Fotó: Attila Enyedi Photography
Minden egyes interjúmat nagy gonddal készítem el, mivel
rendkívül megtisztelőnek gondolom, hogy beszélgető partnereim időt szánnak rám.
Viszont amikor egy számomra kiemelkedő személy tisztel meg a figyelmével, még
boldogabb vagyok. Éppen ezért kellemes egybeesés volt, amikor nem is olyan
régen olvashattam Erberling Judit - Vers a tengerben című verseskötetét, melyet
azóta is nagyon kedvelek. Számos kérdésemre volt kedves válaszolni Judit, pedig
meggyötörtem rendesen. Kitartásodat ezúton is köszönöm neked! Kérlek,
fogadjátok érdeklődéssel és szeretettel! Kezdjünk is hozzá!
Először is köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésemet. Kérlek, mutatkozz be a kedves olvasóknak pár mondatban! Hogyan is lettél vers és irodalom szerető alkotó?
Szervusz, Niki! Sziasztok!
Én köszönöm ezt a megtisztelő lehetőséget! Valamikor sok-sok évvel ezelőtt láttam meg a holdvilágot. Művészeteket szerető családba születtem, így azt hiszem, nagyjából borítékolható volt, hogy az irodalmat én is szívembe fogom zárni. De nem csak az irodalmat, hanem a művészeteket úgy általában kedvelem. Alkotó nagyjából akkor lettem – szerintem –, amikor Mamámmal fogtuk a kis papírokat, az ollót, és elkezdtünk terítőket kivágni belőle. Ezt az alkotókedvet sosem hagytam el, mindig itt volt, és van is bennem. Tizenkét évesen fotózni szerettem, ez a mai napig megmaradt, bár már nem olyan intenzitással, mint régebben, de kipróbáltam magam – többek között – az élményfestésben is. Verseket írni tizennégy évesen kezdtem, a versek szeretete pedig azóta is töretlenül munkálkodik bennem, olykor egy-egy újabb vers formájában tör magának utat.
A könyved verseskötetként jelent meg. Hány év munkájából merítkeztél?
Uh, nagyon sok. Igazából úgy tekintek erre a kötetre, mint egy felnőtté válásra. Nem csak azért, mert olyan verseket válogattam össze, amiket már kiforrottabbnak éreztem, vagy mert a verseim nem gyerekeknek szólnak, hanem azért is, mert egészen pontosan tizennyolc évet felölelő költeményeket rejtenek magukba a lapok.
Szeretném megköszönni, hogy kézbe vehettem a könyvedet. Bevallom őszintén, hogy legalább háromszor elolvastam. Elképesztő emocionális hullámvölgybe vittél, sokszor nagyon mély és intenzív érzések kavarogtak bennem, melyek még többnyire most sem múltak el nyomtalanul. Pont ezért is szeretném megkérdezni, hogy mi alapján válogattad össze a verseidet, mi volt az alapvető koncepciód?
A fő koncepcióm az volt, hogy a verselési szabályoknak megfelel-e. Ha igen, akkor érzem-e benne azt, hogy szeretném megosztani másokkal. Ugyan utólag olvasgatva néha felvetődik egy-egy versnél a gondolat, hogy „Tényleg bele kellett ezt raknom?”, de aztán igen hamar tovaröppen az érzés. Egyrészt azért, mert ez vagyok én, egy szelet belőlem, egy darab a lemeztelenített lelkemből, másrészt pedig most már, megjelenés után talán felesleges is ezen rágódni.
Vers a tengerben egy nagyon különleges cím, mely már csak ránézésre is sok jelentéssel bír. Te választottad a köteted címét, és ha igen, miért erre esett a választásod?
Én választottam. Két dolog volt, amiben biztos voltam már akkor, amikor még a kéziratot sem kezdtem el összeállítani: keményfedeles borító, valamint Vers a tengerben cím. A verses blogomnak – ami jelenleg inaktív – adtam ezt a nevet évekkel ezelőtt. Számomra jelentéssel bír, de főleg azt szimbolizálja, hogy mennyire sokszínű a világ, a lélek, a gondolkodás, az érzések, és hogy még ennél is több az ismeretlen oldala az emberi létezésnek.
A verseid többnyire rímekben mesélnek az adott témáról, mégis vannak olyan alkotásaid, amik kilógnak a sorból. Gondolok itt pl. Rabmadár című művedre. Milyen típusú verseléseket alkalmazol, mikor elfog az ihlet? Egyáltalán kell –e, hogy egy költő kövesse az iskolában tanult szabályokat, mit gondolsz erről?
Hosszú éveken keresztül csak és kizárólag félrímekkel alkottam verseket – akkor még csak írtam, ami jött, nem figyeltem a ritmusra; ezeknek a verseknek egy részét később átdolgoztam. Manapság már sok keresztrímes, páros rímes, sőt néhány borokrímes versem is születik. Az ölelkező rímekkel még barátkozási fázisban vagyunk. Van néhány rímtelen, szabadabb versem, ezeket már akkor írtam, amikor Fülöp Zsolt kollégám – aki hatalmas tudással rendelkezik az irodalom berkein belül is –, javasolta, próbáljam ki magam ebben, maximum rájövök, hogy nem kell erőltetni, mert nem az én utam.
A Rabmadár egyébként pont egy félrímes költemény, ami ugyan nincs versszakokra bontva, de valójában minden második sora rímel, vagyis a 2-4, a 6-8 és így tovább. Amikor ezt írtam, már tudatosan alkottam, figyeltem a dallamosságra is.
Verselés szempontjából az ütemhangsúlyos versek közé sorolnám leginkább a verseimet, bár azt nem mondanám, hogy mindig figyelem a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok szabályos váltakozását, sőt. Arra azonban ügyelek, hogy szabályos szótagszámok legyenek. Az időmértékes verselés egy következő lépcső, egy újabb kihívás lesz. Még nem sikerült összehoznom egy szép hexametert vagy pentametert, de talán majd a jövőben.
Vannak szabadversek, amiket nem kötnek a verselési szabályok. Ezeknek a verseknek is megvan a maga bája, szépsége, de én magam egyelőre nem érzem úgy, hogy ebben a formában szeretnék alkotni. Hogy a tanult szabályokat kell-e követni? Úgy gondolom, hogy van, amikor igen, amikor annak tényleg ott a helye, de van, amikor el lehet engedni bizonyos szabályokat.
Fotó: Attila Enyedi Photography
A kötetben található három haiku is, melyek cseppet kakkuktojásnak számítanak a többi versed között. Milyen szándékkal kerültek bele? És ezek szerint a haiku költészet sem áll távol tőled?
Pár éve részt vettem egy alkotói kihíváson, amelyen minden héten más feladatot kaptunk. Az egyik héten az volt a feladat, hogy írjunk három haikut. Ezek a versek születtek ebből a feladatból, miután sokat olvastam utána ennek a költészeti formának. Izgalmasnak tartom a haikukat, megvan a maguk varázsa, csodásan lehet velük kifejezni a természet szépségét, inkább belső rímekkel dolgozik, mint sorvégivel (eredetileg egy sorba írták őket, nem háromba), vannak szabályok, amikre figyelni kell és igazán kifejező haikut írni önmagában egy fantasztikus feladat, egy erős kihívás.
Azt mondják, hogy a versek és haikuk a szabad gondolatok gyöngyei. Hogyan vélekedsz erről?
Azt hiszem erre a Költő vagyok csupán versem utolsó sora a legjobb válasz: „minden vers a lélek szava”
A verseid tematika szempontjából nagyon színesek. A szerelemtől kezdve, a hit és életfilozófiáig megtalálható minden. Ebből arra következtetek, hogy nagyon széles érdeklődési körrel rendelkezel. Jól gondolom? Milyen inspirálódási technikáid vannak, vagy bármi ihletet adhat a számodra? Hogyan képzelje el az olvasó azt a folyamatot, ahogy megszületik egy versed?
Igen, elég széles az érdeklődési köröm, szívesen mélyedek el időnként különböző dolgokban, olyanokban is, amikről fél évvel korábban nem is gondoltam, hogy érdekelni fog.
Oh, ihletet bármiből és bárhogyan lehet meríteni, szerintem. Csak annyi kell hozzá, hogy az ember a megfelelő időben, a megfelelő helyen legyen. Kaptam már ihletet könyvtől, egy reggeli fénysugártól, ami kibújt a felhő mögül, felettem elrepülő madaraktól, az új tetoválásomtól, de gyakran a saját lelkemből merítek. Szóval konkrét technikám nincs. Nálam nem működik, hogy leülök és írok egy verset. Ha nincs katalizátorom, akkor nem lesz vers. Ha van, akkor nagyobb valószínűséggel lesz, de még így sem mindig.
Olvastam a könyved végén, hogy mennyire nehezedre esett a köszönetnyilvánítás papírra vetése. Ezért érdekelne, hogy mi a nehezebb: egy vers megálmodása vagy az utószó és köszönet megírása, illetve miért érzel így?
Egyértelműen az utószó és a köszönetnyilvánítás a nehezebb. Konkrétan három hétig a köszönetnyilvánítás ennyiből állt a Vers a tengerben végén: Köszönetnyilvánítás. És néztük egymást... Ehhez is ihlet kell... Szerintem – de ez tényleg csak rám vonatkozik, egyáltalán nem általános érvényű –, azért könnyebb a verseket megalkotni, mert ott egy pillanatnyi impulzust kapok, ami beindítja a gondolataimat és csak úgy megjelenik a fejemben egy vagy két sor. Ezzel szemben a köszönetnyilvánítás egy konkrét célt szolgál, egy adott feladatot lát el. Úgy éreztem, hogy amíg a verseknél a formai követelmények a korlátozók – amiket egyébként nem érzek korlátoknak –, addig a köszönetnyilvánításnál a gondolataim voltak bekorlátozva. Szerintem ezért nehezebb az utóbbit megalkotni. Persze amikor homlokon csókolt a köszönetnyilvánítás múzsája, akkor már hip-hop megszületett ez is.
Nagyon szép a borítója a könyvednek. Te választottad ki a koncepciót vagy a borító készítőjére bíztad magad? Kinek a munkáját dicséri a külső kép?
A borítót Ashley Redwood tervezte. Nagyon szeretem a munkáit. Volt egy kezdetleges elképzelésem, hogy nagyjából milyen borítót szeretnék. Küldtem is Ashleynek pár képet, néhány instrukciót, de ezeken túl rábíztam magam és a borítót Ash fantáziájára, ő pedig nem okozott csalódást. Ennél tökéletesebb borítója nem is lehetne a kötetnek, számomra pontosan jelképezi a beltartalmat.
A legtöbb alkotónak van olyan személy az életében, aki végig „fogja a kezét”, míg meg nem születik az adott könyve. Neked ki volt az a bizonyos személy, akinek akár ha „hisztiztél” is, de elviselt és támogatott? És mennyire fontos a környezet hozzáállása egy ilyen időszakban?
Nagyon fontos a környezet támogatása, hiszen nem csak fizikailag, de lelkileg is hatalmas támaszt tudnak nyújtani. Amikor elhatároztam, hogy összerakom a kéziratot, akkor úgy fél évvel később Anyukám felajánlotta, hogy majd ő megcsinálja, mert semmit sem haladtam vele. Persze ezt nem fogadtam el, de nagyon jól esett a felajánlás. Velem örült és meghallgatott, amikor nyafognom kellett. Ő az egyik, a másik pedig férjem, aki minden pillanatban velem volt. Először ő olvassa a verseimet is, de mivel végigkövetett velem mindent – a versek ide-odarendezésétől kezdve a javításokig, a várakozáson át, amikor a kiadóknak elküldtem a kéziratot, és természetesen az örömöt is, amikor megkaptam a NewLine Kiadó pozitív visszajelzését, majd az ezután következő munkafolyamatot napjainkig és ezután is –, ezért ő az, aki a legnagyobb támogatóm volt. Barátaim közül sokan voltak, akiknek biztatása rántott ki egy-egy rosszabb pillanatból. Az, hogy tudtam, velem örülnek és mellettem állnak, nagyon sokat jelentett és jelent a mai napig is. Azok a barátaim pedig, akik szintén benne vannak a kiadás világában szakmai tanácsokkal is gazdagítani tudtak, ami első könyvesként felbecsülhetetlen tud lenni.
Ha ki kell emelned két alkotásodat, akkor melyek azok, amikre igazán büszke vagy és/ vagy egy meghatározó időszakról mesélnek? Van-e olyan versed, amit bátran ajánlanál azon olvasóknak, akik „életválságban” szenvednek?
Talán a legbüszkébb az egyik olyan versemre vagyok, ami még nem jelent meg. Van valami, ami gyerekkorom óta foglalkoztat. Vissza-visszatérő gondolat számomra hosszú évek óta, s ez egy olyan dolog, ami misztikus, megfoghatatlan, mégis folyamatosan jelen van. Erről írtam nem olyan régen egy verset, és amikor elkészült egyfajta megelégedést éreztem. Igazából nem ajánlanék konkrét költeményt. Már csak azért sem, mert nem biztos, hogy ami nekem egy bizonyos dolgot ad, az másnak is ugyanazt fogja adni. A versek nem egy jelentéssel bírnak. Van amikor tudod a saját lelkedhez kötni, van amikor nem. Van, hogy majd később újraolvasod, és akkor ad valami megnyugvást. Éppen ezért hibásnak tartom azt a módszert is az irodalomórákról, hogy „mire gondolt a költő”, meg hogy a tanár gondolatait kell visszaadni egy verselemzésnél. A vers mást mond neked, mást a tanárnak, a szomszéd néninek, nekem, és az is lehet persze, hogy a vers hangulata nem állt egyenes arányban a költő hangulatával. Ezért úgy gondolom, hogy a lírai alkotásokat nem feltétlenül ajánlani kell adott dologra, hanem olvasni, megélni, érezni őket. Minden vers meg tud szólítani valakit, csak meg kell találnia egymást költeménynek és olvasónak.
Minden költőnek van egy bizonyos szokása, melynek tükrében megfogalmazódik az a bizonyos kezdetleges pár sora. Gondolok itt elsődlegesen arra, amikor ihletként a műve közepét álmodja meg és köré építi az összes többit. A te esetedben hogyan születik meg egy vers és átlagban miképpen döntöd el, hogy hány versszak legyen stb.?
Szinte mindig az első két sor ugrik be először. Nem is emlékszem olyanra, hogy ne így lett volna. A versszakok száma attól függ, hogy van-e még mondanivalóm, van-e még a versben olyan, amit ki kell hozni belőle. Szeretnék írni több rövidebb, maximum három versszakos, tömör, velős verset, de azt vettem észre, hogy hosszabban tudom átadni a bennem rejlő érzéseket, gondolatokat. Bízom benne, hogy hamarosan sikerül majd ilyet is írnom.
Mit gondolsz arról, hogy a régmúlt nagy alkotói bánatukban írták az utókornak „világismert” alkotásaikat? Melyik érzelmi mélység adhat igazán ihletet? És vajon szerinted, miért mindig mások nyomorúsága és fájdalma hat igazán a társadalomra? Hiszen a kötelező olvasmányok legtöbbje is inkább drámai, sem mint humorban gazdag alkotás. Mit gondolsz erről?
Talán azért, mert a belső fájdalom, a bánat, a magány, az elhagyatottság olyan mély és erős érzelmek, hogy könnyen megindítanak, könnyen ihletet adnak. Én magam is, első – magam által – jobbnak tartott verseimet lelkifájdalom hatására alkottam. A fájdalmat talán jobban ki lehet fejezni, mint a boldogságot. Utóbbit is ki lehet természetesen, de az örömöket sokkal könnyebben éli meg az ember, míg a bánatot szeretné kiűzni magából, és erre nagyon is alkalmasak a művészetek.
Úgy gondolom, hogy alapból az ember empatikus és érző lény, mások fájdalma benne is egyfajta rossz érzést kelt, ő is megéli. A kötelező tananyag – azt mondják –, az életre készít fel. A kötelező olvasmányok legtöbbje arra mutat rá, hogy az élet rohadt egy dolog tud lenne (már bocsánat a kifejezésért). Ebből a nézőpontból tökéletesek, abból a nézőpontból már kevésbé, hogy a diákok többsége vagy el sem olvassa őket, vagy nagyon hamar elfelejti. Nem hiszem, hogy irodalmi felmenőink az általános iskolás és/vagy középiskolás diákoknak szánták volna műveiket.
Sok kötelező olvasmányt én sem olvastam el akkor, amikor a tananyag előírta, ellenben felnőttként pótoltam. A mostani gondolkodásom azt mondatja velem, hogy gyerekként nem is igazán értettem volna azt a mögöttes tartalmat, ami sok műben megbúvik. Most ellenben én vagyok az a célközönség, akihez beszélnek ezek az alkotások.
Sokszor hallom más emberektől, hogy „felbérelt” alkotókká kényszerülnek válni. Szerinted egy költő, tud –e úgy alkotni ebben az esetben, hogy az ne menjen a minőség rovására? És te képes lennél –e rá?
Volt már olyan, hogy egy-egy kedves ismerősöm kérésére írtam verset, például nyugdíjba vonulás alkalmából, vagy esküvőre szánt ajándék gyanánt. Általában ezeket a műveket nem érzem olyan erősnek, mint azokat, amelyek szívből, lélekből íródnak, de ez talán nem is baj. A lényeg, hogy annak tetszik, aki kérte és annak is, aki kapja.
Pont a minap találkoztam egy oldallal, amelyen versek rendelhetőek igen borsos áron. Az én értékrendem mást diktál, ezért biztosan nem tudnám így eladni a verseimet, vagy rendszeresen megrendelésre írni. És hát ugye feljebb beszélgettünk már az ihletről, ami nem parancsra jön nálam.
Milyen jövőbeli terveid vannak? Mikor várhatjuk az újabb könyvedet és maradsz-e a költészet világában?
Természetesen készülök egy következő kötettel, aminek a kézirata már erősen folyamatban van. Mindenképpen a verseknél maradok, ez az én utam, az én világom. A mikor még kérdés, de igyekszem minél hamarabb, hogy ne kelljen túl sokat várni. * kacsint * Ezenkívül is rengeteg tervem van természetesen, bár nem mind kapcsolódik a költészethez.
További sok sikert kívánok Judit!
Amennyiben felkeltettük az érdeklődéseteket, keressétek fel
az alkotó Facebook és Instagram oldalait, ahol további érdekességeket olvashattok!
Vers a tengerben című könyvét pedig, a NewLine Kiadó oldalán tudjátok megrendelni.
Írta: NiKy
.jpg)
