Fábián István – Ebgondolat

„Mert minden ember egyenlő, és egyenlő jogokkal születik…”

Az utóbbi hónapokban elkalandoztam a kortárs költészet világában. Olvastam sok kiváló és kevésbé kedvelt művet, megismertem bizonyos szinten szerzőiket, de egy sem akadt ezen a színes palettán, akiről elmondhattam volna, hogy a szívemhez közel került igazán. Tudom, hogy elfogultnak hangzik ez a pár sor, de hiszem, hogy minden olvasni szerető léleknek van legalább egy olyan kedvenc alkotója, akiről ezt elmondhatja. Számomra Fábián István költő és grafikus az a személy, akitől bármit szívesen kézbe veszek. De mielőtt részletesebben is belemennék, szeretném megköszönni a szerzőnek, hogy olvashattam a könyvét. Hálásan köszönöm!

Mint fentebb már említettem Fábián Úr munkássága többrétű, hiszen nemcsak a költészet, hanem a grafika terén is alkot. A legtöbb kötetét saját illusztrációival ékesíti, amelyek bár szokatlan stílusúak lehetnek első körben egy beavatatlan szemnek, de ha veszi mindenki a fáradtságot és jobban megnézi az adott alkotást, rájön, hogy mennyi minden látható a képen. Ezt az ábrázolást nagyon szeretem, mert megmutatja, hogy az adott művész mely irányzatot kedveli és éppen milyen hangulatot, érzést, mondanivalót kíván átadni a nagy közönségnek. Amennyiben szívesen elmerülnél munkáiban, ezen a linken megteheted.

Fábián István – Ebgondolat című verseskötete 2003-ban jelent meg a Kopf Kiadó gondozásának köszönhetően. Ebben a kötetben számos olyan verssel találkoztam, amelyek már egy általam korábban olvasott könyvben is megjelentek, mégis olyan jó érzéssel merültem el bennük újra. Ilyen volt számomra – az egyik legszebb költeménye – a Szent-Anna tó című verse, amelyet már megszámolni sem tudom, hogy hányszor olvastam. Nagy kedvenceim egyike.

Ahogy már megszokhattam most is elmondhatom, hogy a költemények patetikusak, vitriolosak és érzelmekben gazdagok.

A könyv nyolc fő fejezetre osztható, amelyek között vannak olyan címek, amelyek egy korábban megjelent könyv címét takarják.

I. A fejedelem válaszol
II. Pompei
III. Pucérkirály
IV. Istent megöltük
V. Fényrekesz
VI. Minden tétova gyilkosságok
VII. A játék megérkezik
VIII. Némulat

Evidens tehát, hogy olyan alkotásokra is leltem, amelyek ismerősek voltak a számomra, hiszen már egy korábbi kötetben olvashattam őket. Ilyen pl. a Némulat című fejezet, ahonnan egy kedves verset szeretnék megmutatni. Nézzétek csak! (ITT)

„Apádra nem emelsz kezet.

Anyádat szeretni tartozol.

Neveden helyén az ékezet:

idetartozol. Ide tartozol.

Szilánknak éppen ép vagyok.

Leltáromban nincs áthozat.

Egész vagyok, darab vagyok,

nem ér utól a kárhozat.

Ha országom lép át a létén,

nincs is már dolgom semmi más:

Én túllépek e mai Léthé-n.

Gőzöl a krumplipaprikás.”

Több költemény nagyon személyes hangulatot teremt az olvasó és a költő között akaratlanul is. Megmutatkozik egy hajdani reményekkel élő gyermek, egy harcias serdülő, majdan pedig egy sokat tapasztalt, de még tűzben égő férfi lelke. Minden időszakból merítkeznek ezek a versek, éppen attól függően, hogy az idősíkban hol járunk. Hogy kinek éppen melyik tetszik persze egyéni, de számomra összességükben érintették meg a lelkem. Egy alkotást innen is szeretnék megmutatni, remélem, hogy mindenki érteni fogja, hogy miért írtam a fenti sorokat! Kérlek, olvassátok figyelmesen! (Szerelem)

„Kirajzol Téged a reggel,

álomban mosolyt adsz

a hirtelen ébredéshez. Azután

szerszámokkal, vékonyuló erekkel,

fényesülő idegekkel maradsz

a nekem engedhető magány.

Elhasználnak engem a képek,

vakfoltra vetül a valóság,

s a maradékot hozzáképzelem.

De szememből kiléptet

svadronokkal az iszonyú jóság,

és megalkot Téged a figyelem.”

Egy bizonyos belső monológot olvashattam, amely többször is vissza-visszaköszön a költeményekben. Ezek a gondolatok sajátos viták a józan ember és a megfáradt lélek között. A valóság romjaiból újra építkezni vágyó költő és egy akarat, amely az otthonról hozott emlékekből merítkezik. Ahogy a természetben járhattam a sorokat olvasva, szinte én is éreztem a fű simaságát, a levegő frissességét, az árnyak csintalan játékát és elvágytam, hogy valóban megtapasztalhassam mindezeket. (Út)

„Égigérő nyárban gázolok

deres füvön.

Erdőbe érek:

üvegágakon csüng a fény.

Csalán csap végig szájamon

suhanás csap át szememen:

elhagynak végül az árnyak is,

úgy érkezem.

az est leszáll, a kökörcsin

kinyit,

vanádiumgolyóbis zuhan ablakunkhoz:

testünk loboghat ellene.

A dobbanatlan, süket éjszakában

kövek koppanása, hullám esése várható s hogy

a háztetők ledobják végre a kurrogó kandúrokat.

Csak az árnyak lándzsái élesednek.

Csend van, mint összezárt ökölben,

a földön gyűrött drapériák.

Mindig az idő pengeélén:

nem láttál itt, és nem jártam amott sem.”

Talán csak én hallottam, azon kiáltásokat, amelyek szinte átütöttek a papíron. Talán csak én láttam azokat a gyötrelmes képeket, amelyet a költő látott vagy látni vélt. Nem tudom, hogy nem –e csalfa játékot űzött velem a képzeletem, de minden versben egy picikét én is ott hagytam a lelkem egy darabkáját. (Otthon)

„üres és vak ez a szem,

a hajnalt bádog dobolja

rá hajnalonta.

ám otthon ez a reggel,

országot kerít a bámészkodás,

otthonommá lett a képzelet, ami

krómlapra dobolja a lassú napot.

fölkel szépkövér napunk

és legyőznek minket himnuszok.

a szavak is halkabban

csörömpölnek fogaink között.

estig és hajnalig.”

Összességében elmondhatom, hogy új kedvenc könyvre leltem, amelyet bármikor szívesen leemelek a polcomról. Ha egy kicsit elvágyom a hazug valóságból, vagy éppen egy tiszta gondolatot szeretnék olvasni, akkor ez a kötet lesz a társam és tudom, hogy azt kapom, amit elvárok.

Ajánlom a költészet szerelmeseinek, neked és mindenkinek. A verseket tudom, hogy nehezebb megérteni, befogadni, de megéri megpróbálni. Minden költő egy adott korszak kincse és remélem, hogy mások számára is legalább annyit ad, mint amit én kapok minden kézbe vételekor!

Amennyiben szívesen kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz!

Írta: NiKy

Fábián István - Némulat

 

„Aki fontos,

az se fontos,

csak aki elmegy,

az a pontos.

Ami számít,

az se számít.

Torzónk jut a fel-

támadásig.”

Fábián István költő nevét valószínű nem kell bemutatnom lassan, de ha egy kifejezéssel kellene jellemeznem, akkor az örök megújuló nevet választanám. Persze ez a nézetem csak abból merítkezik, amit eddig megismertem munkásságából, legyen az a költészet vagy a grafika világa. Elsődlegesen nem ezért rajongok alkotói tevékenységéért, de mielőtt ebbe részletesen belemennék, szeretném megköszönni a szerzőnek, hogy megajándékozott ezzel a példánnyal. Köszönöm szépen.

Fábián István – Némulat című verseskötete 1990-ben jelent meg a Szépirodalomi Kiadó gondozásában.

Ha csak azt a szempontot nézem, hogy mennyit változik egy ember ahogy elér bizonyos korosztályokat, akkor mondhatnám azt is, hogy ez a mostani újdonság csupán a letűnt kor szelleme és nem is boncolgatnám tovább. De úgy gondolom, hogy itt nem erről van szó elsődlegesen, hanem egy olyan kortalanságról, ami csupán csak nagyobb ívet ölel fel a most megjelenő verseskötetekben, de az alapvető mondanivalóság és stílus konzisztens marad. Talán olyan ez, mint az útnak a macskakő, lépésenként eljutunk a célig, de hogy a felszínen hogyan tesszük, ez már igazán nem mindegy.

Ez a verseskötet változatosság szempontjából két részletre bontható, míg az első egy bizonyos képvers formához köthető, addig a másikat a három főcím alatt megbújó különleges sorok adják.

A képvers vagy más néven kalligram, olyan vers, amely a betűk, szavak, szövegrészletek, verssorok sajátos grafikai-tipográfiai elrendezésével egyszersmind képileg is megjelenítik a témakört. Ebben a kötetben számos ilyen alkotás fedezhető fel, amelyeket kiemel a szerző grafikai egyedisége is.

A második különlegességet pedig azt a három fő cím adja, amiket külön is be szeretnék nektek mutatni.

A Minden tétova gyilkosságok cím már rögtön a könyv elején olvasható, amelyben a költő a természetet állítja központi témájául. Itt olvasható először teljes egészében az általam oly szeretett Szent Anna-tó című szerzemény is. Ugyanakkor számos más megközelítést is olvashatunk, amelyek külön is nagyon értékesek a szememben.

De természetesen egy alkotást ide is választottam:

„Ezüströg zselatinban.

Káromkodás

szilárd latinban.

Magam:

vérrög

szűkölő erekben.”

A játék megérkezik hirdeti a második cím, ami már egy teljesen más oldalról közelíti meg a szerző az életről alkotott véleményét, gondolatait. Itt találkoztam először érzelmektől fűtött, úgymond szerelmes költeménnyel, ami ugyan nem csöpög a felesleges romantikától, mégis átsejlik minden mélyebb emocionális töltet.

Nézzétek csak:

„Rom a romokból nézdegél,

sötét a sötétben jól megél.

Belőlem a sosemvolt kürtöl,

félnél, ha látnál belülről.

Léted bizonyítékául

belőled létem kibámul.

A szíved borzasztó kamra,

fonogatsz spárgát nyakamra.

Alám mesei pincét ásol,

rejtsd el a szívem, ha vigyázol!

Gyalogolj az idővel szembe,

szilánkként ess a szemembe!”

 

A harmadik és egyben címadó Némulat egy olyan érzelmi kavalkáddal szembesíti olvasóját, ami nehezen emészthető, de rendkívüli hatással bíró.

„Nem tudom

míg nincs rá szavam

Ha nem tudom

csak árnya van

Míg nem tudom

addig van egészen

Legalább van munkám

a szégyen”

Súlyos szavak, mély gondolatiság és fájdalmasan őszinte meglátások. Egy olyan korból, amelyben bár éltem még nem tudtam megfelelő képet alkotni, így sokkalta nehezebb megérteni, befogadni. Mindentől függetlenül az egész könyv vitriolos, egzaltált és addiktív.

És szeretnék egy személyes kedvencet is megmutatni:

„Fecske villan sötét ajtóban,

azután sirályok hangja tó felett.

Fehér fillér tiszta hóban,

kezeddel merül a képzelet.

Erő simul a homlokodban,

fecske villan a víz felett.

Sirálytoll a tiszta hóban,

miféle játék érkezett?”

Összességében elmondhatom, hogy ismét egy nagyon különleges és számomra igen csak fontossá vált könyvet vehettem kézbe.

Ajánlom a költészet szerelmeseinek és minden olyan olvasni szerető léleknek, aki kedvét leli a grafika és verselés különlegesen ható, együttes kombinációjára.

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Libri oldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Fábián István – Mohai V. Lajos - Kettős:pont

 

„A jelen mindig állandóbb, pontosabb a múltnál, ebbe az egyedüllétbe nem sétálhat be akárki. Mégis, ami elmúlt, az már levált önzésünkről, szeretetről, szerelemről.”

Nem hittem volna, hogy ennyi ideig fog tartani egy könyv lelki feldolgozása, de bizony ezt a csepp kötetet majd három hónapja olvasom, újra és újra. Ennek elsődleges okai a két szerző egymásról alkotott nézetei, költeményeik mélyebb elemzései és az együttes hatás megfelelő befogadása, amely több elmélyülési időt vett igénybe. Ezektől függetlenül senki se vonjon le semmilyen téves konzekvenciát, hiszen a szerzők külön-külön is figyelemre méltóak, együttesen pedig lehengerlőek. De mielőtt ebbe belemennék, szeretném megköszönni Fábián István költőnek, hogy megajándékozott ezzel a példánnyal. Hálásan köszönöm Önnek.

Fábián István – Mohai V. Lajos - Kettős:pont című könyve 2020-ban jelent meg a Könyvpont Kiadó gondozásában. A kötet nem a szokványos papírborítással készült, sokkal inkább egy famentes rajzlapra emlékeztető anyagból, amelyet be kell, hogy valljak, pontosan nem tudok megnevezni, mégis ezt a hatást váltotta ki nálam. És pont ezért többször is éreztem azt a bizonyos belső hívó erőt, hogy ceruzát ragadjak és én magam is elmerüljek a grafika rejtélyes, de annál csodálatosabb világában. Ezt az emocionális töltetet tetézték Fábián István grafikai munkái, amelyek –mint eddig is- rendkívül igényesek és impozánsak a maguk tematikáját tekintve. A borítóról pedig csak annyit szeretnék írni, hogy a szívem közepébe talált, hiszen az az emberi sziluett az égitestváltozással egy lélek esszenciális fejlődése és mélyre bukása. Az idő változásával a két lélek egymásra való hatásai elgondolkodtatják az olvasót és nem eresztik. Fábián művész úr egyéb munkáira is érdemes figyelmet fordítani, hiszen hosszú évek óta álmodja meg grafikáit és borító terveit a szerzőknek és az olvasóknak egyaránt. Amennyiben szívesen elmerülnél munkáiban, ezen a linken megteheted.

„Boldog, aki hazatér, s az aranykor forgó díszletei közt körbejárja gyermekkora mézragyogású emlékeit.”

Mohai V. Lajos József Attila-díjas költő, író, irodalomtörténész. Hazánk kiemelkedő szerzőinek egyik fénypontja. Az alkotóról ezen a linken tudsz bővebben tájékozódni.

Nem újdonság, hogy egy könyvnek több szerzője is akad. Eme kettősség mindig valamilyen különleges formában vehető észre, de csak a figyelmesebb olvasóknak tűnhetnek fel azok a plusz mozzanatok, amelyek által meg tudják átlagban különböztetni az alkotók munkáit. Ennél a kötetnél egyértelmű ez az elkülönülés, mégis számos formában tükörképei egymásnak a két költő munkái. És bizony ettől eltekintve, külön is megállják a helyüket. Ami viszont kimondottan izgalmas kérdéseket vett fel az olvasóban az az, hogy bár egy borítón osztozva, de két oldalról megközelítve ismerhetjük meg a két alkotó egymásról és a világról alkotott gondolatait, elemzéseit, mégis önazonos és cseppet szangvinikus hangvételben. Különlegessége még a gördülékeny és hihetetlen szépen, választékosan megfogalmazott szövegkörnyezet. Az egész kötet egy irodalmi kincs a szememben.

Rögtön két versrészlettel szeretnék kezdeni, amiket már oly sokszor olvastam és annyi érzelmet kaptam általuk, hogy megszámlálni sem tudom, és talán megértitek, hogy miért szándékozom ezeket megmutatni nektek:

„Hóhér mindig akad,

hiszen sorsunk az Idő. Elpazaroltuk korán

az összes szeneslovakat, bár

gyerekek voltunk akkor. Szélfútta

diólevélbe csavart báb a gyermekkor.”

A második pedig:

„Apádra nem emelsz kezet.

Anyádat szeretni tartozol.

Neveden helyén az ékezet:

idetartozol. Idetartozol.”

Fábián István oldalával kezdtem a könyv felfedezését, mert egy bizonyos szeretettel teli komfortérzéssel szerettem volna feltöltekezni, hiszen sosem tagadtam, hogy kiemelten figyelem az alkotó munkásságát. Ezt először nem kaptam meg és meg is ijedtem, míg végül felfogtam, hogy ez egy más alkotás, más kontextus, így nem kaphatom ugyan azon érzéseket sem. Mégis viszonylag könnyen megtaláltam azt a pontot, amibe kapaszkodhattam és ezután már igen gördülékenyen merültem el a gondolatokban.

Mohai V. Lajos úr munkásságával személy szerint én is ismerkedő fázisban vagyok, de ettől függetlenül nagy lendülettel és tiszta szívvel fogadtam be mondanivalóját. Viszont itt értettem meg, hogy bizonyos utánajárás szükségeltetik, hogy megértsem a szerző gondolatait, ami végül oda vezetett, hogy majd két hónapig csak kutattam és kerestem. Minden erre fordított időt megért a felfedezés, és bizony már tudatosan fogom keresni a szerző műveit ezután. Szükségesnek érzem mindig ezt a fajta kutatómunkát olvasóként is, mert csak úgy kaphatunk teljes képet egy alkotóról, ha legalább vesszük a fáradtságot és némi időráfordítással „ismerkedünk” munkásságával, személyével.  

És most egy olyan rész jön, amit eddig sosem tettem, de ennél részletesebben nem fogom elemezni a kötetet. Ugyanis most csak azt szeretném kérni, hogy aki csak teheti, vegye kézbe ezt a könyvet és merítkezzen meg abban a mély gondolatiságban, amelynek köszönhetően új megvilágításban szemléli majd a környezetét, ebben biztos vagyok!

Ajánlom nemtől és kortól függetlenül, mert aki szereti a költészet és irodalom eme ágazatát, az megleli életünk egy – egy titkát. De annak is jó szívvel ajánlom, aki most ismerkedik a két szerző munkásságával. Hatalmas ereje van ennek a könyvnek az első sorától az utolsóig. Én nagyon hálás vagyok azért, hogy olvashattam. 

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Könyvpont Kiadó weboldalára ellátogatsz. 

Írta: NiKy

Halmosi Sándor - Neretva

 

„Szörnyetegek vagyunk.

Vemhes vaddisznón ülünk és szelfizünk.

Fehér a fogunk.

Minden gyalázatunknak mi adunk nevet.”

Már nagyon vártam ennek a könyvnek a megjelenését, ugyanis a Gondolat Kiadónak köszönhetően egy pár hónappal ezelőtt volt szerencsém olvasni az alkotó Napszálkák című kötetét, amely a mostani verseskötet első része. Akkor nagyon megkedveltem a szerző stílusát, elgondolkodtató sorait és legfőképpen azt a mély emocionális töltetet, amelyet át kívánt adni olvasójának.

Tehát a fent említett várakozással rendeltem meg a könyvet és szaladtam is boltba, hogy kézbe vehessem minél előbb. Ráadásul már az első perctől „régi ismerősként” gondoltam a könyv borítójára és bizony beigazolódott a sejtésem, miután voltam olyan pimasz és hátralapoztam, hogy meglessem, hogy kinek a munkáját láthatom. Fábián István grafikái csodálatosak a maguk egyszerű, de nagyszerű elveként. Az illusztrációi mindig lényegre törőek, mégis bonyolultak. Aki szereti a képzőművészet eme ágát, feltétlenül tekintsen rá a művész úr munkáira. Ezt az alábbi linken megteheted.

Halmosi Sándor – Neretva című könyve 2021 őszi újdonságainak egyike, amely a Gondolat Kiadó gondozásában jelent meg. A borítón egy komor színhatás látható, hiszen a feketén átsejlő szürke felírat és kövezet minta egy apró reménysugárként van jelen. Ráadásul ebben a szürkeségben egy emberi alak eltorzult sziluettjét véltem felfedezni, amely olvasásom folyamán visszaigazolódni látszott.

A költő könyve most is igen merész és gondolatébresztő sorokat rejt magában. A társadalmi és egyéni kritika tükröződik vissza a lapokról, amelyek eleven húsként égetik az olvasó lelkét. Erre nagyon jó példa ez a verse:

„Szelídülsz, összetörsz. Azt mondod,

ami van. A fényeket nem töröd,

a vizet nem mered. A közhangulat

hidegen hagy. Világvégi hangulattá

szelídül. Összetör.”

A kötet négy részre osztható, melyek a következők:

1. Szeretik a népek
2. Neretva
3. Agapé
4. A belső eszkimó

Mindegyik főcím nagyon beszédes és tulajdonképpen az egyes részek külön-külön is tökéletesen megállják a helyüket, mégis egységesen letaglózó és nagyon fájdalmas.

Szeretik a népek cím alatt olyan költeményeket találunk, melyek a világról és a világnak szólnak. Tulajdonképpen egy kritika egyes témakörökre lebontva, amelyek közül is ez számomra a legerősebb:

„Kirepültek ma is, idő van.

És sötét, kegyelmi állapot. Most kell igazán

vigyázni, most kell erősnek lenni – és maradni,

nem elszökni. Felseperni, kiszellőztetni a szebb

időket is látott körletet. Szabadon sírni, félni

Isten szabad ege alatt. Bízni a korrekt eljárásban.

Hinni az elszabadítóban, a világ helyett.

Elengedni az embert.

Várni hajnalig a denevéreket.”

A második rész Neretva névvel hirdeti magát, amely megegyezik a könyv címével is. Elsőre valószínű nem mond semmit az olvasónak, de aki kicsit is tájékozottabb vagy szemfülesebb rá fog jönni, hogy bizony ez a név nagyon is különleges. A Neretva folyó Bosznia-Hercegovina és Horvátország területén található. Tulajdonképpen ennek elsőleges szimbóluma mellett egy bizonyos átívelést, átfolyást tapasztalhatunk, amely az összes verset összefogja, és egy egységgé teszi. Hangulatilag a megemelkedett, kissé harcias, valamint a megtört és reményvesztettség érzését köti össze. Erre két példa, nézzétek csak:

„Annyi év után annyi év jön.

És annyi böjt annyi tor okán.

A szénakazal belülről szúr.

Késő van. És mindig késő lesz.

Hiába futsz a lélekszekér után.”

És a második:

„Kell az életnek az élet, testnek a test,

s közé a nehezék.

Így találkozunk, világ a világ.

Így lesz ki az ötödik kerék.

És az idő így telik ki.”

Harmadik címként szintén egy jelentős nevet kapunk, amely meghatározza ennek a résznek a hangulatát. Az Agapé cím hétköznapibb értelemben nyolc fajta szeretetet jelent (erosz, philia, storgé, pragma, mania, ludus, philautia, és agapé). Mivel görög eredetű szóról beszélünk, ezért eme néphez társíthatóak a szó valódi jelentései, amelyek a szeretetet, vendégséget takarják. Innen is szeretnék két különlegességet megmutatni nektek.

„A szörnyűségnek mindig két vége van,

és egy emberi teste. Hiába kenjük ördögre,

Istenre. És hiába keverjük bele

az angyalokat. Minden, ami a létezést

karcolja, a mi ujjlenyomatunkat viseli.

Minden nyakon gallér.

Minden ing alatt dögcédula.”

És a második:

„Ha leveszed a falról, ott marad a helye.

Ha kitéped, sarja nő.

A megerőszakolt test erőszakos lesz,

és erőtlen. A lélek kidobott serpenyő.”

A belső eszkimó címmel olvashatjuk a költő utolsó verseit ebben a könyvben, amelyek tulajdonképpen egy belső vívódást, egyfajta elszámolást fejeznek ki. Nézzétek csak:

„Ahogy lepereg rólad a maradék szeretet.
Ameddig lepereg a fény is. A mozdulatok
maradnak. A kiszolgáltatott testhelyzetek.
Leejted a stigmát. Felszeded a szemetet.”

Mint látható egy igen határozott és rendkívül depresszív hangulatú verselésről van szó, mégis magával ragadó és rendkívül impozáns.

Szubjektív meglátásom szerint Halmosi Sándor eddigi -általam ismert- legerősebb alkotásait olvashattam, amelyeket elsősorban diszfória és másodsorban harcias hangulat jellemez.

És szeretném megmutatni a személyes kedvencemet is nektek:

„A hazugságok elérték

a kritikus tömeget.

Likvidátorok vagyunk.

Nem épül szarkofág.”

Összességében egy rendkívül fájdalmas, de annál megragadóbb könyvet olvashattam a költő tollából. Alig várom, hogy eme sorozat harmadik könyvét is kézbe vehessem és az is biztos, hogy ezek után keresni fogom az alkotó eddig megjelent műveit.

Ajánlom nemtől és kortól függetlenül, mert aki szereti a költészetet, ebben a könyvben megtalálhatja mai világunk egyik fontos igazságát.

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Gondolat Kiadó oldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

"Úgy gondolom, nem én közvetítek a verseim és a Költészet között, hanem az írásaim állítanak valakit közszemlére – a pellengért és a míves szobrot csak az idő dátumozza – az a valaki nem én vagyok, azok már ők maguk." - Interjú Fábián István grafikus, költővel

 

Fotó: Kállay Judit

Bevallom őszintén, hogy az elmúlt pár hónapban többször is elolvastam mostani interjúalanyom egyik verseskötetét (Fölsértett ég) és pár napja fejeztem be egy másikat is (Örökévad). Mind a két könyvről elmondható, hogy bizonyos kettőséggel mutatja be gondolatait a művész, hiszen az egyik oldalon a versek, míg elszórtan a másikon idiografikus képek helyezkednek el. De nemcsak ettől különleges számomra Fábián István munkássága! Erről és még sok érdekességről kérdeztem! Kérlek, fogadjátok az interjút sok szeretettel! Kezdjünk is hozzá!

Először is köszönöm, hogy elfogadta a felkérésemet. Kérem, mutatkozzon be a kedves olvasóknak pár mondatban! Hogy vált Önből költő és grafikus? 

Én köszönöm Önnek az érdeklődést! Rajzolni mindig szerettem. Már gyerekkoromban megfogott a tiszta fehér lap látványa, hogy az első vonaltól kezdve bármi megtörténhet, csak rajtam múlik. Szerettem a grafit alig érezhető, mégis jelenlévő illatát, a tinta, a tus illatát, tulajdonképpen szinte megállt az idő, ha rajzoltam, és ha elkészült a rajz, még ha suta és esetlen volt is, képzelet szülte lehetetlenség, akkor is igazi, megfogható volt, hiszen a zizegő papírlap kézbe vehető, valóságos tárgy.

A versekkel másképpen vagyok, írás közben nincs ez a teljes önfeledtség és öröm.  Sokan mondják, hogy nehezen érthetőek a verseim, amit én nem tudok visszautasítani, pedig – mivel hitem szerint képek egymásra építésével fejezem ki a mondanivalómat – írás közben teljes, tudatos és „jelenlévő” fegyelemmel igyekszem ezeket a képeket pontosan és élesen megfogalmazni, láttatni az arra tévedő olvasóval.

Szóval azt hiszem, a rajzolás mindig is hozzám tartozott, az írás pedig valamikor húsz éves korom táján kezdte karcolgatni a világhoz kötődésemet. Karátson Gábortól olvastam még kamasz koromban, hogy „a kort értő fiatalnak lenni és a művészet valamely ágával próbálkozni egy és ugyanaz”.  Ez is megfogott, meg persze a nyomdász ipari-tanuló évek alatt, majd azután meghatározó találkozásaim a nálam éppen csak idősebb, akkor már kész, felavatott költőkkel, Szervác Józseffel, Csajka Gábor Cypriannal, Tóth Erzsébettel, később Rákos Sándorral, Kormos Istvánnal, Nagy Gáspárral, Turczi Istvánnal…mondhatom szerencsémnek is, volt hatás elég!

Huszonhárom évesen, szilveszter előtt egy nappal vonultam be katonának, ijedtemben Kormosnak adtam át addigi verseimet, s mire leszereltem, ezek megjelentek a Madárúton c. antológiában. Zsengék voltak, mondhatom, de mégiscsak biztatást jelentettek, ettől kezdve viszonylag folyamatosan fogadták el munkáimat rangos folyóiratok, mint az Alföld, Palócföld, Mozgó Világ, ilyenek. Így indult ez valahogy.

Számos verset írt és illusztrált. Hogyan fér meg egymás mellett ez a két kreatív alkotó tevékenység a hétköznapokban? Illetve melyikkel foglalkozik szívesebben? 

A rajzolás korábban és valahogy természetesebben volt az időm része, a vers később lett kikerülhetetlen, akarati és indulati kérdés számomra. Ehhez persze hozzájárult, hogy nagyon sokat olvastam – furcsa módon prózát inkább – de tulajdonképpen bármit, Veres Pétertől Németh Lászlón, Füst Milánon át a „legvadabb” nyugati írókig-költőkig, Salinger, Updike, Gregory Corso, Ginsberg, minden-minden beszippantott, lehúzott azután földobott, mint az örvény, hogy csak kapkodtam levegő után. A rajz számomra – talán amiatt, hogy végül is fizikai történet – megnyugvás, néha még el is tudok bambulni rajzolás közben, az írás inkább koncentrált munkát jelent. És bár nagyon különböző alkotó állapotok, nem mondhatom egyikre sem, hogy kevésbé szeretem. Együtt működik a kettő, ha úgy érzem, jól sikerült a grafika vagy a vers, az öröm ugyanaz.

Jaj, és ami fontos: valóban jelentek meg verseskötetek, novellák a rajzaimmal kísérve (mostanában talán a legnagyobb öröm az AB ART Kiadó általam tipografizált Lyra Omnis és Prosa Omnis sorozata), de szándékom szerint a grafikáim a verseimmel párhuzamosan haladó, azokkal azonos indíttatású munkák, nincs köztük alá- vagy fölérendeltségi, függőségi viszony.

Számos művészről olvastam és hallottam is, hogy különleges ihletforrásból merítkezik alkotás előtt, vagy sajátos íratlan szabályokat követ. Csak, hogy egyet említsek, Virginia Woolf állítólag állva szeretett írni. Önnek is van valamilyen meghökkentő szokása vagy esetleg egy múzsája?

Hallottam én is ilyen hóbortnak tűnő módszerekről, hogy Goethe talán rohadt almát szimatolgatott, hogy alkotásra serkentse magát (mások ugyanezt barátjáról, Schillerről mondják), hogy Hemingway olykor pucéran írt, hozzánk pedig Woolfnál közelebbi példa a középkori kódexmásolókhoz hasonlóan állva alkotó Illés Endre. Én ilyen magasságba sosem merészkednék, egyetlen rendje van az írásra-rajzolásra fordított időmnek: miután kenyérkereső szakmám, a könyv- és folyóirattervezés ellát munkával, szigorúan csak a péntek és szombat délutánt-estét fordítom alkotásra, ez egyébként egy számomra nagyon alapvető hozzáállásnak is záloga: soha, egy percre sem akartam az úgynevezett művészetből megélni. Eddig ez egész jól működik, hálistennek!

Melyik versére a legbüszkébb?

Nahát, erre nemigen találok választ. Ha mégis, akkor a Szent Anna-tó lenne az, egy országnyi, Svájcnál is szebb haza elvesztésének értetlensége, és fájdalma. Itt kell megemlítenem Aczél Gézát, aki a már említett Alföld folyóirat szerkesztőjeként felvállalta 1984-ben(!) ezt a versemet. De legalább ennyire fontos számomra a Némulat c. vers, ami – bár megírásakor nem tudtam, mennyire így lesz – majd húsz évre megjósolta az elhallgatásomat. Mindkettő szerepel az Örökévadban, ugyanakkor a Némulat az 1990-ben megjelent kötetem címadó verse.

Számos értéket, tanácsot fedezhetünk fel a verseiben. Számomra a legkedvesebbek a Húsvét, 2013 vers sorai voltak. A versszakok rendkívül nagy erővel bírnak és be kell valljam, hogy már kívülről tudom, annyiszor olvastam, mert itt éreztem először a vidéki otthon szabadságát. Honnan merítette az ihletet?

Igen. A vidéki otthon szabadsága. Köszönöm, hogy szóba hozta! Pesti, belvárosi kölök mivoltom ellenére 17-18 éves koromig nagyon sok időt, évente több hónapot egy szinte középkori elmaradottságba rekedt faluban töltöttem nagyszüleimnél. Pénteken még a Károlyi-kertben, az Erzsébet híd alatti parkolóban, vagy a Bástya utcai Kistéren fociztam a barátaimmal, hétfőn már tengerit kapáltunk bátyámmal negyven fokos hőségben, végeláthatatlan kukoricaföldeken. Máig nem tudom, az a belvárosi kissrác vagy a klottgatyás lurkó vagyok egy fél évszázaddal öregebben, aki még mindig Budapesten élek, – de van egy házunk az ország egy nem is távoli szegletében. Kert is van, a kertben két 120 éves körtefa, fenyők, tuják, bokrok és minden évben hálásan újraéledő fű. Igen, a rigó!

Igen, most, 2021 tavaszán a múlt héten ült meg költeni a tornácunk keresztgerendájára rakott fészkében egy rigó pár. Szóval, a világ olyan amilyen, romlik és összedőlhet, az ég is bedőlhet, de a rigó fütyöl. Amig van, aki hallgatja, addig megvagyunk.

Térjünk rá kicsit a mai világhelyzetre. Egy ennyire sokrétű alkotót, mint amilyen Ön is, hogyan érintett meg a világjárvány időszaka? Mennyire befolyásolja az írásban? Inspirálja, vagy inkább letaglózza?

Mivel mindhárom elfoglaltságom, a könyvtervező-grafikai munkák, az írás és rajzolás ma már íróasztalhoz, számítógéphez kötődik, illetve köt, gyakorlatilag nem sokat változott a napi menetrend. Ami aggodalom van bennem, a családomért, akik nálam jóval mozgékonyabb, jóval gyakorlatiasabb életet élnek: az iskolás lányunokák, a nemzetközi cégnél dolgozó édesanyjuk és a feleségem, aki szíve szerint mindannyiunkat folyamatosan egybeterelne.

Ami pedig, ahogy a kérdésében fogalmazza, letaglóz: a pandémia ahelyett hogy összerántaná ezt az országot, szétdarabolja azt is, ami eddig egyben volt. Az egészségügyben küzdő dolgozóké minden megbecsülésem, tiszteletem, de ami rajtuk kívül van – az pokoli. Körkörös hazugság, vádaskodás, rágalmak, anyagi- és politikai- hatalmi haszonszerzés. Ez van.

A Fölsértett ég című könyve olvasása közben többször úgy éreztem, hogy tulajdonképpen egy naplót tartok a kezeimben. Verseiből árad – az adott témát tekintve – egy bizonyos kiáltás a világ felé. Mennyire van alapja ennek a gondolatmenetnek?

Van. Teljes mértékben. Engedje meg, hogy néhány nagyon egyszerű kijelentéssel foglaljam ezt össze – azután már többet nem idézek magamtól –, az Egyszerű című írásom soraival:

csillag forog ujjainkon: / semmit nem értünk

mérettettünk olajjal-arannyal: / semmit nem értünk

ha eljön is: / nem értünk

Nem akarnám túlmagyarázni, talán csak annyit: hatalmas kincs van az ember kezében, de a közöny mindent megmásít, a gazdagság elértéktelenít, s ha lenne is megváltás, nem mi leszünk a megváltottak. Éppen ma olvastam David Attenborough-tól, jobban járna a világ nélkülünk. Sajnos, régóta él bennem is ez a látomás, erről szól több írásom is. Úgy látszik, nem vagyok kifejezetten derűlátó.

Mi volt az életében a legnagyobb pozitív és negatív élmény, amelyről úgy érzi, hogy hatással volt annak a művésznek a megszületésére, akivé élete során vált? Voltak-e keresztutak az életében, amikor úgy érezte, hogy nem akar többet verset írni vagy rajzolni?

Pozitív hatásként egészen biztos, hogy az előttem járt költőket, képzőművészeket tartom számon, de annyira, hogy a lascaux-i barlangrajzokról éppúgy az alkotás, a megformálás jó értelemben vett hatalma jut eszembe, mint a reneszánsz nem-anyaszülte óriásairól. Amiről kérdez, a keresztút, igen, volt az is. Harminc évvel ezelőtt sokan sokat vártunk az úgynevezett rendszerváltástól, a „fényesnél” fényesebb szeleket, lélegezhető friss levegőt, szabadságot és – József Attilával szólva – szabadság szülte rendet. Azután másképp lett. Egészen másképp. Kiderült számomra, hogy a korábban maguktól értetődő „nem”-eket nagyon nehezen tudom „igen”-ekké fordítani, így lett a Némulat kötetem (1990-ben jelent meg) önbeteljesítő jóslat, nagyon sokáig nem írtam egy sort sem, nem húztam egy vonalat sem. Sokára találtam vissza az alkotás öröméhez, ma már hálistennek újra, mondhatom elszántan dolgozom, – úgy gondolom már nem adom lejjebb. Se föl.

Köztudott, hogy minél többet olvasunk, annál tájékozottabbak vagyunk. Ön szerint ki volt a legnagyobb hatással a munkásságára? Kit tekint esetleg példaképének?

Igen, igaz. De biztos ismeri azt az érzést is, hogy minél több könyvet elolvastunk, annál elkeserítőbb, ha a világ nagyvárosainak, ódon egyetemeinek óriás könyvtáraira gondolunk, a százévek alatt mahagónivá sötétült hatalmas polcokra, emeletekre felfutó csigalépcsők kifényesedett fakorlátaira, hány meg hány emberöltő írta, gyűjtötte, olvasta azokat a könyveket, amiknek töredékét sem tudjuk elolvasni! Nem beszélve a tóratekercsekről, Európa kolostorainak kódexeiről – szóval sok lenne a keserűség, ha nem lennének a mai világunkra közvetlenül ablakot nyitó művészek, írók, költők, zenei hatalmasságok, akik mind egy-egy külön, egyediségében is teljes világot tárnak elénk.

Ha bármikor a pályám kezdetéről kérdeznek, mindig a fiatalon meghalt Szervác Józsefet  említem (egy évvel volt csak idősebb nálam), nemzedékem legélesebb, legtisztább hangú költőjét, a magának otthont, országot, „mindenséget” engesztelhetetlen haraggal és konok szelídséggel követelő fiatalembert, és vele együtt azonnal az őt vitathatatlan irodalmi örökösévé avató Nagy Lászlót . És ha Nagy László, akkor rögtön Szécsi Margit „a világ női vagánya”, és ha Nagy László, akkor „nekem Ady Endre ostora tetszik”…ha Nagy László, akkor Kormos István, ha Nagy László, akkor Juhász Ferenc, az „ikercsillag”. Azt hiszem, megválaszoltam a kérdését!

Olvasóként többször éreztem egy bizonyos felelősségre vonást illetve haragot a világegyetemmel vagy egyfajta transzcendens rendező elvvel szemben. Helyénvaló-e ez az érzésem? Van –e esetleg kedve erről kicsit bővebben mesélni!

Örülök, ha így érzi, nem mintha maga a dolog örömteli lenne. Méltatlan és szerénytelen lenne visszafelé mutogatni, de a magyar költészetben évszázadok óta megvan a perlekedés a föntlévővel.  Volt idő, mikor sérelmeztem, hogy anyám-apám a ’vallástalanítás évei’ alatt nem loptak be bármi templomba, hogy titokban megkereszteltessenek – így pogány, kívülálló maradtam –, ma már inkább örülök ennek. Persze jó lenne valami transzcendens rendezőn, ahogy ön mondja (hívhatjuk így is akár, ebben legalább humor van) számonkérni az ember tökéletlenségét –, ha bárkit Uramnak szólítok az írásaimban, az Ő, aki nincs. Ha mégis létezne, majd el- és leszámol a szavaimmal, de addig legalább hadd kérdezgessem. És itt hadd csatoljak vissza korábbi, a keresztúttal, megtorpanással kapcsolatos kérdésére: nincs annál visszatetszőbb, mint mikor a hitnélküliség ájtatos arcot ölt. Most éppen nagyon ez történik.

A könyveiben a grafikák nagyon erőteljesek és kifejezőek. Tekinthetőek-e ezek pusztán az önkifejezés egy másik eszközének a költészet mellett, vagy szolgálnak egyfajta belső terápiaként is? Az a fajta kompozíciós munka, amely Önnél megfigyelhető, hatalmas mértékű figyelmet és koncentrációt igényel. Ami azonban igazán rejtélyes, az az, hogy mire összpontosul ez a figyelem. Nevezhető intellektuális figyelemnek?

Igen, beszéltünk erről korábban, a rajzaim valóban a versek mellett egy másik kifejezési eszközként működnek, együtt fut a kettő, egymás mellett, egyenrangúan haladnak, de igaza van, a rajzolást valóban mondhatjuk belső terápiának. Előfordul, hogy nem előre megtervezett céllal kezdek rajzolni, csak a már említett gyerekkori varázs kerít hatalmába, van úgy, hogy a sűrűbb-ritkább vonalak sokasodása magától alakul hirtelen továbbgondolható jelentéssé, és akkor már valóban a vadász fölajzottságával igyekszem elérni a véletlenek kusza szövedékén átsejlő célt. Az is gyakori, hogy két széttartó szándékú rajzomról napok múltán veszem észre, hogy ezek voltaképp összetartoznak, ilyenkor elektronikus segítséggel egymásra vetítem őket, mondhatjuk, néha így egyesül kompozícióvá a rejtélyes ösztönösség és az intellektuális figyelem.

Mindig is zavarba ejtett a költészet hatalma. Érezte-e valaha, hogy Ön egyfajta közvetítő a Költészet és a versei között?

Egészen biztosan: nem. Ennél sokkal inkább érzem magam jól körvonalazható valakinek, akinek a művészetek határmezsgyéjén közlekedő foglalkozása van. Az ország rangos könyvkiadóiban, szerkesztőségeiben dolgozhattam könyvtervezőként, művészeti szerkesztőként, a hazai- és világirodalom legnagyszerűbb alkotásait formálhattam könyvvé, és számos költő, író, fotográfus személyes ismeretségét, olykor megtartó barátságát köszönhetem a kenyérkereső szakmámnak. Életemnek ezt a részét tekintem közvetítésnek.

A vers, az írás más. Úgy gondolom, nem én közvetítek a verseim és a Költészet között, hanem az írásaim állítanak valakit közszemlére – a pellengért és a míves szobrot csak az idő dátumozza – az a valaki nem én vagyok, azok már ők maguk.

Térjünk rá kicsit a grafikusi oldalára is. Van-e olyan alkotás, esetleg elismerés, amire különösen büszke?

Tervezőgrafikusként mondhatok sikereket magaménak (MOB Média-díj, Szép Magyar Könyv díj és oklevelek), régebbi rajzaim közül kettőt említenék, a ’Magyarok királya’ címűt (ez egyben az Ebgondolat c. kötetem borítórajza) és a ’Sárkányfogveteményt’, úgy hiszem, mindkettő jól illusztrálja a beszélgetésünkben elhangzottakat. Egyébként épp a napokban, április 22-én van a ’Föld napja’, utóbbi grafikám erre is emlékeztet talán.

Tavaly jelent meg legutóbbi verseskötete: a Fölsértett ég. Elégedett volt-e az eredménnyel? Milyen volt a kritika illetve az olvasóközönség fogadtatása? Elárulja esetleg, hogy min dolgozik jelenleg?

Így, a pandémia eddigi másfél évében nem lehetek elégedetlen a verseskönyv visszhangjával. Az online térben igen sok elismerő visszajelzést kaptam, az Art7, a Holdkatlan, a Könyvelvonó web-es kulturális folyóiratok közöltek értékes kritikákat a kötetről, a Gondolat Kiadó élő beszélgetést, könyvbemutatót szervezett, amit ezernyolcszáznál többen tiszteltek meg figyelmükkel, az ÉS pedig egy teljes lapszámban mutatta be grafikáimat idén tavasszal.

Ami további biztató öröm, a Gondolat, ahol immár otthonra leltem, jelezte, jövőre várják egy újabb kötetem anyagát.

És ez munkatervnek több, jobb, mint remélhető.

Nagyon szépen köszönöm az interjút és további sok sikert kívánok! 

Amennyiben felkeltettem az érdeklődéseteket, keressétek fel az alkotó weboldalát, mert további érdekességeket és információkat találtok! 

Fölsértett ég és az Örökévad című köteteket, pedig a Gondolat Kiadó oldalán be tudod szerezni!

Írta: NiKy

Fábián István - Örökévad

 

„Kút mélyén feldőlt vödör.”

Hogy őszinte legyek teljesen a hatása alatt vagyok még mindig ennek a verseskötetnek, bár ezt betudhatom annak is, hogy éppen most fejeztem be az olvasását. Nagyon vártam ezt a könyvet, mivel pár hónappal ezelőtt volt szerencsém olvasni egy másik alkotását is a költőnek és azt akkor nagyon jónak éreztem. A mostani versek hangvétele sokkal komorabb, feszesebb, de erről kicsit később fogok írni. Először is szeretném megköszönni a Gondolat Kiadónak, hogy biztosított számomra egy példányt, hiszen általatok egy új oldaláról ismerhettem meg az alkotót és rendkívül mély érzéseket kaphattam. Köszönöm.

Ahogy már megszokhattátok tőlem a borítóról fogok egy pár mondatot írni először. A mostani kötet is méretét tekintve egy olyan A4 lapnak felelne meg, melyre rajzolni szoktunk. Tulajdonképpen a művész úr két területen is bemutatkozik az olvasók előtt: egyik oldalon a versek, míg elszórtan a másikon idiografikus képek helyezkednek el. A külső borítón is egy olyan rajz látható, melyet az alkotó készített. Erős vonalakkal, rendkívül mély mondanivalót sugall, elvégre a torz koponya sok mindenre utalhat, mégis számomra egyértelmű volt jelentése. Fehér alapon, a fekete betűválasztás visszatükröz egy bizony naturista érzetet, mely részletekben letükrözi a belső tartalmat is.

Fábián István – Örökévad verseskötete az idei évem egyik legmeghatározóbb emocionális olvasási élményeként tartom számon. Nem csak azért gondolom így, mert verseiben visszaadja hazánk múltját és jelenét, hanem azért is, mert tükröt tart az olvasó elé. Nézd mivé lettünk és hová tartunk! Nézd és lásd, mit oly sokan elfelednek! És ezekért az érzésekért rendkívül hálás vagyok a költőnek.

Több versét is ki tudnám emelni, de én mégis három versrészletet választottam. Mindegyikről elmondható, hogy patetikus, vitriolos és érzelmekben gazdag. 

Az első:

„Rigó fütyöl a hóviharban,

minden itt van, amit akartam.

Madár sípol a zivatarban:

kismadár horgolt sapkába varrtan.

Sokasodik a baj odakint,

borda-kas-csendben

működik a béke bent,

üt a szívem és üt megint.

Kitekint ablakán a szomjas teremtő:

mit építettem: fölrúgott szék csak,

tört-szemű ablak,

mi volnék, ha nem az eredet,

a nemtő,

a sarkon beforduló balesetes mentő,

emberkéz formálta hiánya falaknak,

zab elszéledt csángó lovaknak?

Bedől az ég,

zsákból fölszuszogó abrak az ábra,

azután lábra kap ez és amaz,

egy öröm van:

a létezés, amig fütyöl a rigó,

mert fütyölni kell, bár mindenen húz a jég,

bár minden föltámadásra hó havaz.

Ez nem kevés, a legszebb eltévedés.”

A második:

„ahogy a csukódó zsebóra:

csapódik az ég a tóra,

záruló csöndben járnak halak,

hulló sötétben éj alatt

játszanak a látó és a vak.

elég egy kevés

véredre oltott

alkuvás:

létedre máris csak létezés,

arcod csak elfordulás.”

És a harmadik:

„az idő, ujjak közt szétpergő semmi

elrettent elfeledni:

ránk van itt bízva minden:

kezünk a kint és bent kilincsen.

kell ami volt, azt is szeretni.

kell a húsunkká lett jövőt

a túlélt estével egybetemetni.

kell az eljövő azonos-ra lelni.

jó – ha kell – megtanulni ölni,

s ha a távolság éj-horizont arcát fölfedve

ránk köszön

– ha ránk köszön –, átölelve.”

Kérlek, olvasd el figyelmesen őket és kíváncsi vagyok, hogy neked milyen érzelmeket, gondolatokat hoznak felszínre, kedves olvasó!

Nagyon sok helyen éreztem a kétségbeesést, a múló idővel való harcot és egy megfoghatatlan szövedéket, mely összekötötte a valóságot a képzelettel. Tapintható egyfajta vehemencia, ahogy a költő elsődlegesen a különböző formákban jelentkező transzcendenst szólítja meg, kitől sokat várunk, de oly keveset kapunk.

A rajzok a maguk groteszk valójukban simulnak az adott versek hangulatához és tulajdonképpen egy duál ötvözetet kapunk, ahol Fábián úr, mint költő, és mint grafikus mutatkozik be a lapokon. Számomra ez a kettősség nagyon izgalmas koncepciót eredményezett és pont ezért az egyik kedvenc verseskötetként teszem a polcomra.

Összességében elmondhatom, hogy sok mély érzelmet, rendkívül széles és míves szavakkal leírt gondolatot kaptam a kötet által és bizony csak megerősítette bennem a hitet, hogy még olvasni szeretnék az alkotótól.

Ajánlom minden nyitott és olvasni szerető léleknek, hiszen a művészet maga az élet és csodás, mert mindenki megláthatja benne a maga igazát, arculatát!

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Gondolat Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

Fábián István - Fölsértett ég

 

Ha azt írom, hogy egyszere szerettem és gyűlöltem ezt a kötetet, akkor csak a felszínét kapargatom mindannak, amit ez a verseskötet kiváltott bennem. Hogy miért írom ezen sorokat, hamarosan kitérek erre is, de először is szeretném megköszönni a Gondolat Kiadónak, hogy biztosított számomra egy példányt és megismerkedhettem egy új alkotóval.

Fábián István könyve nem átlagos már méretét tekintve sem, de kivételesen nem az oldalszámok nagysága, mint inkább a kötet méretarányára utalok éppen. Egy A4-es lapnak megfelelő, fehér ceruzarajzzal díszített borítót láthatunk, mely enyhén szólva is groteszk látványt nyújt, mégis számomra nagyon megkapó. És, hogy a rajzoknál maradjak beleszerettem az alkotó ezen művészeti oldalába. Gondolom, hogy ez alapján már sejthetitek, hogy a kötetben elszórt pár kép mind a költő ceruzájából származik és mindegyikre jellemző ez a sajátos ábrázolás forma. Nagyon kevés kontúrt fedeztem fel egy –egy rajzon, de összképileg nagyon kifejező és rendkívül ízléses azt kell, hogy írjam. Bevallom többször átlapoztam, megcsodáltam az illusztrációkat és azon töprengtem vajon mit is akar ábrázolni vagy jól értelmezem-e a látottakat. Igen, tudom, hogy ez egy sajátos „időtöltés”, de aki művész beállítottságú, mint jómagam is vagyok, annak kimondottan szórakoztató.

A belső tartalom viszont számomra sokszor nehezen értelmezhető volt. A rímtelen sorok, a szavak súlyossága ad egy bizonyos mély, intenzív, de komor érzést, mely az egész kötetre jellemző. A könyv négy nagy részre osztható, de összességében minden főcím alatt a hangulat változatlanul mély és deprimált.

A versek többnyire egy – egy témakör véleményezései vagy a költő meglátásai az adott témára vonatkozva. Én hozzá vagyok szokva a ritmusos, szótagoló alkotásokhoz, ezért nehezebben tudtam azonosulni egy – egy költemény üzenetével.

Ugyanakkor szeretnék három verset is kiemelni. Számomra ezen művek azok, melyek igazán elgondolkodtattak olvasásom folyamán és többször is visszatértem hozzájuk.

Az első választásom egy olyan versre esett, melyet úgy érzem az alkotó egy borús időszakában írt, mégis tele van élettel és élni akarással. Egy bizonyos elmúlás érzetét keltette bennem, és nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valamit nem értek meg benne igazán. Kíváncsi vagyok ti, hogyan vélekedtek erről! Nézzétek csak!

„maradok végül múlttalan,

láblógázva a vég fölött.

münchenhause, háry, kisherceg akár.

lézer vagyok, felfalt a köd.

volnék templomban orgona,

apollón kezéből hull a lant:

újranyílnak honvédtemetők,

voltam a holtan-reneszánsz otthona,

ingem szárnyakká feszítem

örvényes mélységnek hanyatt,

szappanbuborék lesz az ég,

mi létemből mégis megmarad:

életem testzsákjaként hullanék,

esnék akár az égig:

mondanám, kibírtam Uram,

veled maradtam végig.”

A második vers pedig picit könnyedebbnek tűnik első olvasásra, de minél többször visszatértem hozzá annál jobban tudatosult ez a hamis érzelmi hullám valósága.  Nézzétek csak!

„élni tudatlan,

talán ahogy az idő jár

a ház falán:

nappal árnyék,

éjben lámpafény.

lenni röpke létű szándék,

törött szárnyával

billenő madár.

hullani szűkülő

kőrökben egyre lejjebb,

s ha végleg kitellett,

akkor dalolni:

földre csapódó

néma holmi.

de akkor egész

világgá holni.”

Az utolsó pedig egy személyes kedvencem, de nem az egész verset fogom megmutatni, csupán azt a pár sort, melyet már kívülről fújok, annyiszor elolvastam.

„A madár élesre fenve fönt kering,

a lentet begyébe fölfele húzza,

ring a búza, fekete búza ring,

szűnik és meghal a fölsértett ég megint.

A madár visszaint a zokogó égnek,

szárnya alatt régvolt horizontok égnek.”

A szavak és mondatok egy nyers tangót járnak, hol kicsit manírozva, éppen hogy csak felfedve az olvasó előtt értelmüket. Mivel ebben már megtaláltam a magam ütemét, jobban megértettem, hogy a szerző mit üzen olvasójának.

Összességében elmondhatom, hogy a kiadvány külsőleg határtalan örömmel tölt el, és nagyon szeretem, de belsőleg egy nagy lecke, amit még többször újra kell, hogy olvassak. Egyszer meg fogom fejteni a valódi üzenetét, de addig is: ajánlom mindenkinek, aki szereti az egyedi versesköteteket és nem riadnak vissza attól, hogy gondolkozni is érdemes egy–egy alkotás olvasása után.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Gondolat Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy