Atiq Rahimi - Türelemkő

 

„(…) sajnos, vagy sem, de nem lehet mindenki boldog, sem az életben, sem a mesékben. Az egyik ember boldogsága egy másik ember számára mindig boldogtalanságot szül. Szomorú, de így van.”

A Közel - Keletről szóló történetekről mindig Az Ezeregyéjszaka meséi jutnak eszembe, pedig számos könyvet olvastam már, ami nem éppen a boldogságról szólt. Az élet ezeken a tájakon teljesen eltér a számomra megszokottaktól, hiszen, a kulturális különbözőségen kívül, számos olyan tényezővel kell szembesülnöm - ha eme népekről hallok, olvasok -, amelyek befogadhatatlanok számomra minden téren. A történelmük kaotikussága, a végeláthatatlan háborúk után maradt pusztulások és az emberi elkorcsosulások, valamint a vallás által félreértelmezett társadalmi nézetek szinte fojtogatóvá válnak az olyan „szabad”, biztonságban élők számára, mint amilyen jómagam is vagyok. Mégis úgy gondolom, hogy a sok negatívitás ellenére is vonz és szükségesnek érzem, hogy mélyebben beleássam magam ebbe a témakörbe.

Atiq Rahimi író, filmrendező. 1962-ben született Kabulban, egy magas rangú köztisztviselő gyermekeként, és a Lycée Esteqlal középiskolába járt. A szovjet inváziót követően Rahimi elmenekült Afganisztánból, egy évig Pakisztánban talált menedéket, majd 1985-ben, miután politikai menedékjogot kapott, Franciaországba költözött.

A Sorbonne-on folytatott tanulmányai befejeztével egy párizsi székhelyű produkciós céghez csatlakozott, ahol hét dokumentumfilmet készített a francia televízió számára, valamint számos reklámfilmet. Írással a kétezres évek környékén kezdett foglalkozni, amellyel egy új izgalmas világhoz nyitotta meg kapuit. Első, perzsa nyelven írt regénye számos díjjal gazdagodott. Jelenleg kétlaki életet él, hiszen hol Párizs macskaköves útjait járja, hol pedig Afganisztán pulzálásában keresi a lehetőségeit.

Atiq Rahimi – Türelemkő című kisregénye a negyedik könyve a szerzőnek és kis hazánkban 2010-ben jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában.

Valahol Afganisztán háborgó „gyomrában” egy füsttől és vértől szennyezett, haldokló városban fekszik egy férfi magatehetetlenül. A ház csendjét néhol gyermekei visongása, a külső világban zajló forrongások és felesége hangja töri meg. Egy sebesült lélek, akinek egy „eltévedt” golyó megpecsételte sorsát, hiszen az élet és halál peremére száműzte, akaratlanul is fültanúja lesz, ahogy a magára hagyott asszonya szépen lassan elmeséli féltve őrzött vágyait, titkait. Ezek az alkalmak először szorványosan törik meg a csendet, később egyre hosszabban, míg végül az igazság otromba talppal tiporja szét a hit legbiztosabbnak vélt mezsgyéjét. Vajon milyen titkokról hullik le a homály fátyla és mennyit ér egy megfélemlített asszony szava, ha a legkisebb hibáért is a halál ölelő karja várja a bűnbeesett lelkeket? És mit számít a múlt, ha a jelen vörös ködén át csak az infúzió cseppjei jelentik az életet? Az idő lassan folydogáló folyama egy letűnt időszak képeivel festi fel a díszleteket, amelyek hol fájdalmasan, hol félelemtől átitatva ragadják el a lelkeket.

„Néhány hangya járkál a légy hullája körül, a szőnyegen. Aztán rávetik magukat, és elviszik.”

Kép: NiKy m.i.

A történet akár egy színházdarab is lehetne, ahogy az olvasó előtt kibontakozik egy asszony tragikus sorsa. A két idősíkon mozgó kötet számos meghökkentő meglepetéssel szolgál, amelyek nézőponttól függetlenül, valószínűleg felháborítják, később pedig elborzasztják az olvasót. Ezeket természetesen az asszony vallomásaiból ismerhetjük meg, amelyek pont olyan lassan csordogálnak, ahogy az infúzió cseppjei eljutnak a férje szervezetébe. Élet és halál, hit és remény, fájdalom és megváltás, hazugság és őszinteség váltakozik a lapokon. Minden oldal nyomasztó hatással bír, rövid, tő mondataival, kesernyés szájízt hagyva a kíváncsi „szemlélődőben”.

„Féltem, féltem mindentől, tőled, az ágytól, a vértől. Ugyanakkor olyan félelem volt ez, amit szerettem. Ismered a félelemnek azt a fajtáját, amely nincs messze a vágytól, ellenkezőleg, izgat téged és szárnyakat ad, még akkor is, ha éget?”

Kép: NiKy m.i.

Szubjektíven először arra gondoltam, hogy semmi újat nem olvashatok majd ebben az alig 143 oldalas kiadványban, hiszen a csapból is a nők eltorzítása, bántalmazása folyik, ha egy olyan országról kapunk információt, mint amilyen maga Afganisztán is. Természetesen lázong a lelkem, minden bántalmazott asszonyért, gyermekért, de a tehetetlenség fojtogatása alatt, csak a levegőm és a reményem fogy el, hiszen mit tehetnék egymagam ennyi szenvedő lélekért? Önsanyargatás, mondják sokan nekem, hogy olyan történetekről szóló könyveket veszek kézbe, amelyekről tudom előre, hogy fájni fognak. De, hogy értethetném meg bárkivel is, mennyire fontosnak tartom a széles látásmódot, a sokszínűséget, hogy jómagam is értékelni tudjam minden egyes nap, hogy hova születtem és hol élek. Amikor ilyen életekről olvasok – legyen igaz történet vagy éppen fikció –, mindig arra a konzekvenciára jutok, hogy az én gondjaim eltörpülnek mások fájdalma mellett és szerencsés vagyok.

Egy asszony fájdalmán át „láthattam” azt a majd 300 évvel lemaradt barbarizmust, ahogy egymással bántak az emberek. A nőket oly régóta tartják félelemben, és az önző birtoklás jogán elvesznek mindent, amit egy puha szépség adni képes. A nemek közötti egyenlőségről papolhatnék napestig, de semmi értelmét nem látom, hiszen nem itt kell leírnom ezeket, ellenben ezáltal mindenki sejtheti, milyen nézetekkel élek.

„Az életemben két mesterem volt, a nagynéném és az apád. A nagynénémtől azt tanultam meg, hogy kell élni a férfiakkal, az apádtól, pedig azt, hogy miért kell velük élni.”

Kép: NiKy m.i.

Olvastatta magát a kötet és hajtott az a kiapadhatatlan tudásvágy is, hogy milyen titkokra láthatok rá egy ilyen elfojtó környezetben. Megdöbbentem, ezt nem is tagadom bizonyos részeknél, de a végére őszintén szólva elfáradtam, hiszen itt nem volt remény.

Ellenben kifejezetten bosszantónak találom, hogy még most is azzal kellett szembesülnöm, hogy a trágárság felütötte fejét ebben a történetben is. A drámai felhang így is adott volt számomra, semmi szükségét nem éreztem erre az alacsony szintre való lesüllyedésre, miszerint csak az obszcén kifejezés adhat súlyt a keserűségnek, haragnak. Számomra ezek a könyvek elértéktelenednek egy idő után, mikor ezzel találkozom, és bár én magam is néha elengedek egy – egy nem kívánt szitkot, azt gondolom, hogy egy nő szájából nagyon lealacsonyító ez a fajta alantasság.

Összességében úgy gondolom, hogy nagyon megosztó könyvet vehetettem kézbe. Talán írhatnám úgy is, hogy sokan unalmasnak fogják találni lassú áramlásáért, a sok keserű emlékért és a valóság fájdalmas ridegsége miatt, ugyanakkor szeretném megcáfolni a fent leírtakat, mert ez a tempó kimondottan jót tesz a megértésnek és a kötet hagyj időt mindenkinek a leülepedésre, feleszmélésre.

„Épp ezt nevezzük misztériumnak (…). Minden vég lehetséges, de tudni, hogy melyik a jó és a helyes… Ebben van a titok.”

Ajánlani jó szívvel nem fogom tőlem szokatlan módon, de csupán a gyötrelmes tartalma miatt, elvégre ezt jó érzéssel nem lehet olvasni. Természetesen mindenki eldönti maga, hogy bátor és szembenéz az élet sötét oldalának egy szegmensével, vagy inkább úgy érzi számára a napos, de információkban szűkebb oldalt választja, elvégre a szabad döntés ajándék, amelyet megbecsülni érdemes.

Amennyiben úgy döntesz, hogy kézbe vennéd a könyvet, akkor látogass el a Libri weboldalára, hátha akad még egy szabad példány a számodra. 

Írta: NiKy

Hevesi Judit - Hálátlanok búcsúja

 

„minden elmúlt
a köveken túl már felkelt a nap
de ennyi ember
istenem
az mennyi bűntudat.”

Évek óta olvasok verseket, haikukat és sokszor kincsekre is lelek egy-egy kalandozásom folyamán. Sokszor úgy érzem, hogy kedvencre találtam aktuális olvasmányom költőjében, mégis kevés olyan alkotóról tudok számot adni, akinek mondanivalója a lelkemig hatol. Évekkel ezelőtt megfogadtam, hogy nyitott szívvel és elmével állok minden alkotás elé, hiszen a lelkem egy tiszta papír, amire a költő felfesti üzenetét. Most is ezzel a megszokott mentalitással kezdtem el olvasni eme csepp kötetet, de végül vértől mocskosan csuktam be a fedelet.

Hevesi Judit magyar költő és szerkesztő, aki számos kötetet álmodott meg számunkra. Ilyen többek között 2015-ben megjelent a Hálátlanok búcsúja vagy a 2017-ben kiadott Holnap ne gyere című könyvei, amelyek egységesen a Magvető Kiadó gondozásának köszönhetőek. A költőről itt olvashatsz többet.

A Hálátlanok búcsúja egy kortárs verseskötet, amely egyben egy tiszteletteljes megemlékezés is a holokauszt áldozatairól. Ámbár nem teljesen azt kapja az olvasó, amit elsőre vélelmezni látszik, ugyanis sokkalta többet ad a versek felosztottságán keresztül. Ugyan nincsenek fő részre osztva a költemények, mégis jól látható, hogy miképpen kíván a szerző üzenni, hiszen minden költemény egy adott eseményről, élményről mesél, és a műveken belül is észrevehető egyfajta elkülönülés is.

„Elakadó szavakkal beszélni mifelénk
nem szokás,
Idehazudok hát valami megfoghatót
hogy minden még éppen kibírható legyen
és bizonygatom majd
képesek vagyunk a gyászra.
Aztán megvárom míg búcsúzáskor
eltűnik az összes távozó.
Végül talán nem is mondok semmit
mert ünnepélyes pillanatokban
nem illik a dadogás
és mifelénk emlékezni különben is
egyenes háttal
szépen vasalt ingekben szokás.”

A versek bizonyos szinten emlékezések, hiszen egy család életmozaikjai sejlenek fel a lapokról. Ezek a puzzle darabkák adnak egy keretet és egymáshoz illesztve végül egészen döbbenetes, bűzlő, rothadó húsként hívogató élményeket tárnak az olvasó elé. Bárki lehet dögevő, hiszen megadatik a felkínált hús fogyasztása, ámbár arra számítani kell, hogy a gyomrot megüli és végül mi magunk is áldozatává válunk. A sorok között megbúvó halál nagyon ravasz, sokszor maga a megértő „angyal” és mégis, mire észbe kapunk, már vértől ragacsos a kezünk, testünk és lelkünk.

Ha azt mondom, hogy elvesztem a sorok között, akkor csak a felszínét kapargatom mindannak, amit átéltem olvasásom alatt. A költő különböző élethelyzeteket mesél el költeményei által, amelyek fullasztóan hatnak az olvasóra. Nézzünk is egy – két művet.

Ennek a költeménynek a sajátossága, hogy először egy régies film kockái elevenednek meg a szemünk előtt, amelyek bizony a maguk bizarrságában az élet borzalmává növik ki magukat.

Kép: NiKY m.i.

„nagyanyámat egy karácsonyon befalaztuk

sok volt neki a világ

nem bírt volna el vele

egy kis lukat azért szabadon hagytunk

azon kapott enni inni sokat beszélgettünk

csudajó dolga lehetett

néha azért szólt a fiának hogy most már talán kijönne

megbánta minden bűnét régen

például azt hogy létezik

nagyapám szerint éppen ezért kellene még neki egy kis idő

öt évet töltött a sötét zugban

én meg mindennap elmondtam neki

hogy ő a legjobb nagyi a világon

mert tudom hol van és mit csinál

aztán este lett és reggel
első napon a mama nem válaszolt
aztán iszonyú bűz lett
második napon a falat lebontottuk
eltelt még néhány nap bűnbánattal persze
hetedik napon eltemettük

másnap az oviban is elmeséltem nagyanyám történetét

a többiek őszinte csodálattal hallgatták a mesét

a daduska meg azt mondta anyámnak

beteg ez a gyerek”

Amikor olvastam ezeket a sorokat az jutott eszembe, hogy már találkoztam hasonlóan kifejező versekkel, hiszen még tavaly volt szerencsém kézbe venni Ágoston Tamás – A visszaalvás művészete című verseskötetét, amiben szintén egy család „mindennapjairól” olvashattam némi groteszk felhanggal. Ott már említettem, de itt is csak ismételni tudom önmagamat, miszerint a szerző megmutatja azon rémképeket, amelyek bármelyikünkkel megtörténhetnek, mégis reméljük, hogy csak a képzelet szüleményei. Az egész könyvre jellemző egy bizonyos depresszív groteszkség, amit elsődlegesen a költeményekben megjelenő szubmisszív karakterek tesznek igazán megrázóvá.

A költeményekben bizonyos motívumok vissza-visszaköszönnek, ilyen például a magányosság, a halál közelisége, valamint a madarak jelenléte. Mint tudjuk, a madár általában a felemelkedés, a szárnyalás, az elérhetetlen világ jelképe. Ég és föld között szárnyal, így válik közvetítővé ember és a felső világ között. Ez a jelkép megmutatkozik eme versekben is, hiszen többször van egy szinten említve a Jóisten különböző formáival.

Kép: NiKY m.i.

„a történetek rossz véget érnek

károgod a fejemnél újra madár

körmeid látod hiába fested vörösre

opálos színek között lélegzel

tűlevelű erdő kékjében vagy földszín

nem láthatod krisztust a kereszt után”

És végezetül, de nem utolsó sorban tükröt állít az emberiség arca elé. Ha elég bátor vagy belenézel. Először nem látsz mást, mint tükörképedet, talán illegeted is magad előtte, talán elégedett vagy éppen látványoddal, vagy csupán ráncolod homlokod. Bárhogyan is legyen, egy röpke pillanat után már nem a tiszta önmagadat csodálhatod, hanem egy nem is oly régen történt esemény képei sejlenek eléd. A homályos kép lassan kitisztul és egy családi házat pillanthatsz meg. Minden életről árulkodik, az összes bútoron tisztaság és csipketerítő. A falakon fényképek és festmények, a fogason még a kabát is ott lóg. A szobában emberek jönnek-mennek, mosolyognak, beszélgetnek, de te mégis érzed, hogy valami nem stimmel. Hallgass az első megérzésedre és figyelmesen olvasd a következő sorokat:

Kép: NiKY m.i.

„de inkább te beszélj
én hallgatlak
mesélj azokról
akik a halott emberek
ágyaiban aludtak

kinyitották szekrényeiket
elhordták ruháikat
megették az ételüket
vagy átírták a nevük
a névtáblán
és hiába áll rajta sajátjuk
ne látják soha többé
nem láthatják önmaguk

csak mesélj még

malter lesz nyelved

falakat épít

kapuja alatt önmagamhoz osonok

megismerkedünk

te tartasz

én halálra fagyok

míg vörösre

festik a parton

karmaikat az angyalok”

Azt hiszem ennyi pont elegendő lesz ahhoz, hogy ha kíváncsiságod tűzét felélesztettem el akarod majd olvasni a többi alkotást is. Ha ezek után nem érzed a vágyat, akkor mindegy, hiszen kiidézhetném az egész könyvet, de ezt a könnyítést nem teszem meg neked. Olvasd el és hagyd, hogy az üzenete megfesse lelked papírját… hogy miképpen csukod be a fedelet, azt majd eldöntöd ezután.

Az én kezem remeg és nem az aktuális szobám hűvösétől, hanem azon emberek emlékéért sír a lelkem, akiket a Holokauszt áldozatává tett. Nem éltem akkor, de még az én arcomat is bánattól potyogó könnyekkel áztatják, hogy legalább még egy lélek tisztelettel adózzon az elhunytaknak.

Hogy kinek ajánlom ezt a könyvet? Igen nehéz kérdés, hiszen a verseket egy szűk réteg kedveli manapság, ráadásul a kortárs szerzemények még nehezebben befogadhatóak azoknak, akik az élet megszokott üteméhez szoktak. Sokszor nincsenek míves szavak vagy magasztos sorok, mégis többet mondanak puritánságukkal a versek, mint a hajdani időkből származtatottak. Talán azoknak ajánlanám, akik értékelik a mély mondanivalóságot és elég bátrak ahhoz, hogy a lelkük üres vásznát egy költő kezébe adják. Hogy milyen alkotás születik végül egyéni, de a végeredmény beleivódik mindenki lelkébe, ezt biztosan állíthatom.

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Magvető Kiadó weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Takács Zsuzsa - Spirálfüzet

 

„Mi jobb? Meghalni, vagy élni akárhogy?”

Mindig elfog a nosztalgia érzése, amikor egy olyan könyvet veszek kézbe, ahol a régi rajztechnikák dominálnak. Ez az érzés azért különleges a számomra, mert nagy reményeket ébreszt bennem, hogy vajon a szerző a tartalommal is megtudja-e tartani ezt a mély emocionális töltetet, vagy elhalványul, ahogy idővel az emlékek.

Takács Zsuzsa számos kötet szerzője és fordítója. Bár munkásságával többször is találkoztam, mégis most olvastam tőle először önálló alkotást.

Spirálfüzet című verseskötete 2021 –ben jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában. Mint fentebb már említettem az illusztrációk vonzottak magukhoz először, amelyet Turi Lilla munkáit dicsérik. Az is igaz, hogy egy számomra fontos listára is felkerült, de végül is ez már önmagában is elég volt ahhoz, hogy beszerezzem.

A könyv tulajdonképpen két részre osztható. Ez az elkülönülés mind idősíkban, mind térben is elválik egymástól. Az előbbi 1987-ben íródott Kamaszlányversek alcímmel, az utóbbi pedig 2021 –ben, Az égen bárányok fodrozódnak címet kapta.

Mind a két részről elmondható, hogy rímtelen, mégis „lélekrímelő” verseket tartalmaz. Ezt a fogalmat én használom azokra az alkotásokra, amelyek az olvasói szívemmel együtt dobbannak. Akár van ütemük, akár nincs az adott alkotásoknak, csak akkor esnek ebbe a kategóriába, ha nekem íródnak, hozzám szólnak és pont ezért eggyé válok velük olvasásom folyamán.

Szeretnék két különleges versrészletet megmutatni, amelyek különösen fontossá váltak a számomra.

„Az erkélyen a muskátlik közé

anyám paradicsomot is ültetett,

de nem akartak érni a kicsi, zöld gumók.

Erre vett a piacon egy fél kiló

méregdrága, piros paradicsomot.

A legszebbet kivitte megmutatni,

„Ilyenek legyetek”, így szólt a gumóknak.

Apám nevetett, úgy néztek egymásra,

mint a szerelmesek.”

És a második:

„A világ csak képzelet (és akarat).

Tetszik ez a megközelítés.

Egy tébolyodott elme papírra vet,

és élni kényszerít.

Alszom, és fölkelek, ha int,

iskolába járok szeszélye szerint.”

Összességében egy különleges könyvet vehettem kézbe, ahol a szerző megfogta a kezem és idősíkokon és témakörökön át vezetett, míg egy utolsó sóhajjal elengedett. Ez a sóhaj az én ajkaim közül tört elő, amikor is tudatosult bennem, hogy mennyire hiányzottak a múltam apró szilánkjai és egy rövid időre újra érezhettem az akkori nyári meleget, és szinte láttam, ahogy Nagymamám a konyhában süt-főz nekem. Ezekért a pillanatokért már megérte kézbe venni és igencsak hálás vagyok érte.

Ez a vers pedig megmutatja, milyen dacosak is voltunk anno, pedig nagy az igazsága.

„– Nincs jogod – mondja anyának Kati.

– Elzárni a magnót, mert hangos, nincs jogod!

– Kiabálni, csak mert a gyereked vagyok!

– Nem adni ebédet, míg nem takarítok!

– Megszabni, hogy mennyit telefonálhatok!

– A polcomon rendet rakni, nincs jogod!

– Ha vitatkozunk, beleszólni, nincs jogod!

Katiból jogász lesz, de belőlünk – idegroncs.”

Úgy érzem egy remek kezdet volt számomra ez a könyvecske és el fogok merülni a közeljövőben a szerző további alkotásaiban is.

Ajánlom fiatal és idősebb lányoknak és nőknek, hiszen ezekben a versszakokban ott vagyok én, te és mindenki.

Amennyiben elmerülnél a könyv világában, megteheted, ha a Magvető Kiadó oldalára ellátogatsz. 

Írta: NiKy

Grecsó Krisztián - Vera

 

„A dolgok egymásból következnek, mintha dominók dőlnének el hosszú, egyenes sorban, minden lépés magában ártatlan és kikerülhetetlen.”

Nem sűrűn fordul elő velem, hogy egy szerzővel több felületen is, számtalan formában találkozom, gondolok itt elsődlegesen a különböző hírportálokra, közösségi oldalakra, de bizony a mostani író nevével így jártam. Évek óta figyelem kisebb-nagyobb lelkesedéssel az alkotó megjelenő könyveit, de egyszer sem akartam kézbe venni. Semmi ellenérzésem nincs, egyszerűen nem éreztem azt a vonzást. Ezt most megtörtem, ugyanis utazókönyvként útjára indult eme kötet és úgy döntöttem, hogy teszek vele egy próbát. De először is köszönöm, hogy olvashattam és egy újabb ígéretes szerző műveivel gyarapodott az amúgy sem kicsi kívánságlistám. Köszönöm szépen.

A szerző József Attila-díjas költő, író, dalszerző, valamint az Élet és Irodalom munkatársa. Mint látható a magyar kulturális élet egyik kiemelkedő alakjáról van szó. Róla ezen a linken tudsz meg többet.

Grecsó Krisztián – Vera című regénye 2019-ben jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában. Az első, amit szemlére szoktam venni, az a borító, amelyet jelen esetben Baranyai András csodás munkájának köszönhetünk. A kép önmagáért beszél, ezért kivételesen ennél részletesebben nem szeretnék foglalkozni vele.

Nézzük is, hogy fülszöveg alapján miről is szól a kötet.

Történetünk helyszíne Szeged. 1980-ban járunk, egy olyan évben, ami önmagában még nem különlegesebb a többinél, mégis minden ekkora kezdődik számunkra. Főhősnőnk, Vera az általános iskola negyedik osztályába jár, remek sporteredményekkel és jó tanulói átlaggal éli a mindennapokat. Édesapja a honvédségnél dolgozik, édesanyja pedig nagy gonddal neveli gyermekét. A tökéletesnek látszó idilli világ hamar átcsap valami egészen másba és Vera biztonságosnak hitt élete darabokra hullik. Egyik esemény követi a másikat, és mint egy kártyavár széthullani látszik minden, ami eddig megszokott vagy szeretett. Vajon ezt a láncolatot meglehet –e állítani? És hogyan kellene megértenie egy kicsinyke lánynak, hogy van, amiről nem tehet? Az emberi kapcsolatai is változnak, még legjobb barátnőjével sem találja meg azt az összhangot, amit eddig oly féltetten őrzött. Vajon mi fordítja szembe végzetesen az addigi legjobb barátnőjével? És bár van egy új lélek, akivel olyan jó együtt lenni, még sem érhető teljesen ez az érzelmi töltet. Vajon a felnőttek mindig ennyire bonyolultak és csak neki kell folyton igazat mondania? Nos, ezekre és még számos más kérdésre is választ lelhetsz, csak vedd kézbe a könyvet.

„Rossz dolog félni. Eddig nem is tudta, mennyire.”

Nem gondoltam volna, hogy ennek az ifjúságinak nem nevezhető könyvnek ekkora ereje és ilyen hatalma lesz felettem. Ebben a regényben benne van mindenki, aki most tölti a 30-at vagy felette jár. Mert mi érezzük igazán a leírtak büvöletét, fájdalmát, keserűségét. És annyi ízben és színben mutatkozik meg az élet, hogy sokszor úgy éreztem megfulladok, és nem bírom tovább, pedig még a java hátra volt és bírni kellett: Akartam, hogy legyen erőm befejezni és megérteni miért szenvedek.

„(…) gyakran vágyik rá, hogy a régi legyen. Szabadulni szeretne a folytonos rettegéstől, a félelemtől, hogy más embertől függ, de hát nem ő választotta, hogy ez történjék.”

Az élet olyan sok mindent tartogat egy gyermek számára, de két ellentét örök igazsága, hogy a gyermek nem érti a felnőtteket és a felnőttek nem akarják érteni gyermekeiket. Ez a párhuzam olyan, mint az élet és a halál, a cukor és a só, vagy fény és sötétség. Egyik sincs meg a másiktól, mégis olyan ellentétei egymásnak, amely feloldhatatlannak és végzetesnek tűnik.

„[…] milyen furcsa, hogy az apák soha semmiről nem tudnak.”

Azt hiszem, most nem kívánok ennél többet írni, csak annyit, hogy ha teheted, olvasd el a könyvet és remélem megérted felindultságom okát.

Ajánlom a könyvet minden olyan olvasni szerető léleknek, aki már elmúlt 30 éves és képes befogadni egy történet által az élet keserű, mégis cukrozott oldalát. Mert élni, hinni és szeretni nem kor kérdése, de annak befogadása és valós megélése már igen.

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Magvető Kiadó oldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Boldizsár Ildikó - Hogyan szerzett vizet a kiszáradt kút

 

Igen ritka az a könyv, amely már a címével is azt sugallja, hogy valami igazán különlegessel fog találkozni olvasója. Ebben az esetben ezt tapasztaltam, elvégre, ahogy rápillantottam, éreztem egy bizonyos vonzást.

Boldizsár Ildikó nevével már többször találkoztam különböző felületeken, de ez a második kötet csupán, amit eddig olvastam tőle. Mind a két esetben egy számomra fontos listán való szereplésük miatt kerítettem rájuk sort, de így utólag nagyon hálás vagyok érte, és csak boldogan mosolygok.

Történetünk főhősei a száz éves, idős kút és egy fa, mely a kút oldalában látta meg a napvilágot és egymás társaságát csendben eltűrve, a maguk vidám természetével figyelték a világot. Míg egy napon ennek a kútnak elfogy minden vize és a kiszáradástól való félelmében, valamint az állatok és vándorok miatt való szomorúságában, arra a döntésre jutott a fa, hogy segít idős barátjának. De vajon mi történhetett, hogy elfogyott az összes folyadék és hogyan tud segíteni egy fácska? Megtudhatod, ha kézbe veszed a könyvet.

Számomra rendkívül erős hatással volt, mert megerősítette bennem, hogy két különböző lélek is lehet jó barát és egymást segítve az élet lehet csupa móka és kacagás. Valamint arra is felhívja a figyelmet, hogy egy adott problémának számos megoldása lehet és nem szabad feladni az első kudarc után sem.  Az egész történetből árad egy bizonyos erős szeretet, mely felmelegíti az olvasó szívét és lelkét.

Úgy gondolom, hogy nem csak szórakoztató volt a számomra, de tanulságos is. Idei évem egyik kedvenc történetévé nőtte ki magát és hálás vagyok azért, hogy kézbe vehettem.

Amennyiben szívesen elolvasnád a könyvet, a Magvető Kiadó oldalán be tudod szerezni.

Írta: NiKy

Spiró György - Malaccal teljes éveink

 

„(…) nem az a tragikus, ha egy hősnek valamit nem sikerül elérnie, hanem az, ha azt kell elkövetnie, amit el akart kerülni.”

Úgy gondolom fontos leszögeznem, hogy a mostani értékelést nem politizálás céljából írom, hanem mint egy laikus olvasó, aki kíváncsi a kötet témájára. Amikor megláttam tudtam, hogy olvasni akarom. A borító a fekete-fehér összhatásával egy letűnt időszakról mesél és némiképpen borús hangulatot kelt.

Spiró György munkásságával 2016-ban találkoztam először, mikor valami véletlen folytán kézbe vettem a Tavaszi Tárlat című kötetét. Az olvasási élményemet főleg az határozta meg, hogy akkoriban nyitottam hazánk írói felé és a sok szórakoztató ponyva után szükségem volt valami mélységekbe merülő történetre. A tapasztalatom az volt, hogy egy ilyen rendkívül színes egyéniségű alkotó, hogy volt képes egy ilyen fájdalmakkal és emberi mocsokkal teli alkotást megálmodni! De rá kellett jöjjek, hogy ami az alkotó tollából származik, csupán a valóság kivetített mása. Azóta eltelt pár év, de nem feledtem azt az élményt.

Az elmúlt években sok hazai írót volt szerencsém megismerni. A paletta és tematika igen széles az esetemben, de kevés olyan írót tudok felsorolni, aki ennyi év után is ilyen mély nyomott hagyott volna a lelkemben. A mostani választásom ösztönös volt, mert ismét úgy éreztem, hogy valami igazán maradandót szeretnék olvasni. Részben meg is kaptam, amire vágytam. Ez a kötet igen vékony, hiszen csak 88 oldal, mégis nehéz témákat boncolgat. Három alkotás búvik meg a lapok között. Az első a címadó novella, mely kiteszi a kötet bő háromnegyed részét. Itt az író visszamegy az egyetemi évekhez, azon belül is a kollégiumi élet és az akkori kor mindennapjaihoz, melyet diákként átélt.

Sok információt megtudunk a különböző évfolyamtársakról, akik a későbbiekben híresebb vagy hírhedtebb személyekké válnak. Érdekes volt végig követni a különböző emberi sorsokat, meglátni, hogy egy jó bajtársból a jövőben „ellenség” válik. Jó volt rálátni, hogy hogyan változik meg az érzelem és az értelem egy emberben, mikor már a mindennapok nem a napi előadások utáni kocsmázásról szólnak. A való világ szürke hétköznapjai, az eltorzult társadalmi nézetek és az aktuális politika formálja az embereket akár akarják, akár nem. Akinek régen volt egy jó szava hozzánk, ma már a fejét is elfordítja, és ez egyáltalán nem azért van, mert rosszat tettünk, vagy bűnözők lennénk, egyszerűen ilyenné váltunk. Én úgy gondolok erre, hogy két lélek tükörképe egymásnak egy azon időben, mikor a barátság és a közös dolgok összetartják a gondolatokat és eseményeket. Mikor ezek elmúlnak, mi is elengedjük ez a korszakot. Új emberek, új helyzetek kerülnek elénk, ezáltal már nem tekintünk úgy arra a barátra, mint régen. Van ilyen is és van az ellentettjére is példa szerencsére.

Visszatérve a történethez, nehéz volt olvasni. Az én családom igen nagy és bizony távolabbi rokonságban állok egy olyan személlyel, aki meg van említve a kötetben és sajnos nagyon nem pozitív értelemben. Nehéz volt ilyen színben feltüntetve olvasni erről a személyről, de azt el kell ismernem, hogy az alkotó nézőpontja is sajnos teljesen megállja a helyét.

Politikai szempontból egy örök körforgás, amiben most részt veszünk. Az idei évünk kaotikussága még csak a kezdete mindannak, amit nem akarunk meglátni, bármennyi idő is telt el. Egy szabad rabszolgaságban élünk. Nevethetnek sokan most közületek, de ha megengeditek, akkor ezt bővebben is kifejteném. Ahhoz, hogy élni tudj, dolgoznod kell, viszont ahhoz, hogy dolgozhass, otthonra is szükséged van. Ahhoz, hogy otthonod legyen, adóktól terhes mindennapok várnak rád, hiszen ki kell fizetned a megélhetéssel járó kötelezettségeket. Egy örök körforgás az életünk. A munka fontos, de a teher, amit a vállunkra raknak már gyermekként egyre nehezebb. Már fiatalon megtanuljuk, hogyan kell beilleszkedni és a tanárok felé a kötelezőt leadni. Aki pedig nem tud teljesíteni kiközösítés vár rá. Szép jövőkép? Ezt eldönti mindenki.

A második és harmadik írás hasonló nézeteket oszt meg olvasójával, ezekbe mélyebben nem szeretnék belemenni, hiszen ha érdekel, úgyis elolvasod, ha nem, akkor pedig feleslegesen veszem el az idődet. Az író nézeteit, meglátásait még most is emésztem, de értem és bizonyos szinten egyet is tudok érteni vele. Talán ez a kötet nem teljesen azt adta, amire oly nagy szükségem lett volna, de mindenképpen örülök annak, hogy kézbe vettem és olvashattam. Mindenkinek ajánlom, aki szeret tudni a valóságról, érdeklődik a társadalmi és politikai élet iránt, de azoknak is érdekes olvasmány lehet, akik csak valami maradandóbbra vágynak.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet a Magvető Kiadó oldalán be tudod szerezni a kötetet.

Írta: NiKy

Bartis Attila - Az eltűnt idő nyoma

 

Bár nem vagyok egy kényelmes ember, hiszen kíváncsi természetem más országok, népcsoportok kultúrája iránt hatalmas. Azonban elmondható rólam, szeretem az otthonom nyújtotta kényelmet, hisz megtehetem, hogy egy puha fotelben ülve, más emberek által megteremtett helyszínekre és eseményekre látogassak el. Most mégis azt kell, hogy írjam eme kötet olvasása közben elfogott a vágy, ne csak képzeletben, hanem személyesen is részese lehessek mindannak, amikről az alkotó említést tesz a kötetében.

A könyv birtokbavétele után, jó pár hétig hozzá se nyúltam. Ehhez ugyanis kell egy bizonyos befogadó képesség és nyitottság, ráadásul elgondolkodtat, felháborít, néhol kiborít, és mégis nyugtat. Hogy lehet ennyire sokrétű és vegyes? Erre jómagam is nehezen találom a választ, talán úgy tudom megfogalmazni, hogy nem erőltet semmit olvasójára, egyszerű képekben örök igazságot tár olvasója elé az alkotó, és ezt teszi lazán, jó szándékkal, de nem tudatosan és egy fontos szempontból, hogy nem csak író, de fotósként is számos nézőpontot tud megmutatni. Olyanokra is rávezetett, amit eddig csak ösztönből használtam, és nem is gondoltam át, hogy honnan ered, miért is használom, vagy miként készült.  Rávilágít arra, hogy ne vegyek semmit természetesnek, még a légzést sem. Sokunknak mindenünk megvan, amire szükségünk van a boldog életre, és bizony nem feltétlen a menő kocsi, a nagy ház, vagy a bankszámlánkon gyűlő pénz. Mert kell, hogyne kellene, de elegendő egy hely, ahol kényelmesen, melegben vagyunk, van annyink, hogy kényelmesen megéljünk, de ezek azon funkciók, melyek a társadalomban való jogot adják, de belülről nem táplálnak. A belső éréshez és boldogsághoz mindenkinek egyéni, hogy mit igényel, akár a nagy figyelmet, akár egy virágokkal teli kertet, a lényeg mindenkinek maga kell felfedezni, hogy mitől elégedett, hogy mikor érzi azt, pont elég, nem kell több. Az objektív látás fontos, de a másik oldalról is meg kell vizsgálni az életünket, a létünket.

Aztán elgondolkodtam, hogy milyen fotókkal is rendelkezem, és be kell, hogy lássam igen kevéssel. A szülői házban, persze van egy régi doboz telis-tele elhunyt felmenőimmel, némi gyermekkori alkotás is fellelhető, és olyan képek, melyek már nem fontosak, de valamikor emberi lelkek apró lét pillanatai voltak. Értékek, mégsem tudom hova tenni őket, és csak porosodnak a dobozban. Elfelejtem őket és ezzel az értékük is feledésbe merül. És belegondoltam, hogy egyszer a rólam készült kép is egy ládika rabja lesz, melyet ellep majd a por és elfelejtenek. Nyomasztó érzés a mulandóság, és ezt az alkotó stílusosan leírja, minden szavával egyet kell, hogy értsek. 

A kötet stílusa könnyed, de komoly mondanivalóval rendelkezik. Az alkotó kettős része, mint író és fotógráfus mutatkozik meg a lapokban, szépen szemléltetve az átmenetet, és mind a két szempontból felfedi gondolatait, meglátásait. A könyv elején megtudtam, hogy a bel tartalom régi naplók válogatásaiból van összegyűjtve, pontokba szedve. Megtalálható egy-egy múltbéli történet, maga a fotózás léte, és mint szakma mibenléte, hogy az író miként szemlél munkásságára, és az általa készített képek, mikor értékesek és mennyi munka van velük.

Érdekes volt olvasni, sokszor megállni és átgondolni az olvasottakat. Meglepetésemre felfedeztem, hogy mennyire szeretek érdekes emberekről olvasni, megnyugtatnak, és egyben felcsigáznak.

És, bár ez csak a személyes meglátásom, a hely ahol élt a könyv készítése alatt, valami páratlan szépségű. Persze még sosem jártam ott, de felkerült arra a bizonyos listára.

A könyv nagy kedvencem lett és többször kézbe fogom venni. Csak ajánlani tudom.

Amennyiben te is szívesen merülnél el ebben a történetben, a Magvető Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet!

Írta: NiKy