Egy igazi Főnix a porlepte történelmi palettáról - Interjú Kristin M. Furrier írónővel

Az utóbbi időben igazán szerencsésnek érezhetem magam, hiszen csupa olyan könyvet vehettem kézbe, amitől több lettem vagy remekül szórakoztam általa. A szerzők palettája is igen sokrétű, elvégre legyen szó női vagy férfi alkotóról, mindig képesek voltak meglepni vagy éppen meghatni az adott könyvükkel, ezért rendkívül hálás vagyok. Mégis akadnak közöttük olyan írók is, akik képesek évről évre megújulni, sőt olyanra is van példa, aki egy korábbi stílusát frissíti fel. A mostani beszélgető partnerem is egy olyan alkotó, aki otthonosan mozog több műfajban is. Legyen szó ifjúsági, romantikus vagy éppen történelmi fikcióról, mindenhol megállja a helyét és remek történeteket álmod meg számunkra. Nem is olyan régen olvastam A Társalkodónő című regényét, amely elbűvölt és nem eresztett. Kérlek, fogadjátok sok szeretettel a Kristin M. Furrier írónővel készült interjút! Kezdjünk is hozzá!

 

Üdvözöllek ismételten a blogon! Köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésemet! Nagyjából két éve beszélgettünk már egyszer. Azóta eltelt pár hónap. Hogy vagy? Hogy telt az elmúlt időszakod?

Köszönöm, hogy újra beszélgethetünk. Nagyon nagyot fordult velem a világ, de pozitív irányba. A főállású anyaság után, visszatértem a munka világába is. Azonban ez komolyan feladja a leckét, hogy tudjak a család, az írás, valamint a munka között lavírozni. Próbálkozom, nem egyszerű.

Pár napja előolvastam A Társalkodónő című hamarosan megjelenő regényedet, és ezúton is szeretném megköszönni a lehetőséget! Ez a történet más, mint az eddigiek úgy érzem. Bár fiatal felnőtteknek szól inkább, mégis sokkal érettebb témával foglalkozol. Kérlek, mesélj erről részletesebben! Hogyan jött az ötlet és miért?

Először is, én köszönöm, hogy vállaltad az előolvasást, tudom, hogy mindenki nagyon elfoglalt. Más a történet minden szempontból, hiszen a legfontosabb, hogy most nem az ifjúsági korosztályt céloztam. Ez természetesen szándékos volt. Nagyon sokan kérték, és én mindig figyelek az olvasók kéréseire/ kritikákra, hogy szeretnének már felnőtt regényt is olvasni tőlem. Igazából a történetet, már két éve forgatom a fejemben. Kihívás volt, sosem írtam még E/1 -ben regényt. Hogy hogyan jött az ötlet? Mindig az adott életszakaszom befolyásol az alkotásban. Olyan dolgok vesznek körül az elmúlt évek során, amik így befolyásoltak érzelmileg. Hiszen A Társalkodónő egy komoly érzelmi küzdelem megjelenítése.

Történetünk egészen a 19. századig vezet minket vissza, pontosabban 1881.augusztus 18.-ára, amikor egy elszegényedett nemesi leány, Emma Watton walesi otthonát megunva – nem önszántából- társalkodónőnek szegődik a szomszéd birtok egy szem leánya mellé, hogy a kisasszony unalmát elűzve, megfelelő társaságot biztosítson számára. Emma napi őrlődései szinte felemésztik, hiszen egy részről hűséges leányként félti édesanyját és két húgát, míg irigységtől telve vágyakozik munkaadója családjának életére. Ez a kettősség odáig fajul, hogy már megkérdőjelezi eddigi életét és szép lassan felemészti az örök elégedetlenség. Emma karaktere, ahogy az értékelésemben is írtam, egy bizonyos „antihős” érzését keltette bennem. Természetesen nagyon hiteles, hiszen mi emberek is ilyenek vagyunk részben. Miért ezekkel a jellemzőkkel ruháztad fel Emmát? Ezt egyébként a többi szereplő kapcsán is megkérdezném. Hogyan alakítottad ki a személyiségjegyeket és volt-e olyan élő személy, aki mintaként szolgált? Ha igen és nem titok, ki lenne ő?

Emma karaktere egyszerűen Ember, nagybetűvel. Az emberek minden gyarlóságával együtt. Ebben a történetben senki nem lesz ártatlan, mint a valóságban sem. Minden szereplő a saját érdekeit képviseli, és ezért válik élethűvé a történet maga. Ennél a történetnél senkiről sem mintáztam karaktert, mármint élő emberről bizonyosan nem. Nem vagyok már húsz éves, azt hiszem a saját megélt tapasztalataimból építkeztem 100% -ban. Sokan keresik ma is a boldogságot, a megelégedést, aztán azt veszik észre, hogy nincs tovább. Abszolút úgy érzem, ez a mai, valamint abban a korban is egy teljesen általános emberi viselkedés.

A történeted a viktoriánus kort vette górcső alá, ami nem kis feladat egy író számára. Ráadásul hiteles történelmi szálakat fedezhettünk fel a könyvben, a társadalmi szerkezetről már nem is beszélve. Miért ebben a korban helyezted el a karaktereket és volt – e nehézséged írás közben? Milyen forrásmunkák húzódnak meg a háttérben?

Imádom a viktoriánus Angliát. Rengeteget olvasok angol klasszikus irodalmat, sokkal többet, mint bármi mást. Olyan szinten ismerős dolgokról írtam, hogy nem nagyon kellett kutatómunka. Ami kicsit "megtornáztatott szellemileg", az az volt, hogy teljesen pontosan vázoltam fel a helyszíneket, Leamington Spa – t főleg. Nem titok, hogy két alkalommal jártam a szigetország ezen részén, és felderítettem teljesen azokat a helyeket, melyek a regényben szerepelnek. Azonban azt vissza kellett keresnem, hogy abban a bizonyos adott éveben is állt - e már az az épület, volt - e ott az a klub , stb. Itt megjegyezném, hogy aki ismeri Leamingtont, számára az illusztrációban is fel fog  tűnni ismerős helyszín. Ez ténylegesen mind hiteles a könyvben. Tehát összességében Leamington történelmét kellett felkutatnom.

Mivel több alkotásodat is volt szerencsém olvasni, így kialakult bennem egy nézet, miszerint akár ifjúsági, akár felnőtt közönségnek szánod regényeidet, mindegyik kötet valamilyen ponton köthető egy adott történelmi korszakhoz, eseményhez, szimbólumhoz. Szándékosan építed ezekre a pillérekre a regényeid témáit, vagy ösztönös? És, ha már történelem, számodra melyik az a kor, társadalom, esemény, amiről biztosan elmondhatod, hogy érdekel, szereted és szívesen élnél benne?

Írásilag nem igazán fog meg a jelenkor. Épp elég élni benne, nem vágyam írni róla. Ha mindenképp a máról akarok írni, akkor novellát, vagy verset írok. A fő ihletforrásom a történelem egyértelműen. Kiemelkedően a középkor, és a 19. század érdekel. Ezekről a korszakokról nagyon sokat olvasok, keresem, kutatom, és imádom az ilyen jellegű utazásokat is. Nagyon szeretnék a 19. században élni. Nem a mai kor szülötte vagyok, azt gondolom. Nem én lennék az első nő, aki kivívná a női egyenjogúságot. Más értékeket látok fontosnak, mint a mai világon előtérbe került dolgok. A családnál nem volt, és nem is lesz semmi fontosabb, akárhányat is ír a naptár. Az emberek alkotta közösségek, az összetartozás, a szeretet, ez az én mozgatórugóm. Ha a férjem megkérdezi hova menjünk nyaralni? Mindegy, csak kastély legyen! A történelembe.

A könyved finoman szólva is egy nehéz lezárással ér véget. Számomra kisebb sokkot okozott feldolgozni, hogy elfogytak a lapok. Ráadásul több kérdésre nem kaptam választ. Szándékozod esetleg folytatni vagy tényleg így ért véget Emma útja?

Igen, azt hiszem kár titkolni, hogy lesz folytatása a történetnek. És ha ennyit elárulhatok a történetről, a neheze még ezután jön...

Kicsit személyesebb vizekre eveznék, ha nem bánod! Az elmúlt időszak finoman szólva sem volt egyszerű. Egy magadfajta kreatív alkotó ember hogyan teremti meg magának az íráshoz szükséges nyugalmat?

Nagyon nehezen. Egy ideig próbálkoztam vele, de fel kellett adnom a nyugalomban való alkotást. Egyértelműen az ötletek terén utazások alkalmával, kiránduláskor feltöltődöm, és itthon csak kiírom a sztorit. Kicsit úgy tudom ezt felvázolni, mint a Szeleburdi család című filmben láthattuk azt a bizonyos ikonikus jelenetet.  Amikor az író apuka a pingpongozó gyerekei között írja  meg a könyvét. Ez nálunk pontosan így van. Ami segít, relax zenét szoktam közben hallgatni, és az egy kicsit tompítja a család édes zaját. Néha azért persze nehéz így az alkotás.

Munkád során emberek szociális helyzetével foglalkozol. Az ott tapasztaltak szolgálnak-e táptalajként a könyveid számára?

Sajnos bizony néha nagyon nyomasztó dolgokat kell látnom. Könyv alapjának nem szeretném használni, viszont ahogy említettem ezek novella formájában kiíródnak belőlem. Készülök lelkiekben arra, hogy egy realista novellás kötetet ezekből kiadjak, ám ennyire feltárulkozni mindenki előtt igen nehéz. Hiszen ezek az életről szólnak.

Szerinted az írás mennyire szól a közönségnek szórakoztatás céljából és mennyire működik egyfajta önterápiás jelleggel az író számára?

Én azt gondolom, aki ír, az cseppet sem véletlen. Az írás, mint minden más alkotói forma, önkifejezés. Mindenképp egyfajta terápia, biztos vagyok benne. Mennyire szól a közönségnek? Ezt minden írónak magának kell eldöntenie. Azt, hogy felvállalja a saját stílusát, és abban alkot, vagy a 12 egy tucat elvén csak a sikerért ír. Én felvállaltam magam.

Ha visszautazhatnál az időbe melyik híres íróval olvastatnád el a következő könyved kéziratát?

A Bronte nővérekkel.

Figyelemmel követed-e a mai kortás irodalmat, illetve kinek a munkásságát tartod a legizgalmasabbnak?

Igen, mindenképpen figyelemmel kísérem, de csak a magyart. A magyar kortárs szerzők közül számomra kiemelkedő Szabó Borka. Imádom a stílusát, ahogyan bánik a szavakkal, nagyon egyedi. Mivel magam is felvállalom önmagam stílusát, így én is azokat az írókat kutatom, akik egyedi stílusban alkotnak. Mint Tarja Kauppinen is, Ő is kiemelkedik egyértelműen a kortársak közül.

Ha valaki kapcsolatba szeretne lépni veled, vagy figyelemmel szeretné követni a munkásságodat, akkor azt hol teheti meg? Illetve mikor találkozhatunk veled személyesen?

A kristinmfurrier@gmail.com email címem nyilvános. Ezen bárki írhat, aki szeretne velem kapcsolatba lépni. Ezenkívül ahol a legtöbb információ megtalálható rólam, az a weboldalam: www.kristinmfurrier.hu. Természetesen a Facebookon is van írói oldalam, az instagramon is, és a moly.hu - is. Ezeken a platformokon vagyok elérhető, és aránylag aktív. Személyesen a könyvhéten lehet majd találkozni velem. Először Szegeden, június 2. –án az Álomgyár könyvesboltban 16.00 órától. Majd Szentesen június 8.-án este hatkor a Szentes Városi Könyvtárban. Végül Budapesten 10.-én, és  11.-én is fent leszek a könyvhéten előreláthatólag. Úgyhogy érdemes figyelni, főleg a NewLine kiadó standjánál.

Köszönöm szépen az interjút és sok sikert kívánok!

Amennyiben felkeltettük az érdeklődéseteket, keressétek fel a szerző Facebook, Instagram és Honlap oldalait, ahol további érdekességeket olvashattok!

A Társalkodónő című regényét pedig a NewLine Kiadó oldalán tudjátok megrendelni!

Írta: NiKy

Tanulóévek a befejezéshez - Interjú Kállay Kotász Zoltán szerzővel

 

Fotó: Tóth Csilla Ilona

Számos verset és haikut volt szerencsém olvasni az elmúlt egy évben és bár mindegyik a maga nemében különleges, mégis most először találkoztam ennyire egyedi és eltérő szerkezeti felépítésű kötettel, mint amit Kállay Kotász Zoltán - Társasutazás Közép-Mámor földjére című könyve kapcsán tapasztaltam. Így vettem a bátorságot és felkértem az alkotót egy interjúra, amit legnagyobb örömömre elfogadott. A költészetről, haikukról és számos más érdekességről kérdeztem a költőt! Kezdjünk is hozzá!

Köszönöm szépen, hogy elfogadta a felkérésemet. Kérem, meséljen magáról! Hogyan vált Önből író, költő?

Szerencsésnek érzem magam, mert gyerekkoromban olyan felnőttek vettek körül, elsősorban a szüleim, akik nyitottak voltak a világ különlegességére, erre a varázslatra, amiben élünk, és engem sem rontottak el, hanem meghagytak rácsodálkozónak.

Édesapám gyakran olvasott fel nővéremnek és nekem könyvekből, Karl May és James Fenimore Cooper indiános regényeiből, és a történetek kalandossága, de maga a helyzet is, hogy itt ül közöttünk a mesemondó, és körben feszülten figyelünk, magával ragadott, ami idővel oda kanyarodott, hogy odarendeltem a kanapéra a családot, és mesélni kezdtem. Édesanyám felismerve a különleges humort a rögtönzéseimben –  vadnyugati sztorik imitációja keveredett egy ötéves gyerek világlátásával –  spirálfüzetbe golyóstollal leírta a mondataimat. Ez annyira tetszett, hogy sokszor esténként szabályosan nyomultam utána a lakásban, kezemben a füzettel és a tollal, és nyaggattam, hogy „írjunk”.

Évek során, amikor vendégek jöttek hozzánk, ezek a spirálfüzetek az est egy már kellően emelkedett pontján menetrendszerűen előkerültek, és a vendégeknek meg kellett hallgatniuk részleteket Zolika „regényeiből”. Vagy élveztek, vagy nem, nekem többnyire kínos volt, de mégis belém égett, hogy nekem műveim vannak, tehát író vagyok.

Hosszú út vezetett persze innentől odáig, hogy írónak talán az tekinthető, akinek érvényes közlendője van, illetve addig, sok buktatóval, hogy az egész íróság lényegtelen, szerep, méghozzá alaposan túlpumpált, amit félre kell tenni, de úgy, hogy a gondolatok azért ne rekedjenek benned, és ha papírra kerülnek, és ott megtalálják a legtisztább formájukat, jussanak el másokhoz, olvasókhoz, mert a megnemértettségbe és kívülállásba berendezkedni is szerep, ráadásul fülletegebb és önzőbb.

Számos könyvet köszönhettünk már Önnek, de mint fordító is rendszeresen közreműködik. Melyik alkotási folyamatot szereti jobban és mi igényel nagyobb időt és energiát?

Nem tartom magam fordítónak, nem értek hozzá, csupán belesodródtam – két alkalommal –, hogy fordítsak. Latzkó Andor esetében azt éreztem, hogy ha én nem  ültetem át újra magyarra és erőszakolom a kötetének a kiadását, akkor senki nem fogja, és tökéletes és méltatlan elfeledettségben marad továbbra is, a haikukötetnél pedig három-négy saját, ebben a műfajban elkövetett kötetközreadást követően egyszerűen kikerülhetetlenül elém tornyosult, hogy végre megértsem, vagy legalább megsejtsem, miről szól eredeti mélységében a műfaj. Ez csak úgy lehetséges, ha japánból próbál fordítani az ember. Szép és reménytelen kísérlet volt, amit rendkívül élveztem.

Mi igényel nagyobb időt és energiát? Nem tudom, de a saját műveimmel mindig keservesebben érek révbe, talán azért, mert tudom, hogy mit szeretnék, és folyamatosan látom, hogy milyen távol lapátolok még tőle, míg fordítás esetében homályban bolyongok, és ha valamire ott rátalálok, örömmel leteszem a tollat, mondván, hogy megvan, megérkeztem.

Eddig a Társasutazás Közép-Mámor földjére című kötetét olvastam, melyet őszintén szólva nagyon megszerettem. Az alapvetően sem szokványos könyv több meglepetéssel is szolgál a gyanútlan olvasó számára. Gondolok itt elsődlegesen arra, hogy a könyv 24 órát ölel fel és minden költemény harminc percet kapott, illetve a néhány oldalon elrejtett „kitekintő” sorokra, melyektől a humor sem áll távol. Mi alapján készítette így a könyvét és van-e az időbeosztásnak külön szerepe vagy fontos jelentése?

Arra törekszem, hogy a könyveim lépjenek túl formailag is a hagyományos megoldásokon, tehát például azon, hogy margótól margóig futnak a sorok, csak vízszintesen, csak balról jobbra, hogy az oldal alján számmal kiírt oldalszám található stb. Persze ha valami eltér a megszokottól, szabálytalan, az önmagában még kevés, nem képvisel értéket, tartalmilag is indokolni kell az eltérést. Az említett kötetben a széljegyzetes haikuk a „törzsállományhoz” képest azok, amelyekben én is megjelenek, cselekvőleg, és nem csak megfigyelőként, minél személytelenebbül közvetítve az élményt.

A klasszikus japán haikukról tudni kell, hogy mindig évszakokhoz kötődnek, kötetbe rendezve is évszakonként csoportosítódnak (öt évszak, mert a japánok újév napját is külön évszakként kezelik). Az időbeliséget, az évszakok körforgását bontottam úgy tovább, hogy egyetlen napot igyekeztem élményeken keresztül körbejárni hajnaltól hajnalig.

Fenti kérdésemhez kapcsolódóan emelném ki, hogy a kötet fő tematikája az idő, nem csak rendezési elvként, hanem mint jelenség! Mesélne arról, hogy honnan jött az ihlet?

Időben élünk, és szerintem az jellemez leginkább valakit, hogy hogyan viszonyul az idő múlásához. Folyamatosan tanításokat kapunk a létezésben, a többi embertől, a természet világától, és szerintem ezek a tanítások mind megjelennek szimbolikusan is az időben.

Az ihlet maga az élet, valami történik körülötted, észreveszed, megfogalmazódik benned, hogy mi is történt – itt már persze az ember óhatatlanul beleszövi magát az egészbe –, aztán ezen a megfogalmazáson észreveszed, hogy esetleg rögzíteni is  érdemes.

Rendhagyó a könyv címe is. Mesélne kicsit többet Közép – Mámor földjéről?

A címet jelképesnek szántam, konkrét földrajzi hely megjelölésére emlékeztet, Közép-Ázsiára, Dél-Amerikára, miközben érződik persze, hogy nem az, hanem egy lelkiállapot.

Gyerekkoromban természetközeli helyen nőtten fel, a Kis-Sváb-hegyen, ami akkor még, a ’70-es évek elején jórészt beépítetlen és kissé falusias környezet volt. Ahogy már mondtam, meggyőződésem, hogy a természetben, annak egy kis szeletében is, egy kertben megtörténik minden, az összes életdráma és életcsoda, ami aztán az emberi életben ilyen-olyan formában testet ölt és kibontakozik. Itt és ebben az „előjátékban” nőttem fel, és boldog gyerekkorom volt.

Aztán felnőttként átköltöztem egy művilágba (Pestre, de itt sem a hely a lényeg, mert számtalan művilágban létezhetünk, párhuzamosan is akár), ahonnan hosszú évtizedek után visszakerülni vagy inkább visszarobbanni a természetbe valóságos revelációként hatott. Ezt a feleségemnek, Csillának köszönhetem, akivel 2011-től rendszeresen jártunk Balatonszárszóra, egy kis nyaralóba, amihez eldzsungelesedett, ősvadonszerű telekrész is kapcsolódott. Itt új írói korszakot is kezdtem. Aztán 2018-ban Piliscsabára költöztünk, ami már végleges visszatérést jelentett.

A mámor nem jelent mást, mint azt, hogy egyszerűen jelen vagy az életedben, és az, hogy ez felelősséggel és következményekkel jár, nem béklyóz le. Egyszerre vagyunk porszemek és olyan testet öltött lelkek, akiken sorsok fordulnak meg – ezt az ambivalenciát csak derűvel lehet elhordozni, és olyan közegben, amely, hogy így mondjam, támogató közeg. Eredendően és megronthatatlanul, mint a természet világa.

Fordításai közül a Béka toccsan a tóba című könyvét olvastam Öntől. Bár erősen jellemző a stílusára egy bizonyos rend és fegyelem, ahogy a haikukat elrendezte, mégis megbúvik a lapokon némi játékosság is. Milyen tematika alapján kerültek összegyűjtésre a haikuk és van-e olyan mű, ami igazán kedves az Ön szívének?

Szigorúan szubjektíven válogattam, azok a haikuk kerültek be a kötetbe, amelyek kedvesek nekem, közel állnak hozzám. A humor nagyon fontos számomra, és éppen ezért Kobajasi Issza haikuit szerettem leginkább, aztán fordítás közben figyeltem fel Josza Buszonra, akinek a szelídebb, csendesebb, bölcs humora gazdagabb szövetűnek érződik számomra. Az érződik-et hangsúlyosan alá kell húzni. 

Azt mondják, hogy a versek és a haikuk a szabad gondolatok gyöngyei. Hogyan vélekedik erről?

Teljesen egyetértek. A haikura ez különösen igaz, mert rövid és tömör versformaként akár véletlenszerűen is megszülethet. Bárkiben megfogalmazódhat egy gondolat, amiről kiderülhet – ha ilyen szempontból nézed, ha van az észlelésedben ilyen szűrő –, hogy lám: haiku. Ahogy mondani szoktam, legalább egyetlen jó haikura az életében mindenki hitelesítve van. Ami akkor is megszületik, ha észrevétlen marad. És attól, hogy észrevétlen marad, még nem biztos, hogy nyomtalan és hatástalan.

A XXI. század korszellemét tekintve egyre kisebb teret kapnak a szépirodalmi művek, verseskötetek, pedig az emberi lélek és élet eszmei gondolatai és értékei elsődlegesen ezen alkotásokban mutatkoznak meg. Mit gondol, hogy lehetne megállítani ezt a dekadenciát és milyen jövőt jósol a költészetnek országunkban?

Optikai csalódásnak gondolom, hogy ma kevesebbet olvasnánk, mint mondjuk száz évvel ezelőtt. Mindig keveset olvastak, és mindig leginkább a lektűrt. Úgy képzeljük, hogy a múlt század ’20-as, ’30-as éveiben micsoda pezsgés lehetett, hiszen akkor élt Karinthy, Kosztolányi, József Attila, és a frissen megjelent írásaikat tömegek bújhatták. Alig olvasta őket valaki. Esetleg beszéltek róluk, ismerték őket, de nem olvasták a műveiket. Úgy mondanám, hogy a „diskurzus körülöttük” jó volt, de hát ez így megy most is, számos kortárs író körül jó a pletykaáramlás.

Versekre mindig lesz befogadóközönség, talán nagyobb is, mint ma, ám úgy jósolom, hogy inkább a köztes műfajokban. A slam poetry, a versértékű dalszövegek és a filmes versmonológok kora jöhet.

Egy kisebb kutatómunkának köszönhetően láttam, hogy több alkotása is megjelent már számos folyóiratban, irodalmi oldalakon. Mit gondol, milyen alapon kerülnek kiválasztásra a megjelent művei, mi lehet egy sikeres költő titka?

A ’90-es években jóval több írásom jelent meg folyóiratokban, mert akkoriban a jelenlétet rangnak gondoltam. Ami ebből megmaradt, és utólag hasznosabbnak bizonyult, a szerkesztőktől kapott tanácsok. Találkozhattam az életem során négy-öt szerkesztővel, akiktől nagyon fontos és jól adagolt kritikákat kaptam, most csak Horgas Bélát említeném, a Liget néhány éve elhunyt szerkesztőjét. Az egész alkotói hozzáállásomra hatással volt Béla néhány iránymutatása.

Természetesen a folyóirat-megjelenéseknek van árnyoldala is, mégpedig az, hogy a szerző idomulni próbál az elvárásokhoz. Ez már átvezet a siker kérdéséhez is, vagyis ahhoz, hogy a mai ízlésvilág – bár talán látszanak már ebből a kilábalás jelei – a depresszív, probléma-centrikus műveket favorizálja. Minél letaglózóbban ábrázolódik valami, minél fojtogatóbb a légkör, a mű annál „hitelesebb”. A harmonikus, derűs, meditatív alkotások értéke megkérdőjeleződik.

A történelemre visszatekintve, a Haiku költészet nagy mesterei közül ki vagy kik voltak Önre nagy hatással és miért? Kiket tekint a legnagyobbaknak és van-e a modern világunkban olyan alkotó, akiről azt gondolja, hogy kiemelkedő és érdemes tőle olvasni?

Josza Buszon és Kobajasi Issza mellé mindenképp ide kívánkozik Macuo Basó, Maszaoka Siki és Nacume Szószeki neve. A japán haiku nagymesterei mindannyian, és ezért számunkra, akik csak fordításban olvashatjuk őket, nehezen befogadhatók, a haikuiknak csak szűk jelentésrétege szivárog át. Ebből a megfontolásból inkább a magyar szerzőket ajánlanám, a hosszas felsorolásnak gátat vetve Sajó Lászlót és Babics Imrét említve.

Mit gondol a mai oktatási rendszer keretében kötelezővé tett régmúlt nagy alkotóitól mennyit tanulhatnak a mostani fiatalok és mennyire vannak helyén kezelve egy – egy költő szerzeményei? Gondolok itt elsődlegesen az adott mű mondanivalójának megértésére, üzenetének megfelelő átadására. Elég érettek-e Ön szerint a mai fiatalok a költészet megbecsüléséhez?

A XX. század második felének, a Kádár-kor puha diktatúrájának volt egy olyan hozománya, a bezártságból adódóan, hogy sokan a művészetekbe menekültek. Az irodalomtudomány is elmélyült, és szerintem alapvetően helyesen felmérte az értékeinket. Lappangó életművek, felismeretlen kincsek mindig akadnak, a már említett Latzkó Andort is ide sorolom. Herczegh Ferencet és Tormay Cécilet sem szabad félretolni, mert kiváló írók, de nem tehetők Móricz Zsigmond mellé a polcon. A szerkesztésemben megjelent 2015-ben a Napút folyóiratnak egy tematikus száma, Szellemidézés – Elfeledett költők címmel, itt kevéssé ismert lírikusok munkásságából válogattam, amihez megint csak hozzá kell tennem, hogy nem József Attilához vagy Pilinszky Jánoshoz mérhető zseniket próbáltam előcsalogatni az árnyékból. Jó költőket, de nem géniuszokat.

Az értő olvasásról – az olvasásban az a szép, hogy minden életszakaszban, élethelyzetben egy műből – jó műből – mást szűrhet ki az, aki mélyen belemerül. Nem biztos, hogy az érettség-megbecsülés tengelyén kell vizsgálni ezt az egészet. Annyi azonban bizonyos, hogy egy-egy művet évek, évtizedek múltán is érdemes újraolvasni, mert elképesztő meglepetések érhetik az embert. 

Mikor várhatjuk újabb könyv megjelenését Öntől? Milyen egyéb jövőbeli tervei vannak?

A következő kötetem ismét haikukötet lesz, és macskákról fog szólni. Vallom, hogy minden ember életében legalább két mesterének lennie kéne, egy kutyának és egy macskának.

Legalább harminc-harmincöt félkész kötetem van, ami abból adódik, hogy kisebb szünetekkel egész életemben írtam, de soha nem fejeztem be semmit. A feleségemnek köszönhetem, hogy néhány évvel ezelőtt rávett: tanuljak meg befejezni. Hasonlóan fontos készség ez ahhoz, mint ahogy minden szülőnek tudnia kell elengednie a gyerekét.

A félkész kötetek nagy részét mégse fogom már a fiókból előkotorni, mivel lépcsőfokoknak tekintem csak őket, van azonban kettő, amelyet nem engedhetek el. Ígéretet tettem a megírásukra valakiknek, és mivel mindketten elhunytak már, a szavam csak még erősebben köt. Két regényről van szó, de többet nem mondhatok róluk.

Két évvel ezelőtt létrehoztam a Dr. Kotász Könyvkiadót, mivel azt tapasztaltam, hogy bár rengeteg ilyen cég van, a tehetséges szerzők mégsem találnak oda hozzájuk. Vagy nem is akarnak? A könyvkiadás egyre inkább átcsúszik csupasz üzleti vállalkozásba, eltűnt a műhelymunka, a támogatás, amit egy szerkesztő nyújthat egy szerzőnek. Ha körbepásztázunk a kortárs megjelenéseken, rengeteg kidolgozatlan, elnagyolt, félresiklott – viszont szép köntösben, könyvészetileg igényesen tálalt művel találkozhatunk. Hiányzott a külső kontroll és a biztatás, hogy igen, igen, érdemes még dolgozni a kéziraton… A motivációt persze az adja, hogy szeretném továbbadni mindazt, amit én is kaptam.

A kiadás mellett irodalmi esteket is szervezünk, 2018 őszén kezdtük a sorozatot Piliscsabán, és vendégül láthattuk és bemutathattuk – elnézést, hogy nem sorolok fel mindenkit – Király Farkast, Tamási Orosz Jánost, Fedina Lídiát, Hegyi Zoltán Imrét. Az estekről videófelvétel készült, amit közzé fogunk tenni. Az ismert járványhelyzet miatt a sorozat szünetelt, de tervezzük a folytatást, és már a Dr. Kotász saját szerzői fognak sorra kerülni, Ásványi Tibor, Szőke Szabolcs, Szentmiklósi Tamás, Magén István.

Jelenleg a kiadó legfontosabb könyvterve Kádas Tibor fotóművész albuma, az Egyetemi Színpad 1968-74 közötti legendás előadásairól készített fényképfelvételeivel, cikkekkel és életútinterjúval.

Köszönöm szépen az interjút és sok sikert kívánok!

Amennyiben felkeltettük az érdeklődéseteket, keressétek fel a szerző Facebook oldalát, ahol további érdekességeket olvashattok!

Társasutazás Közép-Mámor földjére című könyvét, valamint más alkotásait is, a Napkút Kiadó weboldalán tudjátok beszerezni.

Írta: NiKy

"A meseolvasás valójában nem egy plusz feladat az amúgy is fáradt szülőknek, hanem meghitt együtt töltött idő, ami jó esetben szórakoztat és kikapcsol gyereket, felnőttet egyaránt."- Interjú Farkas Barbara írónővel

Mindig nagy örömmel ismerkedem meg első könyves szerzők munkáival, hiszen sosem tudhatom, hogy milyen „kincsekre” lelek általuk. A mostani beszélgető partnerem is egy számomra újdonságként ható, de rendkívül kedves és bájos történet megálmodója. Nagyon örülök, hogy elvállalta az interjú felkérésemet. Kérlek, fogadjátok sok szeretettel Farkas Barbara írónővel készült beszélgetésemet. Kezdjünk is hozzá!

Kérlek, pár szóban mesélj magadról! Hogy kezdődött az írói pályafutásod és mikor szerettél bele az írásba?

Már gyerekkoromban írtam kis történeteket és vezettem naplót is. De akkor még nem gondoltam arra, hogy valaha is író lesz belőlem. Így visszagondolva, az egész életemet végig kísérte az írás, de általában csak akkor nyúltam hozzá, ha valami rosszat ki kellett írnom magamból. Aztán kislányom, Panni születése után kezdtem meséket írni saját magunk szórakoztatására. Ezeknek a meséknek egy macilány volt a főszereplője, akivel minden nap az történt, ami a kislányommal. Ahogy nőtt Panni, úgy változtak a mesék is, és a mesélés, meseírás igazi közös program lett számunkra, és szerencsére azóta is az.

Nem is olyan régen volt szerencsém olvasni a Kicsi Tacsi kalandjai Anya Tacsival című mesekönyvedet, melyet nagyon megszerettem. Egy kutya családon keresztül mutatod be a kis gyermekekre jellemző viselkedésformákat, szépen rávilágítva arra, hogy bármilyen bosszantó is lehet egy adott esemény, de szeretettel és türelemmel meg lehet tanítani gyermekeinket a helyes viselkedésre. Honnan jött az ötlet, hogy egy kutyacsaládot helyez a könyved középpontjába? Miért ezt az állatot választottad?

A kislányom két éves korában menthetetlenül beleszeretett a kutyákba. Onnantól kezdve nálunk minden a kutyákról szólt. Naponta jártuk a környéket és minden itt lakó kutyát megnéztünk, megismertünk. A kislányom kedvence egy közelben élő tacskó lett. Tulajdonképpen így lett a macilányból Kicsi Tacsi.

Nagyon tetszettek a rajzok is a kötetben. Rendkívül bájosak lettek és érdemes volt külön is végig lapoznom a kötetet. Ki illusztrálta a könyvedet?

Én készítettem a rajzokat is.

A könyvben három mese található. Mindegyikről elmondható, hogy könnyű a nyelvezete és bizony a tanító szándék mellett, a rejtett humor is színesíti a meséket. Milyen szándékkal írod a történeteidet és hány éves kortól ajánlod?

Szeretném, ha a szülő és a gyermek egyaránt jól szórakoznának, amikor a meséimet olvassák, számomra ez az egyik legfontosabb. Másrészről ezek a mesék a szeretetről, a megértésről és az elfogadásról szólnak olyan formában, amit egy kisgyerek is könnyedén megért. Két éves kortól ajánlom a meséimet, de azt gondolom, az olvasást nem lehet elég korán kezdeni.

Kicsi Tacsi kalandjai oldaladon láttam, hogy színező is kapható a könyved mellett. Milyen rajzok találhatóak benne? Készségfejlesztő feladatok esetleg színesítik a lapokat?

Kicsi Tacsi kalandjai a Pipacsosmezőn címmel készítettem egy színezőt, ami 20 oldalon keresztül mutatja be Kicsi Tacsi életét: hol lakik, mit szeret, melyik a kedvenc játéka, étele. Mindegyik oldalon egy-egy fekete-fehér, kiszínezendő kép található és hozzá egy kis magyarázó szöveg, így végső soron egy mesét is lehet kerekíteni belőle Kicsi Tacsiról.

Azt vettem észre a könyved olvasása folyamán, hogy mentes minden „csúnya” szótól, nem gyerekeknek való kifejezéstől. Mit gondolsz, hogy manapság egy mesekönyv mennyire tudja befolyásolni a gyerekeket? Gondolok itt elsődlegesen, ha a kisebb korosztályú gyermek rondán kezd beszélni. Lehet-e hatással a kicsikre egy mese vagy történet?

A kisgyerekek mindent úgy szívnak magukba, mint a szivacs, minden hatással van rájuk, az egyszer hallott vagy látott mese is. Ezért is tartom nagyon fontosnak, hogy egy kisgyerekeknek szóló történet tényleg a kisgyerekeknek szóljon és mentes legyen a csúnya szavaktól és minden mástól is, ami még nem nekik való.

Melyiket választanád inkább: rajzfilm vagy mese?

Egyértelműen mese! Mi nagyon kevés rajzfilmet nézünk, Panni sem igazán igényli és tévénk sincs.

Hazánkban a kulturális színvonal csökkenése egyre aggasztóbb a kimutatások szerint. 100 családból jó, ha 40-nél van jelen a napi meseolvasás és ebből is legalább a fele egy idő után elhagyja ezt a szokást. Mit gondolsz arról, hogy miért történik mindez? És szerinted mivel lehetne javítani a mesék iránti igényt?

Szerintem sok szülő nincs tisztában azzal, hogy milyen csodálatos pozitív hatásai vannak a meseolvasásnak a gyerekek számára és hogy ezt nem lehet a tévénézéssel, mesenézéssel helyettesíteni. A meseolvasás valójában nem egy plusz feladat az amúgy is fáradt szülőknek, hanem meghitt együtt töltött idő, ami jó esetben szórakoztat és kikapcsol gyereket, felnőttet egyaránt. Ha ezekkel tisztában lennének, vagy képesek lennének ezeket a szempontokat is szem előtt tartani, az talán segítene ezen a romló tendencián.

Azt vettem észre, hogy kis hazánkban egyre több olyan kötet jelenik meg, amely magánkiadásban kerül a könyvesboltok polcaira. Számos írótól hallottam, hogy inkább így adja ki a könyvét, mint a meglévő kiadóknál. Mások pedig arra panaszkodnak, hogy hiába küldik el a nyersanyagot, sokszor még választ sem kapnak. Szerinted is jobb magánkiadásban megjelentetni könyveket? Mit gondolsz úgy általában erről?

Mivel még csak magánkiadásban jelent meg könyvem, csak erről az oldaláról vannak tapasztalataim, így azt nem tudom megítélni, hogy jobb-e. Azt gondolom, hogy magánkiadásban is ki lehet adni egy könyvet, és ez nem von le semmit az értékéből, ráadásul nagyon sokat lehet tanulni belőle. De szívesen kipróbálnám milyen egy kiadóval együtt dolgozni egy könyvön. És volt olyan is, hogy úgy éreztem a magánkiadás során, hogy hiányzik a kiadó nyújtotta szakmai segítség és támogatás.

Milyen jövőbeli terveid vannak? Mikor várhatunk tőled újabb mesekönyvet?

Készül a mesekönyvem folytatása, melynek címe, Kicsi Tacsi kalandjai Apa Tacsival lesz, bár pontos megjelenést még nem tudok mondani. Mivel rengeteg mese van még a tarsolyomban, remélem, hogy Kicsi Tacsi még sok-sok izgalmas kalandba keveredik a jövőben.

Köszönöm szépen az interjút és sok sikert kívánok az írónőnek!

Amennyiben felkeltettük az érdeklődéseteket, keressétek fel a szerző Facebook oldalát, ahol további érdekességeket olvashattok!

Kicsi Tacsi kalandjai Anya Tacsival című mesekönyvét pedig a Kicsi Tacsi weboldalon tudjátok beszerezni.

Írta: NiKy

"Egy könyv annyi történetet rejt, ahányan olvassák." - Interjú Fróna Zsófia írónővel

 

Fotó: Leszek Sznajder

Minden alkalommal elgondolkodom azon, hogy vajon hol van a képzelet határa és milyen világokban nem jártam még! Ennek a gondolatiságnak elsődlegesen az az oka, hogy egyre több új és egyben tehetséges szerző fantáziavilágával ismerkedhetek meg. A mai interjúm alanya, Fróna Zsófia írónő, akivel beszélgetésünk alatt ledöntöttük az idő vas korlátait, jártunk határon innen és túl és végig nagyon őszintén válaszolt az én pimasz kérdéseimre. Tartsatok velünk, kezdjünk is bele!

Kedves Zsófi! Üdvözöllek a blogon! Köszönöm szépen, hogy elvállaltad a felkérésemet. Kérlek, pár mondatban mesélj kicsit magadról! Hogy lettél irodalom szerető alkotó?

Szia Niki! Köszönöm, hogy itt lehetek. Megtisztelő, hogy most itt beszélgethetek veled. Hogy hogyan lettem irodalomszerető? Ez jó kérdés. Nem titok, ha azt mondom, hogy „diszes” vagyok (diszlexia, diszgráfia és diszcalculia is). Ritka, akinél mind a három meg van, hát én megnyertem őket. A lényeg ebből, hogy édesanyám emiatt nagyobb hangsúlyt fektetett nálam arra, hogy írni, olvasni tanítson. Tudom, ezt az iskolák is megteszik, de anyukám is sokat foglalkozott velem otthon. Ő maga pedig nagyon szeretett olvasni, szóval sokat láttam tőle, hogy olvas. Azt hiszem ezeknek az elegye alakított ki bennem valamiféle misztikus kötődést az irodalomhoz. Mivel nekem nehezen ment az olvasás és az írás is, így máshogy tekintettem ezekre, mint a többiek. Nekem valamiféle elérhetetlen csoda volt. Aztán persze elértem őket, de az érzés megmaradt. Azt azért hozzá tenném, hogy a matekkal nem jártam így, vele azóta sem vagyunk barátok.

Eddig két könyved jelent meg, amik tulajdonképpen a Fegyverfogató sorozat első kötetei. Fegyverek háza az kezdő regényed, majd idén jelent meg a második, Démonok közt címmel. Mesélj, kérlek erről a világról, melyet megálmodtál az olvasók számára! Hogyan született meg ez a sorozatod?

Azt kell, hogy mondjam a megszületése pillanatára már nem emlékszem. Ez amolyan terápiás történetnek indult. 2017 végén kezdtem el dolgozni rajta, és akkorra anyukám már nagyon rosszul volt. Mit szépítsünk rajta, haldoklott. Nehezen viseltem, hogy nem tudok neki segíteni, csak tétlenül nézem, ahogy eltűnik. Kellett valami, ami eltereli a figyelmemet, és eszembe jutott, hogy tini koromban mennyire szerettem írni. Valahogy ösztönösen jött, hogy megint az írás felé forduljak. Ami előszőr meg volt bennem, hogy egy különleges kapcsolat történetét szeretném bemutatni egy lány és egy farkas közt. Az alap volt, hogy fantasy lesz, mert én csak ebben tudok gondolkozni. Mindig is szerettem a fegyvereket, persze csak úgy távolról csodáltam őket, szóval érteni egyikhez sem értek, de mindig is szerettem volna megtanulni lőni, bár a nagy álmom az íj volt. Anyukámnak volt egy gagyi íja, gyerekként azzal szórakoztam, és álmodoztam róla, hogy megtanulok íjászkodni. Azóta is álom maradt, de az íjakat szeretem. Aztán, ahogy gondolkoztam az is eszembe jutott, mi emberek mennyire szeretjük megszemélyesíteni a tárgyainkat, és hogy ezt felhasználhatnám valahogy. Végül egy régi anime sietett a segítségemre ebben, amit gyerekként nagyon szerettem, a Soul Eater. Ez adta az alap ötletet, de természetesen nem ezt a mesét akartam újra megírni. Saját és egyedi sztorit akartam, mondjuk, a mai napig nem tudom, hogy ez mennyire sikerült. És akkor összegyúrtam az ötleteket majd elkezdtem leírni. A fegyverforgató első változatát még ösztönből írtam. Olyan is lett. De már akkor tudtam, hogy szakemberre lesz szükségem, így találtam rá Nádasi Kriszre, aki szerencsére látott fantáziát a történetemben és segített átdolgozni. Ő tanított meg arra is, hogy ne ösztönösen, hanem tudatosan írjak, meg sok minden mást is tanultam tőle. Sokat köszönhetek neki és most itt vagyunk, hamarosan érkezik a harmadik kötet.

A karaktereid színesek és szagosak, ahogy mondani szoktam. Nagyon érdekes lélekkel rendelkeznek és ez tulajdonképpen jellemző a negatív szereplőkre is. Honnan merítkeztél a típusjegyeket véve? Van-e olyan élő személy, akinek a személyiségjegyeit átadaptáltad a regényedben? Amennyiben igen és nem titok kiről lenne szó, örülnék, ha mesélnél róla!

Most lehet, hogy megleplek, de az is lehet, hogy nem. Senkiről nem mintáztam senkit. Mindegyik karakter én vagyok, még a negatívak is. Mindegyik belőlem egy darab. Nekem sosem ment, hogy létező személyeket használjak fel, még ha akartam volna is, akkor is átalakult volna. Ez a dolog nekem sosem működött. Egyedül neveket loptam, úgymond. Például Tony vezetéknevét a főnökömtől kölcsönöztem. Kellett valami posh angol név és nekem, a Williamsnek ilyen hatása van, persze igazából nem az, de ez már részletkérdés. Az mondjuk rossz ötlet volt, hogy ezt a főnökömmel is közöltem, mert azóta folyton a fülemet rágja, hogy nevezzem át Tonyt Jasonra, mert milyen menő lenne, ha szerepelne egy könyvben. Hiába mondtam neki, hogy a személyiségét nem vettem el, és az sem számított mikor mondtam neki, hogy „haver egyébként egy szót nem értesz belőle”, akkor meg mit számít. De Szvetlána és Lukasz nevét is kollégáimtól vettem el. Ezért is írom így Lukasz nevét, mert a lengyelek így írják, de ezt egyébként Lukasnak kell kiejteni, mert náluk az sz az s. Szóval ennyi a nagy titok a karakterek mögött, az összes én vagyok, de egyik se vagyok én. Mintha csak skizó lennék.

Maradjunk még kicsit a szereplőknél. Főhősnőnk neve Megaira, mely igen ritka. Honnan jött a név választás ötlete? Én ugyanis a Hercules mese kapcsán hallottam egyetlen egyszer róla. Mesélj, kérlek erről kicsit!

A névválasztás nálam egyébként is olyan, hogy a főbb karaktereknek szeretek olyan nevet választani, aminek a történet szempontjából is mögöttes tartalma van, még ha az olvasó ezt nem is tudja. Én Klasszika-filológia szakon végeztem a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, szóval az ókor szerelmese vagyok. Megaira az erinnüszök egyike. Talán a latin mitológiából ismert nevüket inkább ismerik az emberek. Ők a fúriák. Az erinnüszök alapvetően a bosszúállás istenei, Megaira pedig főleg az apagyilkosságokat bosszulja meg. Ezért kapta ezt a nevet. Most ez így furának tűnhet, hogy miért bajlódok ennyit egy névadással, de a név kötelez, még akkor is, ha kitalált karakter vagy. Ha rosszul választasz nevet, akkor nem olyan lesz a karakter, amilyennek szeretnéd. Teszem azt, olyan nevet adsz neki, ami lustaságot jelent, de te ezt nem tudod, viszont a szereplődet egy tettrekész embernek álmodtad meg, akkor sem lesz soha az, és mindig lustálkodni akar majd. Tudom, mert jártam már hasonlóan. Persze Setan Kober neve más, az övé adott volt, nem én választottam, de igazából őt is kötelezi a neve, hisz azt jelenti, hogy a sír ördöge.

Úgy tudom, hogy külföldön élsz, mégis hazai kiadót választottál magadnak. Mennyire nehezebb vagy könnyebb kintről kiadót választani illetve keresni? Van-e bármi jelentősége annak, hogy egy adott szerző hol él? Ebből következtetve, hogyan találtál rá a NewLine kiadóra és milyen a közös munka?

Igen, Angliában élek, ezért is volt logikus választás, hogy a fegyverforgató is itt játszódjon. Őszintén szólva szerintem semmiben nem különbözik innen keresni kiadót, mint otthonról. A mai modern világban ez jelentőségét vesztette, hisz otthonról is emailt küldtem volna nekik, ahogy tettem ezt innen. A szerzői kiadásban mondjuk sosem gondolkoztam, de egyébként sem választottam volna, mert ezen a téren viszont már akadályt jelent a távolság, hisz ebben az esetben nekem kell felkeresnem mindent, ami innen nem ment volna. Ezért is akartam mindenképp kiadóhoz kerülni, mert az leveszi ezt a terhet a vállamról. És, hogy hogyan találtam a NewLine kiadót? Vagy egy évig kerestem kiadót, elküldtem nagyokhoz is, kicsikhez is a kéziratomat, volt, aki válaszolt, akadt, aki válaszra sem méltatott. Két olyan kiadó is volt, akik szerették volna kiadni a könyvem, de mind a kettő frissen indult volna, és sajnos be is csődöltek, mielőtt még elkezdhették volna a munkát. Ezt követően tanácsolták nekem a NewLine kiadót. Meg is kerestem őket, és onnantól már minden gördülékenyen ment. Szerencsére láttak fantáziát a könyvemben, aminek nagyon örültem. Nem voltam benne annyira biztos, mert akkoriban a náluk megjelent könyvek 95%-a romi és/vagy erotikus volt, és lássuk be, az enyém mind a kettőtől távol áll.

Rólam köztudott, hogy a borítók nagy kritikusa vagyok. Nem egyszer vettem már meg könyvet csak azért, mert szerelembe estem a külső kép miatt. A te kötetednél is éreztem ezt bizonyos vonzást, mert nagyon szépre sikeredett és ezt elmondhatom mind a két könyved kapcsán. Mennyire a te ötleteden alapszanak a képek, vagy teljesen rábíztad magad a készítőre?

Az elsőnél lövésem sem volt. Akkor úgy voltam vele, hogy majd tudni fogom, ha meglátom, hogy azt akarom vagy sem. Küldtem a kiadónak pár borítóképet, hogy milyen stílusú borítók tetszenek, aztán vártam, hogy mivel lep meg Ashley. Akkor még nem tudtam vele közvetlenül beszélni, később, amikor elkészült a kép, kezdtünk el beszélgetni. Annyit mondtam csak neki, hogy egy farkasnak meg egy tőrnek jó lenne szerepelnie rajta, mert ezek fontosak. Aztán megláttam ezt a gyönyörű borítót és szerelmes lettem belé. Az FH borítóját látva pedig ötletem támadt, hogy hogyan szeretném a többit. Nagyon tetszettek azok az arany minták, amiket Ashley a borítóra tett, és mondtam neki, hogy akkor ezt vigyük tovább, és ha már az első arany lett, akkor színekben is jelezzük, hogy az olvasó melyik kötetet tartja a kezében. Így lett, hogy a második már ezüst lett, a harmadik majd bronz lesz. Mint egy verseny esetén a helyezések. És ha a negyedik helyezett is kapna érmét, az valószínűleg réz lenne, így a negyedik kötetnél majd ez a szín fog dominálni. Továbbá ez az arc plusz egy tárgy ötlet is megtetszett, és erre is gondoltam, hogy tovább viszem. Az FH-nál ugye van a farkas és a tőr, a DK-nál a maszk, ami gyakorlatilag a rosszfiú arca, úgymond, és a fiola. És a harmadik és negyedik résznél is az adott kötetre jellemző arc és egy kiemelt tárgy lesz majd a borítón. Már nagyon várom azokat is, mert Ashley csodát alkotott az első kettővel. Én nagyon szeretem őket.

A sorozatod ifjúsági regény a javából, mégis hiányzik belőlük a mostanában oly nagy divatnak örvendő csöpögős romantika és szerelmi háromszög. Tudatosan hagytad ki ezt a szálat vagy csak így alakult? Azt hozzá kell tennem, hogy az első kötet olvasása után éreztem két karaktered között némi vonzalmat. Van-e a terveid között ennek a szálnak a felgöngyölítése vagy az elenyészeté lesz? És, ha már erről van szó, mennyire szereted a romantikát úgy általában?

Igen egyszerű oka van annak, hogy nincs benne csöpögő romantika és szerelmi háromszög. Utálom őket olvasni is, akkor minek írjam le? Egyébként van benne romantika, de szándékosan nem fektetek rá túl nagy hangsúlyt. A DK egyik értékelésénél olvastam, hogy az érzelmek természetesek, nem giccses módon jelennek meg benne, és ennek annyira örültem, mert pont ez volt a célom, ezt akartam elérni, hogy az olvasó ezt érezze. Ott van a szeretet, szerelem, de nem azon a csöpögő módon, amitől szerintem nem csak én mászok falra. Romi könyveket nem is olvasok. Minek olvassak valamit, amiről tudom, hogy nem fog tetszeni? Ezek a túlcsorduló érzelmek nem az én világom, talán mert én sem vagyok ilyen. Nyilván képes vagyok szeretni, de ezt nem igazán kötöm mások orrára..., azok orrára se, akiket szeretek. Ezért is lehet az, hogy a könyveimben is módjával mutatom be az érzelmeket. Bár ezen szeretnék dolgozni, hogy jobb legyen, mert tudom, hogy az olvasók meg igényelnék.

Fent említetted, hogy mind a három tanulási nehézséggel rendelkezel - diszlexia, diszgráfia és diszcalculia – mégis író lettél. Bámulatos számomra a kitartásod és a hited abban, amit szeretsz és ez meg is látszik a munkáidon. És pont ezért szeretném megkérdezni, hogy mit javasolsz az olyan tanulóknak, akik hasonlóan hozzád, valamelyik nehézséggel küzdenek? Van-e valami speciális kezelés, ami hozzásegíti őket az álmuk eléréséhez? Szerinted mi kell ahhoz, hogy valaki egyetemre mehessen hasonló helyzetben?

Uhh, ez nagyon jó kérdés, és sajnos nem hiszem, hogy tudok rá érdemben válaszolni. Ez az egész nálam nagyon sok mindennek az egyvelege, amikből, ha egy is kimaradt volna, akkor most lehet, nem itt lennék. Számított, hogy anyukám rengeteget foglalkozott vele, és mindig mindenben mellettem állt és bíztatott, még ha hülyeséget találtam ki, abban is lelkesített. Szakember például nem foglalkozott velem. Anyukám vett nekem olyan könyveket, amikben szótagolva voltak leírva a történetek, ezeket kellett hangosan magnóra olvasnom, majd visszahallgatnom, hogy halljam a hibákat. Aztán leíratta velem ezeket a történeteket újra meg újra. Nem tudom, hogy ezek segítettek nekem, vagy a személyiségem, mert az is számít. Ha egy gyerek hamar feladja, vagy nem úgy áll hozzá a dolgokhoz, akkor máris más irányba fog haladni. Szóval szerintem ennek nincs receptje, nem tudom azt mondani, hogy csináljátok ezt vagy azt és akkor garantált a siker. Mindenkinek magának kell rájönnie, hogy neki mi segít, mi az az út, amire rá kell lépnie. Szóval, ha egy „diszesnek” az az álma, hogy írjon, akkor azt tudom neki tanácsolni, hogy írjon. Nincs trükkje. Ugyan azt kell tennie, mint más írónak is. Tanuljon írástechnikát és gyakoroljon. Eleinte nehéz lesz, és félni fog. Félni fog, kiállni a publikum elé és megmutatni a művét. Tudom, mert ezen én is keresztülmentem, de aztán ez majd elmúlik, és izgatottsággá alakul át. Ez picit olyan, mint a Lecsó című mesében, hogy főzni bárki tud, és az üzenete is pont ugyan az. Írni bárki tud! Ez nem jelenti azt, hogy mindenkinek való, csupán azt, hogy ha valaki kitartó, elérheti a céljait. És csak csendben megjegyzem, hogy nem én vagyok az egyetlen „diszes” magyar író.

Mivel fiataloknak szólnak a regényeid, ezért úgy gondolom, hogy a szórakoztatás mellett más szándékod is van a történeteiddel. Amennyiben ez igaz, akkor mi lenne az? És szerinted mennyire tanítható a mai ifjúság egy jó regény által? Mennyire lehet fokozni egy ifjú lélek olvasni vágyását egy megfelelő könyv segítségével? Mit gondolsz erről úgy általában?

Igen, azért bőven vannak benne rejtett üzenetek, amiket vagy észrevesznek az olvasók, vagy nem. Nem erőltetem. Ami talán úgy jobban kitűnik belőle, hogy fogadjunk el mindenkit olyannak, amilyen. Megaira is ilyen és talán az egész történetet is átlengi ez, legalábbis remélem. Többek közt ezért sincsenek benne ünnepek. Függetleníteni akartam a történetemet mindenféle vallástól, és nem azért mert a vallások ellen lennék, hanem mert én nem látom köztük a különbséget, ahogy az emberek közt sem látom az eltérést. Én bízom benne, hogy taníthatóak a fiatalok a regények által. Például sokan bírálták, hogy Megaira, hogy viselkedik a tanárokkal. Emiatt szerintem sokan azt hiszik, hogy én is ilyen diák voltam, de ez nem igaz. Bár egyébként Megaira nagyon is tiszteli a tanárait, attól függetlenül, hogy szókimondó. Viszont ennek ellenére én bízom benne, hogy az a korosztály, akiknek a könyvem szól, megértik, hogy ez nem követendő példa, és nem lehetnek tiszteletlenek a náluk idősebbekkel. Hisz az elrettentő példát épp annyira látniuk kell. Viszont az is fontos, amire szintén kitértem a könyvemben, hogy a tiszteletet ki kell érdemelni, és ez esetben nem számít a kor. De mindenféle mögöttes üzenet ide vagy oda, ha már csak annyit elérek a könyveimmel, hogy az olvasni nem szerető gyerekekkel megszerettettem az olvasást, akkor már borzasztó boldog leszek, hisz ez az első lépés mindenhez. Ha szeret olvasni, akkor kinyílik előtte a világ. És itt el is értünk odáig, hogy nem mindegy mit olvas a gyerek. Szerintem bárki megszerethet olvasni, csupán a megfelelő történetet kell a kezébe adni. Nekem is voltak olyan könyvek az életemben, amiket nem szerettem, és ha azzal kezdtem volna, akkor nem is szeretem meg az olvasást. Sok olyan kötelező van az iskolában, amit nem gyerekfejjel kéne olvasni. Igen, fontosak, el kéne olvasnia őket mindenkinek, de felnőtt fejjel. És sok kötelező úgy van ott, hogy a szüleinknek is kötelező volt. Azoknak a nyelvezetét már egy felnőtt is nehezen értelmezi, nem hogy egy gyerek. Az iskolában elég lenne arra törekedni, hogy a gyerekek szeressenek és akarjanak olvasni. A többi magától jönni fog.

A legtöbb írónak van az életében legalább egy ember, akihez fordulhat tanácsért, ha gondban van vagy menedékért, mikor alkotói válságot él meg. Számodra ki ez a személy és tényleg igaz, hogy feltöltekezel általa?

Sokáig nem volt ilyen személy az életemben, mert a barátaimmal úgy általában olyan a kapcsolatom, hogy feltöltenek, ha kicsit beszélgethetek velük. De azért akad két ember, akiket kiemelnék ebből. Az egyik Kati barátnőm, aki végig mellettem volt és van, és mindenben segít. Még a fülszövegeket is az ő segítségével írom meg. Ő nem az a fajta barát, aki folyton dicsér. Simán megmondja nekem, ha valami pocsék, és ezt nagyon szeretem, mivel ezzel segít egy csomót. A másik ilyen embert csupán év eleje óta ismerem, mégis hamar egyhullámhosszra kerültünk. Most gondolkoznom is kellett rajta, hogy mióta is ismerem, mert nekem éveknek tűnik. Ő nem más, mint a költő, Erberling Judit. Vele akármikor beszélgetek, az megnyugtat és feltölt. Mindegy hogy írásról beszélgetünk vagy valami másról. Nagyon jó barátok lettünk. És akkor most akad ki mindenki más, akiket nem említettem. Nyugi, titeket is szeretlek, még a trollokat is.

Hazánkban jelenleg számos kezdő szerző próbálgatja a „művész szárnyait”. Köztudott, hogy íróként egy ilyen kicsi piacon nagyon nehéz érvényesülni. Mit gondolsz, miért van ez így? Mennyire határozza meg az adott politikai helyzet az írói pályát? És mit javasolnál egy most induló alkotónak? Szerinted úgy átlagában csak az írásból meg lehet élni?

Nem szoktam politizálni, így a kérdés ezen részére nem tudok válaszolni. Amióta én is részese vagyok ennek a világnak, azóta sok mindenre ráeszméltem. Például, hogy nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. A magyar szerzőknek borzasztó nehéz dolguk van, mert az olvasók többsége még mindig fél hazai szerzőtől olvasni. Erre azért sok próbálkozás van, hogy megváltozzon, de amíg alapvető problémák nem változnak, addig ez sem fog különösebben megváltozni. Komoly gond, hogy manapság bármi megjelenhet, de szó szerint. Ha te fognád magad, és a tegnapi bevásárlólistádat akarnád megjelentetni, akkor simán megtehetnéd. Én ezt borzasztó nagy hibának tartom. Most sokakat meg fogok bántani, de nem ez a célom. A magyar kortárs szerzők könyvei közt nagyon sok olyan van a piacon, aminek nem lenne ott a helye. Nem azért, mert esetleg rossz a történet, hanem mert rossz a kivitelezés. Az író még nem érett meg írás technikailag, vagy egyszerűen csak nem látta a művet szakember. Ezek nyilván érthető okokból csalódást okoznak az olvasóknak, mert ha egy könyv rossz, azt azok is érezni fogják, akik egyébként mondjuk, hogy nem értenek az íráshoz. Lehet, nem fogja tudni, hogy a szerkesztés hiánya zavarja, vagy a rossz megfogalmazás, de érezni fogja, hogy valami nem stimmel. Ez nem jó sem az írónak sem az olvasónak, hisz az alkotó több rossz visszajelzést fog kapni, mint amennyit kapna, ha az a könyv megérett volna a kiadásra, az olvasó pedig egy rossz olvasási élményt él át. Nem akarok nagyképűnek tűnni, nem azt mondom, hogy az én könyvem tökéletes. Viszont mindent megtettem, hogy a legjobb tudásom szerint jó munkát adjak ki a kezemből. Sokat dolgoztam vele, és a szerkesztőm is. Nyilván még nem írtak olyan történetet a történelem során, ami mindenkinek tetszett. A fegyverforgató sem tetszik mindenkinek, és ez így van rendben. De sokkal több rossz visszajelzést kapnék, ha az elsőváltozatot adattam volna ki. De ez csupán az érem egyik oldala. Az írók sem szentek. Sajnos sokat ront az olvasóknál, hogy magyaroktól olvassanak, az, ahogy pár író viselkedik. Most megint magamra haragítok másokat, de a tény az tény. Sok olyan író van, aki személyiségét tekintve nem érett meg, vagy egyszerűen nem alkalmas rá, hogy szerző legyen, hiába ír zseniális könyveket. Ez olyan, mint amit szoktak mondani a boltokban. A vevőnek mindig igaza van. Na, ez igaz itt is. Az olvasónak mindig igaza van! Mindegy, hogy tetszett neki, vagy nem, hogy normálisan, vagy tahó módon közli a véleményét. Nem számít. Joga van közölni a véleményét, és úgy ahogy azt akarja. Az író nem eshet az olvasó torkának, mert ennél undorítóbb dolog nincs. És semmi esetre se magyarázza a bizonyítványát. Láttam olyat, hogy az olvasó kritizált valamit, az író meg megmagyarázta. Nem kell. Felesleges. És miért? Azért, mert az író írt egy történetet, az olvasó meg egy egészen másikat olvas. Egy könyv annyi történetet rejt, ahányan olvassák. Mindenki más szemmel fogja nézni. Az író is, és az összes olvasó is. Ez az, amit sokan képtelenek megérteni, és a viselkedésükkel elveszik sok ember kedvét attól, hogy magyar írótól vegyen könyvet. És milyenek az emberek? Skatulyáznak. Főleg, ha többször belefut ugyanabba. Ha az író nekiesik valamilyen formában, akkor azt fogja gondolni, hogy minden magyar alkotó ilyen. A külföldi írók meg nem tudnak ugye visszaszólni, így inkább ezen szerzők könyveit fogja olvasni. Arról nem is beszélve, hogy kicsivel nagyobb esély van rá, hogy azokat látja szakember. Szóval tömören ennyi erről a témáról a véleményem. Az írásból Magyaroroszágon nem lehet megélni, csupán nagyon kevesen olyan szerencsések, akiknek ez összejön.

Sok magyar és külföldi szerző nyúl az oly kedvelt erotikus témákhoz és a krimik is szép számmal terjednek. A fantasy és ifjúsági tematika viszont igen kevés ezekhez képest. Szerinted miért van hátrányban ez a két témakör? Szerinted a könyveid melyik stílushoz állnak közelebb?

Hogy őszinte legyek nem tudom, miért dönt kevesebb író a fantasy mellett. Nem látok a fejükbe. Talán pont az eladhatóság miatt. Nem tudom. Nekem ez sosem volt opció. Önmagamat akarom adni, és én a fantasyban érzem magam kényelmesen, így ebben tudom önmagamat adni. Egyébként, ahogy elnézem, azért akadnak szép számmal hozzám hasonló írók is, szerencsére. Viszont azt tényleg érzem, hogy hátrányos helyzetben vagyunk. Mivel rengeteg a romi és/vagy erotikus könyv és ugye jó nagy ezeknek az olvasótábora, így például a különféle közösségi felületek is inkább ezekkel foglalkoznak, ezeket nyomatják. Mi meg, fantasy írók próbálunk a felszínen maradni, mint valami fuldokló. Nincs könnyű dolgunk, de azért ez nem jelenti azt, hogy lehetelten érvényesülni. És, hogy a könyveim melyik stílushoz állnak közelebb? Szerintem inkább fantasy, mint ifjúsági, de ez inkább a folytatásokból fog kiderülni.

Fent említetted, hogy a diákok körében is elég nagy arányban megosztott a vélemény az olvasás témakörét illetően. Az iskolákban sok olyan kötelező olvasmány van, amit már egész fiatalon kézbe kell venni, de többnyire a tanulók zöme nem érti meg az adott szerző üzenetét, hiszen korosztályukat tekintve még nem elég érettek ehhez. Szerinted egy korszerűsítéssel megváltoztatható a könyvek iránt való nagyobb érdeklődés? Mennyire befolyásolja a kötelező olvasmány és iskolarendszer a fiatalok olvasási szeretetét?

Igen, szerintem nagyon is sokat változtatna, javítana rajta. Itt Angliában például kapnak a gyerekek egy jó hosszú listát, tele könyvekkel. Csupán az van megadva, hogy hány könyvet kell elolvasniuk, de hogy melyeket, azokat már ők választhatják ki. Ez szerintem sokkal logikusabb, főleg még egészen kicsi korban, hisz akkor az a cél, hogy szeressenek olvasni, nem az, hogy olyan műveket ismerjenek, amiket nem értenek. Egy ilyet simán el tudnék otthon is képzelni, ahogy a felnőtteknek, úgy a gyerekeknek is van ízlésük. Én se örülnék, ha rám erőltetnék, hogy romantikus könyvet olvassak, nem is nagyon haladnék vele vagy csak nyögvenyelősen. Ez igaz a gyerekekre is, ha nem érdekli, akkor nem fogja olvasni, de lehet, hogy egy másik könyvbe meg beleszeretne és falná az oldalakat. És ez nem jelenti, hogy a klasszikusokat el kell dobni. Ismernünk kell őket, hisz a kultúránk részei, épp csak logikusabb módon kéne megismertetni velük a gyerekeket. Ilyen szempontból elavult rendszerhez ragaszkodunk görcsösen, aztán csodálkozunk, hogy egyre kevesebben olvasnak.

Minden írónak van egy bizonyos ambíció a szeme előtt, ahova el szeretne jutni a könyvei által. Számodra milyen tervek és vágyak fogalmazódtak meg, mikor kezedbe vetted az első könyvedet? És ha már itt tartunk, mikor várhatjuk a következő regényedet? Esetleg kipróbálnád magad egy másik műfajban is?

Hogy mik a terveim? Szórakoztatni, elgondolkodtatni, megnevettetni vagy épp megríkatni az olvasóimat. Tudom sokan egy ilyen kérdésre nagy szavakat puffogtatnának, és nyilván igazuk is van. Merj nagyot álmodni, de én nem ilyen vagyok. Azaz ilyen vagyok, csak máshogy. Nem tekintek a távoli jövőbe. A jelent próbálom megélni és a legtöbbet kihozni belőle, és a jelenben nem vagyok híres, befutott író többezer eladott példánnyal. Egy névtelen vagyok a sok közül, és ebből kell kihoznom mindent ahhoz, hogy a következő lépcsőfokra kerüljek. Plusz nem vagyok babonás, de vannak dolgok, amiket nem szeretnék elkiabálni. Szóval, nyilván vannak terveim, amiket lépésről lépésre szeretnék elérni, de ezeket megtartom egyelőre magamnak. Hogy mikorra várható a következő könyvem? Az a helyzet, hogy A fegyverforgató harmadik kötetének kézirata elkészült. Ki lettek javítva a hibák benne, meg lett szerkesztve, már csupán korrektúra vár rá. És Ashley is ezerrel dolgozik a borítóján, így ha minden jól megy, akkor október-november környékén megjelenik. Első körben csak ebookban fog. A nyomtatás valószínűleg jövő évre csúszik majd. És akkor már a címét is elárulom: Baljós szövetségek. Nem, nem Baljós árnyak, bár az se lenne rossz, csak valaki már le stipistopizta előttem. Műfajváltásban sosem gondolkoztam. Én furának tartom, ha valaki ugrál a zsánerek közt. Bennem ez azt az érzést kelti, hogy az illető nem tudja, hogy mit akar, bizonytalan, még keresi önmagát. Persze nyilván ez nem igaz, hisz sokan vannak, akik több műfajban is zseniális műveket alkotnak, de én mégis ezt érzem. Én a fantasy világában érzem jól magam, és ez kétlem, hogy változni fog. De műfajon belül viszont egészen biztosan fogok ugrálni, mert már több történetöltem is van, és mindegyik más.

További sok sikert kívánok az írónőnek!

Amennyiben felkeltettük az érdeklődéseteket, keressétek fel a szerző Facebook oldalát, ahol további érdekességeket olvashattok!

Fegyverek háza és a Démonok közt című könyveit pedig, a NewLine Kiadó oldalán tudjátok megrendelni.

Írta: NiKy

 

"Állandó keresés jellemző rám, a kifejezés formáinak a legszabadabb kutatása. Mindig egy belső keresés dönti el, éppen melyik műfajnál kötök ki, hogy az adott elképzelésem milyen formát kér." - Interjú Tamás Dénes íróval

 

Fotó: Vetró Barnabás

Szeretem azon könyveket, melyek képesek kimozdítani a komfortzónámból, pedig nagyon széles témakörben olvasok. A költészet világa még mindig olyan számomra, mint egy lakatlan sziget, felfedezésre vár. Számos kötettel a hátam mögött is úgy érzem, hogy tud meglepetést okozni ez az irodalmi műfaj. Ezt az emocionális újdonságot tapasztaltam Tamás Dénes – Rémegyszerű versek könyve kapcsán is. Versekről, társadalomról és természetesen a könyvről is szó esik. Tartsatok velünk!

Először is köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésemet. Kérlek, mutatkozz be a kedves olvasóknak pár mondatban! Hogyan is lettél vers és irodalom szerető alkotó?

Én is köszönöm az érdeklődést. Mindig megtisztelő, ha valaki értő figyelemmel és kíváncsisággal közelít ahhoz, amit létrehozok. A bemutatkozás pedig sohasem magától értetődő dolog. A személyiségünk különböző héjai, mint rózsa szirmai borulnak körénk, amelynek középpontjában, ahogy Rilke mondja A költő sírfelirata című versében, nincs senki. De az egyszerűség kedvéért most erdélyi írónak nevezem magam, aki mellesleg egyetemi tanár is. Alkotóvá pedig úgy gondolom elsősorban az olvasás tett. Szenvedélyes olvasó voltam és vagyok ma is, aki számára egy könyvvel való találkozás a legmagasabbrendű élmények közé tartozik. Másrészt az önkifejezési vágy tesz valakit íróvá, ami viszonylag korán jelentkezett bennem, aztán elhalkult, más pályára (filozófia, kritika, esszé) terelődött, ahhoz, hogy már érett felnőtt koromban találjon rám az irodalom, annak számos műfajában.

Rémegyszerű versek olvasom a címet és elfog egy érzés, hogy tulajdonképpen egy szójátékkal van dolgom. Miért ezt a címet választottad, van-e a szavaknak külön-külön jelentősége?

Valóban szójátékkal van dolgunk, amiben a kifejezés mindkét részén egyenrangúan van a hangsúly. Az egyszerűség a versek formájára utal, amelyek valóban nem túl bonyolultak, hiszen bennük a nyelvi összetettség helyett a gondolati tartalom, annak kizökkentő jellege a fontos. Míg a rémesség ezt a tartalmat jellemzi, az egzisztenciális súlyt, kitettséget, az emberi élet szép tragikusságát – hogy magam is egy rémegyszerű kifejezéssel éljek. 

A kötet olvasása közben többször úgy éreztem, hogy tulajdonképpen egy naplót tartok a kezeimben. Verseidből árad –az adott témát tekintve- egy bizonyos kiáltás a világ felé. Mennyire van alapja ennek a gondolatmenetnek?

Nagyon örvendek, hogy felfigyeltél a kötet ezen aspektusára. Valóban van egy folyamatjellege a könyvnek, hiszen tulajdonképpen egy kapcsolati válság közepette íródott, és annak feldolgozását szolgálta. Régi gondolatom, hogy akkor tudjuk leginkább feldolgozni traumáinkat, válságainkat, ha azokat a világ tágabb horizontjához mérjük. Ez nem jelenti azt, hogy van a világnak egy nyugtató rendje, amit ha felismerünk, eltűnnek aggodalmaink, hanem arról van szó, hogy ha a világ nagyobb részeként tekintünk történéseinkre, már maga a részvétel gondolata, érzete is nyugtató, felemelő. Ehhez az érzéshez, felismeréshez azonban el kell jutni, számomra ezt szolgálták ezek a versek.

És még a fenti kérdésemre visszatekintve egy erős társadalomkritikát érzek a verseid hátterében meghúzódni. Gondolok itt elsősorban a Nevelés illetve A jó és a rossz című költeményeidre. Mit gondolsz, ezek a versek mennyire adják át az üzenetedet az olvasóid felé?

A társadalom maga már egy konkrét képződmény. Én általánosabbnak vélem ezeket a verseimet, ugyanis az emberi létállapotról szólnak, annak különböző aspektusairól. A rossz eredetének kutatása mindig is lenyűgözte az embereket, ugyanis sokáig az emberi létrenden kívülinek gondolták. Hogy mi magunk vezetjük be a rosszat életünkbe, és hogy a rossz jelenléte nélkül nincs is emberi élet – erre az összefüggésre akartam felhívni az olvasók figyelmét ezekkel a versekkel.

Több versedben is felfedezhető egy bizonyos harmadik személy, akit különböző életérzéseken és helyezeteken keresztül szólítasz meg. Esetleg megtudhatunk kicsit többet arról, hogy kinek a részére és milyen időszakodban születtek meg ezek az alkotásaid?

Fentebb már jeleztem, egy kapcsolati válság áll a kötet hátterében. Nincs mit köntörfalazzak: házasságom összeomlása. Érdekes, de ez hozta ki belőlem ezeket a verseket is. Odáig prózát írtam, amely hosszú, bonyolult mondatokat kér tőlünk. Na már most ebben az időszakban, a zaklatottságom miatt is, már nem tudtam ilyen hosszú mondatokat írni, nagyobb konstrukciókat létrehozni. De az önkifejezési vágy ott volt bennem, meg akartam érteni, mi történik velem. És így születtek meg bennem ezek a gondolati képződmények, amelyek azonban erős érzelmekhez kötődtek többnyire.

A verseskötetedben nem találtam egyetlen olyan szerzeményt sem, ahol alkalmaztad volna a hagyományos verselési szabályokat. Akár úgy is fogalmazhatok, hogy egy bizonyos rendezett rendetlenség található az alkotások között. Milyen tematika szerint választottad ki a verseket és hány év munkájából merítkeztél?

Maga a kötet anyaga két-három év alatt született meg, az elején spontánul íródtak a versek, aztán észrevettem, hogy van itt egy tematikus azonosság, onnan pedig tudatosan kerestem a verseket, próbáltam létrehozni a kötet ívét. A rendezett rendetlenség megfogalmazás is találó. Hiszen van néhány nagy téma a kötetben, körülbelül öt-hat. Ezekhez pedig több vers is kapcsolódik, amelyeket szétszórtam a kötetben, de úgy hogy közben a gondolati tartalom fokozódjon, kierősödjön a versek révén. Úgy gondoltam, ha már a versek rémegyszerűek, maga a kompozíció legyen bonyolultabb.

Hogyan született meg a borító? Hiszen egy egyedi művészi képet láthatunk a külső fedőlapon!

A kötetben illusztrációk vannak, amelyeket Láng Orsolya költő, illusztrátor készített. Ő teljesen szabad kezet kapott a kötet képi anyagának a létrehozásában, és élt is vele, egy teljesen önálló, szuverén képi világot hozott létre, ami nem is illusztrálja, hanem kiegészíti a kötet verseit. A rajzok mellett fotók is találhatók a kötetből, amiket Orsi a Fortepan anyagából emelt át, és kombinált a figuratív rajzokkal. A borítón található képi anyag is így készült.

Íróként jellemző rád egy bizonyos sokszínűség, hiszen az esszé mellett a repertoárodban megtalálható a novella és a verseskötet is. Ennyire sokrétű alkotóként mit gondolsz melyik stílus áll a legközelebb a kreatív lelkedhez és miért? Hogyan tudod szétválasztani ezeket a különböző műfajokat? Illetve, hogy döntöd el, hogy éppen miben alkotnál?

Állandó keresés jellemző rám, a kifejezés formáinak a legszabadabb kutatása. Mindig egy belső keresés dönti el, éppen melyik műfajnál kötök ki, hogy az adott elképzelésem milyen formát kér. És nem kell szétválasszam a műfajokat, inkább korszakaim vannak, amelynek során teljesen egy  műfaj dominál. 

Kis kutatómunkának köszönhetően megtudtam, hogy a csíkszeredai Sapientia EMTE kommunikáció szakának tanáraként is tevékenykedsz. Ezért úgy gondolom, hogy az írás egyfajta meditáció is lehet a számodra, ahol kiélheted az eltérő műfajokban kreativitásodat és esetleg újabb kihívásokat teljesíthetsz. Mennyire van alapja ennek a felvetésnek?

Valóban az írás elégé le van választva az egyetemi munkámról. Időben is próbálom elkülöníteni a dolgokat. Míg tanévközben inkább az egyetemi munkám van előtérben, a vakációim az irodalomé. Így kerülöm el, hogy ne zsúfoljam tele a napjaimat, ne keletkezzen egy káosz bennem. Idáig működött ez a leosztás.

Térjünk rá kicsit a mai világhelyzetre. Egy ennyire sokrétű alkotót, mint amilyen te is vagy, hogy érintett meg a világjárvány időszaka? Mennyire befolyásolt az írásban? Inspirált, vagy inkább letaglózott?

Az író mindig karanténban él. Az íráshoz láncoltság leválaszt valamennyire a világról. Ezért úgy gondolom, hogy az írókat, leszámítva természetesen a személyes tragédiákat, különösen nem viselte meg ez az időszak. Hisz bizonyos értelemben több lett az idő, amit írásra lehetett fordítani. Ugyanakkor egy ilyen helyzetnek van egy alattomos pszichés hatása is, mintha egy üvegbúra alá került volna az ember, amit mindenképpen oldani kell. A jó emberi viszonyok, értelmes emberi tettek, ahogy más helyzetekben is, segítségünkre tudnak lenni. Érdekes módon engem inkább optimizmussal töltött el a járvány időszaka. A felmerülő problémák, konfliktusok ellenére bebizonyosodott, hogy tudunk közösségként cselekedni, viszonyulni. Hogy tudunk áldozatokat hozni egymásért. Ez egy olyan jövő fenyegetettségében, s most a klimakatasztrófára gondolok, amely úgy néz ki, kérni fogja a hasonló viszonyulást, mindenképpen biztató. A kérdés csak az, hogy mikortól tudunk reálisnak elfogadni egy fenyegetettséget.

Eddigi írói pályafutásod alapján mit gondolsz, hogy elsődlegesen hol helyezkedsz el az alkotói szín palettán? Inkább költőnek vagy írónak tartod magadat? És elsősorban milyen olvasói rétegnek szánod könyveidet?

Sokáig esszéírónak és kritikusnak tartottam magamat. Később prózaírónak. Manapság költőnek. De azt hiszem mindig az önkifejezés fontos számomra, a műfaj csak utána következik. Magam is kíváncsi vagyok, hová tud fejlődni még ez az egész. Én teszem a dolgom. Az olvasóim pedig, úgy gondolom, művelt és érzékeny lények. Akik maguk is nyitottan, kíváncsian állnak életük rejtélye, súlya előtt. Csak remélni tudom, hogy szövegeim közelebb viszik önmagukhoz őket. Nem megkönnyíteni, inkább megnehezíteni szeretném a dolgukat, mert onnan kapnak értelmet és szépséget a dolgok.

Milyen következő műfajban olvashatunk tőled legközelebb? Illetve milyen jövőbeli terveid vannak?

Ahogy már utaltam rá, most a versek korszakában időzöm. Van egy elkezdett regényem is, de az most félre van téve. Azonban most nem rémegyszerű verseket, hanem komplexebb versképződményeket próbálok írni, és ennek a lehetőségét keresem minden versben. A témámat pedig az állatvilágból vettem. Úgy gondolom, ma egy olyan korszakba élünk, ahol nagyon sokat tudunk tanulni az állatoktól. Azt is, hogy kik, mik vagyunk, de azt is, hogy mi a dolgunk itt a földön. Krízishelyzetben vagyunk. Az állati létezés pedig provokálja az emberi létezést – így gondolom. Persze nem válaszokat, hanem pályákat, viszonyulásmódokat keresek, amelyeket a versek nyelvén tudok a legjobban elmondani.

További sok sikert kívánok az írónak!

Amennyiben felkeltettük az érdeklődéseteket, keressétek fel az alkotó Facebook oldalát, ahol további érdekességeket olvashattok!

Rémegyszerű versek című könyvét pedig, a Napkút Kiadó oldalán tudjátok megrendelni.

Írta: NiKy

Pacskovszky Zsolt - Dodó

 

„(…) nem méreg szüli a szeretetet.”

Nem tudok elég hálás lenni, hogy részt veszek a Merítés gyermekzsűrijében, mert így folyamatosan képben vagyok a friss gyermekirodalom és mesék megjelenésével. Pacskovszky Zsolt – Dodó című kötete is így került a figyelmembe és rögtön be is szereztem egy példányt, hogy olvashassam. A külső borító kép teljesen lefedi a belső tartalmat, hiszen a karakterek egy része és bizonyos esemény illusztrálása látható rajta. Bár az őslények közül nem éppen kedvelt állatom a Dodó, ettől még úgy gondoltam egy remek történetet olvashatok róla. Visszatérve még egy mondat erejéig a rajzokhoz, azt kell, hogy írjam, nagyon tetszenek, végig olyan érzésem volt, hogy szívesen olvasnék képregényt is ezzel a stílusú rajzokkal.

Fő karakterünk, -mint azt már sejthetitek- Dodó egy letűnt kor ősállata, aki egy új találmánynak köszönhetően egyedi madara lett az Elmeházy-sziget lakóinak. A főpolgármester feltalálóként is remek munkát végez, de sajnos egy kellemetlen esemény miatt kissé messze kerül az otthonától. A szigeten ember és állat békésen megfér, mígnem a polgármester testvére átveszi a hatalmat és újra visszaállítja a régi „szép” időket. Fő karakterünk bebizonyítja, hogy nem csak haszontalan, habzsoló kis élőlény, hanem neki is köszönhetően izgalmakban bővelkedő kalandokat élhettem át olvasásom folyamán. És ha már a szereplőkről van szó, két kedvencet is avattam. Az egyikük Terkaperka, a keselyű, a másik pedig Barnília, a tudálékos tapír. Mindkét karakter fantasztikus személyiség, és ontják magukból a vicces, néhol fárasztó szövegeket. Hogy mi köze van egy nyomtatónak vagy a múltból több spártai katonának ehhez a kalamajkához? Nos, igen ezt nem árulhatom el, hiszen mindenképpen érdemes elolvasnod kedves olvasó a könyvet.

Amit viszont ki szeretnék emelni, hogy ez a mese egy bújtatott társadalomkritika is. Mert bár a könyv hátulján a 8+ jelzést találtam, bizonyos szinten megfordult a fejemben, hogy véletlenül nem-e a magyar társadalomról lett mintázva a sziget lakóinak jellemzése és a történet háttere!? Nos, ha így is van számomra egyértelmű, hogy néhol kicsit erős a cselekmény, ugyanakkor a mai gyerekek ennél sokkal súlyosabb történeteket is olvashatnak.

Felnőtt fejjel is úgy gondolom, hogy gyermekként is nagyon élveztem volna ennek a kötetnek az olvasását és jókat kacagtam volna a két szomszéd beszólásain. Számomra kedvenc lett nem tagadom és biztos vagyok benne, hogy nem először olvastam.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet a Móra Kiadó oldalán meg tudod venni a könyvet.

Írta: NiKy