Kállay Kotász Zoltán - Poroló

 

„A csillagok előtt minek szégyenkeznék?”

Mindannyiunknak van egy bizonyos transzgenerációs öröksége. Kinek tele szép emlékekkel, de sokunknak törött üvegekkel, sírással, sötétséggel. Az idő otthagyja nyomát az emberi lelkeken, de a családi album felnyitásával minden emlék – legyen bármilyen halovány is – új köntöst kap, és ismét életre kél. Újra halljuk nagyanyánk zsörtölődését a konyhából, nagyapánk pipájának illatát érezzük orrunkban. Édesanyánk meleg ölelő karjait véljük magunkon tudni, míg édesapánk fütyörészése hallatszik át a falakon. Emlékek, amelyek akaratlanul is felszínre törnek, és bár nem mind szép vagy fényes, mint egy letisztított üveggolyó, mégis, csak a mienk.

A mostani könyv egy családi emlékcsokor, amelyet a költő osztott meg olvasójával. Sok olyan pillanatról rántódik le a történelem leple, amely évtizedekig titokként örződött a családi fészek falain belül. Egy láthatatlan lepel, amely csak az emlékezések erejével emelkedik fel.

Kállay Kotász Zoltán szerző neve számomra egy biztosíték, hiszen immáron negyedik kötetét vehettem kézbe. A költő eddig elsődlegesen haiku költészetével nyűgözött le, és most először mutatkozott meg előttem szabad verselése is. A véleményem kezdetén említett múlt, egy bizonyos család emlékpillanatain keresztül mutatkozik be az olvasó előtt. Sok emlék, amely talán csak halovány fénycsíkként létezik a tudat egy rejtett zugában, most felszínre tört és talán nekünk is – olvasóknak – megadatik, hogy emlékezzünk azon elfeledettnek hitt élményeinkre, amelyek anno sokat alakítottak rajtunk akaratlanul is.

„Mennyire fontos egy történet kezdete? És a vége?

Nem tudom eldönteni, pedig gyakran ébredek úgy,

hogy az álmom eleje feledésbe vész.”

Kállay Kotász Zoltán – Poroló című verseskötete 2022-ben jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában. A kiadvány egyik érdekessége, maga a cím, hiszen az elmúlással foglalkozunk, jobban mondva egy családi közeg rég elfeledett, de talán annál értékesebb emlékeivel, pillanataival. De mielőtt mélyebben is belemennék, itt is szeretném megköszönni a szerzőnek, hogy olvashattam a könyvét.

A könyv két fő részre osztja a verseket. A két idősíkot jelölő cím, elsőre talán nem ad túl sok információt olvasójának, de ahogy elmerülünk a versekben, bizony rögtön megértjük, hogy miért ezt a felosztást választotta a szerző.

Minden időszakból választottam egy-egy alkotást, amely számomra fontossá vált. Ezek a versek számomra is sokat jelentettek, hiszen az én emlékeim is felszínre törtek. Emlékezem egy sötét kontyos asszonyra, aki nagy szeretettel mesélt a családunkról. Megismertem én is olyan felmenőket, akiket a fekete-fehér fényképek homályos arcaiban véltem felfedezni kisebb koromban. Ezek a pillanatok megfizethetetlenek, ahogy a költő számára is egyértelműen megmutatkozik értékük. De nézzük is részletesebben.

I. Régmúlt

Hagyományaink, tartozzanak egy nemzethez vagy egy családhoz, mindig nagy értéket képviselnek, hiszen a generációk váltakozásával hol felerősödnek, hol elhalványulni látszanak. Pedig ezek a szokások sokat formáltak felmenőinken és részben számunkra is egy alapértéket adtak. De honnan eredeztethetjük egy-egy ősünk származását vagy éppen milyen élményekkel jutottunk el a mostani hazánkba? Ezek talán elsőre nem is olyan fontos kérdések, pedig csalfa a látszat. A kezdet és a vég közötti eltérés egy dolog, de a megtett út a legfontosabb, úgy gondolom. A következő alkotásról csak annyit írnék, hogy védtelenül ért ez a sok fájdalmas emlék és talán még most is emésztem lelkemben. Olvassátok figyelmesen!

Kép: NiKy m.i.

„Felcsattan a vagon ajtaja, arcok kandikálnak elő.

Elkerekedő szemek:

Megérkeztünk?

Ameddig csak látni:

lélegzetfelhő,

alattuk lassan imbolygó testek ezrei.

Emberek, fejtetőig húzott kabátban.

Mintha a nap is megfázott volna,

ködrongyot szorít az arca elé.

„Én Istenem, jó Istenem, nincs már semmim, csak a testem…”

Néhol tűz pislákol,

nedves vasúti talpfák ropognak, szemét serceg,

inkább füst, mint láng,

odaszorul a csarnoktető alá,

megüli, körülzárja a tömeget.

Egy anya mozdulatlan gyermeket ölel.

„Te őriztél meg az éjjel, maradj ma is énvelem…”

A többség köhög, mégis egymás mellé bújnak.

Néha csendőr jön, fáradtan magyaráz;

szürke bögréket osztanak, és…

(Ebből a bögréből ittam én is

hatvan év múlva reggelente a kakaómat.

Vastag volt a fala, néhányszor

leejtettem, nem tört el.

És nem tudtam, miért nevezi anyu így:

„vagonbögre”…)

és naponta egyszer merőkanálnyi levest.

Ennyit tud adni… Ki is?

Anyaország.

„Kérlek, ne aludjon ki a láng… Kérlek, ne váljak érzéketlenné…”

Vagonbögre. Üres,

de még mindig szorítják, fűtse

az ujjakat a melegség emléke.

Kapaszkodni oda,

ahol a szavaidra

még érkezik szó, érthető válasz…

„Hallgass meg, kérlek… Mert nem magamnak kérek…”

Igen, a szó hozta ide őket,

mely szinte kimondhatatlan: haza.

Van még? Vagy… Haláltusa?

A szemeken látszik, nincs hova tovább.

Ezerkilencszáztizenkilenc, Budapest.

Nyugati, végállomás.

„Legyen meg a Te akaratod. Ámen.”

II. Mostmúlt

A második fejezetnek már sokkal nagyon terjedelem és szerep jutott. Minden, ami a gyerekkorban csupán egy apró pillanatnak tűnt, később, évek múltával, már nem is olyan jelentéktelen, hiszen még mindig őrizzük féltett kincsként magunkban. Ezek az emlékek néha előjönnek, beköszönnek – „szia, itt vagyok, ne felejts el!” – de igazán nem határozzák meg a napjainkat. Akkor miért is olyan fontosak? Minden ember hordozza a felmenők jegyvonásait, bizonyos tulajdonságait, viselkedési formáit. Akaratlanul is ott rejtőzik az unokák szemében a nagyszülők tapasztalata és bár ez egy kéretlen örökség, mindenki viszi magával. Vajon hányan vagyunk képesek bátran és merészen a rossz berögződéseket felülírni, nem tudnék se neveket, se számokat felsorolni. De egyet bizonyosan tudok, hogy életünk egyik legnagyobb feladata, amelyet kevesen értünk meg és elenyésző mértékben teszünk is érte.

Kép: NiKy m.i.

„Aznap délután az óriáshoz mentünk,
akinek cégtáblán is hirdetett nagysága
kifejezte hatalmát az időn.
Apró fekete tárgyat emelt az arcához,
ráhunyorított, és a nagyító – ma már tudom, az volt –
a szeme előtt maradt.
Moccanni sem bírtam:
a szerkezet fölé görnyedt, megkisebbítette magát
a figyelemnek és alázatnak olyan természetességével,
amely megértette velem,
a képtelenül nagy és lehetetlenül apró dolgok összefüggenek.
-Kedves asszonyom, egy rugó elfáradt!-
egyenesedett vissza, csipeszével felmutatva a porszemet.
Megvárta, hogy kiámélkodjuk magunkat,
aztán a pult alól pótalkatrészt kotort elő.
-Kedves asszonyom, az egésznek az a forsza,
hogy nem kell teljesen felhúzni… Nem kell pöccig!”
Nagymama figyelmesen bólintott, aztán papírpénzt halászott elő.
Az óriás komoran hessentett.
-Kedves asszonyom… Láthatta, csupán rugócsere volt!
Munkadíjjal együtt háromhatvan…
-Most már soha nem fogunk elkésni sehonnan! –
kuncogott nagyi az utcán,
és felhúzta az órát… Persze pöccig.”

Ennek a kötetnek súlya van, pedig igazán nem a külsejében mutatkozik meg, csupán az években, amelyeket könnyen nyomon követhetünk a lapok szélein jelölve is. Minden vers egy-egy porlepte emlék, amely hol keserédes, hol apró csintalanságoktól érdekes, mégis mindegyik nagy erővel bíró, hiszen egy egész nemzedéket meghatározó is egyben.

„[…] Hiszen minden csak csak szerep…

mely egyszer véget ér –

ennyi a remény?”

Összességében érdekes olvasmánynak gondolom a könyvet, ámbár az is igaz, néhol száraznak véltem. Jó volt megismerni a költőt ifjú legényként és talán egy picit közelebbről is láthattam, hogy honnan is jött és merre tart éppen. Mindig is érdekeltek az emberi sorsok, legyenek bármennyire is rögösek, hiszen minden lélek történetével gazdagabb, tapasztaltabb és bizonyos szinten bölcsebb leszek.

Ajánlom a költészet szerelmesinek és minden olyan olvasni szerető léleknek, aki szívesen merül el a múltnak bizonyos szegmenseiben és talán szintén utat enged a saját emlékeinek. És talán egy apró intelem a végére még belefér:

„– Maga, meg a többi öreg mindig csak példálóznak!

Tényleg azt hiszik, hogy a történelem ismétlődik?

– Nem a történelem ismétlődik, hanem a valószínűsége…”

 Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a Napkút Kiadó weboldalán megrendeled. 

Írta: NiKy

Kállay Kotász Zoltán - A messziről jött macska

 

„A jó gyógyító

mindig belehal kicsit

a gyógyításba.”

Az utóbbi években azt vettem észre, hogy megváltozott a költészet bizonyos szinten, bár ez nem feltétlenül a mondanivalóság terén történt, mégis a nagy hangzatos szavak és mondatok ideje kissé megkopott, míg az új irányzat egy könnyedebb, némiképpen szórakoztatóbb olvashatóságot eredményezett. Bár azt mindenképpen hozzá kell, hogy fűzzem, a légies hangvétel ne tévesszen meg senkit, hiszen a legtöbb esetben a háttérben meghúzódó szándékot nagyon is komolynak vélem.

A mostani szerzőnk eddig új arculatát mutatta meg számunkra, elvégre Kállay Kotász Zoltán költő számomra egyet jelent a hazai minőségi haiku költészetének egyik legfontosabb alappillérével, aki a kortárs világban is képes hozni a régi nagy mesterek szabadosságát, mégis modernebb csomagolást kölcsönöz verseinek.

A messziről jött macska 2021-ben jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában. Ahogy a cím és borító is jól mutatja, a csacska macskát, a legtöbbünk édes kis ravasz szőrmókját állította témájának középpontjába. Aki kevésbé ismeri eme nemes állatfajtát, annak is érdemes kézbe venni a könyvet, hiszen számos érdekességet fog megtudni általa.

Itt van mindjárt talán az egyik legérdekesebb, miszerint sokan azt gondolják, hogy egy szerető gazdi megmenti kis kedvencét a világtól, miközben titkon pont ellenkezőleg történik mindez.

„Kóbor jószágok

befogadója…Macskánk

embereket ment.”

A kis kedvenceink bizony huncut energiabombák, elvégre sose tudhatjuk, hogy pillanatnyilag merre járnak, és mivel foglalatoskodnak éppen. Természetesen a hédergés is fontos teendő a mindennapokban.

„Ablakba ugrik,

ágyra megy, alvás vagy

kaland? Egyremegy.”

Aztán azt is fontos tudni, hogy nagyon játékos is tud lenni, igaz, hogy éppen miben leli kedvét, talán csak ő maga tudja.

„Oly elégedett,

hogy szinte már lebeg.

Lepkét evett.”

A kis kedvencek még tanítónak sem utolsóak, elvégre talán az általuk okított tanok a legfontosabbak.

„Bizalomról

taníthat-e más, mint aki rád

bízta életét?”

Aztán személyes kedvencem a macskusz házitorna, amely felér egy igazi súlyzóval. Ettől lesz a gazdi teste, lelke edzett, az már persze más kérdés, hogy az izomlázat miképpen éljük meg.

„Vastag könyveket,

vastag macskákat felvenni,

letenni nehéz.”

Mint olvasható igen sok előnnyel jár a macskákkal való együttélés, a hátrányokat pedig nem is érdemes megemlíteni, hiszen törjön bármennyi borsot is az orrunk alá, ha rátekintünk és beindul a doromb házi szonáta mindent, ismétlem, mindent megbocsájtunk egy-kettőre. Nem igaz?

Ez a kötet humoros, kedves és nagyon játékos, jól körbe járva az adott témát, mely igazán szórakoztató is egyben.

Összességében jól éreztem magam és sokat kacarásztam olvasásom folyamán, és végül, de nem utolsó sorban érzem, hogy szeretnék egy saját cicát.

Ajánlom a haikuk szerelmeseinek és minden macska bolond „félőrültnek”, hiszen igazán csak az tudja eme verseléseket szeretni, aki maga is tapasztalt macska szolgáló, nem igaz? És egy kis játékos igazság: „Ember tervez, / macska végez. / ( Isten nevet.)”

Amennyiben kedvet kaptál a kötet olvasásához, csak annyit kell tenned, hogy a Napkút Kiadó weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Tanulóévek a befejezéshez - Interjú Kállay Kotász Zoltán szerzővel

 

Fotó: Tóth Csilla Ilona

Számos verset és haikut volt szerencsém olvasni az elmúlt egy évben és bár mindegyik a maga nemében különleges, mégis most először találkoztam ennyire egyedi és eltérő szerkezeti felépítésű kötettel, mint amit Kállay Kotász Zoltán - Társasutazás Közép-Mámor földjére című könyve kapcsán tapasztaltam. Így vettem a bátorságot és felkértem az alkotót egy interjúra, amit legnagyobb örömömre elfogadott. A költészetről, haikukról és számos más érdekességről kérdeztem a költőt! Kezdjünk is hozzá!

Köszönöm szépen, hogy elfogadta a felkérésemet. Kérem, meséljen magáról! Hogyan vált Önből író, költő?

Szerencsésnek érzem magam, mert gyerekkoromban olyan felnőttek vettek körül, elsősorban a szüleim, akik nyitottak voltak a világ különlegességére, erre a varázslatra, amiben élünk, és engem sem rontottak el, hanem meghagytak rácsodálkozónak.

Édesapám gyakran olvasott fel nővéremnek és nekem könyvekből, Karl May és James Fenimore Cooper indiános regényeiből, és a történetek kalandossága, de maga a helyzet is, hogy itt ül közöttünk a mesemondó, és körben feszülten figyelünk, magával ragadott, ami idővel oda kanyarodott, hogy odarendeltem a kanapéra a családot, és mesélni kezdtem. Édesanyám felismerve a különleges humort a rögtönzéseimben –  vadnyugati sztorik imitációja keveredett egy ötéves gyerek világlátásával –  spirálfüzetbe golyóstollal leírta a mondataimat. Ez annyira tetszett, hogy sokszor esténként szabályosan nyomultam utána a lakásban, kezemben a füzettel és a tollal, és nyaggattam, hogy „írjunk”.

Évek során, amikor vendégek jöttek hozzánk, ezek a spirálfüzetek az est egy már kellően emelkedett pontján menetrendszerűen előkerültek, és a vendégeknek meg kellett hallgatniuk részleteket Zolika „regényeiből”. Vagy élveztek, vagy nem, nekem többnyire kínos volt, de mégis belém égett, hogy nekem műveim vannak, tehát író vagyok.

Hosszú út vezetett persze innentől odáig, hogy írónak talán az tekinthető, akinek érvényes közlendője van, illetve addig, sok buktatóval, hogy az egész íróság lényegtelen, szerep, méghozzá alaposan túlpumpált, amit félre kell tenni, de úgy, hogy a gondolatok azért ne rekedjenek benned, és ha papírra kerülnek, és ott megtalálják a legtisztább formájukat, jussanak el másokhoz, olvasókhoz, mert a megnemértettségbe és kívülállásba berendezkedni is szerep, ráadásul fülletegebb és önzőbb.

Számos könyvet köszönhettünk már Önnek, de mint fordító is rendszeresen közreműködik. Melyik alkotási folyamatot szereti jobban és mi igényel nagyobb időt és energiát?

Nem tartom magam fordítónak, nem értek hozzá, csupán belesodródtam – két alkalommal –, hogy fordítsak. Latzkó Andor esetében azt éreztem, hogy ha én nem  ültetem át újra magyarra és erőszakolom a kötetének a kiadását, akkor senki nem fogja, és tökéletes és méltatlan elfeledettségben marad továbbra is, a haikukötetnél pedig három-négy saját, ebben a műfajban elkövetett kötetközreadást követően egyszerűen kikerülhetetlenül elém tornyosult, hogy végre megértsem, vagy legalább megsejtsem, miről szól eredeti mélységében a műfaj. Ez csak úgy lehetséges, ha japánból próbál fordítani az ember. Szép és reménytelen kísérlet volt, amit rendkívül élveztem.

Mi igényel nagyobb időt és energiát? Nem tudom, de a saját műveimmel mindig keservesebben érek révbe, talán azért, mert tudom, hogy mit szeretnék, és folyamatosan látom, hogy milyen távol lapátolok még tőle, míg fordítás esetében homályban bolyongok, és ha valamire ott rátalálok, örömmel leteszem a tollat, mondván, hogy megvan, megérkeztem.

Eddig a Társasutazás Közép-Mámor földjére című kötetét olvastam, melyet őszintén szólva nagyon megszerettem. Az alapvetően sem szokványos könyv több meglepetéssel is szolgál a gyanútlan olvasó számára. Gondolok itt elsődlegesen arra, hogy a könyv 24 órát ölel fel és minden költemény harminc percet kapott, illetve a néhány oldalon elrejtett „kitekintő” sorokra, melyektől a humor sem áll távol. Mi alapján készítette így a könyvét és van-e az időbeosztásnak külön szerepe vagy fontos jelentése?

Arra törekszem, hogy a könyveim lépjenek túl formailag is a hagyományos megoldásokon, tehát például azon, hogy margótól margóig futnak a sorok, csak vízszintesen, csak balról jobbra, hogy az oldal alján számmal kiírt oldalszám található stb. Persze ha valami eltér a megszokottól, szabálytalan, az önmagában még kevés, nem képvisel értéket, tartalmilag is indokolni kell az eltérést. Az említett kötetben a széljegyzetes haikuk a „törzsállományhoz” képest azok, amelyekben én is megjelenek, cselekvőleg, és nem csak megfigyelőként, minél személytelenebbül közvetítve az élményt.

A klasszikus japán haikukról tudni kell, hogy mindig évszakokhoz kötődnek, kötetbe rendezve is évszakonként csoportosítódnak (öt évszak, mert a japánok újév napját is külön évszakként kezelik). Az időbeliséget, az évszakok körforgását bontottam úgy tovább, hogy egyetlen napot igyekeztem élményeken keresztül körbejárni hajnaltól hajnalig.

Fenti kérdésemhez kapcsolódóan emelném ki, hogy a kötet fő tematikája az idő, nem csak rendezési elvként, hanem mint jelenség! Mesélne arról, hogy honnan jött az ihlet?

Időben élünk, és szerintem az jellemez leginkább valakit, hogy hogyan viszonyul az idő múlásához. Folyamatosan tanításokat kapunk a létezésben, a többi embertől, a természet világától, és szerintem ezek a tanítások mind megjelennek szimbolikusan is az időben.

Az ihlet maga az élet, valami történik körülötted, észreveszed, megfogalmazódik benned, hogy mi is történt – itt már persze az ember óhatatlanul beleszövi magát az egészbe –, aztán ezen a megfogalmazáson észreveszed, hogy esetleg rögzíteni is  érdemes.

Rendhagyó a könyv címe is. Mesélne kicsit többet Közép – Mámor földjéről?

A címet jelképesnek szántam, konkrét földrajzi hely megjelölésére emlékeztet, Közép-Ázsiára, Dél-Amerikára, miközben érződik persze, hogy nem az, hanem egy lelkiállapot.

Gyerekkoromban természetközeli helyen nőtten fel, a Kis-Sváb-hegyen, ami akkor még, a ’70-es évek elején jórészt beépítetlen és kissé falusias környezet volt. Ahogy már mondtam, meggyőződésem, hogy a természetben, annak egy kis szeletében is, egy kertben megtörténik minden, az összes életdráma és életcsoda, ami aztán az emberi életben ilyen-olyan formában testet ölt és kibontakozik. Itt és ebben az „előjátékban” nőttem fel, és boldog gyerekkorom volt.

Aztán felnőttként átköltöztem egy művilágba (Pestre, de itt sem a hely a lényeg, mert számtalan művilágban létezhetünk, párhuzamosan is akár), ahonnan hosszú évtizedek után visszakerülni vagy inkább visszarobbanni a természetbe valóságos revelációként hatott. Ezt a feleségemnek, Csillának köszönhetem, akivel 2011-től rendszeresen jártunk Balatonszárszóra, egy kis nyaralóba, amihez eldzsungelesedett, ősvadonszerű telekrész is kapcsolódott. Itt új írói korszakot is kezdtem. Aztán 2018-ban Piliscsabára költöztünk, ami már végleges visszatérést jelentett.

A mámor nem jelent mást, mint azt, hogy egyszerűen jelen vagy az életedben, és az, hogy ez felelősséggel és következményekkel jár, nem béklyóz le. Egyszerre vagyunk porszemek és olyan testet öltött lelkek, akiken sorsok fordulnak meg – ezt az ambivalenciát csak derűvel lehet elhordozni, és olyan közegben, amely, hogy így mondjam, támogató közeg. Eredendően és megronthatatlanul, mint a természet világa.

Fordításai közül a Béka toccsan a tóba című könyvét olvastam Öntől. Bár erősen jellemző a stílusára egy bizonyos rend és fegyelem, ahogy a haikukat elrendezte, mégis megbúvik a lapokon némi játékosság is. Milyen tematika alapján kerültek összegyűjtésre a haikuk és van-e olyan mű, ami igazán kedves az Ön szívének?

Szigorúan szubjektíven válogattam, azok a haikuk kerültek be a kötetbe, amelyek kedvesek nekem, közel állnak hozzám. A humor nagyon fontos számomra, és éppen ezért Kobajasi Issza haikuit szerettem leginkább, aztán fordítás közben figyeltem fel Josza Buszonra, akinek a szelídebb, csendesebb, bölcs humora gazdagabb szövetűnek érződik számomra. Az érződik-et hangsúlyosan alá kell húzni. 

Azt mondják, hogy a versek és a haikuk a szabad gondolatok gyöngyei. Hogyan vélekedik erről?

Teljesen egyetértek. A haikura ez különösen igaz, mert rövid és tömör versformaként akár véletlenszerűen is megszülethet. Bárkiben megfogalmazódhat egy gondolat, amiről kiderülhet – ha ilyen szempontból nézed, ha van az észlelésedben ilyen szűrő –, hogy lám: haiku. Ahogy mondani szoktam, legalább egyetlen jó haikura az életében mindenki hitelesítve van. Ami akkor is megszületik, ha észrevétlen marad. És attól, hogy észrevétlen marad, még nem biztos, hogy nyomtalan és hatástalan.

A XXI. század korszellemét tekintve egyre kisebb teret kapnak a szépirodalmi művek, verseskötetek, pedig az emberi lélek és élet eszmei gondolatai és értékei elsődlegesen ezen alkotásokban mutatkoznak meg. Mit gondol, hogy lehetne megállítani ezt a dekadenciát és milyen jövőt jósol a költészetnek országunkban?

Optikai csalódásnak gondolom, hogy ma kevesebbet olvasnánk, mint mondjuk száz évvel ezelőtt. Mindig keveset olvastak, és mindig leginkább a lektűrt. Úgy képzeljük, hogy a múlt század ’20-as, ’30-as éveiben micsoda pezsgés lehetett, hiszen akkor élt Karinthy, Kosztolányi, József Attila, és a frissen megjelent írásaikat tömegek bújhatták. Alig olvasta őket valaki. Esetleg beszéltek róluk, ismerték őket, de nem olvasták a műveiket. Úgy mondanám, hogy a „diskurzus körülöttük” jó volt, de hát ez így megy most is, számos kortárs író körül jó a pletykaáramlás.

Versekre mindig lesz befogadóközönség, talán nagyobb is, mint ma, ám úgy jósolom, hogy inkább a köztes műfajokban. A slam poetry, a versértékű dalszövegek és a filmes versmonológok kora jöhet.

Egy kisebb kutatómunkának köszönhetően láttam, hogy több alkotása is megjelent már számos folyóiratban, irodalmi oldalakon. Mit gondol, milyen alapon kerülnek kiválasztásra a megjelent művei, mi lehet egy sikeres költő titka?

A ’90-es években jóval több írásom jelent meg folyóiratokban, mert akkoriban a jelenlétet rangnak gondoltam. Ami ebből megmaradt, és utólag hasznosabbnak bizonyult, a szerkesztőktől kapott tanácsok. Találkozhattam az életem során négy-öt szerkesztővel, akiktől nagyon fontos és jól adagolt kritikákat kaptam, most csak Horgas Bélát említeném, a Liget néhány éve elhunyt szerkesztőjét. Az egész alkotói hozzáállásomra hatással volt Béla néhány iránymutatása.

Természetesen a folyóirat-megjelenéseknek van árnyoldala is, mégpedig az, hogy a szerző idomulni próbál az elvárásokhoz. Ez már átvezet a siker kérdéséhez is, vagyis ahhoz, hogy a mai ízlésvilág – bár talán látszanak már ebből a kilábalás jelei – a depresszív, probléma-centrikus műveket favorizálja. Minél letaglózóbban ábrázolódik valami, minél fojtogatóbb a légkör, a mű annál „hitelesebb”. A harmonikus, derűs, meditatív alkotások értéke megkérdőjeleződik.

A történelemre visszatekintve, a Haiku költészet nagy mesterei közül ki vagy kik voltak Önre nagy hatással és miért? Kiket tekint a legnagyobbaknak és van-e a modern világunkban olyan alkotó, akiről azt gondolja, hogy kiemelkedő és érdemes tőle olvasni?

Josza Buszon és Kobajasi Issza mellé mindenképp ide kívánkozik Macuo Basó, Maszaoka Siki és Nacume Szószeki neve. A japán haiku nagymesterei mindannyian, és ezért számunkra, akik csak fordításban olvashatjuk őket, nehezen befogadhatók, a haikuiknak csak szűk jelentésrétege szivárog át. Ebből a megfontolásból inkább a magyar szerzőket ajánlanám, a hosszas felsorolásnak gátat vetve Sajó Lászlót és Babics Imrét említve.

Mit gondol a mai oktatási rendszer keretében kötelezővé tett régmúlt nagy alkotóitól mennyit tanulhatnak a mostani fiatalok és mennyire vannak helyén kezelve egy – egy költő szerzeményei? Gondolok itt elsődlegesen az adott mű mondanivalójának megértésére, üzenetének megfelelő átadására. Elég érettek-e Ön szerint a mai fiatalok a költészet megbecsüléséhez?

A XX. század második felének, a Kádár-kor puha diktatúrájának volt egy olyan hozománya, a bezártságból adódóan, hogy sokan a művészetekbe menekültek. Az irodalomtudomány is elmélyült, és szerintem alapvetően helyesen felmérte az értékeinket. Lappangó életművek, felismeretlen kincsek mindig akadnak, a már említett Latzkó Andort is ide sorolom. Herczegh Ferencet és Tormay Cécilet sem szabad félretolni, mert kiváló írók, de nem tehetők Móricz Zsigmond mellé a polcon. A szerkesztésemben megjelent 2015-ben a Napút folyóiratnak egy tematikus száma, Szellemidézés – Elfeledett költők címmel, itt kevéssé ismert lírikusok munkásságából válogattam, amihez megint csak hozzá kell tennem, hogy nem József Attilához vagy Pilinszky Jánoshoz mérhető zseniket próbáltam előcsalogatni az árnyékból. Jó költőket, de nem géniuszokat.

Az értő olvasásról – az olvasásban az a szép, hogy minden életszakaszban, élethelyzetben egy műből – jó műből – mást szűrhet ki az, aki mélyen belemerül. Nem biztos, hogy az érettség-megbecsülés tengelyén kell vizsgálni ezt az egészet. Annyi azonban bizonyos, hogy egy-egy művet évek, évtizedek múltán is érdemes újraolvasni, mert elképesztő meglepetések érhetik az embert. 

Mikor várhatjuk újabb könyv megjelenését Öntől? Milyen egyéb jövőbeli tervei vannak?

A következő kötetem ismét haikukötet lesz, és macskákról fog szólni. Vallom, hogy minden ember életében legalább két mesterének lennie kéne, egy kutyának és egy macskának.

Legalább harminc-harmincöt félkész kötetem van, ami abból adódik, hogy kisebb szünetekkel egész életemben írtam, de soha nem fejeztem be semmit. A feleségemnek köszönhetem, hogy néhány évvel ezelőtt rávett: tanuljak meg befejezni. Hasonlóan fontos készség ez ahhoz, mint ahogy minden szülőnek tudnia kell elengednie a gyerekét.

A félkész kötetek nagy részét mégse fogom már a fiókból előkotorni, mivel lépcsőfokoknak tekintem csak őket, van azonban kettő, amelyet nem engedhetek el. Ígéretet tettem a megírásukra valakiknek, és mivel mindketten elhunytak már, a szavam csak még erősebben köt. Két regényről van szó, de többet nem mondhatok róluk.

Két évvel ezelőtt létrehoztam a Dr. Kotász Könyvkiadót, mivel azt tapasztaltam, hogy bár rengeteg ilyen cég van, a tehetséges szerzők mégsem találnak oda hozzájuk. Vagy nem is akarnak? A könyvkiadás egyre inkább átcsúszik csupasz üzleti vállalkozásba, eltűnt a műhelymunka, a támogatás, amit egy szerkesztő nyújthat egy szerzőnek. Ha körbepásztázunk a kortárs megjelenéseken, rengeteg kidolgozatlan, elnagyolt, félresiklott – viszont szép köntösben, könyvészetileg igényesen tálalt művel találkozhatunk. Hiányzott a külső kontroll és a biztatás, hogy igen, igen, érdemes még dolgozni a kéziraton… A motivációt persze az adja, hogy szeretném továbbadni mindazt, amit én is kaptam.

A kiadás mellett irodalmi esteket is szervezünk, 2018 őszén kezdtük a sorozatot Piliscsabán, és vendégül láthattuk és bemutathattuk – elnézést, hogy nem sorolok fel mindenkit – Király Farkast, Tamási Orosz Jánost, Fedina Lídiát, Hegyi Zoltán Imrét. Az estekről videófelvétel készült, amit közzé fogunk tenni. Az ismert járványhelyzet miatt a sorozat szünetelt, de tervezzük a folytatást, és már a Dr. Kotász saját szerzői fognak sorra kerülni, Ásványi Tibor, Szőke Szabolcs, Szentmiklósi Tamás, Magén István.

Jelenleg a kiadó legfontosabb könyvterve Kádas Tibor fotóművész albuma, az Egyetemi Színpad 1968-74 közötti legendás előadásairól készített fényképfelvételeivel, cikkekkel és életútinterjúval.

Köszönöm szépen az interjút és sok sikert kívánok!

Amennyiben felkeltettük az érdeklődéseteket, keressétek fel a szerző Facebook oldalát, ahol további érdekességeket olvashattok!

Társasutazás Közép-Mámor földjére című könyvét, valamint más alkotásait is, a Napkút Kiadó weboldalán tudjátok beszerezni.

Írta: NiKy

Kállay Kotász Zoltán - Társasutazás Közép-Mámor földjére

 

„Talán pirkadat,

talán alkonyat. Annyi

biztos: ragyogás.”

Valahol tudatosan, de talán éppen annyira tudattalanul nyúlok olyan könyvekhez, melyek valamilyen módon megnyugtatnak és cseppet fel is emelnek. Terjedelmileg sosem foglalkozom azzal, hogy hány oldalas egy adott alkotás, hiszen ahogy mondani szokták: nem a méret a lényeg. Ez a mondás ebben az esetben is igaznak bizonyult. De először is szeretném megköszönni a Napkút Kiadónak, hogy olvashattam a könyvet. Köszönöm.

Kállay Kotász Zoltán – Társasutazás Közép-Mámor földjére című kötete mind terjedelmét, mind pedig méretét tekintve igen kicsi. Első ránézésre az olvasó már a borítókon látható két fotón elgondolkozhat, hiszen két madár csodálatos portréját láthatjuk. Először meg voltam győződve arról, hogy egy természeti kis kalauzt vettem kézbe, de végül haikukkal és más érdekességekkel találkoztam.

Több alkotást is szeretnék a figyelmetekbe ajánlani, melyek igen kiemelkedőek és kíváncsi vagyok, hogy mit vált ki nálatok!

Az első:

„Pörög a lakás piac –

hangyák költöznek

a csigaházba.”

A második:

„Almafa gurítja

messzire gyümölcsét…

„Ne légy ütődött!”

A harmadik:

„„Szédítő”, néz le

az egyhelyben álló

bükkfára a sas.”

És az utolsó:

„Járvány dúl, színes

kiütések a fákon.

De mi ez az illat?”

A könyv alapjaiban kérdőjelezi meg az idő fogalmát, és pont ezért minden oldalon az adott művek kapcsolódási pontja egy bizonyos óra, amikor képzeletünk a haikuk által szárnyra kap és elrepülhetünk bárhova. Az idő megfoghatatlan és csupán lassan érzékelhető. Az egyik legfontosabb tényező az emberi életekben, mégis sokszor csak akkor foglalkozunk vele igazán, amikor már elröpültek azok a bizonyos évek. Pedig akcentuált és szignifikáns akár elismerjük, akár nem.

A szerző utószó címén több olyan fontos üzenetet oszt meg az olvasóval, mely szerintem az egész könyvre rányomja bélyegét. Egyet szeretnék bemutatni nektek!

„ Amikor az érzeteink kellemetlenné válnak, amikor rosszul érezzük magunkat a bőrünkben, azt gondoljuk, a testünk szorul gyógyításra, esetleg a lelkünk, netalán a szellemünk. Valójában egyik sem orvosolható, amiként az ember, mint felbonthatatlan egy-ség, nem gyógyítható… De nem is betegszik meg soha. A zavar mindig az időben támad. Az idővel nem tudunk sehogy sem bánni, nem ismerjük a természetét, és ennek legfeltűnőbb jele, hogy egységes naptári rendbe gyömöszöltük, becsapva és kínlódásoknak vetve alá magunkat. Az idő mindenki számára másképpen múlik, sejt-szinten másképpen és lélektanilag másképpen. Pillantsunk két, nagyjából ugyanakkor született emberre ötvenéves korukban. Egyikük harmincötnek fog látszani, másikuk hatvannak; és ez nem pusztán a „látszat”, mivel ha megkérdezzük őket, elmondják: úgy is érzik magukat. „Persze a gének”, sóhajtunk ilyenkor diagnosztikus elégedettséggel. Persze, számítanak a gének, de mennyivel többet számítanak az életesemények és az eseményeket feldolgozó belső lelki munka, érlelés, amely ténylegesen tagolja az egyéni idő múlását. Ha mindenki a saját ritmusát követné, és nem próbálna meg másokhoz vagy máshoz (mesterséges időrendben) alkalmazkodni, nem támadnának testi zavarai, ha mindenki rászánná az időt, hogy megálljon, elidőzzön, sőt, ha szükséges, visszaforduljon a belső útján, ha odafülelne a belső órája ketyegésére, és ahhoz igazítaná kényelmes konoksággal a lépteit, akkor derűs kiegyensúlyozottsággal és testi funkcionális zavarok nélkül élhetné az életét.  (Lee Moonfish: Az idő gyógyulása, 1993)

Nagyon érdekes az egész könyv koncepciója, ugyanis bizonyos lapok szélén olvasható még egy-egy  haikunak szánt alkotás, melyekről elmondhatom, hogy egyediek és számomra groteszk illetve humoros képet formáltak. Nézzétek csak!

„Levágtam őket, / vázába raktam. / A virágok szerint: köcsög.”

A könyv szerkezetileg egy egész napot ölel fel, tehát minden szerzemény cselekményét egy adott órában kell érteni és így más képet fest le az alkotó, mintha csupán egy távképzetben hagyná gondolkodni az olvasóját.

Szubjektív élményként elmondhatom, hogy érdekes és szokatlan formáját ismerhettem meg a költészetnek, és mint ilyen, nagyon kellemes meglepetést okozott. Két személyes kedvenc haikut szeretnék még kiemelni számotokra!

Az első:

„Pitypanglányokat

szédít a vén bakszakáll –

„új szelek jönnek!”

A második:

„Tücsöksors – csőrben

viszik már. Társai

átveszik szólamát.”

Összességében elmondhatom, hogy egy érdekes és különleges könyvet olvashattam, mely bár rövid, de annál tartalmasabb írásokat gyűjtött össze.

Ajánlom a haikuk szerelmeseinek, de bárki más is örömét lelheti benne, hiszen egy kellemes frissítő mellé igazán jól jönnek a mély gondolatok. És ne feledjétek: Ha egy madár elveszti tollait, még nem felejt el repülni. Ha egy húr elpattan, a muzsika hangja tovább száll. Még ha fel is ébredünk, álmunkat akkor sem feledjük! Ezért érdemes olvasni, sokat gondolkodni és minden percet szívvel-lélekkel megélni.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Napkút Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy