hosszútávú befektetés, egy egészséges majdani felnőttért. Ezek a kötetek pont erre is jók a szórakoztatás mellett. Legyen az vers vagy mese, minden formában nagy segítséget nyújtanak.

Nagyon szerettem kézbe venni ezt a kiadványt, hiszen számos értékes és különleges verset olvashattam, ráadásul valóban elgondolkodtam általuk és nyugalomra leltem egy kis időre.

Ajánlom a könyvet az iskoláskorú gyermekeknek, főleg 10-12 év körül. A nyelvezet és tartalom szempontjából mindenképpen érdemes kézbe venni, de akár szülőkkel is egy remek program az olvasása. És egy nagy igazság:

„Utazzon a család mindig együtt!
Jó, ha az együttlét ízét megszeretjük.
Utazzon a család bent, a házban!
Jó magunkat megtalálni minden lázban.

Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a Gutenberg Kiadó weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy